Isztambulova néni boldogtalansága

A százhuszonkilencedik szülinapja lesz mindjárt az orosz Koku Isztambulovának, bár ez nem biztos egészen. A második csecsen háború alatt minden irata megsemmisült ugyanis, ám az újakban az áll, hogy 1889. június elsején született. Mindenesetre arra emlékszik, hogy túlélte az orosz polgárháborút, bujkált a németek elől, volt száműzetésben és látott két csecsen háborút is.

Ilyen jeles alkalmakkor, amikor ennyire különösen vén lesz az ember, felidézik a hosszú élet titkát. Isztambulova néni azonban azt mondja, fingja sincs arról, miért él még mindig. Sőt, arról sem szól a híradás, hogy hány tucat unoka, hányszáz déd-, ük, vagy az ő esetében ükük üli körbe a lábait elandalodva.

Inkább arról mesélnek a lapok, hogy a matróna nagyon bölcsen és karakán őszintén kijelentette: „Már biztos vagyok benne, hogy az életem nem volt boldog.” Sőt: „Fáradt vagyok. A hosszú élet számomra egyáltalán nem isten ajándéka, hanem büntetés. Visszanézve szomorú életemre azt kívánom, bárcsak fiatalon meghaltam volna.”

Ezen a ponton jövünk rá, hogy a néni valójában költő, csak nem tud róla. Például egészen biztos, hogy nem pallérozódott Füst Milánon, aztán mégis ugyanazt mondja, csak szűkebben. Milán bácsi mindezt a kiábrándultságot, ami Isztambulova néni lelkét megüli, a következőképpen öltötte formába a Hábi Szádiban:

„…– De továbbá: Harum al Rasid kalifa egyszer így szólt Abd el Numanhoz, egy szegény favágóhoz: – itt állsz testvér a napfényen és szomorú vagy. Szeretném tudni az okát, mert én is szomorú vagyok. Mondd el nekem testvér. A napfényen ugyanis vigadni szoktak az emberek. – Amire a favágó: – Azért búsúlok igazhívők ura, mert észbe vettem, hogy nekem semmiféle történetem nincs. Velem soha semmi se történt. El-Babot legalább megcsalta a felesége, Kászimot legalább nevetik az emberek, mert ravaszdi szemhunyoritások közben mesél és nagyokat hazudik, aztán itt van a mészáros fia, aki legalább megszöktette a kádi lányát, – node én? Mit teszek én? Fát vágok, délben megeszem azt a pár szem datolyát, ragiffal, vagyis tudod, a mi lapos lepényünkkel, amelyet Allah (legyen áldott az ő neve), nékem juttatott. Este megeszem a kesernyés hanafüvet, ugyancsak lepénnyel, aztán lefekszem. És ez így megy napról-napra. És mi jön ki ebből? mondd meg te magad, igazhívők ura. Ha meghalok, még azt se fogom tudni, hogy minek éltem. – Amire a kalifa kíséretéhez, illetve Dzsáfárhoz fordúlt és így szólt: – Látod-e, oh Dzsáfár, nekem bőségesen van történetem, mert hiszen hazudtam eleget, de meg is csaltak, szép lányokat is csábítottam fiatal koromban és a végén én se fogom tudni, hogy minek éltem…”

Innen látszik, nem kell ahhoz százhuszonkilenc évet lehúzni Csecsenföldön, hogy az ember kiábránduljon az életből. Sőt, magyar írónak sem muszáj lenni, elég, ha szövőnő volt az ember Kádár idejében, máma meg Orbán-nyugdíjas. Ez a két szakma bármivel helyettesíthető, ki fog derülni, hogy a magyar nénik, bácsik, már hetven évesen is elmondhatják ugyanazt, mint Isztambulova ott messze, hogy az életük nem volt boldog.

