Kategória: ivan iljics

A homokóra alja

Mostanában iszik, és húzatja magának. Öregedő organizmus, aki fél a haláltól, rosszul esik neki, hogy utálják, nem is akar szembenézni vele, idegenekkel, kritikusokkal nem is találkozik. Körülötte nyüzsögnek, dörgölőznek, hangoskodnak, mégis végtelenül egyedül van, és azt akarja, hogy szeressék. Sohasem szerették, az apja verte, rossz focista volt, rossz tanuló, rossz barát. A felesége sem szereti, fél mellette, szenved. Barátja nincs, elvtársai nincsenek, bandatagjai vannak, akik, ha gyenge lesz, félrenéz, föl fogják zabálni.

Elvei sincsenek, érdekei vannak, függőségi viszonyai. Egy őszinte ember nincs körülötte, fölzabált mindent a pénz, a hatalom, már a szemébe sem mernek nézni. Nevetni, sírni alig látják, néha talán magában, a WC magányában, de már ez sem bizonyos. Mindene megvan, semmije sincs mégsem, kiveszett körüle az őszinteség, egy nagy, rózsaszínű hazugságbuborék az egész élete, az országon belül mást nem is várhat. Túlságosan imádják, módfelett utálják, okkal félnek tőle, tiszta tekinteteket már sehol sem lát, szétrohasztotta az országot, betelt vele az idő, a homok lepergett.

A határokon túl, minél messzebb, ahol nem ismerik, nem függnek, nem félnek tőle, záporozik felé a szeretet, ragazzit énekelnek neki, csakis neki az olaszok, ünneplik, mint egy focistát, mert végül is, ezt akarta. Magasba emelni a világkupát, miközben százezernyi ember csakis az ő nevét skandálja a stadionban. Ez az éjszaka sosem ér véget és na, ugye. Ilyen egyszerű ez, és legalább ennyire szánalmas, egy beteg, narcisztikus lélek képzelgéseinek és vágyainak rabja az ország Madách tollára valón: milliók egy miatt, mert végül is, itt tartunk. Minden újságban, minden tévében és minden rádióban ő van, a cél eléretett.

Mégsem az igazi, és ezért nem lesz vége sohasem. A sikerért meg kell dolgozni, a csalással szerzett diadal nem hoz megnyugvást, tündökölni lehet vele, de a lélek belecsömöllik. Amikor egyedül van az ember, tudja, hogy ez hazugság, káprázat csupán, s minél öregebb, minél inkább érzi a halált, azt akarja, hogy önmagáért szeressék, érdek és feltételek nélkül. Cigányokat hozat az erkélyre, körbeveszi magát bávatag rajongókkal, külföldön ünnepelteti magát, mégis tudja, hogy idegen ebben a világban, elveszett az ifjúság, elvesztek a szerelmek, el a barátok, ami van, az a cifra nyomorúság.

Még nem jutott el oda, hogy beismerje. Ez az utolsó órákban lesz, amikor magányosan, fájdalmaktól nyüszítve, ágyban, párnák közt izzadva reszket a nyomorult végtől, iszonyodva megy a halál elébe, mert voltaképp hitetlen. Körülötte már mindenki azt várja, forduljon föl végre, legyen vége ennek a rémálomnak, hogy megkaphassa a hazug temetését, kiderüljön aztán minden mocsok, és pár év múlva már november elsején sem visz virágot a mauzóleumára senki. Még el sem rohad egészen, de már elfelejtik, és ezt tudja.

De addig ünnep van, Caligula és Néró végórái, az utolsó nagy tánc, ami után föl lehet gyújtani mindent. Korunk azonban nem ennyire romantikus, mi több, spengleri értelemben már arra sincs esély, hogy a lerombolt civilizáció helyén új kultúra sarjadjon. Túl sok már az emlék ehhez, túl nagy a tudás, nem lehet nulláról kezdeni és képtelenség felejteni. A mi, talmi csillogásban feredőző hősünk ott hibázott végezeteset – ha a dicstelen végét nézzük -, hogy nem lesz majd egy Geraszimja, aki a hátán tartaná a lábát, hogy enyhítse a kínjait.

