Nem azért, mert Nőnap van, de ilyen volt háziasszonynak lenni 200 éve

Itt a március, a tavasz és ilyenkor megsokasodnak a háziasszony teendői. Így mondhatták ezt hajdanán, cirka 200 évvel ezelőtt sorstársaink, s hogy ez mennyire így volt azt tanúsítja a Magyar Házi Gazdasszony címmel 1820-ban kiadott szakirodalom, melyet persze egy férfi, nevezetesen N. Nagyváthy János táblabíró írt. Ebben a vaskos kötetben jó alaposan kitárgyalja a szerző, mi mindenre kell ügyelnie az igazán gondos háziasszonynak hónapról-hónapra. Külön fejezet szól a szobák tisztításáról, a száraztészta „csinálásról”, „szárnyasállatokról”, sertés hizlalásról, befőzésről, szeszkészítésről, fejésről, gyertyamártásról, szappanfőzésről és selyemhernyókról. Még olvasni is sok, ugye?

Szóval, mi is így márciusban a teendő? Böjtmás havában ültetik meg a ludakat az asszonyok, méghozzá oly módon, hogy a költőfészek „kézalatti és langymeleg legyen” és egy lúd alá legfeljebb 6-7 tojás kerüljön. A kerti munkák is elkezdődnek, a veteménymagokat ideje elővenni, a kertet fel kell ásatni és „hogyha a föld felengedett” indulhat az ültetés. Hogy jobban nőjenek meg kell „porhálni” (porhanyóssá tenni) a fokhagymát, illetve a kint telelt kel és karfiol palántákat – „persze ez csak igen jó esztendőben lehetséges” – a kender, káposzta, len és dohány alatti földet viszont másodszor is fel kell szántani jó apróra.

Ez a söprűkészítés ideje is, a nyírfa ága ugyanis addig „szívós”, míg el nem kezd bimbózni, tehát most kell begyűjteni az ágakat és „egész évre való seprőket köttetni”. És persze itt a nagytakarítás ideje a napfényes száraz időben a szobákat ki kell porolni, az ágyruhákat kiszellőztetni, sőt, akár már meszelni is.

 

A fehérítésre is sort kell keríteni már most, mert „a nyári fejérítés erőtleníti a vásznat.” És ha még esne a hó, feltétlenül gyűjtse azt össze az az asszonyka, aki finom szagos vizet szeretne magának készíteni, ez ugyanis még tisztább, mint az esővíz.

Minél melegebb van, annál inkább fontos a savanyú káposztát megmosni és „friss, sós vízzel élesztgetni, ha lágyulna.” Azért, hogy a pincében tárolt káposzta, kel, karalábé, karfiolhagyma és a répa, retek magja ne kezdjen csírázni és rohadni a zöldségvermeket is jó át kell szellőztetni illetve minél hamarabb ültetni. A kolompér elrakását például a hónap végénél tovább halasztani kifejezetten káros. Amikor pedig a bor fejtésére kerül sor, egy edény seprőt feltétlenül érdemes félretenni, mert később jól jöhet, a vaslábast tisztításánál, vagy ha a marha lába kificamodik. A szalonnát és húst is „le kell szedni és tiszta zsúp közé ládákra vagy hordókra felszeldelve hideg helyre eltenni.”

A felsorolást folytathatnám még, de elég ízelítő ez ahhoz, hogy megállapíthassuk, keményen helyt kellett állnia anno asszonytársainknak. Arra, hogy milyen könnyű nekünk ebben a gépesített, bolthálózatos világban csak ilyenkor eszmélhetünk rá. Szóval kedves hölgyek, tessék vidáman rakni a mosógépet és bedobni a kosárba a felvágottat meg a karfiolt és közben hálát rebegni jó sorunkért. :)

(Fotók: mindennapoktortenete.blog.hu, regisegeknek.blog.hu, pecomp.hu, mipszi.hu)

Nincs alku

Miheztartás végett:
„…Az idő lassan elszivárog,/ nem lógok a mesék tején,/ hörpintek valódi világot,/ habzó éggel a tetején./ Szép a forrás – fürödni abban!/ A nyugalom, a remegés/ egymást öleli s kél a habban/ kecsesen okos csevegés…”
(J. A.)

Most kúrják el az életünket éppen. Illetve, hát már el van az baszódva visszamenőleg a születésünkig, az úttörőcsapattal, és a szombathelyi Felszabadulási Emlékmű tövében lövöldöző orosz csapatokkal, akik így köszöntötték, hogy KISZ tag lett a jámbor, és ezek után, midőn kalapjukban az MSZMP helyi kollégái örvendezve nyugtázták, hogy ez is megvan, az ember a KISZ-ről azután egy szót sem hallott, mert nem is volt.

Másoknak tán igen, akik most – hogy csak egy példányt említsünk – az országgyűlés elnökei, valaha volt MSZMP-és igazolvánnyal, de ez már szót sem érdemel igazán, hiszen annyira közkeletű. És, hogy többes számot használok, azért szükséges az, mert az összes ilyen. És ezt fölösleges is tovább ragozni.

Csakhogy, midőn a Párt újólag belenyomult belénk, és már nem kalapokkal a márciusi szélben, amely, lássuk be, avitt egy dolog, olyan Kádár szaga van, ha az ember fényképeket nézeget hajdanvolt önmagáról, és látja, Pista bácsi ’Pestről miképp mosolyog a közös örömök hazudott boldogságában.

Így vagyunk most is. Jobban teljesítünk. Én pedig, aki avval vagyok megkeserítve, hogy mikroszkópon át nézem az életet, és hanyatlva immár kívülállóként, azt veszem észre, hogy a Gyurcsány, a drága ember, és ezt komolyan gondolom, harminc évezik itt nekem, a büdös sunába.

