Gondolatok a könyvtárban

Komolyan mondom, hogy tényleges egészségügyi kihívás – hányinger, szapora szívverés, légszomj, és ilyen cukiságok – Magyarország miniszterelnökének mindenkori eszemenéseit hallgatni, következésképp én ilyet soha nem is teszek. Azt azonban nem lehet elkerülni, hogy a kivonatát elolvassam, mint történt az tegnap is, s bár ne vert volna meg az Isten ilyen méltatlan feladattal.

Ebből a hagymázból a totális téboly mutatkozik meg, és még igazán rendszer sincsen benne, hogy a Williamnak megfeleljen. Ellenben néhány hősének arculata fellelhető belőle, elsősorban is bizonyos III. Richárdé, aki, mint tudjuk, úgy határozott egyszer csak, hogy gazember lesz, és sikerült is neki. Ennek a miénknek púpja nincs, csak a hasa felől, de ugyanúgy eláradt benne a gonoszság.

Sok minden van a tegnapi szózuhatagban, ami egyáltalán nem is érdekel engemet, említett azonban egy bizonyos öt pontot, amelyet vezérlő eszmeként használva a jövőben még jobban igyekszik majd tönkre tenni az országot, ha ilyet lehet, s minden bizonnyal igen. Az ötből négy sem taglózott le igazán, mert tőlem szó szerint semmit el nem vehet, pénzt, munkát, lakást meg ilyesmi dolgokat, maximum az életemet, de azt előtte még meg kell beszélni.

Az ötödik azonban az szíven ütött, amely ez volt: “Minden európai országnak joga van megvédeni keresztény kultúráját. Joga van elutasítani a multikulturalizmus ideológiáját.” – és ehhez kapcsolódóan szeptembertől komoly változásokat ígért nekünk a jótevőnk, s izgatottan várom, mi lehet az. A valagából kitartott újságjai mindig jól értesültek, mindent előre tudnak, ezt is, ám most, hogy eldördült a startpisztoly, fröcsöghet igazán a fekália.

Ezért volt most az esterházyzás, meg a többi, de, hogy mi jöhet még, milyen ordas eszmék, az érdekes egy dolog lesz. Főleg, ha tettekben is manifesztálódik a gondolkodás ellen fellobbantott izzó gyűlölet, miközben védik azt az elcseszett keresztényi kultúrát, amiről maguk sem tudják mi lehet az. Egyelőre úgy néz ki, hogy a harmadvonalas írók és költők akarnak sok pénzt. Ez látszik belőle, meg annyi, hogy minden értéket irtani akarnak, ahogyan ez a fasisztáknál szokásban van.

Ilyen felütések után merült föl bennem, körbenézek a könyvtáramban, hogy mennyi elfajult szöveg van benne, s hogy ezek tanulmányozása, ami már ötven éve folyamatos, mennyire bandzsítja meg a lelkemet, hogy ne legyen NER kompatibilis. És rájöttem, veszélyes egy alak vagyok, és a minielnök kígyót melenget a kebelén énbennem, amire, ha rájön, nem lesz maradásom, de vagyunk így ezzel néhány milliónyian.

Nézegetem itt a tutit, és megvan nekem a kötelező abból az időből, amikor nem volt az, sőt. Szóval van Biblia kicsi, nagy, régi meg új, tudnék belőle kölcsön adni a minielnöknek egyszeri olvasásra legalább, de nem értené, és nem adná vissza. Mellette azonban ott van a Talmud, a Korán, a Baghavad Gita, a Buddha beszédei, ilyenek, és akkor most kérdem, mi van? Terrorista vagyok?

Vagy szabad-e ezentúl olvasni a Glasenapp-féle Öt világvallást, esetleg ez eretnek dolog, mert az jön le belőle, hogy a gyökerénél mindegyik ugyanaz, hogy a halandó tökre be van szarva a haláltól, és andalítja magát. A cukormáz változatos, de úgy tűnik – nekem legalábbis -, hogy mind közül ez a kereszténység a legelvetemültebb, de nem folytatom, mert hívogat a máglya.

Igazán nem akarnék több ezer köteten végigmenni, csak a főbb vonulatokon, a történelemből belepiszkálok kicsit Jászi Oszkárba, hogyan is volt az a Trianon, és azt is tudom, ha valaki a mai okosok közül vette volna a fáradságot, hogy elolvassa Károlyi Mihály Hit, illúziók nélkül című önéletírását, lehet, még mindig ott dülleszkedne a szobra, bár azt hiszem, ennyire naiv nem lehetek, vagy mégis.

De van bőséges szakirodalmam Hitler bácsiról meg az összes csicskájáról – Göring, Himmler, Hess, Goebbels meg a többi -, és igen érdekes William L. Shirer A harmadik birodalom felemelkedése és bukása című monumentális munkája is. Ezeket most nem azért emeltem ki külön, hogy dicsekedjek, hanem, hogy bemutassam, milyen forrásokból jöttem rá, hogy ezek ugyanazok. Az ilyesmi sem komilfó a NER-ben.

