VERES A TÁVOLBÓL IS VÉRCIKI – lassan megszámlálhatná, ki áll mellette!

Az az ember – aki korábban a Szombathelyi Egyházmegyét is vezette – úgy tűnik, végleg kiírta magát a könyveinkből. Magára haragította a fél országot – még szerencse, hogy a másik fele nem vette észre miről papolt; miről füstölgött e derék püspök – mivel nem volt türelme várni a gyermeknapig – Szent István ünnepén!

Gy.k.: „Testvérek, még egy belső veszélyre oda kell figyelnünk! Ugyanis egy fondorlatosan megfogalmazott, a jó szándék köntösébe bújtatott törvény által, amely figyelmen kívül hagyja a krisztusi értékrendet, észrevétlenül is belopódzik a keresztény értékekre építkező társadalom önfeladásának mételye! Láthattuk ezt legutóbb például a lombikbébiprogram támogatásának növelésével kapcsolatos rendelkezésben…” Veres András győri megyéspüspök szerint nem helyes dolog részt venni a lombikprogramban. Elképesztő lavinát indított el a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia elnöke, Veres azzal, hogy kijelentette: a Katolikus Egyház számára nem elfogadható a mesterséges megtermékenyítés. A püspök a kormányt is kritizálta: nem ért egyet azzal, hogy a kabinet megnövelte a lombikbébiprogram támogatását. (sajtóhír a konkrét mondatokkal)

Beindult a lavina, felhorkantak a hírességek, celebek – különösen azok, akik maguk is részesei voltak a lombikbébiprogramoknak. Nemtetszését fejezte ki Ördög Nóra, aki elmondta, hogy hazánkban minden harmadik nő meddőségi problémával küzd, szerinte a program csodálatos! Ördög Nóra több száz hölgynek adott reményt azzal, hogy kiállt a nyilvánosság elé, és elmondta kálváriáját, amely happy enddel végződött. A lombikprogramnak köszönheti első gyermekét, Micit.

De ugyanígy vállalta boldogsága történetét Sági Szilárd, Kaszás Géza, akik soha nem lehettek volna édesapák, ugyanígy örül Béres Alexandra és még rengetegen.

Csak a győri megyéspüspök hajthatatlan. Most éppen nagyon egyetért az évszázados dogmákkal, pápák kinyilatkoztatásaival, így szerinte minden ember aki részt vesz hasonló programokban – gyilkos!
Gyilkosok az apák, az anyák, meg persze az orvosok is!
Na, ebből lett elege pár nappal ezelőtt Kiss Noéminek, ma pedig Dr. Kőrösi Tamásnak, a győri Kaáli Intézet orvos igazgatójának.

Felesleges volna idézetekkel terhelni olvasóinkat – íme a két megnyilatkozás:

Kiss Noémi: Istent játszik az embriófejekkel (hvg.hu)

Az én Krisztusom szereti a lombikban fogant gyerekeinket, az én Krisztusom szeretne segíteni a meddő pároknak.
Vélemény.

Emlékszem, mielőtt a gyerekeink megfogantak, hetente mentem be imádkozni valamelyik templomba, Bécsben voltam ösztöndíjas, kongott az ürességtől délben az Augarten mellett Isten háza, várta a híveket, a múltból és a jövőből, de már senki sem lépett be. Pedig rajtam segített az úr, örök hálám, hogy sosem fogom elhagyni. Mátyásföldön is folytattam, látogattam őt szorgalmasan, a sziklakápolnában Miskolc-Tapolcán vagy egy-egy oltárnál Bukovinában, pléhkrisztus mellett a hágókon a Kárpátokban – mindig mindenhol ugyanazt kértem tőle, hogy lehessen, így-úgy, most már mindegy hogy hogyan, akár egy műtőasztalon bekapva a legyet, de szülessen már meg az a gyerek. Meghallgatott.

Tudom, hogy benne van a keze, hogy az úr rakott fel a klinika műtőasztalára, amikor leszívták a petesejtjeim, magamtól én oda soha nem feküdtem volna fel anyaszült meztelenül. Már a tű látványa is maratoni futásra késztetett. Az úr fogta a kezem, amikor visszarakták a hasamba a sejteket, embriók voltak, én halálboldog, most épp iskolások, én nem megyek templomba többé. Nem fájt, mert volt úr. Az orvos, a kémcső, a klinika csak szolga.

Veres András püspök szavai nem fájnak, mert van Isten.

Biztos vagyok benne, hogy azok a modern kitartó, szívós anyák, akiknek szeplőtlen fogantatással született lombikbabájuk, és netán még hívők is, igen elkerekedett a szemük, sebtében befogták édes gyerekeik fülét, amikor augusztus 20-án, Szent István napján meghallották Veres András győri megyéspüspököt beszélni. Szédültek a hívők a rideg márványfalak előtt, keresték a kapaszkodókat (főleg lányok, anyák, nagymamák); ilyen sarkosan, hadállásból támadóan, árkot ásva még sosem fakadt ki egyház a meddőség orvosi kezelése ellen. A püspök falfehér arca nem rándult, régóta készült, a meddőktől ő csak „a társadalom egészségét és a boldog házasságot félti”. Nem kell lombik ebbe az országba, belső métely foga rág elég.

„Testvérek, még egy belső veszélyre oda kell figyelnünk! Ugyanis fondorlatosan megfogalmazott, a jó szándék köntösébe bújtatott törvény által, amely figyelmen kívül hagyja a krisztusi értékrendet, észrevétlenül is belopózik a keresztény értékekre építkező társadalom önfeladásának mételye! Láthattuk ezt legutóbb például a lombikbébiprogram támogatásának növelésével kapcsolatos rendelkezésben….” Így rágott Veres András foga, mozgott a szája.

Temploma nem dőlt össze, mert a valódi világ nem a kő és a külső vár, hanem a belső, a lélek, amely viszont összevissza cikázott, a hívek szív majd kiesett.

Volt köztük abortusz, lombik és egyedülálló anya, házasságon kívül született, árva, meg kócos, mosdatlan, szegény és félkegyelmű is. Mégis, nekem abban a pillanatban maga a püspök és szája esett legtávolabb attól, amit hitnek megéltem eddig.

Másnap több keresztény blog egyházi kórusban helyeselte Veres kinyilatkoztatásait, védte és ostorozta a kezelésen átesett nőket, és a lombikgyerekeket. Eszerint a lombikprogram figyelmen kívül hagyja a krisztusi értékrendet, és örömhírként fogad ma bármilyen hadüzentet. A család varázsige, amire nyugodtan lehet dobálni a téteket. Ki ért hozzá, hogy lesz a gyerek, mi a jó házasság és ki mondja meg. Szüljenek a diplomások, mindenki legyen azonnal anya! Aztán dől a lé, jönnek like-ok. Na, azért nem, Veres András szavait még a katolikus fórumokon is páratlan szitkok kísérték.

Nagyon kevés férfi papnak és keresztény blogírónak jutott eszébe, hogy megértse, a Bazilikában ülő hívek között minden ötödik fiatal nőnek és leendő (meddő) apának összekoccantak a fogai. Lesütött szemmel forgatták fejüket, minek hallgatják ők az ilyen beszédeket. Sziszegve tartották összefonva kezüket a pad alatt, titokban imádkoztak a püspök hallgatásáért. Hisz nem akartak olyan Isten előtt térdelni, aki Veres Andrást pottyantotta ki az oltárhoz. Inkább felrepülnek, ki, el ebből a templomból, ahol ennyi kuruzsló őrültség jut felszínre. Se misebor, se ostya, pénzdobálás perselybe, nehéz feledtetni a püspök úr szavait. Lekezelő, durva morgása még napokig dolgozta a katolikus hívők amúgy sem túl széles táborát, és azokat, akiknek még van saját istenük, így vagy úgy hívőknek számítanak, de fél lábujjukat sem teszik be az öregszagú tömjénezett misékre.

Veres Andrásnak fogalma sincs, mi ma a Krisztus-ábrázolás.

Szentbeszédében különben nem mondott volna ilyeneket. Mi ma az az anyaság. A másik, az olyan, ahol nem jön a gyerek. Mert hát mitől is lesz a gyerek, honnan tudja ő. Ahogy nekünk gyerekeink vannak, azt ő megveti. Rágja és kiköpi. Veres Andrást akkor mi, szeplőtlen anyák arra kérjük, építsen egy templomot, ahol csak saját Krisztusának értékrendje vésődik fel a falakra. Az én Krisztusom szereti a lombikban fogant gyerekeinket, az én Krisztusom szeretne segíteni a meddő pároknak, a szeplőtlen fogantatás az én Krisztusom számára igen nagy dobás volt.

