Szerző: rezeda

Szombathelyi újságíró.

Trutymó

Sűrű nap volt tegnap néppártilag és fideszileg, illetve már sűrű hetek, hónapok is vannak, kavarog valami massza, amely egyre inkább undorító trutymóvá sűrűsödik, hogy gőzölgésétől lerohadnak a csillagok. És most, hogy szabadjára engedtem a mélyemben megbúvó költőt, megpróbálom érthetővé tenni azt, ami az elmúlt huszonnégy órában is vagy ötször változott, és még nem ismerhetni a végét.

Két szereplőnk van a lehangoló történetben, a Fidesz meg az Európai Néppárt, és momentán ott tartunk, hogy egyik sem különb a másiknál, csak egy kicsit. Összefoglalva tehát: megérdemlik egymást, és mi viszont nem érdemeljük meg őket, mert nem méltóak hozzánk.

Indult onnan, ugye, hogy Orbán Viktor Mihály folyamatosan nyitogatta a pofonládát azzal, hogy építgette a saját bejáratú kis fasizmusát, és az EPP mégis csak akkor húzta fel az orrát, amikor Juncker került a plakátokra, mert az ő becsülete fontosabb, mint egy ország sorsa. És ez az első lehangoló tétel.

Ez a mi kályhánk. Mert ezután került szóba, hogy kizárják a csürhét a Néppártból vagy felfüggesztik, amire, mint emlékezhetünk, az volt a nagyképű reakció, hogy őket fölfüggeszteni nem lehet, ha ez csak szóba is kerül, azonmód távoznak fölhúzott orral. Aztán fölfüggesztették őket persze, és nem mentek sehová, hanem azt pofázták, ők függesztették föl magukat, enmaguk csíptették fel a szárogatóra a hózentrágüréknél fogva a nyamvadt testüket. És jött a cáfolat, hogy perszehogy nem.

Aztán következett ez a nyüves választás, ami előtt virítani kellett valamit a hívőknek, s ebben a kontextusban a Néppárt minden volt, csak ma született bárány nem. Voltaképp sorosista, bevándorláspárti bűnbanda volt, és megtisztulás lesz tőlük a fasisztákhoz távozhatni. – Ezt pofázták, és Weber is vérig sértette a magyar népet, Soros kitartott embere volt, rühes komcsi, meg ilyenek, és időközben a három bölcsek is hoppon maradtak, nem fogadta őket a vezír.

A fasiszták aztán leszerepeltek. OVM sem tudott az élükön Európa ormaira masírozni, és teljesen itt maradt nekünk. Ekkor kezdődtek a csodák, amelyek során, akárha Gregor Samsa, a Fidesz teljesen féreggé változott, de az is igaz, hogy nagyon nem kellett erőlködnie. Tegnap délutánra a Néppárt öröbari volt megint, Gulyás szerint jobb lesz nekik az ő kebelükben, Orbán már Webert támogatja teljes mellszélességgel, már hanyatt csapta magát, kalimpál a lábaival és vakartatja a hasát. És ez a második, lehangoló tétel.

Cseszheti – gondolhatnánk -, mert a Néppárt majd tökös lesz, és ígéretét betartva, hogy május 26. után dönt arról, hogy kivágja-e ezeket, mint macskát szarni, végre, ha nem is rend, de legalább világosság lesz, de lófaszt, mama. Tegnap reggel arról volt szó, hogy a felfüggesztés ellenére a rühösök európai frakciója szavazhat és választható. Ekkor arra gondolt az ember, hogy akkor mit függesztettek föl ezek, ha következményei nincsenek. Talán a kabátjukat a fogasra, vagy az elveiket a füstölőbe.

Kicsit később megjelent ennek a cáfolata, majd aztán a kilépéssel fenyegető Gulyás megengedése, hogy mégis csak jobb lesz nekik együtt, és bonbonként Orbán nyilatkozata, hogy Webert támogatja. Aztán kavarogtak még a dolgok kicsit, napnyugtakor úgy nézett ki, már egymás tenyeréből eszegetnek, s arról már szó sincs, hogy a három bölcsek újólag visszatérnének fasizmus-nézőbe. Egyáltalán, mintha semmi nem történt volna, az van.

Mindez nem nóvum a hírfogyasztó polgártársak számára, és nem is az újdonság okán mocskoltam vele a kezemet, hanem, hogy összegezzük a folyományokat és felgondolásokat. Ezek közül a legfontosabb megállapítás, hogy a politikus ocsmány állatfajta, a politika pedig nem mindenféle titkos dolgok felkent művészete, hanem sunyi alakok imbolygó násztánca.

