Kategória: Egyéb

FESTUM OMNIUM SANCTORUM – a lelkipásztor emlékezete

Október végén, november elején, temetőkertünk ösvényeit járva idézem fel egykori közös sétáinkat, ami kivételes lelki segedelmeddel ugyan csak párszor adatott meg nekünk, mégis úgy maradt rám végtelen örökül, mint valami kozmikus kő.
Kő, amelyet örökké hordoznom kell; kő és mégis e világon a legkönnyebb teher, amit még ma is… helyettem és velem, Te a szárnyaidon magaddal viszel…

…álmodón azt ígértem, egy napon sokaknak mondom majd el, minden tanításodat, mert a földi lét most és itt csak csönd és hazugság…

Csak irigység és képmutatás; ez maradt – magány, a hátramaradottnak… olykor tán tétovaság, némaság, s mégis erős hit a magamfajtáknak…
Megtanulhattam, hogy taníthassam, továbbmesélhessem néhai Miszori Zoltán lelkipásztor útmutatását Mindenszentek ünnepén, és Halottak napján…

Az esztendő talán két legfájóbb napján, amikor legkevésbé vagyok, vagyunk elég erősek elfogadni a megváltoztathatatlant…
„A ma embere nem szeret szólni, foglalkozni, barátkozni a halállal. Nincs ínyére a halálról és a világ hiúságáról szóló tanítás. Nem fogad szót az elrendelés törvényének. Fázunk az elköltözés gondjától. Sokszor mi papok is rosszul alkalmazkodunk a halál gondolatához. Csak nagy bajban, betegen válunk igazán elfogadóvá. A halál elhessegetése, szándékos távol tartása legnagyobb könynyelműség és önámítás.

Látod, milyen másképpen látott Szent Ferenc! A halált testvérnek szólította! Igazi nevén: „hűséges testvérnek!”, aki egész életünkön végigkísér. Mennyire más, igaz keresztény felfogás ez a halálról! Mert a haláltestvért Isten jósága állította mellém kísérőnek és figyel-meztetőnek.
Milyen hasznos barátunk lehetne, ha jobban közelednénk felé, készülnénk fogadására és eszerint rendeznénk be egész életünket!”

Ha számítanánk rá, mernénk befogadni érkezését…
„Mindenszentek ünnepével azokra az üdvözült lelkekre irányítjuk a gondolatainkat, akik úgy éltek közöttünk, majd pedig mentek el, lábujjhegyen, hogy talán észre sem vettük őket.
Pedig, de nagy dolgot vittek végbe!
Áldozatot hoztak a Jóistenért, embertársaikért, barátaikért, szeretteikért, olykor ismeretlenekért, erényeket gyakoroltak, a hitben éltek – és olykor égtek el…
Az ismeretlen, névtelen szentek tettét talán még környezetük sem tudja – ezért sem kap szárnyra tiszteletük, nem szólunk róluk pátosszal -, de a Mindenható, aki országába fogadja őket, ismeri életüket.
November 1-jén róluk emlékezünk meg. Az ünnep – latinul: Festum omnium sanctorum – történetét tekintve, a IV. században Szent Efrém szíriai egyházatya és Aranyszájú Szent Jánostól ered, aki már tudott Mindenszentek ünnepéről, amelyet május 13-án, illetve a pünkösd utáni első vasárnapon ültek meg.”

„Nyugaton 609-ben (más források szerint 610-ben) jelent meg Mindenszentek napja, először, amikor május 13-án IV. Bonifác pápa a ró-mai Pantheont Szűz Mária és az összes vértanú tiszteletére szentelte fel.
Az ünnep még a VIII. században május 13-ról november 1-jére tevődött át. Gergely pápa 732-ben a Szent Péter-bazilika egyik mellékkápolnáját Mindenszenteknek, vagyis az egyház szentjeinek ajánlotta.”

„November 2-án, elhunytainkról emlékezünk meg. Nagyszüleinkről, a bajuszos nagypapáról és főkötős nagymamáról, a háborúkban eltűntekről, az oly hirtelen elköltözöttekről, a gyógyít-hatatlan betegségek áldozatairól…
A Halottak Napját Szent Odilo clunyi apát 998-ban rendelte el, hogy legyen egy alkalom, amikor a halottakról zsolozsmákkal és szent-mise-áldozatokkal emlékezhetünk meg. Ilyenkor ellátogatunk eltávozott szeretteink sírjához, értük imádkozunk, gyertyát gyújtunk.”

„Olykor többet is, mint ahányra emlékeztet bennünket a lelki-ismeretünk… Többet gondolunk az elmúlás tényére is: egyszer mindenki el kell, hogy hagyja a földi világot és számot kell adjon életéről.
Elhagyni szeretteinket, megtérni az egyetlen, mindenkit szeret-ni képes és jóságos Teremtőhöz. Elvégezni a legnehezebb föladatot… Amikor a kórházi ágyunkhoz sietőknek egyenként mondhatjuk el bizonyságunkat, a mindent legyőzni képes gondviselésről… Némán tűrve a fájdalmakat!”

Vértanú püspökünk, Boldog Scheffler János papoknak szóló lelkigyakorlatos könyvében így írt a halálról:

„Már csecsemőkorban hozzám szegődik, sőt a születésem előtt belevetette magját testembe, egész lényembe, és ez a mag feltétlenül kikel. Aki embernek születik, esendőnek, gyarlónak és halandónak születik.
Ahogyan Isten lényege az, hogy önmagától való, végtelenül tökéle-tes és örök, az ember lényege az, hogy esendő, gyarló és halandó. Kezdettől fogva el vagyok jegyezve a halállal.
Nyomon követ mindenkit, állandóan a sarkunkban van, hűsége-sebben, mint az árnyékunk.”

A népi tudatban a Mindszentek napja azoknak a halottaknak az emlékét őrzi, akiknek a neve nem szerepel a naptári év ünnepei között. A csendes emlékezés napja. A Mindszentekhez szorosan kapcsolódik a következő napi ünnep, a Halottak napja.
A hozzátartozók temetőjárása már októberben megkezdődik. Helyrehozzák a sírokat, krizantémmal, őszirózsával, az elmúlás virágaival díszítik őket. Ilyenkor az ismeretlen holtakra is gondot fordítanak az emberek.
Mindenszentek estéjén az eltávozottak emlékezetére megszólalnak a harangok, és gyertyák gyúlnak. Ez alatt az idő alatt a lelkek jelképesen megpihennek. Az ősök sírjánál összegyűlik a rokonság, és a halottak üdvéért imádkoznak.

