Jumurdzsákország

„Nem önök lőtték ki az emberek szemét? Nem arról van szó, hogy kedden van az évfordulója annak a beszédnek, aminek nyilvánosságra kerülése kiváltotta az emberek elégedetlenségét, amit önök nem párbeszéddel, hanem kardlapozással és szemkilövetéssel próbáltak orvosolni?” – Ezt Orbán miniszterügynök válaszolta Varju képviselő kérdésére az ország házában. Varju képviselő a jelen, a járvány dolgai felől érdeklődött, erre kapta a képébe bele ezt.

Ez a válasz jellegében a „Boldog karácsonyt” orbáni kinyilatkoztatásra hasonlít, amit viszont hordoz, az valami elképesztően aljas. Egy ecsetvonással gyilkosozza le a komplett ellenzéket, amiből látszik, mire számíthatunk, illetve az ellenzék mire számíthat 2022-ig. A kampány elkezdődött, illetve voltaképp soha nem is ért véget. Az új tematikára utal Orbán miniszterügynök manapság legjobb tanítványa, Varga igazságügyes kijelentése is, amiben önmagát mint kormány emelte a nemzet megmentőjévé a rendkívüli jogrenddel.

Ez volt az egyedüli oka annak, hogy a járvány nem szabadult el Varga igazságügyes szerint, amit viszont az ellenzék nem szavazott meg, következésképp nemzetgyilkos. És máris megkaptuk az ívet, amely tegnap a szemkilövéstől a kór terjesztéséig húzódott. De tudjuk, miniszterügynök elvtárs és bájos csapata nem rest távolabbi időkig is visszanyúlni az ellenzék gyalázásában. Ebben a baloldal a nemzetre tör mindig, szünet nélküli kitartó buzgalommal.

A vonal a Gyurcsány, Kádár, Károlyi, Kun Béla rokonság, de előbb-utóbb eljutunk Dózsa Györgyig is, és még távolabbra a múltban, a kipcsak őshazában kétezer éve felforgató kommunistákig. Miniszterügynök elvtársnak mindig annyi mondanivalója van a múltról, hogy ki mindenki hibás mi mindenben, és a jövőről, hogy milyen meseszép utópia vár ránk, csak épp a mostról, hogy most mi van, arról nem beszél soha. Ellenben szívesen emlegeti a tíz-húsz év múlva eljövő Kánaánt, hacsak függöny mögé nem bújik.

De most, hogy valami isteni kegyelem – és nem Ceci néni – jóvoltából úgy tűnik, a kórság nem viszi el a komplett magyarságot, kinyílt a nemzetvezető csipája nagyon. Bár ez csak a hazai vizekre vonatkozik, mert Brüsszelbe nem fáradt el őkegyelmessége. Ott nem lehetett volna szemkilövetőztetni, boldogkarácsonyozni. Egyáltalán, Brüsszel nem vevő a dakota bölcsességekre, a kolbásztöltésre, gumicsizmára, noch dazu a kovászos uborkára sem.

Ezzel a mentalitással és habitussal kizárólag a Felcsút-Bicske tengelyen lehet boldogulni, de, mint kitetszik, ott nagyon. De, ha már miniszterügynök elvtárs fölemlegette a szemkilövetést, mint nemzetszerető zsinórmértéket, mindebből olybá tűnik, hogy valami fordított etika szerint az ő szemében a hősök a kockaköveket feltépő, televíziót kifosztó, autókat felgyújtó, rendőrök sípcsontját eltörő, a várost széthugyozó csőcselék, akik egy szinten vannak már az 56-osokkal.

Ebből a kifacsart etikából következik, hogy a kilőtt szemű jumurdzsákok a hősök, a várost védő rendőrök a gonosztevők. Ha szegény Gárdonyi ezt látná, meghasonlana, az életben meg nem írná az Egri csillagokat, egyáltalán nem írna semmit, hanem Wass Albertre hagyná a dolgokat, hogy megfelelő legyen a fiúknak. A dolgok azonban nem ilyen mókásak, mint ahogyan ebből tűnik, hanem arról van szó, hogy a múlt újraírása történik, sőt, totális meghamisítása.

