Piqué után a világ

Gerard Piqué, a Barcelona és spanyol válogatott Európa-, és világbajnok labdarúgója, aki maga volt az Isten az örömök idején, vasárnap népszavazott, és szégyenletesnek nevezte a referendummal kapcsolatban történteket, a spanyol rendőrség viselkedését.

Ráadásul kijelentette, hogy ő katalán, de nem tudta, mit tesz. Másnap megjelent Madridban, a válogatott főhadiszállásán, ahol edzett volna, viszont ott az emberekből előbújt az állat.

Botrányba fulladt a foglalkozás, huszonhárom perc után félbeszakadt, mivel a megjelenő szurkolók Piqué ellen fordultak. Molinókat tettek ki, amelyeken olyan cukiságok voltak olvashatók, mint például „Piqué, te visszataszító” vagy a „Piqué, takarodj!”.

Sőt, és pláne, még nyilatkozott is egyikük, mondván: „Piqué undorító, nem is kellett volna idejönnie.” Aztán volt még dobálás, ökölrázás és üvöltözés, ahogyan az illik szurkolóéknál ilyenkor.

Mondhatnánk, hogy jóvan, ők csak szurkolók voltak, viszont az emberi társadalmak kilencven százalékát ilyen szurkolók alkotják. Ebből a megközelítésből persze mindjárt más értelmet nyer egyetlenünk stadionépítési buzgalma is.

Olvasva az ilyetén történéseket tán megnyugodhatunk, hogy nem csak nálunk vannak kigyúrt kopaszok. De nem, nem nyugodhatunk meg, mert úgy tűnik, emberi fajunk nyílegyenesen menetel a pusztulásba. Olyas a légkör immár, mint Róma végnapjai idején, viszont a Nap vidáman süt a temetéseken.

Amikor a Második Világháború után úgy terelgették a népeket, mint a marhákat, hogy homogén nemzetállamokat hozzanak létre, az nem csak azért volt szégyenletes, mert az otthonukból, a szülőföldjükről szakították el az embereket.

Azért is, meg ezért, hogy megszülessenek az idegenek. Már csak ez is ellene mutat Orbán köldöknéző nemzetállamának, mert ez a vége. Megengedően, a jó tahitiak módján malihini haolenak, azaz, lehelet nélküli bolondnak nevezik az idegent, aztán szétloccsantják az agyát. Nem lesz ennek jó vége így.

Pedig voltak ihletett pillanatok, amiről például az ’56-os menekültek tudnának mesélni bőséggel. Például Puskás öcsi a mennyekből, akit épp a spanyolok fogadtak be olyannyira, hogy Istenné, sőt, új hazájában válogatottá is vált. Szobra van Madridban, és annak idején nem kapott molinót „Puskás takarodj!” felirattal azért, mert magyar volt. De elmúltak az ünnepek.

És, hogy még örömösebbet meséljek, ott van – illetve volt – Kubala László, a „Lászi”, aki pedig egyenesen három ország, úgymint Csehszlovákia, Magyar-, és Spanyolország válogatottjában is rúgta a bőrt. Akkora császár volt Barcelonában, hogy miatta kellett kibővíteni a Camp Nout, és megérdemelte a szobrot ő is, persze.

Mondhatnád, én olvasóm, hogy példáim nem helytállóak, én pedig azt felelem, hogy de, igen. Mert azt szerettem volna elmesélni a sport ékes és mocskos nyelvén, hogyan silányítja le a ’zembert a rosszfajta nacionalizmus, amire itt a mi rezsimünk oly ékesen alapoz. Tehát Piqué arra is példa, mivé válik a gyűlöletkampány nyomán minden.

Abban a pillanatban, amikor Piqué különállását kijelentette, nem arra gondoltak a népek, mennyi örömöt szerzett nekik, és arra sem, hogy legyen velünk, amíg még lehet, és a történelem meg a sors engedi, aztán sok sikert kívánva neki még utoljára leborulnak előtte.

Nem. Vesszen a fajtája, vasvillát, vasvillát, hadd szúrjam keresztül. Menthetetlen az ember: „Mint fatutaj a folyamon, méla tót a tutajon, száll alá emberi fajom némán a szenvedéstől…” Hogy milyen Piqué után a világ? Olyan, mint annak előtte. Szar egy hely.

