Kategória: Egyéb

Ó, drága nagymami

Németh Szilárd latin-görög műveltsége azt is kiderítette, hogy a nagymama a család legfontosabb része, a legerősebb láncszem mintegy a CSOK háza táján, és ehhez egészen Csepelig kellett mennie. Nem volt épp dolga a rezsi táján, ezért szűkebb hazájában nyugdíjasokkal kvaterkázott, hogy közösen gyűlöljék a Vonát. A megjelenteknek a birkózó guru el is magyarázta, kiről lenne szó, mert még nem hallottak róla, nem voltak benne a telefonkönyvben ugyanis.

De mindjárt kiforrott vélemények is születtek a dedóban, legfőképpen is az – az MTI szerint -, hogy a csepeli nyugdíjasok tiszteletet és megbecsülést várnak el mindenkitől, leginkább a politikusoktól. Ezen a ponton mindjárt szar került a propellerbe, mert ha én nyugdíjas volnék, és pláne nagymama, akkor fognám a fakanalamat, és pofán verném Németh Szilárdot, hogy ne nézzen már tök hülyének, meg főként ne infantilis bohócnak.

Koncz Zsuzsa, amikor még kissrác volt és naiv, rövid szoknyácskájában megdanászta ’62-ben, hogy „…vállalja az otthon összes gondját, mert nagymaminak úgysincs semmi dolga, hisz a jó nagyanyó otthon ül, s ez neki semmibe úgyse kerül…”, és egészen biztosan nem ezért szeretjük máma. Túlhaladta a vészekkel terhes idő a konty alá ütő gőzökkel operáló, és ezüstkörmökkel öltögető Malvinkák – lásd a Kincskereső kisködmön című thrillert -, világát, aztán mégse, ha a szavazatszedés úgy kívánja.

A Németh-féle ideális társadalomban a nyugdíjasok ilyen rezgő, fehér fejű bábuk, akiknek úgysincs semmi dolga, mert a párt majdnem két százalékos emelést adott nekik, következésképp imába is foglalják a kedves vezető nevét, és az ő szobra előtt borulnak le. Viszont kiérlelt és alapos véleményük van a világról, benne Vonáról és a Jobbikról. A Csepelen megjelentek részt vehettek valami házmesterképző stúdiumon, mert a híradó.hu szerint meglátták az összefüggéseket, a világot fenyegető káoszt, ha nem Németh és csapata kormányol. Érdemes szó szerint is vizslatni.

„Volt, aki szerint a nyugdíjasokon keresztül a családokat támadták meg, mert a nagymamák a családok legfontosabb részét képezik, és hogy jön valaki ahhoz, hogy a nagymamát egy ilyen vérben forgó szemű, agresszív valakinek nevezze. Németh arról is beszélt, hogy másokban az a kérdés merült fel, hogy ha bármely kisebbségi csoportot ilyen típusú támadás érhet egy ellenzéki politikus részéről, akkor mi lesz, ha majd hatalomra kerülnek, meddig fognak elmenni, és mit fognak megengedni maguknak.”

Olyan nyugdíjas nincsen – Harrachon kívül -, aki így beszél, esetleg a székházat védő savas bácsi, de ő meg nem ilyen kifinomult lélek. Ezen túl, aki nyugdíjast én ismerek, keresztbe leszarja Vonát, és persze vele együtt Németh Szilárdot is. Leginkább az a gondjuk, hogy a csirkelábakat beosszák, naponta egy, mert hizlal, vagy – ilyet is tapasztaltam -, hogy egy tojásból hogyan lehet rántottát és galuskát csinálni egyszerre, és ez nem vicc. Megengedem, hogy nem mindenki éhezik, de nem is mindenki tökhülye. Tele hassal is lehet szidni a Fideszt.

Ami ebben a kuplerájban mégis felzaklat, azt hiszik ezek, hogy mindenki olyan imbecillis – ha megengedő vagyok -, mint a pártjuk krémje Kósástól. A magyar nép pedig rózsaszínű barbie-világban él, talpai egymásra lépnek, a nyugdíjasok pedig alélva hallgatják Konczot – akitől én kérek elnézést, senki nem születik tökéletesnek -, miszerint: „…Ó, ó, ó, nagymami, drága nagymami. Jajj, de jó, hogy köztünk élsz! Tenálad nem lehet senki kedvesebb, Mindig adsz csak és nem kérsz…”

Hát, lófaszt, mama, hogy Gyurcsány örökzöldjével cifrálkodjak ismét. Ha nyugdíjas volnék, pláne nagymami, azt javasolnám a rezsis embernek, hogy a saját farkával csapkorássza azt a nyüves csalánt, és ne az enyémmel. De hát, nem vagyok nyugdíjas, és, ahogy kinéz, nem is leszek soha már a NER legnagyobb megelégedésére.

EXFŐPÁSZTORUNK FÓRUMOT KERES – ahol megdumcsizhatná a gyilkos-lombikbébiprogramot

Motto: Volt a mi falunkban egy kölök, akit, ha tízszer küldtek el, tizenegyedszer is betoppant… Jött, mondta a frankót veszettül – nagyapó szerint „mindig az övé volt az utolsó szó”. Lehetett őt szánni, utálni, lehetett a hegyre küldeni – nézné már meg, nem vagyunk-e ott -, a fickó nem okult, csak jött, és mondta a magáét… (T. S., közmunkás)

A mi katolikusaink (szeretetből a Bpesthez közelebb eső Győrbe helyezett) expüspöke tegnap este, lefekvés előtt tetette közzé legeslegeslegújabb kontráját lombikbébi ügyben.
Hja, ez a falat nem akar fogyatkozni, pedig rágjuk, marcangoljuk már vagy két hete! Szent István, meg az új kenyér, meg alkotmányunk ünnepe alkalmából óvott először a drága ember, minket, a gyilkosoktól.

Tudniillik, köztünk járnak ezek az elvetemült gazemberek, akik nem törődve a rájuk mért meddőséggel, nem adják fel, elballagnak egy erre szakosodott kórházba és részévé válnak egy „nyilvánmocskos” lombikbébi programnak.

Itt élnek ezek az aljas gyilkos anyák, akik évtizedeken keresztül, estéről estére gubbasztottak a szoba sarkában, sírtak és jajveszékeltek – mert nem sikerült: századszori próbálkozás után sem eshettek teherbe!

Itt élnek azok a férfiak, akik századszor is hiába gyűjtögettek a műanyagpoharak fölött gubbasztva… S mert végül mégis elérték, amit mások akár az első ölelés után természetesnek vehetnek, s a baba jövetelének hírét tudathatta vélük az orvos, most rettenetes szégyenben kellene, hogy a fal felé fordulva bűnhődjenek!

Mert tömegmészárlás részesei lettek, miközben ( nem mi mondjuk, ez már Semjén doktor érvelése!!! ) mészárszékre küldtek pár meg nem valósult ikertesót…
Mert a kollektív bűnösség fertőjéből soha nem szabadulhatnak már, bűntetve ezzel utódaikat is. Akik persze mocsokban fogantak, így a puszta létük is szégyene ennek a derék egyháznak! És ez a lényeg, ez a pont, amiért ez az egész lavina elindult!

Augusztus huszadika volt. Veres András kinyilatkoztatott.

Nem volt esély párbeszédre, vitára, nem akart ő akkor és ott valamit megbeszélni – neki nem ez a dolga!

