Kategória: Egyéb

LOPPERT DANI, A HAZAÁRULÓ – újrafogalmazott, tanulságos történet a bankvilágból

Emlékeznek még Loppert Danira?
Ő volt az a lelkes nagyfiú, aki Kapolcson, a Művészetek Völgyében kirándulgatott és “beszólt”; ott, ahol Medgyessy Péter miniszterelnök tett éppen kormányszintű látogatást. Ha már ott járt Loppert Dani, és megpillantotta a miniszterelnököt, – ha hinni lehet az efféle meséknek… -hallatlan vehemenciával nekiveselkedett, és, mint Lúdas Matyi egykoron, triplázott: háromszor egymás után, jól érthetően „lehazaárulózta” a Medgyessyt.

A rendőrök -akkor!- persze elkapták, bevitték, és Loppert Dani ettől a pillanattól valóságos „néphős” lett. Tapolcán, a bíróság előtt többen tüntettek mellette, mint a matrónák anno, Isaura felszabadításáért, a Ferihegyen…

Emlékeznek még gyermekkorunk kedves rajzaira? A dombtetőn takaros házikó, kitárt ablakokkal, az ablakokban muskátlival. A háztetőn kéménnyel, kanyargó füsttel, a ház mentén kerítéssel, mely mögül anyóka integet. Nagymama, nagyi, akihez hétvégenként unokák szaladnak. Porontyok, akiknek a jóságos nagyinál fánk és kalács készül, no és dukál hozzá jóféle házi málnaszörp. Öreganyók, akik mesélnek, mesélnek mindenféle tanulságos történeteket a szerencsét próbáló legénykékről, hétpróbákról, titkokat rejtő erdőkről, legyőzendő hétfejű sárkányokról, meg az elnyerhető fele királyságokról. A végén, persze pusztán a tisztesség kedvéért, kicsit mentegetőzve, mindig hozzáteszik: aki nem hiszi, járjon utána! Róluk mesélnek a szekrény legalsó fiókjaiból előkerülő gyermekkori rajzaink, festményeink. Képek, amelyek kicsit maszatosak, néhol gyűröttek, mégis őriznek valamit abból, ami még igaz volt…

2002. augusztusában a 18 éves Loppert Dániel a Kapolcsra látogató Medgyessy Péter miniszterelnököt háromszor is lehazaárulózta. A tapolcai rendőrkapitány személyesen tett feljelentést ellene rendzavarás miatt.

A tárgyalása igazi jobboldali show-műsor volt, a tapolcai városi bíróság végül első fokon “rendzavarás szabálysértése miatt” figyelmeztetésben részesítette Loppertet, mondván: közterületen, nyilvános helyen történt a kihívóan közösségellenes magatartás, ami alkalmas volt arra, hogy másokban megbotránkozást keltsen. Másodfokon azonban a Veszprém Megyei Bíróság megszüntette a pert.

Telt múlt az idő. A minap botlottunk egy régi cimboránkba, aki mindent látott és hallott, szemtanúja – és feledésbe merült kiagyalója! – volt a kapolcsi botránynak, mely később, mint a dicsőséges fülkeforradalom egy lehetséges előhangja vonult be a történelembe…

Az volt a harmadik nyár, – mesélte -, amit a Márta Pista által szervezett Művészetek Völgyében töltöttek a haverok körében, Kapolcson. Voltak vagy tucatnyian, sátrakban laktak, hosszú éjszakákon át szórakoztak kedvükre, itták a borokat sörökkel, oda, meg vissza… Keresték a balhét, a kalandokat, lófráltak és lustálkodtak, mint afféle hóbortos ifjak, akiknek a vakáció egyet jelentett a gondtalansággal, felelőtlenséggel, nemtörődömséggel.

Évek óta ismerte Danit, nagyszájú, de annál apróbb, vidám, hetyke legényke volt, akit ugyan nem vettek komolyan a csajok, ő mégis szeretett róluk, a velük való dolgairól, nagyokat füllenteni. Épp koncertre vonultak, mikor az úton megjelent a nagy fekete Mercedes, meg az azt kísérő rendőrautók. A kovács műhely melletti gesztenyék árnyékában álltak meg, s a miniszterelnök gyalogosan indult a színpad felé. A srácok persze észrevették, susmorogni kezdtek, aztán a mi cimboránk – tudják, aki a minap mellénk szegődött -, aki mindig, minden csínytevésben az első volt, és aki ott volt a hídcsataként elhíresült balhéban is, mint a legöregebb a társai közül, elhatározta, hogy emlékezetessé teszi a nyarat!

Elkurjantotta magát, jó hangosan, hogy a D-209-es ügynökmúlttal éppen azokban a napokban megvádolt miniszterelnök jól hallhassa: Hazaárulóóóóóóó! Nosza, több sem kellett Loppert Daninak, aki szokásos délutáni kapatosságával szintén ott őgyelgett! Maga is, mint akinek ez a legfontosabb és legnyilvánvalóbb dolga, ott a kapolcsi fesztiválon, ordítani kezdett, persze teli tüdőből, frankón, akár egy focimeccsen:
Hazaáruló! Hazaáruló! Hazaáruló!

A történet folytatása már közismert. Rendőrök vették körbe a maroknyi társaságot, igazoltatás és feljelentés írása kezdődött, s ahogy az lenni szokott, a másnapi lapok már tudni vélték, hogy egy bátor, honfiúi érzésektől vezérelt ifjú, a szólásszabadság lehetőségét felhasználva véleményének adott hangot, amiért a tapolcai rendőri szervek őt előállították.