Simicska közöl

Simicska Lajos ma hajnalban elfojthatatlan késztetést érzett, hogy újólag tudassa a kerek világgal, hogyan vélekedik hajdani cimborájáról, akit anno életben tartott a pénzével, és így egyben naggyá is tett. Fogta a festékes flakont, és Veszprémben nagy betűkkel a hirdetőoszlopokra írta, hogy „Orbán egy geci”.

Az ötödiknél tartott, amikor a rendőrök igazoltatták, de baja nem esett, szemben mondjuk egy suttyóval, aki, ha azt fújja oda, hogy „Hajrá Fradi”, akkor földre teperik, és megbilincselve viszik az őrsre rongálás miatt, nem is beszélve a Kétfarkúak járdáiról, ugye, de ez legyen a rendőrség baja. (Meg a miénk.)

Simicskából még 2015-ben bújt elő a vadállat, mint arra emlékezhetünk, amikor is ékes szavakkal adott interjút, ekképp: “Bemegyek a szerkesztőségbe, és mindenkit kibaszok, kirúgok minden orbánistát, aztán kinevezem a helyükre az én embereimet, akiket nem lehet megfélemlíteni meg lefizetni”. És itt hangzott el először a szállóigévé nemesedet mondat: “Orbán egy geci.”

Édes jó Lajosom azóta ebbe belemerevedett. Bár mindenki szívszorongva és egyben bizakodva várta, hogy na, most borul a bili, és minden mocsok kiderül Orbánról, de még csak a hegyek sem kezdtek el vajúdni, egyszerűen semmi se történt sem akkor, sem azóta sem.

Simicska viszont monomániásan mondogatja, és most már föstögeti is az egyetlen evidenciát, miszerint volt haverja ondó volna, de hát, ezt nélküle is tudja minden jó érzésű proletár. Ez így valahogy olyan óvodás, olyan infantilis tempó. Lajoska áll a sarokban büntetésben, és kiabálja, geci, geci. Az óvó nénik pedig röhögnek.

Ez itt kis hazánk foglalata. Orbán ül a tankjában, Simicska a hózentrágerjében gecizik, az ellenzék pedig özv. K. J.-né vasárnapi misés stílusában sóhajtozik, hogy ó, én édes Istenem. Ilyen közegben száz évig nyöghetjük a NER-t, de ez mondjuk olyan, mint a műtrágya, csak növeszti a gazt, amelyet aztán kaszabolhatok.

Viszont el vagyunk veszve, azt hiszem.

MSZP-s dolgokról

A hererák tünetei:

A hererák által okozott leggyakoribb tünetek az alábbiakban foglalhatók össze:

– kicsiny, borsónyi, tömött, rendszerint fájdalmatlan csomó megjelenése a herében
– a here megnagyobbodása
– a herezacskó kitelítődésének, nehezebbé válásának érzete
– tompa fájdalom az alsó hasban vagy a lágyékban
– hirtelen folyadék-felhalmozódás a herezacskóban
– kényelmetlen, húzó érzés, fájdalom a herezacskóban vagy a herében

Olykor távoli tünet is mutatkozik, ez leginkább az emlők megnagyobbodásában nyilvánul meg. E tünetek bármelyikének észlelése és két hétnél tartósabb fennállása esetén feltétlen orvoshoz kell fordulni. A hererákok túlnyomó többségét először rendszerint maga a beteg veszi észre, de sajnos, rendszerint már eléggé előrehaladott állapotban. A hererákok korábbi felismerését nagymértékben elősegítené a herék rendszeres, időszakos önvizsgálata.

Gondolkodjunk el ezen kissé!

Fábry ízlése

Fábry Sándor megérezte a szarszagot, és elfintorodott. De csak egy kicsit, nem véve észre – vagy eltagadva -, hogy a spájzból szivárog. Azt mondja:

“Attól még, hogy letettem a voksom a mostani kormányzat mellett, nem csukom be a szemem és a fülem. Finoman szólva is ízlésem ellen való a jelenlegi rezsim káderpolitikája, úrhatnámsága, rongyrázása vagy az elszámoltatások elmaradása. De örülök például a Seuso-kincsek hazahozatalának, hogy nem bontották le a kitűnő akusztikájú Erkel Színházat, gyönyörű a Várkert Bazár, és szuperül sikerült a vizes vébé, még akkor is, ha eszement drága volt, és soha nem tudjuk meg, mennyire.”

Ettől most mindenki elalélt, hogy Fábry jujj, de beszólt a hatalomnak. Háát…, boncolgassuk csöppet azért ezt az egészet, mielőtt mindenkiből forradalmár vagy partizán lesz.

