rezeda – Oldal 167

Csokipapír

Kásler Miklós kirúgta az Országos Orvosi Rehabilitációs Intézet igazgatóját, mert valószínűleg nem tetszett a képe. Volt valami indok, de lehetett volna egészen más is, mint ahogyan előtte pár nappal a Fejér Megyei Kórház vezetőjénél is találtak valamit, hogy meneszthessék. Mire nem jó a veszélyhelyzet meg a rendeleti kormányzás, ezek örve alatt sokkal flottabbul el lehet intézni olyan dolgokat, amelyeket a köznapokon is lehetne, csak macerás volna. Megszabadulva mindenféle egyeztetési színjátékoktól, meg a szavazás álságos időtöltésétől, katonásan, vezényszóra mennek a dolgok.

Ilyen volt az is, hogy pénteken arra ébredtek a magyar munkások, megjelent a Magyar Közlönyben, hogy a cégek egyoldalúan bevezethetik a huszonnégy hónapos munkaidő-keretet, ami azzal jár, hogy dolgoztathatók havi egy pihenőnappal, robotolhatnak heti hatvan órát túlórapótlék nélkül, sőt, ilyen időkben, amikor leáll a gyár, negatív órákat gyűjtögethet a dolgozó, amit meg kell fizetnie, ha el akarna menni a cégtől, vagy épp nyugdíjba készül. Mindezt azért, mert a kedves vezető szereti a népét, a szíve csakis érette dobog, és nem másért, ezért rohangál most reggeltől estig Michelin-babaként.

Valahogyan itt kell tartani a rabszolgatartókat, hogy kilegyen a statisztika a munkaalapú társadalomban. De például a kultúra területén dolgozók is boldogok lehetnek, mert novembertől nem lesznek közalkalmazottak. Ez is fontos volt járvány idején, ahogyan a Budapest-Belgrád vasútvonal dolgainak titkosításával sem lehetett várni, meg a többi cuki kurvasággal sem. Mondom, egészen könnyen irányíthatóvá vált az ország is, mint ahogyan minden diktatúra is olajozottan működik, csak csettinteni kell, és kész is, későbben majd elég lesz morrantani egyet, és máris teljesül minden óhaj.

Addig is azonban, míg ezt a vágyott, és hatalmi szempontból ideális állapotot elérjük, az általánosságok helyett nézzük a mi kedves vezetőnk és népe ambivalens viszonyát. Mégpedig azért, mert az Országos Orvosi Rehabilitációs Intézet dolgozói, miután tapssal, énekszóval és könnyekkel búcsúztatták el igazgatójukat, levelet intéztek Orbán Viktor miniszterelnökhöz és Pintér Sándor belügyminiszterhez, hogy – hozzá miért, az nem egészen világos – nézzenek ennek a Káslernek a koszos körmére, és bírálják felül annak kirúgási döntését, ha lehet. Nem fog lehetni.

Ez az aktus egyébként a végső kétségbeesésé, a halálraítélt kegyelemért esedező levele, de mindent el is mond kis hazánk berendezkedéséről és működéséről, hogy hogyan mennek itt a dolgok. Remélhetőleg a kétségbe esett dolgozók nem leledzenek abban a tévhitben, hogy a kedves vezető, aki ezekben a napokban még az utolsó disznóólat is felkeresi, hogy ott hőmérőztesse magát, szóval, hogy a méltóságos és kegyelmes úr nem tudott a főnökük kirúgásáról, illetve nem hagyta jóvá maga is. Dehogynem, talán még a személyes kívánsága is volt, mert esetleg húsz éve rosszul nézett rá ez az igazgató.

Ki tudja? Viszont a járvány és a felhatalmazás meg a vészhelyzet módot ad minden függő vagy eddig félig-meddig demokratikus nehézségekbe ütköző aljasság megtételére. És ezt ne úgy tessenek gondolni, hogy eddig nem azt csinált, amit akart, dehogynem, csupán számos akadállyal megküzdve érhette el aljas céljait, amely gátak most eltűntek, rossz képpel: leomlottak, mint Jerikó falai, hogy Nagy Feróról is megemlékezzünk. Csakhogy ez a levél, hogy ettől mit remélnek ezek a kétségbe esett dolgozók, hogy milyen csodában is bíznak, ez momentán nehezen kihüvelyezhető.

Mert ha ők ugyan és talán nem is, de én például egészen élénken emlékszem 2014 decemberére, mikor is a szintén halálra vált dohányipari dolgozók küldtek csokit a Parlamentbe, hogy felhívják a figyelmet, és kérjék, ne szavazzák meg a TrafikMutyi 2.0-ás törvényt. A csokoládé hátoldalán ez állt: “Én azt szeretném az angyalkától, hogy a szüleink ne veszítsék el a munkájukat. Segíts kérlek tejesíteni! Szavazz nemmel a dohányipart érintő törvényekre!” Orbán mit tett erre, na mit? Semjén haverjával fölzabálta a csokit, a törvényt megszavazták, a dohányipari dolgozóknak pedig még csak annyit sem mondott, bakfitty. Így valahogy.

Ferde a képe vagy nem ferde?

Tegnap reggel, amikor a nyúl még meg sem igazán érkezett, csak úgy félúton volt a kék ibolya és a zöld erdő közt, és Krisztus urunk sem támadott föl teljesen, csak nyújtózkodott csupán meg a szemeit dörzsölte, tehát ide s tova elég korán kijöttek az adatok, hogy mennyien kapták el a kórságot kies hazánkban, és mennyien haltak bele sajnálatosan. Ezt pedig a sajtópari termékek közzé tették, az ilyet hírnek nevezik ugyanis. No most, az egyik orgánumnál hozzászólt egy nyájas olvasó, mondván, menjen az orgánum és annak újságírója az annyapicsájába, hogy még húsvétkor is csak a rémisztgetéssel van elfoglalva, kelti a pánikot, ennek semmi se szent.

