orbán viktor – Oldal 10

Fessünk kórházat

Van az az ontológiai kérdés, hogyha a szart befújjuk csillámporral, akkor abból ékszer lesz, vagy valami más. Számos esetben szembesülünk a fenn az ernyő nincsen kas problémakörével, ilyen például a Puskás Aréna is, amelyet éjjel nappal kivilágítanak, mert hogy annyira szép, viszont benne nincsen semmi, és esély sincsen arra, hogy mostanában megtelik tartalommal. Most belemehetnénk a tartalom és forma kettősségének és azonosságának filozófiai rejtelmeibe – de nem a régi reklám, miszerint tartalomhoz a forma, Amfora mélységeiben –, elmesélhetnénk, hogy a tartalom a dolog lényege, a forma pedig, ami ezt megjeleníti, de korán van még ehhez.

Úgy is mondhatnánk, hogy ezt a dichotómiát kifejezi mondjuk Orbán Récsöl, aki tízmilliós táskában viszi a szaros pelenkát az út mellé hajítani, az ő apukája, aki félretaposott cipőben, trottyos gatyában jár-kel Európában, mint egy parasztbáró, s ebből az életszemléletből fakad az is, hogyha a kórházakban elpusztul a nemzet, arra az a válasza, hogy először fössük ki a folyosókat. Ott ordítanak majd a fájdalomtól a betegek a Trinát szagban, hullik a hajuk, konyul le a fülük, de lehet mondani, hogy a kórház már csillivilli, mit akartok még, szarjak sünt? Igen, válaszolhatnánk a költői kérdésre, de ilyet nem kapunk soha, mert nem állnak szóba velünk.

A magyar paraszt genomja olyan, ez a pöttyös seggű nemzeti DNS, hogy alázatosan szorongatja a kezében a zsíros kalapját a kegyelmes úr előszobájában, hogy kis lábaskában hazavihesse a rántott levesét. Nézem itt ezeket az iráni fiatalokat, akik spontán elkezdtek tüntetni a rezsim ellen, mert úgy látszik, az ukrán gép lelövése volt az a bizonyos utolsó csepp, amikor a mennyiség átcsapott minőségbe, és a nép nem tud már a régi módon élni. Igaz, az uralkodó osztály még képes a régi módon kormányozni, és ilyenekből szoktak bazi nagy vérengzések kikerekedni. Viszont a lázadás mindig a szobrok ledöntésével indul, először a szimbólumok halnak meg.

Az iráni népek is, akik eddig csűrdöngölőst jártak az amerikai és izraeli zászlókon, mint minden bajok okain, sőt, előszeretettel gyújtották is föl azokat, most azzal jelezték az új időknek új dalait, hogy nem voltak hajlandók a gondosan odakészített zászlókon tapodni, hanem kikerülték azokat. Ez az öntudatra ébredés első lépcsője, amiből látszik, hogy az iráni népek nem olyan vadbarmok, mint eddig kitetszett, hanem azért viselkedtek úgy eddig, mint valami hiénahorda, mert ezzel fejezték ki a hatalom iránti lojalitásukat, vagy, mert egyszerűen élni akartak. Most meg már nem a jelek szerint. Viszont az ilyen zászlókon táncolás minálunk a Soros.

Eshet eső, fújhat szél, süthet a nap, bedobják a migránccsal kevert Sorost, a hívek pedig táncolnak rajta. Kilóg a belük, de örülnek a kórházi klozet frissen festett falának, és nem tűnik majd fel, hogy vécépapír ennek ellenére sincsen benne, így szaros marad a valaguk. Egyenesen a rozsdára, hirdette a hülye reklám régebben a csodatévő Hammerite festéket, amelynek a titka abban rejtezhetett – ha volt –, hogy készítői ismerték a kémia titkait. A lélek nélküli világ működése egy idő után tudományokkal leírható, az emberi elme azonban sötét verem, megszerezni a titkait tán soha nem is lehet. Erre utalnak az irániak zászlókerülő gesztusai.

Viszont, hogy a dolgok nem olyan egyszerűek, mint ahogyan jó lenne, ha azok lennének, a Hammerite reklámja, amelyben a lovagok rothadó páncélja kelt új életre a csodafesték által, a Gyalog galopp fekete lovagjának röhejes kekeckedését juttatja az ember eszébe, hogy ugyan ragyog a páncélzata, de már se keze, se lába, ellenben a pofája mégis nagy. Az ilyeneken az ember eltelten kacarászik, és elfelejti nézni az úszó dinnyehéjat. Pedig csak az a mélázó létállapot készít fel arra, hogy amikor Orbán Viktor Mihály a kórházak pingálására utasít, képesek legyünk azt mondani neki, föstögesd te a kismalac kacskaringós farkát. Mint ahogyan az irániak kerülték ki a tapodásra lefektetett zászlót.

Orbán, romák, keccsölés

Orbán miniszterügynök nácul, nem tud magyarul, uszít, hazudik, lop, visszaél a hivatalával, meg különben is rosszul öltözik, nem tud késsel-villával enni, és még focistának is ócska. Alkalmas az ilyen miniszterügynöknek? Egyáltalán nem, és mégis itt csücsül a nyakunkon másodjára és már újra tizedik éve, ki érti ezt? Miután látványosan és fogadalomból nem néztem, nem hallgattam, nem olvastam, amit csütörtökön előadott az újságírókkal kapcsolatban, a hullámai mégis elérik az embert, mert nincsen fából mégsem, és van olyan szelete a mesének, amivel foglalkozni kell, mert annyira gyalázatos.