A prédikáció hagyományosan az a műfaj, melyben a kinyilatkoztatónak mindig igaza van – megkérdőjelezhetetlenül!

Na, és akkor jön ez a sok ostoba ellenszegülő, ráadásul nyilván kommunisták, ateisták, Soros bérencek, nyugat.hu-sok és pörölnek itt – de ebből elég!

Veres az esti megnyilatkozását „faliújságján” keresztül, a győri egyházmegye honlapján, illetve a nyomaték kedvéért a szintén általa cenzúrázott Magyar Kurír oldalán Kuzmányi István tollából hozta a tudomásunkra. Csak!

Az itt következő, szó szerinti idézetet érdemes elolvasni!
Nosza, tegyük hát:

„A hazai sajtóban társadalmi vita bontakozott ki Veres András győri megyéspüspök, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia elnökének augusztus 20-án, a Szent István-bazilika előtt mondott ünnepi szentbeszédében a lombikbébiprogram kormány-támogatásáról megfogalmazott kritikája nyomán. Az MKPK elnökét a mesterséges megtermékenyítéssel kapcsolatos egyházi álláspontról és a gyermekre váró házaspárok lelkipásztori gondozásáról is kérdeztük.

Püspök atya augusztus 20-i beszédében így fogalmazott: „egy fondorlatosan megfogalmazott, a jó szándék köntösébe bújtatott törvény által, amely figyelmen kívül hagyja a krisztusi értékrendet, észrevétlenül is belopódzik a keresztény értékekre építkező társadalom önfeladásának mételye! Láthattuk ezt legutóbb például a lombikbébiprogram támogatásának növelésével kapcsolatos rendelkezésben…” Az ünnepi beszéd, mint prédikáció nem adott volna lehetőséget a téma bővebb kifejtésére, ami árnyalta volna ezt a sokakat érzékenyen érintő témát?

Ha valaki figyelmesen követte, esetleg újra elolvasta a szentbeszédet – amely teljes egészében több fórumon is megjelent – akkor látni fogja, hogy ez a téma egy példa volt abban a felsorolásban, amelyben jeleztem, milyen területeken látom a keresztény értékvesztés és önfeladás veszélyét. Ezek között szerepelt, hogy egy önmagát kereszténynek valló kormány törvénykezésében veszélyt jelent, ha a keresztény értékrenddel ellentétes kezdeményezéseket támogat. Tehát nem a téma kifejtése és értelmezése volt a célom. Továbbá, e kérdés sajátos természeténél fogva nem gondolnám, hogy egy nagy tömeg előtt, ahol gyermekek és idősek is jelen vannak, kell erről a témáról beszélni.

Az Egyházon belül milyen szempontokat hangsúlyozna az életvédelem területén szolgáló katolikus emberek számára ebben a kérdésben?

Mindenekelőtt azt, amit az Egyház vall: az emberi életet a fogantatás pillanatától annak természetes befejezéséig tisztelni, óvni és ápolni kell, ebből következik, hogy az élet- és egészségvédelem a keresztény ember számára alapvető kötelesség. A lombikbébiprogram kérdésének vizsgálatakor is ezt tartjuk szem előtt. Természetesen együttérzéssel viseltetünk a meddő házaspárok iránt, és az Egyház igyekszik is minden segítséget megadni a betegségük gyógyításához. Ezért a Vatikán által felkért, a világ legelismertebb szakembereiből álló kutatócsoport folyamatosan dolgozik azon, hogy minél hatékonyabban tudják gyógyítani a meddőséget. Az Egyház a sterilitás gyógyítását támogatja, nem pedig a meddőségen való túllépést egy technikai beavatkozás által. Az Egyesült Államokban és Nyugat-Európában már sikeresen alkalmazott NaPro Technológia, amely valóban gyógyítja sterilitást, reményeink szerint Magyarországon is általánosabban ismertté válik. Ezt ajánljuk a lombikprogrammal szemben. Ebben kérjük az egészségügyben és az életvédelemben dolgozó katolikusok segítségét. Sajnos, gyógyíthatatlan meddőség – igaz sokkal kisebb számban, mint ma – mindig létezett, és ezután is lesz. Nekik az örökbefogadást ajánljuk, vagy azt, hogy még nagyobb odaadással szolgálják a közösséget, amelyben élnek. Szeretetből fakadó szolgálatuk által sokaknak tudják közvetíteni Isten szeretetét

Milyen lehetőséget lát az egyházi álláspont társadalmi szintű megismertetésére és a segítség e másik formájának népszerűsítésére?

Az egyházi álláspont hatékony népszerűsítésének előfeltétele, hogy az emberekben legyen nyitottság ennek meghallgatására, még azokban is, akik különben már részt vettek a lombikbébiprogramban. Azt gondolom, hogy az indulatokat mellőzve, higgadtan kell beszélnünk a témáról.

Lelkipásztori szolgálatom során tapasztaltam, hogy idősebb korban azoknál a szülőknél, akik részt vettek a lombikprogramban, lelkiismeret-furdalás jelentkezik a megfogant, de be nem ültetett, és megsemmisített életek miatt, az abortuszt követő traumához hasonlót élnek át. Nekik is fontos lenne, hogy ezekről a tapasztalatokról nyíltan, őszintén, racionális módon tudjunk beszélni.

Természetesen a lelki gyógyulás, a bűnbocsánat, a bűntől való szabadulás lehetőségét az Úristen nyitva tartja mindenki számára. Alapvető, hogy tudjuk, miben áll a lombikprogram, milyen felelőssége van az orvosnak ebben az eljárásban, és milyen felelőssége van a házaspárnak, aki ezt kéri. Én bízom benne, hogy sikerül a közeljövőben – erre ígéreteket kaptunk – létrehozni egy olyan kórházi osztályt, vagy akár egy intézményt is, ahol a NaPro Technológiát nemcsak szélesebb körben megismertetni, hanem alkalmazni is lehet. Erre fölöttébb nagy szükség lenne, hiszen ma Magyarországon a fiatal párok húsz százaléka küzd a sterilitás problémájával. Ez szükségessé teszi, hogy egy ilyen kórházi osztály vagy intézet jöjjön létre minél előbb. Már csak azért is, mert eredményessége messze felülmúlja a lombikprogramét.

A gyermekre váró meddő házaspárok és a lombikbébiprogram útján született gyermekek, a családok lelkipásztori gondozásának milyen útjait javasolja?