A műtőasztalon is ott van Isten, a méh falához ő tapasztja az embriót, az orvos kezét ő mozgatja, és a tűben, a petefészekben, az ambuláns nővér kezelés utáni teájában is benne lakik a kis isten. A gyerekek között a világon semmi különbség nincsen.

Nincs valóságos ok, de a katolikus egyház most jó sokat talál sebtében. Lajstromokat állít, mi a meddő párok bűne, mi az orvosok bűne, mi a kémcső hibája, miért lelketlen a lombikban fogant gyerek. Bűnnek tartja a lombikeljárást, mert beavatkozik a teremtés rendjébe és az abban részt vevő anyát, az abból született gyereket lelki sérültnek tételezi (Gőbel Orsolya a Károlyi Gáspár Egyetem perinatális pszichológusa már tanítja is a fagyott embriók kezelését). Az egyházban évtizedek óta jelentős hallgatás vette körül a témát, születtek teológiai dolgozatok, vannak puhább, bioetikával foglalkozó enciklikák, biztatóbb, megértőbb, a lombikkezelés eljárását feltehetően ismerő lelki segítők, de a katolikus egyház most újra komoly morális aggályokat fogalmaz meg a meddő társadalom számára.

Ezeket az aggályokat semmilyen kutatás nem támasztja alá, de ez nem is érdekli őket. A pápa gyalázása, a migránsok és menekültek kipécézése és az abortusz betiltása mellé új témát találtak – ami nem volt váratlan, hiszen évek óta látni, hogyan nőnek ki a gyökértelen földből azok a mozgalmak és családalapítást segítő alapítványok, akik nem fogadják el a lombikkezelést, érdekes, éppen ők azok – a kormány által is jól fizetett körök –, akik az abortusz ellenében védik az életet. A lombikban születő gyermek már nem szorul rá az ő védelmükre, sem a meddő pár. Ott éppen az ellenkezőjét teszik, elhajtják, degradálják az életet. Nem ismerik el, hogy a lombikkezelés gyógyír és segítség, támogatandó orvosi kezelés a hívő családok körében, s ha ez nem elég, akkor az egész társadalomra kiterjesztik a negatív teológiát.

Az egyház ne örülne a megszületett gyerekeknek? Másodlagos létező volna az így fogant élet? Foroghat a szemünk, de igen, ez az új tan alapja, nem kell minden gyerek, és nem kell minden áron a gyerek, csak bizonyos gyerekek kellenek. Ennyire szemérmetlenül régen billent ki a katolikus világ egyensúlyából.

Csakhogy, aki részt vesz lombikeljárásban, tudja, hogy nem avatkoznak bele a teremtés rendjébe, hisz az in vitro eljárásban is véletlen a fogantatás, illetve pár sejtes, fagyasztott embrió nem tekinthető önálló életnek, és nem is ölik meg. A pár, akinek életben marad embriója, és nem kerül vissza a méhbe, adományozhat más meddő családoknak. Vagy egy következő eljárásban megkaphatja a fagyasztott sejteket.

Üljenek be a hátsó sorba a lombikgyerekek!

Az egyedül álló anyák tegyék fel a kezüket!

Akik abortuszon voltak, fáradjanak ki a forgóajtón!

Emlékszem arra a pár évvel ezelőtti karácsonyi misére, ahonnan kirepültem. Ahová együtt mentünk el a párommal és a gyerekekkel. Mária és a fogantatás volt a szent beszéd fókusza, hogy fogy a nyáj, kevés a fiatal, pedig Krisztus számára milyen fontosak a gyerekek, Mária mennyi áldozattal követi őt, ó szent anyaság, aztán jött a kijelentés, a család anya, apa és gyerekek. Mert azon a karácsonyi misén végleg felreppent üres lelkem. A szent beszéd kikanyarodott, az egyedülálló anyákat ekézte, a meddőséget el nem fogadó párokat erőszakos, természettel szembemenő híveknek nevezte a kijáró plébános. S ahogy szépen repültem felfelé, kitisztult a ködös, karácsonyi falu, és már csak kívülről láttam, ahogy unott, szürke kabátokban, lélektelenül és fejbevágottan szivárogtak el az emberek Isten házából.

Nem kell megijedni, a templomokból kirepkedő lelkek csak Veres Andrást hagyják el, az úrhoz sietnek. Péterhez, Pálhoz.

Szóval az igazság az, hogy ma a katolikus nők igenis elmennek a kezelésre, mert ez az esélyük. Élnek vele, erről önállóan vagy párjukkal együtt döntenek, a tébé támogat öt kezelést. Tavaly 1200 lombikbébi született Magyarországon, ha a kormány növeli a támogatott beültetések számát, ez a szám elérheti a 3500 megszületett babát (és 12000 kezelést) évente, a várólisták pedig végtelenek. Azt hangoztatni ma hívők között, hogy az orvosi kezelés súlyosan erkölcstelen, a társadalom mételye, és ez sérti a gyerekek, az apák jogát és a boldog házasság szentségét, csak úgy tudnám ábrázolni, hogy kevés boldogtalanabb szeretkezést képzelek el a hívő családban, mint ahol már évek óta nem jött meg a várva várt baba.
Nincs kizárólagos joga Veres András püspöknek, hogy eljátssza a Jóistent, kijátssza a támogató szavait, ott morogjon, önző módon, kapálózva hadovázzon Krisztus öléből a meddő hívek felé. Krisztus ölébe végtelen lombikfej befér.

Az írást azóta számtalan oldalon olvashatjuk – végtelen hála és köszönet, hogy mi is közzé tehetjük! A másik írás egy pannonhalmi bencés öregdiák levele. Dr. Kőrösi Tamás, a győri Kaáli Intézet orvos igazgatója meglehetősen magasra emelte a mércét, csak reménykedhetünk, hogy Győrben már akad derék szakfordító, aki a püspök úr segítségére siet, ha szövegértési nehézségei támadnának!

Veres András győri megyés püspök szerint a lombikprogram minden formája bűn, így bűnösök az abban részt vevő párok is. Napok óta téma ez minden fórumon. Az orvosszakma nem szólalt meg. (Kisalföld.hu)
Eddig.

Dr. Kőrösi Tamás, a győri Kaáli Intézet orvos igazgatója megtöri a csendet.

Dr. Kőrösi Tamás, a Kaáli Intézet orvos igazgatója, pannonhalmi bencés öregdiák levelét teljes egészében közöljük. Mottója így szól: Quidquid agis, prudenter agas et respice finem. (Bármit cselekszel, tedd okosan és nézd meg, mi lesz a vége.)

Napok óta hangos a média Veres András győri püspök úr augusztus huszadikai beszédében elhangzott, azóta bűnössé nyilvánított lombikbébiprogramról mondottakkal. Sokan megszólaltak már ebben az ügyben, a szakma még alig hallatta szavát. Tisztában vagyok vele, minden vitát úgy a legkönnyebb megnyerni, ha el sem kezdi az ember, de a világon eleddig megszületett 6,5 millió, és a hazai több tízezres lombikbébi-közösség nevében nem tehetem meg, hogy ne írjak pár mondatot a pőre valóról. Remélem, Püspök úr, nem fog haragudni, de tudnia kell: aki felakaszt egy keretet a falra, az soha ne csodálkozzék, ha mások belerajzolnak.

A negatív népszaporulat súlyos történelmi gond, aminek terhét 1980 óta, közel negyven éve cipeljük magunkkal. A regnáló kormány megszámlálhatatlan intézkedést hozott, hogy a teljes termékenységi mutatót felemelje, a demográfusok Titanic-szerű nemzetfogyást vizionáló jóslataitól megszabadítsa az országot. Ennek részeként a lombikbébi-beavatkozások esetszámának emelésével és a gyógyszerek támogatásával alighanem a világ legkedvezőbb programját kívánják létrehozni. Bűnös, tudatlan, Istentől elrugaszkodottak építenének itt a közeljövőben sátortábort, kijárat az egyház szerint csak a pokol felé lesz majd lehetséges.

„Ha pokolra jutsz, a legmélyebbre térj: / Az már a menny. Mert minden körbeér.” Gondolom, ismerősek Weöres Sándor sorai.

A meddőség betegség

Hazánkban közel 200 ezer meddő pár van (egyesek szerint ennek a duplája), ami egyértelműen a népbetegség kategóriájába sodorja a gyermektelenséget. Mert a meddőség betegség, 1988-ban a WHO annak nyilvánította. Újra leírnám, immáron lassan és határtalan türelemmel: a gyermektelenség nem tünet, betegség. Természetesen nem igényli mindenki a lombikkezelést, sőt! De a meddő párok egytizedének igenis csak ezzel a módszerrel születhet gyermeke.