Karácsony, illetve advent óta az ilyet bízvást nevezhetjük szent szánkó mentalitásnak, amely arról ismerszik meg, hogy fölháborodik, ha a valóság belepofátlankodik a pátoszába. Most is voltak olyan orcátlan alakok, akik nem átallottak épp a szent ünnepen megmurdelni, azok se néznek se Istent, se embert, meghalnak, amikor kedvük szottyan. A liberális sajtó meg velük riogat, összejátszanak ezek, Soros irányítja az egészet meg a Gyurcsányi. Ehhez képest milyen derűs mindig miniszterügynök elvtárs a szkafanderjében. Most is, midőn meghőmérőzték, s látták, készül épp kihűlni, pálinkát óhajtott pajkosan, ezzel is jelezve, mennyire a nép egyszerű gyermeke ő. (És tényleg, csak másként.)

Tán még kacsintott is olyan róka módra, ahogyan Kádár apánk szokott. Neki krumplileveses volt a képe, Orbáné velőspacalos, az idő körbefordult. Az a bohózat egyébként, amit Orbán itt, ezekben a napokban előad, minden pénzt megér. A faszi elemelkedett az anyaföldtől, vibrálva levitál a bávatag népeknek, hőmérőzteti magát meg jópofizik. Ha nem lenne elrémisztő, hogy egy katasztrófa felé tántorgó országban teszi ezt, még mókás is lehetne, így azonban csak lehangoló. Van ebben az egészben valami végtelenül mucsai, ahogyan olykor ingujjban, máskor meg talpig fehérben nyüzsög, mindenhol ott igyekszik lenni, kampányol a hullákon csűrdöngölve.

Ez lesz a módi most már végtelen időkig. Mert az igazságügyi minisztere szintén tegnap egy interjúban kifejtette, ha lesz olyan rendelet, amit most kiokádnak magukból, és hasznosnak bizonyul a rezsim számára, azt majd megszavaztatják a parlamenttel, és máris nem rendeleti lesz a kormányzás. Azt mondta ezzel az őt kérdezőnek egyébként, ami amúgy a módi, hogy pofád befogod. Az a megdönthetetlen bizonyítéka létezésének jogosságára, hogy kétharmada van, a nép tehát akarja őt nagyon. Hogy miképp kerekedett ki ez a szám, arról nem beszélünk, egyáltalán az egész művelt nyugat kussoljon, örüljön, hogy luk van a seggén.

Mindez ugyan mellékszál, de mutatja azt a közeget, amelyik a tükröt okolja a képe ferdesége miatt, a valóság elmegy a francba, halottakkal nem foglalkozunk, húsvét van, ha ugyan Bosch képére való is, de a miénk. Tudjuk már, az a téma, hogy kinyílott a pitypang, így, ha egy írás a valósággal való egyezést mutat, az csak a véletlen műve lehet. Egy diktatúrának ha ugyan el nem is nézzük, de megértjük ebbéli buzgalmát és törekvését, de, hogy az alattvalónak se legyen igénye az igazságra, az már delikát. Ez a permanens ünnep állapota, amit drága nagyanyám örökbecsűjével tudok lefösteni, aki így szokott rendet vágni a családjában ilyen húsvétokon: nem beszilünk, ünnepülünk.

Ehhöz tartjuk magunkat, és az alattvalói igényeken kívül – miszerint ne keltsen a sajtó pánikot azzal, hogy közli, nagy a baj –, jól látszik az is, hogy minden nagyon jó, mindennel meg vannak elégedve. Miniszterügynök elvtárs mindenütt ott van, megvéd minket, s ha és ugyan olykor hullanak is az emberek, az a Karácsony bűne, később majd másé. A nyájas olvasó is bizonyára, aki elemi erővel háborodott fel, hogy a valóság nem passzol a képzeletéhez, akkor is valószínűleg csodálkozik, ha ő lesz soron, és a halálos ágyán fuldokolva meg bugyborékolva olyan testamentumot tesz majd, meg ne írja senki az elmúltát, mert csorbát szenved az ünnep fénye. A szentmise véget ért, menjetek locsolni.

Puha számmá rothad

Valamikor a XVIII. század közepe táján Párizsra kitartó és bőséges eső hullt, olyannyira, hogy a városban lévő köztemető talaját eliszamosította, leolvasztotta, és sorra kerültek elő a föld alól a csontok és félig elbomlott hullák. Soha nem látott mennyiségben okádta elő a föld a maradványokat, hogy már valamit tenni kellett. Ekkor kezdték elhordani éjszakánként a föld addig rejtett tartalmát a régi kőbányába a város alá, így jöttek létre a katakombák mint turista látványosság. Éveken át cipelték a csontokat a föld alá, mert a halottak jóval többen voltak, mint az élők, viszont úrrá lett rajtuk Marquez borzalma, a halálban meglévő másik halál, a feledés.

A koponyák, lábszárcsontok valaha élő emberek voltak félelmekkel és vágyakkal, örömökkel meg reményekkel, viszont ma már a nevükre sem emlékszik senki. Számmá váltak, hogy kétmilliónyian vannak a hajdani kőbányában, mint ahogyan szám csupán, hogy a száz évvel ezelőtti spanyolnátha járványba ötvenmilliónyian, a II. Világháborúba mag hatvanmillióan, aztán az elsőbe ennyien, Sztálinba annyian, Pol Potba meg emennyien haltak bele. Tele van a világ gyilkosokkal, legyenek azok vírusok vagy emberek, számolatlanul hullanak tőlük az népek, hogy a végén kijöjjön egy keretszám, hogy ennyi ezer vagy millió.