“Nekem van harminc évem arra, hogy olyan legyen Magyarország, amilyen most a DK programja” – ezt mondta a Feri. Mélységes alázattal közlöm, hogy nekem nincsen harminc évem egyáltalán, nekem, ha úgy nézzük, óráim vannak csupán, és hiába hiteget akárki, hogy majd egyszer kiderül az ég, ha azt látom, hogy borongás van az utca kövei fölött.

Ebből, ebből a gyurcsányi nyilatkozatból az folyt le a falakon, hogy már ez az ember sem akarja éppen most a sárkányt ledöfni. Azt mondta: “Csak akarat kérdése az egyéni körzetekkel kapcsolatos megállapodás, hogy ott egyeztetett indulás legyen. A lista pedig lehet önálló. Bárkivel fogadok, ha külön listák lesznek, akkor tíz százalék felett lesz a DK 2018-ban”.

És akkor mi lesz? Ez az én kérdésem, és nem is kevés. Mindez az egész választási rendszer úgy lett megszerkesztve, hogy tíz százalékokkal csak valagat lehet törölni, és nincs az az ’Úr, aki megmószerolhatná, az legyen, akit a többség akar. Beleragadtunk a sárba, és, ha már J. A.-val tettem elfogadhatóvá az agyam menését, illő dolog vele is zárni: „Ijessz meg engem, Istenem,/ szükségem van a haragodra./ Bukj föl az árból hirtelen,/ ne rántson el a semmi sodra.” És összegzésül: „Meghalni lélekzetemet/ fojtom vissza, ha nem versz bottal/ és úgy nézek farkasszemet,/ emberarcú, a hiányoddal!”

Pisálás közben

A férfiember evilágon elvégzendő feladatai közül tán ez az első, amelyet macsóként kell abszolválni. Laza terpesz, mókus elővétele és fölkészítése a feladatra, és ötven éven túl a várakozás. Azért mentünk a négyzetméterbe, hogy kisugarazzon, ami arra vár. Aztán állunk ott bambán, hogy alig csöppen. Nehéz dolgok ezek a hímállat életében.

A drága Marquez mutatja be nekünk a ’kolerában, hogy is van ez a leszálló ágra érkezve. Nem akartam igazán, de ez jutott bele az agyamba. Mentségként, mindenről szövegek jutnak az eszembe, vagy zenék, de arra is föltenném a vashatosomat, hogy órákon át mondok neked József Attilát, míg el nem fehérül a száj is. Természetem az enyém.

Juvenal Urbino doktor, midőn a halál felé vitorlázott hosszú élete végefelé, arra lett figyelmes, hogy vizelete elkalandozik. Nem egyenes és mindent lehengerlő sugárban indul a célja felé, hanem, összevissza sprickol, külön ágakra válik, és új utakat keres csorgásában. Akkor jöttem rá, öregszem, amikor Urbinóként figyeltem magamat.

Megvolt a szökőkút, és erről ennyit, vitát nem nyitok. Ám akkor az alfeli gondokról az agyamra száguldozva beötlött, hogyhát, ez van itt is, ebben vagyok én, nem kell boldogságiul Macondóba vitetni magamat fehér elefánttal, se nem páncélozott járművekkel, ahogyan ez szokásban van minálunk örömös napok kapcsán, a háború a spájzban van magunk közt szólván.

A fő dilemma tehát, hová pisálhatunk bántás nélkül. Gyanítom, csak a susnyásba, megalkuvástól mentesen, mert bármi érdekes, én most ennek okán arról mesélnék, hogy mi folyik itt. Illetve ott, mert mindenről az jut az eszembe. Szörnyű pilláimat Szombathelyre vetem, ahol épp ülök is, és a kilátás, az valami utánozhatatlan, drágám.

A tévére nézek csak, és máris a városházán találom magamat, ahol szintén ilyen ötvenesek döntenek arról, hogy én az ősztől milyen Csehovot nézzek a színházamban. Őket is megviselhette a mellékhelyiség meglátogatása, mert ezerrel nyomják a baromságot, amit nem részleteznék, hiszen a botrány immár országos, és te, nyájas olvasó, bizonyára tudod, hogy az orbánbébik mit is tettek itt.

Pofán köpték a népet magunk közt szólván, akik, amikor a szörnyű színjáték folyt a falakon belül, odakint, pár méterre szerették volna akaratukat az általuk választottakra kényszeríteni, természetesen a siker legkisebb reménye nélkül. És ami miatt ez ilyen nehezen fordult meg bennem, és végül mégis győzött a közlés kényszere, az alpolgármesterünk dumája volt, aki Koczka névre hallgat, és megmutatta az orbáni világot, amely voltaképp ő maga, egy személyben.

Kijelentette azokról, akik őt megválasztották, hogy ne ugassanak bele már az ő döntésébe, amely pedig róluk szól. A központ leiratban megküldte, hogy Jordánt ki kell csinálni, és azt is teszik, szemük nem rebben. Mindenki le van szarva, legfőképp a választó, a keményen dolgozó kisember, és ami a legszebb az egészben, Jordán annyi nekik, mint a kisvasút, amit meghosszabbítanak, ha sokat pofázol.

Így megy ez. Alpolgármester úr a főnökével, aki hajdanán tisztességes orvosember volt, de ebbéli állapotát már nagyon régen odahagyta, és látszik rajta, igazából azt sem tudja, hol az istenben van, áll a klozettban, hugyoznak, egymás gatyáját érik a mellékösvények, miközben hátba veregetik a másikat, hogy ezt is elbasztuk, Oszi. Hogy visszakanyarodjak Urbino doktorhoz, ő sem abba halt bele, hogy félrevizelt. Egy jámbor papagáj volt az oka, hogy kitörte a nyakát. Ilyesmiben reménykedhetünk, másban nem igazán.