Erről a gyöngyöspatai dologról lenne szó, midőn a miniszterügynök nagy nyilvánosság előtt uszított az ottani romák ellen, hogy már megint a mimagyarok vérét szívják, munka nélkül jutnak pénzhez, szó szerint „egy…etnikailag meghatározó népcsoport tagjai nagy jelentőségű összeget fognak kapni mindenfajta munkavégzés nélkül, miközben én meg itt keccsölök egész nap”. Olyan ez, hogy tessenek érteni, mintha a kocsmában mondaná a jódógos, jómunkás mimagyar ember, hogy baszmeg, már megint az én pénzemen élnek ezek ingyen, az annyuk picsáját, mennyünk és karikás ustorral tegyünk rendet és igazságot. Esetleg késsel-villával.

Így kezdődnek a Tatárszentgyörgyök, Nagycsécsek, meg a többi, és miniszterügynök elvtárs most ezt sugallja, erre uszít, s bár sokan szívják a fogukat és egyrészt-másrészteznek, ezt nácizmusnak nevezik, nem egyébnek. Itt tartunk. Egyébként már régóta itt tartunk, csak a szerkesztő kihúzza, a közönség a fogát szívja, a törvény pedig Polt által félrenéz. Szólhatna valaki a miniszterügynöknek, hogy nem kellene látványosan nagy nyilvánosság előtt náculni, mert ez a későbbi tárgyaláson – a többi mellett – terhelő bizonyíték lesz. Ugyanis, ha ezután bármely romát a származása miatt inzultus ér, elég rámutatni a miniszterügynökre, mint felbujtóra.

Továbbá, de lehet, ez csak engem zavar, és voltaképp mellékes is a nagy szarhalomban, a tulok-ősmagyart valamelyik szolgája tanítsa meg magyarul. Mert nagy jelentőségű összeget én még nem láttam, maximum rohadt sok pénzt, nagy jelentőségű a relativitáselmélet, a húszezres meg nem. Ezen kívül a túlképzett jogásznak azt is elmagyarázhatná valaki, mi a különbség a munkabér és a kártérítés között, valahogy úgy, mint Wolowitz világosította föl Sheldont a gój isten és a gój istennő közti eltérésről, rámutatva arra, hogy az előbbit féljük, az utóbbit keféljük, mert ez sem mindegy egyáltalán. Sőt, még azt is megfirkálom, ezen túl hogyan buktatta le magát.

Én meg itt keccsölök egész nap (a romákkal ellentétben), uszított a miniszterügynök, elővéve a szlenget, mint csoportképző tényezőt, hogy én is vagyontalan jómunkásember vagyok, akárcsak ti, az én véremet is szívják a romák, mint a tiéteket, ilyenre utalt ez a szó, csak sajnálatosan a miniszterügynök megint nem tudta, mit beszél. Akeccsöl szótári jelentése ugyanis, hogy nehéz, fizikai munkát végez kevés fizetségért. És ezen a ponton föltehető volna a kérdés, hogyan is van akkor az a jól élés, a jobban teljesítés, a bérek látványos növekedése, és az összes többi maszlag, amivel etetik ezek az embereket. Lám, egyetlen szó keresztbe veri az egészet, és csak állunk tanácstalanul.

Fél mondatot vettünk ki a miniszterügynök csütörtöki delirálásából, s íme, abban is mennyi mocsok volt és ostobaság. Fél mondatból kimutatható, hogy ez az ember aljas és tudatlan, gátlástalan és elvek nélküli organizmus. Tudtuk ezt, és nem is ez adja most a zamatot, hanem a nyílt és kendőzetlen uszítás, hogy egy embercsoportot faji alapon elkülönít és megbélyegez, a rajtunk kívül álló, nekünk ártó, minket megkárosító emberekként különít el és jelenít meg, ez egészen sötét időket idéz. Amikor élettereket emlegetett szintén ehhez az eszmei vonulathoz kapcsolódva, még magyarázkodtak, hogy nem azt mondta, nem úgy gondolta. Most már erre sem veszik a fáradságot.

Orbán, romák, keccsölés

Petíció egy ortodox apátért

Felhívnám pártunk és kormányunk, de legkülönösebben Orbán miniszterügynök elvtárs becses figyelmét, hogy a cimborája, bizonyos Erdogan elvtárs, aki miatt fél Budapestet lezárta, üldözi a keresztényeket. Mint hírül vettem, ez az Erdogan elvtárs lecsukatott egy szír ortodox keresztény apátot, mert enni adott egy férfinak, aki a Kurdisztáni Munkáspárt tagja, s mint ilyen, nem tetszik a képe Erdogan elvtársnak.

Felhívnám különösen a költői nevű Azbej Tristan államtitkár elvtársat, aki hivatalánál fogva a keresztények üldözése ellen harcol az egész univerzumban, hogy hasson oda, Erdogan elvtárs engedje szabadon az ortodox keresztény apátot, őt hívják meg az erkélyre fényképezkedni, Orbán miniszterügynök elvtárs húzassa el a nótáját, lássa őt vendégül egy virslire a menzáján, és adjon neki ajándékba világítós, műanyag Szűz Máriát formázó kulcstartót

Továbbá, vagy a költői nevű államtitkár, vagy maga miniszterügynök elvtárs hívja fel személyesen Erdogan elvtársat, hogy az embereknek enni kell, még ha kurdok is, bár abban nem vagyok biztos, hogy ezt miniszterügynök elvtárs tudja. Mint ismeretes, ő is hasonképpen bánik el a határon fogva tartott kurdokkal, éhezteti őket, csak nálunk nincsenek ortodox apátok, akik megetetnék őket. A mi keresztényeink ilyenek.

Jelezném ezen kívül, hogy az ilyen ügyeket nem lehet megváltani azzal, ha templomot építünk akármely őserdő mélyén, csekkeket dugiszálunk mindenféle bíborosok és pópák zsebébe, és ilyenek. Sőt, jó lenne, ha nem üldöznénk a hazai keresztényeket Iványi tiszteletes képében, mert nem tetszik a képe, nem vennénk el a pénzét, mert mi lenne, ha Iványi tiszteletes emiatt a mi keresztényüldözési államtitkárságunkhoz fordulna, meg kellene akkor hasonulnunk.