Eddig arról volt szó, hogy a pártok és más csoportosulások valamiféle eszmék és értékek mentén szerveződnek meg, sajnálatos módon azonban ez nincs így. Mint kitetszik, a Néppártban pláne nem. Az európai jobboldal krémje, a polgárok élcsapata a kedves anyukáját is eladná két sportszeletért, s ha valaki ezen a porondon elvek és eszmények mentén tevékenykedik, akkor hülyének van nézve, és egyedül marad. És ez a harmadik, kiábrándító tétel.

Magunkra hagytak minket is drága feleim nagy nyomorúságunkban. Így az a tanácsom annak, aki még életben akar maradni ebben a trutymóban, hogy lopjon, csaljon, hazudjon. Ezek azok az értékek, amelyek a boldogsághoz és boldoguláshoz szükségesek máma, s ha valaki erre képtelen, akkor úgy járt. Akkor nem erre a világra való velem együtt. És ez a záró tétel.

Harcikölcsön

Domokos László, az Állami Számvevőszék elnöke az ellenzéki pártok szívatása után most megtalálta a lakosságot is. Nem tudni, honnan veszi a bátorságot, az ihletet és a jogi alapot ahhoz, hogy Kiss János esztergályos zsebében turkáljon, de megteszi, mert ez itt a NER, ami csudahely, ahol minden lehet, és annak ellenkezője is, ha a Fidesz érdeke úgy kívánja. Vagy Orbán Viktor úri kedve legfőképp.

Domokos László szerint a háztartásoknak legalább háromhavi fizetésüknek megfelelő megtakarítással kell rendelkezniük baj esetére. Hogy milyen baj, és mennyi az a háromhavi pénz, azt nem lehet tudni. Főleg annak fényében érdekes ez az aggodalom, hogy nem is olyan régen még egy másik megváltó arról értekezett, hogy a magyar háztartásoknak egyenként tízmillió pénzük van a párnacihában.

Ezek szerint a tízmillió nem felel meg háromhavi bérnek, és nem elég a váratlan kiadásokra. Innen is látszik, hogy Domokos László és mind az összes hasonszőrű megváltó, aki a lakosság pénze miatt aggódik, csak a körmét reszelgeti és hülyeségeket beszél egyrészt, másrészt viszont valami sanda szándéka van. Soha nem jelent semmi jót, ha az állam elkezd az alattvalók zsebében turkálni, annak az a vége, hogy nem kér, hanem elvesz.

Ez a Domokos is ilyenről ábrándozik. Azt találta ki, milyen szép is lenne, ha az állam odahatna, hogy az alattvaló bére csak akkor növekedhessen, ha a munkáltató a bér egy részét nem a dolgozónak fizetné ki, hanem egy megtakarítási számlára utalná. Ez volt az a pont, amikor kihoztam magamnak a harmadik kávét, rágyújtottam és eldöntöttem, én innen el nem megyek, ez jobb, mint akármilyen kabaré vagy temetés, díszelőadás, esetleg matiné.

Kiindulási pontként tételezzük azt, hogy Kiss János esztergályos egy hedonista élvhajhász, és a bérnövekményét havonta Guccira, nercekre, szivarokra és reneszánsz festményekre költené. Vagy lovat akarna tartani, vizslákat a vadászathoz, ilyenek. Domokos László azonban nem adná oda a bérét, hogy azt vegyen, amit csak akar, hanem az állam óvó kezei közé terelné. Kiss János esztergályos még csak meg sem szaglászhatná a bankókat, mielőtt kitépik a kezéből, és cseszhetné a szivarjait.

Ennél az ideánál még a békekölcsön is emberségesebb volt a kommunizmusban, mert az adakozás ugyan kötelezően ajánlott volt, de legalább meghagyta a szabad választás illúzióját. A mi Kiss Jánosunknak azonban még ez sem marad, elveszik tőle, mielőtt kézbe vehetné. Orbán Viktor tehát a mesebeli leány, aki hoz is, nem is, ad is, meg nem is. Viszont egy ország általában nem dedó, nem börtön és nem ketrec, ez a miénk viszont egyre inkább azzá válik.

Az állampolgár nem öntudatos, boldog és mosolygós benne, hanem kisded, aki helyett Orbán Viktor gondolkodik, nyalókát ad, ha megérdemli, és megdorgálja, ha rosszalkodott. Ezen kívül nem ő a fontos, hanem a befektető, kevéske bér kell neki Szijjártó szerint, hogy a multi el ne riadjon, Domokos meg helyette takarékoskodna. Mindkét opciónak egy a célja, az állampolgár pénze az államnál legyen, ő dönti el, mire költheti, ha odaadja egyáltalán.