Illetve, ha már eljutottunk az Ivan Iljics haláláig, hősünk arra sem lesz képes, hogy úgy nyerjen utat a másvilágra, hogy belássa, ezen a földin iszonyú élete volt. És még továbbá, nem is figyelt e részletekre, mint Tolsztoj hőse, aki egész életében magánál hordta az igét: “Quidquid agis, prudenter agas, et respice finem”, azaz, bármit cselekszel, tedd okosan és nézd meg, mi lesz a vége. Nem, hősünk nem ilyen okos, hanem Olaszországban ünnepelteti magát, miközben itthon hatszáz gyerek imádkozik érte parancsszóra. Tök mindegy. Így lesz, ahogy meséltem, és ő ezt sejti. Elég csak belenézni a savas szemeibe, hogy lássuk.

Átadva, kitiltva, megbüntetve

Félmilliót kóstál egy bohócorr, elsősorban azért, mert Polt Péter kapta. Kövér pedellus elvtárs taksálja ennyire, egészen pontosan 504.900 forintra, de, hogy ez miképp jött ki neki, milyen furmányokkal, azt én nem tudom. Mindenesetre Tordai Bence, a Párbeszéd báránykája kell ennyit fizessen, mivel az egyik Országgyűlés-béli szeánszon nevezte Poltot bohócnak, majd egy ilyen szép, piros cuccot vitt oda a legfőbb legfőbbnek – ügyésznek nem hívnám, a többi bizonytalan -, levideózta, majd annak rendje és módja szerint közzé is tette.

Most fizethet, de magunk közt szólva még jól járt, mert Kövér pedellus elvtárs ott helyben le is lövethette volna, hadserege már van hozzá és az elszántsága is kellően buzog. Csak bele kell nézni a tébolyult szemeibe, meghallgatni olykor, miket delirál össze, és jobb helyeken már vasalnák is élire a kényszerzubbonyt, itt, minálunk meg közjogtalan méltóságon aluli tábornok. Amióta kötelet ígért minden fideszen kívül álló organizmusnak, tudjuk, hogy gyilkos szándékok munkálkodnak benne, s hogy ne legyen belőle tűzparancsot kiadó eszelős, a nyilvánosság tartja vissza egyelőre.

Ezt viszont igyekeznek teljességgel eltüntetni, mert arra például egyáltalán nincs épeszű magyarázat, hogy a tegnap mindnyájunk legteljesebb gyönyörűségére átadott, a legrészletesebb és legkegyelmesebb nevén “Budapest Honvéd Magyar Futball Akadémiájának Utánpótlásközpontja” nagy avatási ceremóniájára mért nem engedték be az Euronewst, hogy mi a szartól féltek. Igaz, a hermetizálás annyira jól sikerült, hogy Détári Lajos sem sem volt képes bejutni a falak mögé annak ellenére, hogy odabent pályát neveztek el róla. Nem jelzett vissza időben, oda be nem tehette a lábát.

Ez is mutatja, hogy a NER másképp működik, mint akármely kezdő diktatúra, már belakta magát, mondhatni. Itt olajozottan mennek a dolgok, minden a helyén, mindenki tudja a feladatát. Mint egy száz éves pénztárgép, úgy csörög, csattog és kattog a NER, olyan szenvtelenül és félelmetesen. A kitiltó kitilt, a cerberus be nem enged, a népek pediglen tapsolnak. Ezt a kitiltási mániát egyébként Kövér pedellus elvtárs hozta olyan nagy divatba, hogy szerte Neriában elterjedt, az origója viszont maga Orbán Viktor Mihály volt, ő kezdte, hogy csak azzal áll szóba, aki megkérdezi tőle, mit kérdezhet.

De, ha már szóba került ez az új futballista-keltető, ez is delikát egy dolog. Nem az, hogy hány milliárdot baszott el a rezsim, ez ma már oly gyakori, hogy fel sem tűnik, hanem a vezér színjátéka, az a klafa. Honvéd sálban mórikálta magát az előtt az ember előtt, aki pár éve még, amikor ellopta tőle a Puskás nevet a fatornyosa számára, legszívesebben kitekerte volna a nyakát. Most viszont Hemingway elvtárs, mint a klub tulajdonosa, olyan éléken lefetyelte a vezéri valagat, hogy idáig hallatszott a csattogása.