November másodika, Halottak napja városon és falun egyaránt a halottakra emlékezés ünnepe. Rendbe hozzák a sírokat, feldíszítik, gyertyát gyújtanak a halottak tiszteletére…
A néphit szerint ilyenkor hazalátogatnak a halottak. Ezért régen sokfelé számukra is megterítettek, kenyeret, sót, vizet tettek az asztalra. Egyes vidékeken a temetőbe vitték ki az ételt, s a sírokra helyeztek belőle, a maradékot pedig a koldusoknak adták. Szeged környékén “mindönszentek kalácsa”, “kóduskalács” néven üres kalácsot ajándékoztak a szegényeknek.
Székely népszokás szerint egész kemencére való cipót sütöttek, amelynek Isten lepénye vagy halottak lepénye volt a neve. Ezt kiosztották a templom előtt gyülekező szegények között.
Aki virágot szakít a sírról, azt elviszi a halott. Az égő gyertyát nem szabad más sírra tenni, mert annak a halottnak a bűne, akinek a sírjáról elvették, átszáll a másik lelkére…

Többfelé úgy tartották, hogy Mindenszentek és Halottak napja közti éjszakán a halottak miséznek a templomban, és amíg a harang szól, haza-látogatnak szétnézni. Ezért minden helyiségben lángot gyújtottak, hogy az elhunytak eligazodjanak a házban.

„Járjak bár
halálsötét völgyekben,
ott sem félek semmi bajtól,
mert te velem vagy!”

Elmentél.
Azóta minden október végi, november eleji sétán, tanításod szerint sírodhoz zarándokolunk…
Gyertyáink lángocskáival, imádságaink csöndjével, csak suttogva remélt kéréssel hívunk, amíg felidézünk; csak még egyszer, s ahogy ígérjük, soha nem utoljára, hogy jóságoddal, gondoskodó szereteteddel elég erősek lehessünk e két ünnepnap méltó üzenetében osztozni: mert Minden Kegyelem!

Erőt kérünk, és gyertyáink lángocskáival üzenjük a békességet a jóakaratú embereknek… ahogy mindig tanítottad, végtelen szereteteddel!

Az írás a hamarosan megjelenő MERT ELHAGYATNAK AKKOR MINDENEK című könyvből való, a képek Christina Isabella munkái.

Akit a kémény füstje megcsapott

Az országgyűlés, következésképp a kormány, ebből fakadóan tehát a Fidesz tegnap este látensen halálra ítélt jónéhány polgárt a hazában. Az előbb vázolt triumvirátus ugyanis másodszor is elfogadta azt a törvényjavaslatot, amelynek értelmében január elsejétől nem lesz kötelező a családi házak kéményének ellenőrzése, hanem azt megrendelésre végzi majd a katasztrófavédelem.

Áder tollnok ugyan visszaküldte a cuccot, hogy úgy tűnjék, ő valóban a köztársaság nélküli köztársasági elnök, de ez – mint azt úgyis tudjuk – színház csupán, a bajuszos horgász meg olyan marionett, akit Felcsútról rángatnak a madzagjain. Áder ezzel – is – megszegte az esküjét, a Fidesz pedig felrúgott egy egyezményt, hogy hatalmát a pöttyös seggű népek javára használja.

Tudjuk, hogy ez soha nem volt, és soha nem is lesz így. A Fidesz minden felhatalmazását a saját haverjai felvirágoztatására használja azzal a bődületes hazugsággal, hogy megteremti a nemzeti tőkésosztályt. Pedig csak a zsebét tömi, és úgy farigcsálja a törvényeket, hogy azok ennek a célnak megfeleljenek. A kéményekben a magam részéről nem látom a lóvét, de biztosan van valahol benne, ha ilyen fontos ez a monyák.

Minden onnan indult el, hogy a kéményseprőktől elvették a kémények ellenőrzésének jogát és kötelességét, és azt a katasztrófásoknak utalták. Ők nem bírtak megbirkózni a feladattal, és, mert nem lehetett minden füstben fuldokló proletárnak sms-t írni, hogy üljön át másik kéménybe, adódott a megoldás, hogy a volt Bakondi sereg bírja az iramot, eztán annál vizsgálódnak, vakarásznak, aki ezt direkt kéri.

Eddig is volt jónéhány szénmonoxid mérgezés, ezután még több lesz, lehet szörnyülködni a Habony-bulvár címlapján. Ha én kormány volnék, akkor lenne annyi eszem, hogy tudnám, a választópolgárok java része csökkent tudatú vagy csóró, illetve a kettő együtt. Ez a Kubatov listákból is kiderülhetne, hogy ezeket kézen kell fogni, és nem csak az urnákhoz irányítani fülkeforradalmat csinálni, hanem az eszébe vésni, hogy kapartassa ki azt a rohadt kéményt, különben ő és becses családja megdöglik.

Kétfajta birka létezik az országban, az egyik le sem szarja a kéményét, eszébe nem jut, azt hiszi, olyan luk csak az is, mint ami a seggén van, és szelel. Aztán egyszer csak szédülni kezd és elájul a konyhán. A másik azért nem foglalkozik a kéményével, mert előveszi a kockás papírját, osztogat és szorozgat, és arra jut, inkább farhátat vesz, mert nem fogja fel, ha úgy kell megrendelni, akkor is ingyenes, mert nem ilyen világot ismer, és ebben igaza van.

Ha tetszik, ha nem, az államnak bizonyos mértékig gondoskodnia kell polgárairól, egészségügy, oktatás, kémények, etc., mert azért van. Ez a mi államunk, amely ugye a Fidesz maga, viszont azt tartja első és egyetlen feladatának, hogy a proletár utálja a Sorost, és reszkessen a migráncsoktól, minden más le van szarva. Már a másfél millió csápoló is beláthatná, hogy nem ezért küldte oda őket, ahol vannak, és ezt reményeim szerint egyszer majd belátják. Vagy nem.

Január elseje után tehát polgártársak, ha azt olvassák, hogy megint ölt a hangtalan és szagtalan gyilkos, gondoljanak Orbánra és csapatára szeretettel. Meg akkor is, ha valakire ráomlik a kút fala. Ebben a törvényben ugyanis a házi vízigény kielégítésére fúrt nyolcvan méternél sekélyebb kutakat ásását nem kell engedélyeztetni sőt, bejelenteni sem.

Már látom, hogy a magyar, aki mindenhez ért, veszi a csákányt, lapátot, ásót, és dúrja a földet, hogy ingyen vizet találjon a budi mellett. Aztán egyszer csak megindul a fal, maga alá temetve a prolit, aki beledöglik az ingyenbe. Mondom, nem ilyesmire szerződtünk – illetve szerződött az a másfél millió, aki a nyakunkra hozta ezt a bagázst, viszont nem csak ők szívnak miatta. Ezabaj.

Holtamból a világ

Tíz éve haltam meg. Emlékszem, kedd volt, szitáló eső, és éppen a monitor előtt ültem, hogy megtudjam, mi történik az ablakon túl, pedig csak ki kellett volna nézni rajta. Az ember mindig a könnyebb ellenállás irányába megy, de ez jelen helyzetemben, holt lévén, már érdektelen felismerés. Egyszóval olvasgattam a híreket, amikor szúrást éreztem a mellkasomban, nem filmbéli hörgőset, fetrengőset, hanem pillanatnyit csupán. Fejem lehanyatlott a klaviatúrára, a mellette álló kávé kiömlött, de nem tudtam felitatni, ott csordogált a hajamon, mivelhogy meghaltam, ezért nem is izgultam, hogy tönkre megy. Kit érdekel?

