Kategória: kim dzsongun

Moslék

Régebben, amikor volt még újságírás meg újság, és voltak történetek is, nem csak ilyen csatazaj, trombita hangja meg ágyúdörej, arra intették és oktatták az újságot író embert az öregek, hogyha egy mesét – ami máma sztori – elkezdett, akkor azt vigye is végig a megnyugtató vagy felkavaró lezárásig. Tisztelje meg az olvasót és magát is azzal, hogy nem hagy levegőben egy sorsot, egy drámát vagy örömöt sem, mert mindennek van vége, vagy lesz egyszer. Sőt, már az iskolában is úgy oktatták a kis hugyosokat, hogy a fogalmazás szerkezete a klasszikus bevezetés, tárgyalás befejezés, kivéve, ha az idő nem lineáris, de ilyenekkel Kiss Pista 5. b. osztályos tanuló nem foglalkozott. És ma sem törődik vele, illetve nem tudható, a mai Kiss Pisták mivel törődnek egyáltalán.

Ilyen kényszerűségek, késztetések és becsületbeli ügyek okán nekem ma itt Varga Judit mindjárt miniszter nacsasszonnyal kellene foglalkoznom. Hiszen két napja elkezdtem mesélni a róla szóló bajaimat, hogy miért felkavaró, ha ő miniszter lesz, illetve, hogy miért illeszkedik a NER-be mégis, hogy szükségszerű termék ő, ha gyalázatos is. Mert mit ád a jóisten, kiderült, hogy a leendő miniszter nacsasszony annak ellenére, hogy milliós jövedelme van neki, a férjének meg pláne, tehát együtt nekik kurva sok milliós havi jövedelmük van, mégis a köz segíti a kis családot havi háromszázezerrel. Ennyi lakhatási támogatást kap a leendő miniszter nacsasszony az igazság nevében, amitől az embernek fölfordul a gyomra. Szóval ilyenek vannak, s ha ebbe szügyig merülünk, abból Buddenbrook ház lesz, holott a népek egyperceseket is alig olvasnak.

Mit tegyen hát az ember a Varga Judittal, illetve a Varga Juditokkal, akik a NER színe virágai, és annyian vannak, mint hercegkisasszonyok a burgban, s ha az egyiknek a nyomába szegődik az ember, akkor elvész a nagy egész. Mert az van, az ilyen leendő miniszter nacsassszonyok, a cimboráik és a rajongóik naponta olyan mennyiségben állítják elő a hulladékot, hogy egyenként vizsgálni már terméketlen és haszontalan is, hiszen a NER alattvalók sem külön csomagolva, hanem ömlesztve, összekeverve és ledarálva fogyasztják, mint a disznó a moslékot. Bár, s milyen beszédes is ez, olyat az Unióban malac nem is kaphat egyáltalán. Ilyen esszencia nekünk a héten, mintegy szimbóluma s egyben végterméke is a bús magyar sorsnak, hogy Orbán szól a VOLT-on rogyásig.

Ebben minden benne van, Varga leendő miniszter nacsasszony, s az is, hogy a neki havonta juttatott háromszázezer lakhatási közpénz mellett akad olyan roma család, akinek ötezer forint tartozás miatt kikötik a vizét negyven fokban, és Iványi Gábornak kell itatnia, hogy szomjan ne pusztuljon. De, hogy ez mikor kezdődött, hogy ide jutottunk a szarhalom közepébe moslékkal a szájunkban, az nehezen kihüvelyezhető. Hogy akkor-e, amikor Orbán disznót üdvözölt mi van röfi csatakiáltással, az újratemetésen, vagy, amikor az apja gyerekkorában gyakta, hogy akkor tört-e el a gerince, vagy már a fogantatáskor defektes volt, senki sem tudja, és nem is fogja soha.

Vagy akkor pecsételődött meg a sorsunk, amikor Horthy fehér lovon beügetett az életünkbe, hogy a szelleme újra megjelenjen a VOLT-on de Kim Dzsongunnal turbózva, vagy hogy miként jutottunk idáig, hogyan romlott el minden, meg már sohase tudjuk. Mert annyi minden mesélni való lenne csak egy nap rothadásáról is, a korrupciós jelentés blokkolása, annak kijelentése, hogy az otthonápolási díj emelésére nincs pénz a büdzsében, de a közmunkások választási lefizetésére meg lesz, hogy az ember szíve megszakad már az ilyen töredékektől is és szép lassan megáll. Szóval arra kell jutnunk itt a végén, hogy tényleg nincsenek már történetek, napi pofán vágások vannak, ami külön-külön is annyira fáj, hogy egyben már nem is. Elbambítja az embert. Le vagyunk győzve tehát, győzelem, ha van.

