Tegnap a kutyások megint festettek, ezúttal egy metrószellőzőt, és megint nyektették őket a rendőrök. Be ugyan nem vittek senkit, de meggondolva a dolgot hajnalban akárkit elzsuppolhatnak, mindenkinek megvan a kartotékja, okot pedig akármikor lehet találni, ha J. A.-ra tetszenek gondolni, akinek a szobra is büdös volt ezeknek. Hogy a rendszer jogilag instabil, az mutatja, nem lehet előre tudni, miképp reagál majd egy járdafestésre, dudálásra vagy rasszista cigányozásra, leginkább úgy tűnik, attól függ, milyen napja van, hogyan ébredt.
Persze, ahol alkotmányként funkcionáló alaptörvényt lehet hetente módosítani, visszamenőleges vagy személyre szabott törvényeket lehet hozni, ott az ilyesmin csodálkozni nem kell. Hogy egy járdafestés, buszváró-állítás, dudálás bűncselekmény lehet, illetve nem lehet gusztus vagy hangulat szerint, ott az a hatalom ki nem mondott szándéka, hogy az alattvaló mindentől féljen. S erre két egészséges reakció van, csengőfrászban él a manus, tényleg mindentől retteg, vagy pedig már semmitől sem, ami a hatalomra nézvést járhat nagyon kellemetlen következményekkel.
A forradalmak azonban ritkák, és hiába az utólagos tudományos magyarázatok ezekre, hogy régi módon élni meg kormányozni, mennyiség, illetve minőség, ezek csak a fideszistáknak valók a marxista esti egyetemen. A dologban mindig a spontaneitás a lényeg, úgy, mint a Camus által megénekelt öngyilkosságban. „Szinte mindig ellenőrizhetetlen, hogy mi váltja ki a krízist. Az újságok gyakran írnak „szerelmi bánat”-ról, vagy „gyógyíthatatlan betegség”-ről. Helytálló magyarázatok. De tudni kellene, hogy aznap valamelyik barátja nem beszélt-e közömbösen az illetővel. Az a bűnös. Mert ennyitől is felfakadhat a felgyülemlett harag és keserűség.”
Ha emlékszünk az internetes tüntetésre, ami a legnagyobb volt az Orbán uralom alatt, ki gondolta volna, hogy épp akkor és amiatt szakad át valami, mint ahogyan Antallt is meglepetésként érte annak idején a taxisok elementáris erejű felháborodása. Az ilyeneket kiszámolni és modellezni nem lehet, csak utólag elemezni a semmi tudású politológusoknak, akik képesek mindent és annak az ellenkezőjét is kiolvasni a társadalmi folyamatokból, ilyképp nem különbek egy tenyérből jósoló cigányasszonynál. Ne higgyünk a politológusoknak és elemzőknek, de ne higgyünk nekem se.
Csak annyit lássunk, hogy mit visel nehezen a hatalom. Alapvetően az orbáni diktatúra a pitiánerség diktatúrája, a velőspacalé és az erkélyen iddogálásé, mást nem akarnak, mint lopni, és ehhez találták ki a kereszténységet meg a nemzeti lózungos pátoszt. Sajnálatosan minden olyan készség, ami ezt őrizni hivatott, pénz, paripa, fegyver, rendőrség, katonaság, és minden a világon megingathatatlanul a kezükben van, így más mód nincs, mint karcolásokat ejteni a hatalom monolit struktúráján, és ez a dudálás meg a járdaföstögetés.
Illetve még sok minden, ami nem fér bele az operettes világukba, a rózsaszín haj, meg mindenféle illetlen zenék, amelyekkel annyit lehet elérni, hogy ne adják rá az emberre a tábori szürkéjüket, tulajdonképpen a szabadság lázadása a porosz egy ütemre lépés ellen. Minden olyan, ami megőrzi az ember identitását, ha az pár színes paca a betonon, akkor az, ha egy koncert, ahol nem, vetítenek előtte Orbán kisfilmet, akkor az, de legfőképp a törekvés arra, ha már nekünk mindegy, arra ügyeljünk, hogy a gyerekeink agyát ne darálják le vagy ne főzzék bele a pacalba.
