Kategória: Egyéb

A FOCICSINYÁLÓK GYÖTRŐDÉSE – éljen és erősödjék november nyolcadika? De hun a foci?

Valaha a labdarúgás maga volt a gyönyörűség!
A mai Palace, a régi „klinik” előtt álló fabódéban reszkető apucik harsány üvöltésbe fogtak, mikor megtudták, hogy odabent, a nagy szülészet épületében az ő feleségük bizony fiúgyermeknek adott életet.
( Nem volt akkor még, holmi apás szülés…!)
Telefonon üzenték a hírt.
Öröm volt ez a köbön!
Íme, csak sikerült, – mondogatták -, jön az utánpótlás, focistát hozott a gólya – lehet örvendezni. Mert a család legújabb tagja, ha fiú lett, az apukák meg sem álltak a Marx sarkán álló „négyesig”, s jó pár feles társaságában, a haverokkal, kollégákkal hosszasan ünnepelték a kölköt, a leendő focistát!
Mi mást!
Mert nem volt vita, aki Szombathelyen született, ráadásul férfigyerekként landolt a nyugati szegleten, nem lehetett más, csak zöld-fehér drukker, igazi lábzsonglőr, és végül akár a nemzeti tizenegyig meg sem álló Hali focista!

Hja, ez még abban az időben volt, amikor a Rohonc felé vezető út jobb oldalán búza és kukoricatábla terpeszkedett, átellenben a nagy füves focipálya előtt terült el a salakos edzőpálya, s a hatalmasra nőtt nyárfasor szegletében egy éppen csak jelzésértékű, aprócska jegyárusító bódé fölött ott virított a felirat: HALADÁS VSE. Ha meccs készült, már órákkal a rangadó előtt rákezdtek a rikkancsok: itt a szotyi a szotyi, a rágógumi! A kerítésnek támasztva sok száz öreg bicikli jelezte: Nagy nap ez a mai, győzni fog a Hali! A pályán játékosok kergették a labdát és tudtak focizni… anno!!!

A pályán pedig nem volt más, csak játék, lelkesedés, príma technika és rengeteg góóóól! Valahogy ez volt az egész értelme! A meccs, a heti betevő, ahol a pasasok kiengedhették a gőzt, lehetett ordítani, kiabálni és persze kacagni, örvendezni az eredményeknek. A pálya művészei azt hozták, amit elvárt a publikum… A rizirozoga pályán!

2017. november nyolcadikán is nagy nap készülődik. No, nem nyamvadt stadion – avató, inkább „komplexum átadási ünnepség”, amolyan bűbájosnak ígérkező szalag nyiszálás, pofavizit, ömlengés mindarról, amiről az ott megjelentek liheghetnek.
Lesz rengeteg vállveregetés, meg dicséret, feszítés mindazért, amihez az égvilágon senkinek nem lesz köze. De a lényeg mégsem ez! Mert tényleg nem szeretnénk ünneprontók lenni – de! Látva ennek a mostani brancsnak, a mostani Haladásnak a hetek, hónapok óta húzódó irgalmatlanul gyenge vergődését, furcsa szorongással vagyunk kénytelenek nekifogni a nagy készülődésnek…

És udvariasan bár, de megpróbáljuk elképzelni a nyilván bénán imbolygó disputát, a focicsinyálók morfondírozásait – vajon mi legyen olyan a nyitómeccsen, mintha tényleg foci volna az új gyepen?!
Mert bár elvárás, hogy a magyar, a szombathelyi, meg főleg a Hali drukker legyen kellően ostoba, mulya; igyon a meccs előtt elegendő védőitalt, aztán rikoltozzon, meg nótázzon a delíriumtól, de vajon mit lehet tudni az eredményről? Vajon, lehet-e majd győzni? – mert nyilván ez dobogtatná meg a szhelyi srácok, meg szhelyi lányok szívét!

De vajon le szabad-e győzni a Mészáros Lőrinc csapatát, meg különben is, mit tud az a csapat?
Szokás szerint ők is ledarálják majd a szombathelyi focistákat, vagy kapnak előre szemellenzőt, meg „magától felbomló cipőfűzőt”, netán valamennyien reumások, vagy másnaposak lesznek? Már az öltözőben elrugatják a bokájukat és biceregni fognak?

S mi van, ha mégis mesterfokon űzik majd a focit és jajjj – legyőzik az ünnepélyes átadón a helyi csapatot? A sportkomplexumot szétdöntik-e majd akkor a mi perintparti ultráink?

Nos, e rengeteg kérdés közben nem könnyű szegény focicsinyálókon tűnődni!

Mert azért hülyék nem lehetünk, hogy azt merészeljük gondolni, hogy 2017. novemberében, Orbánisztánban ne volna előre lerendezve a nyitóünnepség minden másodperce! Fix, hogy még a szabadrúgások, meg a cserék is előre lesznek rendezve… Pam-pam-pam, a nagy vezér meg majd ropogtatja a szotyolát, kockás ingben Illés Béla, a nagy bálvány mellett!
Hű apukáim de príma kis meccs lesz ez! Puskás majd dörgöli a mancsát, mert ő mindig, mindenhol a mancsát dörgöli, s a végén csak ennyit mond a világ minden részéből felsorakozó, kormányközeli riporterek előtt: Piszkos jó meccs volt! Hajrá Hali! Naná!
(…)

De kár, hogy nincs már költőnk, ki megírhatná, rímekbe szedhetné az ünnepet! November nyolcadikát… Mint egykor Zelk Zoltán tette, valahogy így:

Rímes üdvözlő távirat

Alighogy átszállt a határon
a győzelem, az a hat-három
s fáradtan a nagy drukkolástól
ledőlnék, egyszerre csak rámszól
a rádió és arra bíztat,
hogy verset írjak…
Hát írok is. Miért ne tenném,
mért ne váljon ez az eredmény,
ez a diadal verssorokra,
mért ne mondhassam rímmel szólva,
hogy milyen szívvidítón jó volt
hallani azt a hat magyar gólt!
S a nagyképüség, ha legyintne?
Mit tudja ő, mily kedves kincse
a felnőtt embernek a játék!
hogy minden vasárnap megvár még,
találkozóra jő gyermekkorunk,
amikor csapatunknak drukkolunk….
Mert nemcsak néz a néző: játszik,
a labdával ő is cikázik
a védők közt. Cselez is, lő is.
Csapatával veszít is, győz is.
Akárcsak most, ugye, barátom –
mintha egy óriás lelátón
külön-külön és mégis együtt
a rádiót fülelve lestük
Puskást, ahogy lefut cselezve,
bead, s aztán…. haj, balszerencse!
Kocsis fejese kapufára
csattan…. de jő Bozsik s bevágja!
s Hidegkuti talál megint utat
a kapu előtt, s benn a féltucat!
Hát így esett,
hogy a hívó szó és magam jókedve
a hat-háromról most verset irat,
indulj hát, szállj te rímes
üdvözlő távirat:
vidd örömünk a győztes tizenegynek
s a dolguk értő, derék mestereknek,
Mándinak és Titkosnak is.
S vidd el szavam, vidd el külön Sebesnek,
kinek bátyjával hajdan együtt jártam
a gödi Fecskefészek homokjában –
csendőrszurony villant a nyári égen
s álmodtuk, vártuk, hogy jövővé érjen
munka, harc, hűség, az emberi érdem –
s mikor már a jövendő kapujában,
meghalt ezerkilencszáznegyvennégyben.
Lám, így van mindennel az ember. –
Verset ír tréfás, játszi kedvvel
s hirtelen rálel egy emlékre,
hogy ne felejtse, hogy megértse,
hogy újfent s jól eszébe vésse:
mi dolga van, e földön élve!
Szabad Nép, 1953. november 27.

