Megnyerni március tizenötödikét

De unom én ezt már. A folyamatos fegyvercsörgést meg csizmacsattogást, trombita hangját és ágyudörejt. Itt csücsülünk egy futballmeccs kellős közepén lassan már évtizede, és az éjszaka soha nem ér véget. Persze és Istenem, nem vagyunk egyformák, nem lehet mindenki olyan szép és okos, mint Németh Szilárd. Magam is korosulok már, izmaim lazulnak, szaporodik fogamban az idegen anyag, szívemben a halál, olykor csak csoszogok és a fülem is lekonyul.

Kiülnék csak a dombtetőre, esetleg csillámló sziklafalra, onnan nézni szerteszét, ehelyett hallgatom az úthengert, látom a sáskahadat, amint készül mindent letarolni, homokos füves, vizes síkot hagyva maga mögött, vagy kiégett ugart fokossal, malomaljával, lármával. A magam részéről rég túljutottam az olyan lányregényeken, hogy egy ünnep legyen emelkedett, szép, méltó, elgondolkodtató vagy akármi rosseb. Momentán ott tartok az óhajtásokban, hogy elalélok a gyönyöröktől, ha békén hagynak.

De ezt sem lehet. Az ember nem is foglalkozna már a tébollyal, mert saját örömükre csinálják, övék az ország, maguknak rombolják. De, amikor az origo, mint szavakkal foglalkozó NER-oszlop és bizonytalan testnedv az ember képibe tolja, hogy “a Fidesz nagy fölénnyel nyerte meg az idei március 15-ét”, akkor föltolul a delikvensben az érdeklődés, hogy mi van? Sőt – és már megbocsátás, de -, mi a faszom van? (És ekképp trágárkodva tovább ritmusosan.) Így hozza ki a NER az alattvalóból a szunnyadozó vadbarmot.

És még, sőt, pláne netovább és aztán a dolgok természeténél fogva ez diadaljelentés két perc alatt elterjed az egész nyüves neten. Ott vibrál az elcseszett monitoron a győzelmi mámor, hogy Fidesz-Magyarország 6:1, tízmillió néző, gólszerző Orbán, Orbán, Orbán, Orbán, Orbán, Orbán, illetve Orbán (öngól). Ez csudálatos. Csak élni így nem lehet, az ilyesmi elszívja az ember agyát, hogy még az alufólia sityak sem segít, mert egy lépés az ütemes taps már csak, meg az ájuló elalélás.

Az volt a sporttudósítás oka és indoka egyébként, hogy valami Médianéző Központ elemezte a Facebookot, és arra jutott, hogy tarolt a csürhe mennyiségben, reakciókban, hogy az úthenger és a sáskahad jól dolgozott, ennek örvendeztek kiváltképp nagyon. Hát, hogy a rossebbe ne hengerelt volna, ha számba vesszük a holding kábé hétszáz újságját, a troll-hadsereget, és azt, hogy a reakciók számát az is erősen gyarapítja, amikor elküldik őket a kedves anyukájukba. De kicsire ezek nem adnak.

Nincs ezzel amúgy baj – dehogy nincs -, csak fárasztó a permanens győzelmi mámor, hogy az ő világuk a lehető legjobbik mind közül. A nagy Amerika könyörög a családtámogatási receptért, csodálják gazdaságunk dübörgését meg Orbán eszét, soha nem látott sikeres világbajnokságokat rendezünk, fölszámoltuk a szegénységet, a munkanélküliséget, mindenki előttünk borul le csakis, és egyáltalán minden annyira tökéletes, hogy abba bele lehet dögleni. Más már nem is vár ránk.

És még mindezt is el lehetne viselni – dehogy lehet -, ha nem lenne a Ramos-szindróma, amit én találtam ki, s ím, így, be is vezetek a szakirodalomba. Van a Real Madridnak ez a bájosan aljas bekkje, a Sergio Ramos, aki nagyon tisztátalanul játszik, mondhatni vadbarom. Egy szaralak. Mert bevett szokása, ha az ellenfelét leteríti, szétrúgja vagy csak gyengéden kitöri a vállát (Salah), akkor fölébe áll, és még le is ordítja a fejét nagy gőgösen, hogy most pofázz, nyomorult.