Kívülről láttam egy alakot az asztalra borulva, nem volt sem fehér fény, sem életfilm, egy perc volt az egész, és azon gondolkoztam, mit tegyek, hogyan értesítsem Margitot a szomszédban, hogy megváltoztak a viszonyok, de ez érthető okokból akadályokba ütközött. Lebegtem csak a testem felett, és végtelen boldogságot éreztem, mert megszűnt minden kínom, nem nyilallt a derekam, nem hasogatott a térdem, felpuffadt beleim gázai sem zavartak, és akkora szabadság szakadt le rám, hogy táncra perdültem volna örömömben, de csak valami lebegés-suhogás sikerült, amitől a függöny meglebbent, és repedésekbe menekültek a pókok.

Margit két óra múlva talált rám, rázogatott, sikított, mintha valami oka lett volna rá, és a mentőket hívta lányos zavarában, akik azonban nem sokat lacafacáztak velem, látták, hogy megmurdeltam. Jöttek a hullaszállítók is, és ahogyan gyömöszöltek bele a tepsibe, Margit még mindig ordított, megkönnyebbülés volt szinte, amikor rám zárták a fedelet, mert megszűnt a hangzavar. Körülnéztem volna még a szobában, nem maradt-e utánam nagy kupleráj, de rá kellett jöjjek, hogy a holtak szabadsága sem végtelen, ahogy cipelték a testemet, vele együtt haladtam én is, pár méteres körzetben tudtam csak mozogni. Nem járhatok csak úgy kísérteni ide-oda, de ez sem rázott meg, nem is akartam kajánkodni és visszaélni azzal, hogy rám már nem vonatkoznak a newtoni törvények.

Amikor boncoltak, érdeklődve figyeltem, mi is voltam én, izmok, inak, zsírok, vacak anyag, ami ismeretlen erők nyomán kialakult, csak a tüdőmön csodálkoztam, mit tett vele az ötven évnyi dohányzás, hú. Ne legyenek kíváncsiak a saját tüdejükre, kiábrándító. El is temettek aztán, előkerült valami rokonság, akiket évek óta nem láttam, de el kellett kaparniuk, a családi kriptában ott volt a helyem, csak bele kellett lökniük, mert ez volt a konszenzus, amibe még az is beletartozott, hogy sírás-zokogást mímeljenek, és ez sem nekem szólt, hanem a többi megjelentnek. Váratlanul sokan voltak, fenn kellett tartani a közös hazugságot, hogy egyáltalán érdeklem őket, holott egy csöppet sem.

Aztán leeresztettek a gödörbe, ahogy szórták rám a földet, kiábrándító is lehetett volna, nyugodjanak meg, nem az. Mire idáig eljut az ember holtában, már eléggé tisztában van lehetőségeivel és korlátaival is. Például a testem már tíz éve foszladozik, de a tudatom teljesen tiszta, soha nem láttam ilyen egyértelműnek a világot. Csak az zavar, hogy porhüvelyem fölött nem rendelkezhetek. Jó lett volna a második év után izegni és mozogni, mert egy göröngy nyomta a derekamat, de a kedves giliszták elrendezték, eligazgatták, azóta kényelmes a vackom idelent. Sőt, ha belegondolok, hogy hamarosan már csak a csontjaim maradnak, kényelmi szempontokkal egyáltalán nem is kell foglalkoznom tehát.

Amikor a temetésem után két héttel leszedték a kriptámról a száradt koszorúkat, egy hülye rokon lepucoltatta a fölöttem lévő műkövet, amitől olyan lett, mint egy agyonkrétázott tábla, kénytelen voltam bekopogni a szomszédhoz, akivel annyira nem törődtek, hogy a sírját benőtte a repkény meg a boróka, amitől nem csak elegáns lett az otthona, hanem kellemesen hőszigetelt is. Az egész januárt, amikor azok a böszme hidegek voltak, nála töltöttem vendégségben, nagyon lakájos volt. Egyébként jól elvagyunk mi itt, megismertem minden holtat a környezetemben, jókat szórakozunk. Múltkor is beszarattuk a temetőőrt, mindenki kifeküdt a szemében kigyúló rémült tébolytól.

Járhatnék kísérteni távolabbra is, ahogy a hús fogy a csontjaimról, úgy nő mozgásom hatósugara, de nem vagyok romlott kamasz, hogy mindenkit halálra ijesszek, jobb szeretek csak merengeni a világ folyásán vég nélkül. Megszűnt az idő, nem kell ennem, ürítenem, aludnom, s ha van valami hiba a szellemlétben, akkor ez, mert azért ezekben is voltak örömök. Mit nem adnék egy jó pörköltért, de el kell viselnem, hogy nem jár, eleget zabáltam, amíg a gyomrom szét nem rohadt, illetve a kágyillók föl nem zabálták. Ilyen apróságoktól eltekintve helyzetem ideálisnak, sőt, boldognak mondható, semmivel sem cserélném el.

Csak ezek az ünnepek zavarnak. Éven át senki felém sem néz, ami jó, most meg, hogy a konvenció azt kívánja, boldog-boldogtalan itt sertepertél a sírom mellett, ismeretlen kis kölkek még rá is tapodnak, egy tapló meg idevizelt a bokorba, mert nem bírta ki a hólyagja, hallatlan. Hozzák a virágjaikat, a mécseseket, és érzem én, hogy eszükbe sem jutok, csak a szomszédét nézik, hogy az övék nagyobb vagy fényesebb, röhej. Ahogy sötétedik, minden vibrál meg villódzik a fényben, és az ember el is érzékenyülne, ha nem lenne ünnepi műsor is. Mindenféle bánatos versek meg dalok, sehol egy jó kis rock & roll vagy jófajta jazz.

Ebből is látszik, hogy nem nekünk, holtaknak rendezik ezt az egész szart, hanem maguknak, ezzel akarják megnyugtatni a lelkiismeretüket és remélnek feloldozást, de azt cseszhetik. Ha volna rá érkezésem, és lenne hangszálam, ami nincs, elmondanám nekik, ha életemben le sem szartak, akkor holtamban ne kurválkodjanak velem, hogy ők milyen fasza népek már. Ha valami, akkor az őszinteség az, ami elválaszt minket, lentieket a fönti világtól, mert hazudni ugyan itt is lehet, csak nem érdemes. Nincs büntetés és nincs jutalom, az idő végtelen tengere van, és az a föloldozás, hogy lehet nevetni a világ ostobaságán a megbánás veszélye nélkül, és innen nézve Kierkegaard is bekaphatja, mert semmit sem tudott a halál kaján örömeiről, mégis mondta a magáét.

Valóság nagybátyám

Balog-embertelen miniszter azt találta mondani virágos jókedvében, hogy: „Az Országos Roma Önkormányzatnak az elmúlt huszonöt évből volt négy botránymentes éve, amikor Farkas Flórián volt az elnök.” Mindeközben Farkas Flórián ellen most is több büntetőeljárás zajlik, többek között csalás, költségvetési csalás és közokirat-hamisítás gyanújával.