Van nekünk itt ez a NER néven elhíresült tébolyunk, mint felépítmény, amelyhez meg kellett teremteni az alapokat mintegy szellemileg, és ebben Fábry culáger volt, bizony. Méghozzá fura egy ízléssel. Azért az ember soha nem feledi, amikor a színpadon Gyurcsány képmását turházgatta azzal a finnyás gusztusával. Most, hogy – mivel ezt is mondta – másfajta szavazóréteget szólít meg a rezsim, mint azt az ő nagypolgári ízlése szeretné, jegyezzük meg csöndben, hogy azzal a pörformansszal ő már rég aláment ennek a szavazórétegnek is. Nem kéne tehát most fintorogni.

Másrészről, ezzel az értelmiségi ízléssel azt is meg lehetett volna látni, hogy Orbán már a kezdetektől szaralak volt, mint azt oly sokan mások megtették, akiknek nincsen, és soha nem is volt sok tíz- százmilliós hasznuk a rendszer seggének lefetyeléséből. Mert itt kultúrharc – is – folyik, amelynek élharcosa Sándorunk, éspedig a rossz oldalon.

Mentségére, nincsen egyedül, sőt, nagyon sokan van, ha belegondolunk a Fidesz nagygyűlések háttérénekeseinek népes seregébe, akik mind – Fábryval együtt – megalapoztak az ország elsötétülésének. Ugyanis Orbán egy kulturális és morális csőd következménye és nem csak az oka. Ő egy a sok, a kulturális válságok során felbukkanó gazember-politikus embertípus közül. Jó időben és jó helyen volt és megfelelő mennyiségű gátlástalanság birtokában megszerezte az álkonzervatív, álkeresztény magyarországi jobboldalon a vezető pozíciót.

Ebben Fábry is bűnös, késői a fintorgás tehát. Ugyanis tevőlegesen építette föl a bálványt, amely a jelek szerint az ő fejére is ránőtt. Ott tartunk, hogy már meg kellene szabadulni tőle, meg azoktól, akik ezért, vagy azért, de kitartanak mellette tűzön-vízen át. Ebbe a körbe nem szeretne tartozni Sándorunk, így hát, elkezdett a saját fészkébe üríteni, viszont alku már nagyon régóta nincsen.

Volt egy vagy-vagy helyzet, és lehetett választani. Fábry akkor úgy döntött, hogy odahagyja az „Oh Tannenbaum” és a „Vietnámi balzsam” világát, amely estjeiben megcsillogtatta szikrázó tehetségét, és inkább kurvának állt. Most pedig eltartott kisujjal, lábujjhegyen nyal segget.

Késő van, lehet másképpen is szidni a rendszert, mint például Janisch Attila rendező, aki egyértelműen fogalmaz:

„Aki az egyszerű, szűklátókörű emberek butaságát a saját hatalmát megalapozó demagógia és a mesterségesen szított gyűlölethisztéria terjesztésére használja, az gazember. Orbán Viktor gazember, aki bármilyen köztisztség betöltésére érdemtelen. 2010-től egy gazember irányítja az országot.”

Érezzük a különbséget, ugye?

„Könyörgöm, akasszuk fel!”

A magyar bíróság jogerősen másfél év, három évre felfüggesztett börtönre enyhítette a Hagyó Miklósra, Budapest egykori szocialista főpolgármester-helyettesére első fokon kiszabott büntetést.

Jogállamokban és kultúrhelyeken ilyenkor véget vetnek a zenének, és hazamennek a legények. Csakhogy, eléggé sajnálatos módon a mi környékünk nem az a része az univerzumnak, amelyre a fenti két állítás igaz volna, mint az tudvalévő.

Budai Gyulának nem tetszik ez az egész, és elégedetlen. A Fidesz pitbullja szerint túl enyhe az ítélet, mert szerinte Hagyó & Co. szétlopták Budapestet és a BKV-t. Még ez is lehet, viszont Budai elvtársnak akkor sincsen hangyafingnyi köze sem az egészhez.

Mert egyrészt ki ő a nagy büdös semmiben, hogy belepofázzon a bíróság munkájába, másrészt pedig, mint föntebb vázoltam, Európában egyáltalán nem így mennek a dolgok, maximum az idealizált erdogani ketrecben. Viszont érteni vélem az igyekvést.