Így vagyunk mi is a mi fideszünkkel. Eltörte a bokánkat, letépte a fülünket, és áll fölöttünk azt üvöltve, hogy győzött, és ő is, hogy most pofázz, nyamvadék. Ezekkel vitatkozni nem lehet, ezeket elhallgattatni képtelenség, le vagyunk győzve, győzelem, ha van. Így alakul ki az emberben az undornak az a foka, amikor már csak hallgatni bír. Oldozásként vallok azért. Eddig jelöletlen fél és egész verssorok szövegbe csempészésével segítettem ki magamat, mert jól esik a játék, meg nem is tehetek róla, ha passzolnak.

A végeredmény, az aktuális létállapot bemutatása viszont: “…Fekszem megadva, békén, resten, s néz rám, át a végtelen esten, tűnődve sorsomon, az Isten…” annyira telitalálat, oly mértékig nem lehet másképp elmondani, hogy jár neki a macskaköröm, és az is, hogy a szegény, jó és szerencsétlen Tóth Árpádot és versének címét (Új tavaszig vagy a halálig) is idetegyem, mert értjük is kivételesen, mit akart mondani a költő, és ötöst kapunk a tanerőtől. Spleent akart meg melankóliát akart mondani, nem pediglen csatadalt. És jól van ez így.

Megemlékezés Szombathelyen a Petőfi szobornál

Nemzeti ünnepünk részeként a délelötti órákban több helyen is zajlottak programok megemlékezések.Ezek közül idén csupán az egyikről volt lehetőségem kis képes beszámolót készíti.

Itt készültek fotóim amik a ide kattintva láthatók.


A hagyományos huszár felvonulás első állomása  Petőfi Sándor szobra volt, ahol Szabó Tibor színművész megemlékezésével és koszoruzással tisztelegtünk a költő és a múlt emlékei előtt.

Itt készültek fotóim amik a ide kattintva láthatók.

Egy óvodás naplója 9. – Tizenöttye

Aszonta a zibojnéni a tennap, hogy máma meginjön a zabácsi mihozánk, aki ittvót gusztushuszba is, megelötte a migráncsnézéskó, megamikor átatta az ujj ajtót a vécéné. A zibojnéni izgulmá nagyon, mer a mútkó gusztushuszba is bajvót, félhogy mostis az lessz, mer mostmeg a zidusa van a márciusnak aszonta, a tizenöttye, és a huszárokat ünnepüjjük meg a Petőfi bácsit, megabemapót. Nem tudom kiaz a bemapó.

Fél a zibojnéni, mert gusztushuszba se értette senkise a szenteket, a bácsi kérdeszte is, hogy ki a zanyum, hogyhíják, montam neki anyu, asztá behítta a zibojnéni, hogy bajjok vannak velem mer szemtelemkettem a képvislőbácsiva. A zapu idegesvót otthol, amikor a zanyu emeséte nekihogy rossz is vagyok. Denem rám, hanem a képviselőbácsira vótmérges, hogy leveri a fejétneki aszonta a zapu, decsak megivott két sört asztá és enyugodott.

Tennap asztá csinátunk, a zibojnéni, a dadus meg mink gyorsan ijen zászlókat meg kókárdot. Tiszta pirossfehérződ let minden, hogyszép legyen mirea képviselőbácsi megjön, hogy tuggyunk ünnepeni, azér. Megisgyött máma, megin labdát hozot, má annyi labdavan a zoviba, minda rosseb, de mindigaszt hoz a képviselőbácsi. Meggyött, monta hogy mijenszép az ajtóa vécéné, megigérte, hogy a bejáratit is lecseréli, átaggyamajd aszt is. Örűt nagyon.

Aszittem, megin a szentekrő kezdel beszéni megin, mind gusztushuszba, demost a szabaccságró mesétmeg brüszelrü, nem tudomhogy mi aza brüszel, meg orbánbácsiró, migráncsokró megin. A pityu beiskiabát, hogy mennyünk megin migráncsnézőbe, mer szereti a kerittést, de a képviselőbácsi tölle is megérdeszte, hogy hívják a zapuját, pityu is montahogy apu. A zövét is behívattya a zibojnéni bisztos.

A kibözske meg aszt kérdeszte tölle, hogy mikoreszünk, mindig ezen jára feje neki, a képviselőbácsi megcsak hápogot, és monta a zibojnéninek hogy efog vele beszégetni iss. Aszt tölle nemkérdeszte, hogy híják a zapuját, bisztos tutta. A zibojnéni esirta magát, a dadus támogatta ki az ujj ajtón a vécébe, amikó a pityu ekezdett rohangászni, megnyeritett, nyihogot, hogyő most ló a csatába. A bélus meg puffogot, durrogott, hogy őmega zágyu.

