Minden hazug, mindent szabad

1989. június 16-án, Nagy Imre újratemetésén egy eszelős tekintetű, szakállas fiatalember sok népek előtt nagy hangon követelte az orosz csapatkivonást az országból, miközben azok már rég úton voltak, poroszkáltak elfelé nagy szomorúan. Csattogtak a megrakott vonatok Záhony irányába, és a sok hülye népek mégis azt mondták, hú, de tökös ez a gyerek, holott csak hazudott Soros György pénzén, aki kitartotta, nevelgette, most meg így járt, ahogy, hogy kígyó lett belőle.

1989. június 16-ig egyébként a Magyar Televízió – mint utóbb kiderült – hatszor tudósított már a ruszkik eltakarodásáról, ötször a Híradóban, egyszer a HÉT című magazinban, de erről a népek nem nagyon vettek tudomást. Épp szülték meg az új istenüket, holott róla már Nietzsche nagyon régen megmondta, hogy halott, de a népek ezzel sem törődtek. Így esett, hogy 2109-re Nagy Imrét is elimporította a lánglelkű eszelős, az oroszokat pedig visszahívta, és most már tényleg saját erőből, a maga gyönyörűségére.

Mindeközben 2017. június 13-án őrizetbe vették Czeglédy Csabát, mint láthatjuk, majdnem napra pontosan huszonnyolc év különbséggel az első ordas hazugság után. Az eltelt idő alatt a szakállas fiatalember megöregedett, eltrottyosodott, szemének eszelőssége viszont megmaradt, és ráadásnak elült a lelkében a gonoszság, ami akkor, ha időközben egy ország ura lett az ember, nem jó párosítás az álmoskönyvek és a józan megfontolás szerint sem.

Tegnap pedig az derült ki, minden bizonnyal Czeglédy őrizetbe vétele olyan politikai játszma csupán, mint az oroszok eltakarítása, ocsmány, hatalmi hazugságok része, viszont itt egy ember életéről van szó, ami nem tréfadolog. Azzal nem szokás szórakozni, hacsak nem véres kezű diktátor, vagy kereszténydemokrata imádkozó sáska az ember, ez utóbbi minden erkölcsi felszereltségével, ami, ugye, nullának tételezhető, de még vizsgálat tárgyát képezi. Lehet, hogy a rovar emberibb a trottyos eszelősnél.

Czeglédy cége az Európai Unió Bíróságán pert nyert a magyar állam ellen ugyanis, az ítélet szerint a cég az uniós irányelvek szerint járt el, és jogosan nem fizetett be majdnem egymilliárdnyi áfát. Az ügyészség, amely elrendelte Czeglédy őrizetbe vételét, minden bizonnyal tudomással bírt a jogvitáról, ennek ellenére letartóztatták Czeglédyt, ami így, ennek fényében erősen politikai színezetet kap, és bizonyság arra, hogy azt csinálnak, amit csak akarnak, illetve, hogy az eszelős trottyoson nincsenek már fékek egyáltalán.

Ezzel párhuzamosan, koronaként mintegy erre a gyalázatra, a nemzet veje is zavartalanul állhat tovább a saját lábán, hiszen a magyar állam, amely maga az após, azaz Orbán Viktor, visszavonta a lámpás biznisz uniós támogatási kérelmét, hogy az OLAF buzgólkodása – amely rendszerszintű korrupciót állapított meg – okafogyottá váljon. Ez egy stadion árába, tizenhárom milliárdba kerül a költségvetésnek, azaz neked is, én nyájas olvasóm.

Mondható volna, mi ebben a vaszisztdasz, ezt mindenki tudja, és ez momentán igaz is. De nem is a hírhozó szerepében óhajtok itt tetszelegni, hanem rá szeretnék világítani néhány összefüggésre és az ezekből fakadó cselekvések szükségességére. A helyzet, amiben benne csücsülünk szügyig, olyképp sajátlagos ugyanis, hogy megszűntek bizonyos állampolgári kötelmeink. Erősebben úgy is mutathatnám, ha a hatalom azt tesz, amit csak akar, akkor az alattvalókon sincs semmiféle zabla.