Ebből is kitetszik, hogy a NER mindenkit ledarál, lepecsétel, elintéz, iktat és legyőz. Egy nagy, szenvtelen hivatal az ország, amely az állam – következésképp a vezér – szolgálatában áll. Aki beáll a sorba, mint ez a Hemingway is, megkapja a jutalomfalatkáját, aki meg nem, azt igyekeznek megdögöleszteni. Most épp Demeter Márta van a bögyükben nagyon, a bakó feni a bárdot, és csorog a nyála. Az egész fidesz-falka körülötte csahol, most épp a NATO közgyűlésből hívnák vissza, mint közveszélyes alakot.

Ilyen nyomást, amit kap ez a nő, sokáig bírni nem lehet. Vagy sírva rohan el majd, vagy megtér. Nincs az a mocsok, ami ne lenne megengedett, például a Gyurcsány házaspárt is mindenféle ismeretlen bolgár bűnözőkkel boronálják össze, hogy a Gruevszkijükről eltereljék a figyelmet. A rendszer tényleg úgy működik, mint egy szenvtelen gép, egy lépegető exkavátor, amely akadályok nélkül halad végső célja, a nihil felé, és ember nincs, aki visszatartsa. Olyan balesetek, mint a Gruevszki-féle, amelyek máshol végzetesek, itt csak apró fodrok a ringatózó vízen.

A szájunkig ér már a sár, hogy Villonnal takarjam el a gyalázatot, és meg fogunk dögleni most már mindenképp. Ágyban vagy párnák közt, eldőlve egy padon, egyre megy, itt életben csak az maradhat, aki behódol. Énnekem mindegy, nekem jól fog állni a hősi halott szerepe, s ahogyan fekszem majd kiterítve, mint Ivan Iljics, az én halálom is arra utal majd, mint az övé, hogy “Quidquid agis, prudenter agas, et respice finem” – azaz, bármit cselekszel, tedd okosan és nézd meg, mi lesz a vége. Ez így korrekt, de, hogy veletek mi történik majd, azt én nem tudom.

Meneküljetek!

Kampec dolores LXIII. – A híd

Amikor Béla azon gondolkozott, hogy nyitott szemmel alszik majd téli álmot a rigók első szaváig, rá kellett jönnie, hogy ez ugyan csodás elképzelés, de kivitelezhetetlen mégis. Arra jutott, hogy bár nagyon vágyik rá, mégsem olyan különálló sziget, mintha egy barlangban szuszogna, mert körülötte a duplagyűrűsök, az olajos hajúak és a bánatos szeműek mindent megtesznek, hogy ugyanúgy elfeledkezzenek nyomorult életükről, mint ő. Ám ezt a vágyukat kajla ünnepekbe ölik, amely napokat önkényesen kijelölnek, hogy valami fogódzót kapjanak az idő végtelen és monoton tengerében, és hazugság ez is, de mégsem tudják, mert nem is akarják igazán.

Ott ült hát az asztalánál, és most, hogy magára rántotta a saját telét, azt is tudta, hogy nincs menedék sem a karácsony, sem a szilveszter elől, amely ünnepek arra alkalmasak, hogy az állandó szürkeségbe ne bolonduljon bele az ember, ha már át nem aludhatja. És az is érdekes volt, ha jól belegondolt, milyen csalásokkal teremtették meg a feledkezést a tél iszonyata ellen. Mindjárt ez a Jézus is, állítólag, aki ilyenkor született volna, holott nem. Az az eszme, amely most és itt épp a bádogbánosban öltött rontó testet, nagy hazugságai mellett azt is sikerrel ültette el, hogy a Názáreti decemberben jött volna a világra akkor, amikor még december sem volt. Sajna, csak a korai sámánok háziasították ezzel a Szaturnáliát, a nyári világra jövetelt összekapcsolva a pogány rítussal, mert nem tudtak jobbat kitalálni.