Polgári körök és nemzeti klubok mozdultak meg, Bayer Zsolt tollat ragadott, a Loppert Dani jelenségből ódát faragott, s a történtekből alig ocsúdó kislegényt a vállukra véve, elindult a hosszú-hosszú menetelés…
„Biztos, ami biztos: Loppert háromszor is belekezdett a hazaárulózásba. A túlbuzgó rendőrök feljelentették a hangoskodó fiút, akit később első fokon elmarasztalt, majd másodfokon felmentett a bíróság.

Az indoklás szerint a fiatalember nem követett el bűncselekményt, hiszen csak a véleményét mondta el. Jellemző a korra, hogy a zavarkeltés elég volt ahhoz, hogy elinduljon Loppert politikai karrierje: a bírósági tárgyalásra már lett alkalmai szóvivője, mellette tüntetett a „nép” („helyettünk is szóltál, Dani!”), fideszes tótumfaktumok – köztük Szalai Annamária, a médiahatóság mai vezetője – szolidarítottak vele a tárgyalásán.”

Loppert 2003-ban lépett be a Fideszbe, ekkor kezdte meg az egyetemi éveket az ELTE-n, történelem szakon. Loppert Rogán Antal személyi titkára lett, majd 2004 és 2005 között a Fidesz kormányra kerülését előkészítő “Polgári Kormányzás 2006” munkacsoport tagja volt, 2005 decemberében a Fidesz ifjúsági tagozatának (IT) elnöke lett. 2006 óta a Valóság folyóirat szerkesztője.

2008-ban lediplomázott, és 27 évesen kinevezték a Nemzeti Infrastruktúra Fejlesztő Zrt. (korábban Nemzeti Autópálya Rt.) kommunikációs osztályvezetőjének. Naná! A fülkeforradalom országában ez így szokás! Mert…

Loppert Dániel egy piti hazaáruló! Az ám! Hende Csaba kiváló pajtása – már, ha útavatásokról van szó!

A mesének itt volna vége, ha le nem írhatnánk, hogy a mi barátunk évek óta nem járt Kapolcson. Nem találkozott azóta sem Loppert Danival, sem Loppert Dániel kommunikációs osztályvezetővel! Nem járt a környéken, ahogy szégyenkezve meséli, nincs miből… Neki csak a semmi jutott ebből a temérdek dicsőségből. Tapolcán, ahogy annyian, még bámészkodhatott a tüntetésen a bíróság előtt, négy évre rá még harcba is indulhatott, de mára csak a nélkülözés és a büntetések végeláthatatlan sora emlékezteti a hazaárulókra. Akik becsapták az értük kiállókat… Akikről ma már tudja jól, valójában kicsodák és melyik oldalon állnak!
De ezzel az igazságával már a s(h)o(w)hivatalba is hiába érkezik… mert ez a világ rég nem nagyanyáink jóságos meséiről szól, ahol a jó elnyeri a jutalmát, a rossz pedig megbűnhődik!
……………………………………………………………………
Utóirat két esztendővel ezelőtt:
Loppert Dániel elment az Anonymus szobrához, hogy tanácsot kérjen tőle: „Hogy lehet karriert csinálni? – kérdezte a szobrot
Anonymus váratlanul válaszolt:
-“Az talpat nyalni?“
-„És az segít?“-
– „Nem csak az talpat!“ – ismételte a szobor.

És akkor az utóirat 2017. március 28-án:

Az Eximbank, ami egészen fontos kormányközeli kifizetőhellyé vált az utóbbi években, megint Rogán Antal környezetéből merített vezető tisztviselőt a vezérigazgató-helyettes Puskás András után. Nem is akárkit: magát Loppert Dánielt. (444.hu)

Körbebútorozás

Gaskó István szakszervezeti vezér, aki 2010 előtt oly szorgosan szervezgette a sztrájkokat, a NER-ben ilyen jellegű munka nélkül maradt, érdekeket meg sohasem védett, kénytelen volt tehát mással elütni a drága idejét, ezért lakberendezőnek állott. Ennek folyományaként közel ötven millió pénzért bútorozta be haszontalan irodáját.

Mint volt szíves kifejteni: “Egy országos szintű, jól működő, megfelelő anyagiakkal és nemzetközi kapcsolatokkal rendelkező érdekvédelemhez ez dukál. Vasúti vezérigazgató korában a mai osztrák kancellár, Orbán Viktor és különböző miniszterek is megfordultak ott. Nem lehetett olajos padlón járni és napórával fogadni őket.”

Értve vagyunk. Méltóképpen akarta vendégül látni egy teára szeretett vezetőnket, ha arra tévedne. Nincs ebben kivetni való semmi, hiszen a neves vendég, midőn aláereszkedik majd a budavári ködökből, ahol őt a rosseb se tudja már, hány milliárdért veszi majd körbe a mahagóni, és ellátogat Gaskóhoz, még földhöz csapná a hirtelen környezetváltozás, mert meglátná a valóságot, amitől az orvosai viszont eltiltották.

Ilyképp új lakberendezési fogalmat kell bevezetnünk, amely a körbebútorozás volna. Ez kényszerpálya úgymond, hiszen midőn egyik elöljárónk a másikat meglátogatja, arra kell gondosan ügyelniük, hogy a „Magyarország jobban teljesít” életérzés díszletei megmaradjanak, ami tényleg nem lehet olajos padló, pöcegödör azonban sokkal inkább.

Így bútorozta körbe magát Szijjártó et. is a családi kölcsönökből, mert kénytelen volt. Sőt, számára kitartója, akit szintén Orbán Viktornak hívnak, elő is írta szinte, aminek meg is lett a haszna, mert már Putyin külügyminisztere is vacsorált a lakban. Ilyképp, amikor ilyen híreket hall az ember, dagadozik a keble a honfiúi büszkeségtől, mert ezzel az egész szerzéssel csak a mi javunkat szolgálják.