Orbán Viktor mennybemenetele

Lukács (8:5–17) arról mesél, hogy Jézus Kafarnaumban egy szavával távolról meggyógyította egy pogány százados szolgáját, akiből mindezek után ez jött elő: „Uram, nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj, hanem csak egy szóval mondd, és meggyógyul az én szolgám.”

Ezt módosították a katolikusok ekképp: „Uram, nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj, hanem csak egy szóval mondd, és meggyógyul az én lelkem.” A templomba járók is ezt mormogják ájtatosságukban, és addig-addig a honunkat megülő ál-szakralitásban, a vásári hitben, hogy Orbán szava is hasonló magasságokat ér el azok körében, akik neki áldoznak.

Bizonyság erre, hogy nem lesz semmilyen miniszterelnök-jelölti vita, mert a narancssárga nyáj szerint semmi értelme nincsen, és nem azért, mert Orbán, mint valami elcseszett Vejnemöjnen a kamerák előtt a földbe énekelné az ellent, hanem, mert egyik kihívója sem méltó rá, hogy az ő hajlékába menjen. Ilyen hitben ringatóznak a maffia végrehajtó részlegénél.

Szó szerint: „Senki sem szolgálta meg belpolitikai teljesítményével, hogy a hivatalban lévő miniszterelnök kiálljon vele vitázni.” Innentől kezdve több szinten és dimenzióban fut a történet. Az egyik alternatív valóságban Orbán mint nagy tanító áll előttünk, aki értékeli a vele szembe álló nyüzsit, majd csendesen kiköp.

Másrészt, mivel tudjuk, hogy Isten kegyelméből kormányoz, sőt, egyes vélekedések szerint ott is ül az Atyának jobbján, könnyen belátható, hogy onnan szóba állni bármilyen földi halandóval nem csak lehetetlen, hanem vallásgyalázás is lenne. Ezt a vonalat erősíti és igazolja az érette csörgő imalánc, valamint a neki celebrált misék sokasága, de a kézcsókok mindenképp.

És az ellenzék semmit nem tanul, nem követi az ő tökét, és meglelt saruját, ennek ellenére a mi Orbán-Brianünk mégis csak azt mondja nekik, hogy menjenek a picsába. Urunk mennybemenetelének (Ascensio Domini) ünnepe a húsvét utáni negyvenedik nap. Ez Orbánnál a választások után fog bekövetkezni körmenetekkel és harsonaszóval.

Arra azonban nem ártana figyelmezni a stábnak, hogy Magyarországon a XII. századtól a kora újkorig élt egy különös szokás, amikor is a hívek a mennybemenő Krisztust ábrázoló szobrot felhúzták a templom mennyezetéig. Drága a szemüveg, mint az tudvalévő, és a vaksi hívek (vagy forradalmárok) akármit mis a plafonba cibálhatnak, hiába rúgkapál. Vannak tehát buktatók a dologban.

Idáig tartott a kultúrtörténeti utazás, ideje szembe nézni a húgyszagú valósággal. Ez nem egyéb, mint, hogy a mi Orbánunk se nem tanár bácsi, se nem szent, hanem egy beszari alak, aki Gyurcsánytól akkora maflást kapott évtizede, amitől máig cseng a füle, és senkivel szóba nem áll, aki nem a fenségtelen valagát nyalja.

Közelebbről megnézve a szotyizabáló, izgága Hakapeszi Makit, arra kell jutnunk, hogy vitatkozni nem tud, csak kinyilatkoztatni, szónokolni nem tud, csak jól-rosszul felolvasni ajkakat nyalogatva és félre billentett busa fejjel. Egyáltalán semmi olyan tulajdonsága nincsen neki, ami alkalmassá tenné bármilyen emberi párbeszédre.

A nyakunkban lihegő szingularitás kezdetleges robotpéldánya ő, amelynek a konzola valamely Moszkva környéki dácsa mélyén rejtezik. Ott pedig tartósan nyom egy vodkaszagú ujj egy sárga gombot, amitől ez a mi terminátorunk előadja ezt az érthetetlen pörformanszot Ettől a hívek leborulnak, az ellenzék pedig bambán, tátott szájjal figyel. Mégis inkább Cipolla ő.

A NER kurvái

Lehet, hogy én vagyok figyelmetlen, vagy nem nagyon nézek birodalmi teleképet, de még életemben nem hallottam sem az „Alapjogokért Központ” nevű műintézményről, sem pedig annak deli igazgatójáról, bizonyos Szánthó (sic! – lásd Csörgheő Csuli/Úri muri) Miklósról, de Isten segedelmével tegnap ez is megtörtént, és rögvest hatalmas örömöket okozott nekem.

A fiatalember büszkén vallotta be, hogy kurva, a NER kurvája. A dolog a következőképpen zajlik: a megidézett műintézmény két dolgot csinál, pénzt kap a Fidesztől, cserébe elmondja mindenkinek a Fidesz véleményét, és erre büszke. Felfedezték a piaci rést, a nemzeti nevű fiatalember azt mondja, kínálta magát a lehetőség, megcsinálták ezt a szart, aztán a Párthoz fordultak lóvéért, és kaptak is.

Harminc milliót, plusz még az MNB-től párat, amely bank a mi országunkban szintén maga a Fidesz. Ilyen munícióval és szellemi ihletéssel pedig szakértenek a birodalmi teleképben, azzal a meggyőződéssel, hogy nem közpénzből élnek, ami szintén sajátos világlátást feltételez. Ott tartanak már állítólag, hogy fideszes körökben az a szállóige járja: „A Mikiék majd úgyis elmondják a sajtóban, amit hallani akarunk.”, Szánthó pedig erre büszkén mondta, ha hiú lenne, ez nagyon hízelgő lenne számára.

Mindig örömteli, és megnyugtatja a lelket, ha egy cafka bevallja magáról egyenesen, miből is él. Nincsen mismásolás, titkolózás, kínos csöndek, belemondja a pofánkba, hogy szopok, nyalok, toszok igény és megrendelés szerint.

