Az élet értelme

Magda Goebbels 1945. május elsején, vezére után egy nappal öngyilkos lett, és elküldte a másvilágra hat gyerekét, Helgát, Hildegardot, Helmutot, Holdine-t, Hedwiget és Heidrunt, bár ők ezt biztosan nem kérték kedves édesanyjuktól. A birodalomban is számosan érezték úgy, ha a Führer halott, akkor már nekik sem érdemes tovább élni. Úgy hitték, meghalt az Isten, holott őt Nietzsche már korábban megölte.

Az ilyen történések az emberi faj lelkének ősi állapotához vezetnek vissza, amikor az egész világ tele volt ártó szellemekkel, és minden bokorból a halál leselkedett. E borzalmak elől az Istenhez vagy istenekhez lehetett menekülni, megbújni mintegy a kebelén, keblükön, és ott nyugalmat lelt a zaklatott lélek, mert nem érhette baj. Modern korokban is van ilyen, ha avíttas is egy kicsit. Szűkös tudatú alakok manapság is keresnek maguknak bálványokat, amelyek előtt le lehet borulni.

Orbánért is csörög az imalánc, reszkető fejű nyugdíjasok pedig a kezére lehelnek csókokat, meg áldást kérnek a lába nyomára. Az ilyen világlátás nem nevezhető korszerűnek, és mégis divatos, mutatva azt, hogy az emberi faj tényleg menthetetlen, és megérett a pusztulásra. A mi szerencsétlen országunk sem képez kivételt, sőt, mennyire nem, hiszen Orbán elvtárs második, nyolc éves uralma rengeteg embert kormányzott vissza a középkorba.

Nem mondhatnánk, hogy kizárólagosan a csúti rém a bűnös, mert nagyon sok embernek nem vette el az eszét, számosaknak viszont teljesen. Érjük be azzal, hogy ők genetikailag hajlamosak az alélásra, ha már hülyének nem illik nevezni őket. Valami Magda goebbelsi megzuhanásra utal például, hogy a televízió nyilvánossága előtt azt mesélte az egyik békemenetelő, hogy azonnal elköltözik az országból, ha az ellenzék győz.

Jogában áll, mégis fölmerül az emberben az egyetlen nagy és ősi filozófiai kérdés: miért? És még hozzá tehetjük a póriasabbat, hogy hová, kedveském, merre a rossebbe lehet itt menekülni a normalitás elől? Mert ott van ugye Bécs a maga romlottságával, tegnap dájcstomi meg Brüsszelből üzent, hogy oda sem érdemes. Egyáltalán, egész Európa úgy meg van romolva, mintha Menyhárt Jenőnek engedelmeskedett volna.

Szar ügy, ha az ember mellett elrohan a történelem, aztán ott marad magában az Orbán iránti végtelen szerelemmel, amit csúnya emberek el akarnak venni tőle. És a tévképzeteket fizetett őrültek is erősítik. Például Borbély Attila Zsolt politológus az Echo TV-ben azt fejtegette, hogy ”aki ezen a választáson az ellenzéki káoszra szavaz, azzal vagy nagyon komoly intellektuális problémák vannak, vagy erkölcsi gondok, és pedig az, hogy nem a nemzet sorsa számít neki.”

Egyszer majd mesélek a nemzetről is, ami ideát romantikus költők találtak ki borongásuk közben. Elmondom majd, hogy ezen lovagolni máma menyire röhejes, most azonban azt nézzük meg, ez a Borbély elvtárs mit üzen a bálványimádóknak. Azt, hogyha nem a vezérre szavazol, akkor hülye vagy és erkölcstelen. Továbbá pedig, hogyha az ellenzék győz, eluralkodik a káosz, mert megszűnik a jól bejáratott rend, és vége lesz a világnak. Egy ilyen Tohuvabohuban tényleg nem érdemes élni.

Már várom az ilyen alakoktól, hogy bukás esetére április kilencedikén reggelre szeppukut javasoljanak a nagyérdeműnek, mert azt írja elő a szamurájok etikai kódexe. Ehhez képest az emigráció maga a mennyország, ha fölösleges is. Mégis, ha most vígkedélyűen szórakozok itt az ilyen szerencsétlenek lelki nyomorán, nem azért teszem, mert gonosz vagyok. Sőt, azt remélem, hogy ők is megszabadíthatók a démonjaiktól, és meglelik életük igazi értelmét. Én a madárfüttyöt javasolom, de szabad a pálya.