Áttérhetünk a filozófiára, amivel meg úgy jártam, hogy miközben a dialektikus materializmust akarták a fejembe verni, egészen máshol kötöttem ki. Például Kierkegaardnál, aki úgy keresztény, hogy a Harrach még csak nem is sejti, de érdekes egy alak Schopenhauer is, aki elszégyellte magát, hogy a lét értelmetlenségéről hadovál, miközben bélszínt zabál. De említhetném Spengelert is, akit, ha Orbán olvasna, nem verné a nyálát a migráncsok miatt, mert felfedezné a törvényt.

Érthető, ha ezek annyira multikultik, hogy óvni kell tőlük a magyar választópolgár satnya tudatát, és ahelyett, hogy az irodalom végtelen tengerébe alámerülnék, most csak szőrmentén utalok például Szerb Antal A világirodalom története című csudálatos összegzésére, ami meg maga a globalista fertő. Agyon is verték a szerzőt a keresztényi országvédők, amely fényes jövő felé most is kitartóan haladunk.

Mielőtt teljesen elvesznék a részletekben, mentségemül csak annyit hoznék fel, hogy van párezer könyvem, pontosan nem tudom, mennyi. Majdnem az összeset olvastam, ami nem érdem, csak állapot. És most így visszatekintve erre az egészre, azt kell látnom, hogy ettől én okosabb nem lettem. Sőt, annyira tele vagyok kétségekkel és kérdésekkel, hogy nem kívánom senkinek sem. Megértem a minielnököt, az ilyesmitől óvja az ő népét. Mégsem jó ember egyáltalán, mint az ismeretes.

Valami szép

Egyszer csak kopogtak a vidéki folyóirat szerkesztőségének ajtaján. De nem is kopogás volt ez, sokkal inkább kaparászás, amilyet kölyökmacskák tudnak kartondobozuk oldalán, mint ahogyan a szerkesztőség sem nyüzsgő hely volt szaladgáló slapajokkal, hanem egy paneltorony földszinti lakása. És az íróasztal végiben ott ücsörgött egymagában a főszerkesztő hatalmasan, zsíros hajjal, valamint világot megváltó aljas malacszemekkel egy kézirathalom közepén, amint éppen pasziánszozott a számítógépével.

– Tess… – Ennyi jött elő belőle nagy kegyesen, csak úgy a torka közepéről, hogy alig is lehetett hallani, ezért kapartak újra az ajtón.

– Gyere be! – Váltott most már kettes hangerőre a fölkent irodalmár, sőt a szemével is az ajtó felé nézett, amely nyikorogva kitárult. A huzat fölkapott pár papírt az asztalról, és lengtek ezek a szoba közepén, akárha valami szellem, így fogadva az érkezőt. Úgy lépett be, ahogyan kopogott. Az egész lénye elnézést kért a létezésért, és látszott, hogy bűnösnek érzi magát, mert egy levegőt mer szívni a főszerkesztővel, élet és halál urával, ha arról volt szó, ki jelenhet meg, és kit feled el végleg a történelem. Bár ez voltaképp mindegy is volt, hiszen az emberek egyszerűen nem olvastak, de alanyi költők és merengő novellisták mégis útra akartak kelni a halhatatlanságba meg a Parnasszus felé, mert az ember jámbor álmodozó mégiscsak.

Kortalan egy lány volt ez, aki belépett a porszagú szentélybe. Ugyanúgy lehetett volna tizennyolc is, mint ahogyan nem, huszonkilenc vagy tizenkettő, mert csak a méretes szemüvege virított, meg az, hogy átdereng rajta a hűtőszekrény kontúrja, és az is látszott, ahogy csinos pofija mögött betűk kerengtek a fejében össze-vissza és rendetlenül. Alig is mert belépni, ott reszketett az ajtóban a megtiszteltetéstől, meg a bátorságától is persze, hogy meg merte tenni, bejutott, mert már háromszor fordult vissza az ajtóból kétségbe esve és csatakosan a félelem verejtékétől.

– Mi tetszik? – Kérdezte a főszerkesztő, és bár maga is furcsának találta, de a hangjában fel lehetett lelni a nyomát némi kedvességnek. Szuszogott, mert kövér volt nagyon, s csak ekkor vette ki a cigarettát a szájából, amely végig ott figyegett, az asztal közepén álló csikkhalomra hajította, aminek az alján tán hamutartó lehetett, de ez egyáltalán nem volt biztos.

– Verseket hoztam. – Ezt suttogta a lány, inas kezeivel a táskája mélyén kaparászott hosszan, hogy majdnem elveszett benne. Kitartó küzdelem után elővett egy köteg papírt, lógatta maga mellett, tanácstalanul és reménykedve nézve erre az alakra, aki dobolt a duci ujjaival, és hosszan, nagyon hosszan sóhajtott, majd ennek a végén, mintegy ezzel együtt préselte ki magából a józanító pofont.