Ennyi iszonyat, mert a halál magányos és nem közösségi műfaj. Hiába fogják az ember kezét közben vagy törölgetik a homlokát, amiről Ivan Iljics tudna mesélni sokat, ahogyan az ember feloldódik és számmá válik. Ahogyan halljuk ma napra-nap, hogy ennyi meg annyi, nincsenek nevek meg életek, darabszám van, egy tucat, ötezer, tízmillió. Ennek a közepén tartunk épp, és ilyennel nem szórakozunk. Ilyesmit politikai célokra nem használunk, vele és általa hatalmat nem építünk, ellenfeleinket nem járatjuk le, nem nyerészkedünk rajta, mert ha így történik, nem vagyunk méltók az ember névre, viszont kiérdemeljük embertársaink megvetését.

Meg, hogy pofán köpjenek, azt. Idős honfitársainkat nem engedni letesztelni, majd visszaküldeni őket a társaik közé, hogy fertőzzenek bátran, ez aljasság, merészebben gyilkossági kísérlet. S ha emiatt politikai ellenfelünkre mutogatunk, az szóval ki nem fejezhető cselekedet. S nem azért, mert az ellenfelet sajnálnánk – őt is –, hanem, ahogyan az idős polgártársak számmá válnak épp a szemünk előtt és a hatalom számára. Igaz, többet neki soha nem is jelentettek, darab-darab, krumpliért vehető szavazat és álságos pátoszos dumák. Viszont egyszer lehull az álarc, mint most is, és ott áll előttünk az embertelenség csupaszon.

Húsvét van máma, ezért Cecília néni nem örvendeztet meg bennünket elferdített számokkal, viszont arra intett tegnap, hogy zaklatottságunkban ne zabáljuk agyon magunkat. Hasznos útmutatás, ez az egyedüli veszély, ami fenyeget, hogy elcsapjuk a gyomrunk a zsíros sunkával. Főleg úgy, hogy a nagy népmentés közben sunyiban és sutyiban megjelent a Magyar Közlönyben, hogy a munkáltató – úgyis, mint multi – bevezetheti a huszonnégy hónapos munkaidő-keretet. Ez még jobban kiszolgáltatja a magyar proletárt, félig rabszolgává teszi, ami mutatja, mi a fontos a kedves vezetőnek. Hát, nem a népe boldogsága, az biztos.

És már megint itt vagyunk a számoknál, mindig ide lukadunk ki. Jézus hiába támadott föl, hogy napi kontextusba helyezzük a mondanivalót, mégpedig elsősorban azért, mert az emberi faj, főleg, ha magyar, s legfőképp, ha fideszes, nem méltó a megváltásra, mert abból is boltot csinál a maga hasznára. Hogy visszatérjünk induló tételünkhöz, a párizsi katakombákhoz, az ottani csontoknak legalább annyi örömük van, hogy látványosságok lettek, de nekünk mi marad, ha elvisz a kórság? Ennyi se. Cecília néni bejelenti majd kedden, hogy újabb ennyi meg ennyi halott, de ők különben is göthesek voltak, így jártak. És ezzel vége is az egésznek, mintha soha nem is lett volna semmi se.

Április 11.

Jé – nézett ki az ablakon Kelemen tanár úr -, a földtől eloldotta az eget a hajnal, így vélekedett, mert tele volt költészettel a feje. Meg azt gondolta még, hogy a bogarak és a gyerekek kiperegtek a napvilágra, sőt, hogy az éjjel rászálltak a fákra mint kis lepkék, a levelek. Kelemen tanár úr végig gondolta az egész Eszméletet. Még föl sem kelt igazán, ott állt pizsamagatyában és koszlott mamuszban az ablaknál, szítta magába az egész csudálatos világot, és vers formájában böfögte vissza. Rímek lógtak a fák ágainak végén, és jambusok türemkedtek elő a csatornából.

Már ennyiből is kitetszik, hogy Kelemen tanár úr nem volt erre a világra való, szegény, meg azért is, mert ez a nap, hogy április 11., jelentett neki valamit is. Mert nem olyan időket élünk, hogy itt mindenféle szépségekre és megváltásokra emlékezzünk, egyáltalán, a kamatlábnak nagyobb a respektje, mint a verslábnak, költeni nem verset szoktak, hanem pénzt, a görög-római kultúra velőspacalban manifesztálódik, a Nélküled a himnusz és Wass Albert az író. Itt nem játszik olyan, hogy „s hát amint fölállok, a csillagok, a Göncölök úgy fénylenek fönt, mint a rácsok a hallgatag cella fölött.”

Mégis – gondolta Kelemen tanár úr – szép a világ. Ezt nem lehetett kiverni a fejéből, ebből is fakadt, hogy tanár lett, s pláne az irodalomé. Amikor a testet nevelő kolléga szerint minden költő buzi, és ebbéli véleményét a gyerekek is osztják, akkor nem könnyű az ember élete, úgyhogy, ha lehet ilyet mondani, ez a járvány még jól is jött. No, nem a betegség és bajok, hanem a távoktatás, meg az online okosítás miatt, mert így nem tudtak neki visszapofázni, sőt, azt is hazudhatta magának, hogy figyelnek rá. Ilyen álmokban ringott Kelemen tanár úr, s mondom, mamuszban épp.

Most viszont, bármilyen ironikus is, tavaszi szünet volt, közlési kényszere így csorbát szenvedett. Hiába szavalt a kaktusznak, azt nem lehetett mondani, hogy hálás közönség lett volna, és fölöslegesen gondolta a helyébe a szomszéd Jenőt vagy Bözsi nénit, képzeletében nem volt több értelem az arcukon, mint most a kaktuszén. Így hát, értelem nélkül volt a csodálatos ébredése, ahogyan az ablakból köszöntötte a kajla világot. Ez a kedve nagyon gyorsan lekonyult, megszállta őt a melankólia, vagy spleen – ha már –, ezért úgy döntött, a feledkezés felé fordul, magyarán, iszik.