Ehhez csak őszintének kell lenni. Sőt, a fiatalabbak sem dicsekedhetnek valami nagy-nagy haligalival. Elég csak körülnézni, mi folyik ebben az országban a rendszerváltás óta, de az sem semmi, ami előtte volt még a mi életünkben. Sőt, ha visszaidézzük Mária országának ezer éves históriáját, az is kiderül, hogy egyáltalán nincs oka örömre az embernek ezen az anyaföldön.

Ebből az következik, hogy vagy az ország van elátkozva, vagy az emberi faj. Ez utóbbi felé hajlok, és igazolásul megint csak Füst bácsihoz fordulok, és elsősorban azért, mert nagy tanítómester ő, s ilyképp mindig igaza van. Másodsorban meg, mert ez a heppem:

„…Hábi-Szádi keleti mágus egyszer így szólt fiához, Tahtúrhoz:

– Egy vadszamár Libyában ezt panaszolta nékem: – mi vagyok én? Egy rongy vadszamár. Még nevem sincsen. Oh, ha én is a teremtés koronája, ha én is ember lehetnék!

– Newyork mellett egy néger így sóhajtott felém: – oh, ha én a teremtés koronája, ha én is fehér ember lehetnék! A zsidók bemennek egy keresztény templomba és mint hibátlan emberek jönnek ki belőle, – oh, ha nekünk is volna ilyen templomunk, ahol leválna rólunk ez a feketeség!

– Nancyban viszont találkoztam egy francia íróval, aki így beszélt: – Oh, ha én egy szép fiatal katonatiszt lehetnék, asszonyok kedvence, és méghozzá milliomos!

– Mindezek után pedig Rochum doktor, egy daliás szép, fehér és fiatal katonatiszt, még hozzá angol ember és orvos, egy délelőtt Edinburgban agyonlőtte magát. És ezt írta búcsúlevelében: – angol is vagyok, gazdag is, fiatal is, és én mondom nektek: nincs ocsmányabb, szerencsétlenebb állat e földön, mint a teremtés koronája, az emberi lény…”

Mindezek után egyáltalán nem véletlen, hogy százféle vallás és ezerféle filozófia mind másban látja a boldogság forrását és a boldogságot magát is eltérően definiálja. Senki nem tudja megfogni az igazi lényegét. Még maga Orbán Viktor sem, sőt ő leginkább nem. Mert, ha belegondolunk jelenlegi világunkba, nem igazán különbözik az űzött vad Isztambulova néniétől, pedig ő csecsen, mi meg magyarok vagyunk. Állítólag.

Háromezer indián

A messzi Brazíliában uszkve háromezer őslakos, magyarul indián – de nem dakota – helyi polgártárs a brazil kongresszus épületénél tüntetett, mivel a fakitermelők, állattenyésztők és más vállalkozó egyedek veszélyeztetik az ősi élőhelyeiket, és az állam ez ellen nem tesz semmit.

Az ottani rendőrök nem olyan cukik, mint a mieink, akik angyali nyugalommal tűrik, amikor a mi indiánjaink, akiket meg egyenesen az állam akar ledarálni, mintegy hetvenezren ricsajoznak a magyar parlament épülete előtt. Könnygázzal mentek tehát az ottani szervek a brazil indiánok ellen, akik az összecsapásban bevetették nyilaikat és lándzsáikat.

A csata kimenetele csak úgy nem volt kétséges, mint amikor a drágalátos konkvisztádorok megérkeztek a kontinensre, és a kereszt nevében rabszolgasorba taszították őket, azokat pedig, akik ellenálltak, lemészárolták. Később a hódítók jelentős része nem spanyol és portugál, hanem idegen volt: génovai, velencei, francia, angol, a hajók legénysége meg jórészt Európa minden kikötőjéből összeszedett börtöntöltelékekből állt, akik tovább abajgatták őket. Az indiánok tehát a nagy és örök vesztesek.

