Plumbum

A migráncs Odoaker és hordái 476-ban átszakították az Itáliát védő szögesdrótokat, a TEK-et felszámolták, elfoglalták az országot és a várost is, Orestést megölték, fiát, Augustulust pedig Campaniába száműzték. Így a Nyugatlómai Bilodalom, amelynek első császára Octavianus Augustus volt, a város alapításának 709. évében, ezzel az Augustulusszal elpusztult az addigi császárok uralkodásának ötszázhúsz éve után. Összesen nyolcvanöt volt belőlük, de végül Odoaker nevetett, mert hagyták. Még a Forum Magnumon felállított plakátok sem segítettek semmit sem.

Előtte azonban még eljárták a haláltáncot szerte az országban. Az egyre jobban kifosztott plebejusok véréből, zsigereiből megtollasodott patríciusok is érezték, hogy már nem sokáig lesz mit és honnan kipréselni, így a rossz gondolatokat, baljós jeleket eszeveszett dáridózással, bacchanáliákkal igyekeztek elhessegetni, eltékozolgatva a szerzett, rablott, kicsalt, kipréselt javakat. Valamint, egyes elméletek szerint úgy általában mindenki meghülyült, ha nem volt már terhelt születésétől fogva, vagy, mert kollégista volt.

Az ólom az uránium milliárd éves bomlásának végterméke, s mint ilyen, kegyesen mérgező. A lómaiak nyakló nélkül használták kozmetikumok, ballisztika, szarkofágok, csővezetékek, ékszerek, tabletták, főzőedények, illetve természetesen a sapa és a defrutum (lefőzött bor) készítésekor. Nagy valószínűséggel rengetegen élvezték az ólommérgezés kegyes örömeit, amelynek egyik folyománya, hogy elmegy az ember esze, és KDNP-s lesz, mert Theodosius államvallássá tette a kereszténységet. Sőt, államtitkárságot is alapított támogatására.

Az általános degenerációra utalhat már háromszáz évvel korábban Caius Iulius Caesar Augustus Germanicus, röviden és tömören Caligula Viktor ténykedése is, aki tele lehetett ólommal, és egészen egyszerűen őrült volt. Suetonius szerint lényének alapvonása a határtalanig menő hatalmi hóbort: istennek tartva magát Juppiterhez hasonlóan vélt cselekedni, sőt, versenyre szólította fel Juppitert, hogy döntsön, kit illet meg a világuralom.

A drága ember rokonaival és barátaival szemben a legvéresebb kegyetlenséggel dühöngött, de legszívesebben a cirkuszi kocsisok és gladiátorok társaságában időzött szotyolázgatva. Hogy a vérontásban talált gyönyörét kielégítse, a legelőkelőbb polgárokat gladiátorként léptette fel, vagy pedig a vadállatok elé dobatta. Az emberek iránti megvetése odáig fajult, hogy lovát, az egyébként is különös módon elkényeztetett Incitatust konzultársává akarta megtenni, és átkeresztelte Semjén Zsolttá.

Azokat az óriási pénzösszegeket, amelyeket Tiberius Bokros Lajos összegyűjtött és ráhagyott, esztelen pazarlással játékokra, futballra, a haverok megjutalmazására és építkezésekre tékozolta el. Háromnegyed év múlva üresen állt minden pénztár. Caligula Viktor egyszerűen úgy segített e zavarán, hogy mások vagyonát elszedte; az illetők pedig örülhettek, ha életben maradhattak. Rablásai kiterjedtek egész Itáliára, Galliára, Brüsszelre, de legfőképp Pannoniára. Sokan megérezték pazarlásait, mert a népet többféle adó fizetésére kötelezte, miközben azzal etette őket, hogy milyen jó nekik. Aztán megölték, persze.

Ilyen volt a drágalátos Lóma, míg véget nem ért, és Szent Jeromos el nem siratta: „Nincsen olyan hosszan tartó dolog, amiben bízhatnánk, és ha akár az esztendők beláthatatlan sorát éltük is meg, mit sem használ, ha esetleg nem szereltük fel magunkat a jó cselekedetek útravalójával, mert ezek mindig a jövendőt, sőt az örökkévalóságot tartják szem előtt, és nem szorulnak semmiféle korlátok közé. Igaz a mondás: minden elmúlik, ami keletkezett, és ami fejlődik, ki is öregszik. Vagy az a másik: nincs olyan mű vagy alkotás, amit a kor tönkre ne tenne, el ne emésztene.”