Ilyen bonyolult ez a nyüves élet, illetőleg ilyen egyszerű, ha nem aljas színjátékos az ember. Viszont, ha az, akkor pokolra fog jutni, ha pedig nem hisz, mert hazudja ezt is, akkor csak egyszerűen elrohad, puha sárrá rothad, hogy a költő szavaival éljünk. Továbbá várnám a KDNP, ezen belül is Rétvári elvtárs felhorgadó figyelmét, mert nem a Netflix brazil filmje, hanem ez a keresztények és kereszténység megalázása és nevetségessé tétele.

Semjén elvtárs is szólhatna, Harrach is betilthatná a Tescót, akármi, illetve valahogyan rá kellene fogni a Gyurcsányra, hogy kilövette a Erdogan szemét, ő ezért nem szereti a kurdokat, akik amúgy sorosisták, álruhás sátánfattyai, kilóg a patájuk és bevezetik az arab számokat. Akármi. Vagy semmi. Leginkább ez. De tényleg elvárnám, hogy az a tébolyos buzgalom, ami ég az egész bagázsban, ezúttal is megszólaljon.

Legalább annyira, mint amikor a szent szánkók lelkét kellett megmenteni. Vagy pedig vallja be a magas hivatal, hogy lószart sem ér, semmire sem való, csak szájtépésre, pénzek átcsoportosítására és zsebre vágására, illetőleg arra, hogy a Mari nénit hülyére vegye, miközben az a szerencsétlen morzsolja a rózsafüzért. Őszintén és minden hátsó szándék nélkül teszem fel a kérdés: most akkor mi van?

Illetőleg, mivel megkereszteltek, voltam elsőáldozó és bérmálkoztam is, tehát lubickoltam a szentségekben, mint nem gyakorló, de jogilag keresztény organizmus, elvárom, hogy mentsék ki Erdogan muszlim karjai közül az ortodox apátot, hassanak oda, hogy a kurd ember kaphasson enni, vagy pedig tessenek elmenni az ótvaros francba. Mondhattam volna csúnyábbat is, de volt gyerekszobám.

Szóval ez van, s mi, úgy is, mint igaz keresztények, várjuk a példás odahatást, hogy Németh Szilárd keresztény tankjai élén induljon Ankarába Krisztus nevével ajkain, forró, rottyantott velős pacallal kínálja őket, amitől azok sivalkodva szaladnak a szélrózsa miden irányába, Petra kisasszony, pedig, mint a kerítésnél is, forgórúgással tépje le Erdogan tökeit, mert különben baj lesz. Nagy baj.

A király beszéde

Nem volt egy megerőltető feladat, amit kiróttam a fejemre tegnap, jelesül, hogy visszafogom Kázmért, és még csak a környékére sem megyek annak, amit Orbán Viktor előadott, nevezzük akárhogyan is, és lett belőle akármi is ahelyett, mint amit nagy hangon meghirdettek. A fogadalom, hogy megtartóztatom magam – akárha keresztyén kisasszony a házasélet előtti szextől – azoktól a gyönyöröktől, amelyeket a szeánsz kínált, nem csupán egészségügyi fogantatású volt, hogy ugye lehetőleg ne kapjon agyvérzést az ember, hanem tudományos kísérlet is.

Hogy lehet-e élni Orbán hiányában, vagy, hogy elhallgatnak-e a madarak, rám zuhan-e a mázsás, szörnyű mennybolt, hogyha hanyagolom őtet. S jelentem, van élet Orbán nélkül, ebből fakadóan lesz majd utána is, amikor már – akármilyen okból bekövetkezve – nem ragyogja be kies hazánk összes egét, nem belőle fakad és hozzá tér vissza minden gondolat, hanem marad idő élni is, fütyörészni vagy elolvasni egy könyvet akár. Nem rossz dolog az sem, nekem elhihetik, majd a háború után hétfő este nyolckor ki lehet próbálni.

Ahogyan Svejk is ilyen konkrét időpontban adott randevút Vodickának, mint emlékezhetünk. De ne szaladjunk előre ennyire a mennyországba, mert még az is lehet, hogy soha el sem jutunk oda, s akkor csak leshetünk ki a füleink közül a fejünkből bambán, hogy mi van itt. Több oka is volt, hogy hanyagoltam tegnap a vezért – az egészségügyi és tudományos megfontolások mellett -, egyrészt az, hogy nem érdemel a manus figyelmet egyáltalán. Elveszítette a jogait arra nézvést, hogy az ember figyeljen rá, ezt a kiváltságot a ruszkik haza ordítással hagyta oda.

Mivelhogy tudjuk, milyen körülmények közt hangzott el az is. Másrészt pedig az a tényállás, hogy teljesen érdektelen, amiket beszél, mindent tudunk már, amit éppen mond, amit valaha mondott vagy a bizonytalan jövőben mondani akar. Ezt hívják lejárt lemeznek vagy szavatosságnak, dohos, de inkább megengedem, pöcegödör szaga van a manusnak, az ilyenektől, az ilyesmitől pedig ódzkodik az ember. De az elveken kívül gyakorlatiasabb indokaim is vannak arra, miért kell, illetve kellene hanyagolni azt a molekulahalmazt, amit momentán Orbánnak hívnak.

Majd előadom azt is, most azonban vessünk egy pillantást arra a cirkuszra, amely megelőzte az aktust. Már hetek óta ment a rezgés, hogy Orbán a sajtó rendelkezésére áll, uramisten, mi lesz velünk nagymama, így öltöztette virágba a szívét az összes szerencsétlen sajtómunkás. Mindegyik, aki elveszítette a méltóságát, és megint beleállt abba a röhejes szerepbe, amit Orbán leosztott neki. Az, hogy ez a manus évente egyszer kegyeskedik a sajtó büdös segédmunkásai közé leereszkedni, nem öröm, hanem gyalázat.