A Kárpátok alatt, a fülkeforradalom nyomában is megjelentek a hódítók, és alaposabban megvizsgálva ezek is börtöntöltelékek, feladatuk is csupán annyi, mint a hajdani contadoroknak, beszedni a pénzt az Uniótól, valamint az itteni őslakos indiánoktól. Éppen ezt vágta a pofájába tegnap az EP-ben bizonyos Verhofstadt nevű ember a mi konkvisztádorunknak, miközben ő kínosan mosolygott.

Belehazudott egy kontinens szemébe, kioktatták, eljárást indítottak ellene, aztán mégis győzött. Ez a természete neki, hogy nem bír veszíteni, a népszavazást is megnyerte, és mindent, amibe csak belefog, míg el nem fehérül majd a szája. Vonzalma az oroszokhoz ebből a szempontból érthető, mert bármily furcsa is, de a medve Nagy Péter óta nem igazán veszített háborút, szemben velünk, akik viszont egyet sem nyertünk.

Épp akkor, amikor az indiánok íjakkal keresték az igazságot a nagy vízen túl, a testvéri Moszkva Hazafi Parkjában igazi tankokkal és röpcsikkel játszásiból újra elfoglalták a Reichstagot, amely előadásban kétezer partizán vett részt, az ottani M1 pedig drámaian mutatta be az eseményt: robbanások, fegyverek ropogása és német katonának öltözött férfiak lángoló teste is látható volt.

A röpke összevetésből kiderül, hogy ezek az oroszok mindig nyernek, az indiánok sorsa meg a rezervátum, vagy a dzsungel mélye. A mi drágalátos hazánk a mongolok után megszenvedte a törököt, majd az osztrákot, hogy aztán az orosszal kerüljön bensőséges, vesztes kapcsolatba 1849-ben, 1945-ben és 1956-ban is.

Szijjártó külügyes nem járt a CEU-ra, ezért történelmi ismeretei is hézagosak. Ebből fakadóan beszél hülyeségeket, amikor egy lengyel lapnak így nyilatkozik: „Ön lengyel, ön itt él. (…) Én nem vagyok lengyel, nem itt élek, nincs lengyel gondolkodásmódom. Magyar vagyok, és megvan a magunk történelme. Mi nem tekintünk fenyegetésként Oroszországra. Pont.”

Mindez annak fényében érdekes különösen, hogy egy éven át visongtak ’56 okán, sőt, pár hete meg a málenkij robot volt a téma. Igaz, az ő felfogásukban azért nem az oroszok a felelősek, hanem a Gyurcsány.

Nehéz dolgok ezek, és elsősorban ganajosak, de mást nem nagyon várhatunk azoktól, akik a mi indiánjaink ellen a parlamentjükben aknavetőket, gépkarabélyokat óhajtanak bevetni, pedig a magyar őslakosnak se íja, se lándzsája nincsen, viszont ő is védi, amije a dúlás után még maradt, azt a kevéske szabadságot. Je suis indián tehát.

Kopaszok jönnek

Máig visszhangzik a visítás, amit 2006-ban csaptak drága honfitársaink, akik orbáni szervezésben rendszert dönteni mentek ki a friss levegőre, és azonosító nélküli rendőrökkel találták magukat szemben. Azóta is ezen rugóznak, viszont azokon legalább egyenruha volt, ami manapság már nincsen divatban.

A minap, amikor a CEU legyalulása miatt gyűlt össze a jobb érzésű nép, szembe találta magát az egyenruhásokkal megint, desszertként meg a soraiban találkozott kopasz alakokkal, akik belülről óhajtották hergelni őket, hogy szemből mondjuk nekiláthassanak gumibotozni.

Utóbb kiderült, hogy ezek a kopaszok nem azok a kopaszok voltak, akik a Fidesz székháznál a savazós bácsit védték, és se nem azok, akik meg az NVI-nél tevékenykedtek spontánul épp, mert arra akadt dolguk. A kopaszok nemzetünk lelki épségének hű őrizői, ezen kívül Kubatov et. kebelbarátjai is egyben.