Mert mit is tehetne mást a végtelen űrben egyedül. Inni is lehet hebehurgya módon, mint a kocsmák népe, de módszeresen is, mondhatni, tudományos alapon, mint azt Kelemen tanár úr is hazudta magának. Mikor is eldöntötte, úgy ittasul le, hogy közben figyeli és kontroll alatt tartja magát, nem csak úgy vedel, hanem tíz kortyonként szíja magába a feledést, közben figyeli, ahogy ég a gyomra, míg ki nem lukad. Illetve valami fordított logikával, hogy azt tanulmányozza decensen, hogyan megy el az esze. Algernonná nevezte ki magát, hogy már megint az irodalom.

Nem volt túl hosszú a küzdelem, lévén, Kelemen tanár úr még csak az út elején járt, aminek a végén cafatokban lógó májat és remegő kezeket, duzzadt szemeket és elhülyülést remélt. Viszont, amíg ezt az ideális állapotot eléri, millió csoda vár rá, lázas és részeg képzeletének olyan gazdagsága, amit mások nem ismerhetnek. Így lobogott a lelkesedése az első tíz korty után, a második adagot követően viszont elhányta magát, és rá kellett jönnie, ez sem egy leányálom, sőt, legalább annyi küzdelemmel jár, mint maga a tanítás vagy a szántás-vetés.

Nem túlzok, kezdtek ilyen hülye gondolatai lenni, s hogy képes volt komolyan venni őket, azt mutatta, biztosan halad a totális részegség felé vivő biztos úton. Már csak az volt a kérdés, milyen tragédiában végződik ez az egész, mert az ilyesmi abba torkollik rend szerint. Így lett most is. Kelemen tanár úr, amikor részlegesen elvesztette az önkontrollját, úgy, pizsamában, mamuszban állt ki az ablakba költészet napját ünnepelni. Ott szavalt ordítva, és maszkban, ezt el ne feledjük, amikor a szembe szomszéd megunta, és egy kővel hajította fejbe.

Most képzeljük el, ahogy a maszk mögül harsogva tör elő a költészet Kelemen tanár úrból, dagad árad, betöltik a reménytelen utcát a szavak, szóképek, rímek meg ritmusok. Egyáltalán, tele lesz a vers szépségével a flaszter, a kukák és a villanyoszlopok, megül a csoda a háztetőn, ott csorog le a falakon, hogy a nap is megremeg. S már épp reménykedne az ember, amikor mindezt félbe szakítja Kelemen tanár úr fejének éles koppanása, s ő összerogy, mint az áldozat a kivégző osztag előtt. Aztán csend lesz a vidéken, és ott marad a néma derengés.

Sci-fi

Németh Szilárd mozgósította a velőfoltos tankjait, Bakondi György elsírta magát az M1 aktuális műsorában, és még Kósa Lajos sem találta a szavakat, így kupakokat és tuszihutikat emlegetett. Sőt, Pataky Attila is megszólalt, hogy na, mit mondtam, amikor egyre több helyről jelentették, hogy teljesen váratlanul feltűnt egy azonosítatlan alak. Teljesen fehér és szőrtelen, szemei sötétek és véreresek, orra olyan, mintha a majmok bolygójának szereplője lenne, s mégis valami készülékben végződik, zömök, természetellenesen rövid a karja, szemben a nagy gyomrával. Többen rohamosztagosnak vélték, Darth Vader beosztottjának, Kis János nyugdíjas szerint pedig ő maga a megváltó úristen, de a felesége adott neki egy maflást, így inkább befogta a lepénylesőjét.

Általában elhagyott, alagsor-szerű, omló csempéjű helyeken tűnik fel, szemben vele egy ember, aki maszkkal takarja az arcát, a csupafehér alak lehelete tehát biztosan dögletes vagy mérgező. Elemezték a képeket, de nem tudták megállapítani, honnan származnak, bármely kórház vagy más egészségügyi intézmény lehet a felvételek helye, így momentán nem tudható, hová küldjék a TEK-et. Őket nehéz azonban mozgósítani, mert a fehér alak feltűnésével párhuzamosan Orbán Viktornak általában nyoma veszik, így nincs, aki utasítsa őket. Ott hevernek parlagon. Aztán hír érkezett, hogy megtalálták az űrhajóját, ott hömbölög Budapest közepén fehéren, kereken és hatalmasan, de hozzáértők kijelentették, az a Puskás Aréna lehet. Most vizsgálja a jelenséget a magyar űrkutatási miniszteri biztos.

Mindeközben a televízió addig ismételte a magyar láblabda válogatott győzelmeit, hogy a csatorna önálló életre kelt, teljesen új meccseket kreált, holnap már világbajnoki döntőt fog sugározni, mit ad Isten, Felcsútról, és mind a tizenegy játékos maga Orbán Viktor lesz. Eközben azonban megint csak ő ingujjban tárgyal a várban virológusokkal, immunológusokkal, varázslókkal és szelleműzőkkel. Ugyanakkor a reptéren is ott van, csomagokat taperol, miközben Máraiba ojtott Wass Albertet idéz oldalán Dózsa László 1942-val/vel. Mindeközben özv. Gogolákné arról számolt be, a boltban ugyanez a fehér alak szolgálta ki őtet, élesztőt is kapott tőle, s amikor hazafelé ment, átsegítette őt az úton, bár nem akart átkelni, és mégis.

Özv. Gogolákné elbeszélése után megszaporodtak az észlelések, a fehér, majomorrú és véres szemű alak mindenütt ott volt, teljesen váratlanul materializálódott, egyszerűen összesűrűsödött a levegő, és megjelent. Tapasztalt szellemidézők állították, hogy műszereik kilengenek, hajuk égnek áll és jéghideg fuvallatot éreznek, ahogy a jelenés testté válik, korosabb asszonyok forróságot tapasztaltak a combjukon, de az uraik állították, hogy csak bepisáltak. Viszont az uraik meg részegek voltak, nem lehetett találni egy megbízható szemtanút sehol. Egyszer a kórház pincéjében látták, aztán a padláson, sokszor egy időben, így terjedt el az, hogy nem is egy alak az, hanem egy egész hadsereg, amely most foglalja el Mária országát.

