Hitvita és sátántangó

Buzgón ácsoljuk a kereszténydemokráciát, akárha Lenin apánk a kommunizmust. Legalább annyi empátiával, hasonló szellemi munícióval és olyan erkölcsiséggel is, sőt, a végcél is azonos: a nagybüdös nihil masnival a copfjában. Új ez a katyvasz, ez a kereszténydemokrácia még az atyáinak is, így halovány fingjuk sincsen róla, ez mit is jelentene. Kapták a fogalmat ilyen eldobhatós pelenkaként a kedves vezetőtől, rázzák, mint a rumbatököt, s ettől olykor belecsusszannak a skizofrénia rejtelmes mélységeibe. De mit is várhatna az ember, csak rá kell nézni Semjén elvtársra, és megcsömöllünk, mint Pelikán gátőr kölkei a töpörtyűtől.

És most, hogy tudjuk már, hol is élünk, nézzünk valami vidám témát. S lám, imhol egy zarándokvonat, amitől most állva pisál kereszténydemokráciánk színe-java, de leginkább a miniszteriális zenebohócok. Megy majd ez a vonat, zakatol Csíksomlyóra. És zakatolnak majd rajta az emberek, rántott húst rágcsálnak zöldpaprikával, gyulai kolbászt paradicsommal, Borsodival öblítik le, és mosolyognak mind az emberek majd, hogy céljukhoz érvén lássák és hallják a szentatyát, aki ott misézik majd a katlanban, színpadon, mint valami rocksztár. Madonna vagy Marilyn Manson, és ájuldoznak a zöldpaprikások, hogy föl kell mosdatni őket. Majd.

Viszont baj van, antagóniák feszülnek, de kurva sok. Álmok és valóság, zarándokok és igazhitűek, miniszteriális zenebohócok meg fogatlan panelprolik közt, hogy szívünk szerint megfognánk Orbán elvtárs redves fülét, odarángatnánk a valóság elibe, és ráförmednénk, nézd csak, barom, mit is csináltál. Merthogy, amint az egyik fidesztajaparaszt közzé tette az örömhírt, hogy Ferenc fog misézni ott a Csíksomlyóban, a nyájból azok, akiknél már hatott a lobotómia, okádni kezdtek, hogy a pápa sorosista libsimajom, sátánfattya ördögfióka, sőt, egyenesen maga a patás Belzebub, mert hallgattak Bayerre, és az ő lelkületével nézik a kajla világot. Így hasonlik meg a jómunkásember az ő lelkében.

Hitvita van itt, hogy a szentatya akkor mi a rosseb, ellenforradalmár vagy Isten helytartója, részeges bölcsész vagy áldott életű biztonsági őr, és erről egyáltalán nincs konszenzus Neriában. És a kereszténydemokrácia hullámveréseiben nem áll a hívek elé egy Semjén utat mutatni, meg sem szólal magunk közt szólván, mert legfőbb gondja a szarvasok légi utaztatása és nem pedig a lélek üdve, sőt, csokik sunyiban fölzabálása inkább asztali áldás nélkül. Agytörzsi késztetésű organizmus ő, és még szerencse is magunk közt szólván. Mert képzeljük magunk elé kis kalpagban, akárha Dévai Bíró Mátyás, amint a dogmatika rejtelmeiről elmélkedik, és azonmód megy el az ember kedve az élettől is, nemhogy a haláltól. Minthogy nehéz dolgok ezek.

Mert például ilyesmi tényállási fennforgások után mi a helyzet ezzel a dicsőített zarándokvonattal, és annak paprikát rágcsáló utasaival. Hogy akkor mi is van, hová zötyögnek ők a végtelenben összefutó síneken. Hogy ürdüngöt iramodnak rajongani, vagy az Istent. Hogy akkor most őket ezek a lobotómiások mint sátánimádókat leráncigálják a zarándoki vonatról és máglyára vetik is őket megmenteni a tékozló lelküket, vagy mi van itt? Szar ügy, mosolygok én a hitetlen vagy más hitű könnyedségével mégis aggodalmasan. Mert látom, mit tett ez az élet és ez az Orbán, hogy a kóválygó lelkek keresik az Atyát, a Fiút és a Szentlélek titkait, aztán mit találnak a csomagban meg a pakkban? Orbánt csakis. És akkor így összezavarodik a világ, és akkor azt mutatja csak, hogy megérett a pusztulásra, de nagyon.

