Megnyerni március tizenötödikét

De unom én ezt már. A folyamatos fegyvercsörgést meg csizmacsattogást, trombita hangját és ágyudörejt. Itt csücsülünk egy futballmeccs kellős közepén lassan már évtizede, és az éjszaka soha nem ér véget. Persze és Istenem, nem vagyunk egyformák, nem lehet mindenki olyan szép és okos, mint Németh Szilárd. Magam is korosulok már, izmaim lazulnak, szaporodik fogamban az idegen anyag, szívemben a halál, olykor csak csoszogok és a fülem is lekonyul.

Kiülnék csak a dombtetőre, esetleg csillámló sziklafalra, onnan nézni szerteszét, ehelyett hallgatom az úthengert, látom a sáskahadat, amint készül mindent letarolni, homokos füves, vizes síkot hagyva maga mögött, vagy kiégett ugart fokossal, malomaljával, lármával. A magam részéről rég túljutottam az olyan lányregényeken, hogy egy ünnep legyen emelkedett, szép, méltó, elgondolkodtató vagy akármi rosseb. Momentán ott tartok az óhajtásokban, hogy elalélok a gyönyöröktől, ha békén hagynak.

De ezt sem lehet. Az ember nem is foglalkozna már a tébollyal, mert saját örömükre csinálják, övék az ország, maguknak rombolják. De, amikor az origo, mint szavakkal foglalkozó NER-oszlop és bizonytalan testnedv az ember képibe tolja, hogy “a Fidesz nagy fölénnyel nyerte meg az idei március 15-ét”, akkor föltolul a delikvensben az érdeklődés, hogy mi van? Sőt – és már megbocsátás, de -, mi a faszom van? (És ekképp trágárkodva tovább ritmusosan.) Így hozza ki a NER az alattvalóból a szunnyadozó vadbarmot.

És még, sőt, pláne netovább és aztán a dolgok természeténél fogva ez diadaljelentés két perc alatt elterjed az egész nyüves neten. Ott vibrál az elcseszett monitoron a győzelmi mámor, hogy Fidesz-Magyarország 6:1, tízmillió néző, gólszerző Orbán, Orbán, Orbán, Orbán, Orbán, Orbán, illetve Orbán (öngól). Ez csudálatos. Csak élni így nem lehet, az ilyesmi elszívja az ember agyát, hogy még az alufólia sityak sem segít, mert egy lépés az ütemes taps már csak, meg az ájuló elalélás.

Az volt a sporttudósítás oka és indoka egyébként, hogy valami Médianéző Központ elemezte a Facebookot, és arra jutott, hogy tarolt a csürhe mennyiségben, reakciókban, hogy az úthenger és a sáskahad jól dolgozott, ennek örvendeztek kiváltképp nagyon. Hát, hogy a rossebbe ne hengerelt volna, ha számba vesszük a holding kábé hétszáz újságját, a troll-hadsereget, és azt, hogy a reakciók számát az is erősen gyarapítja, amikor elküldik őket a kedves anyukájukba. De kicsire ezek nem adnak.

Nincs ezzel amúgy baj – dehogy nincs -, csak fárasztó a permanens győzelmi mámor, hogy az ő világuk a lehető legjobbik mind közül. A nagy Amerika könyörög a családtámogatási receptért, csodálják gazdaságunk dübörgését meg Orbán eszét, soha nem látott sikeres világbajnokságokat rendezünk, fölszámoltuk a szegénységet, a munkanélküliséget, mindenki előttünk borul le csakis, és egyáltalán minden annyira tökéletes, hogy abba bele lehet dögleni. Más már nem is vár ránk.

És még mindezt is el lehetne viselni – dehogy lehet -, ha nem lenne a Ramos-szindróma, amit én találtam ki, s ím, így, be is vezetek a szakirodalomba. Van a Real Madridnak ez a bájosan aljas bekkje, a Sergio Ramos, aki nagyon tisztátalanul játszik, mondhatni vadbarom. Egy szaralak. Mert bevett szokása, ha az ellenfelét leteríti, szétrúgja vagy csak gyengéden kitöri a vállát (Salah), akkor fölébe áll, és még le is ordítja a fejét nagy gőgösen, hogy most pofázz, nyomorult.

Így vagyunk mi is a mi fideszünkkel. Eltörte a bokánkat, letépte a fülünket, és áll fölöttünk azt üvöltve, hogy győzött, és ő is, hogy most pofázz, nyamvadék. Ezekkel vitatkozni nem lehet, ezeket elhallgattatni képtelenség, le vagyunk győzve, győzelem, ha van. Így alakul ki az emberben az undornak az a foka, amikor már csak hallgatni bír. Oldozásként vallok azért. Eddig jelöletlen fél és egész verssorok szövegbe csempészésével segítettem ki magamat, mert jól esik a játék, meg nem is tehetek róla, ha passzolnak.

A végeredmény, az aktuális létállapot bemutatása viszont: “…Fekszem megadva, békén, resten, s néz rám, át a végtelen esten, tűnődve sorsomon, az Isten…” annyira telitalálat, oly mértékig nem lehet másképp elmondani, hogy jár neki a macskaköröm, és az is, hogy a szegény, jó és szerencsétlen Tóth Árpádot és versének címét (Új tavaszig vagy a halálig) is idetegyem, mert értjük is kivételesen, mit akart mondani a költő, és ötöst kapunk a tanerőtől. Spleent akart meg melankóliát akart mondani, nem pediglen csatadalt. És jól van ez így.