Nem öncélúan, l’art pour l’art, a lázadás öncélú gyönyöreiért, hanem, mert ezt követeli a megfontolás. Példáimból ugyanis kitetszik, itt, minálunk, Neriában már nem arról van szó, hogy a törvényeket áthágják, hanem úgy tesznek, mintha azok nem is léteznének egyáltalán. Papíron tán van valami, de senki nem törődik vele, zűrzavar van és összevisszaság, tohuvabohu, vagy, ha a héber gyökerekig visszanyúlunk, tohu va-bohu, azaz puszta és üresség.

Ez mindkét olvasatban az őskáoszt jelenti, amelyben az életben maradás egyetlen esélye, ha ezt, és legfőképp ennek okozóját megkötözött kézzel bírjuk rá arra, hogy a bíróság előtt egyszer az életben mondjon igazat. Jelenleg ugyanis a ruszki lódítástól odáig jutottunk a valóság sajátos értelmezésében, hogy már minden hazug, következésképp mindent szabad. Nekik is, a logika törvényei szerint viszont akkor nekünk is, hogy kilegyen a karma kényes egyensúlya.

Nincs törvényi és etikai gátja a gonosz eltakarításának, s ami a legszebb az egészben, ezeket épp OVM rombolta le, csak ezt még képtelen felfogni, vagy nem akarja. Ha úgy tetszik, rohanunk a forradalomba, ennek objektív feltételei már rég adottak, csak azért állnak még a falak, mert mindenki azt hiszi, vannak még játékszabályok. Mint látszik, ilyenek nincsenek, s ha valakiben spirituális fékek működnének, akkor, ha már Nietzschével kezdtem, vele is fejezem be: “A világ gonoszságára Istennek egyetlen mentsége van -, hogy nem létezik.”

Ilyeneket mondott nagy bölcsen ez az ember, és innen lehet elindulni. Ez az új kályha.

Ehess, ihass, meg a többi

A sor végén, mint azt J. A. valahai csudálatos költő, ellenben élhetetlen fráter elbeszéléséből tudjuk, az alhatás óhajtása áll, szíve mélyén azonban mégis inkább libasültek, cukrok és kuglerek után epekedett. Ő abban a korban élt, amelyet most Orbán Viktor Mihály visszaálmodik nekünk, a nagyméltóságú kormányzó úr alatt, s bár bele is halt, az az előnye velünk szemben mégis csak megvolt, nem dörgölték a képibe óránként, hogy ez a világ a lehetők legjobbika, meg, hogy ő mennyire boldog benne.

Innen nézve még őszintébb is az az állattartás, mert kihajtotta ugyan az embereket a híd alá, de nem tiltotta meg, hogy aztán ott éljenek. Mert valahol csak kell, ha már ilyen materiális formát adott az embernek az úristen. Ha asztráltestünk volna, egyből nem is lenne baj, az ember libegne, mint az őszi szél, falakon át, kulcslyukakon keresztül, és O. V. M gyűrött zakójának zsebéből előbújva a fülébe sikítaná, hogy húúú, amitől ő a nagy farával meg tokájával együtt kapna szívszélhűdést. Ilyen tehetsége azonban a magyarok többségének nincsen, következésképp utcára is teszik őket ezrével.

Azt már egyszer elmeséltem, milyen álságosan illetlen dolog ilyen környülállások közepette ugyanakkor be is tiltani a homlesszlétet, mert valahol már csak a fizika törvényei miatt is kell lenni annak az anyaghalomnak, amely átmenetileg ember névre hallgat. Annyi börtön nincs is, amennyiben elférne az utcára toszott sokaság. Lakás még csak-csak lenne, de olyat valami különös ok miatt ilyen szerencsétlen proletárok meg nem kapnak, így a végkövetkeztetés, amellyel a birodalom szolgálni tud: annyit is érnek. Ördöginek mondható kör ez a Magyarország, a Belzebub terepe.