Miheztartás végett van ez az egész, hiszen vannak folyamatban lévő ügyek – és lesznek is még, hajjaj -, amihez sorvezetőt kell adni az elfajzott bírák számára. Ezt nevezhetnénk akár befolyásolásnak is, ami egyáltalán nem komilfó, viszont ilyen úri huncutság csípőből nem jellemző a rezsimünkre, sőt, más erkölcsi megfontolások sem, de ez is közismert.

Színház az egész elcseszett világuk, ahogyan az is az volt, amikor itt, Szombathelyen, miközben a közgyűlésben nem engedték felszólalni Mécs Imrét Czeglédy Csaba ügyében, Budai a városháza előtt pedig éppen ellene uszított, ami ocsmányságot sajtótájékoztatónak nevezett el. Ezért utazott kétszázötven kilométert (oda-vissza) az adófizetők pénzén.

Ellenzék nélkül is elzakatol a parlament, mint volt szíves ezt annak idején kifejteni a főgonosz, s mint az látható, igyekvés erre ma is van, esetleg börtönbe zárják őket, ha más eshetőség nincsen. De az ilyen Budai-félék, akikből már annyi van, mint égen a csillag, még az írmagját is kiirtanák annak, aki nincsen velük.

„Könyörgöm, akasszuk fel!”, kiabálta még kölyökként Harkányi Endre Radványi Géza klasszikussá nemesedett, „Valahol Európában” című filmjében, és ez a kegyetlen mondata, ami gyűlölettel teli, de gyerekszájból elhangozva némileg humorosan is hat, szállóigévé lett.

Ilyen gyerekszáj ez a Budai, de teljesen feleslegesen pöfög már, az ügyészség olajozottan teszi a dolgát nélküle is, a gép forog, az alkotó pihen. Íme fényes jövőnk, amely előbb-utóbb véglegesen beteljesedik, ahogyan mennek itt a dolgok Botkailag.

Lefestem azért Boris Vian klasszikusával – „Öljünk meg minden rohadékot!” – ha már. Ebben a műremekben Markus Schutz doktor laboratóriumában eugenetikus kísérleteket folytatnak, mint a náci táborokban, s egy új emberfajtát, a szépembereket akarják létrehozni. Doktor Schutz ugyanis elhatározta, hogy megöl minden rondát (szóhasználatában rohadékot), hogy megnemesítse az emberiséget.

Budai ilyet nem olvasott, viszont ezt akarja, de nagyon. Meg az összes többi is, persze.

ÉHES VAGYOK! – így kiált a nagy zöld doboz, de hiába!

„A dolgok sohasem mentek, és soha nem is mehetnek se jobban, se rosszabbul – az éhség, a szenvedés és a csalódás (…), az élet megváltozhatatlan törvényei.”

George Orwell gondolatai ezek.
Gondolatok, amik a mai délelőtt kellemesen hazug langymelegében jutottak az eszembe, amikor a doboz felé tévedtem.
Ősz van. Szeptember vége.
Elmúlásnak nevezik néhányan, pedig a dolgok valaha volt rendje szerint ez inkább a készület ideje kellene, hogy legyen. Jön valami zord, emberszívet megkeményítő idő, förgetegek, szelek és hideg, hideg, hideg… melyben a leginkább az éhező ember szenved fölöttébb! Vagy mégsem?

Aki mindig mindent hallott, most a megtorlást szenvedi.
Tehetetlenül, gyakorlatilag a külvilág minden rezdülésétől is elzárva. Csak mi tudjuk jól, hogy szenved: mert hónapok óta nem tehet semmit a rászorultakért!

Emlékezetemben ott él az a pillanat, amikor a doboz a helyére került, s ő elhelyezhette benne az első finom falatokat! Nem a megmaradt, már senkinek nem ízlő maradékot! Azt vitte oda, amit maga is szeretett! Mert tudta jól, hogy csak azzal szerezhet örömet! Neki ez volt a fontos!

A doboz ma üres volt.

Tegnap és tegnapelőtt is, de hetek óta figyelem, amint szomorú tekintetű megnyomorítottak felnyitják az ajtaját.
Mintha az ő reményük volna a világ legutolsó őszinte mozzanata. Két ember legőszintébb egymásra találása!
Ami feltételezi, feltételezheti a törődést.
Mely nem szűnhet meg, csak, ha a segítő meghal, megbetegszik, vagy éppen mozdulatlanul ül egy sötét cella mélyén…

Nem gondolom, hogy ez csak az ő dolga lehetne, volna!
Nem lehet, hogy ezárattatása után más ne gondoskodhatna a rászorultakról! De, hogy valami megváltozott Szombathelyen – végérvényesen – az biztos!