Az Egyház senki előtt sem zárja be az ajtót, mindenkit hív. Sajátos módon segíteni és támogatni akarja a meddő házaspárokat és a lombikprogramban korábban résztvevőket is. Minden megfogant élet Isten ajándéka, ezért szent, sérthetetlen, védendő és támogatandó, a fogantatás módjától függetlenül, tekintet nélkül arra, hogy lombikprogramban, erőszak következtében, vagy a férfi és nő természetes kapcsolatában, szerelmében fogant meg. Úgy, miként kiállunk a testi vagy szellemi fogyatékossággal az anyaméhben fejlődő vagy már világra született gyermekek mellett is. A sérülés nem jogosítja fel az orvost, a szülőket sem a magzati korban, sem a megszületés után az élet kioltására. A beteg és a sérült élet is ugyanolyan szent, mint az egészséges. Akik pedig fontolgatják, hogy a lombikprogramban részt vegyenek, tisztelettel kérem, ne tegyék!
Mély érzelmeket érint ez a téma, egy helyütt azt nyilatkozta a napokban, hogy ezt Ön is érzi. Milyen utakat lát az Egyház erkölcsi tanításának kifejtésére, illetve e kifejtés módjának „lelkipásztori” tisztázására…
Nagyon fontosnak tartom, hogy lelkipásztoraink ebben a témában is jól informáltak legyenek. Ne felejtsük el, hogy ezzel a problémával csak a legfiatalabb papok találkozhattak tanulmányaik során, hiszen néhány évtizeddel ezelőtt ez a kérdés még nem merült fel, nem volt erkölcsi probléma. A papok kötelessége, hogy folyamatosan részt vegyenek teológiai és lelki továbbképzéseken, többek között az életvédelem témájában is. Szükség lenne olyan egyházi műhelyekre, fórumokra, ahol erről szabadon, nyíltan lehet szólni az érintetteknek, ismereteket átadni számukra. A templomi közösség – amelyben minden generáció jelen van – nem alkalmas erre, mert az időseket és a gyermekeket megzavarhatja ez a téma. Tehát nem lehet erről a kérdésről bárhol, bármikor beszélni, meg kell találnunk azokat a helyszíneket és alkalmakat, ahol és amikor ezt meg lehet valósítani. Nem kevésbé örülnék annak is, ha társadalmi szinten is sikerülne a másik személyét tisztelő és a másik véleményére odafigyelő párbeszédet kialakítani!”

Eddig az idézet.

Akit e gondolatok nem mozdítanak meg, esetleg nem korbácsolnak fel, kérem, olvassa végig újra és újra a püspök szavait. Sokszor!

Ha még így sem érzi furcsának a helyzetet, javasoljuk, fáradjon el egy katolikus templomba, most, vasárnap délelőtt, a szentmisére! Nézzen körül, köszöntse illedelmesen a nyolcadik, kilencedik padsor mögött, szúrópróba szerűen előforduló nagyanyókat, azután térjen vissza az otthonába, s fogjon neki újra, hogy elolvassa Veres fórumkereső tűnődését!

Talán attól a pillanattól érthetővé válik majd a megrökönyödésünk!
Mert mi csak megrökönyödhetünk.
Nekünk ez a dolgunk… egy nagy tömeg előtt, ahol gyermekek és idősek is jelen vannak…

Elvárások

Az Orbán nevű ápolt szintet lépett. Már nem az Univerzumot és nem Európát, sőt, nem is Magyarországot óhajtja megvédeni, amikor csökken a beállított dózis hatása, hanem csupán a kerítést. Mint valami loncsos, lompos és bozontos puli foszöld lajbiban, aki ordít, ha idegent lát, és hamarosan már a kertvégi budi miatt toporzékol, míg egy adag szalonnahéjjal be nem fogják a száját. Bár esetünkben a szotyola is játszik.

Tanult azért valamit Farkas F. cimborájától az irányadó habitusról, ez a mi egyetlenünk. Fölszippantotta a taknyát, és odaállt Juncker elé, hogy adhatol ám pár ajrót, instállom. Éhezik meg beteg a purdé, egyem azt a gyönyörű szívit a bácsinak, csókolom a nagyságos kezit, tegyen má’ valami jót a bácsi, egy kis aprót, egye meg a devla a lelkit. És szaggatja a haját.

Így valahogy.

Megvédi a kerítést. Itt valami mértani sor van, a kerítés védi a nemzetet, Orbán védi a kerítést, de ki védi Orbánt? A TEK nem játszik. Mindegy, ezek az alávaló mocskok világosan elmondták: kerítésre nem adnak. Mindezek után Rogán szájával azt vernyogja a mi debilünk, továbbra is az a kormány elvárása, hogy az Európai Bizottság állja a magyar határvédelmi költségek felét.

Az az elvárása. Mintha a valagából rángatná elő ezt az Európai Bizottságot. Igaz, meglepődni ezen nincs mit, végtelennek vélt hatalmukban és eget verdeső elbizakodottságukban már csak ez a tempó. Ilyen ustorcsattintgatós, kijelentős, utasítós. Ülünk a helikofferben, mögöttünk Polt, s ha Mészáros velünk, ki ellenünk?

Viszont ezt az elvárás hangsort nem árt szemantikailag megvizsgálni, mert többféle jelentésárnyalata van.

Egyrészt: az elvárás az valami feltételezett jövő; elképzelés az események kívánt alakulásáról, ami ténylegesen megvalósulva örömet, sikert okoz, elmaradva pedig veszteségérzést.

Másrészt: biztosnak tekintett igény, amelyre úgy számít az illető, mintha természetes, magától értődő lenne.

Harmadjára: megkövetelt viselkedés, amelynek a nem teljesítése bajt eredményez.

Megcsócsálva alaposan a vezéri kijelentést, olybá tűnik, mintha a mi felkent elöljáróink mindhárom jelentéssíkot beleszuszakolták volna ebbe a szintaktikai szóba, és most befejezem a lőrincelajoskodást. Tehát minden benne van, az események kívánt alakulásától a biztos igényen át a megkövetelésig, összefoglalva és választópolgáriul: döntsd a dellát, vagy baj lesz. Ez a hívek számára hatalmas erőnek tűnik, a jámborabbaknak viszont csak egyszerű bunkóság.

Ez a habitus eredményezi aztán, hogy mivel a nagyvilág nem Németh Szilárdokból áll, megint csak sikerült bebizonyítani, hogy a messzi sztyeppékről szalajtottak minket, és teljesen még ide sem értünk. Váncsa után szabadon: beengedtük ezeket a klubba, aztán belehugyoznak a zongorába.

Elidőzve kicsit még ennél az elvárásnál, ilyenje mintegy nyolcmillió magyarnak is lenne. Uszkve kétmilliónak semmi sincs, elég csupán, ha Orbán tündököl az égen, a többiek listája azonban olyan hosszú, annyi tételből áll, hogy fölsorolni sem érdemes. Verssé tömörítve már régen megszületett: ehess, ihass, ölelhess, alhass, ezt bővíteni már nem lehet, esetleg annyi aprósággal, hogy a nagyméltóságú úr takarodna el a büdös redvába. Ilyen csodák azonban még az Üveghegyen túl sem léteznek, így tehát itt ücsörgünk a szarhalom tetején, és kitörölhetjük a seggünket az elvárásainkkal. Nem egy haligali állapot, azt meg kell hagyni, viszont ez van. Ezt dobta a gép.

Kampec dolores LVII. – Lélekellátó

Ment tehát Béla, haladt, körötte, akár izgága és elátkozott Jézusok fején a glória, úgy imbolygott a füléből előömlő szappanbuborék, és a fröccsök ura valóban jól látta, a szemén keresztül a lelke bozontjait lehetett nézegetni, a minyonok közeiből, amelyek a macskakövet alkották kínjainak talapzatán, sorra bújtak elő a pipacsok, hogy azzal a buzgalommal porladjanak is el, megalkotva életének guanóját, keményen és vastagon. Így derült ki, hogy Béla, amikor előadta a nem evilágra való csodákat, miközben démonokkal küzdött és a szék fölött lebegett vagy a rigókkal társalgott, akkor nem az őrület ülte torát széttört, rozoga testében és lázas agyában, hanem teljesen logikusan azt tette, amit a szivárványos burok belseje követelt tőle. Így igazolta minden nyamvadt és girhes, szemüveges fizikus előtt jóval azt a nyüves húrelméletet, mert benne ült, állt és létezett az „N”-edik dimenzióban, a buborék belsején ott imbolygott ferdén az ő világa, és csak egyetlen féreglyuk létezett, amelyen keresztül ezzel a másik kintivel kapcsolatba kerülhetett, és ez a kocsma volt.