Veres püspök úr által kinyilatkoztatottak alapján tehát az oki kezelést kellene megtagadnunk a pároktól, nekünk, a gyógyításra felesküdött orvosoknak. Kérdem én, létezik-e olyan pap, aki ne adná fel az utolsó kenetet egy szenvedő haldoklónak? Kerényi Lajos piarista atya, sziklaszilárd hitről és keresztényi alázatról tanúbizonyságot téve, a Mindszenty bíborost elítélő, s halálos ágyán bűnbánó egykori vérbírót is ebben szentségben részesítette. Püspök úr, ön is megtette volna?
Más mást mondott

Húsvéthétfőn este, 2015. április 6-án elhunyt Somfai Béla jezsuita szerzetes, halála pótolhatatlan űrt (most még inkább érzem) hagyott maga után a bioetika területén. Nem sokkal halála előtt a testen kívül létrehozott embriók méltóságáról a következőket írta:
Nincs szükség etikai konszenzus kialakulására a testen kívül létrehozott embriók emberi méltóságának elvi kérdésében. Az eljárás ugyanis nem sérti a létrehozott embriók emberi méltóságát, ha
1.: házastársak között történik;
2.: ha hatékonysága megközelíti a természetes folyamatát, azaz nem jár ez emberi élet pusztulásának jelentősebb arányával, mint a természetes folyamat;
3.: nem használnak adományozott ivarsejteket;
4.: a magzatban felfedezett fejlődési rendellenességek esetén kizárják a terhességmegszakítás lehetőségét;
5.: nem hagynak vissza embriókat kísérletezés céljából.
Magam is vitatkoznék magammal a hármas és négyes pontot illetően, de ezek elenyésző számok, s bár emlékezetem (egyelőre) fiatalosan messzire pásztáz, nem rémlik, hogy az egyházi illetékesek Fekete Gyula Véreim, magyar kannibálok munkája után recenzió gyanánt akár egy kóbor harangot is félrevertek volna.

Sárba döngölik őket

Bármennyire is nem szeretném, de egy pár perces biológiai stúdiumot kell tartanom, hogy világosan lássunk valamit az elmúlt évek történéseiből, muszáj rekapitulálni a korábban megszerzett tudásunk jelentős részét, hogy a harmadik pont állítását szembesíteni lehessen a jelennel, a reprodukciós beavatkozások örvendetesen javuló hatásfokával. Sajnos az egyház, úgy érzem, ezt nem tette meg, 20–30 évvel ezelőtti enciklikákra hivatkozva döngölik sárba a nőket, a gyermektelen párokat, akik az élet továbbadásának méltóságáért szeretnének és kívánnak is küzdeni. Foggal-körömmel, erejüket és pénzüket nem kímélve harcolnak, mert minden nőben megvan az anya lehetősége, minden férfiban az apáé. Soha, senki ne akarja ezt elvenni tőlük. Ahogy Edwards professzortól sem a lombikbébi-kezelés kidolgozásáért 2010-ben kapott Nobel-díjat.

Kezdődjék hát a rögtönzött óra.

Az elmúlt évtizedekben világossá vált, hogy egy kilökődött, érett petesejt létrejöttéhez a petefészek ezer (nem tévedés: ezer) tüszőkezdeményt indít érésnek, majd körülbelül 200 nap alatt – részleteiben még nem ismert szabályozással – kiválasztja az aktuális „jelöltet” és átadja a megtermékenyülés „otthoni” folyamatának. Ha a sejt megtermékenyül, akkor 30 százalék valószínűséggel ágyazódik be és sír fel kilenc hónap múlva az élet a szülőágyon.

Összegezve: háromezer kezdeményből egy egészséges újszülött. Ha a megtermékenyült és beágyazódott embriók arányát nézem, akkor 70 százalék „rejtett” vetélési rátával lehet számolni. Ágyban, párnák között.

Mitől rossz ez?

A lombikbébiprogram a stimuláció, a többszörös tüszőérlelés miatt olyan petesejtekkel dolgozik, amik egy kivétellel soha nem jöttek volna a világra, soha nem termékenyültek volna meg, cserébe közel minden második sejtben nem látható (részben önkorrigáló) genetikai eltérést hordozhatnak. A jól működő programok – és a győri ilyen – 35 éves kor alatt 40–60 százalék hazavitt gyermeket produkálnak és adják meg a családi boldogságot a párok ezreinek.

A korszerű, 89–91 százalékos túlélési aránnyal bíró fagyasztott – felmelegített előébrények visszaültetésével tovább lehet emelni a kumulatív várandóssági rátát. Kérdem én: mitől rossz ez a hatásfok, végiggondolta már ezt valaki ép ésszel a bírálók közül? Nem pusztítunk el semmit, ezt egyszer s mindenkorra tudomásul kellene venni az ellenzőknek: minden idegszálunkkal az életre koncentrálunk. Nem játszunk Istent: nem, nem, soha! Ellenben sokszor érezzük a Teremtő leheletét az arcunkon, bátorító kezét a vállunkon. Kicsengettek, vége az órának.

Történelmi példák

A gyermektelenség nem úri huncutság, nem valami lomha kaland, és bizony végigkíséri az emberiség történetét. Mózes első könyvében (Genezis) három generáción keresztül láthatjuk az „ősanyák”, Sára (Száraj, Sárai; 1Móz 16.1, 18:10, 21:2), Rebeka (1Móz 25:20) és Ráhel (1Móz 30:1) fájdalmát és agóniáját gyermektelenségük miatt. A Biblia Erzsébetet Sára és Anna mellett olyan asszonyként mutatja be, akinek nagy bánatára nem lehet gyermeke. Férje, Zakariás, az angyallal való találkozás óta néma, akinek imái meghallgatásra találtak és a felesége fiút fog majd szülni. „Ezt tette velem az Úr azokban a napokban, amikor rám tekintett, hogy elvegye a gyalázatomat az emberek előtt.” (Lk, 1.25)

Olvashatjuk Anna (Sámuel 1:2–20) és Erzsébet történetét is (Lukács 1:5). Anna, akire az Úrnak a hosszú gyermektelensége után „gondja volt rá”, és megszülte Sámuelt. Annának a „bezárt méhe” miatt sok csúfságot kellett elviselnie. A bírák könyvében olvashatjuk Mánóah történetét, akinek a felesége meddő nő volt, nem szült (A bírák könyve 13:1–23). „Mostantól fogva vigyázz, hogy bort vagy részegítő italt ne igyál, és semmiféle tisztátalant ne egyél.” A jóslat hamarosan valóra vált, és a párnak fiúgyermeke születik, akit Sámsonnak neveztek el. Elevenítsük fel Ráhel történetét is. „Megemlékezett az Isten Ráhelről is, meghallgatta Isten, és megnyitotta méhét. Teherbe esett, fiút szült, és azt mondta: »Elvette Isten a gyalázatomat«. Elnevezte Józsefnek, és ezt mondta: »Adjon nekem az Úr még másik fiút is« (1Mózes 30, 22–24)”. Nem volt azonban mindenki ily szerencsés, Sámuel második könyvében (2Sámuel 6:23) ír Mikalról, Saul lányáról, akinek holta napjáig nem lett gyermeke korábbi „magamutogató” viselkedése miatt. Sorstársai milliószámra voltak.

Az ószövetségi korban a meddő nő társadalmi megítélése közvetlenül a leprások után következett. Talán bárki számára kedvesebb, hogy mint Ráhel a férjét, Jákobot cselédlányai szobájába küldte be utódokért? Ez morálisabb, elfogadhatóbb, keresztényibb? Nem gondolnám.

Ők hívők lesznek!

Püspök úr szerint ennek megoldása az örökbefogadás és az adoptált gyermek érkezése utáni saját gyermek születésének szinte törvényszerű bekövetkezte. „Az látszik, hogy a gyermek gondozása által felszabadult egy belső gát, amely lehetővé teszi, hogy gyermekük születhessen.” Nem tagadom, előfordul ilyen is, de gyakrabban az az eset, amikor az első lombikbébi megszületése után a második gyermek már spontán fogan. Sokkal, de sokkal gyakrabban.