A két dolog valahogyan ellentmond egymásnak a formállogika szabályai szerint, ezért az embertelen, illetve minisztériuma kapott négy kérdést, amire nem sikerült válaszolni, illetve azt, hogy „A Lungo Drom Országos Cigány Érdekvédelmi és Polgári Szövetség a legnagyobb hazai cigány szervezet, akik mindig szót emeltek a magyarországi cigányságért és képviselték őket.”

Mint valami rosszul programozott, beszélő robot, vagy agyalágyult kisiskolás. Ugyanígy, a Czeglédy-ügyben a bíróság kimondta, hogy tizenegy károsult van nyolcszázezres tétellel, rá egy napra fideszék ezer emberről és százmillióról vakognak újra, mintha a valóság nem létezne, illetve számukra egy másik valóság világítana, ami már ontológiai probléma, nem tiszta hazugság.

Erről a valóságról azt tartják az okosok, hogy a tudatunktól függetlenül létező dolgok összessége, minden, ami valaha létezett, és minden, ami jelenleg is létezik. A valóság anyagi, tárgyilagos, független a megfigyelőtől, annak helyzetétől, független annak ismereteitől, értékítéletétől és nézeteitől is. A valóság megtapasztalásának vannak korlátai, de a megismerésére tehetünk erőfeszítéseket.

Másrészt a valóságot lehet teljesen személyhez kötni, ha a megismerésre gondolunk. Ez a megismerő személyétől teljesen függő, mivel egyéni megismerési képességei adják meg a végső következtetéseit. Eszerint mindenkinek saját valósága van, ebben él és minden tettben, amikor a valóságával kapcsolatba kerül, azt alakítja is tudat alatt. Itt lehet a zavar az erőben, vagy párhuzamos univerzumokban élünk, mi, meg a fideszék.

Mert gondoljunk csak bele a Fidesz-valóságba, amikor szent meggyőződésük az is, hogy van Soros-terv. Hiába mondja például Brüsszelből Navracsics, hogy ilyen nincs, Orbán csettint egyet, hogy mégis van, mert ő jobban tudja. Ezen a ponton el kell merengeni vezérünk elmebéli állapotáról, másrészt pedig az ő valóságáról is.

Mert lehet, hogy egyrészt szimplán mocsok és szaralak, ez evidencia, de mi van akkor, ha az ő világa is ilyen opálos. Ha elrévedezünk azon, milyen hermetikusan van elzárva a külvilágtól, előfordulhat, hogy zavart elméje teljesen más valóságot mutathat neki, mint ami a panelprolinak adatott. A másik opció, hogy simán hazudik, tessenek választani gusztus szerint.

Viszont ez utóbbi esetben az is vizsgálat tárgyát képezhetné, hogy az alvezérek, illetve a mag tudja-e, hogy ez hazudik. Vagy milyen szintig engedett az igaz valóság ismerete, és mondjuk, egy mezei parlamenti képviselőnek már nem, hogy ne zavarja a bonyolultság a gombok nyomogatása közben.

Aztán a valóság mellett fölmerül az igazság problematikája is, amelyet szakállas bácsik így jellemeznek: Ha két vagy több személy elfogadja egy esemény vagy tapasztalat valamilyen értelmezését, akkor erről konszenzus alakul ki. Ha ezt néhány egyén vagy csoport elfogadja, akkor ebben a csoportban ez az értelmezés igazsággá válik.

Ezen a ponton érthetjük meg, mi folyik itt minálunk. Egy árva migráncs nem látszik az országban, mégis itt vannak, és tosszák a hajadonokat. A hülyék között ebben konszenzus alakult ki, ez tehát igaz a másfélmillió elsőáldozó hívőnek. Így válik minden, Orbán által kreált alternatív valóság igazsággá szerte a hazában, ezért arra a végkövetkeztetésre juthatunk, hogy nem forradalom kell ide, hanem filozófus. Illetve magamnak elmegyógyász, hogy a környülölelő szart fel tudjam dolgozni.

SOM LAJOS JÁR A VIZEN – csodálatos koncertvideóval emlékezünk

Úgysem értheti senki… milyen volt negyven (!) évvel ezelőtt, egy N2204 típusú, bőrtátyós, Philips kazettás magnetofonból nagyanyáméktól hazáig zengetni a „Kívánj igazi ünnepet”, a Piramis együttes karácsonyi borítóval megjelent kislemezét… amit előző este, a családra rótt halálos csendben rögzítettem egy vacak riporter-mikrofonnal, a szüleim narancssárga lemezjátszójának hangszórójából…

Szóval, az úgy volt, hogy a Köztársaság téri Antikvárium kirakatában, úgy karácsony előtt két héttel, megjelent a kislemez, borítóján a fantasztikus ötösfogattal – Pinyó, Zacskó, Gallai, Som és a Kölyök fotójával – s a lépcsőház valamennyi lakójától összegyűjtött sörös és borosüvegekkel vagy négyszer fordultam a sarki kisboltig, hogy összedobhassam a hanghordozó árát, de délutánra megoldottam – és loholhattam Piramis kislemót vásárolni!

Igazi ünnepet kívántam…

Az a csapat, az a zenekar volt az életünk.

De vajon emlékszik még valaki a Piramisra?

„A Piramis magyar Hard Rock együttes, az 1970-es évek végének egyik legnépszerűbb hazai zenekara. Az együttest Som Lajos basszusgitáros, Köves Miklós dobos, Závodi János gitáros alapították 1974-ben. Eleinte instrumentális zenében gondolkodtak, majd Gallai Péter billentyűs kapott énekesi feladatokat.

1975-ben csatlakozott a Piramishoz Révész Sándor énekes a Generálból. A zenekar nevét viselő első nagylemez 1977-ben jelent meg. A Metronóm ’77 fesztiválon közönségdíjat nyertek az Égni kell annak, aki gyújtani akar dalukkal, ami aztán Karda Beáta fesztiváldalával közös kislemezen is megjelent.

A Piramis rövid időn belül Magyarország első számú kedvence lett a rockrajongók körében. 1978-as második albumuk megjelenése után minden koncerttermet megtöltöttek. A következő évben megjelent harmadik album az elődeihez hasonlóan százezer példány felett kelt el, de a kritikusok már fanyalgással fogadták az új dalokat.

A Piramis sikerkorszakát a budapesti Ifjúsági Parkban 1979 őszén rögzített A nagy buli című koncertlemezük zárta le. 1980-ban Nyugat-Európában megjelent egy angol nyelvű Piramis album 9 számmal az első három nagylemez dalaiból. A negyedik stúdiós nagylemez Erotika címmel jelent meg 1981-ben. A zenekar megpróbálta követni az aktuális trendeket, és a rockból az új hullámra váltani, nem túl sok sikerrel.