QUO VADIS, SZAMÓCA? – avagy, mi mindenre volt elég a júliusi gázsi?

A színművész életének fontos pillanata a felkérés.
Az a rezdület, mely összehozza az elhívást a szándékkal.
Még nem tudható, miként érik be a sokak közös munkája, még nem tudható és jósolható a siker, de megkezdődik a munka – bizonyára már a várható bevételen való osztozkodás is kezdetét veheti…
Nyilván, hiszen másképp nem volna sztárpresztízs, meg kizárólag pénzben mérhető érték – a színész gázsija!

Amikor az elmúlt esztendő grandiózusnak szánt városi rendezvényére emlékezem, nem igazán juthat eszembe más, mint a több tízezresnek jósolt, de valójában pár száz „zarándokot” megmozgató Szent Márton találkozó – igen, az a kétnapos szabadtéri alkalom, ott a felszabadulási emlékmű dombjára kapaszkodva, Ákos koncertjével, meg persze a foci vb záró meccsének közvetítésével.

Emlékszel, a sok-sok gyóntatófülke ábrácskájával térképezve, ahogy kell?

Az ominózus július 10-i vasárnap egyik legszégyenteljesebb talkshowja volt Eperjes Károly „tanúságtétele”. Az időjárásnak hála, a rekkenő hőség még inkább tizedelte a közönséget – ez lehetett a magyarázata annak, hogy bár valamennyi előadó képes volt hallgatósága szemébe nézni, ez a nemzet szamócájának nem adatott meg… Nehéz elfelejteni azt a giccsesen zöldben ásítozó, retrókeretes öveget, amin keresztül volt szíves badarságait kinyilatkoztatni a színművész úr.

Prédikált, mint rendesen, „evangelizált”, tehát szövegelt, mint mindig – tette a dolgát, mint a legtöbb műkedvelő szentfazék, akik úgy gondolják, tőlük ez is elfogadható, ők ehhez is értenek. Érthetetlen volt, mit keres azon a színpadon, melyen az előző nap még Böjte Csaba szerzetes állt, közvetítve örömhíreit a hálás közönségnek?

Akkor, majd egy esztendővel ezelőtt még nem is sejtettük, miért kellett a rengeteg pénzbe került rendezvény haszonélvezői között megjelennie – ma már nyilvánvaló!

A Júdás pénz előre fizetve – ez a legújabb módi fideszéknél!

Ákos már rendezte a tartozást, Zacher is illegett egy keveset Hende magánbeszélgetős perselyén, de valahogy Szamóca hálálkodására mostanáig várnunk kellett! De ami késik, nem múlik!

Eperjes Károly, mint a Szombathelyi WS Színház jövőjéről dönteni hivatott szakmai stáb tagja úgy érkezett Szombathelyre, hogy tudta, törlesztenie kell – megfelelni a városvezetés elvárásának. Ízléstelen húzás volt a tavalyi sztárgázsi után elfogadni az ő illetékességét!

Vagy inkább meghívni, direktbe, őt!?

Bármelyik feltevésünk, vélelmünk is áll a valósághoz közel, nem szabadott volna megtörténni a Jordán Tamás által felidézett pillanatoknak:
„Megöleltük egymást a szakmai ülés tanácstermének folyosóján, majd félrevonszolt és számon kért azokkal a hazugságokkal kapcsolatban, amiket rólam terjesztenek. Szóhoz sem tudtam jutni, ezért inkább befogtam a száját, és kértem, hogy hadd mondjak végre én is valamit, majd amikor a mondandóm végére értem, dúlva-fúlva elszáguldott”

Milyen kár, hogy a dolgok lassan a helyükre kerülnek!
Már nem csak arról van szó, hogy megalázó helyzetbe hozták Jordán Tamást az egyedülivé vált jelöléssel, már nem csak annyi történt, hogy Puskás és csapata lefocizta az előre eldöntött meccset!

Fáj, de csak kiderült, miért kellett a Puskás-Hende-Veres triónak Szombathelyre delegálni Eperjes Károlyt, mint a Szent Márton találkozó tanúságtevőjét! Szamóca, a tanúságtétele második felvonásában igazán megszolgálta fellépti díját!

Markáns módon mutatta ki foga fehérjét, akár képviselő is lehet a következő kétharmad parlamentjében! Persze, ha szerényebb babérokkal is megelégszik, lehet Szombathely díszpolgára, vagy alpolgármestere. Ezek a rangok és tisztségek általában komoly árulások ellenértékei szoktak lenni a segítés városában!

Félő, hogy sznob polgártársaink veresre tapsikolhatják tenyereiket egy később várható előadáson, ahol hálából Eperjes lehet a direktor, a rendező, a főszereplő, meg persze a művéről lelkesen evangelizáló egyetlen. De az már a szombathelyi Eperjes Károly Színház falai közt zajlik majd, szakítva Weöres Sándor baloldali hagyományaival!

Schiffer árnya imbolyog, újra Sukoró

Schiffer poltergeist ugyan már nyugalomba vonult, ám a kár, illetve a kór, amelyet egyetlen emlékezetes genyóságával keltett, itt van közöttünk immár évtizede, és ezt bocsássa meg neki az, aki akarja. Én nem.

Azzal szerzett magának óvodásként hírnevet, hogy feljelentette Gyurcsányt Sukoró kapcsán, amit nem kell már elmesélni, mert Pistike a középső csoportból ezen pusmogott a sarokban a Julcsival, hogy az a szemét meglopta a magyar nemzetet, de nem engedték neki, következésképp párszáz munkahely is elillant. De ez mindegy, lehet helyette árkot vakarászni.