Mennyivel jobb már ez, mint például a CÖF, amely templomi kórusból úgy kellett kiimádkozni, hogy mennyiért teszi szét a lábát. És hánysok ilyen van még, szakértők, trollok, megarossebek népes serege, alapítványok, intézetek, és még elképzelni sem tudjuk, mifenék, akik, illetve amelyek jó pénzért fokozzák a tébolyt kies hazánkban.

Gazdag ez a mi nyelvünk, illethetné az ember számos hangalakkal a mocsadékokat, úgymint: cemende, cafat, riherongy, cafka, szajha, prosti, céda, cemende, lotyó, rüfke vagy luvnya, a sor korántsem teljes, de ennyi is elég, hogy érzékeltessem, hogy amíg ezek strichelnek, az ország meggebed, miközben kuplerájjá válik.

És Orbán et. a strici, aki a hasznot lefölözi, cserébe biztosítja a placcot. De a sok cafat mind tőle függ, mert legyen bár MOL, MNB vagy akármi, amely TAO, reklám és más ellenőrizhetetlen utalás módján tejel az ilyen Szánthó féle szaralakoknak, mind a Fidesztől, következéskép Orbántól kapja az ukázt. Ha nem lenne visszataszító a kép, azt mondanám, az ő csöcsein csüngenek.

S hogy még tovább zengjem édes anyanyelvünk dicséretét, létezik egy fogalom, mégpedig a ribanc, ami a népnyelvben azt a nőszemélyt jelenti, aki nem pénzért, hanem csupán a kedvtelés okán kefél orrba-szájba. Nos, ilyen önkéntest nem nagyon találunk a nemzeti oldalon. Ez a helyzet fölidézi bennem egy hajdanvolt kollégám sztoriját. Ő Vietnamban volt a háború után valami ENSZ megbízatással, és az ottani kurvát úgy szívatta, hogy állította neki, úgy nem tudja csinálni, ahogyan ő akarja, s a csattanó ez volt, ingyen.

Nos, ilyet, tehát lelkes és önkéntes ribancot nem lelni a mi országunkban sem földön, sem az égen, mindenki megkéri az aktus árát, amit viszont mi fizetünk. A gond az, hogy a sok rüfke csakis erre, Orbán szopására alapozza az egzisztenciáját, és abban a pillanatban hal éhen, amikor a vezér csillaga leáldozik. Ebből fakadóan mindent elkövet, hogy hatalomban tartsa, egyre durvábban, és ez a NER. Ezért lesz rohadt nehéz véget vetni a zenének, hogy hazamenjenek a zenészek.

TÖRPAPA AKCIÓBAN – aki oly bátran nemet mondott Halottak napján a Soros tervre a Savaria Plaza előtt

Olyan volt ez az egész, mint a legtöbb rém-mesében!
Törpapa bevégezte fontos munkáját az egytornyúban, hazamenni a nagyságosasszonyhoz még nem volt igazán kedve – gondolta, megvédi egy kicsit Magyarországot. Felszedelőzködött hát, vitte magával motyóját, kitelepítette komótosan a kis varázsasztalkát, mely szinte bárhol képes szolgálni a bátor kiállást a nagy mumus ellen. Ez a magas szintre fejlesztett „display” túlmutat minden eddigi installáción, minden négyzet-centimétere profizmusra vall. (Tehát q…va sok pénzt tömött egy derék oligarcha zsebeibe…)

Odafent, a mindenség felett átívelő trikolorra gondosan feljegyezték azt a titokzatos, felszólító módban megfogalmazott mondatot, mely értelmezhető úgy, mintha ők, a kitelepülők kellene, hogy akciózzanak egy keveset, de persze a kétértelmű mondat valamennyiünket mozgósít: Nosza, ne vacakoljunk! Védjük már meg e kis hazát! Az ellenséget sikerült becserkészni, a körberaggatott ország minden lakója megismerte a mumust, s most kardot ki! lehet legyőzni őkegyelmét!

A vén fószer úgyis nevetni vágyna a végén…

No, abból nem eszik!

November másodikán, a délutáni verőfényben, a szombathelyi Savaria Plaza kapujában megindult a mindent elsöprő totális támadás – a nem kimondása Soros veszélyes tervére! Aki eddig tétovázott, vagy nem igazán értette az idők szavát, most belevethette magát a nagybetűs politikába! Állítólag a szegény embert még az ágh is húzza; de ha nem, Törpapa minden bizonnyal feldobta választóit, ellenállhatatlan humorával, pazar gondolatgazdagságával. S a leleménnyel, mely éppen e jeles napra időzítette ezt a remek performanszot! Öröksége, melyet utódja hagyományozott elődjére – tetszenek érteni? – kötelezi e nemes keresztény törpikét derék ivadéka előtt.

És ma délután bizony megtörtént a nagy csoda – bárki megízlelhette, milyen megbirkózni a végén nevetgélni akaró fenevaddal!

Mielőtt bárki kételkedni kezdene írásunk és annak alkotójának józanságában, sietve kijelentjük: ez a jelentős választási esemény ma délután, tehát 2017. november másodikán volt hivatva belerondítani a Halottak napi megemlékezések sorába! Miszter fidesz ismét beletrafált, sikerrel dörgölte ízléstelen megnyilvánulását a tudatlan tömegbe! Ami talán a legfájóbb – talán nem is maga Törpapa gondolta ki ezt az egész otrombaságot! Lehet, hogy maga a megyei nagyvezér küldte éppen a Halottak napján a Plaza elé derék cimboráját!

De, ha nem küldte, bizonyára tudott nagyságos Hende Úr az akció időzítéséről – hiszen Szombathelyen minden úgy és akkor történik, amikor ő akarja!

A nagy töpörítő elhatározta becstelenségét, aztán feltárcsázta havert, aki már ügetett is a varázsasztalkával a Plaza elé. Mert már nem érhette be – nemes keresztény emberként – dicső munkahelyével, a templom előterével, nem volt elég jó háttérnek a pápa bronzszobra, muszáj volt átcammogni a túloldalra, bele a nép pofájába!

Piszkosul jól sikerült Törpapa akciója! Nyilván Puskás is megdicséri majd snájdig tettéért a képviselő urat, – aki neki is oly fontos cimborája, mint Bubunak! – aki oly bátran nemet mondott Halottak napján a Soros tervre a Savaria Plaza előtt!

Halottak napján, amikor minden tisztességes ember csendre, szelídségre, nyugalomra vágyik…

A palinak még a nevét sem vagyok hajlandó leírni!

A KDNP tagok erkölcsi moratóriuma

Ezt ugyan nem hirdették meg a Krisztus nevével kurválkodók, csupán belőlük fakad, mondhatni ez a lényegük, hogy stopot hirdetnek mindenféle morálnak. Ez sem tudatos, mert annyi közük van csupán a krisztusi éthoszhoz, hogy a seggükből trombitálnak a böjti szelek, lelkükben azonban orbáni sötétség lakozik, szájukon pedig ennek az Istennek az igéje szivárog elő.