Évekkel ezelőtt ezt a megnyomorított települést a „segítés városának” neveztette egy ember. Abban az időben hetente ezrek nyalogathatták reanimációs babák ezreit. Készültünk azokra a helyzetekre, amikor rajtunk múlhat egy másik ember túlélési esélye… Ma ez már nem fontos. Ez sem. Minden a legnagyobb rendben megy, uszkve négy hónapja…

Nos, kedves szombathelyiek!
Leszerepeltünk.
Hőzönghetünk persze, vagdalkozhatunk dühünkben, mint a legtöbb dedós… Nyafoghatunk, mint jómagam, hogy magamnak sincs, mit adnom… ez kevés! Méltatlanná váltunk az Emberhez, akinek oly fontos volt, hogy Szombathelyen senki ne maradjon éhes! Aki a megyebál ünneplői előtt is ételt osztott, bár ez a hatalmasságoknak „gyomorforgató” volt…

No, de emlékszik még erre valaki?

Az a zöld doboz üres!!! Hetek óta!!!! Ennyi???

„Valami olyasmi… az idegesség, mint a szomjúság. Vagy, mintha fázik az ember, s nem tud sehol meleget találni. Vagy mint az álmatlanság. Vagy mint az éhség. Nem tudom. Néha napokra nem érzek semmit, mintha meglapulna valahol. Aztán, váratlanul, kitör.” (Márai Sándor)

Kampec dolores LVIII. – Beszökött

Amikor Béla rájött, hogy örök idők óta ott ül, és mindig is ott fog a Lélekellátó viaszosvászonnal borított asztala mellett, úgy vélte, hogy valami más elfoglaltság után kell néznie. Olyan után persze, amely helyben űzhető, otthoni munka mintegy. Így hallotta meg az idők szavát, és ennek örömére fröccsöt kért természetesen, meg egy mérőszalagot. A kocsmáros sok mindent látott már és átélt vele együtt, de ilyet még nem, de tudta, hogy nem érdemes kérdezni semmit, választ úgysem kap, de az az öröme megvolt, hogy biztos volt benne, a végén úgyis kiderül minden turpisság vagy minden kín, de az is, hogy semmi sincs véletlenül.

Béla hörbölt egyet, és nekilátott szemlélni az idő folyását. Nem a falióra kattogását, amelyet száz évekkel ezelőtt lepusztult vasúti várók éji homályában szokott tenni, megtanulva a másodpercek lüktetését, mert tudta, hogy az csak hazugság, álca az emberi világ felé, hogy azt higgyék a szerencsétlenek, értenek valamit, de nem. Béla ugyanis ismerte az idő sajátos, kettős természetét, hogy úgy telik, ahogy neki tetszik, illetve azt is, hogy visszafelé is tud folyni. Így hát – és ezt nem tudta a fröccsök ura -, azért kellett az a rohadt szalag, hogy a térben ejtse foglyul ezt a mocsadékot, mert csak ott lehet, hacsak nem a szívben, de ilyen alkalmatosság most éppen Bélában nem működött.

Ivott még egy kortyot, majd odalépett a légyszaros ablakhoz, és hosszan nézte a kinti világot. Olyan ábrándos szemekkel, mint valami romlásra érő kamaszlány, és megállapította magában, hogy az ég másképpen kék. Fogta a mérőszalagját, és az üvegre helyezte, húzgálta és igazgatta szuszogva, a fröccsök ura pedig nem állhatta meg, és megkérdezte. – Te meg mi a francot csinálsz? – Mérem a Napot. – Ezt mondta Béla olyan természetességgel, amilyennel mindenre elszánt eszementek képesek csak, de a fröccsök ura nem lepődött, és főleg nem ijedt meg, mert jött is rögtön a magyarázat. – Nagyobb. Határozottan nagyobb. – Bővebb kifejtést Béla nem eszközölt, de nem várta senki sem, a kocsmáros pedig elhatározta, hogy nem zavarja meg az alkotás szabadságát.

Aztán Béla visszatért a bázisra, a székéhez, ivott egy kortyot, amitől a pohár kiürült, és miközben a fröccsök ura már sprickolta is a következőt, ő mélán az udvarra indult, de nem vitte a szalagját. Odakint ránézett a cseresznyefára, amelynek ágai közt igyekezett valaha megvilágosodni, de nem látott rajta semmi különöset. Csak a rigókon. Ők két hete még szalto mortálét játszottak a vizesvödörben, s bár most sem volt sokkal hűvösebb, eszükbe sem jutott fürdőzni, csak ültek ott bambán, mint dagadt és szemüveges óvodások. Fölnézett hát Béla újra az égre, és megállapította, hogy olyan bíborosan mélykék, és akkora csöndek vannak benne, ami egyből megmutatta a rigók melankóliájának okát, de hát, még ez sem volt elég bizonyíték.