Ezek a mostaniak viszont nem fizetett verőlegények, hanem jól képzett rendőrök voltak, és csupán civilben, hogy ne legyen feltűnő a dolog, valamint természetszerűleg mindenféle azonosító nélkül, ami hibát azzal magyaráztak utóbb, hogy letépték róluk a kontrollálhatatlan egyetemisták, na ja.

Mindebből kitetszik, hogy a rezsim szintet lépett, a Rubikonon meg a tüntetés utáni történésekkel kelt át, midőn az egyik külföldi demonstráló lakásán jelent meg a szerv, és addig nem is volt hajlandó távozni onnan, míg körbe nem szimatolhatott.

Rossz amerikai krimikben ilyen helyzetekben van erkölcsi dilemmája a hős nyomozóknak, hogy de hát nincsen nálunk bírói végzés a behatolás hivatalosságáról, ilyen elavult, csak a hanyatló nyugatra jellemző szarakodás viszont a mieinkre nem jellemző.

Sőt, ezeknek bejárásuk van hozzánk, mert egy magyar tüntetőhöz meg egyenesen kezében kulcscsomóval érkezett az ellenőrzés, csak amikor meglátták, akkor jött lányos zavarba, és nemlétező lakások meglátogatásáról értekezett. Ennek ismeretében nyer értelmet az is, ami pár hónapja velem történt.

Egyik éjszaka arra riadtam, hogy két rendőr költöget a nagyon ritka legédesebb álmomból a nyomorult szobámban, és kilétem felől érdeklődik. Én pedig még a REM kábulatától sújtva mesélem el, hogy ki vagyok, és erre azt mondják, bocs, akkor a szomszédba jöttünk, és el is vitték a jóravaló fiatalembert, de reggelre már otthon volt.

Voltaképp azóta sem tértem magamhoz igazán a sokkból, és azt sem tudtam, hogyan jutottak be a lakásba, de a jelek szerint kulccsal, mint a tüntetőkhöz. Ezek így összességében ölég szar érzést generálnak az emberben, viszont eszébe juttatják fiatal éveit.

Már elmeséltem, az újszülöttek kedvéért azonban újólag összefoglalom röviden, hogy egy kádári ilyen Bretschneider miképp faggatott engem hosszasan egy kocsmában a buddhizmus mibenlétéről, mert meghallotta a szájamból azt a szót, hogy szakralitás, amit veszélyesnek vélt, mintha máma mondanám azt, hogy liberális.

A haseki Bretschneidernek elég volt annyi, hogy a Kehelyben Palivec úr azt mondja, a császár őfelségének képmását leszarták a legyek, és már vitte is a Pankrácba. Nem vagyok egy vészmadár, de e kor eljövetelét vizionálom újra, az egész Kossuth tér is ezt szimbolizálja, de újabb megerősítések is vannak.

A nagy Oroszországban törvény született arról, hogy Putyin bácsit nem lehet buzi bohócként ábrázolni, és ez se vicc. Viszont ismerjük a mi kedves vezetőnk megmagyarázhatatlan vonzalmát a sztyeppék kiismerhetetlen világához, következésképp benne van a pakliban, hogy lemásolja ideálja paranoid hülyeségeit.

Erre minden esély akkor lesz meg, ha áldásos tevékenysége nyomán kibasznak minket az Unióból, mint macskát szarni, hogy ezzel a népies fordulattal éljek, és akkor jön el a kopaszok igazi kora, akik mókás egyesületté szerveződhetnek, barna inget ölthetnek magukra, a folyományokat meg ismerjük poros történelemkönyvekből.

Ebben a leharcolt kuplerájban, ebben a fortyogó entrópiában egyetlen vigaszunk azért lehet, mert mindezek azt mutatják, hogy a mi despotánk tulajdonképpen be van szarva. És ha erre gondolok, helyzetem bármennyire reménytelennek tűnik is, mégiscsak elégedett vagyok.