Kategória: göncz árpád

A lélek súlya

Hetven millió forint. Ennyibe került, hogy egy ember se legyen az utcán, amikor Erdogan Orbánnál járt, és ez csak a rendőrségi számla. A járulékos veszteségekről nincs kimutatás, a lélek dolgairól meg ne is beszéljünk. Ki törődik azzal, illetve ki és hogyan törődik? Sőt, azt sem tudjuk, van-e egyáltalán ez a bozontos, vagy csak elektromos kapcsolatok az idegpályákban, esetleg tényleg mérhető és pár gramm súlya van. Aztán, hogy hol lakik, a szívben vagy a fejben, s akinek nincs, az gép-e, ezek egyáltalán nem ismert dolgok.

Akire hetven milliót kell költeni, hogy embertársaitól hermetikusan elzárják, s aki ennyit hajlandó is áldozni rá, nos, az híján van a léleknek. Csak azt a Rubicont nem lehet meglelni, azt a pontot megtalálni, amikor az emberből gép lesz, demokratából despota, vagy, ha soha nem is volt demokrata, akkor ember volt-e egyáltalán valaha, s pláne mi lesz a jövőben. Ezt sem lehet tudni, pedig ezek alapvető kérdések, és mégis, egyáltalán nem lényegesek. Mert gondolkodni máma fölösleges, érezni kell, vigyázzba vágni magunkat, ha szól a Nélküled. Ez elgondolkodtató, és a hit történetében totemizmusnak nevezik.

Ennek fétise az erdélyi medve, ami nem játék. Direkt sarkítom ki a hülyeséget, bár túl nagy szükség nincs rá, magától is öblös, de ezek közös dolgok. Erdogan – akit hetven millióért zártak el az emberektől – mostanában azokat sitteli le, akiknek nem tetszik, hogy öli a kurdokat. Minálunk azokat jelentik föl uszításért, akik nem állnak föl a Nélküledre, illetve még ki is plakátolják őket, hogy idegenszívű zsidók. Sheldonnak az volt a mániája, hogy a Lakótársi Szerződés nem érintheti a földet, itt meg állva kéne pisálni, ha megszólal ez az ótvar giccs.

Ha Sheldonra azt mondtuk, hogy jól van, hülye szegény, akkor körülnézve országunkban vajon milyen megállapításokra lehetne és kellene jutnunk? Ahogyan szaporodnak a kijelölt tisztelni való dolgok, úgy lesz egyre személytelenebb a világ. Mi közöm nekem a Nélküledhez, a nemzeti emlékezés gödréhez, meg az ilyen kijelölt totemekhez, semmi sem. Parancsra nem lehet szeretni, erről összetört szívek tudnának sokat mesélni, és mégis, akik hetven millióért elkülönülnek, elvárják, hogy rajongjanak értük, mert valami ösztön maradt bennük, hogy jó kölyökkutyának lenni.

S ugyanakkor, amikor nem sajnálják a pénzt, hogy a biztonságra hivatkozva légüres teret hozzanak létre maguk körül, arra még szívesebben költenek, hogy klakőrökkel tapsoltassák magukat, mert az jó. Például lengyeleket hozatnak március 15-én, kiválogatják, ki érhet a közelükbe, lehetőleg olyan, aki kezet csókol nekik, de ez már a diktátorok lélektanához tartozik, mert eszerint van nekik ilyenjük, ha beteg is. És ugyanakkor válik gépiessé és személytelenné az elnyomás, paragrafusok és törvények írják elő a szeretetet, esetleg büntetik a hűtlenséget, ami abszurd.

Nem mindenki alkalmas hülyének azonban. Emlékszem Göncz Árpádra, amikor friss köztársasági elnökként bejött a terembe az őt váró újságírókhoz, és odahagyva a testőreit, csillogó szemekkel, “szevasztok” kiáltással perdült a szoba közepére. Vagy emlékszem Kuncze Gáborra, amikor belügyminiszterként először találkoztam vele, és furán nézett. Mondom, mi baja, erre nekem szögezte az állító kérdést: kosárlabda?! Mondom neki, igen. Erre ő: én Csepel Autó, és te? Tudtam, hogy valahonnan ismerlek. – Így kezdődött a demokrácia Magyarországon, amikor még köztársaság volt.