Elég szar ügy kimondani, hogy ennyi maradt tíz év orbánság után, de, ha ezzel szembenézünk, már megtettük az első lépést a szabadulás felé. Így tehát, menjünk le kutyába. Ám figyelembe véve a speciális körülményeket, ne a Petőfi által megénekelt oldalba lőtt módon, és ne is Hobó módján, hogy „ereszkedj le kutyába, légy a kutyák királya, ne királyok kutyája” – mint emlékezhetünk, hanem kétfarkú mintára, pingálni a szürke diktatúrát. Ez a lázadás aeterno modo, avagy sub specie aeternitatis, ahogyan a művelt kipcsak mondja.
Ugyanekkor, amikor a nyomoronc azték leszármazott szűnni nem akaró erekciótól szenvedett, itt, minálunk, Szabolcsban két hasonszőrűen értelmes férfiegyed rendőröket hívott ki egy kis bunyóra. Épp törvényt sértettek, amikor a szervek intézkedni kezdtek, s ezek nem elszaladtak, meg sem hunyászkodtak, hanem magyaros virtussal párbajra hívták a hivatalosságokat, ahogyan kocsmában szokás. Hogy gyere ki, oszt lerendezzük. Ez a habitus viszont nem mástól, mint Orbán atyuskától ered. Ő volt az, aki Goodfriend ügyvivőnek üzente, ha férfi lenne, szemtől-szembe állna ki vele.
Érthető, a mi Sándorunk királyokat szeretett volna akasztatni, a jognak asztaláról ábrándozott, bőség kosaráról, szabadságról, népek tengeréről, a víz uralmáról, ilyenekről, legalább olyan hepciás manus volt, olyan túlmozgásos, mint a Gyurcsány. Meg nem is ősmagyar, Petrovics ugye, az is lehet, hogy sorosista világpolgár, jobb az ilyet elfelejteni, zavart kelt az erőben, ahogyan Ady is. Tele van a magyar irodalom nem NER kompatibilis alakokkal.
Közel is áll hozzá. Viszont nem vagyunk mi állatok megfontolásokkal az ember – bár hirtelen méteres karma nő és tíz centis szemfogai – fémesen rekedt hanggal, szinte suttogva mégis csak annyit présel ki magából, menjen máshová, és nagy kegyesen az orra végire cseszi az ajtót. És most nem szégyelli el magát, mint amikor a koldussal tette ugyanezt, hanem elgondolkodik, mit lehetett volna frappánsabban csinálni, hogy értsen, legfőképpen pedig tanuljon is belőle a kölök.
Kétszázhatvanháromszor tíz = kétezerhatszázharminc. Ez még megy, holott egyre nehezebben mozognak a lábaim. Tán mindegy is, de az nem, hogy ennyi hamvas gyereket sikerült kimenteni a tanároknak a sátán karmaiból azzal a döntéssel, hogy nem kérnek a fizetett tapsoló szerepéből. A rezsim így sem sokat veszít, akad elég hülye, rosszabb esetben szervilis manus ebben az országban. Negyvenezren – állítólag – ugyanis beneveztek a nagy, össznépi, Hende-féle szavalási eksönbe. Ez utóbbinak még az az előnye is megvan, hogy helyben megoldható a dolog. Buszokra sincsen szükség, ergo megmarad a benzinpénz, amit zsebre lehet rakni.
Igaz, őt magát az okosmondás kényszere régőta nem fenyegeti, elemelkedett már ebből a világból valahová a fellegek közé, ott lebeg ég és föld között. De nem ezért nem kell tojászáportól tartania, mint egy régebbi iduson Demszkynek, hanem mert van neki tekje. Jó lesz az még valamire, gondolta valaha, és nem számított rosszul. Hiszen épp abban az időben, amikor negyvenezren szétszórva az országban mámoros ajakkal zengik az e napra rendeltet – VikCsel 22,25-28 a kiírás szerint -, szóval épp akkor a haza egy másik szegletében is összegyűlik néhány ember, de teljesen más céllal. Ők az elemelkedettet rángatnák le a földre picsába küldés szándékával. Így lesz kerek a világ. “…Kivirít a kikelet. Leveles lesz a liget. Lyukas fazék fekete. Mese, mese, meskete…“ – mondá Móra anno az évszakhoz igazodva. És úgy tűnik, ebben egy nagy és szép konszenzus alakulhat ki lelkesek és picsázók között. Mégis csak szép lesz ez a márciusi idus minekünk, gondoljuk eszementen, miközben ujjaink lafognak az éjjelibe bele.