Ennek tette tanúbizonyságát most újra és már megint Harrach Péter a bájos és sajátos negatív mosolyával, amikor meghirdette az álságot a kilakoltatási moratórium meghosszabbításáról, amely április végéig tartana az elesettek segítésének szeszével, és választási csavarként józan értékeléssel.

A frissen utcára pakolt ember virágos jókedvében nem biztos, hogy rájuk szavazna, másrészt meg lakcím nélkül szavazati jogát is elveszítené. Nem úgy, mint külhoni honfitársaink, akiknek még az ikszet is segítenek odarajzolni a megfelelő helyre, ha kétségei volnának.

Viszont a kerítésen belül, miután a voksolási procedúra lezajlott, már pakolhatják is ki a cuccost az utcára, hiába sivalkodik az állam-, illetve csak szavazópolgár. Viszonylagos jólétére (ugyan, de mindegy) addig van szüksége a hatalomnak, aztán csendben vagy átkozódva, esetleg zokogva mehet a lecsóba, mert szerepét betöltötte, további élete szükségtelen és felettébb terhes.

A választási csalás után kiderülhet, hogy minden hazug, mindent szabad, amely jelmondatot ugyan Nietzsche kiáltotta a légbe Isten halála kapcsán, mégis megáll a mi ájtatos manóink esetében, hiszen számukra soha meg sem született. Azt mondja most ez a Harrach-vigyori, hogy a kilakoltatási probléma átfogó megoldása a választások után esedékes (japersze). Hinni neki kevéssé lehet, már eddig is volt rá hét és fél évük, de nem történt semmi, és soha nem is fog.

Ami van momentán: kinek zsák krumplit kínálnak, hogy pofán köpje magát, kinek meg, azt, hogy pár hónapig még lesz fedél a feje fölött. Aztán az özönvíz. De eszükbe sem jutna, hogy kezelni kéne az okot, ami kormányzást feltételezne. Helyette ilyen ördögtől való mouche-okkal takarják el a gyalázatot, a másik eretnek, Rétvári folyamatos győzelmi jelentései mellett.

Semjénről már ne is beszéljünk. Szalonkától borított tudata arra elég, hogy az Orbán által kibocsátott Befehleket végrehajtsa, s mindebben hű társa a milliárdokkal kitömött magyar katolikus egyház, amelynek papjai – kevés kivétellel – a mammon reményében tagadják meg a keresztényi értékeket és saját pápájukat is. Ez Orbán keresztényi Magyarországa és megvédendő kultúrája.

Visítanak, mint a vett malac, hogy üldözik a keresztényeket, mi több, itt, minálunk pedig gúnyolják és lenézik őket. Az föl sem merül, hogy nem a jámbor Bözsi néni a kifogások tárgya, hanem ők maguk, akik ezt az egész Horthyra hajazó cirkuszt csupáncsak manipulációra használják hamis hittel leöntve. Mindez persze egyáltalán nem nóvum, s ha még ehhez hozzátesszük Balog Embertelen permanens ámokfutását, aki ugyan nem csapattag, csak eszmetárs a sötétségben, egyből kirajzolódik, mi a baj ezekkel.

Nincsen hitük, erszényük van, és ilyen útravalóval szívatják azokat a szerencsétleneket, akik valami különös módon az egyetlen teremtő és megváltó Istenben hisznek. Meg a többit, aki a tisztánlátás miatt nem engedheti meg magának az elvakultság luxusát, és ezért ateista libsibolsi, amiről senki nem is tudja, mi a jó franc lehet, de jól hangzik azért, lehet rá böfögni a mocskot.

Az aluljárók népében – akik szintén nem árják, sőt inkább homelessek – több krisztusi érték van, mint ezekben együttvéve és négyzetre emelve. Ők az utolsó falatjukat, mocskos takarójuk másik felét, és tablettás boruk utolsó csöppjét is megosztják sorsosaikkal. Április harmincadika után számuk Harrachnak is köszönhetően jócskán szaporodni fog. Számos (nagyon sok) honfitársunk még az otthon melegéből újra győzelemhez segíti a maffiát, ám másnap a fedél huss, el is száll a fejük fölül, mintha soha ott sem lett volna.

Keresztény. Meg demokrata. Ja.

REMÉNYTELENÜL – fideszország temetőjéből konok csönd vezet hazáig

A Mindenszentek napja ilyen…
Pontosabban ilyenné lett – csordákba verődött autós hadak, zsibongó tömeg a sírkert útjain, harsány üdvözlések és cseppet sem halk szavú pletykálkodások mindenfelé.
Talán jobb volna nem is tudni, miért keltek útra valaha annyian, ezen a napon!

Úgy tűnt, ma mindenki ott tolong a Jáki úti temető kertjében, mintha a mai jelenlét maga a muszáj volna, mintha tényleg ezen az egyetlen napon lehetne és kellene… letudni az emlékezet pillanatait!

Az ember ilyenkor – ha akarja, ha nem, – nyitott fülekkel jár. Az elejtett mondatokért lehajol, van, hogy csak utána bambul, mégis, néha egészen különleges, vagy éppen irritáló mondatokba botlunk – akaratlanul.
Így jártunk, így jártam, s azóta sem térek magamhoz…
Egy városatya – valaha, valószínűleg köztiszteletben álló embernek neveztük volna – szóval, egy képviselő lépdelt kimért lassúsággal előttünk, makulátlanul elegáns öltönyben, szövet kabátban, mellette, jobbján a párja, nem kevésbé feltűnő, csinos asszony.

Mindenki ismeri, felismeri őket.

Balján pedig egy láthatóan önmagát fontosnak ítélő egyén, amolyan hajbókoló, a képviselő úrhoz olykor szemtelenül közel hajolni kész megmondó ember tartotta az iramot.
Hangosabban, mint az átlag, legyőzve a tömeg moraját, a hajnali, New Yorki tragédiát elemezgették.
Adták-vették a mondatokat, próbálták körülírni, kivesézni az amúgy feldolgozhatatlan hírt, mely minden jóérzésű embert felkavart – Mindenszentek napján, különösen! Szinte végigrontottak a Manhattan-i utcán, szavaikból megelevenedtek a riadt járókelők, akik közül néhányan nem élhették túl a borzalmas terrorcselekményt. Közéjük hajtott egy huszonkilenc esztendős üzbég származású elmebeteg, Szajfullo Szajpov, nyolc halott, és több mint tizenkét sérült maradt a nyomorult ámokfutó után…

Záporoztak a mindenféle jelzők, a képviselő úr és beszédpartnere így haladtak végig, hangos szóval, gesztikulálva, a gyertyalángok fényében szomorkodó szombathelyi köztemető főutcáján.
Aztán, mintegy feltéve ama bizonyos i-re a pontot, a városatya szúrós tekintettel, s kaján mosollyal arcán, az alábbi mondatot sziszegte beszédpartneréhez:

-Tudod, komám, a Viktornak is jól jönne már egy ilyen Szajfullo Szajpov, mennyivel egyszerűbb lenne a következő pár hónap! Nem kéne annyit variálni, ezekkel a szarháziakkal…

Ebben az ezred másodpercben kővé dermedtünk, s képtelenek voltunk tovább haladni a díszes kompánia után!
Feltolult bennünk az utolsó hónapok mindent elborító hazugságkampánya, a Szombathely életét megnyomorító átok, mely a kollektív bűnösség elvét felmutatva próbál valakit, bárkit, s mindenkit ellehetetleníteni, aki nem tud örülni, örvendezni a stadionsikerek cunamijának!
Akik mindegyre a legocsmányabb megtűrtek lehetünk csak a szülővárosunkban…

Na igen! Ahogy Donald Trump „jól járt” egy ilyen Szajfullo Szajpovval, éppen kapóra jött, hiszen hosszú hónapok óta nem volt kire mutogatni, s most végre beindulhat a gőzhenger!
Itt is jól jönne egy huszonkilenc éves üzbég, de lehet szír, vagy éppen cigány – nálunk ez mind-mind ok lehetne! Jól jönne a lassan senkit nem érdeklő Soros terv helyébe! lehetne teleplakátolni a köztereket, jöhetne a félelem legeslegújabb dimenziója!

-Tudod, komám, a Viktornak is jól jönne már egy ilyen Szajfullo Szajpov, mennyivel egyszerűbb lenne a következő pár hónap! Nem kéne annyit variálni, ezekkel a szarháziakkal…

Még jó, hogy volt erőnk megállni, megtorpanni.

Hogy nem kellett tovább hallgatnunk ezt a nyilvánvaló gazemberséget, melyről mindeddig naivan azt gondoltuk, hogy csakis ott, a messzi Budapest egyes portáin dívik…
Lám, itt már minden ugyanarról szól!

Mi szarháziak, a Mindenszentek ünnepén, Szombathely temetőjéből távozva, összeszorított ajkakkal vonultunk a gépkocsinkhoz, s ugyanezzel a konok csönddel utaztunk hazáig.

Vajon, mi jöhet még?

FESTUM OMNIUM SANCTORUM – a lelkipásztor emlékezete

Október végén, november elején, temetőkertünk ösvényeit járva idézem fel egykori közös sétáinkat, ami kivételes lelki segedelmeddel ugyan csak párszor adatott meg nekünk, mégis úgy maradt rám végtelen örökül, mint valami kozmikus kő.
Kő, amelyet örökké hordoznom kell; kő és mégis e világon a legkönnyebb teher, amit még ma is… helyettem és velem, Te a szárnyaidon magaddal viszel…

…álmodón azt ígértem, egy napon sokaknak mondom majd el, minden tanításodat, mert a földi lét most és itt csak csönd és hazugság…

Csak irigység és képmutatás; ez maradt – magány, a hátramaradottnak… olykor tán tétovaság, némaság, s mégis erős hit a magamfajtáknak…
Megtanulhattam, hogy taníthassam, továbbmesélhessem néhai Miszori Zoltán lelkipásztor útmutatását Mindenszentek ünnepén, és Halottak napján…

Az esztendő talán két legfájóbb napján, amikor legkevésbé vagyok, vagyunk elég erősek elfogadni a megváltoztathatatlant…
„A ma embere nem szeret szólni, foglalkozni, barátkozni a halállal. Nincs ínyére a halálról és a világ hiúságáról szóló tanítás. Nem fogad szót az elrendelés törvényének. Fázunk az elköltözés gondjától. Sokszor mi papok is rosszul alkalmazkodunk a halál gondolatához. Csak nagy bajban, betegen válunk igazán elfogadóvá. A halál elhessegetése, szándékos távol tartása legnagyobb könynyelműség és önámítás.

Látod, milyen másképpen látott Szent Ferenc! A halált testvérnek szólította! Igazi nevén: „hűséges testvérnek!”, aki egész életünkön végigkísér. Mennyire más, igaz keresztény felfogás ez a halálról! Mert a haláltestvért Isten jósága állította mellém kísérőnek és figyel-meztetőnek.
Milyen hasznos barátunk lehetne, ha jobban közelednénk felé, készülnénk fogadására és eszerint rendeznénk be egész életünket!”

Ha számítanánk rá, mernénk befogadni érkezését…
„Mindenszentek ünnepével azokra az üdvözült lelkekre irányítjuk a gondolatainkat, akik úgy éltek közöttünk, majd pedig mentek el, lábujjhegyen, hogy talán észre sem vettük őket.
Pedig, de nagy dolgot vittek végbe!
Áldozatot hoztak a Jóistenért, embertársaikért, barátaikért, szeretteikért, olykor ismeretlenekért, erényeket gyakoroltak, a hitben éltek – és olykor égtek el…
Az ismeretlen, névtelen szentek tettét talán még környezetük sem tudja – ezért sem kap szárnyra tiszteletük, nem szólunk róluk pátosszal -, de a Mindenható, aki országába fogadja őket, ismeri életüket.
November 1-jén róluk emlékezünk meg. Az ünnep – latinul: Festum omnium sanctorum – történetét tekintve, a IV. században Szent Efrém szíriai egyházatya és Aranyszájú Szent Jánostól ered, aki már tudott Mindenszentek ünnepéről, amelyet május 13-án, illetve a pünkösd utáni első vasárnapon ültek meg.”

„Nyugaton 609-ben (más források szerint 610-ben) jelent meg Mindenszentek napja, először, amikor május 13-án IV. Bonifác pápa a ró-mai Pantheont Szűz Mária és az összes vértanú tiszteletére szentelte fel.
Az ünnep még a VIII. században május 13-ról november 1-jére tevődött át. Gergely pápa 732-ben a Szent Péter-bazilika egyik mellékkápolnáját Mindenszenteknek, vagyis az egyház szentjeinek ajánlotta.”

„November 2-án, elhunytainkról emlékezünk meg. Nagyszüleinkről, a bajuszos nagypapáról és főkötős nagymamáról, a háborúkban eltűntekről, az oly hirtelen elköltözöttekről, a gyógyít-hatatlan betegségek áldozatairól…
A Halottak Napját Szent Odilo clunyi apát 998-ban rendelte el, hogy legyen egy alkalom, amikor a halottakról zsolozsmákkal és szent-mise-áldozatokkal emlékezhetünk meg. Ilyenkor ellátogatunk eltávozott szeretteink sírjához, értük imádkozunk, gyertyát gyújtunk.”