1981. június 14-én a keletnémet turnéjuk utolsó koncertjén Révész a színpadon jelentette be, hogy kilép az együttesből. A Som-Závodi-Köves-Gallai felállású Piramis négyesben folytatta, és 1982-ben kiadták a Plusz című nagylemezt Gallai énekével. A zenekarnak még abban az évben vége lett, mikor Somot és Kövest csempészés vádjával letartóztatták, majd elítélték…”

Ahogy végigolvastam ezt a rövid történetet, szinte beleborzongtam – milyen kevés volt az a rengeteg minden, amit fiatalságunk örömeként élhettünk meg, csőnadrágban, alföldi papucsban, szumkával az oldalunkon…

Kedvenc lapunkban az Ifjúsági Magazinban részese lehettünk a mi forradalmunknak, mely harcos kiállás a Piramisért, a Piramis mellett zajlott. Az akkori rendszernek valahogy nem tetszett a Piramis életérzés…Soha nem felejtem már a verset: Som Lajos jár a vízen…

Különös, hogy éppen Som Lajos halálhírének napján akadtam egy 1976-os koncert videójára. Lajos hihetetlen szólója – úgy 11.30-tól; érdemes rá odafigyelni!

Emlékezzünk rá – Som Lajos igazán nagyszerű Barát, Ember és kiváló muzsikus volt!

Kampec dolores LXI. – Margitvirág

Béla betartotta a szavát, elbattyogott az orvoshoz, és olyan fejjel nézett rá, mint aki mindjárt szíven szúrja magát, megforgatja a kést a mellében, és úgy kiáltja a rendelő mocskába, hogy szar az élet. Szegény doktor nem kérdezett, nem érdeklődött, csak belenézett a szemébe, amelynek mélyén öngyilkos bálnák vergődtek az óceán partján sikongva, Naptól átsült madarak potyogtak az égből, és a szomszédos templom tornya valami cunamiban hánykolódott, a csúcsán imbolygó keresztbe a bádogbános kapaszkodott, míg el nem nyelte a nyálkás mélység örökre és visszavonhatatlanul.

Béla pislantott egyet, szeme héja pedig akkorát csattant, mintha valamely duplagyűrűs rázná a dunnahuzatot teregetés előtt. Hóna alól kagylók, csigák és tömjén illata áradt vegyesen a megváltás minden ígérete nélkül, és ettől a hangos, szagos filmtől az orvos, aki munkától szétesett és viaszossá vált testekhez volt szokva, most meg itt volt neki az egész, kerek világ, lányos zavarában szó nélkül töltötte ki a munka alól mentesítő papírokat. Béla már a polgármesteri hivatalnál járt, amikor a fehér köpenyes felocsúdott a kábulatból, és Bubó módján kérte a következő göthöst, hogy az élet nyugodt folyása visszatérjen.

Béla leadta papírjait a hivatalban, és most döbbent rá, hogy itt ő még sohasem járt. Ügye, gondja nem akadt, és ez is mutatta, hogy nem ide való, nem erre a színpadra, de valami hülye bábos mégsem engedte, hogy tovább álljon, és ezt a dróton rángató alakot életnek hívták, ami egyelőre és mindig van, viszont értelmet csak akkor nyer, ha visszafelé nézeget rá. Kilépett a térre, és a hivatal már nem volt, csak a fejében. Kettőt lépett, akkor a Szentháromság szobor volt az élet, tövében a tegnapi bamba kollégákkal, de amint a háta mögé került, megszűnt az is, és a kocsma kelt életre, így imbolygott Béla pillanatról-pillanatra, álom és valóság, múlt és jelen között.

Amikor leereszkedett a fenekét formáló székre, és úgy döntött, hogy innen nem mozdul, míg le nem esik vagy el nem vonszolják, akkor csak az állandóságba kapaszkodott görcsösen, mert a viaszosvászonnal borított asztal körül ott kerengett szélvész ringlispílként a valóság, és nem lehetett elkapni egy menetre sem. A mocskos ablakon túl a falu összes népe malomkeréknyi koszorúkkal és fehéren virító viráglabdákkal csoszogott és imbolygott, az összes duplagyűrűs és fogatlan sunyin nézte a másik szerzeményét, hogy kié nagyobb, vagy kié fehérebb.

Béla ebből jött rá, hogy mindjárt itt van a halottak napja, amely cirkusz nem a porladókról szól, hanem a szomszédnak celebrált előadás, hogy ki költ többet az emlékezet vámszedőinél, szirmokban, tobozokban és mécsesekben fejezve ki szívük soha el nem múló fájdalmát, holott csak a Rózsit akarták legyőzni a koszorúval, hogy ők jobban szerettek, és most boldogtalanabbak. Pedig míg élt, kanál vízbe fullasztották volna azt, akit most beborítottak az álsággal, és voltaképp már azt is elfelejtették, milyen volt a szeme fénye vagy a hangja színe. Így zötykölődött az idő hazugságokkal kitömve.

Hősünk tudta, hogy az igazi halál a feledés, az emlékezés pedig nem virágos cirkusz, hanem a szív dolga, ezért vodkát kért és margitvirágot, meg egy mécsest, hogy elősegítse a búvárkodást a gyomra mélyén. Így akarta életben tartani a temetőben pihengetőket, holott már az utolsó is, akit az idők kezdetén elsiratott, rég újjászületett mindenféle pitypangokban, madarakban és fellegekben, és azt is tudta, hogy amikor az eső cseperészik, akkor esetleg a nagymama hull alá az égből, vagy az anyja, mert nem ülnek semmiféle trónusok előtt a mennyekben, hanem molekuláik és atomjaik a világmindenség örök körforgásának apró elemei lettek, végleg kiszolgáltatva a fizika mindent átható törvényeinek.

A fröccsök ura azonban nem értette ezt a margitvirágot, hogy az mi a rosseb már megint, hogy mit cirkuszol itt neki a barátja, amikor Béla megunta a nyavalygást, és tőle szokatlan hangon rá nem förmedt: – Krizantém, baszd meg. – A kocsmáros megsértődött, de csak egy kicsit, mert nem tudhatta, milyen viharok zajlhatnak Bélában, amitől készül elmenni az esze, s hogy megelőzze a nagyobb bajt, kiballagott a kertbe, ahol csokorban nőttek ezek a sanda készségek, levágott hát egy szálat. Ettől az egyik rigó húzta föl a csőrét, mert épp azon szeretett ejtőzni délutánonként, de semmit sem tehetett, trillázott egyet, és morcosan nézett a betolakodóra.

A fröccsök ura vizespohárba állította a gömböt, magában még böstörögve, hogy margitvirág, ja. De ügyelt, hogy Béla meg ne hallja, mert amint a mécsesét meggyújtotta a fröccse mellett, emberünk lehunyta szemét, és nekilátott, hogy jelenné tegye, ami rég elveszett. Így lehelt újra életet a halottaiba, mint valami tékozló Isten, de rá kellett jönnie, hogy hatalma még így sem végtelen, mert csak villódzó képeket látott mindenféle rég letűnt korokból, arcokat és sírásokat, nevetéseket mindenféle hang nélkül, és így kellett rádöbbennie, hogy ez sem több, mint amit álmaiban minden nap nézeget, hogy parancsra sem lesz több emléke, mint ami megmaradt, mert a többi végleg elveszett, és soha nem is tér vissza.