Kedves vezetőnk egyik harsonája magához nyúlt örömében, és kikiáltotta a nemzetnek: már dolgozik a fellebbezésen a Legfőbb Ügyészség. Muszáj neki, mindeddig munka nélkül volt, a haverok stiklijeit úgy söpörte le az asztalról Polt bandája, mint a „Postás mindig kétszer csenget”- ben Jack Nicholson a tányérokat, igaz, ő toszási céllal.

De valahogyan ilyen szinten van Polt kutya, és a cellatársai is. Ezt az egészet most azért kellett elővenni újra, mert hirtelen elkezdett nagyra nőni Fletó, meg túl nagy a pofája, és 2018 bergsoni időszemlélettel már éppen itt is van. Mindjárt nyitnak az urnák, sajnálatos módon nem beleporladási, hanem szavazási hívogatással.

Mindez már megint az előjáték, hosszan elnyújtva mindenki örömére, aki ilyenekre izgul, viszont az orgazmus még odébb van. Ilyen átfutó gyönyöröket generál az ügyészség a hívőknek, de nekik már tök mindegy, a hamut is mamunak mondják, ellenben a hitetleneket győzködni kell, hogy távolodjanak el a Sátántól, amely Gyurcsány maga.

A vád egyébként egy egész háromtized milliárdos kárról beszél egy meg sem valósult ügylet kapcsán, ilyképp arra alapoz, mi lett volna, ha lett volna. Ezt a gondolati dilemmát Füst Milán hüvelyezi gyönyörűségesen, de csak azért se citálom ide, olvassatok, az ajánlott mű pedig az „Ez mind én voltam egykor”.

Ilyen felgondolásokkal egyébiránt kedves vezetőnk, és népes hordája is belenézhetne a tükörbe, de az ő foncsoruk töredezett, már esik szétfelé. A Polté is. Nem akarnék most itt abba belemenni, hogy a legfőbb ügyész úr szotyis haverja hány ezer milliárd kárt okozott, mert ez máma tök fölösleges.

Mindegy is már, azon se veszünk farhátat, viszont ezt a Schiffert valaki megküldhetné ágyéktájékon, mert most se bír lenyugodni. Mindenhonnan visszavonult, de felelősségteljes polgárként még mindig osztogatja azt az eszét, ami egyébként nincsen neki. Joga, az van hozzá, de ezt a Sukorót azért egyszer még megbeszéltetném vele a szomszéd Józsival, ha benne van már a napi maligán.

Beleragadva

Özvegy K. J.-né egy furcsa napon benne rekedt a liftben. Különös fények voltak odakünn, de ebből özvegy K. J.-né semmit sem észlelt, mivelhogy benne volt a liftben, ami sajátos állapot, ha az ember húst sütögetne az ő unokácskáinak. Összefoglalva, szar ez az egész, úgy, ahogy van, de ez az özvegy véleménye, és nem a krónikásé egyáltalán.

Ezt a szart dokumentálta tehát magában özvegy K. J.-né, miután a hős tűzoltók kiszabadították fogságából, és beleszólt a száz mikrofonba, amelyek, alighogy léget vehetett különös rabsága után, beleállottak a fogsorába, amely pedig jól oda volt ragasztva, efelől vita nem nyitható.

Viszont meghasonlott özvegy K. J.-né, és ez a kamerák bűne, illetve és nahát, a mögöttük álló népeké, akiken ne az operátorfiút tessenek érteni, hanem a piramis csúcsán pisáló földmíves gyermeket, aki odahagyta a stelázsit, és diktátornak szegődött, de ez egyáltalán nem érdekel minket, mert vizsgálatunk tárgya, alanya özvegy K. J.-né, és akkor most, valamint tovább.

Van a sarkon egy bolt, amibe eljár az ember, mert a karjai már nem bírják a kapát. Így megy ez Vonnegut óta, és csak még nem is sejtjük, hogy valami ufo, oder Soros lohol nekünk mindig a hátterek alatt, mögött, és pláne végett. Mindebből az következik, hogy vigyáznunk kell a macskákkal, akik szaralakok.

K. J.-nére visszatérve mégis, miután liftből, mikrofonokból szabadult, egyáltalán nem találta a helyét, és ez a Gyurcsány bűne, mert. Mega nyócév. Ezen mélázni most már nincs mit, de özvegyünk lelke akkor sem, és még mindig nem NER kompatibilis, mert beleragadt a liftbe, viszont.

Ez alkalommal meglátta ő a fényt, újra végigélte pillantás alatt a sohasemvolt életét, és voltaképp, kedves gyerekek, innen kezdődik el a mese, hujde jó, ugye? És nem. Franciska – K. J.-né leányneve – aki már nagyon régen született, a kurta farkú malacon is túl, tehát ide, s tova rohadtul.

Ahogyan legyalulta őtet a jóisten, egyszer arra ébredett, hogy öregecske. Nem kicsit, nagyon. A Jenőt már elvitte a devla olyan régen, hogy már az emléke sincs, csak a szaga a párna peremén. Viszont élni kell, ezt nem az apácák, hanem a sarki kocsmáros erősítette meg Franciska – milyen kaján ez így – pusmadó tudatában.

És ő élt, bizony. A liftben rekedve átmenetileg átrohant rajta az egész addig volt sora, kádárilag, gyurcsányilag, orbánilag, és arra kellett rájöjjön a méla magányban, hogy tök mindegy. Teljesen érdektelen, hogy melyik madár viribül, a tyúkláb akkor is ritka kincs, a parizer meg szar. Ezt mondta volna el a mikrofonokba, miután rabságából kiszabadították őtet, de erre egyáltalán nem volt érkezése. Meglengette tehát járókeretét, és azt kiáltotta: bikicsunáj. A szomszédok ma se értik, özvegy K. J.-né viszont mosolyog.

VIDÉKI VAGY? – tudtad, hogy rühellik még a fajtádat is „odafent” ?