Kaja a hűtőben

Két dolog teljesen biztos Farkas Flóriánnal kapcsolatban: eltűnt, és nem éhezik. Másfél milliárdot valahová elvarázsolt, baja ebből egy gramm sem támadt, volt neki luxusirodája, luxusautója és luxuslófasza is a milliós fizetése mellett, de Pártunk, aki nagyon bőkezűen gondoskodik az ő hülyéiről, emellett még úgynevezett „hűtőfeltöltési” pénzt is adott neki, négyszázezret eddig, és még mindig ad.

Igaz idén eddig még csak húszezret, de azért mégis, meg mindjárt itt a húsvét, köll a sonka, ebből fakadólag lesz az még több is. Képviselőnek és Fidesz-hülyének lenni kifizetődő foglalkozás egyébként és mellékesen, hiszen lakhatási támogatás, kilométerpénz, és még ki tudja, milyen néven nem tolják a dellát az országot tönkretevő balfaszok zsebébe, hogy azok még csak véletlenül se találkozzanak a magyar valósággal.

De ez a hűtőfeltöltés, ez unikum, sőt, egyenesen hungarikum, ha már a halászlé is az. Hogy Orbán Viktor ügyel pincsijének gyomori jólétére, az egyáltalán nem véletlen, hiszen maga is orálisan fixált, ahogyan egyre bővülő derékmérete, ereszkedő tokája és puffadó pofája is mutatja. Orbán és a jófajta magyaros ételek bensőséges kapcsolata közismert, vénségére pótolja be, ami kölökkorban kimaradt, mert párttitkár papája inkább pofán verte, mintsem etette volna.

Egyetlenünkről tele van a net megható képekkel, midőn kolbászt tölt, kolbászt simogat, csülköket, combokat cipel, bográcsban főlő trutymókat kavar, valamint rántott húst szeletel szuszogva. Desszertként demizsonokkal birkózik, és szotyolát majszol. Két kép és két eset azonban kiemelkedik a permanens zabálásból is, amelyek bemutatják kedves vezetőnk ételbéli mohóságát.

Az egyik, amikor az ország háza előtt tüntetők csokit küldtek be neki, kérvén ügyük támogatását. Semjénnel együtt zabálták föl azt, és természetszerűleg nem támogattak semmit sem. A másik pedig az az ünnepi nap, amikor egy lakótelepi vendéglőben étkezett a mi jótevőnk partedlivel a tokáján, és ez híveit imák megírására késztette, jól mutatva szavazó bázisának szellemi állapotát.

Ilyenek íródtak akkor: „Szeretem, hogy Miniszterelnökünk be tud ülni egy lakótelepi étterembe, holott megtehetné, hogy csak osztályon felüli helyeken étkezzen. Számomra ez nagyon szimpatikus, emberi, tiszteletre méltó megnyilvánulás.” Vagy még: „Hihetetlen, hogy még ma is milyen alázattal, gyermeki tisztasággal ül le egy terített asztalhoz. Semmi úri gőg, semmi felesleges hacacáré. Jó étvágyat Miniszterelnök Úr!”

Innentől fogva kérdésünk nincsen, csak tátott szájjal figyelünk és mélázunk. Például azon, hogy a proletárnak is lehetne „hűtöfeltöltési”pénzt juttatni, ami adományt nevezhetnénk akár normális fizetésnek is, ebben a kegyben azonban nem részesíti szeretett népét a mi uralkodónk. Ehelyett rezsit véd immár Brüsszellel szemben, azt a rezsit, amely olcsóbb lenne, ha világpiaci áron adná a naftát, de ez messze vezet kulináris tárgyunktól, így hagyjuk is most.

Van Orbánkirály birodalmában mintegy kétmillió alattvaló, akikre rohadtul ráférne ez a kis mellékes juttatás, ami a mi Flórinknak jár. Igaz, lehet, hogy többségüknek még hűtője sincsen, így a logika azt diktálja, hogy nincs is mit feltölteniük. Talán ezért állnak hosszú sorokban az utcán, amikor ételt osztanak, ami liberális perverzió, ezért például legutóbb a Klauzál téren próbálták meg ellehetetleníteni az ebbéli kéjeket.