Más szemszögből viszont az én kedves hősömnek, Sheldonnak már megint igaza van. Ő világosított fel arról, hogy a múlt század hetvenes évei óta létezik egy új közgazdaságtani fogalom, az exponenciális javaké. Ez annyit tesz, hogy bizonyos dolgoknak csak attól van értéke, hogy valaki birtokolhatja azokat, más pedig nem. E fogalom hiányában a tulajdonló csak annyit mondhatna: bibí, vagy valami ilyesmit.

Ezek után pedig nyájas olvasóm, hogy szótárunk két új lexikával – körbebútorozás és exponenciális javak – gazdagodott, azt is alázatos szívvel kell belátnunk, hogy ezek egyszerűen nem tehetnek mást, annyira él bennük az éhe a szépnek. Ezért vesz dögivel Matolcsy festményeket, ezért aggatja tele az anyósa stelázsiját Habony szépművészetis cuccokkal.

Sőt, hogy meglássuk bennük a mai kor Medicijeit, értelmet nyer az is, hogy föstetnek. Krisztusban boldogult Torgyán bohóc csak úgy, mint a pitypangos Kerényi. Ám, míg a reneszánsz ember a saját pénzét szórta el Leonardónak, ezek a mostani magyarok a miénket basszák, ami nem elhanyagolható különbség. S miközben ők szuszogva szereznek, a sheldoni szókészlet hiányában csak annyit tudnak mondani, bibí, mi pedig azt teljes szívünkből, hogy: na, elmentek ti a picsába!

Balog Zoltán kisfiúnak született

Nehéz dolog ez a gender dolog, egészen annyira, hogy Pártunk magukat macsónak képzelő, ámde csak hímsoviniszta férfitagjai nem is tudnak mit kezdeni vele. Odáig jutottak, hogy a buzilobbi készül fölforgatni társadalmunkat.

Az elgondolásnak ékes bizonyítéka Balog lelkész Kossuth Rádió-béli miséje a Vasárnapi Újságban, ahol azt az igét hirdette, miszerint: „Mi pedig azt gondoljuk, legalább azt a biztonságot hagyjuk már meg a bizonytalanság világában a gyermekeinknek, hogy ők kisfiúnak és kislánynak születtek.”

Balog lelkészt megnyugtathatjuk, innen úgy látszik, ő kisfiúnak született, aztán meg úgy is maradt. Nem a fütyijére, hanem az agyacskájára utalunk ezzel. Amióta az ELTE bejelentette, hogy szeptembertől elindulhat a társadalmi nemek tanulmánya mesterszak őnáluk, azóta úgy áll a bál, mintha az egyetem is Heineken volna.

Több jobboldali szereplő azt követeli, a kormány akadályozza meg, hogy elindulhasson a képzés. A tiltakozás már a politika ingerküszöbét is átvitte, a KDNP ifjúsági tagozatának elnöke is hevesen tiltakozott a szakindítás ellen. Én édes, jó Istenem.

Általában gender alatt arra gondolhatunk, hogy nők és férfiak számára a társadalom olyan különböző szerepeket ír elő, ami aztán egyik vagy másik nem számára az élet más területein hátrányt okozhat: például a női munkavállaló lesz mindig a problémás a munkáltató szemében, mert ha beteg a gyereke, mindig ő marad vele otthon.

A társadalmi nemi egyenlőtlenségek vizsgálata során a mesterszak és a hozzá kapcsolódó kutatói tevékenység megoldásokat keres a diszkrimináció felszámolására. Korábban a CEU-n indult képzést konzervatív oldalról érték kritikák, ugyanis a tanulmányok során nemcsak a biológiai, hanem a választott nemek diszkriminációjával is foglalkoztak, tehát a nők diszkriminációja mellett például a transzneműséggel is.

Ebből jönnek elő aztán olyanok, hogy a meleglobbi valamilyen viselkedést vagy értékrendet akar az emberekre erőltetni, ami tévképzet eredményezi, hogy a gender nemeket eltörlő, egy nem nélküli emberekből álló társadalmi rém, ami ellen tiltakozni kell. Itt tart Balog is, amikor azt mondja: „A legújabb megközelítés szerint a gender megközelítés szembefordul a biológiai nemmel.” Mit is mondhatna mást?

Macsó világban él, amelynek rohadt messze vannak a gyökerei. Még Lilitnél, aki a lázadó asszony, Ádám első felesége. A hagyományos Midrás szerint ugyanis Isten Ádámot és Lilitet egyazon agyagból formázta, hogy Ádámnak társa legyen. Első este Isten magához hívta Lilitet, és azt mondta neki, hogy Ádám alárendeltje lesz, aki ezt nem fogadta el, összeveszett Ádámmal és az Édent elhagyva a sivatagba ment.

Ezután jött az Ádám oldalbordájából teremtett Éva, aki így már mindenben alávetett a férfinak. Ez az „ideális” kép él a magyar macsóban, amely elgondolásból aztán következik a nem is oly rég számos magyar vezérhímtől jött megnyilatkozás, amelyek a nőt egészen egyszerűen szülőgépnek tekintik. Na, ebbe kavar bele ez a rohadt gender, hát persze, hogy buzilobbit kiáltanak.

A lelkész úr azt is fájlalja nagyon, hogy többször próbált szakmai viszonyba kerülni az Oktatói Hálózattal. Azt várta, hogy elmondják szakmai elképzeléseiket, de ez soha nem sikerült. Balhéban nagyon jók, tudományban gyengébbek – mondja -, meg azt is: tudósokkal nem tudósként vitatkozik, hanem mint a kormányzat szereplője kötelessége állást foglalni.