Van itt még valami, ami teljesen összezavar hívőt és nem hívőt, beteget és egészségest, gyógyító orvost és nem orvost egyaránt, s mi tagadás, engem is, aki a pokol billegő tornácán fél lábon egyensúlyozó pannonhalmi bencés öregdiák, volt bencés diák vagyok: a megszületett gyermekek döntő többsége, akiket a szülők Isten ajándékának és az isteni gondviselés bekövetkezett csodájának tekintenek, meg van keresztelve! Hívő emberek lettek, vagy hitem szerint azzá fognak válni. Kevés kivétellel, mind a több tízezren. Ez a nyáj vajon miért nem kell az egyháznak? Talán túlságosan hívők lesznek, túlságosan keresztények, vadul hisznek a gondviselés életet adó isteni erejében? Veszélyesek lennének szilárduló hitük miatt, mint a középkori egyház számára az írni és olvasni tudó ember? (Vö. Márai Sándor Az erősítő című könyvében olvashatókkal.) Megjegyzem, ha vasárnap mindannyian egyszerre indulnának el a reggeli misére, bizony sehol sem kellene új templomi padokba beruházni.
Nem szívesen írom ide az utolsó gondolatomat, de elemi erővel kívánkozik ki belőlem, ujjaim szinte maguktól rohangálnak a gépem klaviatúráján. Karl Marx lesz a segítségemre még 1845-ből, amikor megírta Tézisek Feuerbachról című munkáját. „Tehát miután például feltételeztük, hogy a földi család a szent család titka, mármost az előbbit magát kell elméletileg és gyakorlatilag megsemmisítenünk.”

Püspök úr, tényleg ezt szeretnénk?

Eddig a két idézet. Dr. Kőrösi Tamás Úrnak is tisztelettel megköszönjük a közlés lehetőségét!

Nem szeretnénk semmit hozzá tenni, nincs miért okfejtésekbe bocsátkozni. Csak egy rövid válasz volna szükséges, Veres András részéről.

Amit vasi rajongói is megérdemelnének. Azok is, akik a lombikprogramnak köszönhetően születtek meg! Így, a mi megkeresztelt gyermekeink is!

(Hja, és mielőtt azt gondolná bárki, hogy a több lájk érdekében torzítottunk a nyitófotón – íme, az eredeti kép:

No comment!)

Lánglelkű költő

Kora délután volt, amikor megnyikordult a pártiroda ajtaja, és belépett rajta egy vézna, szemüveges alak. A szemén látszott, hogy távoli tájakról érkezett vissza, ahol sárkányokkal és más démonokkal csatázott, és mégis, még mindig él.

– Jó napot kívánok. – Rebegte félénken.

– Jó napot, mit óhajt? – Fogadta őt illően a titkárnő, más nem is volt a kék plakátokkal zsúfolt szobában.

– Írtam egy verset, ha valakinek megmutathatnám. – Mondta a szemüveges, és törölgette az izzadságát, amely patakokban zuhogott róla, és kis tócsát alakított a lába tövénél, mintha összehugyozta volna magát, és lehet, hogy így is volt.

– Megmutathatnám valakinek? – Alig jött ki a hang belőle. A titkárnő, mert azért valahol nagyon mélyen szíve is volt neki, megsajnálta ezt az alakot, és lágyan búgta.

– Csak én vagyok itt jelenleg, de, ha gondolja, előadhatja. Nem kér egy kis vizet?

– Nem, köszönöm. – Éledezett ez az ember, és a zsebéből elővett egy gyűrött fecnit, amelyen látszott, hogy alaposan dolgoztak vele, javítások és firkálások tarkították, mutatva az alkotás minden kínját.

– Akkor mondhatom?

– Halljuk! – Türelmeskedett a nő, olyan kérdő féle hangsúllyal. A szemüveges keze remegett, és elcsukló hangon olvasni kezdett.

– Vona. Vona, Vona, vonagyurcsány. Gyurcsány. Gyurcsány, Gyurcsány, gyurcsánysoros. Soros. Soros, Soros, sorossosrezsi. Rezsi. Rezsi, rezsi, rezsieu. Eu. Eu, Eu, eumigráncs. Migráncs. Migráncs, migráncs, migráncsterror. Terror. Terror terror, terror, terrorbotka. Botka. Botka, Botka, Botkanyugdíj. Nyugdíj. Nyugdíj, nyugdíj, nyugdíjvona. Vona. Vona, Vona, Vona.

A nő leesett állal nézett, a férfi pedig beleájulni készült az alatta háborgó pocsolyába, lába rogyadozott.

– Mit gondol? – Kérdezte a szemüveges.

– El vagyok ragadtatva, le vagyok nyűgözve. Ez a tökéletes eszmei mondanivaló, a szavak mesteri egymásba fűzése, és ez a ritmika, ősi nyelvünk csilingelése, tökéletes. Nem gondolt zenei kíséretre?

– De, igen, dobokat képzeltem.

A nő teljesen megveszett, különös fények kezdtek szikrázni a szemében.

– Hármat?

– Pontosan, olyan kongákat, azokkal lehetne kísérni.

– Középen tűz égne, így képzelem. – A nő szeme kifordult.

– Tűz, igen. A szavaló meg körülötte keringve mondaná.

– Remek, remek! Az orrában csontokkal, arca kifestve. – Álmodta meg a jelmezt a titkárnő, és már kiabált. – És mi a cím?

– He? – Lepődött meg a lánglelkű.

– Mi a címe neki?

– Ja, Nemzeti dal.

– Fenomenális – Lelkendezett a nő. – Adja ide a kéziratot.

– Ilyen gyűrötten. – Próbált szabadkozni a poéta.

– Uram, hagyja csak, iktatjuk, lefűzzük, továbbítjuk illetékes helyre. A honort hová küldjük?

– Honort?

– Persze, a pénzt. Csak nem gondolja, hogy nem fizetünk? Fizetünk, utalunk, támogatunk. Azt hiszi, hogy az út szélén hagyjuk, uram? Á, dehogy.

– Azt semmiképp. Itt a cím. – Másik papírt csúsztatott az asztalra. – És mire várható?

– A héten mindenképp. És ha még lenne ilyenje, hozza. Nagy szükségünk van a józan, tisztán látó emberekre, a buzdító, igaz, magyar szavakra.

A költő bólintott. Elköszönt, kilépett a zúgó életbe, és kereste a témát. Legközelebb eposzt ír, így gondolta, és most megy.

Álmaimban rendőrkutya

Per pillanat nincs a kert végiben fügefa, de kicsire nem adunk, ezért kerekded hasammal a cseresznyefa alá vonultam elmélkedni egy forró napon, lótuszülésben csakis. A rigók, akik azt hiszik, ők szarták a spanyolviaszkot, ezért az egész zöld területet hűbérbirtokuknak tekintik, pedig nem is árverésen vették bagóért. Mégis élénken óvják a nyüves fájukat, seregestül, bár nincs rajta egy szem se, de csak azért is.

Igyekeztek rémisztően ordibálni, de nem ment, ezért seggüket a fejem fölé fordítva bombáztak serényen, röpködtek a srapnelek, de engemet nem lehetett megfutamítani. Szilárd elmével eltökéltem, hogy addig elő nem bújok, amíg hátra lévő pár nyomorult évemnek értelmet nem találok, igaz, nem per definitionem, hanem, hogy legyen mit zabálni. És úgy lettem bódhiszattva, hogy arra jöttem rá, rendőrkutyának kell állanom, ami maga a mennyország.

Úgy szakadt rám a felismerés, mint mázsás, szörnyű mennybolt. Magamba néztem, és azt láttam, ötvenhat múltam, ami szép, alkotással teli kor, csak nem minálunk. Egész eddigi életem során szem előtt tartottam a proletár diktátor intését, miszerint учиться, учиться и учиться, de erre a mai tyúkszaros, gumicsizmás vezér magasról tesz, mert semmit nem tanult, és ráadásul mindent el is felejtett. Nem véletlenül degenerált annyira, de ez most mellékes is.

Erősen gondolkoztam tehát, hogyan érem el a nyugdíjas kor véget nem érő boldogságát, de arra jutottam, már sehogyan se. Most épp hatvankét és fél év a határ. Mire annyi leszek, már hatvanöt, mire meg hatvanöt, akkor meg ki tudja, mennyi, csak loholhatok utána véget nem érőn. S ha valami csoda folytán egyszer csak utolérem, mert nem fordulok fel mindenki örömére, akkor meg megkapom a havi huszonnyolc ezret, mert ellopták a háromezer milliárdot.