Más oldalról megközelítve a dolgokat, itt van például az SZJA. Erről kedves vezetőnk évek óta pofázza, hogy egyszámjegyű lesz. Országunk rohadt jól teljesít, mint azt nagy plakátokon elmagyarázták nekünk, és mégsem lesz ilyen Pedig, ha ez megvolna, a minimálbéres mókus, akikből annyi van, mint a Burgban hercegnő (by: Svejk), szóval a minimálbéres rágcsáló havi mintegy nyolcezer forinttal kapna többet, ami már maga egy „hűtőfeltöltés”, de ilyen nem lesz, mint Lázár Annyit Isér miniszter ezt csütörtökön elmagyarázta.

Nem szoktam személyes gondjaimmal előhozakodni, ebben a kontextusban viszont muszáj. Jönnek itt egyfolytában az ÁFA csökkentésével, hogy attól kurva sok pénz marad a keményen dolgozó kisember zsebében, mint például legutóbb a tej, ugye. Január másodikán, midőn ennek a sarca lecsökkent, fütyörészve mentem a nemzeti COOP-ba, ahol kedvenc italom addig száznyolcvankilenc pénzt kóstált. Mondom magamban, máma tejbe feredőzök, és mit ád Isten, a csökkentés után ugyanaz az ital kétszázötvenkilenc lett, és azóta is annyi.

Ez eddig nem baszta a csőrömet, mert mit lehet tenni, ugye, ez a „hűtőfeltöltési” lázár azonban megroppantott bennem valamit. Hogy végül is a mi pénzünkből hizlalják a Flórit, a mi pénzünkből borozgat a KDNP, ami ugye szintén kiderült, meg hogy a mi pénzünket zabálja föl vezérünk a lakótelepi kurta kocsmában, mert nem esztergálásból él, és nem is élt még sohasem. Ilyképp az a végkövetkeztetés, hogy már közel harminc éve tartjuk el, és jól nagyon, mint azt Kim Dzsongunhoz egyre hasonlatosabb külseje – és belseje – is mutatja. És ez pofázik nekünk. Na nemá, mivelhogy az életünket is fölzabálja.

Viszonylagos diktatúra

Edvin Marton, lánykori nevén Csűry Lajos hegedér Észak-Koreában haknizott, és fölöttébb elégedetten tért vissza az övéihez. Edvin Marton annyira ostoba, hogy hamarosan konzul lesz valahol, a világlátása az megvan hozzá, már csak futsálozni kell megtanulnia, és készen is áll a feladatra.

A messzi vidékről összegezte tapasztalatait, ekképp: „Vannak problémáik, de erről nem tehetnek. Barátságosak és vendégszeretőek, kaszinótól kezdve minden van ott, sőt, nagyobb kaszinószabadság van, mint itthon. Igaz, nem működik az ember telefonja, nincs internet, wifi. A diktátorság nézőpont kérdése, máshogy működnek, de nincs ezzel semmi baj!”

Nem érdemelne ez az egész elmezüllés egy lukas „a” betűt sem, ha nem volna tele kies országunk rengeteg Csűry Lajossal, aminek nagyon rossz vége lehet, mint arra utaló jelek már dögivel vannak. Bár minálunk egyelőre még működik az internet, és fényképezni is lehet, de a mi kedves vezetőnk már rajta van az úton életterekről és etnikai homogenitásról álmodozva.

Azt is be kell látnunk azonban, hogy Csűry prímás nem egyedüli jelenség. Pár éve Dennis Rodmantől volt hangos a világ, a Chicago Bulls hajdani baszketbálosától, aki öröbarija lett Kim Dzsongunnak, őt azonban fölmenti az, hogy amúgy sem volt normális, ezen kívül vagy talajrészeg, ennek hiányában meg be van tépve.

Elég csak elolvasni önéletírását, amely „A féreg” felemelő címet viseli magára utalva. Ebben egészen megkapó az a jelenet, mikor plasztikusan ábrázolja, hogyan ücsörgött a chicagoi éjszakában az autójában dollármilliókkal a zsebében Pearl Jamet hallgatva, és azon morfondírozott, hogy golyót röpítsen-e a saját piercingektől ékes fejébe, avagy sem. Összefoglalva: eleve terhelt a manus, viszont győzött az életösztöne, ami egészen Phenjanig röpítette.