Innen látszik, hogy Balog lelkész tényleg kisfiú, és az ő jó, édes apukáját Orbán Viktornak hívják. Zárásképp azért kíváncsi volnék, hogy melyik tudós énjét nem tudja kibontakoztatni. Azt-e, amelyik a „Ki tud többet a Szovjetunióról?” vetélkedő negyedik helyezettje volt, a betanított esztergályosost, esetleg a gondnokként fungálót, mert ez egyáltalán nem mindegy.

Rezsiamazon

H. J.-né, Erzsike néni arra ébredt már hajnali kettőkor, hogy szinte elviselhetetlenül fáj a bütyke. Nem volt ez nagy újság, több évtizede riadt föl már arra, hogy hol ez fáj vagy hol az, megszokta és beletörődött, hiszen öreg volt már nagyon. Az lett volna a gyanús, ha nem sajgott volna valamije, akkor küldetett volna a plébánosért, de ez a mai ébresztő különösen kegyetlen volt.

Ott horkolt mellette az ura, akivel már negyvenhét éve nyüstölték egymást az életnek nevezett valamiben, horkolt, és a házi főzésű pálinka savanyú gőzeit eregette ki magából, de ez is rendben volt. Megrángatta a párnacihát, és addig mondta magában a miatyánkot, amíg a kakas szava nem szólt, hogy már szabad kikelni a dunna alól, nekilátni a napi zakatolásnak, ami már csak pöfögésnek volt nevezhető.

– Ébredj, aptya! – Bökte oldalba az urát csak úgy ezer éves megszokásból, mert a ház körül már régen nem volt teendő, az utolsó disznót tíz éve, a legkisebb unoka keresztelőjére bökték le, és amint az utolsó kanál zsír is elfogyott a bödönből, már disznajuk sem volt. Minek, egyrészt, másrészt pedig nem volt már moslékuk, hogy újat neveljenek.

Alig is pirkadt, az öreg indult abba a rohadt kocsmába – hogy szakanna rá az ég -, meginni azt a keveset, ami amúgy volt, de Erzsike néni már régen túl volt azon, hogy ezen pöröljön. Megtette ezt végtelen életük során fiatalasszony kora óta naponta minden eredmény nélkül, most meg már úgy volt vele, ezt rendelte az Úr egészen bizonyosan, mert különben mért lenne így, és nem másként.

Az öreg elzötyögött a gumicsizmájában az ivóba, Erzsike néni magára vette az otthonkáját, göbös ujjaival megcsomózta álla alatt a kendőt, és belesüppedt a gondolkodásba, mert neki sem volt mit tennie. Maradt még köménymagos leves meg krumplistészta tegnapról, a két vézna tyúk elkapirgált magában, a loncsos szőrű, különös keverékű Morzsa kutya meg élte a maga önálló életét.

Ült a hokedlin a konyhában, és ahogyan az első napsugár megvilágította az asztal sarkát, rávetült a fény egy sárga csekkre, amiről tudta, hogy nem fizeti be, mert nem kerül rá. Ez a szemétről szólt, amit Erzsike néni sehogyan sem értett, mert szemetük se volt hónapokig. A maradékot a Morzsa ette meg, ami ezen kívül keletkezett, az meg a kert végében álló budiban végezte.

Nem értette, hogy ezt mért kell neki fizetni, és pláne ennyit, egy heti élelem árát, és ahogy idáig jutott vélekedésében, valami eltörött benne. Minden rossz okát Jenőben, a polgármesterben látta meg ekkor, aki suttyó korában lopta a cseresznyéjét, és mindig röhögve futott el a kapanyél elől, és már akkor is rosszul állt a szeme neki, most meg itt dirigál díjakról, meg az egész életről.

Fogta a sárga csekket hát, átballagott a hivatalba, ami ott volt a kocsma mellett, és életének összes keserűségét, az összes ellopott cseresznyét, minden szemetet és minden mocskot a Jenő arcába káricált, és csak mondta. A Jenő meg elkezdett paragrafusokról meg ilyenekről beszélni, aztán valami Németh Szilárdról meg rezsiről, de Erzsike néni nem az öltönyös embert, hanem a pofátlan kölköt látta benne.

Nem volt nála a hajdani kapanyél, ezért összegyűrte azt a sárga csekket, az asztalra kente, és két maflást adott a cseresznyetolvajnak, aki nem lepődött meg, a hóna alá kapta a húsz kilós öregasszonyt, és kirakta az utcára. A kocsma népe – az ura is – látta mindezt, egyként kortyolt a fröccséből, egy bicikli váratlanul eldőlt, mert épp arra járt a szentlélek, Erzsike néni arcán, szeméből pedig megindult szerencsétlen életének sós patakja.

(Idén február végén egyik reggel a polgármesteri hivatalban kereste fel egy szatmári település vezetőjét egy idős asszony, és kérdőre vonta az általa fizetendő szemétszállítási díj összege miatt, ugyanis azt eltúlzottnak tartotta. Bár a polgármester megfelelő tájékoztatást adott a jogszabályi előírásokról, ezen a néni annyira feldühödött, hogy az íróasztala mögött ülő férfinak lekevert két pofont és a nyakát is megkarmolta. A polgármester ezután megragadta az asszonyt, és kivezette az irodából. Hivatalos személy elleni erőszak miatt kilencvenkétezer forintra büntették a nőt. – MTI)

Csikidam

Akár szerencsétlen Szikora Robi a dínók korában, Orbán ugyanúgy találja meg a maga gidáit minden időkben és minden témában, hogy aztán együtt vonagoljanak Európa,- illetve a világ nagy színpadain, hogy legyen min röhögnie a hülyeségbe még teljesen bele nem ájult népeknek.