A kétségbeesés végtelen tengerében alámerülni készültem épp, amikor a teremtő, a karma, vagy Soros György elébem görgetett egy nyomtatott sajtóipari terméket, amelyben a rendőrkutyákról értekeztek. Egyből kijegecesedett a cél likacsos agyamban, hogy rendőrkutya leszek, akárki meglássa. Olyan perspektíva és kényeztetés, ami kinézett az írásból, mindenki szívét megdobogtatta volna, pedig nem is volt álláshirdetés.

A rendőrkutyáknak épp most szállították le a nyugdíjkorhatárát. Korábban kilenc év volt, most addig dolgoznak, amíg egészségi állapotuk ezt megengedi. Embernél ilyen szóba sem jöhet. Ha élvezik a nyugdíjas éveket, a postást sem azért kell várniuk, hogy hozza a nyavalyás huszonnyócat, maximum, hogy a seggébe harapjanak. Egy rendőrkutyának, ha a füle már lekonyul, semmire sincs gondja, sorban állnak érte, hogy házi kedvenc lehessen élete végéig.

Koszt, kvártély alanyi jogon jár, azt sem nézik, hogy magyar fajta-e vagy migráncs, minden korcsból lehet sheriff, nincs se rasszizmus, se nacionalizmus, bónuszként jár a pöttyös labda, az apportírozó bot, karácsonyra meg gumicsont. Ennél többet vénségére ember nem óhajthat. Tárcsáztam a rendőröket. Amikor csöngettek, négykézláb nyitottam ajtót, csóváltam a farkamat, és nyalogattam az őrmester arcát, de semmit sem értett. Beleszólt a vókitókijába, kis idő múlva pedig már hallottam a mentő sivítását. Gyöngéden adták be az ápoló bácsik az injekciót, és olyan jó lett hirtelen. Ringó tengerek, madárdal.

TE IS SEGÍTHETSZ! – a legjobb, hogy soha, senki nem tudja meg, hogy te voltál!

Haragszom az adományvonalakra!
Utálom, amikor üres tenyerüket az égnek fordító, láthatóan strapabíró emberek várják el, hogy jobb belátásra térjek – általuk!
Az agresszív, ha úgy tetszik, hivatásos segélyszervezetek miatt váltam elutasítóvá, miközben magam is, rendszeresen koldulok „másoknak-másokért” alamizsnáért!
De véletlenül sem kampányból, azért mert húsvét, karácsony közeleg, vagy, mert indul az iskola!

A legnyomorultabbak tudják jól, mikor közelítenek a megpróbáltatások! Szükségtelen újra, meg újra az orruk alá dörgölni, hogy ebbe bizony bele fognak dögleni!

Még jó, hogy lehet hívni az adományvonalakat lehet számítani a még nagyobb perselyek zörgetésére! Humbug! Ez a valódi humbug, amitől Ebenezer Scrooge annyira visított!

Mert nem hiszem el az egészet! A hadseregnyi gyűjtögetőt és osztót, a hősként dörgölőző jóságosékat, akik annyira szeretnek együtt lakomázni a szegényekkel… asztalukhoz engedve a tisztes távolba leszottyantható nyomorultakat! Na persze! Ők a kiválasztottak, akik adhatnak, tetszeleghetnek a szerepükben – mintha bizony volna valami közük a kuporgatáshoz, a gyűjtögetéshez, a kolduláshoz – alamizsnáért!

Csak gyűlölni vagyok képes azokat, akik kezükben ollóval rohangálnak, avatnak és átadnak, van úgy, hogy többször, egymás után, s közben fogalmuk sincs arról, mi a nyomor, s a féktelen pazarlás világa közti szakadék! Mert nem a magukéból vesznek el ahhoz, hogy az a kevés attól a pillanattól a másé lehessen – ráadásul képtelenek elfogadni, hogy adni csak névtelenül érdemes!

Még jó, hogy volt kitől tanulnom!
És csak reménykedem, hogy vehetek még újabb leckéket!
Attól az Embertől, aki meglátta, vagy elvárta, hogy helyette lássam meg a gondot, a nehézséget!

Aki tudta és érezte mit jelent a lehetőség közelébe kerülni mégis csak egyetlen öröm mozgatta – ha más is elérhetett valamit a jóból!

Még jó, hogy volt kitől ellesnem, mit kell tennem, ha közelít a tanévkezdés! Többet, hatékonyabban dolgozom, hogy több jusson nekem, amiből magam is többet adhatok. Mert adni – nem valami kényszeredett cselekmény, sajnálkozva és fogvacogva, vajon képes leszek-e pótolni a veszteségemet!
Ezt is tőle tanultam – úgy adni, mintha a testvéremnek adnék! A tesómnak, aki szeretetből fogadja el, mert tudja, hogy az örömöt viszonozni illik…

Hetek óta gyűjtök, füzeteket, írószereket, apróságokat, amiktől könnyebb lehet a tanévkezdet – valaki másnak! Várom a pillanatot, hogy célba juttathassam az adományaimat – észrevétlenül! Nem fontos a köz felé a cím, nincsenek megfontolásaim, rászorultsági alapon, meg egyéb hivatkozásokkal…

Mert adni jó! Ezt tanultam a barátomtól!

A legszörnyűbb, hogy a megszerzett tudásommal kicsit magamra maradtam. Egy éve még közösen tervezgettünk, segítettem, hogy segíthessen. És segített – sokaknak!

Hetek óta azt sem tudhatom, mi van a tanítómmal.
Bűvösék eltüntették!
Mert útban volt a szalagvágások útjában állt.
Zavarta a tékozlásban a hatalmasságokat!

Tényként közlik róla a válogatott gazemberségeket, én pedig semmit nem tehetek ellenük. Csak írok, írok a blog sufnijába, fiókjába, és tűnődöm, hányan merik majd elolvasni. Hiszen a gondolat-rendőrség húzza az igát… a beszari megélhetési bürokraták pedig falaznak. Miközben félnek, rettenetesen!

Még szerencse, hogy a legfontosabb mondatát megtanulhattam – örökre: TE IS SEGÍTHETSZ! – a legjobb, hogy soha, senki nem tudja meg, hogy te voltál!

Szaga van

„…Ám iszonyú lett volna e les – hisz a tengeri fókák
förtelmes szaga orrunkat kínozva facsarta –
tengeri szörnyetegek mellé ki feküdne örömmel? –,
megmentett mégis, kieszelt egy nagyszerü szert is:
mindegyikünknek orra alá nemes ambrosziát tett,
édesen illatozót, hogy a szörnyek rossz szaga szűnjék…”
(Odüsszeia)

Szombathely, ez a hajdanvolt „nyugatkirálynője” zakatolva halad az álpolgári elkurvulás pokolba vivő biztos útján, s ebbéli evolúciójában nincs egyedül egyre csak romló országunkban, amely tele van önélzetes kis latlokkal. Ami itt van, az nem unikum, hanem konyhákban pállasztott zavaros házi kisüsti.

Van itt nekünk, a majd’ kétezer éves kövek között – amely romokat Claudius, de nem a kedvenc kávézóm, hanem Tiberius Claudius Caesar Augustus Germanicus, Caligula unokafivére alapította, illetve emelte coloniává – ilyen történelmi karneválunk, amely a vándorcirkusz, a kirakodóvásár és a Halloween sajátos elegye, viszont baromira büszkék vagyunk rá.

Csak úgy mellékesen, alapító atyánk térdei gyengék voltak, nem tudott egyenesen állni, feje mindig remegett. Dadogott, és beszéde gyakran zavaros volt. Amikor izgatott lett, nyáladzott és a taknya is folyni kezdett. Apokolokyntosis című művében Seneca azt írja, hogy Claudius hangja egyetlen szárazföldi élőlényéhez sem volt fogható.

Mindegy, a kezdetekkor, azaz Kr. u. 43-ban megszületett Colonia Claudia Sabariensum, amely tőlünk teljesen független tényre verjük most itt a nyálunkat. Mulatunk veszettül négy teljes napon át, félresöpörve minden gondot és mocskot, és ebbe a kategóriába a hajléktalan polgártársak is beleértendők, akiket nem láthat a városba érkező siserehad, mert turistának nevezi magát.

Most, hogy így elmeséltem az életemet, az is eszembe jut, hogy egyes magyar laktanyákban miként festették olajfestékkel zöldre a füvet, amikor a magasrangú elöljáró érkezett szemrevételezni az átnevelő táborban senyvedő öntudatos fiatalokat még a kádári időkben. Ez az álság most is élénken él, meg nem erősített városházi információk szerint a szombathelyi homelesszeket úgy takarítják el erre a néhány napra, mint hajdan Demszkyt március tizenötödikék táján.