Pofájuk, az van

Tegnap egy jól ismert koldus a kedvenc kávézóm teraszán odaállt elébem a jámbor képével, maga elé emelte az évek óta hurcolászott papírját, amire nem tudom, mi van írva, és szó nélkül, a szemével kért csöndesen. Miközben kapott, nem köpött a kávémba, és nem szidta az anyámat.

Sokáig gondolkoztam, hogy pártunk, kormányunk, de leginkább egyetlenünk meghatározhatatlan taplóságát milyen idilli képpel tegyem érzékletessé, és lám, a kitaszított alak, akit az út szélén hagytak, és átgördültek rajta egy úthengerrel is miheztartás végett, még ebben is a segítségemre sietett.

Csak egymásban bízhatunk.

Később kiderült, hogy a verseit árulja ez a mi érinthetetlenünk – tessenek elmerülni csöppet a hinduizmusban -, és én, akit föltaszít a ló, nem hoztam el a szemüvegemet, következésképp nem is láthattam a kínálatot. Kíváncsi lennék azokra a költeményekre, no, majd legközelebb, bár közelít a tél.

Ebből a rövidfilmből azonban kiderült, hogy a megalázottakban és megnyomorítottakban több kellem, báj, és leginkább gerinc van, mint az egész tetves Fidesz-bagázsban együttvéve, a gúla tetején a vezérükkel, aki megint bohócot csinált magából. S ha emiatt újra kiröhögik, akkor a magyar nép nevében vonyít, amit viszont én kérek ki magamnak.

Nem árulunk egy gyékényen ugyanis.

AppleMark

Tán azokban a percekben, amikor mi a koldusommal szerelmesek lettünk egymásba, ugyanezen a Földön, de egy egészen másik világban két udvari bolond Kovács Z. és Lázár J. jelmezt öltve a mikrofonok elé lépett, és volt pofájuk azt mondani, hogy az eddig állítólag nyolcszáz millió ajróba kerülő határvédelem felét kérik az Uniótól, mert az szerintük jár.

A kék plakátok helye még ki sem hűlt, a szájbertérben és a rádióhullámok belsejében még ott visszhangzik az állítsuk meg Brüsszelt című kabaréjelenet, és akkor az asztalhoz lépnek föltartva a tarháló papírjukat. Pofájuk ugyan van, de mégsem szakadt le, ami annak a bizonyítéka, hogy minden megtörténhet, valamint, hogy Isten tényleg meghalt.

Minden hazug, mindent szabad.

Ezzel folytatta a szifiliszes Nietzsche a mindenható megmurdelásáról szóló tudósítását, és milyen igaza volt. Csakis ezzel magyarázható ugyanis, hogy ez a kettő még habot is nyomott a tortára, midőn Junckernek címezték a számlát, aki eddig minden volt őnáluk, csak jóképű és kedves fiú nem. Ehhez is kell jó adag elvetemültség, de tovább is van, mondjam még?

Akkor is mondom. Lázár János szerint az európai szolidaritás ügyében a határvédelem kérdéséről is beszélni kell, és a szolidaritásnak a gyakorlatban is meg kell nyilvánulnia. Így a magyar oldalon felmerült költségek viseléséből az uniónak is ki kell vennie a részét. Ezt a szolidaritás témakört a magam részéről nem is részletezném, ehhez már ilyen koldusos képet sem lelek sehol a kerek világon.

De, hogy totális legyen a mi jókedvünk, mindenki megnyugtatására elhangzott még az is, hogyha Brüsszel fizet, a pénz visszakerül a költségvetésbe. Függöny, szűnni nem akaró tapsvihar annak ismeretében, hogy a költségvetésből hogyan szublimálódik az a lovetta elvtársi zsebekbe, ismertebb fordulattal miként veszíti el közpénz jellegét minden, amihez csak hozzáférnek.

Ami szomorú ebben a históriában, csupán annyi, hogy ez a szerencsétlen Unió ebből jól kijönni sosem fog. Ha ad, akkor ezek vigyorognak, a normálisabbja meg hörög, hogy már megint pénzelik a diktatúrát. Ha meg nem ad, akkor viszont a mi taplóink verik a nyálukat, hogy ezek gecik, holott mindenki tudja, ők azok.

Summarum: sok van, ami ocsmálatos, de a neresnél nincsen ocsmálatosabb.