Botka zacskója

Most meg Botka lopta szét a nemzeti, keresztény hazát, ráadásul szegény Toller Lászlóval párban, amit az ECHO TV-nek sikerült kideríteni. S mivel azt senki emberfia nem nézi, a Magyar Hírlap is megírta, hogy legyen neki nyoma. Bár azt sem olvassák, csak az igazi agyalágyultak, az Orbán seggéből valók, meg én, a hülye.

Elindult tehát a körbehivatkozás-cunami, így a páratlan páros ganyésága hamarosan tananyag lesz. Viszont én nem azért foglalkozom ezzel, hogy az M1 majd a meccsek szüneteiben sugárzott egy perc gyűlöletben úgy vezesse be a témát, hogy, mint azt rezeda megírta, hanem, mert ismerni kell a bűnözők gondolkodását, meg, hogy jót röhögjek kínomban, azért.

Szóval azt írja a Magyar Hírlap (az ECHO TV nyomán, ugye), hogy még 2004-ben kétszázötvenmillió forint kenőpénzt kért zsebbe a szocialista Botka László és Toller László egy pécsi ingatlanüzletért cserébe. Most ez bukott föl az árból hirtelen egy bizonyos F. Attilából, aki állítólag egy német ingatlanbefektető cég magyarországi megbízottja.

Tizennégy évig tanakodott magában ez az F. Attila, hogy mondja vagy ne mondja. Viszont most, hogy az OLAF égeti Orbán tökeit, és a másik rabszolga lap, a Ripost már majdnem ott tart ez ügyben, hogy olyan nevű ember, hogy Tiborcz, nem is tapodja a Föld nevű bolygót, kreálnak itt egy Nokiás-doboz 2.0-át, amiben egyenesen zacskóban folyt a bűnözés, abban lafogtak a sok milliók, ami teljesen életszerű, ugye.

F. Attila azt tudatta a tekintetes ECHO TV-vel – amit leírtak neki -, hogy ő személyesen adott át csúszópénzt reklámszatyorban, mégpedig így:

„A vételárat a pécsi vagyonkezelő felé a szerződés szerint a befektetők a bankon keresztül elutalták, dr. Botka László és Toller László urak felé pedig a kétszázötvenmillió forint több részletben a befektetők engedélye alapján megfizetésre került. Nyilván a bankból, csak kisebb részletekben, hosszabb idősíkban lehetett ezt készpénzben megoldani. Jómagam egy alkalommal vittem összeget, ami egyébként ötvenmillió forint volt, méghozzá a Parlament melletti Biarritz étterembe, ahol az emeleti részen várt Botka László és Toller László, az átvétel ott történt meg. A reklámszatyorban lévő pénzt átvették, majd valamelyik úr sofőrje levitte a szolgálati járműbe, a többi tételt kollégáim több kisebb részletben vitték kézhez dr. Botka László és Toller László uraknak”.

Ennek olyan rendőri jelentés fílingje van. És lássuk be, ez a nívó már közel áll az ürgebőrhöz, és tulajdonképpen a képtelenségekkel nem is akarnék foglalkozni igazán. Mert Botka lehet, hogy tróger, ugyanis politikus, ellenben biztosan nem hülye, aki éttermekben, zacskóban veszi át a lóvét. A védekezésképtelen Toller belekeverése ebbe az egészbe meg csak ocsmány hab a tortán.

Hanem, hogy ezt kigondolták és leírták neki, ennek az ismeretlennek, hogy ez a szintjük, na, ez már érdemel egy kis megfontolást. Nem az, hogy hazudnak, ez alapvetés, hanem ez a gagyi, ami kifolyik belőlük, ez már riasztó.

Két utat és módot lehet kihüvelyezni a királyi szöveggyártásból, amit valami ismeretlen okból újságírásnak neveznek. Az egyik az infantilis debilitás, amivel egy rosszabb kiszerelésű ötödikes szintjén védik a birodalmat, a másik a Bayer-féle artikulálatlan üvöltés, de ez az ő olvasatukban már olyan magas irodalom, ami plecsnit érdemel.

De amikor ilyen Botka-Toller történeteket gyártanak, akkor már Virág elvtárs filozófiáját követik, ami ez:

„Ugyan, kit csaptunk be? Magunkat? Mi tudjuk, miről van szó. A kutatókat? Azok örülnek, hogy plecsni van a mellükön. A széles tömegeket? Azok úgyse esznek se narancsot, se citromot, de boldogok, hogy velünk ünnepelhetnek. Az imperialistákat? Ühüm, azoknak alaposan túljártunk az eszén. Nem szeretnék most a helyükben lenni!”

Itt tartunk megint. Csak azt nem értem, akik most tobzódnak a trágyában, nem gondolnak bele abba, hogy egyszer minden véget ér, ez a téboly is, és, hogy akkor mi lesz. Akad-e majd valahol egy opálos tükör, amibe belenéznek, vagy sem. És majd hová tűnik az a mostani nagy pofájuk. Na, az megint érdekes történet lesz, csak győzzük kivárni.

