Petőfit túlsztárolták a komcsik. Ezt a bölcsességet Németh Szilárdtól tudtuk meg, aki mindent is tud, ezt tehát miért ne. Arról ne beszéljünk, hogy a bácsit nem kellene emberek közé engedni, arról azonban igen, hogy megtanulhatná, maradjon a bográcsnál, hacsak nem az a cél már a létezésével is, hogy provokálja a normalitást, ezt azonban nem tudhatjuk. Azt viszont igen, hogy sikerül neki, és még csak nem is erőlködik.
Most a márciusi ifjak kapcsán jutott eszébe Orbán Viktor Mihály hőstette, mégpedig az, hogy állva hugyozva és tapsolva örül annak az Ursula von der Leyen megválasztásának – sőt, saját érdemének tudja be -, akinek a világról való vélekedése, értékei és erkölcsei szöges ellentétben állnak az övével. Ennyit is megér neki, hogy a számonkérése ezzel ha el nem is marad, de elodázódott, és még egy kicsit tapicskolhat a légyszaros homokozójában.
Viszont mindettől márciusi ifjúnak azért nem kellene lennie, Németh Szilárd olvasatában viszont az lett, aki együttműködve száll szembe “a birodalmi érdekekkel”. Ha így folytatódik, itt is feltűnik majd Dózsa László (1948-), aki szembeszállt az orosz lovassággal, akiket aztán Orbán hazazavart. Mert a történelem olyan, amilyet csak akarnak, és mindezt fesztiválokon is vetítik már, hogy a beállt ifjúság tudatalattijába ivódjon, ki az egyedüli faszagyerek a világon. Csakis az Orbán.
Ilyenek a szándékok és igyekvések, s ennek kapcsán a múlt buherálásában eljutottunk 1848-ig is, amit újra kell értelmezni, mert: “A kommunista történetírásban Petőfin kívül a többi márciusi ifjúnak, mintegy harminc forradalmárnak még csak epizódszerep sem jutott, holott mindannyian hozzájárultak ahhoz, hogy 1848 a csodák éve legyen.” – Ezt mondja a pacalos a zsírfoltos szájával, mert sejtéseim szerint Petőfi túl balos lesz eztán, és ki is íródik az alaptantervből majd.
Érthető, a mi Sándorunk királyokat szeretett volna akasztatni, a jognak asztaláról ábrándozott, bőség kosaráról, szabadságról, népek tengeréről, a víz uralmáról, ilyenekről, legalább olyan hepciás manus volt, olyan túlmozgásos, mint a Gyurcsány. Meg nem is ősmagyar, Petrovics ugye, az is lehet, hogy sorosista világpolgár, jobb az ilyet elfelejteni, zavart kelt az erőben, ahogyan Ady is. Tele van a magyar irodalom nem NER kompatibilis alakokkal.
Németh Szilárd a többi márciusi ifjúról ábrándozik, igyekezve megtalálni soraikban a kedves vezetőt, az elfelejtett márciusi ifjak érdemeit keresi úgy, hogy előtte két nappal arról értekezett, hogy Schmitt “álamelnök” úrnak mi mindent köszönhet a haza, miközben ő “Tavaly birkafejet ettem, pincepörköltet főztem, idén báránycsipszet fogunk ropogtatni és fúziós pacallevest rottyantok.” Mi pedig beszarunk a gyönyörűségtől, de csak a rezsiharcos után.
Viszont ilyen alapállásból nem csoda, ha még ezekkel az ifjakkal is mellényúl a rottyantós ember. Ott van nekünk mindjárt Jókai is, mint márciusi ifjú, akit el sem nyomtak a komcsik és el se feledtek. Tele volt a tévé aranyemberekkel meg a kőszívű számolatlan fiaival, köztük majdnem Dózsa László (1948-), meg Schmitt Mária, mint markotányoslány, mert minden lehet, és mindennek az ellenkezője is. Még az is, hogy a rottyantós emberrel ellentétben gondolkodtak a kikeleti fiatalok, nem csak a kokárdát rázták, akárha rumbatököt.
Volt egy Életképek című lap, amibe a márciusi ifjú Jókai írt egy cikket “Észarisztokrácia” címen, s ebben nem átallott olyasmiről ábrándozni, hogy az országgyűlés alsó táblájához kerülőket kizárólag képességeik alapján kellene megválasztani, és a felső táblába kerülők között is a hozzáértésnek, a rátermettségnek és nem a származásnak kell lennie az elsődleges szempontnak. A márciusi ifjak magukat észarisztokráciának tartották, és semmi kétségük sem volt afelől, hogy mást, mint a nép érdekeit, nem is képviselhetnek.
A rottyantós ember itt bajba kerül, mert az elfeledett márciusi ifjak ilyetén szempontjait figyelembe véve máma üres lenne a nyüves parlamentünk, ő sem héderezne benne, sem a kedves vezető, sem a többi ingyenélő, bűnöző alak. Érhetik meglepetések az embert, ha összevissza beszél, a mi tragédiánk viszont az, hogy ezeket sajnos nem. Be nem áll a szájuk, rottyantanak, pofáznak, s közben zavartalanul gyalogolnak át az életünkön. Semminek nincs következménye, csak egyre szarabb minden. Ez van sajnos, meg a Tót Ottó.
„A hazához, ennek földjéhez, lakóihoz, nyelvéhez, emlékeihez érzett ragaszkodás, mely hasonlít a szülők iránt érzett szeretethez és tettekben is nyilatkozik: a haza iránt való kötelességek teljesítésében, szükség esetében saját érdekeinknek, a legfőbbeknek is, érte való mellőzésében, önzetlenségben, odaadásban, önfeláldozásban. Az egyesekből az együttélés: a vérrokonság, a közös nyelv, a lassan kifejlődő közös érzés és gondolkodásmód, közös erkölcs, szokás, közös történeti sors, közös szenvedések és örömök népet alkotnak, azaz oly közösség jő létre, mely nélkül az egyén semmi, mely az egyénre évezredek kulturai munkájának eredményét származtatja, melyben az egyén erejének főforrása van. Ösztönszerü viszonzása e sokféle jótéteménynek a haza iránt érzett szeretet, mely tudatossá téve az erkölcsi erények egyik legfőbbike. Csak nagy nemzeti hanyatlás korszakában gyengül ez az érzés, kap lábra az önzés, az egyén elszigetelődése, elzárkózása a közönség előtt, a magánérdekek kielégítésének hajhászása, a hazaszeretetnek szóval vallása, tettel megtagadása. De a hazaszeretet érzésének gyöngültével a nép erkölcsi ereje is gyöngül, összetartása lazul, képtelenné lesz nagy föllendülésre, nagy tettekre. A nemzetek akkor bomlanak föl, amikor a hazafiság érzése nem védi meg többé őket a nagy megpróbáltatások idején.”