Amire miniszterügynök elvtárs Varju képviselőnek válaszában utalt, miszerint „Nem önök lőtték ki az emberek szemét?” tizennégy éve volt, az akkori óvodások most lépnek választókorba, és tudatukban ott áll egymással szemben a szemkilövető, keresztény gyermekeket früstökölő, a jómunkásembereket a járvány karjaiba taszító Varju és tettestársai Karácsonytól indulva és vele bezárólag, s velük szemben a szent életű Orbán Viktor, ki népének él, érette, s általa.

Viszont, hogy ma mi történne, ha a forradalmárok fölgyújtanák a várost, elfoglalnák a televíziót és más ilyen cukiságok, azt senki nem tudja. Ki, kire és mivel lövetne, azt sem. Csak annyit látunk, hogy dudálásért, százezrekre büntetnek, facebookozásért bevisznek, sőt, hogy amikor épp Varju László behatolt a televízióba, ott őt ezért földre teperték és vonszolgatták, mégis ő a bűnös, sőt, most már emberek szemét lődözi ki. Ezt így egy kupacba összehozni azért már pofa kell, s miniszterügynök elvtársnak az van, mint tudvalévő.

Karón Varju

Most Varju László (DK) vérét óhajtja a hatalom, esetleg a lépét, darabka máját, a gyomrát pacalnak. A mentelmi jogát függesztené fel Polt, mert – és ne tessenek hangosan röhögni – “Nekirontott a biztonsági szolgálat sorfalának, és megszorította egy biztonsági őr vádliját (…) miután a biztonsági őrök társuk lábát kiszabadították, Varju Lászlót eltolták a stúdió ajtajától.” És továbbá: „elkapta, majd kihúzta egy biztonsági őr lábát, ennek következtében a férfi a földre esett, és nyolc napon túl gyógyuló sérülést szenvedett.”

Emlékszünk a képre, amelyen kicsi a rakást játszanak éltes férfiak, de földön lévőt én akárhány szemszögből is csak egyet látok, akin térdelnek és húzzák-vonják, az pedig a képviselő. Egy kocsmában a felül lévőket tartanák erőszakosnak a józan ész szabályai szerint, az ügyészség szerint az a garázda és erőszakos, követ el súlyos testi sértést, akit ütnek. Igaz, ebben a kuplerájban Polt Péter a csapos, mégis egyáltalán nem mókás, ami történik, mert arra utal, hogy ezek már azt csinálnak, amit csak akarnak, a pofátlanságnak, hazudozásnak gátja nincs.

S ami nagyobb baj, a törvénysértéseknek sem, a világ fejtetőre állt, az agresszort jutalmazzák, a szelídet megkövezik. A diktatúra evolúciójának sajátos de jellemző szakasza ez, amikor az álca kezd eltűnni, és nyilvánvaló képtelenségekkel vádolják meg a veszélyesnek ítélt elemeket. A képen, ami előttünk van, az látszik, hogy Varju Lászlót agyusztálják, ehhez képest ő a bűnös. “Ezeken lovagol maga? Amit a vaksi szemével lát? A süket fülével hall? A tompa agyával gondol? Azt hiszi, fölér az a mi nagy céljaink igazságához?!”

Ennyit tettem ide “A tanú”-ból, de iderakhattam volna az egész nyüves filmet is, a képtelen párbeszédeket üregbőrről és ilyenekről. Mert, miután boldogan néztük, hogy milyen szörnyű kort hagytunk oda, hogy atyáinknak miben kellett élniük, most rémülten nézzük, hogy ez ugyanaz és ezek ugyanazok. Kövér Lászlónak mostanában nagyon kinyílt a csipája, és ez juttatta eszembe egy régi fenyegetését, amit a szocialistáknak üzent, s amely ez: “egyenként fogunk benneteket levadászni.” – Úgy látszik, elérkezett az idő.