És ekkor gondolt arra is, ha majd fekszik kiterítve, és az orrán át szivárog el a lelke, és, ha igaz, hogy élete filmje lepereg, akkor az rövid lesz és hiányos, a részleteket pedig csak akkor tudja meg, ha a nagy óceánon talán összefut a temetőben rothadókkal, vagy akkor sem, mert azok is mindig hazudtak. Vigasz, ha lehetett ebben a reménytelenségben, az volt, hogy elképzelte, ahogyan száll ki belőle az élet, csöndesen átkúszik majd egy pofátlan légybe, s akkor Béla zümmögve majd a fröccsök urának orrára telepszik, hátán szaladgál, míg barátja agyon nem csapja egy összetekert újságpapírral. És akkor jön majd rá, kit ölt meg, amikor fehéres, kitoccsantott légy-beleiből vodka szivárog, de akkor már késő lesz. Idáig jutott, a harang megszólalt, a mécses ellobbant, és a margitvirág szirmai hullani kezdtek a mocskos terítőre.

Pofán vágott Fidelitas-igazgató

Minálunk már nincsen lacafaca, habozás, sőt, Woody Allen nyomán cicó sem, a végletekig leegyszerűsödtek a dolgok ugyanis. Ha nem tetszik a delikvens képe, odaballagunk hozzá, lecsűrünk neki egy maflást, és helyre is áll a világ megborult rendje, mint Pécsen mondjuk.

Nem történt semmi különös voltaképp, mint, hogy Niedermüller Péter, a DK Európa parlamenti képviselője fórumozott, győzködte a népet, hogy szavazz rám, két kölök pedig megjelent egy „Hazaáruló! Szégyelld magad!” feliratú táblával. S mivel a szép szóra nem takarodtak el, két nyugdíjas csöndben odaballagott hozzájuk, kitépték a kezükből a molinót, egyikük pedig pofán vágta a hozzá közelebb állót.

Később derült ki, hogy a fölpofozott mókus a Fidelitas dél-dunántúli régiójának igazgatója (Beke Zoltán), ami innentől fogva hallatlan inzultus – már verik a fideszeseket -, másrészt ennek az egésznek különös pikantériát ad, és további elmélkedésre késztet.

Az egyik, honnan ez az őserő nyugdíjasainkban, legyenek bármelyik oldal fanatikusai, hogy esernyővel vagy puszta kézzel esnek neki az ellenérdekelt félnek. Hogy egyiknek sem volt gyerekszobája, vagy csak a lelkükre ül így ez a kor. Az ember egyrészt röhög a csattogó protkók láttán, másrészt azon révedezik, mi lesz itt, ha tömegesen borulnak el az agyak, és belekeveredünk valami Bud Spencer film zárójelenetébe.

Viszont a mi esetünkben nem biztos, hogy olyan nagy móka lesz a dolog, mint a koreografált tömegbunyó, mert, bár Szanyi hülye volt huszonharmadika kapcsán a fellógatott ÁVH-s képével, mégis a tökeinél ragadta meg a problémát, mi lehet, mi történhet, ha végleg elpattan egy húr.

Tegnap ezüstlakodalomban voltam – jó, csak évfordulós dajdaj -, s ott elmesélte nekem az egyik vendég, hogy ezekkel, mármint a fideszes bagázzsal az a baja – sok más mellett -, hogy nem értenek semmihez sem, és rettentő nagy az arcuk. Kénytelen voltam egyetértően hümmögni, s lám, ez a pécsi dolog is csak ezt erősíti. Annak idején az alapító atyáknak a KISZ-ben elég volt a titkári cím és rang, ezek a maiak meg már igazgatók, atyaúristenek. Így szocializálják őket a gazdáik, csoda, ha balfasz felnőtt válik belőlük? Nem igazán.

Ezen túl az is felvetül, honnan tudja a Fidelitas dél-dunántúli régiójának igazgatója (Beke Zoltán), hogy ez a Niedermüller ez hazaáruló volna. Jó, hát mindenki az, én is az vagyok, te is, de hogy ő miért hatványozottan, molinót érőn, ez is érdekes dilemma.

Nem hinném, hogy a Fidelitas dél-dunántúli régiójának őrsi gyűlése nagyítón keresztül tanulmányozná Niedermüller brüsszeli monyákolását, sőt, felteszem, péntekig, amikor a csata lezajlott Pécsen, azt sem tudták, hogy a világon van. Odaküldték őket a pártközpontból, hogy csináljanak ricsajt, ezek pedig mentek, mint a beszakézott kamikázék, oszt így jártak.

Hogy a pártközpont meg miért fordít kiemelt figyelmet erre a Niedermüllerre, az azért van, mert Brüsszelben bűnözött. Október 24-én a romákról vernyogott, ami nálunk nem probléma, mert van nekünk Farkas Flóriánunk.

Egy nappal később, 25-én pedig illetlenül viszonyult a nemzeti konzultációhoz, amikor így beszélt. „A közös európai menekültügyi politika csak akkor lesz képes működni, ha a tagállamok végre félreteszik az önös szempontjaikat, és valóban közös politikát akarnak. Amíg egyszerűen tudomásul vesszük azt, hogy vannak tagállamok, amelyek minden következmény nélkül megtagadhatják a közös politikában való részvételt, addig nem fog történni az égvilágon semmi.”

Ezt az elvetemültséget a meggyakott Beke igazgató nem tudhatta, a pártközpont azonban igen. Innen érthető a hazaáruló kitétel is, mert egyszerűen le is lehetett volna buzizni, mint mondjuk Vonát. Október vége van, ha úgy vesszük, messze még a választás. Kíváncsian várom tehát, ahogyan sűrűsödnek a kampány-rendezvények, úgy szaporodnak-e a pofonok is. Ha engem kérdeznek, akkor fix egyes, más megközelítésből tét, hely befutó.

MEGHALNI MAGÁNÜGY? – Mindenszentek és Halottak napja közelít

A két jeles ünnep közeledtével alig akadhat olyan ember, akinek ne tolakodna a megszokott gondolatai közé az elmúlás, a halál.

Visszaemlékezünk a földi életet elhagyott barátokra, szülőkre, nagyszülőkre; könnyet ejtünk a közelmúltban eltávozottakért. Sírunk és gyertyákat gyújtunk… jönnek a mi lett volna, ha… kezdetű mondatok!

Különös, de éppen a halálról való disputák, rágódásaink közben vagyunk a leginkább egymagunkra hagyottak. Míg a születésünkről, sőt, újabban a tiszta szerelemről is szívesen szolgáltat támpontokat, neki tetsző irányelveket a katolikus egyház, a halálra való felkészítés egyre sivárabb – pedig éppen ez volna a vallási szervezetektől elvárható legelemibb szolgáltatás!
Mert már az élettel összeegyeztethetetlen dolgok felbukkanásakor is úgy kell éreznünk, elengednek a kezek!