A nem létező munkaköri leírásában ugyanis az szerepel, hogy rendszeresen, akármikor, mindig be kell számolnia a munkáltatójának a ténykedéséről, ez pedig, ezek pedig mi volnánk, az istenadta nép. A sajtó szerepe ebben az esetben a közvetítőé, aki, illetve amely elkészíti ezt a jelentést, hogy kedves nép, Orbán Viktor ezen a héten, ezen a napon, ebben az órában és percben ezt végezte éretted és általad. S hogy ez most úgy hangzik, mintha egy sci fiből cibáltam volna elő, mutatja, milyen gyalázatos állapotban van az ország.

Az évi egy hazudozás, megspékelve azzal, ki mehet rá és ki nem, kit engednek be vagy rúgnak valagba a bejáratnál, csak hab a tortán, és okot meg indokot szolgáltat arra, miért ne menjen oda az ember. És még csak nem is valami félreértett sértettség vagy hiúság okán, hanem elsősorban amiatt, mert érdemi információt ilyen eseményen nem kaphatni, hogy pogácsát osztanak-e, azt meg nem tudom. Ha van értelmetlen és pláne még megalázó szerep, amit sajtómunkás kaphat, akkor ez az, s hogy sértetten vagy akár boldogan lubickol benne valaki, az egyéni nyomorúság dolga.

Másrészt, mint jó fasisztának, Orbánnak is lételeme a harc, s ha még egy kósza kérdésre azt is kell válaszolnia, hogy boldog karácsonyt, vagy függöny mögé bújik, ez is a játék része, amivel csak az ő meséjébe illeszkedik, aki részt vesz benne így vagy úgy. Viszont még ezt is megértem, ha elfogadni már nem is tudom. Hosszú évekkel ezelőtt nekem is tele volt a telefonkönyvem mindenféle nagy és fontosnak vélt emberek telefonszámával, kormányzati emberekével, írókéval, zenészekével, s az ember olyan állapotban azt vélheti, ő is fontos része a történetnek.

Nem az. Viszont az ilyen érzettel és a hozzá tartozó szereppel, utalva most ismét a tegnapi gyalázatos történésekre, a telefon másik oldalán lévőkben is csak azt erősíti, hogy ők fontos emberek. Ők sem azok. Majdnem az összeset ellepi az idő, alig is van néhány, akit ma is jó szívvel tárcsáznék, másokat meg el is feledtek. Ilyen kontextusba helyezve a tegnapi akármit – mert nem tudható, mi is volt ez igazán -, ugyanaz, ha hallottuk, mit hazudozik össze Orbán, mintha azt sem tudjuk, mit beszélt. Ha senki meg sem jelenne az ilyesmiken, az nem az újságírónak fájna, se nem az olvasónak, hanem neki. Viszont neki nagyon.

Szerteszét gyöngeség

Azért ment Orbán miniszterügynök elvtárs a messzi Lengyelországba, hogy megtalálja az anyukáját, akárha kiskacsa, másrészt, hogy költői vénája szárba szökkenjen. Mert midőn az ottani hasonszőrűekkel fotózkodott, kinyílt, mint a bazsarózsa, és az írta használati útmutatásul a képhöz, hogy „Együtt erő vagyunk, szerteszét gyöngeség”. Én ettől meghatódtam. Ez már líra, ez a szerteszét szó ez egy gyöngyszem, mert írhatta volna azt is, szanaszét, s hogy nem ezt írta, kitetszik, most nem a nép egyszerű gyermekéhez akart szólni jelszóilag, hanem megmutatta ennen kamaszkori báját.

Azt a kort, amikor pitypangot tépdel az ember, és számolgat, hogy szeret, nem szeret, szívből igazán. Hogyha a jódógos, jómunkásemberek felé óhajtott volna üzenetet közvetíteni, akkor azt írja, „szanaszét”. Ezt a jómukásember érti, ezt szokta neki mondani az asszonya, hogy már megint szanaszét hagytad a büdös zoknidat, hogy fordulnál föl, te alkoholista állat. Ilyet ismer a jómunkásember, ilyennel naponta találkozik, míg pedig ettől a szerteszéttől elkezd lebegni, szemei fönnakadnak, és megszállja őtet a szentlélek. Ha nem lenne istengyalázás, azt mondanám, ennek a szerteszét gyöngeség kapcsolatnak Cseh Tamás íze van.

Így tehát nem mondom. Pedig most jöttem rá, ugyanaz a ritmus, hangulat és lejtés, mint a „Keresztben jégeső”, s ebből fakadhatott, hogy ellágyultam, fölkaptam a fejem, hogy mi történt miniszterügynök elvtárssal, de nem történt vele semmi se. Amikor Cseh Tamás a létezés kilátástalan gyönyörűségéről énekelt, akkor miniszterügynök elvtárs szuszogva vett részt a KISZ munkájában, futballista-karrierről ábrándozott, hogy a Népstadion az ő nevét skandálja, miután egyedül legyőzte a brazilokat. Parasztgyerekeknek ilyen álmai vannak, meg valami homályos érzés, hogy valamiben nagy lesz, még nem tudja miben, de valamiben biztosan és minden áron.