Visszaballagott így az ivóba, és a fröccsök ura csak nézte, nézte, mert Bélában is zümmögött a magány, ezért nem szólt hozzá. Egy újabb, pohár-ürítő korty után fogta hát Béla a szalagját, kiment a térre, és elkezdte méregetni a bukszusok árnyékát, a Szentháromság szobor talapzatát, és kezéből szextánst alkotva a templomtornyot, hogy a két közmunkás álla leesett, és még jobban belemerevültek az anyaföldbe, mint eddig bármikor. És akkor lepődtek csak meg igazán, amikor Béla a lábuk elé térdepelt, mint a Szentatya, amikor koldusok lábát mossa, és megmérte őket is tetőtől talpig, széltében és hosszában. Egyikük szájából Béla fejére esett a staub nagy ámulatában, de a friss mérnököt, aki ekképp akarta foglyul ejteni az időt, ez nem zavarta egyáltalán, hanem csak elégedetten hümmögött, mert érezte már a bölcsek kövének eljövetelét.

Visszatérve a viaszosvászonhoz, ahol már várta a következő gyöngyözés, fölhajtotta azt is, és újra a térre révedt bizonyságok után kutatva. A szereplőket tanulmányozta ezúttal, a duplagyűrűsöket, akik szandálka helyett mamuszban nyammogták a világot, otthonkájuk alatt melegítőben, mintha sóhajtozó fiatalasszonyok volnának, a műanyag dömpereseket, akik nem surrogtak járgányaikkal, az olajos hajúakat, akikről nem csorgott már a felesek izzadsága, és a bádogbánost, akinek árnyéka olyan hosszúra nyúlt, hogy elért a Szentháromság szoborig. Amikor ezzel végzett, a fröccsök urához fordult, és úgy ejtette ki a kérlelhetetlenség szavait. – Beszökött. – A kocsmáros elképedt, és megkérdezte. – Mi szökött be? – Az ősz. – Felelte Béla a fröccsök határozottságával. – Hát persze, te ökör. Holnap október. – Válaszolta a kocsmáros, de ezzel Bélát nem ingatta meg. – Azt csak úgy hiszed. – Ezt mondta, és sokat sejtetően mosolygott.

SZEPTEMBER VÉGÉN – épp, mint négy éve…

Dermesztően hideg telünk lesz! Mondják… Már a gondolattól is fázósan húzódnak összébb az előző esztendő hideg hónapjainak gyötrelmeiből épp csak kilábalt szegények, azok, több, mint hat millióan, akiknek a nyár már évek óta csak a nyomorító tél kifizetetlen számláinak törlesztéséről szól.

Míg egyesek utazni, nyaralni, pihenni készülnek, tervezik a tengerparti napokat, a szegény emberek egyre népesebb közössége kérvények és egyezkedések után szeptember végén is a korábbi időszakok terheit nyögi. Kiváltsággá vált a többszobás lakások minden helyiségének gondos felfűtése, lehetetlenné a mindennapos tisztálkodás, a hálózatokból büntetésből kirekesztettek tízezreinek pedig csak múló remény az egyszer mégis visszakapcsolható villanyáram, vagy a gáz, bár ezek hiányában a lakások télvíz idején elviselhetetlenül hidegek.

001

Akadnak, akiket a csoki mikulások, vagy éppen a csoki nyuszikból télapókká öltöztetett októberi rémek jelenései idegesítenek; morgolódnak a szokás szerint előre hozott bolti kampányokon – bár meglehet, fogalmuk sincs, milyen érzés lehet ócska morgolódások helyett rettegni a közelgő téltől. Milyen számlálgatni, vajon, hány nap még az élet, mikor tör ránk a tél, amikor éjszakánként attól kell félni, vajon megérhetjük-e a reggelt?

A huszonegyedik század, a modern technika és kommunikáció valamennyi vívmánya ellenére, korunk millióinak mindennapos félelme lehet a fagyhalál, amikor a testhőmérséklet visszafordíthatatlanul lecsökken, s már menthetetlenné válik az emberi élet.