Tiszta hangzavarlett, a képviselőbácsi is kiabáthogy csöndet, meghogy akkó nem adjaoda a labdát, de senkitse érdekelt. A pityu nyihogott, a bélus durrogott, a kisbözske meg vernyogott, hogyő éhes, mer mindigéhes. A dadus meg a zibojnéni visszajötek az zújajtón a vécébő és kértéka csöndet, de má mindenki ló meg ágyu vót, szaladgátak, lövöldöztek, a képviselőbácsi aszontahogy hallatlan, rezgett rajtaa kókárda.

Ordittott asztá, hogy mindenkinek a zanyuja nevét tunni akarja. A zibojnéni elájutt, és beelesett a zújajtóba, azmeg etörött, a képviselőbácsi liberálos botrányt kiabát meg nadrágszijjat, a dadus se birta tovább, enevette magát, amitő minda gyerekek is nevettek. A képviselőbácsi meg hápogot, hogy gyalázat, hazaárulás, énmeg gondótam, nekem a zanyumnak má úgyistuggya a nevét, ittrám szükség nincsen. Gondótam, vára dömperemmegyek. Ésmentem.

Petőfi is storno

Sajnálatos módon így, tavaszodván nem a rigófütty, hanem az a központi eleme az összes magyarok szélfútta életének, hogy az Orbán vs Néppárt csörtének mi lesz a kimenetele. Megy vagy marad, kirúgják vagy önként távozik, ő döglik bele, vagy pediglen mi. Szomorú ez, bús magyar élet, hogy minduntalan és szünet nélkül sorskérdésekkel kell bíbelődni ahelyett, hogy a rügyek pattanását tanulmányozná az ember, a hangyák útjait meg a fű ébredését, a lányok kurta szoknyájáról nem is beszélve.

Egyes okosok szerint Orbán a március 15-i ünnepélyt használja fel arra, hogy a kilépést bejelentse, megtámogatva a mennybemenetelt lengyel cimborájával és sok ezer, a mi pénzünkön fizetett bértapsolóval. Úgy, hogy az egész bagázs gondosan körbe lesz kerítve, hogy nyugodtan és zavartalanul rázhassák a ketrecüket felsőbbrendűségük és erejük biztos és hamis tudatában. Ha így lesz, márpedig mért ne lenne, akkor elkönyvelhetünk egy újabb gyalázatot, annak a napját, amikor újra elloptak valamit és megszentségtelenítettek.

A kokárdának régóta szaga van, október is leginkább már Schmidt Mária és Dózsa László, a karácsony a szánkók ünnepe, augusztus meg a korona úsztatásáé, mert mindent lerántottak a porba. A szavak is elvesztek, a nemzet hangalak ma leginkább a lopást idézi az emberben, és most dolgoznak azon, hogy a család is valami egészen mást jelentsen, mint évszázadokon át. Csürhe-csordává tették az ország népét. Ha és azonban Orbán március 15-én jelenti be, hogy a pártja szélsőjobbra el, akkor történelmi bűnt követ el.

Főbenjárót, ha tud még ilyet a mindenség meggyalázása után. Mert nem fog egyéb történni, ha mindez bekövetkezik, mint új szabadságharcot hirdet meg az elnyomó Brüsszel ellen, új tavaszt, a márciusi ifjak helyett pedig születnek majd újak, maiak, genyák a pesti srácok mintájára. Elveszik ezt is, ám ez még a kisebbik baj, a fajsúlyosabb, hogy 48′ hamvassága helyébe ezen a napon a fasizmus szürkesége tevődik, és tíz év múlva a történelemkönyvekben a liberális elnyomás elleni hős lázadás jeles dátumaként szerepel majd.

Így gyorsul fel utunk a pokolba, ami lejtmenet legfőbb bűnöse már nem is maga Orbán lesz, mert egy mentálisan beteg, hatalommániás, narcisztikus, kis trógertől más nem várható. Hanem, aki mellette a konc reményében ép elmével nézi a rontást és a dúlást, az is háborús bűnös, mert a parancsra tettem vagy nem tudtam róla nem jelent feloldozást. Ugyanígy a rajongó és hívő sokaságot sem menti fel a felelősség alól a tudatlanság, mert hülyének lenni nem erény, csak állapot, ha kínos is olykor.