Viszont a szaguk itt marad. Finnyás orrú polgártársak a fészbúkon ajvékolnak, hogy a decens karnevál egyik színterén, amely amúgy a hajléktalanok nappalija és hálószobája, nem fertőtlenítették a padokat, amelyre polgári seggüket pihenni küldik ilyentájt. Meg cukkolják is egymást, hogy olyan szag van arrafelé, mint az állatkertben, amely illatanyag voltaképp a zúgó életé.

És mit ád Isten, ugyanekkor, amikor itt minálunk ilyen szagok miatt böstörgött a CSOK népe, ugyanők egyszerre csodálták Vajna Timi seggét, amelyet egy drón fényképezett, midőn egy jachton süttette Ibizán. Ezreknek csorgott a nyála, mert ők sem tanultak Buddhától, aki nem volt rest elmesélni, hogy ez is csak nyakig tele van vizelettel és ürülékkel, csak úgy, mint a hajléktalan polgártárs.

De nem is ez az érdekes igazán, hanem, hogy senki emberfia föl nem tette a kérdést, hogy ezek a helyben született migráncsok vajon hol élnek vagy halnak azidőtájt, amikor zajlik a városban a cirkusz, amely a jelek szerint minden mocskot eltakar.

A mi homelesszeink nem sok vizet zavarnak egyébként. Éppen a kedvenc kávézóm (amely hogy, hogysem, Claudius névre hallgat) teraszán is megjelennek olykor egy-egy százasért, és az öntudatos, latol álpolgár azzal hajtja el őket ordítva, hogy ő fizet adót, mint volt szerencsém hallani.

Két dolog van itt. Schopenhauer annak idején elmesélte, hogy nincs joga ítélkezni és nyavalyogni az elesettekről, amikor ő borjúbélszínt zabál. Másodjára pedig azt sem árt meggondolni ezekben a bizonytalan időkben, hogy miként a zsenit is csak egy hajszál választja el a bolondtól, akképp az öntudatos és illatos polgár is egy szempillantás alatt az út szélén találhatja magát, ahonnan pedig belerúgják a trágyába a mai jól szituált cimborák, akikkel most épp koktélt szopogat élire vasaltan.

Tán éppen ezért sem komilfó szerencsétlen embertársaink sorsán és szagán fintorogni. De, hogy föloldozást adjak még a misére járás alól is, elmesélem, Füst Milán hogyan vélekedett az ilyen fennforgásokról. Aszonta, hogy aki hitetlen, de amellett jóakaratú, annak útja mindenképpen tiszteletre méltó. Csak azért nem macskakörmöztem, mert lusta voltam felnyálazni a Hábi-Szádit. Mégis, azért valami igaza csak van az öregnek, nem? De.

AVE SAVARIA, AVE POPULUS PANNONIAE!? – avagy a cukipofa „fővédnök” jelmezbálja

Harmincöt évvel ezelőtt történt…
Szombathelyen, a Művelődési és Sportház színpadán lépett fel a Piramis együttes. A zenekar, mely 1975-től 1981-ig az ország legnépszerűbb formációja volt, teltházas, polgárpukkasztó és zajos fellépései után, a főszereplő távozása után, négy főre apadva hirdette meg előadását.

A „nagy buli” után viszonylag szerény nézőszámot produkálva, vagy két tucat rajongó előtt kezdték meg a műsort.

Nyögették a nótákat, azok meg, ott lent, csápoltak, pogóztak, rendesen!

A negyedik szám után, kihasználva a viszonylagos csöndet, egy meglehetősen borgőzös hang kezdett üvöltözni, odalentről: Móóóóbil! Móóóbil!
A zenészek újabb dalba kezdtek, a hangládák elnyomták a hangoskodót, ám a következő nóta előtt újra csak rákezdett az iménti renitens: Móóóóbil! Móóóóbil! A Piramis basszistája, a főnök, Som Lajos megelégelte ezt, s a mikrofonhoz lépve, cifra káromkodással kiegészítve tanácsolta az óbégatónak, hogy távozzon.

Újabb nóta, újabb „mobilozás”, majd Som egy erélyes ordítással adta az illuminált mobilos tudomására, merre felé lakhat a jóisten. A művész úr begurult, csapkodott, üvöltözött. A koncert végül még két dalnyit bírt, majd a láthatóan türelmüket veszített sztárok, akik korábban éveken át sok-sok ráadással játszottak teltházas bulikat Szombathelyen, berekesztették az estét.

Mert a lényeg azért így szólt: a félkoncert maga döbbenetesen szar lett!
Tudomásom szerint ez volt a mindmáig egyetlen, hatalmasra sikeredett bukás, mely egy szombathelyi csődítésen megtörténhetett.

Városunkban soha addig és azóta nem akadt egyetlen „mobilos” sem, aki képes lett volna kinyilvánítani a nemtetszését egy előadás közben. Jöhet ide hamiskás énekes, botcsinálta színész, vagy éppen sokat bukott politikus – Szombathely lusta és igénytelen lakossága képes az önszopás legmagasabb szintű gyakorlására!

Hogy miért jutott éppen most az eszembe ez a nevezetes intermezzo? Miért hozakodok elő ezzel a lehetetlen kritikával a vasi megyeszékhely mentalitásának vizslatása kapcsán? Nyilván azért, mert lassan a közepébe érünk az idei maskarás napoknak, s az én tűréshatárom bizony ez időben szokott átballagni a hányinger erdejébe!

Bár igazán feledhetővé sikeredett, a nagy nyitány, az epizódról rögzített képek mégis arra kényszerítenek, hogy tovább cipeljem a lányt!

Tudom, hogy szombathely az a város, ahol soha, senki nem bukhat meg, ahol a legszarabb szart is lehet és kell méltósággal ünnepelni – ahol gyüttmentjeink mindent felszántanak és besóznak, ami a valaha volt világ fundamentumát jelentette és kitalálják az eljövőt… ami mindig „piszkosul jó”…

Az a bizonyos cérna elpattant.
Éppen most pattant el, mert tanakodnom kell, hogy miként illethetném ezt a véglényekből ácsorgó polgárságot, a plebs hulladékát? No, kivételesen nem a főhősökről regélek! Emígyen a nékik tapsolókat, a rajongókat illetem, s ígérem, nem fogom szavaimat helyreigazítani!

Szóval, csak annyi a kérdésem:

Mennyit és mit szív és iszik az a szombathelyi átlagpolgár,
-aki meglátva városunk polgármesterét, annak valamennyi hivatali dolgozójával, felöltöztetve abroszba és krisztusszandálba, zoknival és anélkül…
-Meg persze megpillantva a Szombathelyről szégyenkezve elkullogott – mivel ügyvédként és politikusként sem akadt megbízója – majd miniszterként visszatért – bár akkor meg már éppen nem volt miniszter – házihendénk szintúgy – ámbár tűzpiros! – drapériákkal letakart, szintúgy szandis, „szomorú valóságát”…
sikongatni, ordibálni, meg tapsikolni kezd??????

Tessék már valakinek elmagyarázni, ez a személyi kultusz dögbugyra itt, mitől történelmi, mitől karnevál?
Csak ennyi a kérdésem.

Ja és…
Én a Piramis buliját is végigálltam…
Utána ettem két betétes szendvicset a pályaudvar automatájából, két bélásért, majd legurítottam egy gépi kólát… szóval, miután ledolgoztam az ifjúkori sokkot, én akkor is csak azt bátorkodtam kérdezni:
miért kell az embert jó pénzért hülyének nézni?

Bugyogó

Valamikor az idők kezdetén, és pláne az Üveghegyen túl, amikor Simicska még hózentráger nélküli, és pláne bozontos hajú, lánglelkű adóügyi elnök volt, tehát ide, s tova a „hosszúbájtok éjszakája” körül, a kurtafarkú kismalac túrásának tetején, Kaja Ibrahim és Joszif Tot kapcsán a még geciületlen filozopter megadta a kezdőlökést a mindenható debilitásnak, midőn lefektette a máig érvényben lévő axiómát, miszerint a hülyeség állampolgári jog.

Vagy, mindenkinek alkotmányos joga hülyének lenni. A betűhív szövegben még nem egyeztek meg a kutatók, viszont ez az origó az azóta szárba szökkent NER gondolatiságában, minden innen indult el, és ide is tér vissza. Manapság a kiteljesedés állapotát éljük épp, erre utal egy blogger kolléga frappáns értékelése a mi görög-latin hősünkről: „Németh Szilárdon már korábban is látszottak azok a jelek, amely szerint nincs teljesen birtokában annak a szellemi képességnek, hogy egymaga képes legyen elengedett kézzel ülve maradni a kerti vécén.”