003

Mi, akik évtizedeken át izgalommal vártuk a földből kibúvó lakótelepek pazar kényelmét, a központi fűtés, meg a gázzal működtetett konvektorok kínálta nyugalmat, most sóvárogva gondolunk – a panellakások közepén persze üzembe helyezhetetlen – szenes kályhácskákra, melyekről nagyanyáink meséltek, mint a letűnt korok remekbe szabott fűtő eszközeiről. Elképzeljük a sparheltek és cserépkályhák duruzsoló melegét, ott, ahol a jéghideg radiátorok meredeznek.

Tudjuk jól, Szombathelyen is jócskán élnek nehéz sorsú emberek. Olyanok, akiknek a kevés is csak ritkán jut, s, ha kopogtat a tél, összerezzennek. Félnek, mert nem lesz miből tüzelőt vásárolni. Ha éppen csak annyit esznek, isznak, mint a meleg hónapokban, ha éppen csak annyit költenek ruházkodásra, utazásra, orvosságokra, mint nyaranta, a nyomorítóan kevéske pénzből nem jut majd tüzelőre. A semmin nem segít a cifra „rezsicsökkentés”!

004

Mondhat bárki, bármit, ezek az emberek, egyre többen, már nem gondolnak örömmel a Mikulásra, vagy a karácsonyi ajándékozásra! Az egész tél, minden egykori szépségével elillant, nem kellenek már a hóförgetegről faragott mesés rímek! Szombathelyen is lehetnek, lesznek fagyhalottak, meg előtte szép számmal lefülelt bűnözők, akik a település menti erdők fáit elorozva próbálnak meleget lopni jeges otthonaikba.

Mégis van valami – látszólag apróság -, amitől egy kevéskét bízhatunk! Többek lehetünk, mint az előző évben, meg azelőtt! Melegség járhatja át szívünket, ha arra gondolunk, hogy a szegények közt egy kevés ajándék tűzifával járó – szokás szerint csak a baloldalról érkező – adakozó, támogató után, az idén már nem sündörögnek, szitkaikkal nem köpködnek majd össze-vissza, pökhendi, csahos kutyák. Vagy, ahogy ők, magukat nevezik, a „fiatal demokraták”, a jól fűtött limuzinjaikból, vagy kastélyaikból, ahol kandallóik mellett valahogy mégsem sül le a bőr…

005

Kopogtat a tél! Fogadjuk el végre, hogy bármi történt is a közelmúltban, valahol mégis akadnak rólunk gondolkodók… meg elkoptathatatlan és felülmúlhatatlan, biztató szavaink. A lelkünk mélyén.

Olyanok, mint az összefogás, meg a szolidaritás!

SÚLYOS BETEGEN – Orbán és Tsa. már szenved, rendesen!

Hallottál már a kormányközeli pocak mizériáról, vagy ahogy a tudomány erről rebeg, a centrális elhízásról?

Igen, ez a sörhas!

Sörhas, ami sajnos elég sok vezérünket érint. De mi is ez a pontosan, mitől és hogyan alakul ki?
És hogy lehet megszabadulni tőle?

(Vagy esetleg tőlük?)

Ebben a cikkben ezekre a kérdésekre adunk választ.
Na persze…

„A sörhas önmagában nem a sör ivásától alakul ki. Nem csak zsírszövetből áll a sörhas. 30 éves korod felett elkezdenek kitágulni a beleid. A bél, egy kb. 7-8 méter hosszúságú csőrendszer, ami tágulékony és az idő előrehaladtával veszít a rugalmasságából. Ez főleg a finomított ételek, a fehér kenyér, a fehér liszt, és a cukros ételek hatására történik és egyre inkább petyhüdt lesz a bél.

Ha most ehhez sört iszol vagy valamilyen szénsavas italt, főleg evés után, ami amúgy is tágítja a gyomrot és a beleket, akkor szépen lassan és persze látható módon elkezd a hasfalad tágulni. A hasfalad is tágulékony és ha nem tolja vissza az elülső és oldalsó hasizom, akkor is elkezd tágulni a hasfal, ha egyébként feszes. Tehát a sörhasú férfinak nincs zsírhasa, a nagy has, nem a zsírtól van. A kötőszövetek és bélrendszer elernyedt a sok szénsavtól. A sörben sok a B-vitamin, valamint komló, árpa és maláta található benne, amik lazítják a beleket és tulajdonképpen így jön létre a sörhas.