Csak ebben bízhatunk, illetve az ólomban, amely túlfogyasztás esetén totális idiótaságot okoz, hogy csak a nyál csordogál a delikvens ajkai közül, mint valami március 15-i beszéd a téren, kordonok árnyékában. Azt hiszem, szétesett a világ.

Családi kör

Nem elég az ember gyerekének a tíz, duci kis ujja, hogy megszámolja, összeadja, kivonja és szorozgassa azt a tengernyi jót, amit pártunk érette tesz, de legfőképp helyette gondol. Főleg a szexuális életében, és ezen belül is a szent családi tűzhely kapcsán, amely totem az alfája meg az omegája annak a szuszakolós vágynak, hogy a polgártársnők bugyogójában, valamint a keményen dolgozó kisember vonalkódos gatyájában turkáljanak könyékig, hogy tele legyen szülve az ország leendő elsőáldozó kisdedekkel. De azt hiszem, hogy cseszhetik, mégpedig többféle okból.

Két napja láttam egy tanulmányt, igaz, a hanyatló nyugattól, hogy Kelet-Európa homo sapiens állománya vészesen fogy. Olyannyira, hogy bár lángoktól öleltünk még csak nem is az élmezőnyben szerepel a listán, de a jövendölések szerint csak hatmilliónyian leszünk az évszázad végére, ami időt bár rohadt sokan nem érünk meg, de mégis csak itt van. És ezen nem segít a kettőegészegyes szaporodási ráta, amely bűvös számot egyetlenünk a partedlije fölött, és a pörküttre ráhajolva kigondolt a lakótelepi kifőzdében, hogy aztán Rétvári Bence, az ország mókamestere egészen különös dolgokat hozzon ki belőle.

A lényege az egésznek, hogy az ország erős és büszke, ráadásul jobban is teljesít, mert, mint nyilatkozta, „jelenleg úgy tűnik, mintha a nyugat-európai országok nem bíznának saját családjaikban, fiataljaikban… ezért a demográfiai helyzetet külső forrásból akarják megoldani”. Magyarán, nem tudnak azok már toszni se tisztességesen, szemben ugye a keménytökű magyar legényekkel. Azt is delirálta, hogy „az unióban olyan irányú próbálkozás van, hogy átírják az egyes országokban a természetes együttélési formákat. Ezeket a több évezredes természetes fogalmakat, vagyis, a férfi-nő együttélését azonban nem megváltoztatni kell, hanem tisztelni és támogatni”.

Ebből az jön le a vasvellára támaszkodó értő nagyközönség számára, hogy Brüsszelben a nagyhasú kapitalisták kirángatják a jobb sorsra érdemes fiatal kanok farkát a vaginákból, és a Soros segge felé terelik. Rétvári azonban nem csak szexológus, hanem történész is egyben, mert azt is tudja, hogy ez az egész a gyarmatosítás miatt van így, és most már tényleg nem lehet tudni, ez hogyan jött ki neki. Talán úgy, hogy a nyugat Szodomává válásának okai közt föllelte még a különböző miniszterelnökök személyes családi viszonyait is, és ez nem vicc, bármennyire iszonytató egy baromság. Ellenben logikus hivatkozás, mert pár napja még Szent László példás családi élete volt az etalon.

További unikumok is akadnak ebben a fortyogó katyvaszban, például, hogy: „Az unióban jogi eszközökkel akarják átírni azokat a definíciókat, amelyek már az európai államok létrejötte előtt megfogalmazódtak. A különböző nemű emberek házassága és együttélése, a családi lét a természetes gondolkodásból, a biológiai rendből fakad. Nem hiszem, hogy ez ellen kellene küzdeni.” Harangkongásos tudatában valahogyan nem ragad meg, hogy ez az egész nem azért van, hogy Isten összes bárányát megbuzítsa, hanem elsősorban az okból, hogy a melegeket ne ruházzák meg a villamoson, és szittya álmodozók ne óhajtsák kiherélni őket.