Még maga Kósa Lajos is hozzátette a saját tudását, miután végzett a kupakokkal, meg a tuszukkal és a hutikkal. Ebben a magasságban jelentette ki, hogy a hülyeség nem betiltható, majd büfizett egy csöppet. És, hogy ez valóban így is van, annak élő bizonyítéka éppen ő maga Viszont mostanában már a bíróságok is haladnak a korral, és bugyogókkal foglalkoznak két kokós gázoló szabadon engedése között. Illetve hát, leginkább Handó Tünde, aki még nyolc millert sem sajnált a Mici néni kosztpénzéből, hogy rend legyen ebben a világban, de az ő szemétdombján mindenképpen.

A Design Alapok néven világra jött biblia sok egyéb más mellett a nők bugyogójával is foglalkozik, amelyből ötöt ír elő, fehéret és testszínűt. Ha feltéve, de nem megengedeve az ösztrogénben feredőző bírósági alkalmazott ad magára, és naponta váltja a tundráját, akkor, vasárnap, odahagyva a hús klopfolását, fedetlen seggel kell az Isten házába látogatnia, mon dieu! Viszont a férfiak boxeralsójával mégsem foglalkozik, azaz vak komondorosan szexista. Tehát beleillik a trendbe, hiszen a mai Virág elvtársak miden skrupulus nélkül róhatják meg a női egyedet: „Gogolákné elvtársnő, hagyjuk a szexualitást a hanyatló nyugat ópiumának!”

Így valahogy. Rémlik, mintha látnám, midőn a bíróságok folyosóján nem kurta, hanem épp megfelelő aljban, fekete bokafikszben, illő frizurával és decens hónaljszaggal – mert a Krasznaja Moszkva még tilos – suhannak az alkalmazottak, kezükben aktákkal, és még csak az orrukat sem túrják. A műkörmöket, csatokat és csingilingiket a retikülbe rejtik, hogy föl ne fedezze a pedellus. Kérdezhetné tőlem is Virág elvtárs, hogy: „Ezeken lovagol maga? Amit a vaksi szemével lát? A süket fülével hall? A tompa agyával gondol? Azt hiszi, fölér az a mi nagy céljaink igazságához?!”

És mondanám neki, miközben a sült malac bőrét roppantanám, hogy ezen, Virág elvtárs, ezen. Mert azért kitetszik, mi folyik itt. Előbukkan a kulturális forradalom, amelyben a közmunkással napocskát rajzoltatnak, így mérve fel azt, hogy esetleg megérti-e az írásban megkapott Befehlt, hogy merre menjen árkot vakarászni, gyermekeink csillogó szemmel éneklik meg az egymásra lépő talpaikat, a csapokból pedig ájtatosság csorog reménytelenül. Leszarom én – magunk közt szólván -, hogy milyen bugyogót visel akármelyik bírónő, és az esetleg vonalkódos-e. Csak ne kelljen már mindenkinek Kósa Lajoshoz hasonlítani, Németh Szilárdhoz meg pláne, pedig ez a kitűzött cél. Az eljövendő mennyország.

Hullarablók

Ha Hadházy Ákos, LMP társelnök igazat mond, és mért ne tenné, akkor a Fidesz-bagázs elkövette, ha nem is a legnagyobb, de legalábbis a legundorítóbb bűnt, amit az ember – no meg a keselyűk – véthetnek. A hullarablást. Ezért jobbfajta hadseregekben főbelövés jár, a madarak viszont így vannak kódolva a teremtő által. Nekik meg lehet bocsátani, ellenben ezeknek nem.

A társelnök nem kevesebbet állít, mint, hogy Szekszárdon vannak olyan Fidesz-es másodvonalbeli politikusok, akik a devizahitelesek házait vásárolták meg árverésen. Hadházy szerint a kilakoltatásokból számítanak profitra az ország több pontján is, miközben a Fidesz-nek lehetősége lett volna a parlamentben a moratórium meghosszabbítására.

Mért nem csodálkozok. Ők is így vannak beállítva, ha nem is az atyaúristen, hanem a pártjuk által, amelynek tagjai úgy általában nem ismernek erkölcsi gátakat, főleg, ha szerzésről van szó. Ismerjük a csúcson lévőket, ezt a második vonalat, amelyet a társelnök emleget, azonban nem. Pedig igazából ők teszik tönkre a panelprolik életét, velük találkoznak a hivatalokban, munkahelyeken és mindenhol, szerte az országban.

Varga Zsolt, volt Fidesz-es kormánytisztviselő világosodott meg legújabban, és kitálalt. Azt mesélte, eleinte úgy vélte, a kétharmados felhatalmazás olyan erő, amelyet jól kihasználva létre lehetne hozni egy valóban jól működő országot, aztán megtapasztalta, hogy nem Magyarország a fontos, hanem a párt, a személyek, a klientúra, és a támogatók.

Ezt úgy mondta, mintha ő fedezte volna fel azt a vaszisztdaszt, amelyet minden, két neuronnál többet tulajdonló organizmus világosan látott már a NER meghirdetésekor. Ezért ordít a lélekkel még rendelkező polgártárs reménytelenül és csekély eredménnyel közel egy évtizede. Mert módszeresen fosztódik ki az ország, és már el is felejtettük a trafikokat, földeket, nyugdíjrablást és a felsorolni is sok einstandot, amit szinte ellenkezés nélkül hajtottak végre a szabadcsapatok.

Az eltelt valamivel több, mint hét év alatt módszeres és nagyüzemi szintű lett a fosztogatás, amely során a közbeszerzett közös pénzből veszik meg a mesterségesen lerohasztott újságot, kastélyt, amire csak gusztusuk támad. Sőt, a közpénz jelleget elveszített suskából már bankra is futja, amely pedig kölcsönt ad a keselyűknek, hogy azt vegyenek meg, amit csak akarnak.

Az utcára kerülő emberek végső kisemmizése azonban már egy olyan szint, mint amilyet a Waffen SS képviselt nem is oly rég, amely bájos cserkészcsapat gödrök szélire állított embereket lőtt bele a sárba, mert annak a rendszernek – mint ahogyan ennek is – megvolt/van a maga filozófiája. A mieink egyelőre csupasz seggel hajtják ki a családokat a jeges esőbe, a módszereken tehát még finomítani kell, de az is meglesz Isten segedelmével.

De bármilyen döbbenetes is, ami momentán kies hazánkban történik, az nem előzmények nélkül való. Tudnának erről mesélni zsidó, kulák, vagy csak egyszerűen belvárosi polgárok, akiket a fasiszta kommunizmus fosztott meg szinte mindenüktől, hogy lojális egysejtűeknek passzolja tovább vérdíjul. Úgy látszik, Európa helyett ilyen homokos, füves, vizes síkságra érkeztünk megint, mert a magyar idő körben forog.

Nem is oly rég, amikor az Orbán által kiemelkedő államférfivé delirált Horthy fungált, nagyjából ilyen mocsadék volt az ország, mint most. Akadt viszont akkoriban egy Teleki Pál is, aki máig ható búcsúlevél megírása után lőtte főbe magát:

„Főméltóságú Úr!
Szószegők lettünk – gyávaságból – a mohácsi beszéden alapuló örökbéke szerződéssel szemben. A nemzet érzi, és mi odadobtuk becsületét. A gazemberek oldalára álltunk – mert a mondvacsinált atrocitásokból egy szó sem igaz! Sem a magyarok ellen, de még a németek ellen sem! Hullarablók leszünk! A legpocsékabb nemzet. Nem tartottalak vissza. Bűnös vagyok.
1941. április 3.”

Tessenek elrévedezni ezen kicsinyég.

EMRIHÁRD AKARSZ LENNI – vagy “holmi” Dr. Czeglédy Csaba?

Emrihárd megölt két embert.
A gyanú szerint, és mert elismerte!
A bíróság előtt nyilatkozhatott, védője tehette a dolgát, azután békével távozhatott. Már várta a csaja.

Két embernek kellett meghalni, mert a gépjármű száznegyvennel repesztett az ütközés pillanatában.
Emrihárd vérében kábítószert találtak.
De persze nem éppen akkor kokózott, hanem kicsit előbb, tehát nem is volt a kábszer hatása alatt, de lehetett!
Volt nála, meg benne, vagy mi!

Amúgy Emrihárd abban a pillanatban, amikor éppen megölt két embert, miután száznegyvennel száguldozott vadonatúj kabriójával, meg a cuccal, ami már nem is igen volt, és képtelen volt elkerülni az ütközést… mit elkerülni, nyilván nem is észlelte mi történt vele!
Szóval Emrihárdnak akkor és ott nem is lehetett volna ütközni!