Ezt szenvedjük most. Mert a szerteszét gyöngeség harmatos báját rögtön szét is dönti, lerombolja mintegy ez az „együtt erő vagyunk”, ezzel összekeveri a katonadalt a virágénekkel, egyből megbicsaklik a harmónia, és valami göcsörtös erőlködés lesz belőle. Persze tudjuk, hogy nem miniszterügynök elvtárs írogatja a szelfijei szövegét, ilyenre neki ideje nincs, miközben a világ súlya nyomja a vállát. Jól fizetett slapaj alkotja a lehengerlő szövegeket, futja rá, Rogán most szerződött újabb tizenkét milliárdért kék plakátokra, egy szelfi-szövegíró ehhez képest semmi. Mellékdal.

Az ember mégis fölkapja a fejét, ha a gyengéd szépség nyomai bukkannak fel miniszterügynök elvtárs aurájában, de aztán legyint, és elképzeli ahogy szerteszét van, de ez nem megy. Szanaszét, akárha büdös zokni, az igen, az illik hozzá, a szaga is hasonlatos, az állaga is abban a stádiumban, amikor még nem kopog a megszáradt izzadságtól, hanem lágyan gőzölög, mint valami tehénlepény. Ez igen, ez passzol hozzá, de már túlragozom, nem ér meg a manus ennyit egyáltalán. Ez nem sóhajtás volt, csak böfögés, ami most épp így sikerült. Én vagyok a hülye, mint általában, hogy egyfolytában eszembe jutnak mindenféle dolgok.

Ez nem NER-kompatibilis létforma, a szomszéd Józsié, az igen. Olykor érzem rajta az elképesztő erőlködést, hogy szavakba öntse, ami a fejében van. Nem szokott sikerrel járni, félmondatok, szógyökök jönnek elő belőle, hogy az ember megsajnálja. Viszont azt, hogy Viktor, nagyon pöckösen képes artikulálni, hogy közben csillog a szeme. Nos, az ilyeneknek, akik a törzsgárdát alkotják, értelmetlen az a szókapcsolat, hogy szerteszét gyöngeség, mert nem fogják fel. Így azt hihetjük, miniszterügynök úr – illetve a slapaja – hibázott, vagy pedig megszállta az öregek szentimentalizmusa. Ez volna a szerencsésebb a szempontunkból, azt hiszem.

Raffiakötő állvány

Egészen megható, ahogyan Lázár János aggódik a valóság elvesztése miatt. Főleg annak fényében, ha emlékszünk, midőn áll a messzi Bécs utcáján, és mesél a parasztnak, aki a sarki kocsmánál túl még soha nem volt, akinek a tehén valaga a horizontja. Neki mondja legfőképp, hogy abban a vérzivatarban, ahonnan a tudósítását küldi épp, hogy ott keresztényeket vacsorálnak a beduinok, és általában is, Bécs, az már az entrópia maga, sőt, tohuvabohu, az őskáosz maga.

Ennyit a valóságról. Viszont nem tudható, Lázárt valóban megszállta a szentlélek, vagy csupán az előadás része ez is, azé a cirkuszé, amellyel birtokolni akarják a magyarok lelkét és agyát, hogy annak minden kis apró szegletét kitöltsék, mint valami elcseszett vallás. Ezek mindegyike pedig a valóság torz tükre, nem válaszok keresése a kérdésekre, hanem dogmatikus kinyilatkozások sora, zárt, monolitikus rendszerek, amitől avas szaguk lesz, mint a Fidesznek is.

Lázár János mondandója, amellyel megint lelkekre vadászik, álságos és következetlen, amikor abbéli félelmeit fejezi ki, hogyha ők nem töltik ki az emberek agyának minden zugát, abba beszivárognak a liberális pártok, és megszállják az emberek gondolkodását. Innen látszik, hogy Lázár János tudatlan senkiházi, aki attól retteg, hogy esetleg az emberek gondolkodni kezdenek. Úgy hiszi, a politikának az a dolga, hogy legyalulja a tudatot.

Már innen is kitetszik, hogy egyrészt fingja nincs arról, amiről beszél, másrészt pedig megmutatkozik, hogy mégis csak ízig-vérig fideszista. Így, s ebbéli minőségében kizárólagosságra törekszik, más ideát közel nem engedne az emberekhez, meg akarja szállni azok gondolkodását, s ez maga a középkor Sőt, még előtte lévő állapot, illetve egy jóval későbbi, amit Madách falanszternek nevezett. Mindkettő kiiktatja a gondolkodást, míg a liberalizmus megköveteli azt.

Lázár azon morfondírozik, hogy párttársai az embereknek nem a valóságról beszélnek, ebből fakad, hogy megszállhatja majd őket a gonosz. És ezen a ponton föltehetnénk akár azt is, miféle valóság az, amiről egy Németh Szilárd nyilatkozni képes, a többiről nem is beszélve. Sőt, és legsőtebben – miután kijelentette, hogy az egyedüli tisztánlátó Orbán Viktor maga -, megengedhető az aggodalom, hogy milyenfajta Orbán Viktor valósága, épp melyik hazugsága az igazság, illetve létezik-e egyáltalán ez naturálisan.

Filozófusok, költők örök gondja ez. Platón a barlang falán lévő árnyképekről ábrándozott, az ideák tökéletességéről, amelyeknek a földi dolgok csak a rossz másolatai. Arany fordítva, a valóság égi másáról elmélkedett, mint verstani ismeretelméleti kánon, J. A. pedig – mint tudvalévő –, az igazat, s nem csak a valódit tette meg a költő feladatául, hogy így nem fog lódítani az. Míg pedig Lázár János meg egyfolytában ezt teszi.

De ez már ismeretelméleti – magyarul episztemológiai – problémakör, de idáig azért ne menjünk el. Egészen egyszerűen azért, mert amit Lázár párttársai gondjául aggódva elmesél, hogy tudniillik nem a valóságról beszélnek a magyar jódógos jómunkásembernek, az igaz. Ám, ha például Kósa Lajosra gondolunk, akkor az ő nívója egyből a Brian élete harmadik prófétáját juttatja eszünkbe a kifordult szemeivel, s őt, ha megengedik, szó szerint idézném is.