Az ellazult, elernyedt, petyhüdt kötőszövetek és bél hatására kitágul az egész hasűri rész. Ha belenéznél egy sörhasba, akkor nem csak zsírt látnál, hanem vizenyőt, nagy mennyiségű kötőszövetet, valamennyi zsiger zsírt és nagyon tág beleket. A szénsav egy része távozik a gyomorból (felbüfögöd ) másik része oldva a belekben felszabadul. A sör egyébként gyorsan felszívódó szénhidrátokat is tartalmaz, kitágítja a beleket és építi be szépen a zsigerek közé a zsírt…”

Ha valakit bővebben is érdekel a téma, itt folytatódik az eszmefuttatás…

Amúgy a képek önmagukért beszélnek!

A következmények: sörhas a javából!

GYURI BÁCSI – az én hazámban nem nevethet bárki a végén?


Hamarosan új ukáz érkezik.
Megint a hatalmas kékség, ordító vakfehér szöveggel, s talán egy újabb pocsék kép, hogy könnyebb legyen gyűlölni.
Róla!
Róla, akiről szinte alig tudunk valamit.
Csak a riogatások sablonjain keresztül jöhetnek át gondolatok, valahol a „minden magyar nőt megerőszakoló” migráncsokon túl.

Nyilván maga a szókapcsolás is felháborító – volna: Gyuri bácsi.

Felénk, ha erre vetemedem, nyilván magam vagyok az ellenforradalom, a ránk zuhanó csőd, a szuperjó NER ellensége, ha ezt a számomra tökéletesen ismeretlen bácsit, öregurat simán „legyuribácsizom”.
De tényleg nem tudom, miért is kellene őt utálnom?
Nem utálom a szomszédban lakó szájszagú bácsit, amikor hajnali ötkor beordítja a kapunk alatt a szokásos „aggyistent”, nem utálom az Irénke nénit, amikor tüzet rak a nappalink előtt és persze nem utálom, nem utálhatom Tibor bácsit sem, aki rendszeresen elagyabugyálta a számára oly idegesítő proligyerekeket, míg a menzára vártunk…

Valahogy úgy érintett engem a nevelés, szüleim és tanítóim minden erőfeszítése, hogy kimaradt a gyűlölet minden formája!

Ha kellene sem tudom véghezvinni ezt a legeslegújabb programot!
Már előre félek, képtelen leszek arra koncentrálni, nehogy ő nevessen majd a végén! Sőt, ha jobban belegondolok, azt sem tudom, minek a végén nem szabad majd nevetni, e derék Gyuri bácsinak!

Mert sajnos nem tudom kellő gyűlölettel sercegni a nevét, fogaim közt sziszegni valami átkozottul lekezelően ezt a fránya Soros nevet!

Még jó, hogy a probléma mindennél jóval nyilvánvalóbb!
Nem az a lényeg, hogy ő vigyorog, vagy sem, hiszen naponta tolnak a képünkbe millió vénembert, bárgyú vigyorral.
Nem az a lényeg, hogy ő nevethet, vagy sem a végén! A lényeg, hogy az én hazámban nem nevethet „bárki” a végén. Igen, ez a „bárki” a lényeg, mert itt bizony már csak a kiáltságosék nevethetnek, a nevetés maga csak nekik adatik. Akik a tűz közelében élnek, akik nyakig benne vannak a pikszisben, akik minimum Alcsútdobozon születtek – na jó, lehetnek felcsútiak is, de ez határeset! Ez a világ nem lehet jó mindenkinek, de mindenkinek, aki egyívású, azonos fizimiskájú az Orbánékkal, jó kell, hogy legyen. Mert ez a világ, mely minden világok legjobbika lehetett volna, immár az Orbánoké, csakis az övék, hogy mosolyoghassanak, vigyoroghassanak, nevethessenek a legvégén.
Elvégre kész röhej, mi itt van!

Gyuri bácsi… a Gyuri bácsik meg könnyezhetnek! S velük könnyezhetünk mind, akik egy pillanatra felkenődünk majd a nagy kék semmire, a vakfehér betűtenger mellé. Ez van, ezt kell szeretni! Aki pedig ellenáll – nos, annak ott a szép kis megtorlás.

De mi van, ha ez nekem nem jó? Ha neked és még sokaknak nem frankó így? Szóval, mi van, ha ezt a végtelen mocskot már nem bírjuk benyelni? Ha okádni van kedvünk és ordítani, miközben szájon rúgják a magunk féléket? Mi van, ha mi szeretni szeretnénk Gyuri bácsit, megköszönni amit értünk tett és tenni fog…?