Már előtte is, amit Demeter Mártával műveltek a repülőjük kapcsán, erre utalt, viszont most, hogy agresszióval vádolják azt, akit megruháztak, rendszerré kezd összeállni a bűn. Ezzel párhuzamosan ugyanis az Origo nevű tudományos szaklap és sajtóipari termék október 23-a alkalmából elkezdte újrafogalmazni a múltat, midőn a gyurcsányi rendőrterror áldozataira emlékezett. S bár én föltettem magamban, hogy mi az anyám valaga van, az újszülöttek ilyet nem tesznek, hanem elfogadják az állításokat.

Gyurcsány annak idején véres kezű diktátor volt, aki a jámbor népet irtotta – itt tartunk -, ez a Varju meg az elvtársa, jellemzően nem tud kibújni a bőréből és biztonsági őröket ütlegel. Így lesz kerek egész ez a képtelenség, ami nem amiatt szörnyű, hogy Varju képviselőnek valami baja esnék – nem fog -, hanem, hogy miként gyártja az ellenséget a manipulatív hatalom, és hogyan torzítja el a bávatag állampolgárok amúgy is tompa agyát. És itt lép előtérbe az idő, mint főszereplő, ami, ahogy telik, úgy lesz egyre reménytelenebb, hogy az ország valaha is kiheveri Orbánt.

Mert abba azért gondoljunk bele, már a mostani választások során is, aki szavazókorba lépett, még csak tíz éves volt Orbán második uralmának kezdetén. 2022-ben már jön az a generáció, amelyik hat éves korában lépett be a NER-be, abban kezdett óvodába járni, hittanra, lövészetre, fesztiválra, ahol Orbánt vetítenek, és tizenkét éve olvassa azt a mocskot, hogy Gyurcsány véres kezű diktátor. Ott tartunk, hogy a múltat kell megőrizni, az emlékeket, mielőtt végleg átírják az egész történelmet. Mert ez is folyik más ganyéságok mellett.

Visszatérve azért még Varju – meg Demeter és megengedőleg Czeglédy estére – vigasztaljon minket az a tudat, hogy a történelem tanúsága szerint ilyen aljasságra csak az a hatalom vetemedik, amelyik be van szarva. Apró kis jel, szépségtapasz, s itt kell elnézést kérni Varju képviselőtől, akinek a neve oly pompásan illik a “Láttam én már karón varjút” mondásba, amely azt jelenti, hogy valami szokatlan vagy korábban elképzelhetetlen dolog bekövetkezésétől kell tartani. S beláthatjuk, Varju képviselő esete is igazolja, erre van esély.

A lázadás esztétikája

Tegnap kikerült az éterbe az a felvétel, amelyen Varju László képviselő színjátékot folytat, és félrevezetésül vereti meg cibáltatja magát, sőt külön kérésre a lábát is csavargattatja, mint valami mosott ruhát a patak partján. Az előadás oly jól sikerült, hogy le sem adták közszolgálatilag, mert megzavarta volna a rózsaszínű vattacukros kurvavilágot. Viszont, mint ahogyan minden napvilágra jut előbb-utóbb, a szépségkirálynő pornófelvétele, az őszödi beszéd és Kósa kupakjai, ez a színjáték is közkincs lett, hogy elgondolkoztassa az olyan panelprolit, mint amilyennek magam is születtem.

Azt mutatja nekünk ez a kis színes, hogy négy fogdmeg kezelgeti a képviselőt nagy elszánással és emellett szenvtelenül, mint gyakorlott bérgyilkos, tapasztalt verőhuszár vagy keretlegény, ez még felugrik jeligére. Olyan hűvös, érzelemmentes a dolog. Nincs szó indulatról, ez is egy szakma, amit aljanépek végeznek mocsadékok megbízásából, mert így ránézésre ilyesmit igazi férfiember nem tesz, csak és maximum vak komondor tulajdonosok meg bandában nagypofájú beszariak. Most hagyjuk figyelmen kívül, hogy képviselőt klopfoltak – bár az is döfi -, nézegessük csak a közösen ütlegelés tényállását és az ebből való fakadásokat.

