Gödör a tó fenekén

Dalinál az idő folyt szét, minálunk egy redves tó. Egyként szürreális mindkettő, ám így válik költészet a lopásból. Zalakaroson ugyanis köznapian szólva kilukadt a termáltó, és a víz huss, eltűnt hirtelen, mint J. A. vadnyoma az erdőben. Gödör keletkezett a meder alján, mint azt a hivatalos indoklás mondja, a víz pedig, mint az Unió pénze, elindult lefelé, s mivel nekünk a plébános úr úgy magyarázta, arra van a pokol, csakis oda mehetett.

Én is építettem tavat ötven évvel ezelőtt, igaz anyám pénzéből, és gyurma volt az oldala, furnér az alja, amit lakkal tettem vízhatlanná. Sziget is volt benne, kis hajó, és a kisvasút ott kanyargott körülötte, TT mértékű, és nem hosszabbodott meg Bicskéig, ellenben a víz sem tűnt sehová, ott ringott nekem, míg rá nem untam. Sőt, élőlények sem laváztak benne, viszont a zalakarosiban igen, akikre most sanyarú sors vár.

Polgármester úr a fideszből megnyugtatta ugyan az aggódókat, hogy a semmivé vált tónak állatvilága szinte nincs is, illetve most már nem volt. Ilyenkor, mert elhatároztam, hogy erre az esetre, csak, hogy kötözködjek, én magam a kreacionizmust preferálom, mert jogomban áll, és felháborodok nagyon, hogy milyen szenvtelenül beszél polgármester úr Isten bármely teremtményéről, amely a tóban lakott, viszont most már ott ül az atyának jobbján.

Megkockáztatom, amikor így nyilatkozik polgármester úr, akkor elfeledi, ha tudta egyáltalán, hogy még az óceánok elképzelhetetlen mélyén, tízezer méteren, az iszonytató nyomásban és örök sötétben is milyen buja a flóra és a fauna. Ezzel a tudással most csak azért dicsekszek, hogy cukkolódjak, mert tele van a tököm egy olyan országgal, ahol a tavak kilukadnak, szavazatok eltűnnek, és minden rendben lévőnek hazudtatik, holott lófaszt, mama.

J. A., mint említettem már a dolgozat elején, szintén szembesült ilyen eltűnésekkel, de elsősorban a sajátjával, ami előjött elő belőle ’37 novemberében, és aztán pár nap múlva halott is volt, angyalom. Volt itt nekem egy dilemmám, hogy mennyit rakjak ide belőle okulásul és intésül mintegy, és az egész mellett döntöttem, hátha megtér valamely egyed a narancssárga nyájból magára ismerve, bár erre kevés az esély, de mégis:

„Talán eltűnök hirtelen,/ akár az erdőben a vadnyom./ Elpazaroltam mindenem,/ amiről számot kéne adnom./ Már bimbós gyermek-testemet/ szem-maró füstön száritottam./ Bánat szedi szét eszemet,/ ha megtudom, mire jutottam./ Korán vájta belém fogát/ a vágy, mely idegenbe tévedt./ Most rezge megbánás fog át:/ várhattam volna még tiz évet./ Dacból se fogtam föl soha/ értelmét az anyai szónak./ Majd árva lettem, mostoha/ s kiröhögtem az oktatómat./ Ifjúságom, e zöld vadont/ szabadnak hittem és öröknek/ és most könnyezve hallgatom,/ a száraz ágak hogy zörögnek.”

Azt hihetnéd, ez nem illik ide, pedig dehogynem. Kitűnik belőle az idő könyörtelen természete, ami ugyan Camus szerint a legnagyobb ellenfele az embernek, a NER-ben viszont a barátja, mert élteti a reményt, hogy egyszer vége lesz. Ilyenkor jó eljátszani a bergsoni időfelfogással annak kettős természetéről, hogy nem úgy múlik, ahogyan az óra ketyeg, hanem teljesen önkényesen, ellenben mindenképpen könyörtelenül.

És ahogyan ez a tó eltűnt hirtelen, úgy fognak a stadionok is, mert kilopták azokból is a betont, ugyanis a rájuk szánt pénz elveszítette közpénz jellegét, ez a víztömeg is megszűnt köztó jellegű lenni, de úgy, hogy már nem is tó, hanem semmi se. Így mondhatnánk ezt az űrt, ezt a hiányt az ország szimbolikájának is, és nem is tévednénk olyan nagyot. Mert mi működött itt ezzel az eltűnéssel, hát, persze, hogy a karma. Az büntetett.

Ezt a karmát Raj például úgy föstötte le igen érzékletesen, hogyha ő Sheldon ökörségeit jámboran elviseli, akkor jutalmul, ellentételezésül mintegy, nagyfarkú, fehér milliárdosként fog újjászületni, mert ez a törvény. Füst Milán arról is tudna mesélni, hogy jó dolog-e nagyfarkú fehér milliárdosnak lenni, de ez esetünkben nagyon messzire vezetne. Egy kétségünk van momentán, hogy Orbán Viktor Mihály a mostani élete után milyen formában fog reinkarnálódni, de ahogyan elnézem ezt a zalakarosi tavat, semmi jóra nem számíthat, és jól van ez így.