Alagút.
Persze, hogy az volna a legjobb, ha végre láthatnál valamit, mindabból, amit fénynek gondolnál!
Reménykedsz.
Sakkozol, érveket hallgatsz és magad is érvelsz, találgatsz, vajon mi volna a legjobb – menekülési lehetőség?

Összecuccolni, és útnak eredni, menni, az orrod után? Külföld… Pénz nélkül, nyelvtudás nélkül, ismerősök és ismeretség nélkül – mindegy! Ha elég nagy a fájdalom, talán még ez is belefér. Mert odakint nyilván, minden sokkal, sokkal jobb és könnyebb. Elvégre csak erről írnak, akiknek úgy alakult, hogy van hol és honnan írniuk! Jönnek a történetek a szerencséről, meg a „mindensokkaljobbról”.

A maradék Pestre vágyik. Na, az a másik Kánaán. Ahol mindenki sokkal, sokkal jobban él! Persze, persze. Abban a Pestben, ahol mindenki jobban él, talán neked és nekem is jut majd hely. Ugye, hogy semmi esélye az ellenérveknek? Destruktív és szinten aluli írásokat lehetne csak összeöklendezni arról a pokolról.

Még szerencse, hogy a hetek óta legfelkapottabb politikai csoportosulás, a Momentum azért nem szarozik!
Ugyan minden vidéki helyszínen megkapják, úgy tesznek, mintha meg sem született volna a nagy rühellő dolgozat!
Mécs János írta.
Az a Mécs János, aki nem mellesleg Mécs Imre fia.
Az a Mécs János, aki a Bibó Kollégiumban Orbán Viktor fiának cimborája.
Az a Mécs János, aki a minap párttá alakult Momentumnak átmenetileg nem lett vezetője, de tulajdonképpen mindig is az volt…

Íme, csak a tisztán látás végett egy kis önsanyargatás, nekünk, bunkó vidékieknek, Mécs János gondolatai, rühelményei, rólunk, a legidegesítőbb vidékiekről:

„Mécs János
Vidékiek
istenkém, hogy rühellem a vidékieket, pedig nem kellene szegényeket, mert liberális vagyok meg minden, szóval melegek,cigányok, hajléktalanok, meg egyébként mindenki okés, na de a vidékieket nem tudom megszokni.
ahogy jönnek a csütörtök tíztől megtartott szemináriumra és már messziről lehet hallani ahogy a gurulós bőröndjük kereke ugrál a járólapok illesztésénél, én már ilyenkor tudom, hogy ez a nap is el van baszva, jönnek a vidékiek, hömpölyögnek be a terembe, hujjongatva, az ember már a saját gondolatát se hallja.

sok idegesítő dolog van a vidékiekben, ha az ember számbaveszi nem is egyszerű a végére érni a sornak. először is, a vidékiek pestnek hívják budapestet. ez olyan, mintha a laptopot csak topnak hívnánk, vagy mondjuk new yorkot yorknak, ami ugye egészen mást jelent, és nem véletlenül lett 1872-ben, vagy fasztudja mikor budapest, mert így hívják, buda és pest. az ember ezen persze gyorsan túllendülne, mint mikor találkozik a barátnője egyik legjobb barátnőjével, akiről kiderül, hogy imádja a musicaleket, meg amúgy ő nem szeret olvasni, inkább megnézi ha van film is belőle, vagy ha valami elsőre jófejnek tűnő emberkéről kiderül, hogy jobboldali, hát van ilyen, az ember még se élhet elefántcsonttoronyban.

talán az egyik legidegesítőbb dolog az, hogy a vidékiek azt hiszik, hogy ha jól kiismerik budapestet, akkor majd “pestinek” tűnnek. hányszor volt, hogy kérdeztem a telefonban, hogy “na és hol vagy?” és a másik meg mondta, hogy jaja itt vagyok a “rottembíler utcában”. de az igazi budapesti pont arról ismerkszik meg, hogy nem ismeri budapestet. mi nem ismerjük ezt a várost. én szerintem tizedikes koromban voltam először a kálvinon, az egyetem első évéig azt se tudtam, hogy hol van az astoria, erre meg rottembíler utca, hát a faszom se tudja, hogy hol van. Moszkva tér, óra alatt. Vagy mondjuk margit híd, azt azért ismeri mindenki. na mindegy. egyébként ehhez kapcsolódik, hogy a vidékiek nem csak budapestet ismerik, hanem az egész országot. én egy borongós őszi napon feleltem katinéninél a megyeszékelyekből, de részemről az ország nem budapesthez tartozó részéről elmondtam amit tudni szeretnék, mert tényleg, húsz kilométerre félegyházától, na ezt most faszom se fogja végiggondolni, meg amúgy is csak egy dolog számít, hogy bkv visz oda vagy máv, aztán onnantól kurvamindegy. persze kivétel a balaton, de az nem is vidék tulajdonképpen, hanem budapest üdülő külterülete, mert persze vidékiek laknak ott, de budapestiek használják, tehát mintegy nagykövetségként idegen elemet képez a vidék testében.