Varju Lászlóból hős lett, mártír, népmesei alak és szenvedő Krisztus, pedig nem is akarta igazán. Ő csak olvasgatni akart, erre nekiestek, s abban a pillanatban másra nem is gondolt, mint, hogy szorult helyzetéből szabaduljon, egy perc múlva pedig már szimbólummá vált. Így születnek a legendák, és így rúgja tökön magát a rendszer. A tüntetők közül kiemelt füstgránátos lány, a hajnalban elvitt újságíró mind egycsapásra és szinte akarata ellenére válik mitikus alakká, amely azt mutatja a tüntetőnek és arra biztatja, hogy lehetne ő is kamikázé. Így szoktak kitörni a forradalmak és parasztlázadások.

A néplélek könnyen azonosul a szenvedővel és elnyomottal, főleg, ha szembe állítják a legkisebb fiú hősiességét a zsarnok királlyal. Esetünkben míg Varju képviselőt négyen teperik le, a mi királyunk kizárólag négy napszemüveges fogdmeggel körbevéve jelenik meg a nagyvilágban, plusz még a kevlár a nagy gyomrán, ami különösen előnytelen, viszont undorító is. Ő utcai harcosnak nevezi magát, aki rendíthetetlenül áll az ágyútűzben, csak néha szalad a függöny mögé. Míg Varju képviselő, a lépcsőházi harcos entestével vesz részt a küzdelemben, s főleg túlerő ellen, azonban rendíthetetlenül, holott csak a szabadulás esélye nélkül földre teperve és megbéklyózva.

Ha Orbán járna színházba, végezne némi esztétikai erőfeszítést magában és tisztában lenne néhány fogalommal, úgymint komédia vagy tragédia, esetleg katarzis, akkor nem követne el alapvető hibákat, amellyel önmagát nevetségessé, ellenfelét pedig hőssé teszi. A NER viszont tapló az urával együtt, és – többek között – ez is okozza majd a vesztét. Nem érti, így el nem viseli sem a gondolatot, sem a humort, beleájult az ájtatos pátoszba, amit megvédeni másképp nem, csak erővel tud. S emellett, mint a bálványokba menekülő paleolit népek, fél is, és a sokaságban véli megtalálni a biztonságát.

Nem véletlenül érkeznek tapsoló lengyel vendégmunkások, a tízezres tömeget sem ok nélkül nevezik párszázas csürhének, így győzködve magukat, hogy ez még nem a birnami erdő, holott, de, bizony az. Ezzel viszont a receptet is megadják a lázadóknak, mert, ahogyan ha öt Varju László állt volna a négy fogdmeggel szemben, s nemcsak ez az egy, akkor nem leteperték, hanem elfutottak volna, hasonképp, ha folyamatosan csurig lenne az utca rájuk mordulva, elrohannának, mert beszari alakok voltaképp. Egy nagypofájú galeri, nem véletlenül menekül már szinte az összes minden olyan helyről, ahol nem az akluk van.

Mert idézzük csak magunk elé nagyjaink fancsali, kétségbe esett arcát az Európai Parlamentben, amikor Sargentini oktatta őket, és nem volt egy Kövérjük, hogy kikapcsolja a mikrofonját. Mindezzel nem azt óhajtom sugallni, hogy ezek csak az erőből értenek (de), azt viszont végképp nem, hogy pofán kéne verni őket. Tanulva Gandhitól már az is elég, ha annyian vannak az utcán, hogy ne lehessen őket egyesével leteperni és elcipelni, mert nincs annyi emberük. Láthattuk, hogy négy fogdmeg kellett egy Varjuhoz, egy tízezres tömeghez negyvenezer rendőr kellene, annyi meg nincs, ha csak nem importálnak Moszkvából. Sokszor kell sokan lenni, ami kitartást, türelmet és bátorságot igényel, viszont megéri. Erre tanít ez a tél.