Ebben azonban semmi sincs véletlenül, még a Rétvári Bence névre, meg az elnyújtott füttyre hallgató molekulaszerkezet, atomtobzódás is okkal kapott magas hivatalt. Az ő létezésének indoka, a szerepe mintegy a gépezetben a győzelmi jelentések hozatala és világgá kürtölése. Minden hét végére jut valami örömhír tőle, erre a mostanira például az, hogy “egyre kevésbé megterhelő a háztartások alapvető kiadásainak előteremtése, és egyre nagyobb arányban jut a családokban pénz fogyasztásra, kényelmi kiadásokra”.

Az szerepelt még az e heti evangéliumban, hogy itt, a Kárpátok alatt jobb, mint az Unióban en bloc, sőt, hogy “a pozitív változás elsősorban a rezsicsökkentésnek, az adócsökkentéseknek és a béremeléseknek köszönhető.” Már alig van olyan magyar család, “ahol a lakhatás költségei a teljes bevétel több mint negyven százalékát teszik ki”, és továbbá: “kevesebb mint a felére csökkent azoknak az aránya, akiknek gondot okoz otthonaik megfelelő fűtése”, sőt és pláne: “a rezsicsökkentésnek köszönhetően több mint ezeregyszáz milliárd forint maradt a családoknál”.

Mindenki azt mond, amit csak akar, Rétvári et. is. Még az is lehet, hogy abban az univerzumban, amelyben ő éppen szuszog, így vannak a dolgok, viszont akkor ez egy másik, olyan húrelméletesen párhuzamos. Mert nem elég, hogyha én kimegyek az utcára, meg bele a jószomszéd boltba, akkor azt látom, mint Kafka Kastélyában a narrátor, hogy ezen a környéken más még az emberek koponyájának formája is, sőt, visszatérve J. A. munkásságához, a fejükön is másképpen tapad a haj, ergo, ez egy másfajta faj, mint amiről a rezsim tud.

Fösthetnék most ide szívszaggató képeket a sorban álló éhezőkről, síró, taknyos orrú kisdedekről és megfagyott polgártársakról, de ezt már megtettem, másrészt meg minek. Úgy van az ember ezzel egy idő után, akár az őrült Nietzsche a hősével: “…Mikoron Zarathustra im-ígyen szólott, valaki a tömegből elkiáltá magát: Eleget hallottuk már a kötéltáncost, hadd lássuk is már! És mindenek nevettek Zarathustrán. A kötéltáncos pedig, a ki azt hitte, hogy néki szól a beszéd, dolgához láta…És mindenki ujongott és csettentett nyelvével. Zarathustra azonban elszomorodott és így szóla szívéhez: Nem értenek engem: nem vagyok száj, ezeknek a füleknek való…”

Hogy összegezzük is a hét végének rajtam kívül zajló eseményeit, az ország beleájult a láblabda hajkurászásába, ami mindenféle diktátoroknak kellemes. Az ilyesmivel bizonyítani lehet a nemzeti nagylétet, ha ez bajos, akkor fröccsel elegyest a feledkezést segíti a XXI. századi cirkusz, s ebben az elvarázsolt állapotban az ilyen rétváris hazugságok sem tűnnek akkora ótvarnak. Úgy van vele az alattvaló, mondja csak, de lássuk inkább az elefántcombú ronaldóistent, meg a többit. Ilyen terelések közepette fogadják el majd szerdán azt a törvényt is, amely majd arra lesz való, hogy a futballmámorból ocsúdó proletárt el is vihessék, ha nem tetszik a pofája. De azért örüljetek együtt ezzel a Rétvárival, míg el nem fehérül a száj is.

Az élet értelme

Magda Goebbels 1945. május elsején, vezére után egy nappal öngyilkos lett, és elküldte a másvilágra hat gyerekét, Helgát, Hildegardot, Helmutot, Holdine-t, Hedwiget és Heidrunt, bár ők ezt biztosan nem kérték kedves édesanyjuktól. A birodalomban is számosan érezték úgy, ha a Führer halott, akkor már nekik sem érdemes tovább élni. Úgy hitték, meghalt az Isten, holott őt Nietzsche már korábban megölte.