„Olykor többet is, mint ahányra emlékeztet bennünket a lelki-ismeretünk… Többet gondolunk az elmúlás tényére is: egyszer mindenki el kell, hogy hagyja a földi világot és számot kell adjon életéről.
Elhagyni szeretteinket, megtérni az egyetlen, mindenkit szeret-ni képes és jóságos Teremtőhöz. Elvégezni a legnehezebb föladatot… Amikor a kórházi ágyunkhoz sietőknek egyenként mondhatjuk el bizonyságunkat, a mindent legyőzni képes gondviselésről… Némán tűrve a fájdalmakat!”

Vértanú püspökünk, Boldog Scheffler János papoknak szóló lelkigyakorlatos könyvében így írt a halálról:

„Már csecsemőkorban hozzám szegődik, sőt a születésem előtt belevetette magját testembe, egész lényembe, és ez a mag feltétlenül kikel. Aki embernek születik, esendőnek, gyarlónak és halandónak születik.
Ahogyan Isten lényege az, hogy önmagától való, végtelenül tökéle-tes és örök, az ember lényege az, hogy esendő, gyarló és halandó. Kezdettől fogva el vagyok jegyezve a halállal.
Nyomon követ mindenkit, állandóan a sarkunkban van, hűsége-sebben, mint az árnyékunk.”

A népi tudatban a Mindszentek napja azoknak a halottaknak az emlékét őrzi, akiknek a neve nem szerepel a naptári év ünnepei között. A csendes emlékezés napja. A Mindszentekhez szorosan kapcsolódik a következő napi ünnep, a Halottak napja.
A hozzátartozók temetőjárása már októberben megkezdődik. Helyrehozzák a sírokat, krizantémmal, őszirózsával, az elmúlás virágaival díszítik őket. Ilyenkor az ismeretlen holtakra is gondot fordítanak az emberek.
Mindenszentek estéjén az eltávozottak emlékezetére megszólalnak a harangok, és gyertyák gyúlnak. Ez alatt az idő alatt a lelkek jelképesen megpihennek. Az ősök sírjánál összegyűlik a rokonság, és a halottak üdvéért imádkoznak.

November másodika, Halottak napja városon és falun egyaránt a halottakra emlékezés ünnepe. Rendbe hozzák a sírokat, feldíszítik, gyertyát gyújtanak a halottak tiszteletére…
A néphit szerint ilyenkor hazalátogatnak a halottak. Ezért régen sokfelé számukra is megterítettek, kenyeret, sót, vizet tettek az asztalra. Egyes vidékeken a temetőbe vitték ki az ételt, s a sírokra helyeztek belőle, a maradékot pedig a koldusoknak adták. Szeged környékén “mindönszentek kalácsa”, “kóduskalács” néven üres kalácsot ajándékoztak a szegényeknek.
Székely népszokás szerint egész kemencére való cipót sütöttek, amelynek Isten lepénye vagy halottak lepénye volt a neve. Ezt kiosztották a templom előtt gyülekező szegények között.
Aki virágot szakít a sírról, azt elviszi a halott. Az égő gyertyát nem szabad más sírra tenni, mert annak a halottnak a bűne, akinek a sírjáról elvették, átszáll a másik lelkére…

Többfelé úgy tartották, hogy Mindenszentek és Halottak napja közti éjszakán a halottak miséznek a templomban, és amíg a harang szól, haza-látogatnak szétnézni. Ezért minden helyiségben lángot gyújtottak, hogy az elhunytak eligazodjanak a házban.

„Járjak bár
halálsötét völgyekben,
ott sem félek semmi bajtól,
mert te velem vagy!”

Elmentél.
Azóta minden október végi, november eleji sétán, tanításod szerint sírodhoz zarándokolunk…
Gyertyáink lángocskáival, imádságaink csöndjével, csak suttogva remélt kéréssel hívunk, amíg felidézünk; csak még egyszer, s ahogy ígérjük, soha nem utoljára, hogy jóságoddal, gondoskodó szereteteddel elég erősek lehessünk e két ünnepnap méltó üzenetében osztozni: mert Minden Kegyelem!

Erőt kérünk, és gyertyáink lángocskáival üzenjük a békességet a jóakaratú embereknek… ahogy mindig tanítottad, végtelen szereteteddel!

Az írás a hamarosan megjelenő MERT ELHAGYATNAK AKKOR MINDENEK című könyvből való, a képek Christina Isabella munkái.

Akit a kémény füstje megcsapott

Az országgyűlés, következésképp a kormány, ebből fakadóan tehát a Fidesz tegnap este látensen halálra ítélt jónéhány polgárt a hazában. Az előbb vázolt triumvirátus ugyanis másodszor is elfogadta azt a törvényjavaslatot, amelynek értelmében január elsejétől nem lesz kötelező a családi házak kéményének ellenőrzése, hanem azt megrendelésre végzi majd a katasztrófavédelem.

Áder tollnok ugyan visszaküldte a cuccot, hogy úgy tűnjék, ő valóban a köztársaság nélküli köztársasági elnök, de ez – mint azt úgyis tudjuk – színház csupán, a bajuszos horgász meg olyan marionett, akit Felcsútról rángatnak a madzagjain. Áder ezzel – is – megszegte az esküjét, a Fidesz pedig felrúgott egy egyezményt, hogy hatalmát a pöttyös seggű népek javára használja.

Tudjuk, hogy ez soha nem volt, és soha nem is lesz így. A Fidesz minden felhatalmazását a saját haverjai felvirágoztatására használja azzal a bődületes hazugsággal, hogy megteremti a nemzeti tőkésosztályt. Pedig csak a zsebét tömi, és úgy farigcsálja a törvényeket, hogy azok ennek a célnak megfeleljenek. A kéményekben a magam részéről nem látom a lóvét, de biztosan van valahol benne, ha ilyen fontos ez a monyák.

Minden onnan indult el, hogy a kéményseprőktől elvették a kémények ellenőrzésének jogát és kötelességét, és azt a katasztrófásoknak utalták. Ők nem bírtak megbirkózni a feladattal, és, mert nem lehetett minden füstben fuldokló proletárnak sms-t írni, hogy üljön át másik kéménybe, adódott a megoldás, hogy a volt Bakondi sereg bírja az iramot, eztán annál vizsgálódnak, vakarásznak, aki ezt direkt kéri.

Eddig is volt jónéhány szénmonoxid mérgezés, ezután még több lesz, lehet szörnyülködni a Habony-bulvár címlapján. Ha én kormány volnék, akkor lenne annyi eszem, hogy tudnám, a választópolgárok java része csökkent tudatú vagy csóró, illetve a kettő együtt. Ez a Kubatov listákból is kiderülhetne, hogy ezeket kézen kell fogni, és nem csak az urnákhoz irányítani fülkeforradalmat csinálni, hanem az eszébe vésni, hogy kapartassa ki azt a rohadt kéményt, különben ő és becses családja megdöglik.