Ha és amennyiben a kilépés bejelentése az ünnepen történik, akkor új szimbólum születik, új szentségek és új történelem, olyan cezúra, amely után – mint ahogy Auschwitz után sem lehetett ugyanúgy verset írni -, Magyarországon pedig nem lehet majd tiszta szívvel a másik szemébe nézni. Aki ezek után is Orbán után béget, magára veszi annak a terhét, hogy hazáját tevőlegesen segített a bevallott fasizmus felé terelni, ha tud róla, ha nem. Bár lehet, sokak gusztusa szerint levő ez az út, de mégis csak a romlásé.

Erről fog szólni ez az ünnep. Ez lesz az a nap, amikor Magyarország deklaráltan újra a lator nemzetek táborába lép, feledve tizenkét pontokat, erkölcsöt, becsületet, és ez nem kevés. Mindez benne lesz abban, amikor Orbán megnyalja a száját és züllött hangon elordítja az új csatadalt. Látom szinte az eltorzult képit, és a lengyel klakőröket, akik azt sem tudják, minek tapsolnak. Igaz, magyar bratankijaik sem, ami még nagyobb gyalázat. Én ilyenben részt nem veszek. Azon a napon fütyörészek a kertben, és majd szóljatok, ha megtörtént.

Huszártoborzás a Vasi Skanzenben

Nemzeti ünnepünkön a délután a kicsiké volt. A Vasi Skanzenben huszártoborzás várta őket és szüleiket, sok sok érdekes és kalandos feladattal, látványossággal a huszárok életéből.

A Múzeumfalu igazi kis kalandos terület ennek a lebonyolításához.

A képekre kattintva további fotók láthatók.

A szétszórva elhelyezkedő állomásokon, érdekes feladatok várták a gyerekeket. Az összes próbatételt teljesítve a korábbi évekhez hasonlóan huszár avató ünnepségen vehettek részt, majd friss kiskatonaként megvívhatták a nagy csatát is.

A csatát ahol ágyuk dörögtek, puskák ropogtak, kardok suhogtak, csattogtak, lovasok támadtak. És ebben a harci kavalkádban a kis huszárok bátran, elszántan vettek részt idén is. 

De ez a fél nap még ennél is több volt, hiszen rajzkiállítás, lovaglás, fegyverzet, és ruházat bemutató, korabeli elsősegélysátor, pónilovas kocsikázás, tábori élet bemutatása is szerepelt a délutáni programban.

Igazi tartalmas nap volt ez, sok kalanddal, hasznos információkkal, mindez játékos formában.

A képekre kattintva további fotók láthatók.

Március tizenhat

Az ember arra ébredt ezen a napon, hogy nincsen ünnep. Nem csodálkozott ezen, még csak nem is mélázott. Tudomásul vette, hogy nincsen minek örülni, illetőleg nemzetileg busongani. Vannak ilyen napok, voltaképp minden nap ilyen, ha alaposan belegondolunk. Nincsen előírva, hogy mitől okádjon, vagy menjen mennybe a polgár.

Az ember tehát szétnézett élete peremén. Megállapította, hogy van. Sok, szertenéző fájdalmakkal működget még a teste vízből, szénből, meg még sok egyéb szarból összerakva, amit a világegyetem előállított rohadt hosszú működése során. Mindannyian néhány szupernova robbanás melléktermékei vagyunk, ami fölemelő, viszont mégis az adatott, hogy a száz méterre lévő bolt rohadtul messze van.

Ezzel elég nehéz mit kezdeni, ha az embert nem viszik a lábai előre. Így hát az ember megfontolásokba bocsátkozik, fölméri lesújtó állapotát, és belenéz a hűtőbe, van-e esély arra, hogy túlélje az adott napot, március tizenhatodikát, amely ugyanolyan, mint az előző, csak nem ordítanak szerte a nagy szanaszét Magyarországon mindenféle eszement politikusok, mintha muszáj volna.

A hűtő egyébként kijelentette, van esély az életben maradásra, és ez mégis mennyivel ideálisabb állapot, mint amikor mamutot kellett hajkurászni. Valamikor az idő után mehetett szét az egész, amikor olyan teli volt a delikvens gyomra, hogy másra is nekilátott ácsingózni, a szomszéd zöldebb nőjére, a krumplijára vagy a kapájára. Minden az ég egy világon játszik a partiban.