Bakondi György aztán megfejtette, hogy migráncs álruhában, aki több millióan van, átrágta magát a kerítésen, mindenkit egyszerre toszott meg, és ő volt az, aki elvette a munkákat. Nem véletlen, hogy Parragh úr is tehetetlen a végtelen bölcsességében, és többen látták, hogy még Semjén Zsolt füle is lekonyult. A központi bizottság keresett egy, a helyzethez illő Wass idézetet, de nem lelt se itt, se Fokföldön, de Ázsiában. Amikor már totális volt a káosz, a fehér ruhás megoldotta mind az összes kérdést egyszerre. „Mint a lámpa, ha lecsavarom, ne égj, hogyha nem akarom” – mondta a majom orra mögül vartyogó hangon, megcsavarta özv. Gogolákné orrát, aki ráismervén térdre borult és csókkal illette kék kezét. Mert az kék volt valami ismeretlen ok miatt. Ki érti ezt?

Parraghfű

„Most erre mit mondjak? Annyi ember ment tönkre az elmúlt napokban, és most is megy tönkre, hogy ezzel nem tudunk mit kezdeni.” – Ez a két mondat a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara elnöke szájából mászott elő, aki Orbán gazdasági és oktatási főtanácsadója, és szíve szerint az egész országot összeszerelő-üzemként látná. Sok kis iparos betanított munkásban látja a jövőt, valamint neki sem tetszenek a bölcsészek. „Most erre mit mondjak” – Imádkozzál baszd meg, az nyilván megy.

Akár elnézést is kérhetnék a mosdatlan szájamért, de nem teszem, felnőttek vagyunk, s ha készülnek kivégezni, visznek a puskás osztag elé, kevéssé adunk az illemszabályokra. Akkor pedig különösen, ha látjuk, hogyan megy szarrá az ország, és pusztulunk el ilyen kóklerek kezében, mint például Parragh László, Müller Cecília, Kásler Miklós, Bakondi György, etc., hogy csak a leglátványosabbakat meséljem, akik nem értenek semmihez, és mégis ott vannak, ahol, mert jól tudnak bólogatni.

Parragh nem tud mit kezdeni a gazdaság ügyeivel, Müller a járvánnyal, és egyik sem tud kezdeni semmit azzal, ami a dolga volna. Hogy mit tesznek, arra a kamarai elnök másik tételmondata világít rá, miszerint: „Jelenleg egy adott mozgástér van, ezen belül mozog a magyar kormány is, egy politikai értékrend alapján dönti el, hogy kiket támogat.” – A magyar kormány tehát szelektál, ki maradhat életben, ki pedig kénytelen megdögleni. Ezt jelenti ez a mondat, és ez a Parragh még a helyén van.

Hogy a magyar kormánynak, következésképp Orbán Viktornak kik a kedvesek, azt pár napja fejtette ki, mint emlékezhetünk. Valami ilyen sorrendben, hogy papok, állami vezetők, rendőrök, katonák, és így haladtunk visszafelé csökkenő sorrendben a kivégzendőkig. Egyébként a mostani vérzivataros időkben nyer igazán értelmet Lázár kijelentése, miszerint: „Akinek nincs semmije, az annyit is ér”. Ez a kormány politikai értékrendje, és ez alapján dönti el, kit támogat.

Nem téged, maradjuk annyiban. A Puskás Arénát fehérrel világítják meg, tisztelegve az egészségügyi dolgozók előtt. Ez szép gesztus – ha egyáltalán –, de ennyire futja. Szimbólumokra, mint eddig is, zászló, kokárda, jelszavak, nélküled, s amikor valamit csinálni kellene, akkor ennyi telik, nem épp semmi „most erre mit mondjak”. Ennél látványosabban nem lehetett volna kijelenteni, amit egyébként is tudtunk, fogalmuk sincs, mit csinálnak. Eddig a konjunktúra vitte előre a galerit, most pedig összeszarják magukat.

Ennek a Parraghnak annyira telt még, hogy a szakácsok online képezzék át magukat pékké, és ezzel minden gond megoldódik. Nem történik egyébként más, minthogy Orbán légvára a szemünk előtt omlik össze, az első fuvallat elsöpri a francba az egészet, és eközben is az a gondja, hogy a turizmusnak jusson hatszáz milliárd, viszont, hogy annyi ember megy tönkre, azzal nem tudunk mit kezdeni. Egyébként pedig tudnának, ha akarnának, csak körül kellene nézni Európában, ott hogyan csinálják.

Ha és viszont valaki deklaráltan türk-kipcsak, akkor ez lesz a gyalázatos vége. Egyébként ők is tudják, hogy mi is tudjuk, hogy tudnának valamit csinálni, ámde nem akarnak, hanem csupán politikai értékrend alapján döntik el, kiket támogatnak: a fehér, európai keresztényeket, mint volt szíves éppen ez a Parragh ilyen munkavállalókról delirálni még régebben minden kipcsaksága ellenére. Ki érti ezt?. Most pedig tovább szűkült a kör, Fidesz tagság szükséges, meg, hogy mével kezdődjön a neve az embernek és szárossal végződjön.