„Megmutatom neked a nagy kéjnő ítéletét, aki a nagy vizek fölött ül. Vele bujálkodtak a föld királyai. Zebedeus jön a szolgájával és azt fogják majd rebesgetni, hogy eltűntek a dolgok. És hatalmas zűrzavar lesz, hogy hol vannak valójában a dolgok, és senki nem fogja tudni, hová lettek azok a kis bigyók, meg az a fura kis izé… raf… raffiakötő állvány, amihez hozzá voltak erősítve, és akkor majd a barát elveszíti a barátja kalapácsát és a fiatal nem fogja tudni, hogy hol vannak… már azok a dolgok, amiket apáik birtokoltak, mert apáik csak előző este rakták oda este nyolc körül.”

Ehhez Káslert is odaképzelhetjük, s innentől fogva teljesen érdektelen például már Arany gondja is, aki a Vojtina ars poeticájában például így aggódott: „Itt a különbség: hogy e látszatot/ Igaz nélkül meg nem csinálhatod./ Csakhogy nem ami rész szerint igaz, -/ Olyan kell, mi egészben s mindig az.” – Ilyet fideszista még véletlenül sem ismer, s megengedem, nem azért, mert Arannyal nincs tisztában, hanem, mert az igazhoz semmi köze egyáltalán egyiknek sem. Ennyi köztünk a különbség.

Megdönteni Hajnal Tímeát

Vannak ilyen álmodozó újságírók kies hazánkban, akik még mindig nem jöttek rá, hol is élünk. Tegnap olvasom az egyik termékben, hogy a héten Orbán Viktor kegyesen a sajtó rendelkezésére áll, és ezt add össze, kellemetlen kérdésekkel szembesül. Azt a kurva: mereng el az ember, akkor szüret, miközben a keze belelóg a bilibe, és duruzsol a fülében az igazság, ami ez: ugyan már, királylány, vagy, ami jobb, mert a Tao közel áll hozzám: csacsi öreg medvém. Ezzel a kedves megszólítással Róbert Gida akkor illette a jámbor mackót, ha ő szokás szerint semmit nem értett a világból, vagy legalábbis a Százholdas Pagonyból.

Ilyenje , ilyen pagonyféléje mindenkinek van, az álmodozó újságírónak is, Orbán Viktornak is, és ez a kettő nem ugyanabban az univerzumban leledzik, következésképp átjárás egyikből a másikba nincs, mert sehol egy nyavalyás féreglyuk. Köznapiabban szólva, a jámbor újságírónak még nem mondta Orbán Viktor, hogy boldog karácsonyt, meg, hogy nem foglalkozik nőügyekkel. Illetve, ha nem is ilyen cukiságokkal szórakoztatja a nagyérdeműt, akkor is teljesen érdektelen, miket beszél, mert mondandójának már évek óta semmi értelme. Vannak a tokás fejében panelek, kereszténység, bevándorlás, megvédjük, meg még egypár, s ezekből húzgál elő ezt-azt.

Érdektelen. Ha pedig úgy tűnik, érdemi a mondanivalója, akkor is hazudik, mellébeszél vagy ábrándozik, megvan a maga különbejáratú világa, amiben sajnálatosan még maga sem igazodik el, mert annyi benne az éles kanyar, az irányváltás, tolatás és sunyítás, hogy nem tudja, melyik szegletében mi található. Az ilyenek szoktak megőrülni, mert a személyiségük végleg elveszik valami sötét veremben. Az újságíró, ha naiv, ha bulldog, különben is ambivalens helyzetben van, mert munkája hiábavaló. Amikor meg kellett határozni, mi is az az újságírás, akkor hatalmi ágként tették ezt meg, ami ellenőrzi és kordában tartja a többit.

Szép idea, s a világ boldogabbik végén tán működik is. Ha például másutt, ilyen demokráciákban kiderül a miniszterelnökről, hogy csal, lop, hazudik, ezt megírja az újság, akkor a miniszterelnök lemond. Nálunk maximum azt mondja, hogy oszt jónapot, és elmegy virslit zabálni a menzára. Ilyen helyzetben más a feladat, forradalmi és partizán egyben, és sokszor olyan értelmetlen is, mint az a kettő, mert beledöglik az ember. Egyszer valami tévedés folytán megnéztem a tévében a „Megdönteni Hajnal Tímeát” című magyar filmalkotást, ami elég megrázó élmény volt, de nem katartikus, hanem hajtépős értelemben, de ez most éppen – azt hiszem – teljesen mindegy is.

Példabeszédnek jó lesz, mert ennek a filmalkotásnak az volt a vezérfonala, erre lett fölfűzve a cselekmény majd pedig az eszmei mondanivaló, hogy az egyik szereplőnek az volt a célja, az élete értelme, az éltető eleme, hogy megdöntse ezt a Hajnal Tímeát. Bármi letaglózó is, máma a NER-ben ilyen közírással foglalkozó férgeknek, mint amilyen magam is volnék, ehhez a szereplőhöz kell hasonulni, és monomániásan egy cél kell vezérelje a nyomorult életét az embernek, hogy megdönteni Orbán Viktort, ha nem is Hajnal Tímea szerű értelemben, hanem történelmi léptékben.

Ilyen szemszögből csodálkoztam rá arra a bájos naivságra, amely arra ragadtatta a kollégát, hogy ilyesmiket írjon: Orbán Viktor a sajtó rendelkezésére áll, sőt, kellemetlen kérdésekkel szemebesül. Ismerve a gyakorlatot, aki kellemetlen kérdésekkel szembesíthetné, már be sem mehet a szeánszra. Ilyen értelemben ez az egész cirkusz már rég elveszítette létjogosultságát és értelmét, egyáltalán, már minden kezdi elveszíteni az értelmét, ha az ember erkölcsi megfontolásból nem akar csahos kutya lenni, ha már farkas nem lehet. Ilyenkor gondol arra, hogy inkább Micimackó lesz, vagy kúnfajta nagy szemű legény, ennek az összes adys ismérvével.