Ilyenkor, amikor ezeken gondolkozom, eszembe jut Faludy György is, aki ’45 után lázasan járta a vidéket, előadásokat tartott és beszélgetett szénaboglyák tövében. Aztán elvitte őt is az ÁVH. Mert ez az ország mindig mindent elcsesz, ahogyan most is. Egyébként Donáth Anna EP-képviselő jóvoltából tudjuk, hogy hetven millióba került az Erdogan-cirkusz lezárásos része. De, mint föntebb látszott, pénzben nem mérhető a kár. Mert el tudják képzelni Ádert csillogó szemmel, szevaszozni, vagy Pintért mondjuk velem, hogy kosárlabdáról diskurál? Ugyehogy nem. És ez a baj. Nem nekem, az oszágnak.

Ahová jutottunk

Négy éve halt meg Göncz Árpád, s ez alkalomból a világ, az ország, az emberek azon szelete és szeglete, akiben s ahol lakik még valami, pislákol még csöppnyi abból, amit konszenzusosan jónak neveznek, megemlékezik erről a veszteségről. Sokan lesznek, mert hirtelen eszembe jutott, amikor négy éve ezen a napon megírtam a megemlékező-búcsúztatót, milyen elemi erejű volt az olvasói szeretet, ami nem az írás, hanem Göncz Árpád irányába megnyilvánult.

Bár nem mérce, de mégiscsak mutat valamit, hogy a Facebook különös világában több mint ötezer lájkot kapott az a szösszenet, ennyit előtte-utána soha egy firkálmányom sem. Ez mutatta a gyász és megrendültség mértékét és mélységét, ami mára is megmaradt. Göncz Árpád az egykor volt boldog békeidők szimbóluma lett, amikor létezett még a tisztesség és a becsület valahol, ha nem is könnyen. Bár akkor is fütyültek Csurka pribékjei, amit viszont még elnyomott a közfelháborodás.

Ma ilyen már nincs. Iderakom az akkori írást, és nem restségből vagy burkolt szándékkal, hogy megint agyonlájkolják az olvasók, hanem miheztartás végett, hogy mi is volt négy évvel ezelőtt, meg emlékezni, végül pedig továbbgondolási alapként, hogy lássuk, hová is jutottunk. “Jóvan aptya!” – Gyászbeszéd Göncz Árpád sírjánál – ez volt az írás címe, és akkor most olvassuk el újra s megint megnyugvásnak, míg odakint üvöltenek a farkasok. Íme:

„Ha szolgálni kívánok valakit, azokat kívánom szolgálni, kiknek szolgájuk nincsen: a védteleneket. Akiknek sem a darutollas úri világban, sem az egyenlők közt egyenlőbbek világában nem jutott jó szó. – (Göncz Árpád parlamenti felszólalása, 1990. augusztus 3.)

Apai nagyanyám egyszerű parasztasszony volt, akinek életében nem adatott meg, hogy valaki szolgálja őt, mindig ő szolgált. A földeken, a gyerekeinek és az urának, akit ma férjnek hívnak. Ő is, mint sorsosai, megadóan tűrték azt, amit a Teremtő és a történelem mért reájuk. Nem volt egyszerű az élete, megélt két háborút, forradalmat, az ura rigolyáit, amely miatt emelkedett hangon pörölt a nagyapámmal, aki pedig ezt nem megadóan, hanem igen bölcsen tűrte.

Utóbb derült csak ki, hogy nem bölcsesség volt ez, hanem a szeretet türelme, amely segedelmével ha kínnal is, de fölneveltek hat gyereket, köztük az apámat, aki követte őket már nagyon rég. Így nekik köszönhetem azt is, hogy tapasztalhattam, miként kell millió éves házason civakodni az üvöltésig, hogy aztán másnap rózsaszínű élet induljon el megint, akárha mi sem történt volna. Titkuk, ha volt valami, a kezükben rejlett, ahogyan egymásra hasonlóan vált göcsörtössé.