Momentán nem tudjuk, ez a Parragh mivégre van a világon, és sorban föl lehetne tenni mind az összesnek a kérdést, mit keres itt, sőt, idézhetnénk miniszterügynök elvtársat is, ne akadályozzák az életünket, ha már segíteni nem tudnak a gyomok és dudvák, meg muharok. Viszont én nyájasom, tegnap kiderült, mire számíthatsz, semmire sem, vigasztalódj hát R M. polgártárs soraival, hogy nem vagy egyedül: „Semmim se volt s nem is lesz immár sosem nekem, merengj el hát egy percre e gazdag életen…”

Halálunk oka

A mi utcánk gyönyörű. Ha benne lakik az ember, mint annak része, észre sem veszi ezt, csak olykor és akkor, ha valami tér-, és időbeli távolságba kerül tőle, mint most is, amikor búcsúzik, nem tudhatva azt, elkapta a kórt avagy nem, jön-e érte a megváltó halál, vagy csak a többiekért. Ez okozza, hogy a kívülálló szemével képes látni az ember, mintha vendég volna itt, mint Kosztolányi hajnalban a Logodi utcában, esetleg mintha tényleg távoli vidékről érkezett volna ide, s meg, és riadtan vár, de egyedül. Málló aszfalt, villanyoszlopok, légvezetékek, mint amerikai filmekben egy elhagyatott kisváros, kopott házak meg kukák a járdán, ilyen az én utcám.

De egy napon – mint már elmeséltem, de ezt nem lehet megunni -, szóval egy napon, egy hónapban egyszer, kivirulnak benne az emberek, amikor nyugdíjfizetés ideje van, és különösen lehet várni a postást. Máskor is, de akkor nagyon. A népek otthonkában könyöklenek az ablakban, a férfiak sem kocsmába mennek, hanem díszbe öltöztetik a szívüket, hogy majd lehet kocsmába menni, a tekintetek északot, az utca végit pászmázzák, ahol a lehangoló panelek tövében fel kell tűnnie az zöld alaknak, táskájában pénz, szívében vidámság és a többi szép dolgok. Előőrsök vannak, akik elmennek a horizontba bele, jobbra fordulnak meg balra is, hogy jön-e már.

Végtelen idők vannak ilyenkor, az előőrsök olykor visszairamlanak, hírt hoznak, hogy ugyan még nem látszik, de két utcával odébb mintha feltűnt volna, aztán visszamennek a megfigyelő helyre, szemüket tenyerükkel ernyőzik, akár az indiánok, mígnem dél körül, mindig csak dél körül a diadalmi üvöltés is hallatszik, hogy jön már. Látom is, mindjárt itt lesz, s egyszer csak valóban itt is van. Amennyire szórakoztató, annyira lehangoló is ez a kis színdarab, de végül is, ez az élet, ha megalázó is. Merthogy a Józsi. Ő a szomszéd, az írásaimban csak olykor feltűnő, de állandó szereplő, aki a várásban előőrs szokott lenni, különben meg engem keserít napra-nap.

Amikor megjön a nyugdíj, tán egy hétig is elvan, de aztán háromig meg nem. Pár nap teltével jön a kuncsorgás, hogy egy cigit meg kétszáz pénzt, két cigit, egy ezrest, hogy aztán, mire újra lehet menni a postást nézni a sarokra – s innentől érthető is a buzgalom –, összegyűljön annyi, hogy törlesztve újra lehessen kezdeni az egészet, mint egy örök körforgás, aminek soha nincsen vége. Ezzel csak azt akartam elmesélni, hogy alig kap nyugdíjat ez az én szomszédom, a létezés peremén tántorog, s ha a tudata nem is ettől szűkült be teljesen, de alig van átmérője, hogy át bírjon férni rajta a valóság, és nem is nagyon sikerül. Viszont szereti az Orbánt.

Rajong érte úgymond, migráncsozik, gyurcsányozik, komcsizik, teljes a készlete az orbánizmusból, hogy olykor gondolom is, nem érdemli ez a cigarettát, jó szót se nagyon. Ám mivelhogy mérhetetlen nagy szeretet lakozik a hitetlen szívemben meg pergő cimbalom, csak néha utasítom ki őt, amikor már fizikailag fáj a sok baromság, amit a Kossuth rádióból merítkezve összehord. Hétfőn, amikor Orbán bejelentett, csűrdöngölve jelent meg, hogy na, ugye, tizenharmadik havi, hogy milyen csodákat tett vele ez az ember, hogy majd lehet várni még a postást pluszban a sarkon, hogy a mérhetetlen örömök.

Meg a Gyurcsány kurvaannya, meg az enyém, valamint migráncsok természetesen. És ezzel párhuzamosan hogy milyen végtelenül bölcs az ő vezére, jóságos, népét szerető, róla mindenek felett gondoskodó aranyember. És ekkor mondom neki, várjon februárig, és kap egy hetet, mire ő, nem lehet, s mondom neki, de bizony, s mutatom. És még hozzá teszem, köszönje meg álmai emberének ezt, de mondja, arról ő nem tehet, mert nem ő határoz ilyenről. Hát kicsoda? – kérdem tátott szájjal. A professzorok, tanácsadók, rengeteg szakember, aki körbeveszi őt. Ő csak aláírja az ilyet, így képzeli ez. Professzorok, mondom, na igen, s nevetek. Csak cserepes a szám, de nagyon.

Köménymagos leves

Ilyen sem fordult elő vele az elmúlt hatvan évben, hogy elfogyott volna zsír a kamrából, hogy ne lett volna a bödönben – bár ott már emberemlékezet óta nem volt –, ne lett volna a kis zsírosfazékban, se csak úgy a bolti papírjában, hogy ne lett volna sehol se. Most ebből fakadólag Mária néni, mint az szokásában volt az összes hajnalokon, nem tudott köménymagos levest főzni ébredés után, amibe aztán a világ legszárazabb kenyerét is bele lehetett áztatni, és nyammogni rajta aztán akár fogak nélkül is. A köménymagos leves minden napok origója, a bélmozgató és kedvcsináló, gyomormelengető áldás, isteni kegyelem és Jézus irgalma.