Ilyenekből következett aztán, hogy az emberek olyanokat álltak neki csinálni, amiből aztán nemzeti ünnepek fakadtak. Mi következik mindebből? Az ég egy világon semmi se. Tegnap az ágyban a falnak fordítottam a képemet, kizárólag azzal a szándékkal, hogy be ne kapcsoljam a tévét, ne nézzek őrült beszédeket, és egyáltalán ne csináljak semmit se. Ezt most már kiérdemeltem. Mindezek után belátom, hazátlan senki vagyok.

Idus

dada1Kétszázhatvanháromszor tíz = kétezerhatszázharminc. Ez még megy, holott egyre nehezebben mozognak a lábaim. Tán mindegy is, de az nem, hogy ennyi hamvas gyereket sikerült kimenteni a tanároknak a sátán karmaiból azzal a döntéssel, hogy nem kérnek a fizetett tapsoló szerepéből. A rezsim így sem sokat veszít, akad elég hülye, rosszabb esetben szervilis manus ebben az országban. Negyvenezren – állítólag – ugyanis beneveztek a nagy, össznépi, Hende-féle szavalási eksönbe. Ez utóbbinak még az az előnye is megvan, hogy helyben megoldható a dolog. Buszokra sincsen szükség, ergo megmarad a benzinpénz, amit zsebre lehet rakni.

Mindez szép dolog is lehetne (mármint a szavakkal való buzgólkodás), ha nem az volna a folyománya, hogy ezt a szerencsétlen verset is úgy megutáltatják némely érző emberekkel, mint évekkel ezelőtt a kokárdát, így megy ez. Vezényszóra boldognak lenni nem épp egyszerű föladat. Pedig a közös szavalás – amely, mint Jordán óta tudjuk – jó buli is lehetne, ha nem a behódolást szolgálná. Olyan korban azonban, amikor az ember fennálló rendszerhez való viszonya azt is meghatározza, hogy melyik boltba megy be – csakis CBA illetőleg oda soha -, noszogatásra verset mondani, hogy együvé tartozásunkat pirospozsgásan bizonyítsuk, zsenánt. Politikai állásfoglalás válik belőle, és elfojtott mosoly.

Petőfit sem kölött volna szorult helyzetbe hozni, de hát ilyesmivel nem törődnek a giccsek világában. Ott, ahol tán két éve a barackfa, annak a virága, meg bizonytalan eredetű talpak voltak hivatottak kifejezni ugyanazt, amit ma meg az ő verse. Belefér. Mellesleg ez lesz az első nap a Fidesz-kori történelemben, amikor zárva lesznek a boltok – melyek, még most is bizonytalan -, hogy a család együtt klopfolhassa otthon a húst mámoros szemekkel. Erre a családfő veszi a kalapját, mert hűvös szél fú, szavalni indul délutáni ejtőzés helyett, és máris megborul a megálmodott rend, szar kerül a propellerbe úgymond. Sőt, az Unió is rakosgatja belé Pakssal, reklámadóval, egyebekkel. Nehéz lesz ilyen viszonyok között okosakat mondani, nem lennénk most a vezér helyében.

3Igaz, őt magát az okosmondás kényszere régőta nem fenyegeti, elemelkedett már ebből a világból valahová a fellegek közé, ott lebeg ég és föld között. De nem ezért nem kell tojászáportól tartania, mint egy régebbi iduson Demszkynek, hanem mert van neki tekje. Jó lesz az még valamire, gondolta valaha, és nem számított rosszul. Hiszen épp abban az időben, amikor negyvenezren szétszórva az országban mámoros ajakkal zengik az e napra rendeltet – VikCsel 22,25-28 a kiírás szerint -, szóval épp akkor a haza egy másik szegletében is összegyűlik néhány ember, de teljesen más céllal. Ők az elemelkedettet rángatnák le a földre picsába küldés szándékával. Így lesz kerek a világ. “…Kivirít a kikelet. Leveles lesz a liget. Lyukas fazék fekete. Mese, mese, meskete…“ – mondá Móra anno az évszakhoz igazodva. És úgy tűnik, ebben egy nagy és szép konszenzus alakulhat ki lelkesek és picsázók között. Mégis csak szép lesz ez a márciusi idus minekünk, gondoljuk eszementen, miközben ujjaink lafognak az éjjelibe bele.