Így történhetett az is, hogy hiába ment ki a temetőbe rég földdé vált apjával diskurálni, ez az egész csak színjáték volt, mert holt apja ugyanúgy másik világban élt, mint amikor még Béla klottgatyás kölök vagy lázadó kamasz formájában mutatkozott a többiek számára, és ugyanúgy nem volt, mert nem lehetett mondanivalójuk egymásnak, mint ötven éve sem, egyszerűen nem létezett átjáró a másikhoz. Erre kellett rádöbbennie a szivárványos burokban Bélának így vénségére, de ez a ráismerés alkalom volt egyszersmind arra is, hogy végleg megbocsásson az öregnek, mert kiderült, nem ugyanabban a világban éltek, és az egész olyan volt csak, mint árnyképek a falon. Ezzel a rádöbbenéssel azonban kezdeni kellett valamit, mert minden bizonytalanná vált egycsapásra, nem lehetett tudni, mi igaz odakinn és mi hamis, és most értette meg Béla azt is, mért van az, hogy filmként látja az olvasmányait, ott peregtek a képek burkának belső falán, mintha benne élne, így keveredett álom és élet, amit nem lehetett széthüvelyezni, és ezért volt olyan idegen minden közel hatvan éven át. És most is.

Valamit tenni kellett ezzel a friss kínnal, és, ahogyan sántítva poroszkált vissza, a kocsma felé, felfedezte a végtelen hatalmat is, amit ezzel kapott. Ahogyan elkúszott a kukoricaföldek és a kék plakátok szakadozott maradványai előtt, még csak akarnia sem kellett igazán, és ringó tengereken hajózott égszínű vitorlával, olyan volt minden, min a gyurma, amit nem is kézzel, hanem likacsos agyával alakíthatott, és ettől kezdett félni most igazán, mert rájött, hogy amire gondol, azonmód történik meg az árnyékvilágban. Esőt fakasztott a háta megett, miközben maga előtt havat görgetett a szél, a forgatagban pedig vízilovak ásítottak, és minden megtörténhetett. Már épp teljesen elmerült volna a kétségbeesésben, hogy semmire sem szabad gondolnia, mert a falut esetleg fölkapja valami kósza tornádó, amikor beléhasított a felismerés, hogy ez csak az ő burkában történik, és odakint a többiek ugyanúgy zavartalanul élik a koszos mindennapokat, és már azt sem tudta, hogy a világ valóban a jó Arthur módján csak az ő képzete, vagy tényleg minden gondolat csak hazugság, és valóban nem egyéb ez az egész, mint szotyola, vagy hurka meg szalonna, lacikonyha tehát.

Ilyen kínokkal terhesen érkezett vissza az ivóba lételméleti gondok alatt roskadozva, és, hogy meggyőződjön arról, valóban van egy másik világ a sajátján kívül is, megtapogatta a fröccsök ura karját, fejét, füleit, mint az újdonsült világtalan, aki formával pótolja a színeket és távolságokat. A kocsmáros kerek szemekkel nézett, mert sok furát tapasztalt már barátjától, de ilyet még soha, ám ideje sem volt szólni, mert hamar befejeződött a vizsgálat, és láthatóan megfelelő eredménnyel, Béla ugyanis fröccsöt kért. Furcsa mód, mintha valami sátorból hallotta volna a hangot az italmester, de azt hitte, csak a füle dugult el megint. Löttyintett és sprickolt, így tolta Béla elé a feledés és eszmélés elegyét, aki úgy hörbölte a kannás mannát, mint a szomjazó szaharai utas kepiben lihegve, és nem is csalódott, forogni és lüktetni kezdett egy kis rés a buborékon, egyre tágult, mígnem a végén meglátta igaz valójában azt a másik dimenziót, a tetves magyar földet, és bár ne tette volna. Elhallgattak benne egyből a rőzse-dalok, a szivárványszíneket levedlve ott állott előtte ribanc-pőrén a valóság.

Ismerte már ősidők óta, amikor még piaci légy formájában izgett-mozgott fölötte, és kockákon át látta a reménytelenséget kétszáz évvel ezelőtt ugyanitt. Semmi sem változott, a darócgatyás, kapás, kaszás csüngő bajszú egyedek traktoristaként öltöttek új alakot, akkori asszonyaikról lekerült az alsószoknya és zsírfoltos melegítőre cserélték, ordító kölkeik nem a pilincka fáját ütötték veszettül, hanem zúgó műanyag dömpereken nyargalásztak, a vénasszonyok ugyanúgy visongattak a templomban, mint ma, és a bádogbános is ugyanaz volt, csak a hasa nőtt meg az évszázadok alatt. Mindegyik fején ugyanúgy tapadt a haj, és Béla, aki hajdanán légyként járva a világot csak kicsit volt szemtelen, megakapta a lehetőséget, hogy ebben a szappanbuborékban jöjjön újra a világra. De a magasztos kicseszett vele, megmutatva a kínok igazi eleven és süket sötétjét, ahonnan alig lehetett látni, csak a légyszaros ablakon át, és semmi remény nem mutatkozott a Nirvana megváltó semmijére.

Béla rájött hát, hogy mindig itt ült, és örökké itt is fog a viaszosvászon abrosz mellett, mert minden számít és semmi sem használ. Ez a kocsma ablak a világra, ahol módja nyílik kinézni a gömbjéből, hogy végtelen magányában ne őrüljön meg, és aztán ne kezdjen törni és zúzni, hogy a cseresznyefához kikötözve érje aztán az újjászületés kezdete megint, mint már annyiszor. És rájött arra is, hogy a világnak ez a szeglete az, amely ellátja a valóság hidegével láztól reszkető agyát, így az egyetlen lehetőség arra, hogy még egy darabig itt maradjon, pedig nem is akarta igazán. A megvilágosodás kegyes pillanatában azt javasolta a kocsmárosnak, hogy a csehót nevezze el Lélekellátónak, ami frappánsan fejezné ki egyetlen emberhez méltó funkcióját, de, amikor az egyik traktorista belépett, és taknyát szíva kérte a felest, a szappangömb újra bezárult, jelezve, hogy Béla a szivárványszínek alatt fog nyomorultul elpusztulni, végleg egyedül, és menthetetlenül magányosan.

Orbán Vi-tung

Mao Ce-tung 1966-ban megindította a Nagy Proletár Kulturális Forradalom névre hallgató hatalmi tobzódását, amelynek áldozatai a politikai ellenfeleken kívül a gazdaság, az oktatás és a kulturális intézmények tisztségviselői voltak, állítólagos célként pedig a kínai társadalom burzsoá befolyásoktól való megtisztítását jelölte ki a bölcs vezér.

Hejj, de otthon érzem én magamat ebben a szarban (is).