Képtelenség, hogy az egész megtörténhetett, mivel abban az időben szegény Emrihárd egész egyszerűen nem is vezethette volna gyilkos gépjárművét, mivel a legelemibb szükségletnek sem volt a birtokában: nem volt jogsija! Na, nem, mintha korábban nem lett volna!

Volt bizony, csak elvették, bevonták tőle, mert nyilván olyan mértékű közlekedési vétséget követett el, amiért ezt a szankciót alkalmazzák…

Emrihárd tehát ölt.
Két ember életét oltotta ki, mivel vélhetően drog hatása alatt, a megengedett sebességet bőven meghaladva, a közlekedés legelemibb szabályait felrúgva, vezetői engedély bevonását követően vezetett…

Pár hónap elteltével “elkapták”, kicsit sétáltatták vezetőszáron, de aztán…
Hazament.
Hazamehetett…
Mert semmi olyan cselekedetet nem vitt véghez, ami a társadalmunkra veszélyes lehet és nála nyilván szó sem lehet bűnismétlésről… soha!

Nem tartóztatták le, nem kapott az izmos lábikóját elcsúfító jeladót, szóval semmiféle aljas megkülönböztetést – nincs, mi megzavarhatná az ügy végkifejletét, mert várták már egy bazi nagy terepjáróval a haverok, meg a csajok!
Emrihárd azóta is éli világát, szarik a Rogánra, meg a hozzá hasonlókra, iszik, kábszerezik, nyilván vezet és talán hamarosan elugrik egyet valami méregdrága nyaralóhelyre!

Mert ő Emrihárd! Tetszik érteni???

(…)
Dr. Czeglédy Csaba egyetlen hírben nem szerepelt még, mint Czécsaba!

A „szép kis megtorlás” óta állítólag még vallomására sem voltak kíváncsiak.

Hogy mi mindennel vádolják, azt naponta olvashatjuk a kormánypárti sajtó valamennyi termékéből. Ők mindent tudnak, de legalábbis mindent tudni vélnek, az ügyészség nem fukar velük, nem gondolják, hogy ez megzavarhatná az „ügy” kimenetelét!

Több, mint két hónapja rab.
Róla… valójában semmit nem tudhatunk…

(…)
Nem csodálkozhatunk, ha a jövő generációjának feltett butácska kérdésre senki nem szeretne holmi Dr. Czeglédy Csaba lenni!

A helyzet az, hogy egyre többen akarnak, és lesznek Emrihárdok!
Mert azzá akarják, hogy legyenek – egyre többen!
Ez a cél! Az övék lett Magyarország!

Emrihárdok gyúrnak és repesztenek mindenhol, akiknek a nevét személyiségi jogaik védik. Mert őket megilleti az ártatlanság vélelme! Jogaik vannak, mentegetőzhetnek, védőik nyilatkozhatnak, s ha jól figyelünk, lassan kiderül, hogy abban a bizonyos, tetves Citroenben nagyon felelőtlen emberek haltak meg!

Nagyon rossz helyen voltak és rosszkor, mint kb. még kilenc millió Nememrihárd!

Elpattant egy húr

Özv. K.-né, Manyi néni, nem volt egy partizán alkat, meg forradalmár sem soha. Ugyan nem vak komondoros, de azért magyaros idillben pörgetett le az urával olyan negyven évet, mígnem Abadonna le nem vette a szemüvegét neki, vagy a mája ment össze, ez is lehet, nem tudható bizonyosan, de mindenképpen elvitte az ördög. Ez ellen már nincs mit tenni. Kampec dolores, ahogyan az öreg paraszt mondja a bajszát pödörve.

Manyi néni addig sem túl érdekes élete a temetés után még lehangolóbb lett, és percre pontos. Úgy működött, mint egy kakukkos óra, reggel, dél, este, tavasz, nyár, tél. Az egyre gyorsuló időben apró megállókat jelentett Margit, a szomszéd özvegy, a valaha volt zenetanár, aki göcsörtös ujjaival már a cipőjét sem tudta megkötni, nemhogy zongorázni, a lelke finomsága ettől viszont még hatalmasabbra nőtt.

Manyi néni azért elviselte minden nap déli tizenkettő és délután három között, és csak azért, mert addigra minden elképzelhető munkát elvégeztek a lakásban, és mindkettőt az a veszély fenyegette, hogy a tompa délutánokban szeletenként őrülnek meg, és észre sem veszik, hogy rajtuk röhög az egész utca.

Így volt ez azon a napon is, amikor a zúgó hőségben egyszer csak megcsörrent a telefon, amitől porfelhő emelkedett ki belőle, mutatva a magány hatalmát. Azóta nem volt használatban, amióta az utolsó kondoleáló hamis hangja is el nem halt benne, tehát ide, s tova ezer éve talán, vagy még több. Megrezzentek az öregasszonyok a váratlanságtól.

– Mi a rosseb. – Cihelődött Manyi néni a jószághoz, felvette, kifújta belőle a halott legyeket és szúnyogokat, aztán kapcsolatot teremtett a falakon túli világgal. – Ki van ott? – Kérdezte, és Margit is érdeklődött, hogy hát ki is lehet az. – A Fidesz. – Mondta Manyi néni, és elkerekedett a szeme. – Hangosítsd ki, hangosítsd ki! – Kérlelte a széplelkű hajdani zenetanár, és Manyi néni megnyomta az a rohadt gombot. Ilyeneket hallottak:

„…Azért hívom, mert önnek is tudnia kell, hogy Vona Gábor, a Jobbik elnöke megsértette a nyugdíjasokat. Azt mondta róluk, hogy szennyvíz folyik a szájukból, magukból kivetkőzve ugranak egymásnak, vért akarnak ontani remegő kezeikkel, és trágárul ordibálnak. Ez felháborító! A Jobbik szégyellheti magát! Nem először fordítanak hátat az időseknek, nem először sértegetik őket. Vona Gábor kijelentése csak a legutóbbi példa. Ne felejtsük el, emlékezzünk erre, amikor majd szavazunk! Köszönöm, hogy meghallgatott…”

Aztán csönd lett nagyon. Margit látta, hogy Manyi néni arca elfehérül, illetve fehérebb nem lehetett, inkább olyan opálos-viaszossá vált, a szemei pedig fennakadtak, hogy szinte ördögűzőt kellett hívni hozzá a ráereszkedő hártya miatt. Száját pedig hatalmasra tátotta, és Margit csodálkozott, hogy nem esik ki a protkója. De valami csoda folytán a helyén maradt, hogy olyan cifraságoknak engedjen utat, amilyeneket csak vajúdó cigányasszonyoktól lehet hallani.

– Telefon? Telefon, mi? Hogy szakannátok meg a telefonálásba’, rogyna rátok az ég, csapna belétek az istennyila, mocsadékok, szartúró bogarak! – Margit vetette a keresztet buzgón, és de… Manyi, hát…, sóhajokkal igyekezett megállítani az áradatot, és elkerülni egyben Isten haragját is, de nem volt menedék, Margit nénit tényleg megszállta a sátán, csak ő lehetett. – Az uram rokkantját elvenni? Leveleket irkálni? Nyugdíjat emmejé’ cseszd meg. A drága Tóth doktor is elment, elüldöztétek, itt döglök meg, nincs, aki gyógyszert írjon, de minek is, ki váltja azt ki, he? Stadion? Migráncs? Kenyérvégem van a spájzban, cseszd meg. A cipőm lerohad, éppen, hogy éhen nem döglök, ki szégyejje magát? Ki? – Karjait felemelte, mint valami másodosztályú próféta. – Szavazzon rátok a radai rosseb.

Amilyen hirtelen jött a vihar, azonmód tűnt el egyszerre. Manyi néni amazonból reszketeg öregasszonnyá vált újra. – Mit főzöl Margitom? Nekem van tegnapról egy kis paprikás krumplim. – Ezt mondta, Margit nézett rá bambán. – Tudod, hogy ezt nem hallotta senki? – Kérdezte az áradatra utalva, de Manyi néni már el is felejtette a lelke sötétjét. – Láttad tegnap a híradóban ezt a Németh Szilárdot? Milyen föss ember. – Ilyet delirált, Margit pedig csodálkozott, hányféle világ van a Földön. – Egy kis grenadírt csinálok. – Ezt motyogta Margit, és a rend végleg helyreállott. Csak a telefon sípolása hallatszott, mert Manyi néni elfelejtette visszatenni a kagylót.