„Aljas bűnökkel terhes a századunk: / megfertézé a házasok életét, / aztán a mocskos ár kiöntött / s elborította egész hazánkat.” Ez nem Semjén Zsolt fiatalkori zsengéje, hanem Horatiusé. Kizárólag a Németh-féle göröglatin kultúránk miatt jutott eszembe, meg az is, hogy a szabadság egykorú az emberiséggel, Rómában már Caligula előtt is Rétvárinak nem tetsző életet éltek a népek, még a férjek és feleségek is nyíltan vállalták házasságtörő életmódjukat. A „görög szerelem”, vagyis a homoszexualitás a férfiak és nők körében is teljesen általánossá vált, sőt a „fiúszerelem” is széles körben elfogadott volt.

És hol volt akkor még Brüsszel, és pláne Soros. Jött viszont Augustus, aki rendet kívánt tenni elfuserált, a rómaiak libidóját kordában tartó törvényeivel, amelyeket meg is cseszhetett magunk közt szólván. Kiröhögték vagy fellázadtak ellene, mint saját édes lánya, Iulia is. Őt ugyan már tizennégy évesen házasságra kényszerítette, s ezután még két ízben férjhez adta, így végül három férjtől összesen hat gyermeke lett, azaz teleszülte Rómát. Ez azonban nem akadályozta meg abban, hogy a „szemérmetlenségen túl is szemérmetlen” életet éljen, így az apja száműzte, mert akkoriban még nem voltak kolostorok.

Ez az egész csak azért villant be, mert a mókamester ősi definíciókról mesél, hogy a saját nyomorát igazolja. Ennek olyan izzadságszaga van, mint jófajta leharcolt kuplerájoknak, és az a tanulsága, hogy a népeket békében kellene hagyni a gatyájukban meg a bugyogójukban, nem matatni benne, és akkor sem fog összedőlni ez a rohadt világ, maximum a NER. Ám mivelhogy felettébb virágos a kedvem, iderakom a drága Marquez vízióját arról az asszonytípusról, amely a KDNP ideálja lehet, tessenek tanulmányozni:

„…Fernanda magával vitt egy aranykulcsocskával zárható, finom naptárt, amelyben lelkiatyja lila tintával jelölte meg a házasélet böjti napjait. A nagyhetet, a vasárnapokat, az előírt ünnepeket, az első péntekeket, a magányos ájtatosságokat, az áldozásokat és a havi periódusokat leszámítva, Fernandának évente mindössze negyvenkét kihasználható napja maradt, szétszórva a lila keresztek rengetegében. Második Aureliano bízott benne, hogy idővel majd csak elvásnak az ellenséges spanyollovasok, s a tervezettnél hosszabbra nyújtotta a lakodalmat. A házat elárasztották az üres pálinkás- és pezsgősüvegek, Ursula már belefáradt a kihajigálásukba, s ugyanakkor megbotránkozva látta, hogy a fiatalasszony és a férje nem egyszerre fekszik le, és nem is ugyanabban a szobában, miközben szünet nélkül pukkannak a petárdák, szól a zene, és nyúzzák az ökröket: eszébe jutott a saját esküvője, és arra gondolt, hogy hátha Fernanda is szeméremövet vett magára, ami aztán előbb-utóbb szóbeszéd tárgya lesz, és tragédiát okoz. De Fernanda bevallotta, hogy csak várni akar két hetet, mielőtt először magához engedné a férjét. Amikor a két hét letelt, Fernanda az engesztelő áldozatok csendes belenyugvásával csakugyan nyitva hagyta a hálószobája ajtaját, és Második Aureliano előtt félelemtől csillogó szemmel, mint egy riadt állat, és a párnán szétterülő rézszínű, hosszú hajával ott feküdt a földkerekség legszebb nője. Annyira elbűvölte a látvány, hogy az első pillanatban meg se látta Fernandán a bokáig érő és csuklóig zárt, hófehér hálóinget, amelyen egy gyönyörűen kislingelt, nagy kerek gomblyuk nyílt az ágyék táján…”

Most, hogy ezzel készen vagyok, valami eszményi férfitípust is keresnem kell a világirodalomban a NER számára. Vakkomondoros hőst még nem leltem, de rajta vagyok erősen, és mindeközben nem mondom ki, milyen mosdatlan szavak jutnak eszembe erről az egész szarhalomról, mert mégsem vagyok egy Ötös Számú Tagkönyv, ugye.