Aztán egy nap meghalt a papa. Nem hagyott már árvákat, csak embernyi utódokat, dédeket, ilyeneket, ám mindenki arra számított, hogy a kőkemény parasztasszony végül összeomlik. De senkinek nem tette meg ezt a szívességet. A temetésen fekete ruhában, fekete kendőben odalépett a koporsóhoz. Simogatta, paskolgatta sokáig, és egyszer csak megszólalt: „Te vagy aptya? Jóvan aptya!” És helyet foglalt a szertartáshoz. Akkor gyerek voltam, így csak utóbb jöttem rá, hogy ennél mélyebb gyász nincsen. Ebben benne volt az egész világ.

Göncz Árpádot nem csak Árpi Bácsinak, Göncz Papának is hívták, akikért, akiknek szolgált. Papa volt. Így hát innen a távolból fekete ruhában fedetlen fővel odalépek a koporsóhoz, simogatom, paskolgatom sokáig, és megszólalok: „Te vagy aptya? Jóvan aptya!” És ennyi elég is.”

Ennyi történt velem négy éve, és a szomorúság fölidézése mellett az ötlik be leginkább, létezik-e ma olyan politikus, akiről így lehetne írni. Nem, nincs ilyen. Előtte az ember Antall halálakor hidegséget érzett, emberi-keresztényi módon elismerte, nem akart tán rosszat, de nem sikerült neki, legyen neki könnyű a föld. Horn a ketreccel a fején azt váltotta ki, hogy meghalt egy becsületes, tisztességes ember, kár érte. Göncz Árpád elvesztése pedig a nagyapját idézte fel a meglett embernek, ez tehát tragédia volt.

De mindhárom érzés vállalható, mert valamelyes veszteséget tételez. Ellenben, ha ma bármelyik ingyenélő, tolvaj, jellemtelen senkiházi meghalna, mit éreznénk nyomorúságunkban? Na végre, csakhogy elvitte az ördög. Ezt éreznénk, és szégyellnénk magunkat érte, de jogtalanul mert nem kell gyászolni, ha nincs mit gyászolni. És most, hogy hétre-hét és napra-nap halnak meg, mennek el azok ma is, akik megérdemlik a sóhajtást, végül már senki nem marad.

Nem lesz kiért könnyet ejteni, a gyászunk is elveszik. Pedig annál hidegebb már nem lehet a világ, mint mikor már sírni sem tudunk. És ez lesz.

Pertu

Tordai Bence, a Párbeszéd mókuskája vagy illetlen ember, vagy pedig nem, mindenesetre letegezte nagyméltóságú Orbán Viktor Mihályt, és emiatt most sokan fel akarják négyelni vagy karóba húzni, ő pedig saját magát faszagyerek forradalmárnak képzeli.

Mindkét opció baromság. Mert ugyan lehet, hogy párszáz évvel ezelőtt egy ilyenért tényleg a vérpadon végezte volna, máma viszont csak bunkónak tartják. Emellett pedig Orbán Viktor Mihályt naponta százak és ezrek tegezik le ebben az országban, sőt, ennél cifrább dolgok is történnek vele verbálisan, és mégsem hiszi egyik mosdatlan szájú sem, hogy ettől a gesztustól ő hős partizán lenne.

Ami miatt ez a Tordai most azt képzeli, hogy mesebeli alak lett, az ez: „Botrányhős semmiképpen nem akarok lenni, de érdemes erős eszközöket használni ahhoz, hogy lebontsuk azokat a hatalmi kulisszákat, amik sokak szemében sebezhetetlenné és támadhatatlanná teszik a miniszterelnököt.”

Az ilyesmiken már rég túl vagyunk. Milliók tegezik Orbán Viktor Mihályt, akik pedig nem, azok kezet csókolnak neki, és földhöz verik magukat alélásukban, ha a lába nyomát nyalogathatják. Ők akkor sem tegeznék le az istenüket, ha migráncsok potyognának az égből, mert vannak a világon örök dolgok, s számukra ez a szaralak az.

Tordai mókus gesztusa, hogy a tegezéssel üt rést a monolit Orbán szobron, tehát úgy hülyeség, ahogy van. Ha már ellenzéki képviselő az ember, és így része a NER gépezetének, akkor más dolgokkal is foglalkozhatna, mint állítólag felszabadító hatású nyelvhasználattal. Az égő házból ugyanis nem a plüsskutyát hozzuk ki elsőként, hanem az igazit.