Feslett víztükör

Lett öröm, aludni se tudtak az éjjel. Tegnap a Nemzetközi Úszószövetség főmuftija minden nagyon szép, minden nagyon jó, mindennel meg vagyok elégedve felkiáltással lángoktól öleltünknek ítélte a 2024-es rövidpályás úszó világbajnokság megrendezését, amellyel újólag bizonyította nemzeti nagylétünket. Na, ugye!

Szakértői vélemények szerint akkor már – talán – nem kell új uszodát vagy mézeskalács házat építeni, de ez a megengedő feltételes mód azt is jelenti, hogy esetleg igen, és ezeret. Hét év rohadt hosszú idő, és még az is lehet, hogy akkor már nem egyetlenünk dirigálja ezt a kuplerájt, mégis, sokkal inkább valószínű, hogy de, igen, ha így mennek tovább a történések a szögesdrótok között.

Ezt a dodonait arra alapozom, hogy minden jel szerint például az MSZP, mint pufók cserkészcsapat, kollektíven és teljesen elhülyült. Ennek kézzel fogható jele, hogy miközben a Fidesz évek óta nehéztüzérséggel lövi szét az országot, és röpködnek a srapnelek, ezek idióta módon az EFOTT-on henna-festegetéssel óhajtottak szavazóbázist bővíteni. Pedig Kunhalmit még bírtam is valaha.

De vissza az ugrótoronyba ájult Hunniához. Ez a mostani, két hetes csobogás százharminc milliárdot kóstál, amely zsebpénz kérdéseket generál a még gondolkozni képes polgártársakban. Az aggodalmakat azonban a Magyar Hírlap névre hallgató nyomdaipari termék azzal hessegeti el, hogy nincsen most ideje a kérdéseknek, örüljünk kifulladásig, mert az éjszaka sosem ér véget.

Mindez azt a fájdalmas emléket ébreszti fel bennem, hogy számos költözésem egyike során egy jó szándékú, ámde fölöttébb jámbor cipekedő ember a kincseket érő bakelitjeimet elejtette a lépcsőházban, s midőn azok pattogtak és ugráltak a kövön, magam pedig verődtem földön és égbolton, egy degenerált óvodás magabiztosságával így nyugtatgatott: nem baj ám.

Kötődése és tartótisztje okán az MH valahogy így viszonyul a közpénz magánzsebbe történő transzformációjához, a magunk részéről azonban még annyival egészítenénk ki a kórképet, hogy már kérdezni is teljesen fölösleges. Ott, ahol egy Polt Péter ül a szarhalom közepén, eleve halálra van ítélve mindenfajta érdeklődés, amiről Hadházy Ákos, LMP-s tótumfaktum tarthatna vetítettképes előadást.

Hangfelvétellel bizonyította, hogy lopnak itt cefetül, ezt csatolta, iktatta a feljelentéshez, a rend éber őrei viszont úgy értékelték a ganajságot, hogy nem merült fel hivatali visszaélés vagy hűtlen kezelés gyanúja. Polt válasza pedig arra a kérdésre, hogy miért nem történt semmi sem, ez: “A nyomozás időszerű befejezésének akadályát az igazságügyi építész szakértő késedelme okozza.”

A mostani rendezés sikerét viszont nem késlelteti semmi. Hogy hét év múlva is rajtunk legyen a világ szeme, ahhoz rabszolgákat alkalmaz a NER, végül is ehhez ért. Ápolóknak lehetett pályázni, hogy a nagy eseményen, fizetés-kiegészítésképpen egy hetet dolgozzanak. Pénz erre nincs, azt mondták nekik, egy-két nap oké, a többiben megengedik, hogy önkénteskedjenek.

Valaha is volt kommunista szombat, ez annak a továbbfejlesztett változata, azzal a delikáttal, hogy nem verte a mellét az akkori Lázár, a György, hogy ez a világ a lehetők legjobbika. Ennyit mondott csak, tiéd a gyár, magadnak építed. Most meg tán: övé a stadion, neki építed, de ez csak a kákán való csomókeresés minősített esete.

Vigasztaljon azonban minket az a tudat, hogy a nagy kékség közepette Semjén fővadász kóbor kutyának képzelte magát, bizonyítva, hogy az élet még most sem állt meg teljesen. „Ha én kidobott, kóbor kutya lennék, akkor azt kívánnám, hogy egy jól irányzott lövéssel ejtsenek el, mintsem nyomorultul fagyjak meg, megegyen a rüh, éhen pusztuljak vagy elüssön egy autó és az árok szélén még napokig kínlódjak.”

Ekként ábrándozott a világ összes gondját magára véve, viszont szerintem a kisemmizett, átvert ápolókra gondolt ő ezzel az antropomorfizálással, jelesül, hogyan oldaná meg az összes, nyüves gondjukat egy nagy durranással. Viszont az ápolók a medence mellett mi magunk vagyunk. Végezetül, hogy újólag bizonyítsam a versekhez való perverz vonzódásomat, Tóth Árpáddal fejezem be. Nem csak azért, mert érdek nélkül tetszik, hanem, mert éppen ez van: „Fekszem megadva, békén, resten,/ S néz rám, át a végtelen esten,/ Tűnődve sorsomon, az Isten.”