Kategória: határvédelem

Tegnap egy jól ismert koldus a kedvenc kávézóm teraszán odaállt elébem a jámbor képével, maga elé emelte az évek óta hurcolászott papírját, amire nem tudom, mi van írva, és szó nélkül, a szemével kért csöndesen. Miközben kapott, nem köpött a kávémba, és nem szidta az anyámat.

Sokáig gondolkoztam, hogy pártunk, kormányunk, de leginkább egyetlenünk meghatározhatatlan taplóságát milyen idilli képpel tegyem érzékletessé, és lám, a kitaszított alak, akit az út szélén hagytak, és átgördültek rajta egy úthengerrel is miheztartás végett, még ebben is a segítségemre sietett.

Csak egymásban bízhatunk.

Később kiderült, hogy a verseit árulja ez a mi érinthetetlenünk – tessenek elmerülni csöppet a hinduizmusban -, és én, akit föltaszít a ló, nem hoztam el a szemüvegemet, következésképp nem is láthattam a kínálatot. Kíváncsi lennék azokra a költeményekre, no, majd legközelebb, bár közelít a tél.

Ebből a rövidfilmből azonban kiderült, hogy a megalázottakban és megnyomorítottakban több kellem, báj, és leginkább gerinc van, mint az egész tetves Fidesz-bagázsban együttvéve, a gúla tetején a vezérükkel, aki megint bohócot csinált magából. S ha emiatt újra kiröhögik, akkor a magyar nép nevében vonyít, amit viszont én kérek ki magamnak.

Nem árulunk egy gyékényen ugyanis.

Tán azokban a percekben, amikor mi a koldusommal szerelmesek lettünk egymásba, ugyanezen a Földön, de egy egészen másik világban két udvari bolond Kovács Z. és Lázár J. jelmezt öltve a mikrofonok elé lépett, és volt pofájuk azt mondani, hogy az eddig állítólag nyolcszáz millió ajróba kerülő határvédelem felét kérik az Uniótól, mert az szerintük jár.

A kék plakátok helye még ki sem hűlt, a szájbertérben és a rádióhullámok belsejében még ott visszhangzik az állítsuk meg Brüsszelt című kabaréjelenet, és akkor az asztalhoz lépnek föltartva a tarháló papírjukat. Pofájuk ugyan van, de mégsem szakadt le, ami annak a bizonyítéka, hogy minden megtörténhet, valamint, hogy Isten tényleg meghalt.

Minden hazug, mindent szabad.

Ezzel folytatta a szifiliszes Nietzsche a mindenható megmurdelásáról szóló tudósítását, és milyen igaza volt. Csakis ezzel magyarázható ugyanis, hogy ez a kettő még habot is nyomott a tortára, midőn Junckernek címezték a számlát, aki eddig minden volt őnáluk, csak jóképű és kedves fiú nem. Ehhez is kell jó adag elvetemültség, de tovább is van, mondjam még?

Akkor is mondom. Lázár János szerint az európai szolidaritás ügyében a határvédelem kérdéséről is beszélni kell, és a szolidaritásnak a gyakorlatban is meg kell nyilvánulnia. Így a magyar oldalon felmerült költségek viseléséből az uniónak is ki kell vennie a részét. Ezt a szolidaritás témakört a magam részéről nem is részletezném, ehhez már ilyen koldusos képet sem lelek sehol a kerek világon.

De, hogy totális legyen a mi jókedvünk, mindenki megnyugtatására elhangzott még az is, hogyha Brüsszel fizet, a pénz visszakerül a költségvetésbe. Függöny, szűnni nem akaró tapsvihar annak ismeretében, hogy a költségvetésből hogyan szublimálódik az a lovetta elvtársi zsebekbe, ismertebb fordulattal miként veszíti el közpénz jellegét minden, amihez csak hozzáférnek.

Ami szomorú ebben a históriában, csupán annyi, hogy ez a szerencsétlen Unió ebből jól kijönni sosem fog. Ha ad, akkor ezek vigyorognak, a normálisabbja meg hörög, hogy már megint pénzelik a diktatúrát. Ha meg nem ad, akkor viszont a mi taplóink verik a nyálukat, hogy ezek gecik, holott mindenki tudja, ők azok.

Summarum: sok van, ami ocsmálatos, de a neresnél nincsen ocsmálatosabb.