A kínai hülyék bezárták az iskolákat, üldözték az értelmiséget, a fékevesztett „osztályharc” volt a jelszó, és e harc érdekében kreáltak ellenséget szó szerint egymásból, nem lévén már igazi burzsoázia. A kulturális forradalom a külföld elleni kultúrharc is volt egyben az idegengyűlölet felszításával. Slágvortokban ennyi arról, hogy ugyanaz folyt akkor a nagy falon túl, mint minálunk most a kerítésen belül.

Tudom én, hogy eleddig a hitlerájjal riogattam, sorra fedezve fel a hasonlatosságokat a bajuszos és a mi potrohosunk zakatolásában, most azonban, hogy minden kétséget kizárólag elment a mi egyetlenünk maradék esze is, az eddig sem túl rózsás kép még lehangolóbb lett, még lepusztultabb, kibővülve a kínára hajazó egyenmassza kétségbe ejtő látványával is.

Tanévnyitó volt ugyanis, amely esemény – mint minden ezen a világon – csak ugyanazt juttatta eszébe a mi kreténünknek, aki hovatovább Virág elvtársi mélységekbe liftezik, éppen már csak a pont hibádzik az „i” betűről: „…Aki mibennünk nem bízik, az önmagában sem bízik. Aki mibennünk nem bízik, az a mi fényes jövőnkben sem bízik. És aki a mi boldog, fényes jövőnkben nem bízik, az áruló…”

Bár, ha belegondolok, rajta van már azon az elcseszett írásjelen a pötty, szívecskével ábrázolva, mint rügyező kamaszlányok emlékkönyveiben. Aztán ők lesznek azok, akik vén fejjel arra döbbennek rá, a hagyományos szív ábrázolás egy fordított emberi segg voltaképp, így egész süldő korukban egy nagy valaggal vallottak forró szerelmet, és akkor elsírják magukat a protkójuk mögött, hogy tán ezért ment szarrá az életük. Nem. Orbán miatt.

Most, hogy így leföstöttem a derűs jövendőt, halljuk, mit mesélt nekünk ez a drága ember a pécsi tanévnyitó álcája mögé bújtatott kampányon. Két út áll a mostani fiatalok előtt – mondta a nagy ő -: az egyik a saját út, a másik az európai sodorvonal. Erről a másodikról villámgyorsan bebizonyította, hogy míg 1989-ben követendő példa lehetett az ő generációja előtt, addigra mára ez eltűnt. Ha ezt az utat követik a mostani fiatalok, az az önfeladásba fog vezetni, mert Európa el fog tűnni. Ha azonban azt az utat követik a maiak, amit a 89-esek mostanra kijelöltek, akkor fennmarad a nemzet.

“A mi jövőnket ma ismét azok a fiatalok jelentik, akik, mint az 56-osok, vagy a rendszerváltók nemzedéke, mernek az árral szemben evezni. Akik a családot és a nemzetet választják a multikulturalizmussal szemben.”

Íme, hölgyeim és uraim Orbán Vi-tung forradalma, amely abból áll, hogy minden nyüves fiatal valami vajákos mimézis folytán leharcolt Semjén vagy Harrach lesz, aki elborult aggyal és szemmel klopfolja mise után a húst, és révült tekintettel, csak a nemzet fennmaradására gondolva, kizárólag szaporodási céllal hántja le a jányról a tábori szürkét, és, midőn élvezkedik megvetendő módon, mozgalmi dalokat vagy gregorián slágereket énekel.

Minden elemző, aki még képes józanul gondolkozni, bánatosan mondja, hogy ez a nemzetvesztő manus minimum 2022-ig hatalomban marad, és ebben lehet is valami, ha jól belegondolunk. Addig a kölkeink napi éneklés, testnevelés, hit-, és erkölcsi oktatás, és – mindjárt – a lövészet lelket alakító nyomorúságában nőnek fel. Olvasni már nem tanulnak meg, hiszen szükség sem lesz ilyen úri huncutságokra.

De, hogy megint a Harmadik Birodalom bájával hozakodjak elő, Himmler bácsi is, midőn meglátogatta az átmenetileg meghódított orosz pusztaságot, és szőke ukrán csajokkal bájolgott, azt is elmesélte, igaz, nem tanévnyitón, hogy ezeknek elég annyi, ha le tudják írni a nevüket, és tízig el tudnak számolni.

Ha netán működne addig olyan lélekellátó intézmény, amilyet Faludy György tartott fent a recski priccsek homályában, akkor marad még majd néhány tisztább elme itt, aki érti a hexametert is, és rámutat az Orbán-féle nemzedék nyomorára Fejes mondatával: „…Csak zabáltok, tömitek magatokat túrós csuszával, rántott hallal, böfögtök, és ágyba bújtok, kedves Hábetler elvtárs…”

Viszont akkor veszi észre azt is, hogy már megint itt tartunk, ez már egyszer megtörtént, csak akkor a krumplileves volt a menü, meg a sakk, és nem a futball. Mindig azt vonyítottam, hogy az idő körben forog. Igaz, erre az öreg Buendia jött rá még Macondóban, de nem hallgatott rá senki sem, és a falu egyszer csak huss, elszállt a forgószélben.

A HARAG NAPJA – tényleg mindenkinek szenvedés a tanévkezdés?

Becsengettek.
Az oktatási intézmények többségében ma megkezdődött a tanév, a tegnap még utcákon csellengő, tereken lógó nebulók a padokban fészkelődnek, a tanerők hatalmas paksamétákkal felcihelődve ballagnak a friss festékszagot árasztó tantermekbe.

Persze, kivétel nélkül mindenki lógó orral teszi a dolgát, ahogy a tanulók szülei, családjaik is rágják a kefét egy ideje.

Lassan átkeresztelhetnénk szeptember elsejét a harag napjává, kezdődik a tanítás, a duli-fuli, a mindenáron rendrakás, az erőn felül teremtés időszaka – melytől szinte kivétel nélkül mindenki retteg! Szülők – egykori diákok – lelkesen kürtölik világgá közösségi oldalaikon, ők miként is szenvedtek egykor, mennyire gyűlölték, amint a pajdagogoszok szórni kezdték egész nyáron gyűjtögetett villámaikat.

A tanárok pedig szokás szerint rákezdenek a trillákra az elmaradt fizetésemelések, a mindig elspórolt társadalmi megbecsülés okán – szenvednek ők látványosan és olykor kiszolgálva a hatalom után ácsingózókat…

Hja és oltárian nyüszítenek a diákok is – mert nekik meg úgy hiszik, ez a dolguk. Amióta világ a világ így volt ez. Vagy mégsem?

Ha vitatkozni szeretnék, elég felidéznem a bácsit. A „mi bácsinkat” az utcából, aki minden reggel hatkor, nagy bakancsában, hatalmas léptekkel nyargal a falu boltocskája felé. Ha bárkit meglát, hangos szóval üdvözli. A rikkantós „jóreggelt” után rögtön hozzá teszi: „Mellen jó kis üdőnk van!”

A mi bácsink ezt mondja, ha már hajnalban dögmelegre ébredünk, ez mondja, ha szakad az eső, s emlékszem, pontosan ezt mondta januárban, amikor talpa alatt hó ropogott, s a szél majdnem letépte az arcunkat. „Mellen jó kis üdőnk van!” Ez az ő varázsmondata. Ez volna elvárható a NER kozmikus világában, az alázattal élők birodalmában, ahol mindenkinek mindenbe bele kellene törődni. Még szerencse, hogy nem könnyű bácsivá válni!