Ilyenkor szoktam zavarba kerülni az írás során. Eddig úgy szakadt ki, úgy ömlött ki a szöveg gátak nélkül, mint valami túláradt patak. Viszont jó ideje már, hogy a nyájas olvasó megoldást is vár, jövőbe vivő biztos utakat, azaz azt, hogy mondjam meg, mit is kellene csinálni, és én már sokféle forgatókönyvvel elő is álltam hosszú életem során, de valami okból egyik sem nyerte el a nagyközönség egyetértését. Az egyik ennek nem tetszett, a másik annak, a harmadik meg emennek. Tisztára, mint az ellenzék, az a tehetetlen toszogás. Ezúttal viszont itt a tuti recept, tessék: Megdönteni Hajnal Tímeát, és most mindenki azt gondol, amit csak akar.

Külügy

Úgy tűnik, olyan hírek lengedeznek, hogy februártól Novák Katalin lesz a külügyér, mert a jelek szerint ezt is tudja, mint mindent is. Ennek folyományaként azonban Szijártó nem futsalozni megy vissza, hanem ilyen kancelláriás lesz, hogy Gulyással, aki férfiasan titkolja a fájdalmait, akkor mi történik, még nem tudni, de kit érdekel, éhen nem fog halni. Hogy Novák hiányában ki fog a családokról, szaporodásról és szaros pelenkákról főállásban óbégatni, az se tudható momentán, de ez is mindegy a végkifejlet szempontjából.

Meglesz a megfelelő ember a feladatokra, majd valamelyik oviból kiemelnek egy stramm kislányt kék szemekkel és copfokkal, törvényt módosítanak, és már kész is. Viszont dolgok nem történnek ok nélkül. Hogy Novákból külügyminiszter lesz, azt a fideszcsürhe működését belülről és jobban ismerő hozzáértők azzal magyarázzák, hogy jelenleg ő a legfőbb hazai összekötő az amerikai ultrakonzervatív, neoprotestáns fundamentalista szervezetek felé. Az ilyenektől óvakodik az ember, ezeknek Ku-Klux-Klan szaga van, mi pedig köröttük sunnyogunk.

Ezek a neoprotestánsok állítólag a Családok Világkongresszusa hálózatain keresztül átláthatatlanul költenek dollármilliókat európai – köztük magyar – szélsőjobboldaliak és „családvédők” sztárolására. Ez Putyinnal, és Erdogannal megfejelve olyan elegyet alkot, amellyel könnyen a gyalázatos nemzetek közt találhatjuk magunkat, ha már nem vagyunk ott most is. Ehhez még hozzá jön, hogy jelenleg úgy tűnik, Orbán kilépteti a Fideszt a Néppártból, és az olasz fasisztákhoz dörgölőzik, volt már ordibáló díszvendég náluk.

Ez is megerősíti Novák külügyérségét az emlegetett kondíciókkal, mi pedig, valamint a lomha Unió tátott szájjal figyel, illetve figyelünk, mi van itt, mi történik. Szijjártó kiismerhető külügyér volt, mindenkinek leordította a fejét, elkönyvelték, hogy bunkó ez, de tervezhető volt a működése. Nagyköveti raport, tisztelet követelése megfejelve néhány Kovács levéllel, és ment minden a maga kitaposott, gyalázatos útján. Novák azonban új szint, vagy leginkább más stílus és taktika. Hiéna helyett kígyó, vicsorgás helyett álságos mosoly.

A nőktől eddig leginkább ódzkodó Orbán egyre szívesebben nyúl a másik nemhez, ami nem irányváltás, hanem módszertani újítás. Ezt leginkább azzal lehetne érzékeltetni, hogy a kriminalisztikában elerjedt nézet, miszerint, ha valahol méreggel ölnek, az leginkább nő lehet. A férfi beleállítja a kaszát a delikvens fejébe, a nő mérgezett teával kínálja, és ezt le lehet fordítani politikára is. Szijjártó ráborítja az asztalt román kollégájára, Novák megnemtámadási szerződést köt vele, majd egy hajnalon Németh Szilárd lerohanja Erdélyt a tankjaival.

Nincsenek jó kilátásaink tehát, igaz, eddig sem sok volt. Orbán sosem volt egy grál lovag, az sem volt igaz, amit kérdezett, viszont most a sunyiság, a totális aljasság korszakába lépett, amit mutat a színháztörvény éjszakai módosítása, hátha nem veszik észre, Karácsonnyal is kiegyezett az atlétikai világbajnokság ügyében, kíváncsian várom, mikor szegi meg az adott szavát. Novák is külügyérként majd bájosan mosolyog, miközben senki nem veszi észre a fülében laffogó malomkeréknyi Fidesz-függőt.

Pedig van olyanja. És aki ilyet visel, attól semmi jó nem várható, annál a Párt mindennél előrébb való. Novákról is kiderült már ez, Varga igazságügyesről is, ennek valami kapcsolata lehet az anyai ösztönnel, hogy hiába gyilkos a gyerek, foggal tépik szét a foglárt, kiskanállal vájnak lukat a szabadulásáért, itt észérvek nem számítanak, csak az ösztönök. Velük, mondhatni a Fidesz belépett az agytörzsi működés korszakába. Németh Szilárddal is ott volt, de az ő elszánását meggyengítette olykor a velőspacal szaga.