Mária néni tehát elveszetten ténfergett a konyhában, odakint sütött a nap és viribültek a madarak. Indulhatott volna, de nem lehetett, mert hiába volt fényes napvilág, a kilenc óra mégis messze volt, amikor utcára mehetett, mint a dolgát végezni katonásan kiengedett kutya, amióta életbe léptek ezek a fura szabályok. Azóta, ha csak a portörlő rongyot rázta is ki az ablakon, ferde szemekkel néztek rá, hogy majd kilenckor rázogassa, egyáltalán, kilenc előtt a dél után ne is legyen. Sőt, olykor az az érzése volt, hogy azt szeretnék, ha egyáltalán nem is volna, pedig ilyet a szemébe soha nem mondtak, csak gondolták. Illetve ő gondolta, hogy gondolják. Körbe volt gondolva minden.

Nem volt messze a bolt, de Mária néni sem volt egy atléta, így hát kilenc előtt tíz perccel útra kelt, hogy épp odaér majd, mire bemehet, és nem kell szégyenszemre toporognia a bolt előtt. Indulhatott volna akár fél órával később is, de máma sürgős volt a köménymagos leves óhajtásából és szükségszerűségéből kifolyólag. A leves kényszere volt, hogy illetlen időben az utcára lépett, fütyültek is utána a suhancok, mint hatvan éve is, de egészen más felgondolásokból. De épp a fütty miatt tán fürgébben lépett, vagy nem tudni, hogy lehetett, de hamarább ért a bolthoz, viszont nem tudta, úgyhogy az ajtóból vissza is fordították, hogy semmi keresnivalója odabenn.

Pedig senki sem volt, aki vásárolt volna, de már olajozottan működött a rendszer, mintha ki lett volna írva, mint másutt, máskor, hogy white only, esetleg cifrább dolgok, de nem, csak a feeling mégis, meg az érzetek. Ott toporgott hát Mária néni, mígnem szabadott mennie a maszkabálba be. Mert sem Irénkémet, sem a huncut Józsit, a hentest nem lehetett fölismerni, csak szemek villogtak hol gonoszon, hol pedig kétségbe esve, világítottak, mint a foszforok, vagy az atombomba pokla, eltűntek az emberek. Hogy nem Irénkém és nem a Józsi volt az ott, abból volt tudható, utánasziszegtek, hogy élősködő meg tizenharmadik havi, így inkább menekült.

Füttyögtek megint a kamaszok, míg vitte a zsírját a leveshöz, meg búgatták az autót, parkoltak veszettül ingyen, tolattak ide-oda, mert nem tudták, hány hét a világ, a bolondok. Csipkelődött a szíve, míg iramlott, az ajtóban kis légszomja volt, de célhoz ért azért. És föltette a tűzre a fazokat, bontotta a zsírt meg készítette a lisztet, paprikát, de megfordult vele a világ, hogy le kellett rogyni a stokira, belenézni a szemből sütő napba, mint a fénybe. S ahogyan a köménymag pergett a földre a keziből, valami másik élete jött elő, mert soha nem látott szavakkal gondolta: ironikus – így vélekedett –, ironikus, hogy most kap infarktust, amikor már készül a leves, és a kórt sem kapta el.

Mélygarázs

Gyurcsány polgártárs bekattant úgymond, mondhatni, elvesztette az önkontrollját, és keresetlen, de egyszersmind míves szavakkal mondta el véleményét Orbán Viktor Mihályról, miután az bejelentette, miként menti meg a komplett nemzetet enkezével. „Itt áll előttünk egy kicsinyes gazember. Politikust játszik. Államférfiúi szerepben tetszeleg, közben csak egy görcsrángatta útonálló.” – Ilyeneket mondott Gyurcsány polgártárs, s ami elsőre feltűnik, hogy ez már nem a „lárifári, miniszterelnök úr” negédes nexusa, s hogy itt már nem is politikáról van szó, ez az utolsó, elnyújtott, rekedt ordítás, hogy életre-halálra, dögölj meg, rohadék.

Pedig ekkor még nem is tudta a vasárnapi örömöket Gyurcsány polgártárs. Ezt a parkolósat, ami a gépjárműadó elvétele után újabb gyomros volt az önkormányzatoknak, s ami után Soproni, momentumos polgármester polgártárs így fakadt ki: „Undorító, nincs jobb szó rá”. Nem tudhatni, a rendeletre értette vagy magára Orbán Viktor Mihályra, mint organizmusra, de nem volt vele egyedül, ordítottak mind a polgármester polgártársak, hogy menne az annyapicsájába ez az Orbán Viktor Mihály. Egybehangzó ez a vélekedés, mert az érintettnek valószínűleg elment az esze, vagy csak lehullt az álcája, ami mindegy is. Mindenképp úgy viselkedik, mint egy eszelős.

De, ami a legérdekesebb, mint egy hidegen számító eszelős, ami kombinációt pszichopatának mondanak véres thrillerekben. Lehet, hogy megvan a diagnózis, de sokra nem megyünk vele, ugyanis teljhatalma van a manusnak, és nem fél használni. Tegnap is rendeletet alkotott, kihirdette és alá is írta egy személyben, ami aktusról posztolt is – szerintem erekciója volt közben spontán magömléssel elegyest –, szóval ezzel a szentháromsággal (törvényalkotás, kihirdetés, hatályba léptetés) megmutatta a diktatúra működésének lényegét. Már csak az kellene, hogy végre is hajtsa, így önmagába visszafordulva el is tűnhetne körüle a világ.

De, hogy mire használja a végtelen hatalmát, az nem mindegy egyáltalán. Tegnap is az jutott az eszébe, hogy a vírus elleni küzdelem egyik sarkalatos pontja, hogy az alattvalók ingyen parkolhassanak. Ilyentől a világ valamennyi vírusa zokogva rohan el, hogy vissza se néz. De leginkább arra jó ez a rendelet, hogy még egy kis zsetont kiszedjen a polgármesterek, kerületek, városok zsebéből, nem véletlenek tehát az illetlen szavak, amiket emiatt kapott. Ez már direkt szopatás, hiszen a bevétel elvétele mellett még káoszt is kialakít, ugyanis ismerjük a magyar mentalitást, miszerint, ha ingyen van, akkor szüret. Mindenki indul parkolni, egy elcseszett mélygarázs lesz az ország.