Kétfajta birka létezik az országban, az egyik le sem szarja a kéményét, eszébe nem jut, azt hiszi, olyan luk csak az is, mint ami a seggén van, és szelel. Aztán egyszer csak szédülni kezd és elájul a konyhán. A másik azért nem foglalkozik a kéményével, mert előveszi a kockás papírját, osztogat és szorozgat, és arra jut, inkább farhátat vesz, mert nem fogja fel, ha úgy kell megrendelni, akkor is ingyenes, mert nem ilyen világot ismer, és ebben igaza van.

Ha tetszik, ha nem, az államnak bizonyos mértékig gondoskodnia kell polgárairól, egészségügy, oktatás, kémények, etc., mert azért van. Ez a mi államunk, amely ugye a Fidesz maga, viszont azt tartja első és egyetlen feladatának, hogy a proletár utálja a Sorost, és reszkessen a migráncsoktól, minden más le van szarva. Már a másfél millió csápoló is beláthatná, hogy nem ezért küldte oda őket, ahol vannak, és ezt reményeim szerint egyszer majd belátják. Vagy nem.

Január elseje után tehát polgártársak, ha azt olvassák, hogy megint ölt a hangtalan és szagtalan gyilkos, gondoljanak Orbánra és csapatára szeretettel. Meg akkor is, ha valakire ráomlik a kút fala. Ebben a törvényben ugyanis a házi vízigény kielégítésére fúrt nyolcvan méternél sekélyebb kutakat ásását nem kell engedélyeztetni sőt, bejelenteni sem.

Már látom, hogy a magyar, aki mindenhez ért, veszi a csákányt, lapátot, ásót, és dúrja a földet, hogy ingyen vizet találjon a budi mellett. Aztán egyszer csak megindul a fal, maga alá temetve a prolit, aki beledöglik az ingyenbe. Mondom, nem ilyesmire szerződtünk – illetve szerződött az a másfél millió, aki a nyakunkra hozta ezt a bagázst, viszont nem csak ők szívnak miatta. Ezabaj.

Holtamból a világ

Tíz éve haltam meg. Emlékszem, kedd volt, szitáló eső, és éppen a monitor előtt ültem, hogy megtudjam, mi történik az ablakon túl, pedig csak ki kellett volna nézni rajta. Az ember mindig a könnyebb ellenállás irányába megy, de ez jelen helyzetemben, holt lévén, már érdektelen felismerés. Egyszóval olvasgattam a híreket, amikor szúrást éreztem a mellkasomban, nem filmbéli hörgőset, fetrengőset, hanem pillanatnyit csupán. Fejem lehanyatlott a klaviatúrára, a mellette álló kávé kiömlött, de nem tudtam felitatni, ott csordogált a hajamon, mivelhogy meghaltam, ezért nem is izgultam, hogy tönkre megy. Kit érdekel?

Kívülről láttam egy alakot az asztalra borulva, nem volt sem fehér fény, sem életfilm, egy perc volt az egész, és azon gondolkoztam, mit tegyek, hogyan értesítsem Margitot a szomszédban, hogy megváltoztak a viszonyok, de ez érthető okokból akadályokba ütközött. Lebegtem csak a testem felett, és végtelen boldogságot éreztem, mert megszűnt minden kínom, nem nyilallt a derekam, nem hasogatott a térdem, felpuffadt beleim gázai sem zavartak, és akkora szabadság szakadt le rám, hogy táncra perdültem volna örömömben, de csak valami lebegés-suhogás sikerült, amitől a függöny meglebbent, és repedésekbe menekültek a pókok.

Margit két óra múlva talált rám, rázogatott, sikított, mintha valami oka lett volna rá, és a mentőket hívta lányos zavarában, akik azonban nem sokat lacafacáztak velem, látták, hogy megmurdeltam. Jöttek a hullaszállítók is, és ahogyan gyömöszöltek bele a tepsibe, Margit még mindig ordított, megkönnyebbülés volt szinte, amikor rám zárták a fedelet, mert megszűnt a hangzavar. Körülnéztem volna még a szobában, nem maradt-e utánam nagy kupleráj, de rá kellett jöjjek, hogy a holtak szabadsága sem végtelen, ahogy cipelték a testemet, vele együtt haladtam én is, pár méteres körzetben tudtam csak mozogni. Nem járhatok csak úgy kísérteni ide-oda, de ez sem rázott meg, nem is akartam kajánkodni és visszaélni azzal, hogy rám már nem vonatkoznak a newtoni törvények.

Amikor boncoltak, érdeklődve figyeltem, mi is voltam én, izmok, inak, zsírok, vacak anyag, ami ismeretlen erők nyomán kialakult, csak a tüdőmön csodálkoztam, mit tett vele az ötven évnyi dohányzás, hú. Ne legyenek kíváncsiak a saját tüdejükre, kiábrándító. El is temettek aztán, előkerült valami rokonság, akiket évek óta nem láttam, de el kellett kaparniuk, a családi kriptában ott volt a helyem, csak bele kellett lökniük, mert ez volt a konszenzus, amibe még az is beletartozott, hogy sírás-zokogást mímeljenek, és ez sem nekem szólt, hanem a többi megjelentnek. Váratlanul sokan voltak, fenn kellett tartani a közös hazugságot, hogy egyáltalán érdeklem őket, holott egy csöppet sem.

Aztán leeresztettek a gödörbe, ahogy szórták rám a földet, kiábrándító is lehetett volna, nyugodjanak meg, nem az. Mire idáig eljut az ember holtában, már eléggé tisztában van lehetőségeivel és korlátaival is. Például a testem már tíz éve foszladozik, de a tudatom teljesen tiszta, soha nem láttam ilyen egyértelműnek a világot. Csak az zavar, hogy porhüvelyem fölött nem rendelkezhetek. Jó lett volna a második év után izegni és mozogni, mert egy göröngy nyomta a derekamat, de a kedves giliszták elrendezték, eligazgatták, azóta kényelmes a vackom idelent. Sőt, ha belegondolok, hogy hamarosan már csak a csontjaim maradnak, kényelmi szempontokkal egyáltalán nem is kell foglalkoznom tehát.

Amikor a temetésem után két héttel leszedték a kriptámról a száradt koszorúkat, egy hülye rokon lepucoltatta a fölöttem lévő műkövet, amitől olyan lett, mint egy agyonkrétázott tábla, kénytelen voltam bekopogni a szomszédhoz, akivel annyira nem törődtek, hogy a sírját benőtte a repkény meg a boróka, amitől nem csak elegáns lett az otthona, hanem kellemesen hőszigetelt is. Az egész januárt, amikor azok a böszme hidegek voltak, nála töltöttem vendégségben, nagyon lakájos volt. Egyébként jól elvagyunk mi itt, megismertem minden holtat a környezetemben, jókat szórakozunk. Múltkor is beszarattuk a temetőőrt, mindenki kifeküdt a szemében kigyúló rémült tébolytól.