Viszont érdekes dolog ez a tegezés-magázás dichotómia. Kies hazánkban is akkor ütötte fel a fejét a magázás a XVI. században, amikor a társadalom végképp kettészakadt eltartókra és eltartottakra, ami ilyen utóbbi ez az Orbán Viktor Mihály is, és azokat kellett a tisztelet jeléül magázni, akik élősködők voltak.

A hőskorban tényleg veszélyes játék volt, amit ma űz ez a Tordai Bence, ugyanis, ha akkoriban volt illetlen, az alacsonyabb rangút ki is végezhették. Az uborkafán azonos ágon himbálózók viszont csak párbajoztak egymással, ha rosszul használták a nyelvet. Viszont az alacsonyabb rangúval szembeni gorombáskodás egyáltalán nem járt retorzióval, mint ahogyan most sem.

Erre pakolódott rá még Széchenyinek köszönhetően az önözés kínja, amely tovább nehezíti az őszinte kommunikációt. Milyen egyszerű azt mondani, elmész te a nuniba, még az is megy, hogy elmegy maga a redvesbe. Mindez úgy viszont már mókás, hogy elmegy ön a büdös jóniba. Milyenmá’ ez így, semmi zamata sincsen.

Ettől a magázás dologtól meghülyülnek az emberek egyébként is. Heigl osztályfőnök úr például a gimnázium harmadik osztályától a lányokat magázta például, így adva hamis tiszteletet nekik, míg minket viszont még negyedikben is tegezett, amiből az következhet, hogy semmire sem tartott.

Orbán Viktor Mihályt az álmoskönyvek szerint meg azért kellene magázni, mert közjogi méltóság. Ezt az ellentmondást oldotta fel egy kommentelő a maga őszinte módján:

„Ha Orbán ugyanolyan ember lenne, mint a szomszéd, akkor semmi gond nélkül lehetne tegezni, csakhogy a csúti teknővájó tolvaj egy beképzelt, arrogáns, kisebbségi komplexussal küzdő pszichopata. Emiatt azt gondolja, hogy a magázás, neadjisten az önözés neki magától értetődően jár. Kurvára téved, mert részemről még a “te tetű” megszólítást sem várhatná el.”

Ez nagyon bájos, ellenben bizonyság arra, hogy Tordai Bence mókus felszabadító akciója miért is röhejes. Az istenadta rég messzebb jár – ahogyan példánk is mutatja -, mint azt ő akár képzelhetné, így csak a szart paskolgatja, és ettől boldog. Lelke rajta.

Viszont Orbánt tényleg érdekli, hogy tegezik vagy magázzák. A régi időkben, amikor még futballoztam vele meg ellene, az interjúk során is per tu volt a manus, egyszer azonban, amikor kezdett kinyílni a csipája nagyon, azt mondta a képembe a kávéházi asztalnál, hogy mostantól magázódunk csakis. Jóvanbaszdmeg, ezt gondoltam magamban akkor, és láthatjuk is mivé lett ez az ember.

Göncz Árpád viszont, amikor köztársasági elnökként először volt módom vele találkozni, és vártunk rá az operatőrrel, amint megérkezett, és berontott a szobába, csilingelő hangon és vigyorgó szemekkel már az ajtóból kiabálta: szevasztok, sokat vártatok? Tessék választani. Illetve hát és sajnos, már nem lehet.

Ketrec

Május nyolcadikán reggel hattól délután kettőig lezárják a Kossuth teret, hogy ott szabadon mozoghassanak az országgyűlési képviselők, a diplomáciai küldöttségek és a külföldi védett személyek. Ezzel a szesszel kordonoznak, ami arra utal, nem alakuló szeánsz lesz, hanem koronázás, ha küldöttségek és védett mókusok garmadája fog ott szambázni. Ugyan már, királylány.

Pláne az országgyűlési őrség teszi ezt, amelynek a feladata a házelnök személyi védelme, az Országház és az Országgyűlési Irodaház objektumvédelme, tűzbiztonsági, díszelgési és protokolláris feladatok ellátása csupán. Ők ugyan alkalmazhatnak testi kényszert, de csak a honatyák-, és anyák ellen.

Mit kezdenek akkor a demonstrálókkal, kérdezhetnénk, ha lenne értelme, de ennek sincs. Ugyanis az egészet sajátos megvilágításba helyezte Bencsik András, akit nem kell bemutatni. Ő arról ábrándozott, hogy reméli, a katonaság majd megvédi az egész cirkuszt a tüntető csürhétől, és ezen a ponton olyan NER-otthonosan kezdi érezni magát az ember.