Jóval azelőtt az ember bölcsis és óvodás lehet, ahol az egyetlen dolgunk a játék. Semmit nem kellene ekkor még ellesnünk a konvenciókból. A kisgyermekkorban éppen az a szép, hogy a sok másolás közben szinte válogatás nélkül ragad ránk jó és rossz. S ez utóbbi okán, már iskolásként képesek lehetünk a zsörtölődésre, a dacra, a haragra, s őt, újabban a gyűlöletre is.

És ez persze nem feltétlenül jó!

De az ember gyermeke, ha már családban nevelkedik, nem igen láthat mást, csak gondokat! Ugyan a gondok mindig eltörpülnek a megosztott és eldicsekedhető kalandok mögött, egyszer csak eljárnak mindenki mögül a háttérképnek oly meggyőző bömössel! Akkor feltárul a kopár valóság, a küzdés maga, mely gyakorlatilag a legelső becsengetéssel elkezdődik. Az addig féltve őrzött, óvott apróság mögött bezárul az iskola hatalmas kapuja, s minek szépítsünk: mindenféle ünnepség nélkül nekilódul a taposómalom.

Öt-hatórányi kínszenvedés, elavult módszerek, eszközök között, a kevesebbnél is kevesebbet kereső tanárok mentén, akik minden elkeseredésük elfojtása közben azért mégiscsak bele-beledöfik lándzsácskáikat az addig oly tiszta szívekbe. Na és persze az otthonról hozott fegyverek is ropogni kezdenek – ne legyenek illúzióink, a mi gyerekeink már képesek megkeseríteni egymás életét.

Na, és ez az a pont, amit soha senkinek nem ér összehasonlítani semmiféle múltbéli illúzióval. Egész egyszerűen azért, mert minden, igen minden megváltozott. Semmi nem lehet olyan, ami akár emlékeztethet egy klasszikus iskolai állapotra, úgy harminc-negyven évvel ez előttről. Amikor még az a nóta élt:

Messze száll a fecske messze száll a nyár.
Felhő jár az égen, ősz van újra már.
Visszajöttünk hozzád, kedves iskolánk.
Vár a dal, a játék, vár a munka ránk.

Annyi régi pajtást látunk újra itt,
meséljük a nyárnak vidám napjait.
Nézd a sok új könyvet, bennük mennyi kép.
Iskolába járni ó, de jó, de szép.

Pofájuk, az van

Tegnap egy jól ismert koldus a kedvenc kávézóm teraszán odaállt elébem a jámbor képével, maga elé emelte az évek óta hurcolászott papírját, amire nem tudom, mi van írva, és szó nélkül, a szemével kért csöndesen. Miközben kapott, nem köpött a kávémba, és nem szidta az anyámat.

Sokáig gondolkoztam, hogy pártunk, kormányunk, de leginkább egyetlenünk meghatározhatatlan taplóságát milyen idilli képpel tegyem érzékletessé, és lám, a kitaszított alak, akit az út szélén hagytak, és átgördültek rajta egy úthengerrel is miheztartás végett, még ebben is a segítségemre sietett.

Csak egymásban bízhatunk.

Később kiderült, hogy a verseit árulja ez a mi érinthetetlenünk – tessenek elmerülni csöppet a hinduizmusban -, és én, akit föltaszít a ló, nem hoztam el a szemüvegemet, következésképp nem is láthattam a kínálatot. Kíváncsi lennék azokra a költeményekre, no, majd legközelebb, bár közelít a tél.

Ebből a rövidfilmből azonban kiderült, hogy a megalázottakban és megnyomorítottakban több kellem, báj, és leginkább gerinc van, mint az egész tetves Fidesz-bagázsban együttvéve, a gúla tetején a vezérükkel, aki megint bohócot csinált magából. S ha emiatt újra kiröhögik, akkor a magyar nép nevében vonyít, amit viszont én kérek ki magamnak.

Nem árulunk egy gyékényen ugyanis.

AppleMark

Tán azokban a percekben, amikor mi a koldusommal szerelmesek lettünk egymásba, ugyanezen a Földön, de egy egészen másik világban két udvari bolond Kovács Z. és Lázár J. jelmezt öltve a mikrofonok elé lépett, és volt pofájuk azt mondani, hogy az eddig állítólag nyolcszáz millió ajróba kerülő határvédelem felét kérik az Uniótól, mert az szerintük jár.

A kék plakátok helye még ki sem hűlt, a szájbertérben és a rádióhullámok belsejében még ott visszhangzik az állítsuk meg Brüsszelt című kabaréjelenet, és akkor az asztalhoz lépnek föltartva a tarháló papírjukat. Pofájuk ugyan van, de mégsem szakadt le, ami annak a bizonyítéka, hogy minden megtörténhet, valamint, hogy Isten tényleg meghalt.

Minden hazug, mindent szabad.

Ezzel folytatta a szifiliszes Nietzsche a mindenható megmurdelásáról szóló tudósítását, és milyen igaza volt. Csakis ezzel magyarázható ugyanis, hogy ez a kettő még habot is nyomott a tortára, midőn Junckernek címezték a számlát, aki eddig minden volt őnáluk, csak jóképű és kedves fiú nem. Ehhez is kell jó adag elvetemültség, de tovább is van, mondjam még?

Akkor is mondom. Lázár János szerint az európai szolidaritás ügyében a határvédelem kérdéséről is beszélni kell, és a szolidaritásnak a gyakorlatban is meg kell nyilvánulnia. Így a magyar oldalon felmerült költségek viseléséből az uniónak is ki kell vennie a részét. Ezt a szolidaritás témakört a magam részéről nem is részletezném, ehhez már ilyen koldusos képet sem lelek sehol a kerek világon.

De, hogy totális legyen a mi jókedvünk, mindenki megnyugtatására elhangzott még az is, hogyha Brüsszel fizet, a pénz visszakerül a költségvetésbe. Függöny, szűnni nem akaró tapsvihar annak ismeretében, hogy a költségvetésből hogyan szublimálódik az a lovetta elvtársi zsebekbe, ismertebb fordulattal miként veszíti el közpénz jellegét minden, amihez csak hozzáférnek.

Ami szomorú ebben a históriában, csupán annyi, hogy ez a szerencsétlen Unió ebből jól kijönni sosem fog. Ha ad, akkor ezek vigyorognak, a normálisabbja meg hörög, hogy már megint pénzelik a diktatúrát. Ha meg nem ad, akkor viszont a mi taplóink verik a nyálukat, hogy ezek gecik, holott mindenki tudja, ők azok.

Summarum: sok van, ami ocsmálatos, de a neresnél nincsen ocsmálatosabb.

ELEFÁNTFÜL PANAMA – Garancsi soha, senkinek nem fizetett az oszlopreklámok után!?