Annyi csak a lényeg, hogy mi, a felvállalt kötelességeinknek eleget tegyünk, ami a tortúrát illeti, azt már magunknak kell végigcsinálni! Mindenre ott vannak az evangéliumi idézetek, szóvirágok, képek, hogy aztán rágódhassunk mindezek felett, de maga a halál, mint valami gyáva erőszaktevő, a magunkra hagyottságunk közepette teperhet le valamennyiünket!

Megszületésünkkel kapcsolatban a közelmúltban frappáns kijelentésekkel borzoltak a természetesen vezetőjükkel mindenben összetartani kész papok. Dehogy volt közülük egy, aki magára hagyottan tromfolt volna! A klérus soha nem tűrt ellenállást, miért most volna másképp? Nyugodt lélekkel kijelenthetjük, hogy minden pap számára megvetendő, aki a lombikbébi program következményeként jött a világra, minden pap elítéli az így születetteket és szüleiket egyaránt. Azzal, hogy előadásokat szerveznek, kiadványokat hoznak létre, a mindennapi szóbeszéd szintjére emelték az általuk egyetlenként elfogadható helyzetértékelést a lombikprogrammal kapcsolatban, szinte ukázt küldtek! Ez van, punktum! Nincs alternatíva, aki mást akar az gyilkos, de legalábbis cinkos!

Meghalni magánügy!

Sem a halál közeledése, sem megélése, sem a halál megválasztásának módja nem igazán beszédtéma. Mint valami kivédhetetlen, eleve elrendelt útkereszteződés, úgy kell elfogadni a megváltoztathatatlant. Holott a tudomány és a lelki életet fontosnak tartók egyre szélesebb közege egészen mást gondol a haldoklásról, a beletörődésről és az ember élni akarásáról! Valójában nem elveszítjük egymást – csak inkább lemondunk mindarról, ami korábban fontos volt!

Ahogy életünkben, úgy a haldoklásunkban sem maradt nyoma a szolidaritásnak!

Elvesztek a hosszas türelemmel búcsúzkodók, az átsegítők, az őrt állók, a siratóasszonyok, megszűnt a méltóság valódi közege. Olyan rettenetesen tudunk félni a magunk halálától és úgy rettegünk mások haldoklásától, hogy az már szinte leírhatatlan!

Miközben egyetlen mai film megtekintése közben végigszemléljük akár több ezer ember halálát, látunk másokat közvetlen közelről kivégezni, miközben a naturális jeleneteknek hála, ma már nem ritka, hogy emberi szervek tárulkoznak elénk, miközben egy szereplő életét elveszik, senki nincs felkészítve a halál érkezésére!

A halál úgy ront ránk, mintha nem a legtermészetesebb volna a megérkezése! És ennek a dolognak az égvilágon semmi köze nincs a feltámadás, a menny és pokol sztorizgatásaihoz! Itt még csak a szimpla biológia, meg némi kémia dolgozik! Vajon, ebben a fontos kérdésben miért nem sertepertélnek a lelkipásztoraink? Mert persze, hála nekik, időben megérkezik az utolsó kenet, van akinek tucadszorra is, biztos, ami biztos – de ő maga felkészületlen!

Milyen kegyetlen a való világ – csak akkor jajdulunk fel egy-egy pillanatra, amikor egy híres színésznő, esetleg egy énekes, vagy éppen államelnök utolsó óráiról írnak. Az átlagember haldoklása alig különbözik a macskáétól!

Amikor a szupermarketekben tonnaszám mécsest, gyertyát, dobozos lámpatesteket, ledvilágítású kütyüket cipelőket nézem, amikor a vásárcsarnokok előtt koszorúkat kazalszám árusítókat szemlélem, el kell gondolkoznom – mi köze van ennek az egésznek szeretteink halálához? A Mindenszentek és a Halottak napja ugyanolyan cirkusszá vált, mint a karácsony, meg a húsvét! Lélektelen bevásárlószerda valamennyi! Lekörözni a másikat, nappali világosságot varázsolni a krizantémcsokrok közé egyetlen éjszakára, mindig többet és nagyobb halomban, mint a szomszéd sírján!

Ennyi!

Olvasóink! Amikor legutóbb arra tettünk javaslatot, hogy tanítsuk végre egymást a születésről, tanítsuk a legelemibb normákat, hogy az erőszaktevőknek ne jusson esély, most szelíden tennénk egy harmadik javaslatot is! Beszéljünk, szóljunk bátrabban a halálról!

A Mindenszentek és Halottak napja valódi történéseiről, okairól, azok értelméről és ne legyünk prűdek, álszentek, farizeusok! Mert bizonnyal akadnak majd, akik – ahogy az életük valamennyi pillanatában – magányra vágynak. Kerítsük őket körbe lepedőkkel…
De akik valóban fontosak nekünk, legyünk velük az utolsó órán! Ez volt, és ez ma is az emberi méltóság egyik alappillére!

Utazás az éjszaka mélyére

Orbán Viktor, mint valami eltévedt és megzakkant UFO, ott imbolyog fasizmus és nácizmus között, addig-addig, míg végleg alá nem hullik a mocsokba. Nem lenne ellenére ez sem, ha a trónját kis időre biztosíthatná vele, amiből kitetszik, hogy elvei, eszményei nincsenek és soha nem is voltak. Egy dolog létezik csupán, a hatalom hisztérikus akarása.

Tegnap újra a nácikokkal kokettált, amikor új fogalmat vezetett be az amúgy is lesilányult magyar politikai közbeszédbe, ez pedig a migránsmentes övezet. Ő így álmodozik országáról, amelybe viszont jó pénzért ezrével engedi be a bizonytalan hátterű, ámde fizetni hajlandó organizmusokat, új értelmet adva a régi szólásnak, és így módosítva azt: pénz beszél, Orbán ugat.

Ez a migránsmentes övezet, ez különös rezonanciákat kelt az emberben. Még hangzásában is hasonlít a CMÖ-re, ami ugye a bájos magyar nácikok cigánymentes övezetét takarja, és használatban is volt (van) kies hazánkban. Felidézi ugyanakkor a zsidómentes övezet szépemlékű eszmeiségét is. Ez egyáltalán nem véletlen, hiszen jönnek a választások megint, a Jobbik pedig báránybőrbe bújt, ezért megkezdődött a kemény mag szipkázása.

2002-ben is ez volt, amikor egészen a Washington Postig gyűrűzött az alábbi Orbán mondat: “Ha nekünk sikerül úgy összekapcsolnunk a határon túli magyarokat a magyarországi magyarokkal, a határon túli magyarok gazdasági életterét a magyarországi gazdaság életterével, akkor Magyarország gazdasága sokkal nagyobb teljesítményre lesz képes, mint most.”

Ezt az életteret fordították Lebensraumnak akkor érzékeny gyomrú libsibolsik, mert olyan áthallásos a fogalom. Tizenöt éve még annyi gerinc volt a Pártban, hogy tiltakozott a „ferdítés” miatt, mondván, Orbán nem használta Hitler inkriminált kifejezését. De bárhogyan is forgatjuk, az élettér az Lebensraum, ami finnyás orrú emberekben messzi gondolatokat ébreszt, pedig Orbán már akkor is csak a magyar nácikkal pettingelt.

