Sineár földje, vagyis Epepe

Volt nekem egy bájos rokonom, akinek meg volt egy még tündéribb, Svájcba szakadt oldalága, a Kálmán, ottani feleséggel, és hazalátogatással, tacskóstul. Ez a Hédi, ez a külhoni feleség egyik látogatós délelőttön kereste a tündéribb férjét, de nem lelte sehol. Se a spájzban, se az ágy alatt, se a befőttes üvegben.

Bájos rokonom sietett a segítségére, hogy bele ne szakadjon a kutatásba, és leföstötte, hová tűnt ez a Kálmán. – Kálmán spacíren, városba, kutyával. – Ilyen információkat kapott a Hédi, egyre hangosabban, a végén már ordítva, hogy biztosan megértse, de nem sikerült neki, nem fogta föl, mert debil svájci volt. A bájos rokon meg nyugtázta, hogy hülye ez a Hédi, amikor ilyen világosan van a fülébe ordítva a tuti, és ebben maradtak.

Mózes első könyvének tizenegyedik fejezetében Noé apánk decens utódai Sineár földjére mentek. Az összes magyarul beszélt, és egy égig érő stadiont akartak építeni, de nem számoltak Istennel, aki, ha lehet ilyen, még Orbánnál is nagyobb úr, és persze ő is Simicska folyadék. Összezavarta hát a nyelvüket nagy elbizakodottságukban, ezért szanaszét takarodtak szörnyű bánatosan a Föld nevű bolygón. Ezért van tele az univerzum magyarokkal, és nem, mert emlékezőn és okádva.

Karinthy Ferenc sokadik könyvében, amely az Epepe nevet kapta a keresztségben, a főhős egy ismeretlen helyre vetődik, és képtelen megértetni magát, ugyanis a helyiek egyáltalán nem ismernek semmilyen nyelvet a magukén kívül. Meg különben is, mogorva egy népség lakik ott, tisztára Magyarhon, magyar ecsettel, meg a Juhász Gyuszi a degenerált álmodozásával.

Tíz tolmáccsal megszakította tavaly az együttműködést a Bevándorlási és Menekültügyi Hivatal, mert szerintük “helyzetükkel visszaélve megpróbáltak segítséget nyújtani az eljárás alá vont migránsoknak”. Ha már Epepe akarunk lenni, akkor azért semmi ganajság nem kevés. Nehogy már a szent, hungarikum nyelvünk elfertőződjön, ha már úgyis megerőszakolták az összes magyar lyányt, meg elvették Németh Szilárd görög-latin műveltségét, ami erősen meg is látszik rajta, és egyre jobban.

Egy magyar anya és feleség kies fővárosunk poklában hagyta idegenszívű férjét és gyermekeit, hogy buszozzanak haza, Bécsbe. Állítólag a kiskölköknek gyerekülés kellett volna, de ez soha nem derült ki, mert a magyar alkalmazottak csak ordítottak, hogy Kálmán spacíren, városba, kutyával, és ennek folyományaként az egész család valami rendőrőrsön kötött ki, mert már elmúlt a vizesvébé, és újra lehet igazi magyarnak lenni. Jönnek a plakátok is mindjárt, meg különben is ezek az utazók untermensch színesek voltak, terroristák tehát, örüljenek, hogy Pintér nem küldött nekik sms-t, hogy szálljanak át egy másik buszra.

Ha most azt hiszed nagy önbizalommal én nyájasom, hogy arról óhajtok panaszolkodni, a magyar panelproli nem beszél külföldiül, akkor nagyon tévedsz. Ez is benne van a csomagban oldalágon, mégis, a felskiccelt történetek arra adnak bizonyságot, hogy a piros pöttyös seggű ázsiai fajtánk egyrészt bunkó, másrészt pedig még gonosz is, igazi egyazászló.

Ennek a kettőnek – tapló meg aljas – a sajátos elegye a NER, amely igazi hungarikum, és egyben megoldása annak a rejtélynek, mért fog jövőre győzni megint a z’Orbán. Készen van a rajongó, és egyben kellőképpen elvetemült fülkemassza. Még pár kiló krumpli és lehet tálalni az ebédet, amely Gyurcsány lesz, szájában almával, jól kisütve, és Csíki sörrel locsolgatva bőségesen, hogy ropogósan piros legyen a bürkéje neki.

A magam részéről már indulok is spacíren, városba, kutyával.