Az ilyen történések az emberi faj lelkének ősi állapotához vezetnek vissza, amikor az egész világ tele volt ártó szellemekkel, és minden bokorból a halál leselkedett. E borzalmak elől az Istenhez vagy istenekhez lehetett menekülni, megbújni mintegy a kebelén, keblükön, és ott nyugalmat lelt a zaklatott lélek, mert nem érhette baj. Modern korokban is van ilyen, ha avíttas is egy kicsit. Szűkös tudatú alakok manapság is keresnek maguknak bálványokat, amelyek előtt le lehet borulni.

Orbánért is csörög az imalánc, reszkető fejű nyugdíjasok pedig a kezére lehelnek csókokat, meg áldást kérnek a lába nyomára. Az ilyen világlátás nem nevezhető korszerűnek, és mégis divatos, mutatva azt, hogy az emberi faj tényleg menthetetlen, és megérett a pusztulásra. A mi szerencsétlen országunk sem képez kivételt, sőt, mennyire nem, hiszen Orbán elvtárs második, nyolc éves uralma rengeteg embert kormányzott vissza a középkorba.

Nem mondhatnánk, hogy kizárólagosan a csúti rém a bűnös, mert nagyon sok embernek nem vette el az eszét, számosaknak viszont teljesen. Érjük be azzal, hogy ők genetikailag hajlamosak az alélásra, ha már hülyének nem illik nevezni őket. Valami Magda goebbelsi megzuhanásra utal például, hogy a televízió nyilvánossága előtt azt mesélte az egyik békemenetelő, hogy azonnal elköltözik az országból, ha az ellenzék győz.

Jogában áll, mégis fölmerül az emberben az egyetlen nagy és ősi filozófiai kérdés: miért? És még hozzá tehetjük a póriasabbat, hogy hová, kedveském, merre a rossebbe lehet itt menekülni a normalitás elől? Mert ott van ugye Bécs a maga romlottságával, tegnap dájcstomi meg Brüsszelből üzent, hogy oda sem érdemes. Egyáltalán, egész Európa úgy meg van romolva, mintha Menyhárt Jenőnek engedelmeskedett volna.

Szar ügy, ha az ember mellett elrohan a történelem, aztán ott marad magában az Orbán iránti végtelen szerelemmel, amit csúnya emberek el akarnak venni tőle. És a tévképzeteket fizetett őrültek is erősítik. Például Borbély Attila Zsolt politológus az Echo TV-ben azt fejtegette, hogy ”aki ezen a választáson az ellenzéki káoszra szavaz, azzal vagy nagyon komoly intellektuális problémák vannak, vagy erkölcsi gondok, és pedig az, hogy nem a nemzet sorsa számít neki.”

Egyszer majd mesélek a nemzetről is, ami ideát romantikus költők találtak ki borongásuk közben. Elmondom majd, hogy ezen lovagolni máma menyire röhejes, most azonban azt nézzük meg, ez a Borbély elvtárs mit üzen a bálványimádóknak. Azt, hogyha nem a vezérre szavazol, akkor hülye vagy és erkölcstelen. Továbbá pedig, hogyha az ellenzék győz, eluralkodik a káosz, mert megszűnik a jól bejáratott rend, és vége lesz a világnak. Egy ilyen Tohuvabohuban tényleg nem érdemes élni.

Már várom az ilyen alakoktól, hogy bukás esetére április kilencedikén reggelre szeppukut javasoljanak a nagyérdeműnek, mert azt írja elő a szamurájok etikai kódexe. Ehhez képest az emigráció maga a mennyország, ha fölösleges is. Mégis, ha most vígkedélyűen szórakozok itt az ilyen szerencsétlenek lelki nyomorán, nem azért teszem, mert gonosz vagyok. Sőt, azt remélem, hogy ők is megszabadíthatók a démonjaiktól, és meglelik életük igazi értelmét. Én a madárfüttyöt javasolom, de szabad a pálya.

Pofájuk, az van

Tegnap egy jól ismert koldus a kedvenc kávézóm teraszán odaállt elébem a jámbor képével, maga elé emelte az évek óta hurcolászott papírját, amire nem tudom, mi van írva, és szó nélkül, a szemével kért csöndesen. Miközben kapott, nem köpött a kávémba, és nem szidta az anyámat.