Mint most is, ami egy virtigli fasisztától egyáltalán nem meglepő. Fasiszta államban élünk, mint azt már számosan kifejtették és elmagyarázták előttem. Mussolini adja a mintát, aki jótét lélek számos egykori kommunistát tömörítő szélsőjobboldali szervezete élén a kommunisták elleni harcot tűzte céljául a maga idejében és ismeretes végkifejlettel.

A „harc” szó azonban nem csak politikai, hanem valós jelentésében is értendő volt nála, a fasiszta párt félkatonai különítményei ugyanis nem riadtak vissza az erőszaktól és a terrorakciótól sem. A fasiszták megjelenésével a politikai élet egyre erőszakosabb és kaotikusabb lett, Mussolini pedig éppen erre a káoszra építve erősödött meg, szervezetét a rend pártjának állítva be.

Hát nem ismerős? És ugyan ezt röhögve írom le, de a tébolyult szemű és ordító nyugdíjasok képében megvan már Orbán SA-ja is. Ők voltak azok a bájos önkéntesek, akik teherautókkal érkeztek rendet tenni, sípszóra leugráltak, megruháztak pár komcsit és zsidót, majd újabb sípszóra el is tűntek. És gondolhatunk éppen a „Kabaré” című filmalkotás aluljárós jelenetére is.

Minálunk buszokkal hozzák az esernyővel rendet vágó elvakultakat, kicsi ország kicsi nácijait. Viszont Orbán útja nyílegyenes. Először Berlusconi Forza Italiáját nyúlta le, aztán felépítette Mussolini országát, most pedig náci fogalmakkal operál. A sorminta végén a náci állam következik, a veszélyesnek tartott Jobbik már ott billeg a betiltás küszöbén, a cigány-, zsidó-, és migránsmentes övezetekkel pedig az egyatáborból árják válnak legközelebb.

„A faj csak egy nagy halom magamszőrű rohadék, csupa koszos, nyavalyás fráter, akik idevetődtek, idemenekültek az éhínség, ragály, daganatok és hideg elől, mint a négy világtáj ágrólszakadtjai.” Ilyen tónusú beszélgetéssel kezdődik Louise-Ferdinand Céline „Utazás az éjszaka mélyére” című regénye. Ha ebbe belegondolunk, világos lesz, ez az írás mért kapta a regény címét. Egyáltalán nem virágos jókedvemben, és nem is azért, mert érdek nélkül tetszik.

TULIPÁNOS KISKÖDMÖN – Kövér a legszerényebb oligarcha

Amikor október 23-án, szokott hetykeségével, – abban az édes kis népművészeti termékben! – belegyalogolt a közbe, nehezemre esett megállni, hogy ne röhögjek egy jót.
Laca már megint beújított, kihímeztette magát tetőtől talpig, kínos megfelelési kényszerében éppen úgy szeretett volna kinézni, mint azok a magyarok, akiket Kövér évtizedek óta elképzel magyarnak!

Sajnos a hiányos ismereteinek hála, ismét lemaradt pár emberöltővel, mert akiknek éppen beöltözött, már réges-régen elballagtak Szent Mihály lován!

De, ha már ilyen édes kis nyalkaságnak öltözött, legalább Mari, a Bekkék lánya – civilben Kövér László neje, amúgy a lakhelyük, Szigetszentmiklós kormányhivatalának nagyhatalmú vezetője – szólhatott volna néki, hogy ez ma nem holmi parádé, kiállítás megnyitó, hanem forradalmi megemlékezés lesz!

Hja, lehet, az asszony és őkelme már meglehetősen ritkán értekeznek! De az is lehet, hogy így edzenek, készülődnek, hogy a nagyrezidenciában miként fognak viszonylag ritkábban összefutni!

Hol is?

Milyen furcsa, hogy az Orbán kabinetben szinte mindenki vagyonosodásáról írtak már ódákat, eposzokat, ez a szegény házelnök szinte megbúvik, ott, a Parlament dolgozószobájában! Szegény ő, mint a templom egere! Miközben kedves kollégái urizálnak, szétlopva szeretett hazájukat, szegény, szerencsétlen Kövérék csak éppen, hogy éldegélnek! Szigetszentmiklós kies utcácskájából szállítgatják a házelnököt, úgy él ott a maga végtelen szerénységében, mint egy közönséges magyar polgár…

Ugyan rebesgetik, hogy hamarosan más lesz az életminőségük, a tengődés helyébe irdatlan fényűzés lép, nyilván ez is csak mendemonda, amolyan irigy ellenzéki sorosduma!

„Nettó 2,3 milliárd forintból alakítják ki az Országgyűlés elnöke, Kövér László új lakhelyét Budapest belvárosában. Pedig Kövér csak a jövő évi választás után dönt a költözésről… Az Országháztól néhány száz méterre nyílik a Balassi Bálint utca, ahol egy régi, patinás épület található. A tervek szerint itt lesz az Országgyűlés elnökének új rezidenciája. Az épület homlokzatát és legfelső szintjét 2,3 milliárd forintból alakítják majd át, hogy megfeleljen Kövér László házelnök igényeinek. A négyhálószobás rezidencián dolgozószoba, díszterem és könyvtár is helyet kap majd. A parlament költségvetési bizottságának elnökétől, az MSZP-s Mesterházy Attilától megtudtuk: 640 ezer forint/négyzetméteres átlagáron vásároltak lakásokat az épületben a bérház kilenc lakójától, akiket már kiköltöztettek. Eddig 385 millió forintot költöttek az ingatlanra, amelyet a Magyar Építő Zrt. kivitelez. A cég Orbán Viktor miniszterelnök barátja, Mészáros Lőrinc üzlettársához, Szíjj Lászlóhoz köthető.”
(Bors –még a Vajna előtti időkből…)

Ha így van – márpedig miért is ne volna így! – a Kövér Family hamarosan Rogánék nyomdokaiba léphet! Még szerencse, hogy ennek azért akad egy feltétele! Hogy Laca belakhassa e szerény kis fészket, még tálcán kell kínálnunk neki és pártjának a jövő tavaszi győzelmet! Talán ezért olyan lelkes az ellenzék! Ezért kellett a lustaságot időjárás jelentésekkel felülírni!

Kövér Lászlót majd követheti legújabb szerzeménye, az Orbánnál kegyvesztett, de Kövérnél révbe ért Kukker Csaba és b. neje, akinek minden bizonnyal megfelel majd az ingatlan egy másik emelete – összenyitva 6-8 lakást! (Onnét irányítja majd szeretett városát – mert végül is meg kell adni a módját mindennek!)

Ami pedig a tulipántos kiskabátot illeti – tessék kérem hozzászokni, ez az új módi! Köthetünk hozzá focisálat, meg nyilván az agancsok is előhalászhatóak, ha terepgyakorlatra mén a tisztelt házelnök úr!

Én a helyébe újfent seggig érő hajcit is növesztenék – ki tudja, hátha újfent aktuális lehet!

A kövéri hosszú haj históriáját ugyebár mindenki ismeri…
Mert a remény hullik el utoljára!