– Ó, kedveském, versre momentán nincsen szükségünk, versünk az annyi van, mint a pelyva, száz évre is el vagyunk látva versekkel. – Így akarta volna rutinból félresöpörni ezt a szerencsétlent, akinek azonban a térdéig görbült a szája, és látszott, hogy mindjárt előtör belőle a sírás, hogy a könnyeivel okozzon mindent megsemmisítő cunamit. Így inkább elővigyázatosságból mint irgalom miatt megszólalt nagy kegyesen ennek a gyereknek a fölkent irodalmár, meg, hogy megelőzze a bajt.

– No, adja ide. – A lány odareszkette a kezével a papírjait, a főszerkesztő a homlokáról az orrára csapta a szemüvegét, és hümmögve olvasni kezdett. Aztán a hümmögés abbamaradt, zizegtek a papírok a kezében, ahogyan olvasott, egyiket a másik után, és olyan kerek lett a szeme, mint egy túlfújt strandlabda.

– Maga drogozik? – Ezt szegezte neki, a lány pedig eltátotta a száját, válaszolási vagy sírási szándékkal, de egyik sem következett el, mert a dagadt folytatta.

– Ezek a képek, amiket használ itt a csillagokról, tengerekről meg a jámbor elefántokról, a képzettársításai főzelékről meg falvakról elég mellbevágóak. Én se értem, más se fogja, nem ilyenekre van most szükségünk. – Így józanította a reszketőt, aki teljesen összement ezidő alatt, és a választ is alig tudta kinyögni a kérdésre, hogy hol tanulta ezt a szemetet.

– A Szent Benedek Gimnáziumban…- Ennyi fért ki a lány száján, de folytatni nem tudta, mert a dagadt fölcsattant, egycsapásra tűnt el belőle minden nyájasság.

– Kovács tanár úr mi? Meg a szakköre. Mikor érettségizett?

– Tavaly.

– Jellemző. Felejtse el azt a fertőt, amit magába pumpáltak.

– De hát, Kovács tanár úr…- Próbálkozott volna a lány, ámde feleslegesen.

– Hagyja már azt a sorosbérenc Kovácsot a nyugatmajmolásával. Kovács ott van, ahová való. Közmunkában söprögeti a szart az utcán, örüljön, hogy luk van a seggén. – Így hengerelte le a fölkent irodalmár a szerencsétlen lányt, aki összement még fél métert, hogy már alig is látszott ki két pormacska közül. A dagadt szeme ettől a diadaltól kiélesedett, mert meglátta, hogy ezt még lehet formálni, nem olyan menthetetlenül elvetemült, mint a többi, akik mind valami esztétikáról papoltak, és nem értették az új idők új szeleit.

– Próbálkozott már prózával? – Készítette elő a végső csapást.

– Nem. – Jött az őszinte válasz, amitől a dagadt már nyeregben érezte magát.

– Nézze! Van magában spiritusz, látszik, hogy ért a szavakhoz, csak rosszakat használ. – Így kezdte puhítani a lányt, akinek a szeme most már a kétségbeesés helyett őrületet kezdett sugározni, és a fölkent irodalmár ettől már ülte a győzelmet.

– Kisebb novellára bármikor vevő vagyok megfelelő témakörben. – S mivel a lány köpni, nyelni nem tudott, fojtatta a puhítást.

– Három szóval leírhatom magának a kívánatos témákat. Isten, haza, család. De látom, hogy nem érti, és még valami lányregénnyel jön majd nekem. Itt egy szótár, amely tartalmazza a megfelelő szavakat. Vannak benne alkalmas jelzők, főnevek, igék, ezek segítségével bármikor összeüt egy forradalmi kisprózát. Azt már holnap megveszem, és maga egy óra alatt össze is tud rakni egy ilyet. – Kis, narancssárga füzetkét nyújtott át a lánynak ezzel a címmel “Irodalmi szójegyzék novellisták számára – Jóváhagyta a Párt agitációs és propaganda osztálya”.

– Vegye csak el. – Így biztatta, s mivel a lány nem volt már sem élő, sem holt, és a szemei is elfátyolosodtak, a táskájába csúsztatta a brosúrát, de látszott, hogy nincs egészen magánál.

– Van magának fiúja? – Tette fel az értelmetlennek tűnő kérdést a dagadt. A lány csak bólintott.

– Helyes, nem homokos, ez lényeges. Menjen hozzá, szüljön neki gyorsan és sokat, meglátja, ettől egyből rájön, hogyan és mit kell írni. Isten, haza, család, tudja. Zúgjon az az élet abban a rohadt írásban, Trianon meg a bércek, tudja. Esetleg Szent István.

A lány már egyáltalán nem volt magánál, úgy hátrált az ajtó felé, s ahogy nyitotta ki, ez a fölkent nagy vidáman utánaordított, tudja-e, mi a szépség. Választ nem várt, de nem is kaphatott volna, az ajtó éppen záródott, amikor újraértelmezte az egész nyüves esztétikát.

– Szép az, ami érdekből tetszik, kisanyám. – Ezt ordította még bele a kattanó ajtóba, rágyújtott, és azon gondolkozott, hová tegye azt a kurva hetest, hogy kijöjjön a sor.