Fogkrém

A teremtő megrázta Orbán Viktor fejét, hogy megtudja, mit tett bele az emlékezetes aktus során, amikor megalkotta őt. Mert csak arra emlékezett, hogy pont akkor, amikor ez megtörtént, éppen hótt koki volt – tisztesség ne essék szólván -, mert az egyik arkangyallal ünnepelték, hogy új fazonra vágatta a szárnyát.

Sok volt a whisky, így sóhajtott fel a szakállas, de már nem volt mit tenni, a baj megtörtént. Rázogatta a busa fejet, amely kotyogott, meg zörgött, mint a rumbatök, mert csak szotyi jutott bele. Hagyta hát a fenébe az egészet, és ivócimborát keresett, mert nagyon csetlett a béle. Visszacsavarozta a fejet a hájas törzsre, de akkor váratlanul, kéretlenül annak szájából legott ömleni kezdett a földöntúli okosság, hogy beleremegtek a csillagok is.

Fogkrémek jutottak az eszébe, és ezekkel mondta el eddigi élete minden bölcsességét, amelyet kitartó kísérletezéssel és nem kevés tapasztalattal összegyűjtött. Úgy jelentette ki, mint aki megtalálta a bölcsek kövét: – Elvtársak, ha a fogkrémet kinyomjuk a tubusból, abba visszagyömöszölni már sohasem lehet.

Fölkapta a fejét a teremtő ekkor, hogy nem megy innen ő sehová, mert a buli itt van, csakis. Benyúlt hát a hóna alá, és elővette a vésztartalékot, a gravírozott laposüveget. Jól megszopta, és belenézett a varázsgömbbe, hogy lássa, mi folyik itt, mit cseszett el már megint, amikor a világnak ezt a szeletét kirázta az ujjaiból, amelyet aztán később Magyarországnak neveztek el.

Egészen elképedt a pörformanszon, amit összedeliráltak neki ezek a magyarok. Látta, ahogyan az Orbán nevű a rumbatökös fejével nyomkodja a fogkrémeket, duci ujjaival gyömöszköli, kiskanállal tuszkolja, és szuszog: nem megy, elvtársak nem sikerül.

A bokor mögül nézte ezt Einstein az egész nyüves Manhattan-tervvel karöltve, és magyarázott. – Íme, kollégák, a hülyeség és őrület klasszikus esete, midőn a kísérleti alany egyre csak ugyanazt teszi, és mindig más eredményt vár tőle. Ez itt, ez a példány különösen menthetetlennek mutatkozik. Észben kissé gyönge, akárki meglássa, vezér lesz belőle.

Röhögött a teremtő nagyon, és föltűnt neki a háttérben egy nagy orrú egyed, aki azt magyarázta, hogy csak azért nem hugyozza szét az egész világot, mert túlzottan világos van. Ebből a szakállas arra következtetett, ha sötét lenne, az egész ország úszna a vizeletben, és ez, aki Lázárnak nevezte magát, sűrűen tapsolna, hogy íme, itt a bizonyíték minden kétséget kizáróan, hogy a vej bűntelen. Ezt mondta ez a Lázár, és elcsomagolta a farkát.

Kissé odébb egy gyáravató zajlott, ahol is, valami Pócs János szájából bugyogott elő a szervilis majom, és azt mondta a helyi polgármester asszonynak: – Drága Mártika, ötvennégy éves vagyok, de még senki nem dolgoztatott meg úgy, mint maga, ez férfimunka volt. – Mindenki lesett, hogy hol tosztak ezek, de kiderült, hogy ez a Pócs, ez se normális, és mindenféle kontroll nélkül jönnek ki belőle a szavak.

Ez akkor lett teljesen nyilvánvaló, amikor kijelentette: Jézus Krisztus is jász volt, mert jászolban született. A teremtő ekkor elhatározta, nem megy innen ő sehová, mert már teljesen kész volt. Ekkor Dali a kackiás bajuszával vállon veregette, azt mondta neki: fösd le cimbora, én már nem bírom. Aztán együtt ittak tovább.

Az öreg odakészítette a vásznat, és nézte a nyersanyagot. Ott állt a dagadt, nyomogatta a fogkrémes tubusokat, tiszta fehér szar volt az egész ember. A másik hunyorgott, hogy kapcsolják le a villanyt, mert most már tényleg behugyozik. Időnként átrohant a színen egy tébolyult, és vagy azt ordította, Soros, vagy, hogy migráncs, csak úgy csattogott a protkója.

– Azt a kurva életbe. Azt a rohadt, kurva életbe, ezt nagyon elbasztam. – Így sóhajtozott az öreg, és azt gondolta, nézzünk valami vidám helyet, és hopp, imhol egy temetés, lett boldog nagyon. – Merre folyjon a koporsó? – Kérdezte a peckes bajuszost, aki lemondóan legyintett: – Tök mindegy ezeknek. Csak adj egy slukkot. – Így nézték tovább a zárt osztályt a gémeskút töviben, mert ilyet még ők sem láttak soha a nagy büdös életben.