itt el is érkeztünk a vidékiek legidegesítőbb tulajdonságához, mégpedig ahhoz, hogy folyton versenyeznek egymással, hogy melyikük otthonnak csúfolt porfészkében laknak többen. na de ennek mi értelme van? meg egyáltalán, ki a faszt érdekel? “Kecskeméten már 140 ezren laknak, de emelkedik, pár éven belül megelőzhetjük Pécset!” Hát de ki nem szarja le, hogy hányan nyomorognak a pusztába felhúzott panellakásban? Mexikóvárosban vagy tízszer annyian laknak mint budapesten, mégis előbbi a világ segglyuka, utóbbi meg budapest. nincs ennek semmi értelme. A másik meg, hogy kinél van nagyobb templom, kinél van magasabb ház, melyik a legrégebbi épület. szörnyű, tényleg, ilyenkor mindig magamat sajnálom a legjobban, ja meg igen, hogy van e mozgólépcső! mozgólépcső! parasztok. aztán ott vannak azok a kurva idegesítő kifejezések. “na ezen nagyot aszaltunk” aszaltunk? tényleg? meg sezlony, ezt máig se tudom, hogy mi a szart jelent, ja meg kecskecsöcs. ja meg “á, ő sokkal magasabb tőlem”, tényleg, recseg ropog szerencsétlen nyelv, szerencsére ezeket mindig elég hamar elfelejtem, isten áldjon ezért a tehetségemért, az ilyen faszságok gyorsan távoznak törékeny kis testembőlna mindegy, nem is folytatom, az ember csak felbassza magát ezeken a dolgokon, nincs mit tenni, a gazda bekeríti telkét, masszív tölgyfa ajtót kell venni, kicsit feltekerni a hangerőt, aztán az ember ázik kicsit a kádban és már el is felejtette, hogy mennyi vidéki van ebben az országban”

Mit is írhatnék mindezek után?

Köszi, Jani, de tényleg! Dereng az alagút vége! Valami csikk bűzölög arrafelé!

Maccabiah, nácifrász

Képzeljük el, drága polgártársak, midőn a Maccabiah, közkeletű nevén „Zsidó Olimpia” felemelő eredményhirdetésén, illetőleg az érmek átadása aktusa során a mi két, saját bejáratú nácink közül az egyik lesz kénytelen az űrkorszak-béli Jesse Owens nyakába illeszteni a rovásírással ékesített aranymedált. Ez maga az infarktus, valamint zárt osztály, az egészségi kimenetelek kérdése csupán a végső dudaszó elhangzása után diagnosztizálható.

Az örömteli pillanat 2019-ben örvendeztethet meg mindahányunkat, akkor rendezik meg Budapesten a dolgot, ami annyira nem újdonság, hogy Josef Jekutiel javaslata nyomán már 1932 óta van. Ezen a miénken közel kétezerötszáz sportoló részvétele várható, ezzel Magyarország legnagyobb sporteseménye lesz abban az évben. Viszont a Jobbik egyik tagozata – elnökük hiába fotózkodik Morzsa kutyákkal – aláírást gyűjt ellene, mert vérszemet kapott.

Úgy vélelmezik, hogy mindazok az indokok, amivel az olimpiai pályázatot megfúrták, itt is fennállnak. Illetve szerintük az a kétmilliárd, amit a kormány erre a célra szánt, hogy szalonképes maradjon Európában, egyenlő azzal az ezerrel, amibe egy igazi került volna. Ezért – és ez különösen édes – arra kérik a népeket, hogy akinek az nem tetszett, ezt is utálja. Különös házasság volna, másrészt meg, ha így mennek tovább a dolgok, a leendő új Népstadionban egyetlen ülőke fog ennyibe kerülni. S hogy valóban nem tudják, hol élnek, azt is írják: “Szeretném megkérni a nolimpia aláírásgyűjtőit és a momentumosokat, hogy segítsenek a gyűjtésben.” Röhej.

De, hogy ne legyen ennyire mókás a dolog, van más is a tarsolyban. Azt is írják, hogy a rendezvény nemzetbiztonsági kockázatot jelent, 2019. július 29 és augusztus 7 között a magyar fővárosba vonzhat szélsőséges terroristákat, öngyilkos merénylőket. És még a lovat is megfordítják saját maguk alatt, midőn a legvégső és legsúlyosabb vád is elhangzik: „A Maccabi Games, amely közkeletű nevén a zsidók európai olimpiája, súlyosan kirekesztő, fajgyűlölő rendezvény. Ellentétes az olimpiai eszmével, mert származási alapon különbözteti meg az embereket, csak zsidó sportolók részvételét teszi lehetővé.”

Ez nekem kiváltképp tetszik, hiszen épp a Jobbik volt az, amely tömörület erősen vizsgálta a származásokat, olyannyira, hogy például Gyöngyösi Márton nem is oly rég még a parlamenti képviselőket is listázni akarta „származási alapon”, igaz, később Szegedi Csanáddal együtt meglelték homlokukon a menórát. Ezért annak rendje és módja szerint a toleráns párt ki is okádta őket, viszont indulhatnak az olimpián. Amióta Vona báránybőrbe bújt, Jakab Péter, miskolci jobbikos önkormányzati képviselőről derült ki, hogy nem árja, ennek ellenére maradhatott, Vona meg shalomozik, ilyképp fröcsög is a szar a párt berkeiben.

Ám, hogy ne legyenek kétségeink, a tagság miként vélekedik erről, hallgassuk meg Csengeri Áront, aki a kitartás.net-en fejtette ki mézédes álláspontját: „A dekadens pártpolitika ismételten csődöt mondott. A demokráciába besimuló Jobbik a korrupció, politikai manipuláció, hazugság, félrevezetés mocsarába süllyedt. A Jobbik vezetői a magyarok nemzet és hazaszeretetén élősködve, a jó szándékú emberek munkáját kihasználva semmivel sem lett különb politikai alakulat, mint az MSZP, vagy akár a Demokratikus Koalíció. A Hungarista Mozgalom nem tűr meg sem zsidókat, sem cigányokat, sem a mozgalomban, sem a magyar élettérben. Ez egy olyan sziklaszilárd álláspont, amelyet sem a politika, sem az idő vasfoga nem tud megváltoztatni!”