Hja, ismét nagyon nagy a felháborodás – a szokás szerinti műbalhé!
Tarlós látványosan verdes, rikácsol, mert Orbán Viktor egyik kebelbarátja – naná, hogy már megint a Garancsi – elfelejtett fizetni a művei után. Vagy csak egyszerűen nem akart fizetni, inkább kimagyarázta a dolgot, majd leginkább a cége a saját honlapján szokás szerint perrel fenyegette a mást állítókat! Ahogy azt számtalan lap jó hangosan megírta – „A fővárosi közgyűlés elé kerül egy előterjesztés, amiben felvetik, hogy most már pénzt kéne szedni az ESMA nevű cégtől, hiszen két éve nem fizet a villanyoszlopokra kihelyezett reklámok után…”

Na igen, ez aztán az érzékenység!
Fővárosunk – melynek főpolgármestere nyilván nem holmi szoci és nem piti jobbikos! – nehezményezi, hogy a másik narancsos figura csak zsebel, de valahogy elfelejtette leosztani a lét! „Járni jár, de nem jut” alapon úgy érezte Garancsi István, hogy az ő becses elefántfülei a közjót szolgálják, így akár ingyen is felterülhetnek az ostornyelekre!

Nyilván nem tévedett!
A haveri alku erről szólhatott…
Zsebekbe jutott egy kevés, a java pedig szokás szerint valahol Felcsút mezején keresendő…

De nézzük, mi is történt ezekkel az elhíresült elefántfülekkel!
Az ESMA története érzékletesen mutatja be a sokat szidott magyar viszonyokat, maga a korrupció példaképe! Az ESMA, az eredetileg spanyol szálakkal indult – magyar céget – aminek abban az időben még a baloldalhoz erősen kötődő tulajdonosi háttere volt Bleuer István személyében – tönkretette az állam, amikor törvényt hoztak a villanyoszlopokra szerelhető reklámok betiltásáról. A dolog rém egyszerű volt, a többséggel uralkodó állam-brigádok eldöntötték, hogy az adott céget el kell venni a baloldaltól, hiszen láthatóan remekül termi a pénzt, így a működő céget gallyra tették! Ez állítólag akkor még Simicska Lajos érdekei szerint történt, – aki akkor még Orbán Viktor puszi pajtása volt – mert neki volt még jelentős köztéri hirdetésekkel foglalkozó cége és idegesítette a konkurencia. Simicska szólt, döntöttek, az ESMA bekrepált!

Amikor viszont Orbán Viktor és Simicska Lajos összevesztek, akkor Garancsi István néhány társával megvette – valamennyi múltból magával cipelt adósságával együtt felcsíphette – az addigra becsődölt, így fillérekért kínált ESMA-t, és egy laza parlamenti szavazással ismét engedélyezték, hogy villanyoszlopokon lehessen hirdetni. Elefántfüleken! Annyi a különbség, hogy a mostani hirdetéseknek a tájékozódást kell segíteniük, vagyis nyilat vagy kis térképet kell tenni rájuk. Az ESMA rögtön ki is rakott ilyen hirdetéseket. Persze, később már nem voltak fontosak a nyilacskák!

A kormány azóta rendre kitalálta a legocsmányabb propaganda képecskéket, tacepaokat az éppen aktuális „ne kockáztassunk” szövegekkel, de most már nem csak a fővárosi, nagyvárosi utcákat lepték el a szellők szárnyán lobogó elefántfülek! A legutolsó és legkisebb falvak apró utcáira is jutott belőlük – persze jó sok pénzért!

Tuti, hogy azokért az oszlopokért sem tejelt Garancsi!
Vagy fizetett, csak ezt most mindenki elfelejtette nagy hirtelen?
Kár, hogy a megrendelők felé minden árszabásban pontos összeggel jelölik meg a kihelyezés után az áramszolgáltatónak, meg a településeknek fizetendő pénzt, így gyakorlatilag nem csak fizetni felejtenek el, de megrendelőiket is csúnyán átvágják!

Hja, hogy ez sem a települések vezetőit, sem Garancsit, sem Orbánt nem zavarja! Ugyan, miért is volna probléma! Ők nem Magyarországért, hanem Magyarországból élnek, s ez így van rendjén Budapesten, Kazincbarcikán, Tófejen és persze Váton is… így sorolhatjuk fel az ország összes települését!

Az elefántfül panama prímán üzemel!
Ez is „piszkosul jól sikerült” üzlet, hogy valamit a klasszikussá vált puskási szövegekből is felmutassunk!
Soha, semmi sehol nem fog kiderülni, ugye?

Garancsi István fizetett. Mindent. Ez van!

Jolika, Jolikáink

P. Jolánnak személyesen fáj a történelem, és nem tud vele mit kezdeni. Jó magyar emberhez méltón beleállt a múltba, ettől pedig nem látja a jelent. P. Jolán a Gulagokban Elpusztultak Emlékének Megörökítésére Alapítvány tagjaként úgy vélte, mivel édesanyja és édesapja is megélte Sztálin vendéglátását, Bayer Zsolt megérdemel egy plecsnit.

Ezért az alapítvány elnökének megkerülésével terjesztette fel kitüntetésre a mocskolódó és okádó tagkönyvet, pártunk pedig meghallotta a neki kedves nép, a jó civilek unszolását, így ő meg is kapta azt a nyüves kitüntetést. Stark Tamás történész pedig, aki addig elnöke volt a gulagosonak, lemondott, mert érdemtelennek tartotta Zsótit a babérkoszorúra

Pár évvel ezelőtt Jolikát mindenki ismerte az újpesti piacon, ahol lacikonyhája volt, és nehezen tanulta meg a lángossütést. Ma már ő a Gulag alapítvány elnöke, és hogy, hogysem, augusztus huszadika alkalmából át is vehette a Magyar Érdemrend Középkereszt polgári tagozata kitüntetést. Ezzel nem is lenne baj, ha azért kapta volna, mert olyan jó lángost süt, hogy egész Újpestet elborítja a tejföl.

Vélhetően nem ez volt az oka a magas elismerésnek, hanem a pártnak tett szolgálat, amely alkalmat adott arra, hogy Bayert annyira bevezesse a magas körökbe, hogy máma már lassacskán kötelező olvasmány lesz, miközben szegény Kosztolányi kínosan szöszmötöl és forgolódik összkomfortos sírjában, és az összes többi íróember is, akik így lettek megszentségtelenítve.

Viszont ez itt nem irodalomtörténet, hanem maga a mocskos élet, és arról mesél nekünk, miért fog egészen biztosan nyerni ez az Orbán jövőre is. Még akkor is, ha megjelenik egy fotó róla, midőn kolbásztöltés közben, pálinkát szopogatva Putyinnal fajtalanodik, ráadásként pedig kisdedek torkát szorongatja. Itt másfél milliónyian annyira elalélt állapotban leledzenek, hogy minden megtörténhet.

Orbánra rámerevedett az újratemetésen magára vett harcos antikommunista rugdalózó, aminek amúgy semmi értelme, ám, a világ folyásáról mit sem sejtő polgártársak vele fújják, mint Jolika is, aki ugyanis Bayer kapcsán kifejtette, hogy bár cselekedete morálisan helytelen volt, de nincs lelkiismeret-furdalása, „mert aki beszél a Gulagról és ráirányítja a figyelmet az ott történt sorstragédiákra, borzalmakra, az számomra mindennél többet ér”.

Az ilyenekkel nincs mit kezdeni, tele van az ország feloldatlan emlékekkel és indulatokkal, meg feldolgozatlanokkal, átbeszéletlenekkel is. Egy üszkös seb az egész nyomorult magyar nép, telve vicsorgással, és ezeken paripázik a kedves vezető. Így olthatatlan bűne az, hogy önös hatalmi érdekből hergeli az országot, hogy soha ne legyen nyugalom az elhúzódó feudálfasizmusban.