Novák és Varga szemében másfajta téboly csillog, mint az övében, összetettebb és alattomosabb, ők már babarcú gyilkosok, ha ezzel Solskjaert meg nem sértem. Így fejlődik a NER, így büfögi föl magból a mind elvakultabb és elvetemültebb egyedeket, és a tempó gyorsul, a fluktuáció szaporább lesz, az ilyen Novákoknak már szavatosságuk sincs. Orbán kifacsarja őket, és szemétbe hajítja a héjukat. Jön helyettük más, még elvtelenebb és még elszántabb, viszont minket, akik szenvedő részesei vagyunk ennek a fokozódó tébolynak, az vigasztalhat, hogy az ilyesmi már a vég kezdete. Vagy a kezdet vége.

Kövér Berta

Varga Judit fogalmazógyakornok-miniszter repked a boldogságtól, mondhatni levitál – ha ezzel néhány mágikus gurut meg nem sértek -, szóval, örül, mint a kisnyúl, mert törtetése, elvek nélküli taposása értelmezése szerint célt ért, holott rossebeket. Mielőtt a tényállást ismertetném, annyit csöndesen megjegyzek – színházi szerzők utasításaiban: félre -, attól, hogy valaki holland, még minden skrupulus nélkül lehet ostoba, a klumpa hordása nem jár együtt a bölcsek kövének birtoklásával, mert a helikopter mi vagyunk csakis. (Vagyis én)

Ezt minden szívfájdalom nélkül lehet kijelenteni, mert, mint azt Varga Judit fogalmazógyakornok-miniszter a Facebookon iszonytató boldogságok közt közzé tette, őtet egy bizonyos Elsevier Weekblad nevű újság besorolta az idei új év húsz legbefolyásosabb politikusnője közé, ezen túl Orbán elbűvölő ágyújának és bájos exügyvédnek nevezte. Ezt látatlanban is egy vén kecske írta, aki sót szeretne nyalogatni, és látszik, hogy nyálcsorgatása megakadályozza a tisztánlátásban. Akkor nem írna hülyeségeket, még ha holland is.

Maga szép lehet, de okos nem, vehetném át Illés – hajdani fideszista – hajdani képviselő macsó szövegét, ilyet azonban nem teszek. Csöndesen megjegyzem csupán, hogy Varga Judit fogalmazógyakornok-miniszter még csak véletlenül sem volt ügyvéd, így ex sem lehet, ezen túl pedig befolyásos politikusnőnek sem nevezném. Varga Judit mosónő, akinek az a dolga, hogy Orbán szennyesét mosogassa, ezzel bízta őt meg a Párt és annak ura, ügyvéd sohasem volt, hogy elbűvölő-e és ágyú-e, az gusztus és filozófiai megközelítés dolga.

Varga Judit fogalmazógyakornok-miniszter ezen kívül elvtelen is, bár ez nem nóvum. Ha az ilyen holland lapok azt írják, hogy a főnöke egy fasiszta mocsadék, akkor hazudnak, ha és viszont – mint most is – azzal foglalkoznak, hogy ő milyen szép, s pláne milyen okos, akkor mértékadó a vélemény. Az ilyesmit nevezik hiúságnak, így felhívnám a kereszténységben szügyig gázoló nagyközönség becses figyelmét ennek kapcsán Ézsaiás és az apostolok véleményére, nem feledve persze az enyémet sem, amit most nem részletezek.

Varga Judit fogalmazógyakornok-miniszter szupernóvaként tűnt fel a politika tajtékos egén, mondják róla az ilyen holland vén kecskék, s én ezt alá is írom, miközben göcögök magamban, és megmutatom, mért. A Betelgeuse az Orion csillagkép főcsillaga, idáig a második legfényesebb csillag volt a csillagképben, és az égbolt kilencedik legfényesebb csillagának számított, most viszont baj van vele, mert halványul. Csillagok viszont nem szoktak úgy kialudni, mint a cserkészek tábortüze, a nagyobbacskák azt mondják, bumm.

Mint ez a Betelgeuse is hamarosan, mert minden arra utal, hogy szupernóvaként végzi, ami nem egyéb, mint egy bazi nagy robbanás, mikor is az anyag szétszóródik a csillagközi térben, hogy később, más helyeken Varga Judit fogalmazógyakornok-miniszterré álljon össze. Ez a Betelgeuse hatszázötven fényévre van tőlünk, így az is lehet, már akkor szétment, amikor mi még Dózsát – nem az 1942-őset – sütögettük. Mindebből az következik, Varga Judit fogalmazógyakornok-miniszter sorsa is rég megpecsételődött, csak még nem tudja.

Ilyen értelemben aláírom, hogy szupernóva volna, a befolyásáról már láttuk, hogy az a mosónőével egyenértékű, bár J. A. után ők sokkal több tiszteletet érdemelnek, mint amennyiről Varga Judit fogalmazógyakornok-miniszter valaha álmodni is merhetne. Így már csak az ő ágyú léte kíván vizsgálatot, mert, mint emlékezhetünk, a holland kecske Orbán elbűvölő ágyújának nevezte őt, amiről pedig nekem a németek Kövér Bertája ugrik be. Ezen nem azt értem, hogy Varga Judit fogalmazógyakornok-miniszter dagadt volna, hanem, hogy olyan kártékony.

Ez a Berta híres egy ágyú volt, száztíz kiló robbanóanyaggal töltött kilencszázharminc kilós lövedéket lőtt ki tizennégy kilométer lőtávolságra, mert az emberi fantázia, ha embertársak gyilkolászásáról van szó, kimeríthetetlen. Itt tartunk, azzal a tanulsággal, hogyha Varga Judit fogalmazógyakornok-miniszter kicsit is gondolkodna, nem posztolgatná ki a Facebookra, amit róla egy nyálcsorgató holland kecske irkál, mert, mint mondtam, egy holland is lehet tudatlan, őt magát pedig cafatokra szedi egy sorosista bérgyilkos, aki én volnék, tisztelettel.