Olybá tűnik, most, hogy Orbán Viktor Mihály megkapta, amire évtizedek óta várt, teljesen belerészegült a beteljesülésbe, legalábbis ezt mutatják az első tünetek. Persze kisvasutakkal meg stadionokkal mi mást is várhatna az ember, de ezzel, hogy tényleg azt csinál a faszi, amit csak akar, egészen veszélyes vizekre tévedtünk. Mert nem tudható, milyen gyerekkori álma vagy sérelme kerül elő, s most elérkezettnek látja az időt, és módja is van rá, hogy a beteljesületlenségeket kiélje, illetve bosszút álljon. Habitusa most a Faludynál megjelenő recski börtönőr, aki gyermeki örömmel vágta le a szalamandra farkát, és tátott szájjal nézte a vért.

Viszont meg kell hagyni, ez az ingyenes parkolásos húzás ez zseniális abból a szemszögből, hogy egy gesztussal köpi pofán az ellenségnek tartott polgármestereket, s tűnik fel egyben a nép megmentőjének és jótevőjének szerepében. De végül is, ha belegondolunk, Nérótól kezdődően ilyen képességekkel az összes hasonszőrű alak rendelkezett és rendelkezik, de még egyik Arturo Uit sem sikerült megállítani, és ezt a miénket sem lehet. Lám, csak pár napja hirdette ki magát Cézárnak, és máris mennyi örömöt bírt szerezni nekünk, alattvalóknak. És ez így is van. Tegnap, ahogy kiderült, lehet parkolni orrba-szájba, népünk egyként sóhajtott fel: megmenekültünk, csak ez hiányzott hozzá.

Tarvágás

Amikor tegnap Gulyás G. miniszter a cinikus, jóllakott ministránsképével bejelentette, hogy kormányunk, így természetszerűleg Orbán Viktor Mihály kiket akar megsarcolni a járvány elleni védekezés ürügyén, mintegy kétezerhétszáz (2700) magyar település polgármestere kapott a szívéhez, miszerint mi lesz velünk nagymama, éhen fogunk dögölni, mielőtt elvisz minket a kórság. Az önkormányzatoktól olyan harminc milliárdot vár jótevőnk a közös kasszába, mégpedig úgy, hogy elszedi a gépjárműadójukat. S mivel rengeteg olyan magyar falu, község, etc. van, ahol ez az egyetlen bevétel, az történik velük, amit az elébb fölvázoltam nagymamailag.

Ezt az akciót tehát bízvást nevezhetnénk hullarablásnak is, de legyen inkább tarvágás a neve, ezt a budilakó gumicsizmás OVM jobban érti. A nagyobbacska települések ugyan nem válnak működésképtelenné, de elindulnak a lélegeztetőgép felé, hogy nekiálljanak vegetálni. Ez a harminc milliárd ez egy hatod Puskás Aréna, egy vizes világbajnokság töredéke, ennyit Mészáros Lőrinc egy hét alatt, három közbeszerzésen megkeres, így ugyan értelmetlen megnyomorítása a magyar városoknak, falvaknak, de ez oka világos. Mivelhogy soha nem látott balhé lett volna abból, ha szintén a járvány ürügyén elveszi a polgármesterek jogait, a számlát ekképp egyenlíti ki OVM.

Mondván szuszogva, hogy akkor is azt csináljátok, amit akarok, ha lepotyognak is a csillagok az égből, mert, ha erre is azt mondják az elfajzott polgármesterek, hogy azért nem kéne kimelleszteni a városukat, akkor víruspárti sorosisták lennének kapásból. Itt keccsölök értetek éjt nappallá téve – mondaná a kedves vezető –, véremet hullatom, szívemet alélatom, ti meg erre nem vagytok képesek. Ez lenne, és ennél cinikusan aljasabb dolgot nehéz elképzelni is, de OVM-nek sikerült ez is. Az önkormányzatok már régóta a bögyében vannak, a járvány elhozta azt az időt és lehetőséget, hogy különösebb feltűnés és visítozás nélkül le lehessen számolni velük, nincs itt semmi látnivaló, oszoljunk.

Hasonképp birizgálják a beteges fantáziáját ennek a mi megváltóknak az áruházláncok, ezeket is szereti szopatni, s ha régebben némi erkölcsi és jogi megfontolások aljasan beteges ösztöneit és szándékait kordában tartották, most a vírusra mutogatva minden fék megszűnt, tehát szüret. Ezek is fizetnek, mint a katonatiszt, no, és a pártok. A felére lesz vágva a büdzséjük, hogy csak kipurcannak 2022-ig. Mert ugyan a Fidesz is kevesebbet kap, de ez csak elméleti lehetőség és veszedelem, mert Pártunk és az állam kasszája átláthatatlanul összefonódott, mint ahogyan OVM zsebe is az adófizetőkével, ahogyan közpénz jellegek vesznek el, és szaporodnak a kastélyok.

Íme, nyájasaim, ekként aggódik a kedves vezető szeretett népe nyüves életéért, és még fog is aggódni hasonképp, ameddig a gusztusa tartja. Ilyen hátsó és alantas szándékok olvashatók ki a drámai hangú bejelentésekből, mert miközben a népek az életükért reszketnek, jótevőjük azon morfondírozik, régi, elmaradott számlákat hogyan rendezzen le, s mindeközben gyalulja magának az utat 2022 felé. Az ilyen bűnösökkel cifra dolgokat szoktak csinálni a magukról megfeledkezett alattvalók, viszont ezt az irányt nem viszem tovább, mert a magyar az nem olyan, az olyan sülthal-bávatag. Meg vasárnap is van. Igaz, hogy semmiben sem különbözik akármelyik szerdától vagy péntektől, de azért mégis. Áldás, békesség.