Hogy ki a csürhe, és ki nem az, afelett lehetne vitát nyitni, csak nem érdemes. Kiszólt csupán a luk a gödörből, aki alig egy hónapja még nyüszített, de a sikeres választási monyákolások után nagyon kinyílt a csipája, és ez így is marad neki még négy évig. Bosszantó, és akkor még kamaszlány voltam.

Viszont az felettébb érdekes, hogy ennek az országgyűlési őrségnek meddig terjed a hatásköre, átnyúlik-e a Dunán, és belevész a végtelenbe, vagy mi a rosseb. Hogy milyen határig óvhatja a majmok testi épségét, és akadályozza meg, hogy a lelkes közönség banánnal etesse őket.

A katonaság ügye is érdekes dolgokat vet fel, hogy bevethetők-e akkor, ha a tömeg nem tankokkal szaladgál, és utcaköveket tép fel, hanem verseket szaval. Nem hugyozza szét a teret, hanem csendesen, de kitartóan kérleli a T. Házban ülőket, hogy menjenek már el az ótvaros francba, és ez a kérlelés az ellenzéknek is szól?

Hiszen május nyolcadika lesz az a nap, amikor hivatalosan is részévé válnak a rendszernek, és a jelenlétükkel segítenek fenntartani azt a látszatvilágot, mintha a diktatúra demokrácia volna, és ez nemhogy felelőtlen, de mocskos dolog is. Annak a napja lesz ez, amikor a térről kirekesztettek hivatalosan is magukra maradnak.

Mert ezzel, hogy ketrecet csinálnak a Kossuth térből, létrehozzák azt a szimbolikus világot, amelyben a beül lévők valami ismeretlen ok miatt elitnek képzelhetik magukat teljesen elszakadva a valóságtól. És nem tudom, hogy ez most szomorú vagy röhejes, amikor öltönyös szarcsimbókok a mandátumuktól mennek mennybe.

Ez a gesztus egyben jelzi a bezárkózást is, ami megteremt magának egy alternatív valóságot, amely csupán annyi életjelet küld a világnak, hogy Szijjártó olykor-olykor kiordít belőle. Ugyanakkor mutatja kies hazánk totális lezüllését, amelyben egy igazság van csak, hogy én Orbán Viktor vagyok, azt csinálok, amit csak akarok.

Ez a ketrec, ami most létrejön, olyan ontológiai, mondhatni, hermeneutikai kérdéseket is felvet, hogy kit óv a vas, a belül lévőket, vagy a kívülről szemlélődőket azoktól. Ilyenkor olyan ambivalens és göcsörtös lesz az ember szíve, és nagyot, remegve dobban, mert például olyan is eszébe jut, amit a friss szavazók egyáltalán nem ismertek, mert annak idején halovány gondolatok voltak, ha egyáltalán.

A történelmi taxisblokád idején nem volt lezárva a Kossuth tér, és emlékezhetünk még a szerencsétlen Horváth Balázs ablakban bemutatott máttós tornamutatványaira. Mókás egy jelenet volt, viszont ő szeretett volna lövetni, mint ismeretes. Ebbéli törekvését a hadsereg főparancsnoka, bizonyos Göncz Árpád akadályozta meg.

Ilyenünk viszont most nincsen nekünk. Áderünk van csupán, aki a globális felmelegedéssel foglalkozik ilyen időkben, nem, mintha ennek a nyüves országnak lenne az elnöke, hanem, mintha nem is itt élne. Ebből fakadólag Bencsik hadserege annyi tüntetőt lő valagba, amennyit csak akar.

Így kezdődik el hivatalosan a harmadik négy év, már előtte azzal a tapasztalattal, hogy ami az ország házában történik, azzal egyáltalán nem kell foglalkozni. Ellesznek azok a ketrecben, nyálazzák Orbán forgatókönyvét és színre viszik. Viszont meg kéne találni a lehetőséget az előadás bojkottjára, aminek a módját momentán nem tudom, de töröm rajta a fejemet erősen.

Ha jutok valamire, elmesélem. Ígérem.