Csűry hegedérnek bizonyára nincsenek ilyen dilemmái, ő csupán egyszerű lélek. És még azt a mentséget is megengedem neki, hogy másra is emlékezek. Például 1933-ban, a hatmilliós áldozatot követelő ukrajnai éhínség idején rávették Edouard Herriot-t, hogy tanúsítsa, Ukrajnában minden rendben van. G. B. Shaw pedig még arra is hajlandónak mutatkozott, hogy egyenesen azt nyilatkozza, soha olyan bőséget és jólétet nem látott, mint amikor Ukrajnában járt. 1935-ben Romain Rolland, a francia sikeríró pedig a Sztálinnal folytatott magánbeszélgetés alapján megrajzolta a humanista, felvilágosult bolsevik „uralkodó” képét.

De van más is. Andre Gide például Moszkvából való visszatérése után útirajzában messianisztikus sorokkal így foglalta össze, hogy mit is jelentett számára a Szovjetunió: „Több volt, mint választott hazánk: példakép volt, vezetőnk. Amiről álmodoztunk, amit alig mertünk remélni is, de ami felé minden erőnk és minden akaratunk feszült, az valósult meg ott, azon a földön, ahol egy utópia van beteljesülőben.”

Mindebből kitetszik, hogy nagyon könnyű megtévedni, amire hazai példát is mutatok. Illyés Gyula és Nagy Lajos 1934-ben jártak a Szovjetunióban, amiből az előző megírta az „Oroszország 1934”, az utóbbi pedig a „Tízezer kilométer Szovjetoroszország földjén” névre hallgató úti leírásokat, amelyekben szintén vannak lelkesültségek. Illyés később megérkezik az „Egy mondat a zsarnokságról”-ig, amivel helyre billenti a szellem rendjét.

A hazánkban megbúvó számtalan Edvin Marton azonban soha nem fog eljutni a megvilágosodásig. Gondolataikban ez a világ a lehetők legjobbika, mert kusza ujjaikon számolgatva mutatják, hogy ezt is lehet még itten meg azt is, föl sem fogva azt, hogy már mit nem. S ami miatt minderről elmélkedni kezdtem, az a tagmondat, hogy „a diktátorság nézőpont kérdése”, minden viszonylagos tehát.

Pogány Süttőfia Süttő is, miközben Vencellin abádszalóki prépost parancsára testét négyfelé szaggatták, ekképp vélekedett: „A gyávaság forrása, hogy az emberek nem tudják elképzelni a rossznál még rosszabbat. Én azonban, ha elgondolom, hogy négy helyett nyolcfelé is szaggathatott volna a prépost, helyzetemmel, még ha nem is valami rózsás, mégiscsak elégedett vagyok.”

Ilyen a magyar választópolgár tudata is. Tegnap Szombathelyen szegődött hozzánk a gyalázat, ahol annak ellenére, hogy a fél világ kiállt Jordán Tamás mellett, s miközben a városháza előtt a nép erősen hallatta a hangját, mégsem választották újra színházigazgatónak, mert a fölsőbb hatalmak így óhajtották. Ez is a az őrület egy apró köröcskéje.

A diktatúra tehát minálunk viszonylagos, hogy filozófiai szakkifejezéssé emeljük a hülye hegedűs kijelentését. Csak az a baj, hogy amíg ő azt sem tudja, mit beszél, mások ennek tartalmával igen alaposan tisztában vannak. Helyzetünk így, ha nem is Barbie-színű, mégis egészen kilátástalan, aminek ábrázolásához újra Örkény Süttőjét hívom segítségül:

„Sokszor tűnődtem: vajon meddig remél az ember? Most már tudom: az utolsó pillanatig. Feleim, szántsatok, vessetek, és este mécsvilágnál pogány dalaitokat bátran énekeljétek! Ímhol én most is tervezek, remélek, és keresek megvételre, esetleg abádszalóki házhely cserelehetőséggel, jó állapotban levő férfi pézsmapocok bundát, zömök alakra, háromnegyedest. Pedig már megyek széjjelfele!”

Romain Rolland agyrémére visszatérve, aki Sztálint humanista, felvilágosult bolsevik uralkodónak rajzolta meg, vizsgáljuk meg ezt a miénket. Még ebben az összevetésben is vesztes, mert nem felvilágosult, nem humanista, viszont nagyon bolsevik.