Ez, ugyan mocsadék, de korrekt beszéd, bemutatja, mire lehet számítani, ha hatalomra kerülnek. Mondom, ezért lesz nagy móka a budapesti Maccabiah, amit megnyit majd az élettérről, illetve az etnikai homogenitásról omló álmokat szövő, ilyképp gondolatiságában Csengeri Áronhoz közelítő Orbán, rosszabb esetben cuki kutyával a kezében, viszont csahos falkával maga mögött Vona. Aztán úgy éreznek majd zsidó honfitársaink győzelmei okán, mint 1936-ban neves elődjük, Adolf, amikor Cleveland „Jesse” Owens négy aranyat nyert az ő földjén, aki nigger volt, így az ő világképében még csak nem is Untermensch, hanem egy másik faj szülötte.

Állnak majd ott, vagy a Vona vagy az Orbán, és két pofára tömik a seduxent xanax-szal kombinálva, hogy a műmosoly megmaradhasson álságos pofájukon. Saját vigasztalásunkra azonban elmesélem, hogy ilyen Csengeri Áron féle degeneráltak nem csak minálunk vannak. A távoli Amerikában létezik egy nagy létszámú csoport, amelynek tagjai arról vannak meggyőződve, hogy a dinoszauruszok földre szállt angyalok voltak, akiket a zsidók irtottak ki. És ez bármennyire is annak tűnik, mégsem vicc. Az a helyzeti előnyük azért megvan, hogy az effélék ott nem kerülnek a hatalom közelébe, míg minálunk erre reális esély mutatkozik. Na, ez a baj.

Taperoló busók

Ha egy menekülőnek – a természet törvényeinek engedelmeskedve – hajnali merevedése van, akkor abból a fölvásárolt média kilóra megvett orbánmunkásai balladát kreálnak zenei aláfestéssel.

Ha igazmagyar busók molesztálnak nőket és lányokat, arról nem ír drámát Pilhál, betűkkel foglalatoskodó ember szeretett kormányfőnk egyik kedvenc és kitartott nyomdaipari termékében, mint történt az alig pár napja, amikor madárijesztőnek küldte volna a kerítésekhez a faálarcosokat „Busókat a határra” címmel.

A busók viszont most tökön rúgták kéretlen szóvivőjüket, mert úgy éltek a vadvilágban, ahogyan azt a menekülőkről ábrándolják és terjesztik szeretett kormányfőnk orbánmunkásai. Olyat cselekedtek, amit nem lehet a nyuszira fogni, így tehát hallgatnak róla.

Pótlom tehát a hiátust. Egy apa nagyobb baráti társasággal vett részt a mohácsi busójáráson, és hiába voltak ott, a férfi tizenöt éves lányát fogdosták a beöltözött busók. A lány el is sírta magát, annyira megviselte, hogy intim testrészeit össze és vissza is tapogatták.

Megszólalt egy huszonéves fiatal nő is, aki szintén hasonlókat élt át Mohácson. Ahogy elmondta: “Minden nőnek vannak olyan részei a testén, amit – mondjuk – nem sok embernek enged megtapintani.” Ezeket a bájos busók egyáltalán nem tartották tiszteletben, ott is megfogdosták, ahol amúgy nem igazán örül neki, hacsak nem a kedvese teszi. A busók pedig nem mondhatók annak. Gyorsan történt minden, nem volt esélye kitépni magát a szorításból, hiába volt rajta hosszú kabát, az alá is benyomultak a busókezek.

Mindez amúgy kimeríti a szexuális zaklatás fogalmát, amelyet magyarul így definiálnak: a szexuális zaklatás magában foglal minden nem kívánt szexuális közeledést, beleértve az érintést, sőt azt is, ha valaki szexuális természetű megjegyzéseket tesz.

Olyat én még nem hallottam, hogy a magyar királyságban ilyesmiből egyszer is dili támadt volna, igaz, feudális társadalmakban ez nincsen szokásban. Sőt, minden nőnemű egyed állva pisálhat afölötti felhőtlen örömében, hogy a „Ius primae noctis”-t nem foglalták bele az alapszarba, de még ezt is megérhetjük.

Bunkó férfiak mindenütt akadnak, menekülők, busók, de legfőképp a politikusok között. Számtalan példát lehetne felhozni arra, hogy választott képviselőink hogyan tekintik alantas lénynek a másik nemet, kettőt kiragadok azért, mintegy illusztrálásként.

Tasó László Fidesz-es barom egy alkalommal így oktatta Szabó Tímeát: „Mit pofázol bele, kisanyám.” Varga István ugyanabból az akolból meg így föstött bíztató képet a molesztált nők örömére: „Azzal kellene foglalkozni, hogy ebben a társadalomban ne egy vagy két gyermek szülessen, hanem három, négy vagy öt gyermek. És akkor lenne értelme annak, hogy jobban megbecsülnénk egymást, és fel sem merülhetne a családon belüli erőszak”.

Vak komondortól sújtott országunk ilyen képet mutat, amely állapoton voltaképp egyáltalán nem kell meglepődnünk. Annyi tesztoszteron termelődik itt, hogy a férfinépek agya szinte tocsog benne, ami nem is csoda, hiszen már hetedik éve harcolnak legjobbjaink minden ellen, ami él és mozog.

A csatából megtérve otthonaikba pedig pihenésképp az a minimum, hogy az asszonyok odatartják hőseinknek a valagukat, majd jöhet a pörkütt. A busók bunkóságára is frappáns választ adott az esemény szervezője, szerinte az álarcosok munkaköri leírásában szerepel, hogy ölelgessék a lányokat.

Aztán, ha mindez a lábuk között történik, szóra sem érdemes. És ha ez nem tetszik a kemény tökű magyar huszároknak, akkor az ember gyereke buzi-köcsög, libsiállat. Hogy mennyire nem értenek ezek semmit sem, arra mutatok egy igen kézhez álló példát. Egyszer, nagyon hajdan, midőn egyik barlangból a másikba költöztem, egy Józsi névre hallgató kan vitte a dobozba rakosgatott és nagyon óvott bakelitjeimet, és volt szíves a lépcsőházban kiejteni a bamba kezéből.