Most is, ebben a csíki, nem csíki, vs Heineken vörös csillag dichotómiában, amely immár nemzeti sorskérdéssé vált, mert jobb dolgunk ezen kívül nem igazán mutatkozik. Kivéve persze a határainkon két kerítés közt bóklászó tizenhárom, óvodás korú terrorista dolgát, akik ellen feldübörögtek tankjaink.

Persze, ahol ilyen a gazdatest, ott könnyen tenyészik a bolondgomba. Esetünkben épp a Szovjetunióban volt Magyar Politikai Rabok és Kényszermunkások Szervezete, valamint a Szabadságvédő Alapítvány, aki hülyék beperelték a Heinekent, mert szerintük a cég termékein feltüntetett vörös csillag sérti a kommunista diktatúra áldozatainak emlékét.

Ez épp most jutott az eszükbe, zárójelben: a Szovjetunióban volt Magyar Politikai Rabok és Kényszermunkások Szervezete elnöke az a Menczer Erzsébet, aki korábban fideszes országgyűlési képviselő volt, és most is a III. kerületi Fidesz vezetője, nem véletlen tehát, hogy a butaság bátorságával csinálnak hülyét magukból.

Olyan ez, mint 2014-ben, a magyar abszurd egy másik korában, amikor a CÖF nyílt levélben fordult Barack Obama amerikai elnökhöz a Magyarországot elmarasztaló írásokkal kapcsolatosan. Most Trump van már odaát, a Heineken meg itt, amely gigacég valószínűleg összeszarja magát a Menczer Erzsébet & Co.-tól.

Ezek a kényszermunkások a következőknek mennek neki: ennek a legújabb patás ördögnek, ennek a Heinekennek van százhuszonöt sörgyára, a világ hetven országában van jelen, globális szinten a harmadik helyen áll az eladott mennyiségek és a jövedelmezőség tekintetében. A cég mindennapi tevékenységét pedig átlagosan ötvenhatezer alkalmazott segíti.

De, hogy mért is van ez így, hogy ezek az üldözöttek ajvékolnak. Pártunk agya megdurrant, és a hírek szerint totális hadjáratra készülnek a hollandok ellen, az önkényuralmi jelképtilalommal próbálkozó törvényjavaslat csak az előszele volt a további támadásoknak, az indoklás pedig egészen elképesztő.

A lényeg: „A Heineken nem viheti el szárazon, hogy megsértette az erdélyi magyarokat, végső soron a magyar nemzetet”. Ezen túl kormányunk harci buzgalmában kijelentette: „Megvédi a mocskos multi által eltaposni kívánt szegény, (nem igazán) kis, (nem is annyira) magyar székelyföldi manufaktúrát. Ezen túl immár a Heineken „támadását” a kormány szimbolikusan kiterjesztette nemcsak egész Erdély, hanem a komplett határon túli magyarság elleni támadássá, a védelmét pedig az egész magyar nemzet megvédésévé.

Viszont emlékezzünk 2001-re, amikor már mutatkoztak a demencia első tünetei kedves vezetőnkön, akkor hirdette meg ugyanis a harcot az “osztrák vircsaft” ellen földügyekben. Erre elköltöttek minden eredmény nélkül kétmilliárd forintot, akkor is a választási kampányra akartak produkálni zsebszerződéseket, de nem igazán sikerült.

Itt tartunk újra. Mint azt egy kormányközeli szakértő elmondta: “Ez nem jogi kérdés, maximum harmadsorban az. A tét – ha eddig nem lett volna egyértelmű – csak a felszínen az, ugyanis, erősen kilóg a lóláb, hogy a jótettel valójában az egy év múlva begyűjtendő határon túli szavazatokért szállnak harcba.” Viszont nem kéne a kurva voksokért a mi farkunkkal csapdosni a csalánt.

Ilyenen, hogy megint mi leszünk Európa bohócai, az ember – bár szomorú -, de már nem igazán csodálkozik. Viszont addig szórakoznak szavazatszedő buzgalmukban, míg a Heineken azt nem mondja, baszódjál meg Orbán Viktor, veszi a sátorfáját, és huss, elillan párezer munkahely. Mint föntebb bemutattam, ezek a csillagosok ezt nem igazán fogják megérezni, de a magyar keményen dolgozó kisember, na, az igen. Akkor lesz csak csikidam, sőt, hogy stílszerűek legyünk: csíkidam.

Varázslólekvár

Rövid helyzetrajz:
„Mit látsz, Lacó? Egy nagy segget látok. De lehet, hogy csak hallucinálok.”
(AE Bizottság)

A sors fura fintora, továbbá Isten és Orbán országló szándékai miatt a külügyeket fölzabáló futsalzseni Szijjártó et. most éppen „új világrendről” sző omló álmokat. Mindeme delírt arra alapozza, hogy a nagy vízen túli Trump adminisztráció egyelőre nem rúgott a valagába, de eljön az ideje annak is, mint ahogyan mindennek.

Szijjártó et. annak örül, hogy Donald kacsa nem akarja „importálni a demokráciát”, mint dekadens elődei, pedig nagy üzlet lenne benne meglátásunk szerint. A jólfésült elnök egyelőre saját hazájának szétkúrásával foglalatoskodik, viszont minden diabolikus baromsága mellett megvan az az előnye a mi hülyéinkkel szemben, hogy nem a saját zsebét tömködi.