A Jolánkák pedig kezet csókolnak neki, a függöny mögül lesve meg rendőrt hívnak a járdát festő, kocsmát nyitó – Fogadó az ingyen sörhöz, ez jó – kutyapártosokra, mert az fáj nekik, hogy ezeknek semmi se fáj. Störr kapitány apjának egyetlen intelme az volt fiához – Füst M. tolmácsolásában -, légy nagyvonalú! Ilyen minálunk nincsen, de még csobbanok egyet a Feleségem történetében, ahol is ez az apa így is szólt: „Unom én ezt az egészet. Unlak én benneteket, de nagyon.”

Amennyire megfontolandó az öreg karakán helyzetértékelése, a mese lezárásával magamra nézvést még várnék csöppet. Ugyanis, miután tisztázódott, hogy Störr apuka unja a világot, Füst ekképp fejezte be az idilli képet: „Mondta, és csendesen elhunyt.” A kétfarkúak azonban megtették az egyetlen normális kampányígéretet az örök életről és az ingyen sörről, tehát ezt a magam észéről még kivárom.

De ha már idekeveredtem Füsthöz, annyit kiegészítésként és mellékszálként véssünk még az eszünkbe, hogy őt annak idején Nobel-díjra jelölték az irkálásáért, következésképp a Kerényi csicsás könyvárában helye nincs, ellenben Bayernek igen. A Jolikák pedig csettintenek, hogy jól van ez így, de, hogy ne csak a női nemet csesztessem, nézzük a keménytökű férfiakat is, akiknek Orbán látens ereje szintén imponál.

Tegnap például Botkáról írtam, megfűszerezve egy saját sztorival, hogy ne csak csatadal legyen a mese. Arról szólt a mellékszál, hogy nem volt kedvem Kádár hadseregében klozettet pucolni, és már rám is esett a mennybolt, miszerint csaló vagyok, aki kibújt a haza védelmének szent feladata alól, és férfiimitátor is egyben.

Ahogyan Jolánkáink, úgy ezek a hímek is potenciális Orbán fanok, akiknek az a férfi, aki kalasnyikovot szorongat, és vér csöpög a bajuszáról. Nekik a medve nem játék, az asszony pedig nem ember, így a XXI. század maga a szivárványszínű pokol, a káosz, az entrópia tombolása, ami elől az atyuska óvó karjai védenek meg csupán. Íme, hölgyeim és uraim, nemzetünk éthoszának foglalata.

Igazából nem is tudom, évek óta mért srejbolok napra-nap monomániásan, amikor az olvasó közönség nagy hányada nem is olvas igazán, maximum a leadet. Így történhetett, hogy pár napja a nyugdíjasok sorsán aggódtam, bemutatva egyszersmind a rendőrkutyák hozzájuk képest haligali életét. Volt, akinek az egészből annyi jött le, hogy milyen édes az illusztrációként odabiggyesztett kölyök eb.

Innentől fogva megértem az Orbán-féle Ripost működését is, amely betűkkel foglalatoskodó izé két napja így írt: „Migránsroham a magyar határnál, elképesztő állapotok. Tömegesen próbálnak Magyarország területére hatolni.” Aztán később kiderült, hogy tizennyolc szerencsétlent kaptak el. Viszont a népeknek ennyi elég is. Már, ha a címet elolvassák, mert, ha hozzátesszük azt a félmilliót, aki még erre sem képes, mert analfabéta, akkor olyan stabil szavazóbázisa van a sötétségnek, ami ellen semmi nem véd meg. Ez a helyzet, hölgyek és urak.

Esetleg szakszolgálatos

Amikor én is partizán voltam, és erősen harcoltam a kommunizmus ellen, mindenféle furmányokkal elértem, hogy ne kelljen a Néphadseregben a haza védelme címszó alatt fogkefével klozettot sikálnom, így egyszersmind azt is, hogy ezzel a lendülettel ne váljon belőlem sem spicli, sem KISZ titkár, mint az más nagyokkal meg előfordult. Ebből fakadóan máma én kommunista vagyok, ők meg tisztalelkű atyaúristenek.

Soha nem feledem azt az édes érzést, amikor Kiss őrnagy majdnem sztrókot kapva ordított, hogy elkapom én még magát, de hát, tehetetlen volt szegény, mert ott lapult a kezemben gyűrötten a mindenható zárójelentés, miszerint annak tulajdonosa neurosis depressivában szenved, erős suicid késztetésekkel. A másodfokú sorozóbizottság is arra jutott, hogy nem lehet fegyvert adni a kezembe, így született meg az ítélet: békében alkalmatlan, háborúban szakszolgálatos.

Ez az egész móka azért jutott eszembe, mert Kovács László – aki akkor volt pártelnök, amikor az MSZP még MSZP volt, és akkor külügyminiszter, amikor a külügy még külügy -, egyébként megfeddhető módon a pártrádiónak nyilatkozva Botkáról is mesélt. Azt kérdezték tőle, jó miniszterelnök-jelöltnek tartja-e Botkát, erre ő lakonikus tömörséggel annyit felelt csak: „alkalmasnak tartom”.

Valami csekély sértettség mocoroghat benne, hiszen arról is szó esett, hogy Kovács szerint a szegedi rendezvény célja a Botka László mögé való felsorakozás volt, amire várta a meghívást, ám az nem érkezett meg. Mint elmondta: demokratákat és értelmiségieket hívtak meg elsősorban, akik a jelenlegi kormány leváltásában érdekeltek, ezért a jelek szerint ő egyik kategória alá sem sorolható be.

Az az MSZP nyomora, hogy így működik, Kovács megállapítása viszont, hogy Botka „alkalmas”, erős továbbgondolásra készteti az embert. A magam részéről még annyit csöndben megkérdeznék, mire? Hogy mire alkalmas ez az ember. Esetleg krumplit pucolni a konyhán. Mert úgy tűnik, fegyvert az ő kezébe sem lehet adni, mert lányos zavarában még az övéit kaszabolná le. Egyébként éppen ezt teszi, mert még nem döntötte el igazán, ki a fő ellenség, Gyurcsány-e, vagy Orbán.

Mire ezt kideríti, a mozi véget is ér, és hazamennek a legények. Ha már itt hadseregezünk egyébként, maradjunk is ebben a kultúrkörben, mert úgyis permanens háború van, a másik oldalon nehézfegyverzettel, megspékelve Putyin tengeralattjáróival. Botkának meg kardja van, ha egyáltalán, lova viszont egy darab sincsen, és sem azt nem tudja harsánykodni: előre, sem pedig, hogy utánam. Mint a véráztatta lengyel mezőkön ’39 őszén, olyasforma végkimenetellel kecsegtetve.

Ha én most másodfokú sorozóbizottság volnék, rá is kimondanám a verdiktet, miszerint alkalmatlan, esetleg szakszolgálatra jó. De ez is az MSZP belügye, meg az is, hogy nem látják, Botka jelenlegi ámokfutásával mennyi potenciális szavazót veszítenek, akik nem tudni, hol kötnek ki a végén. De hát, annyi mindent elcsesztek már, mért pont ez lenne a kivétel, ugye. Még szeptember sincs, de már eldőlni látszik április is, mert ilyen töketlenekkel semmire sem lehet menni. Isten legyen irgalmas tehát árva lelkeinknek, és Kiss őrnagy mosolyog.