Járhatnék kísérteni távolabbra is, ahogy a hús fogy a csontjaimról, úgy nő mozgásom hatósugara, de nem vagyok romlott kamasz, hogy mindenkit halálra ijesszek, jobb szeretek csak merengeni a világ folyásán vég nélkül. Megszűnt az idő, nem kell ennem, ürítenem, aludnom, s ha van valami hiba a szellemlétben, akkor ez, mert azért ezekben is voltak örömök. Mit nem adnék egy jó pörköltért, de el kell viselnem, hogy nem jár, eleget zabáltam, amíg a gyomrom szét nem rohadt, illetve a kágyillók föl nem zabálták. Ilyen apróságoktól eltekintve helyzetem ideálisnak, sőt, boldognak mondható, semmivel sem cserélném el.

Csak ezek az ünnepek zavarnak. Éven át senki felém sem néz, ami jó, most meg, hogy a konvenció azt kívánja, boldog-boldogtalan itt sertepertél a sírom mellett, ismeretlen kis kölkek még rá is tapodnak, egy tapló meg idevizelt a bokorba, mert nem bírta ki a hólyagja, hallatlan. Hozzák a virágjaikat, a mécseseket, és érzem én, hogy eszükbe sem jutok, csak a szomszédét nézik, hogy az övék nagyobb vagy fényesebb, röhej. Ahogy sötétedik, minden vibrál meg villódzik a fényben, és az ember el is érzékenyülne, ha nem lenne ünnepi műsor is. Mindenféle bánatos versek meg dalok, sehol egy jó kis rock & roll vagy jófajta jazz.

Ebből is látszik, hogy nem nekünk, holtaknak rendezik ezt az egész szart, hanem maguknak, ezzel akarják megnyugtatni a lelkiismeretüket és remélnek feloldozást, de azt cseszhetik. Ha volna rá érkezésem, és lenne hangszálam, ami nincs, elmondanám nekik, ha életemben le sem szartak, akkor holtamban ne kurválkodjanak velem, hogy ők milyen fasza népek már. Ha valami, akkor az őszinteség az, ami elválaszt minket, lentieket a fönti világtól, mert hazudni ugyan itt is lehet, csak nem érdemes. Nincs büntetés és nincs jutalom, az idő végtelen tengere van, és az a föloldozás, hogy lehet nevetni a világ ostobaságán a megbánás veszélye nélkül, és innen nézve Kierkegaard is bekaphatja, mert semmit sem tudott a halál kaján örömeiről, mégis mondta a magáét.

Valóság nagybátyám

Balog-embertelen miniszter azt találta mondani virágos jókedvében, hogy: „Az Országos Roma Önkormányzatnak az elmúlt huszonöt évből volt négy botránymentes éve, amikor Farkas Flórián volt az elnök.” Mindeközben Farkas Flórián ellen most is több büntetőeljárás zajlik, többek között csalás, költségvetési csalás és közokirat-hamisítás gyanújával.

A két dolog valahogyan ellentmond egymásnak a formállogika szabályai szerint, ezért az embertelen, illetve minisztériuma kapott négy kérdést, amire nem sikerült válaszolni, illetve azt, hogy „A Lungo Drom Országos Cigány Érdekvédelmi és Polgári Szövetség a legnagyobb hazai cigány szervezet, akik mindig szót emeltek a magyarországi cigányságért és képviselték őket.”

Mint valami rosszul programozott, beszélő robot, vagy agyalágyult kisiskolás. Ugyanígy, a Czeglédy-ügyben a bíróság kimondta, hogy tizenegy károsult van nyolcszázezres tétellel, rá egy napra fideszék ezer emberről és százmillióról vakognak újra, mintha a valóság nem létezne, illetve számukra egy másik valóság világítana, ami már ontológiai probléma, nem tiszta hazugság.

Erről a valóságról azt tartják az okosok, hogy a tudatunktól függetlenül létező dolgok összessége, minden, ami valaha létezett, és minden, ami jelenleg is létezik. A valóság anyagi, tárgyilagos, független a megfigyelőtől, annak helyzetétől, független annak ismereteitől, értékítéletétől és nézeteitől is. A valóság megtapasztalásának vannak korlátai, de a megismerésére tehetünk erőfeszítéseket.

Másrészt a valóságot lehet teljesen személyhez kötni, ha a megismerésre gondolunk. Ez a megismerő személyétől teljesen függő, mivel egyéni megismerési képességei adják meg a végső következtetéseit. Eszerint mindenkinek saját valósága van, ebben él és minden tettben, amikor a valóságával kapcsolatba kerül, azt alakítja is tudat alatt. Itt lehet a zavar az erőben, vagy párhuzamos univerzumokban élünk, mi, meg a fideszék.

Mert gondoljunk csak bele a Fidesz-valóságba, amikor szent meggyőződésük az is, hogy van Soros-terv. Hiába mondja például Brüsszelből Navracsics, hogy ilyen nincs, Orbán csettint egyet, hogy mégis van, mert ő jobban tudja. Ezen a ponton el kell merengeni vezérünk elmebéli állapotáról, másrészt pedig az ő valóságáról is.

Mert lehet, hogy egyrészt szimplán mocsok és szaralak, ez evidencia, de mi van akkor, ha az ő világa is ilyen opálos. Ha elrévedezünk azon, milyen hermetikusan van elzárva a külvilágtól, előfordulhat, hogy zavart elméje teljesen más valóságot mutathat neki, mint ami a panelprolinak adatott. A másik opció, hogy simán hazudik, tessenek választani gusztus szerint.

Viszont ez utóbbi esetben az is vizsgálat tárgyát képezhetné, hogy az alvezérek, illetve a mag tudja-e, hogy ez hazudik. Vagy milyen szintig engedett az igaz valóság ismerete, és mondjuk, egy mezei parlamenti képviselőnek már nem, hogy ne zavarja a bonyolultság a gombok nyomogatása közben.

Aztán a valóság mellett fölmerül az igazság problematikája is, amelyet szakállas bácsik így jellemeznek: Ha két vagy több személy elfogadja egy esemény vagy tapasztalat valamilyen értelmezését, akkor erről konszenzus alakul ki. Ha ezt néhány egyén vagy csoport elfogadja, akkor ebben a csoportban ez az értelmezés igazsággá válik.

Ezen a ponton érthetjük meg, mi folyik itt minálunk. Egy árva migráncs nem látszik az országban, mégis itt vannak, és tosszák a hajadonokat. A hülyék között ebben konszenzus alakult ki, ez tehát igaz a másfélmillió elsőáldozó hívőnek. Így válik minden, Orbán által kreált alternatív valóság igazsággá szerte a hazában, ezért arra a végkövetkeztetésre juthatunk, hogy nem forradalom kell ide, hanem filozófus. Illetve magamnak elmegyógyász, hogy a környülölelő szart fel tudjam dolgozni.