Emlékezhetünk, még a saját csicsás tornyát is alig akarta odahagyni, pénzügyeinek intézéséről pedig lemondott. Itt, minálunk ezzel szemben éppen a pénzügyek vannak a kormányzásnak mondott ákombákom centrumában, erősen kihegyezve a szerzésre, és ennek törvénybe iktatására. Hosszú volna hét év ganajságait számba venni, imhol azonban két friss, ropogós példa.

A tao-pénzekhez úgy ragaszkodnak, mint vak komondor a csontjához. A bíróság úgy döntött, tizenöt napon belül ki kell adniuk, honnan jön ez a lóvé, és hová vándorol, mert közadat a közpénzek felhasználása. Viszont, mint tudvalévő, a közpénz jelleg el szok’ veszni minálunk, következésképp kellemetlen volna beszámolni róla. Az ítélet a mi fiainkat egyáltalán nem hatja meg, basznak rá, mondhatni, és a Kúriához fordultak, hogy a mocskot rejtegetni tudják.

A másik cukiság az eljövendő szerzéseknek ágyaz meg. Pártunk és kormányunk kitörölte a szankciókról szóló bekezdést a Nemzeti Kommunikációs Hivatalról szóló rendeletéből, emellett létrehoztak egy új, ámbár meglehetősen nehezen körvonalazható kategóriát a „kiemelt fontosságú kormányzati kommunikációs feladatokra”. Innentől mindenféle skrupulus nélkül lehet szórni a pénzt, akinek csak akarják. Sőt, azt sem büntetik, ha nem veszik figyelembe a közbeszerzési törvény vonatkozó rendelkezéseit.

Hát nem délibábos rónaság az élet minálunk polgártársak? Lófaszt mama, hogy egy másik klasszikust idézzünk. És mi ezt itt, Hunniában guvadt szemekkel és bamba lélekkel nézzük, panelprolistól, ellenzékestül együtt, aminek nem nagyon lesz jó vége. Ez a „kiemelt fontosságú kormányzati kommunikációs feladatokra” kitétel azt takarja, hogy mindjárt itt a kampány, és az a szarmennyiség, amely eddig is hullott bele a pofánkba, hatványozódni fog. Ha már gondolatmenetünket a Bizottság tánczenekar kis színesével nyitottuk, zárjuk is azzal, bemutatva kies jövőnket, íme:

„Dagdugó, varázslólekvár, minden számít, semmi sem használ.”

CSÍNYTEVÉS ÉLŐBEN – Estella jókedvre derítette a világot

Ugye, nem haragszol, kedves olvasó, ha néhány pillanatra kirángatlak a világpolitika forrongó bugyraiból, ha elfordítom a tekinteted az egyre idegesítőbb gyűlölet kampányok hírei felől, s bemutatok neked egy alig három esztendős kislányt!

Lehetne ő bármelyikünk falatka gyermeke, de ez a csörfös apróság Mountain Butorac keresztlánya, Estella – egy ismeretlen úr szemefénye, aki Rómában él, s ezt a kirándulást valamiféle ajándékul adta a csöppségnek.
Elvitte őt Ferenc pápa rendezvényére, egy úgynevezett „általános kihallgatásra”, ahol a parányi leányka karról karra járva eljuthatott a szentatya közelébe.
A jó szándékú fölnőttek szerették volna örökre emlékezetessé tenni számára ezt a soha vissza nem térő pillanatot!
Végtére is, az ember – főleg óvodás korban – nem minden nap találkozhat az egyházfővel!

Estella a pápához érve előbb minden erejét összeszedve próbált pontosan úgy „viselkedni”, ahogy egy megszeppent kislányhoz illik. Tűrte a cirógatást, meg a kicsinységének feltétlenül járó pápai puszit – de ami ezután történt, több volt, mindenféle előre megírható poénnál! Estella fantáziáját alaposan izgalomba hozta a fehér ruhás bácsi látványa, jóságos szavai, simogatása, de leginkább annak különös fejfedője, ezért a mit sem sejtő pápa fejéről egyszerűen lekapta annak pileólusát, nem kis derültséget okozva ezzel a jelenlévők között.

És mert a dolog 2017. március 22-én történt, nem nehéz megjósolni, még hány millióan fogják derűvel szemlélni Estella csínytevését!

Milyen jó volna, ha ez a fránya világ olykor megpihenne néhány pillanatra, elfelejtené a gazdaság gondjait, az éhínségek, migrációs vonulások szörnyűségeit, s láthatnánk boldog gyermekarcokat – mondjuk éppen csínytevés közben! Évek hosszú sora óta láthatunk egyre borzalmasabb tudósításokat a szétbombázott Alepporól, ahol sikoltó és fájdalomtól bömbölő édesapák rohannak karjaikba haldokló gyermekeikkel. Láthatunk az óceán partjára sodort halott gyermekekről megrázó képeket – és akkor, végre, megérkezik közénk Estella, egy szinte észrevétlen tündér és előhozza szíveinkből azt a kevéske, ott szunnyadó melegséget!

A katolikus egyházfő – a híres közszereplő, a világ egyik leghatalmasabb embere – kacagott, s a csínytevés után talán az ő napja is sokkal gazdagabb lehetett! Ugyan, mi kellene ahhoz, hogy a világ bármely pontján újra csak fellobbanjanak az Estellához hasonló kicsiny lángok! Hogy legalább reményünk maradhasson az állandó harcok közben! A pápa és kicsinyke csínytevője története bejárta a világsajtót. Az eddig egyébként folyamatosan az egyházfőt szapulók előtt is lehetőség nyílt a derűre.