Kereszténydemokrácia – nyilván

Azon felesleges morfondírozni, hogy a gender mennyivel ideológiább, mint a vallás, ezen belül a kereszténység, és még tovább, egészen a szeplőtelen fogantatás elképesztő gondolatáig, de, ha így van, akkor meg Rétvári elvtárs az új Keresztelő Szent János. És az is biztos, ha van neki gyereke – ezt én nem tudom, de nem is akarom -, akkor még nem cserélt rajta szaros pelenkát.

Olyan érdekes és lehangoló egyszerre, amikor a féleszű, alulművelt, pszichopata valamint messiás tudatú üldözési mániás vezér kiadja az ukázt, hogy valamit töröljenek el a Föld színéről, aztán meg is teszik. És még “tudományos” magyarázatot is adnak hozzá ahelyett, hogy bevallanák az igazat: csak, meg mér’ ne. Mindjárt egyszerűbb lenne az élet, és még hülyének sem néznék az embert, de ha Rétvári elvtársnak ez így jó, akkor nincs mit tenni.

A jó hírek kifogyhatatlan szállítója a gender szak bedarálása okán szúrta tökön magát, midőn a marxizmus-leninizmushoz való hasonlítással óhajtotta indokolni a dúlást, formai és tartalmi kifogásokat emelve, mint valami napkeleti bölcs. Azt delirálta ide nekünk, hogy formailag ez csupán előadások sorozata, mintha az evangéliumok az univerzumról való minden ismeret eszenciái volnának. Másrészt pedig az volt a tartalmi kifogása Rétvári professzornak, hogy a gender állításai nem csereszabatosak azzal, mint amit a kereszténydemokrácia az emberről vall.

A világnak nagyon sok olvasata van így ezzel, hogy nem korrelál a Rétvári-féle kereszténydemokráciával. Főleg, ha rájövünk arra is, az a massza, amely ilyen címen ennek az embernek a fejében kavarog, sok mindennek nevezhető, de éppen annak nem, mint aminek állítja magát. Nem azért, mert eredendően gonosz – csak azzá tette a nyomorult élete -, hanem, mert ostoba. Ez viszont sokkal nagyobb csapás az emberiségre, s ezen belül a maroknyi magyarra nézve.

Erről a gender-dologról úgy kellene beszélni, hogy még ez a Rétvári is megértse. Leginkább úgy lehetne megragadni, hogy miként érzi magát egy apa, ha tisztába teszi a gyerekét, legózik vagy homokozik vele, leviszi a szemetet, takarít vagy rántást kavar. Hogy mennyire macsóállat akkor, és a társadalom mennyire tekinti annak. Ugyanígy, ha a törékeny asszonka autót szerel, netán céget vezet, akkor lepotyognak-e a csillagok az égről.

Mivelhogy nem a középkorban élünk, vadászni már csak a Semjén szeret, ölni sem muszáj, tehát egy nagy kavarás az élet, amiben nem árt, ha megtalálja a helyét az ember. Ha ilyeneken mélázik, akkor nem buziköcsög, a kislányoknak ettől nem nő farka, és a kisfiúk sem fognak magassarkúban rohangálni. Ellenben a papok ugyanúgy molesztálják a gyerekeket, de ez másik tészta, és mégis megérkeztünk a kereszténydemokráciához, amiről Rétvári ugyan pofázik és hivatkozik rá, de – magunk közt szólván – fingja sincs arról, mi is lehet az.

Úgy első – és második – ránézésre diametrális ellentéte annak, mint ami körülvesz minket Neriában. És az sem vigasztaló tudat, hogy ez is csak úgy épül orbáni megközelítésben, mint annak idején a szocializmus soha be nem teljesedve, és mégis célhoz érve a nihilben. Itt minálunk nincs szó perszonalizmusról, korlátozott államról és szubszidiaritásról, működő parlamentáris rendszerről meg pláne nem.

Ami pedig a társadalmi szolidaritást illeti, elég csak a hajléktalanok sorsára nézni, valamint arra, hogy éppen Rétvári képzeli úgy, hogy az éhezés ellenszere a kampányidőszakban kiosztott zsák krumpli, amiből ezek szerint négy évig meg lehet élni. Megszüntetni a gondolkodást igyekezni lehet, ájtatoskodni úgy, hogy az összes krisztusi értéket megtagadjuk és semmibe vesszük, azt is lehet, csak akkor nem tudom, minek lehet nevezni az embertelen rendszert, amit ez kiad.

Kereszténydemokráciának – nyilván.