Sokáig gondolkoztam, hogy pártunk, kormányunk, de leginkább egyetlenünk meghatározhatatlan taplóságát milyen idilli képpel tegyem érzékletessé, és lám, a kitaszított alak, akit az út szélén hagytak, és átgördültek rajta egy úthengerrel is miheztartás végett, még ebben is a segítségemre sietett.

Csak egymásban bízhatunk.

Később kiderült, hogy a verseit árulja ez a mi érinthetetlenünk – tessenek elmerülni csöppet a hinduizmusban -, és én, akit föltaszít a ló, nem hoztam el a szemüvegemet, következésképp nem is láthattam a kínálatot. Kíváncsi lennék azokra a költeményekre, no, majd legközelebb, bár közelít a tél.

Ebből a rövidfilmből azonban kiderült, hogy a megalázottakban és megnyomorítottakban több kellem, báj, és leginkább gerinc van, mint az egész tetves Fidesz-bagázsban együttvéve, a gúla tetején a vezérükkel, aki megint bohócot csinált magából. S ha emiatt újra kiröhögik, akkor a magyar nép nevében vonyít, amit viszont én kérek ki magamnak.

Nem árulunk egy gyékényen ugyanis.

AppleMark

Tán azokban a percekben, amikor mi a koldusommal szerelmesek lettünk egymásba, ugyanezen a Földön, de egy egészen másik világban két udvari bolond Kovács Z. és Lázár J. jelmezt öltve a mikrofonok elé lépett, és volt pofájuk azt mondani, hogy az eddig állítólag nyolcszáz millió ajróba kerülő határvédelem felét kérik az Uniótól, mert az szerintük jár.

A kék plakátok helye még ki sem hűlt, a szájbertérben és a rádióhullámok belsejében még ott visszhangzik az állítsuk meg Brüsszelt című kabaréjelenet, és akkor az asztalhoz lépnek föltartva a tarháló papírjukat. Pofájuk ugyan van, de mégsem szakadt le, ami annak a bizonyítéka, hogy minden megtörténhet, valamint, hogy Isten tényleg meghalt.

Minden hazug, mindent szabad.

Ezzel folytatta a szifiliszes Nietzsche a mindenható megmurdelásáról szóló tudósítását, és milyen igaza volt. Csakis ezzel magyarázható ugyanis, hogy ez a kettő még habot is nyomott a tortára, midőn Junckernek címezték a számlát, aki eddig minden volt őnáluk, csak jóképű és kedves fiú nem. Ehhez is kell jó adag elvetemültség, de tovább is van, mondjam még?

Akkor is mondom. Lázár János szerint az európai szolidaritás ügyében a határvédelem kérdéséről is beszélni kell, és a szolidaritásnak a gyakorlatban is meg kell nyilvánulnia. Így a magyar oldalon felmerült költségek viseléséből az uniónak is ki kell vennie a részét. Ezt a szolidaritás témakört a magam részéről nem is részletezném, ehhez már ilyen koldusos képet sem lelek sehol a kerek világon.

De, hogy totális legyen a mi jókedvünk, mindenki megnyugtatására elhangzott még az is, hogyha Brüsszel fizet, a pénz visszakerül a költségvetésbe. Függöny, szűnni nem akaró tapsvihar annak ismeretében, hogy a költségvetésből hogyan szublimálódik az a lovetta elvtársi zsebekbe, ismertebb fordulattal miként veszíti el közpénz jellegét minden, amihez csak hozzáférnek.

Ami szomorú ebben a históriában, csupán annyi, hogy ez a szerencsétlen Unió ebből jól kijönni sosem fog. Ha ad, akkor ezek vigyorognak, a normálisabbja meg hörög, hogy már megint pénzelik a diktatúrát. Ha meg nem ad, akkor viszont a mi taplóink verik a nyálukat, hogy ezek gecik, holott mindenki tudja, ők azok.

Summarum: sok van, ami ocsmálatos, de a neresnél nincsen ocsmálatosabb.