Pedig csak egy egészen apró csoda történt!
Nem pocakos és vénséges-vén politikus bácsik szíveskedtek leereszkedni csemeték közé, nem azzal rémisztgették az apróságokat, hogy bájologni, gügyögni próbáltak a náluknál nyilvánvalóan különb gyermekemberek előtt – a világ éppen azért hálás most Estellának, mert merészelt gyermek lenni! Olykor magunk is megpróbálhatnánk elódalogni az engedelmes alattvalók közül a szabadságukat még megélni képes, gyermeki lények tábora felé!

Van mit tanulnunk Estellától és a hozzá hasonló angyaloktól!

Űrséta járókerettel

Bajkon Úr, azaz dr. Fónagy János azt válaszolta egy kérdésre az ország nagycirkuszában, amelyet mostanában Parlamentnek hívnak, azért van szükség mindösszesen körülbelül hatmilliárd forintért Gyulaházára űrközpontot, Sátoraljaújhelyre meg világcsúcsos üveghidat építeni, hogy:

„Növeljék az érintett térségek turisztikai vonzerejét. A látogatók számának emelkedése hozzájárul a helyi gazdaság fejlődéséhez, növeli a vendéglátó egységek látogatottságát, a szálláshelyek kihasználtságát, és pozitív hatással van a munkahelyteremtésre is.”

Ezt elmondták már a felcsúti kisvasútról is, amelyet már meg is látogatott három busznyi szegedi nyugdíjas, ilyképp kezdi behozni az árát. Még pár ilyen túra, és minden rendben is lesz.

Gyulaházán született az „összes magyar űrhajós” (by: Hadházi László) – amit kikérünk magunknak Magyari Béla nevében -, és nem megbántva a derék települést, akik azt sem tudják, mi lesz majd a létesítményükben, helyettük azért képzelődünk csöppet.

Farkas Bertalannak bizonyára volt egy szkafanderje, amiben annak idején meghódította a világegyetemet, lehet még néhány lelkes fotó, valamint az elhíresült plakát, amely annak idején elárasztotta egész Magyarországot, mint éltesebbek emlékezhetnek rá. De abban a pillanatban csupán, amikor kiderült, hogy a rakétája nem esett cafatokra, és már odafönt van.

Astronaut in a spacesuit

Ezen kívül mi kerülhet még a vitrinekbe? A tízórais zacskója, vagy a gyerekkori falovacskája. Arra kíváncsi volnék azonban, hogy a mostani finnyás hatalom mit kezd majd a Berci űrruhácskáján nagyon jól látható veres csillaggal, na, ez a jövő zenéje.

Mondjuk, az egészet fölül lehet írni, ha Putyinnal kiegyeznek, oszt Orbánt magát lövik ki a Napba, akkor lesz mit rakosgatni még a tárlókba, de erről folynak még a tárgyalások.

Visszatérve még Bajkon Úr turistavonzó ideájára, ki a rossebet érdekel a népek közül ez? Ha ilyenre vágynak, elmennek Houstonba, vagy az igazi Bajkonurba, azokon a helyeken van mit lesni. Még továbbá, munkahelyet maximum egyet teremt a „space-központ”, a nyugdíjas teremőrét.

Látogassunk el most képzeletünkben Sátoraljaújhelyre, ahová világcsúcsot jelentő, hétszáz méternyi üveghidat képzelnek az álmok álmodói, amely évi félmillió látogatót vonz majd. Gyönyörű idea.

Viszont veszély, az sokféle van. Ha megépül az a híd, még úgy járhatnak vele, mint a szintén világhíres Dagály Úszóaréna, amelynek az átadás után pár héttel egészen közönségesen beszakadt az alja, mint azt a napokban lehetett olvasni. Ez az opció egy üveghídnál eléggé zsenánt dolog.

Másik eshetőség, hogy ez is csak az elhíresült blöff kategóriájába tartozik, s midőn elkészül az a híd, olyan lesz, mint amilyeneken rossz kalandfilmekben esnek-kelnek a főhősök párás dzsungelek mélyén, mert recseg alattuk a palló, a gonosz meg a nyomukban liheg.

Ilyen folyományokat föltételezek, egészen egyszerű okokból. Ez nem Helsinki, ez nem Nyugat, hanem Magyarország. Itt pofázni, azt tudnak, valamint megnyitni a bukszát hatmilliárd értékben valamely cimborának, hogy pontot tegyünk a két ügy végére. Ugye, Bajkon Úr?

MEDDIG SZÉGYENKEZÜNK MÉG? – szombathelyi vagyok, de gáz!

Ülök a vonaton.
Utazom, s bár csak a szomszéd megyéig zötyögök, jól esne diskurálgatni.

A régiek valahogy úgy mondták: „jobban telik az idő…”
Rávetem magam a szomszédokra, túlesünk a kezdeti formaságokon.

Pofántegeznek, visszabratyizok.

Jönnek a szokásos bevezető klisék az időjárásról, meg a hosszúra nyúlt fűtési szezonról, aztán előbukkan a „hová valósi vagy”, mint az újabb kérdésözön nyitópoénja.
Ja, szombathelyi? Igen, az a kretén város, ahol elbántak a Jordánnal… hogy lehettek ilyen korlátoltak?

Megbénulok.
Valahogy ez az a pont, amikor azt is megbánom, hogy vonatra szálltam. Mégiscsak össze kellett volna dobni a muterék verdáját, vagy talán a zsúfolt és büdös buszon a számtalan nyugger közt kellett volna zötykölődnöm, nagy, gömbölyű hátsók közé szorulva… ki tudja?