A lemezek ugráltak és pattogtak, gurultak és sírtak, valamint én is. Józsi, akár a keze, olyan egyszerűséggel vígasztalt vállon veregetve: nincs ám semmi baj. Körülbelül így néz ki a férfi-nő viszony minálunk. A harcosok idegen pinákat fogdosnak, de nincsen semmi probléma, mert így rendelkezett a jóisten, minden más eshetőség macsótalan, Pride-os csökevény. Magyarország, így szeretnek ők tégedet. Egyébként meg Gyurcsány a hibás.

HALADÁS STADION – reménytelen várakozás porban, zajban, sárban

Nézem, ahogy az emeleti ablak mögött megmozdul a függöny.
Egy idős asszony – ha falun élne, mamikának, esetleg anyókának neveznénk – egy nyugdíjas városlakó bámul maga elé. Szemléli a hatalmasra nyújtózkodó, hófehér szerkezetet, az egyre magasabbra törő falakat, a megszámlálhatatlan járművel át- meg-átjárt terepet, a néhai teniszpályák, meg csarnokok helyére álmodott sportlétesítmény gigantikus metamorfózisát.

Bámulja a széttöredezett utakat, a kerekek alatt széttaposott szikkadt, porló talajt, a tócsák mentén dagadó sarat, és hallgatja a hatalmas munkagépek dörgését, ahogy korábban egyetlen pillanatra sem nyugodhatott, míg a régmúlt betonelemeit porrá nem zúzták. Légkalapácsok, földhöz csapódó világítótestek, födémelemek robaja jelentette azoknak a hónapoknak a „melléktermékét”, azt a kötelezően elfogadandó jattot, amivel egy ilyen építkezés szükségszerűen együtt jár.

Értelmetlen volna feltenni azokat a kérdéseket, hogy vajon a hozzá hasonlóan itt élők mit tudhattak a rájuk váró megpróbáltatásokról, vajon kérte-e tőlük valaki a megértést, a türelmet, az elfogadást?

Nyilván az a dolga a Rohonci útra több évtizede költözött, ma már többnyire mozogni is alig bíró időseknek, hogy várakozzanak – örvendezzenek a jövő ajándékának, amiből ők már valószínűleg semmit nem fognak látni, megtapasztalni. A másoknak szánt élmények okán kell tűrni hónapokat porban, zajban, sárban…

Nézem, ahogy az emeleti ablak mögött megmozdul a függöny.
Aztán a néni kitárja az erkélyajtót, nekilát a napjában többször is esedékessé váló munkájának.
Nagylapátnyi földet, homokot, építési törmeléket söpör össze, próbálja letisztogatni az ablakpárkányokat, az erkély peremét.
Biztosan legyintenie kellene, hagyni az egészet, s akkor a hosszú hónapok hordaléka után már az a kevéske út is használhatatlan volna, amit beteg lábaival naponta bejárhat…
Az a pár méter jelenti a még létező világot.

De hiszen, kit érdekelhet egy megöregedett ember, amikor Magyarország éppen nagyon erősödik – stadionok születnek az olimpiára éhes népnek, ahol a foci jelenti minden emberi értékrend valamennyi centijét… Kinek volna fontos, hogy a Rohonci úton élők, az ott megvénültek miként viselik a monumentum megvalósulásának szemetét?

Persze, hogy senki és semmi nem számít, míg az ott élők csendben nyelnek és takarítanak, tudomásul veszik, hogy otthonaik értéke a semmibe zuhan. A hajdanvolt „panoráma” helyébe egy méretes vászonburkolat, egy focipálya modern tetőszerkezete tolakszik majd – lehet nézni a nagy fehér semmit! Csak előbb meg kell szenvedni a készület minden napját, óráját!

Hetente tudósít, szinte minden média a fejlődésről. A képeken jól látszik, miféle csoda készül Szombathelyen! Lesz modern komplexum a megöregedett lakótelep idős lakói „örömére”. Kapják, s az ajándék törmelékeit tűrni kell – úgy tűnik! Nem szólunk a „vele járó” nehézségekről, gondokról, bajokról!

Még jó, hogy azok, akire tartozik a város „élhetősége”, rendre elégedetten dörzsölgetik a kezeiket. Megszámlálják a forintosítható gyarapodást, mint a rajzfilm Dagobert bácsija, leleplezik és felmutatják a lódításokat, a pazarlást – persze mindhiába. Mert ma csak ez a fontos. Az egymásra mutogatás, a bűnbak keresés! A korrupció, aztán a kiteregetés, a leleplezés. Ezekhez képest semmiség, amint tisztességben megőszült emberek tönkremennek a hónapok óta kényszerből bereteszelt ablakaik mögött.

Mindegy itt már, hogy tavasz, vagy nyár közeleg – vagy hermetikusan bezárkóznak, vagy nyelik a majdani csoda melléktermékeit… A szellőztetés, mosott ruháik kiteregetése csak emlék, ahogy a hajdani erkélyekhez köthető szomszédolás, a diskurzusok is feledhetőek.

Nézem, ahogy az emeleti ablak mögött megmozdul a függöny. Egy idős asszony – ha falun élne, mamikának, esetleg anyókának neveznénk – egy nyugdíjas városlakó bámul maga elé. Az anyám… Szomorúan és egykedvűen – tehetetlenül… ÉPÜL A HALADÁS STADION – neki, és nekik csak reménytelen várakozás porban, zajban, sárban. Örökkévalóság!

A segítés városában, meg abban az országban, ahol senkit nem hagynak az utak szélén… na persze!