Az ember az az állatfajta, akinek muszáj imádnia valamit vagy valakit, különben elpusztul. Jellemző módon előbb volt istene, mint kapája, és most is valami földöntúlira hivatkozva gyilkol és rombol. Amióta rájött, hogy halandó, a túlvilági jutalom reményében követi el az összes mocskot, ezért halálra van ítélve mindenképp, és közben mosolyog. Mosolyog, és petárdával ünnepli az évfordulót, holott sírnia kéne, ha képes lenne gondolkodni, hiszen minden egyes szilveszteri tűzijáték annak a bizonyítéka, hogy a számára adatott idő reménytelenül fogy. Ezt az állandó hanyatlást pedig a ritmusa adja, ahogyan a Föld nevű bolygó pörög és kering, napokra és évekre szabdalva a megmagyarázhatatlant, és ebbe a zakatolásba önkényesen tettek egy cezúrát, hogy az év télen ér véget, de lehetne akár tavasz közepén is, mert minden csak konvenció.

Ekkor jutott eszébe az is, hogy ezt az állandó dobpergést úgy kerülhetné el, ha valamely elszabadult bolygón verne tanyát, amelynek nincs csillaga, és cél nélkül száguldozik az űrben. Nem lenne azon sem reggel sem este, se tavasz és nyár, tél meg pláne nem. Azon ott és akkor megállna az idő, vagy legalább úgy sejlene, ami szintén csak káprázat volna, hiszen a Bélánk testét alkotó atomok, molekulák akkor is csak rezegnének, hogy egyszer csak megszűnjenek a kötések, és Béla teste, mint kelme feslene szét, mit összerágtak a molyok, de ez már költészet. Kósza módon még eszébe ötlött, mi lenne, ha uránból teremtené újra magát, ami anyagnak évmilliárdokban mérhető a felezési ideje, de nem akart sem sugározni, sem pedig fűtőanyag lenni Pakson, így maradt meg romlandó embernek még a képzeletében is.

Itt tartott épp csöndes mélázásában, amikor egy olajos hajú lépett be a templomába, és egy fél cseresznyét kért, ami méregről Béla azt sem tudta, hogy létezik még. Viszont ez a kérés, mint valami madeleine ütötte szíven, mert szívének gőzeiből fölszállt az idő, valahonnan az elveszett múltból, és eszébe juttatta Triplát, aki közös ifjúkorukban arról kapta a nevét, hogy hármasával kérte a cserkót sörrel öblítve, így leginkább részeg volt. Ez a részegség predesztinálta arra, hogy mint valami vérszerződést vezette elő, hogy 2000 szilveszterén a Sidney-i hídnál, amelyről nem tudták, hogy Sydney Harbour Bridge a neve, szóval, hogy ott találkoznak majd. És ez a dátum olyan messzinek tűnt akkor a jövőben, mint amennyire ma már elveszett a múltban azzal a ráismeréssel, hogy a cserkó-szerződésesek közül senki sem ment el a randira.

És ez az előugró emlék odavarázsolta a kocsmába Béla elé az egész szerződést szegő bagázst, akiket egyenként gondolt újra azzal a ráismeréssel, hogy nagy részük már halott, mert ezt tette velük az élet. Volt olyan, aki elmehetett volna a találkára, mert már rég disszidált, de az elnyert szabadságot arra használta, hogy megtömje a zsebét, és volt olyan is, mint Béla például, aki még az esélyt sem adta meg magának a nagy útra, mert restségből vagy más, ismeretlen okból itt maradt, és itt várta be, hogy zaklatás nélkül elmehessen, és még akkor sem indult útnak, mert minek. A vérszerződők közül volt olyan, aki mérhetetlen szabadságban részegen és álmában fulladt bele a saját hányásába, másokat kevésbé színpadiasan tarolt le a kaszás, hogy alig is voltak már a hídról álmodozók közül, és azok is várták a halált azzal az igazsággal, ami lehet Füst Miláné vagy Ivan Iljicsé is akár, hogy ha letelt, már mindegy, hogyan telt le. Ez Bélát ugyan nem nyugtatta meg, csak erőt adott neki, hogy továbbra is nevessen a világ ostobaságán, és meg is tette őszinte szívvel.