Lehet, hogy csak egyszerűen elő kellett volna vennem a fülest, előkotorni az öreg mobilt és nyomni, valami fülsiketítő zenét, oda-vissza! De nem! Én a marha, a szombathelyi marha előhozakodtam ezzel a szerencsétlenséggel, és tessék, megkaptam!
A kretén városból való vagyok, ahol elbántak Jordánnal…

A kollektív bűnösség minden létező lehetetlenségét átizzadva ülök a lesújtó pillantások özönében. Tudom, érzem, hogy hiába is próbálnám tompítani, vagy éppen fényezni ezt az ellehetetlenítő állapotot, bélyeg alá kerültem, jöhetek én már bármivel! Minek mosakodnék? Miről tehetek…szombathelyiként? Mi a bűnöm?
(…)

Bár, ha jobban belegondolok, ugyan, mivel is hozakodhatnék elő, mindezek után? Mit mondjak, hogy a Szent Márton szülővárosából jövök, a segítés városából (sic!), vagy emlegessem az ókori Savaria romjain évről évre megelevenedő, összeerőlködött “történelmi” karnevált? Te jó ég, abból megint csak ugyanaz lesz… Igen, az a kretén város, ahol elbántak a Jordánnal… hogy lehettek ilyen korlátoltak? Stb…stb!

Még jó, hogy a „sötét Zala” olyan közel van!
Ami persze még véletlenül sem sötét, sőt, maga a fényözön, bár színháza soha nem érdemelhetett olyan értéket, mint Jordán Tamás! Vezetői előtt mégis volt becsülete Ruszt Józsefnek, Halasi Imrének, vagy éppen Besenczi Árpádnak, s nem kellett tüntetniük a zalaegerszegieknek, amikor a zalai megyeszékhely vezéreinek elgurult a gyógyszere!

De számukra mégis csak álom maradhatott volna, hogy a Nemzeti egykori vezetője, Kaposvár legendája a semmiből létrehozzon egy társulatot, majd belakja a végtelen hosszú semmi után nyíló, „az első” kőszínházat.

Hja, ez velünk megesett.
Ahogy most a Puskás bagázs által véghez vitt erődemonstráció is végbement. Szombathely? Igen, az a kretén város, ahol elbántak a Jordánnal… hogy lehettek ilyen korlátoltak?

Megbélyegezve, leforrázva hagyom el a vonatot, szinte menekülök a pályaudvarról. Ez van, ez van most, s ami a legszomorúbb, hogy a jelek szerint ez marad.
Ez marad?????????????

A kretén városból való vagyok, ahol elbántak Jordánnal…

Mi, a kretén város lakói, szombathelyiek, nyakunkon a gyüttment führerrel és csordájával – cipeljük a szégyent. Találgatjuk, mi jöhet még?

Ennyi?

Hülyék vagyunk

Az LMP beadta ezt a népszavazási kezdeményezését Paks II. ügyében, amelyet a Nemzeti Választási Bizottság – mivelhogy feltehetőleg erre kapott iránymutatást – annak rendje és módja szerint söpört le az asztalról. Kereste nagyon az elutasítás okait és indokait, amelyek közül kettő egészen különösen érdekes.

Mégpedig, hogy egyes kérdések túl bonyolultak ahhoz, hogy az emberek dönteni tudjanak, vagy az, hogy a kezdeményezés túl távoli döntésekre vonatkozik. Különös dolgok ezek, már az olimpia kapcsán is kiderült, hogy nem értünk mi ahhoz, valamint Stefka lapigazgató tudata szerint meg, hogy aki aláírt ellene, az mind hatökör.

Így hát, már többszörösen is bebizonyosodott, hogy mit gondol az alattvalókról a regnáló hatalom, leginkább azt, hogy degenerált szavazógép. Paks II. kapcsán tehát nem vagyunk képesek eldönteni szerintük, hogy akarunk-e az ország közepére egy potenciális Csernobilt, vagy sem, ami már tényleg egy szint.

A másik meg, hogy ez az egész túl távoli döntésekre vonatkozik. Az igaz, hogy nem éppen a pillanatnyi igényekre irányul, hogy egyen-e az ember farhátat vagy csirkelábat, vagy, hogy kikérje-e a második fröccsöt a csehóban. Ha a mélyen nem tisztelt hatalom szerint csupán erre alkalmas a magyar proletár, akkor zavar keletkezik majd az erőben.

Mert ugyanis és akkor, azt sem tudja az ember eldönteni, hogy nőül válassza-e a szépséges Zsuzskát, mert, hogy milyen randa és kiállhatatlan hárpia válik majd belőle, az is igen rohadtul messze van. Ilykép a CSOK-ot sem veszi igénybe az ember, mert ki tudja mi lesz addig, míg felépül végül a házunk, ergo, kölket sem csinál, mert az meg majd baltával veri szét a fejünket a távoli jövőben.

Látszik, hogy nehéz és bonyolult dolgok ezek, tényleg nem érdemesek és méltóak arra, hogy a panelproli mindezekről maga határozzon, elég lesz, ha megmutatja neki az utat a Párt. És jé, tényleg, mintha efelé tendálna az egész rohadt, elcseszett ország és a rendszer.

Miheztartás végett viszont:

„Miniszterelnökként szembejön velem a nép, és azt mondja, hogy nono, kedves barátom, ez nem fog menni. Ne hazudj, beszélj érthetően, ne rekeszd ki a társadalmat a kormánydöntésekből, és légy szíves a szociális biztonságunkat ne emészd fel a mániáid érdekében.”

Ezt mondta Orbán Viktor ellenzéki politikus 2008-ban, amikor a Fidesz kezdeményezésére kiírt, háromigenesként elhíresült népszavazáson a választók megszavazták a vizitdíj, a képzési hozzájárulás és a kórházi napidíj eltörlését. De ez is már oly távoli múlt, hogy az emléke is elhalványult, fölzabálta a rendszer maga.

Különös dolog ez az idő.