Feslett víztükör

Lett öröm, aludni se tudtak az éjjel. Tegnap a Nemzetközi Úszószövetség főmuftija minden nagyon szép, minden nagyon jó, mindennel meg vagyok elégedve felkiáltással lángoktól öleltünknek ítélte a 2024-es rövidpályás úszó világbajnokság megrendezését, amellyel újólag bizonyította nemzeti nagylétünket. Na, ugye!

Szakértői vélemények szerint akkor már – talán – nem kell új uszodát vagy mézeskalács házat építeni, de ez a megengedő feltételes mód azt is jelenti, hogy esetleg igen, és ezeret. Hét év rohadt hosszú idő, és még az is lehet, hogy akkor már nem egyetlenünk dirigálja ezt a kuplerájt, mégis, sokkal inkább valószínű, hogy de, igen, ha így mennek tovább a történések a szögesdrótok között.

Ezt a dodonait arra alapozom, hogy minden jel szerint például az MSZP, mint pufók cserkészcsapat, kollektíven és teljesen elhülyült. Ennek kézzel fogható jele, hogy miközben a Fidesz évek óta nehéztüzérséggel lövi szét az országot, és röpködnek a srapnelek, ezek idióta módon az EFOTT-on henna-festegetéssel óhajtottak szavazóbázist bővíteni. Pedig Kunhalmit még bírtam is valaha.

De vissza az ugrótoronyba ájult Hunniához. Ez a mostani, két hetes csobogás százharminc milliárdot kóstál, amely zsebpénz kérdéseket generál a még gondolkozni képes polgártársakban. Az aggodalmakat azonban a Magyar Hírlap névre hallgató nyomdaipari termék azzal hessegeti el, hogy nincsen most ideje a kérdéseknek, örüljünk kifulladásig, mert az éjszaka sosem ér véget.

Mindez azt a fájdalmas emléket ébreszti fel bennem, hogy számos költözésem egyike során egy jó szándékú, ámde fölöttébb jámbor cipekedő ember a kincseket érő bakelitjeimet elejtette a lépcsőházban, s midőn azok pattogtak és ugráltak a kövön, magam pedig verődtem földön és égbolton, egy degenerált óvodás magabiztosságával így nyugtatgatott: nem baj ám.

Kötődése és tartótisztje okán az MH valahogy így viszonyul a közpénz magánzsebbe történő transzformációjához, a magunk részéről azonban még annyival egészítenénk ki a kórképet, hogy már kérdezni is teljesen fölösleges. Ott, ahol egy Polt Péter ül a szarhalom közepén, eleve halálra van ítélve mindenfajta érdeklődés, amiről Hadházy Ákos, LMP-s tótumfaktum tarthatna vetítettképes előadást.

Hangfelvétellel bizonyította, hogy lopnak itt cefetül, ezt csatolta, iktatta a feljelentéshez, a rend éber őrei viszont úgy értékelték a ganajságot, hogy nem merült fel hivatali visszaélés vagy hűtlen kezelés gyanúja. Polt válasza pedig arra a kérdésre, hogy miért nem történt semmi sem, ez: “A nyomozás időszerű befejezésének akadályát az igazságügyi építész szakértő késedelme okozza.”

A mostani rendezés sikerét viszont nem késlelteti semmi. Hogy hét év múlva is rajtunk legyen a világ szeme, ahhoz rabszolgákat alkalmaz a NER, végül is ehhez ért. Ápolóknak lehetett pályázni, hogy a nagy eseményen, fizetés-kiegészítésképpen egy hetet dolgozzanak. Pénz erre nincs, azt mondták nekik, egy-két nap oké, a többiben megengedik, hogy önkénteskedjenek.

Valaha is volt kommunista szombat, ez annak a továbbfejlesztett változata, azzal a delikáttal, hogy nem verte a mellét az akkori Lázár, a György, hogy ez a világ a lehetők legjobbika. Ennyit mondott csak, tiéd a gyár, magadnak építed. Most meg tán: övé a stadion, neki építed, de ez csak a kákán való csomókeresés minősített esete.

Vigasztaljon azonban minket az a tudat, hogy a nagy kékség közepette Semjén fővadász kóbor kutyának képzelte magát, bizonyítva, hogy az élet még most sem állt meg teljesen. „Ha én kidobott, kóbor kutya lennék, akkor azt kívánnám, hogy egy jól irányzott lövéssel ejtsenek el, mintsem nyomorultul fagyjak meg, megegyen a rüh, éhen pusztuljak vagy elüssön egy autó és az árok szélén még napokig kínlódjak.”

Ekként ábrándozott a világ összes gondját magára véve, viszont szerintem a kisemmizett, átvert ápolókra gondolt ő ezzel az antropomorfizálással, jelesül, hogyan oldaná meg az összes, nyüves gondjukat egy nagy durranással. Viszont az ápolók a medence mellett mi magunk vagyunk. Végezetül, hogy újólag bizonyítsam a versekhez való perverz vonzódásomat, Tóth Árpáddal fejezem be. Nem csak azért, mert érdek nélkül tetszik, hanem, mert éppen ez van: „Fekszem megadva, békén, resten,/ S néz rám, át a végtelen esten,/ Tűnődve sorsomon, az Isten.”