Szörnyű fülekkel legyezem magam

Ott van például az infravörös fény, ami csodát emberi szem nem is láthat, tök mindegy, hogy hullámként viselkedik-e, vagy van mégis anyagi tulajdonsága neki. Az ilyen kétségek hidegen hagyják a gránitszilárdságú gecületet, ami most már kőbe vésve öröklődik meg minden NER elsőáldozó csökött tudatában, hogy Czeglédy Csaba ocsmadék bűnöző.

Ilyen egyszerűen, bizonyíték, tárgyalás, kihallgatás nélkül. Rohadt egy alak most már a moziban, aki a világ összes gyermeke pénzét eltette valahová, hogy éhezzenek az ártatlanok, míg ő szörfözik a habokon. Ez ellen nincs mit tenni, amikor olyan szövegkörnyezetben jelenik meg a ganajság, hogy vajh, mi történhetett Balázs Klárival, és a két aggódás egy szinten ringatózik a Fidesz-keblekben.

És nem is fog ez megváltozni soha már. Viszont vannak emberek, akiknek minden mindegy, és éppen ezért félelem nélkül mennek be a barlangba a zombik közé, mint arra Mécs Imre is készül, aki megjárta a halálsort ezért a szombathelyi közgyűlés neki csak kerti parti. Ellenben azt feledi, hogy kigyúrt kopaszok között ő áruló spicli, ezért hagyták meg az életét, és az igazi hős az Dózsa László.

Én, ahogy Pelikán is, ideológiailag nem vagyok elég képzett, ám Virág elvtárstól ismerem a fiúk lelkét, miszerint ahol nem vagyunk mi, ott az ellenség, ezért értetlenkedek, hogy mit is akar Mécs Szombathelyen. Azt fölfogom, hogy mint anyaoldalam írja:

„Ha Puskás Tivadar polgármester és a közgyűlés hozzájárul, Mécs Imre volt 56-os elítélt, korábbi országgyűlési képviselő és dr. Szendrő-Németh Tamás ügyvéd ellenzéki aktivista tolmácsolja az előzetes letartóztatásban lévő Czeglédy Csaba álláspontját a szombathelyi közgyűlés szeptember 14-i, azaz jövő csütörtöki ülésén.”

Nem érzem magam tök hülyének, de vannak emlékeim. Göncz Árpádba is füttyel fojtották bele a szót az akkori drága lelkek, akik mára szöktek virágba teljesen. A tiszteletre méltó Mécs Imre is így járhat. Vagy a végletekig lojális és Arsch-csócsáló polgármester nem engedi böcsületesen a megszólalást, vagy, ha igen, akkor a narancsbőrű ellenőrző könyvbe belefeledkező megélhetési képviselő polgárok nem vesznek róla tudomást.

Más kimenetel nincsen. Szép idea ez a fölszólalósdi, ám teljesen értelmetlen. Mivel a fenséges fenékbe illesztett orr nem engedi érezni a mindent megülő szarszagot, aligha ér valamit is. Föltehetnők akkor a tízezer forintos kérdést, hogy akkor mit, s hogy? Erre viszont nincsen delikát válasz. Semmit se, sehogy. Az a bajom nekem nagyon, korunk annyira összesűrűsödött, hogy csak versben lehetne kifejezni. Ennek meg J. A. után semmi értelme nincsen.

„…Borostyánkőbe fagy be az ügyész,
fekete frakkban guggolva kinéz,
meredten nézi, hogy mi féltve föd,
cirógat, áld a fény, a szél, a köd,
befut a rózsa, amint rothadok,
pihévé szednek hűvös kócsagok
és őszi esték melege leszek,
hogy ne ludbőrzzenek az öregek…”

Így valahogyan.

Szívem és gusztusom szerint hasonképp lubickolnék medáliák közt lélegeztető gép nélkül, s ha a nagy élet, amelyet belep a narancsguano, olykor módot kínálna arra, hogy a tüdőm szét ne szakadjon, majd trágyalével telve ne ringatózzon csöndesen, mint a malac gyomra abáláskor, amikor az anyag átlényegül valami Magyarországgá, akkor, és csakis akkor engednék az ürdüng incselkedésinek is, és meghajolnék a teremtő előtt, ha ő ezt így akarta, és így is látta jónak.

Nincsen több mondandóm mára már.