Mert ki tudja, mi lenne a sorsa a dolgozó lecsippentett bérnövekményének Orbán Viktor kezei közt, hogy mivé szublimálódna, stadionná, határon túli szavazattá, óriásplakáttá, vagy akármi is. És mi lenne a garancia arra, hogy Kiss János valaha is hozzájutna a pénzecskéjéhez, mert elég csak a magánnyugdíjakra gondolni, hogy mindent el tudjon képzelni az ember.

Egyébként is minél többet ki akarnak szedni Kiss János zsebéből, mert ez a Domokos arról is ábrándozott, valahogyan oda kellene hatni, hogy a lakosság ne készpénzben tartsa vérének verejtékét, hanem állampapírokban. Mindenképpen meg akarják kopasztani a népeket, ha szép szóval nem megy, lesz róla törvény. Mert finanszírozni kell Orbán Viktor világméretű harcait a sorosok ellen, ilyképp ezek az ábrándok mintegy harci kölcsönként funkcionálnak.

A békekölcsön annak idején szocialista tőkefelhalmozás volt, ez a harci meg kapitalista, olyan rokoni, feudálkapitalista, NER-es, mészárosos. Mindenki döntse el, melyik az alávalóbb. Az egészben azonban nem a lopás újabb, furmányos módjának belengetése a legundorítóbb, hanem, hogy hülyének vagyunk nézve. Olyan organizmusnak, aki már arra is alkalmatlan, hogy eldöntse, mire költi a pénzét. Ez a kommunizmus előszobája, pénz sem kell, az állam majd ad egy kevés zabot, répát, kinek-kinek szükségletei szerint.

Azért csak megkérdem: még most sem akar ordítani senki?

A labda minden előtt

Ahogyan azt előre sejteni lehetett, Orbán Viktor Mihály szombaton Madridban járt labdarúgó BL döntőt nézni. A pápa Csíksomlyón misézett a tizenötmillió magyaroknak, ráadásul Pártunk nem is kevés közpénzt tolt bele a buliba, de oda ő el nem ment. Véget ért a kampány ugyanis, ami szavazat megvehető volt, meg lett véve, más szempontból Erdélyország nem érdekli őt, igaz semmi egyéb más sem.

Az erkélye alatt emberek fulladtak a folyóba, a fél világ erre figyel. Hoz szavazatot? Nem hoz. Kit érdekel. Európában, amelynek pár napja még a koronázatlan ura akart lenni, épp most döntik el, hogy partvonalra teszik, megeszik, felböfögik vagy kihányják, minek következtében kies hazánk halmazati károkat szenvedhet. Hoz szavazatot? Kérdi erről is. Nem. Akkor már mindegy. Ezt gondolja, és mindebben hölgyeim és uraim, benne van Orbán Viktor Mihály országlásának foglalata.

A labda minden előtt. Akárhol is pufog az, menni kell utána, ami kényszerbetegség úgy orvosolható, ha pályamunkás lesz az ember, és nem miniszterelnök. Két angol csapat rúgta a bőrt az európai Madridban, de egy fél királynő, egynegyed herceg és egy huszadnyi miniszterelnök nem volt ott, mert alámerültek a Brexit rejtelmeibe. Ez a mi bohócunk viszont megérezte a fűszagot és röpült. A szabadidejében persze azt csinál az ember, amit csak akar, viszont nem akkor, ha egy ország gondja nyomja a vállát.

Ennek a mi köpcösünknek ilyen skrupulusai azonban nincsenek egyáltalán, de azért számoljon el a lelkiismeretével, ha van neki olyan. És a rajongói is tegyék ezt szintén hasonló körülmények közt, azonban pár kérdés azért fölmerül itt és néhány kósza gondolat úgy pénzügyileg. Továbbá a lélek egészsége szempontjából, mielőtt az esztétikai és etikai folyományokra rátérnénk, és megállapítanánk a betegség fokát és a romlottság mértékét, hogy hát büdös ez, szaga van neki.

Én, ha ellenzék lennék, ilyen elfuserált politimókus, akkor verném az asztalt, hogy Orbán Viktor Mihály mutassa be azt a számlát, amellyel a saját zsebéből fizette a jegyet a láblabda eseményre, spórolva a konyhapénzen. Ha a miniszterelnökség fizette, akkor fölhívnám a Számvevőszék szíves figyelmét, hogy a polgártársak adóját nem kirándulásokra használjuk, mert ez ellenkezik nemcsak a jó ízléssel, hanem a törvény betűjével is.

Továbbá megkérdezném azt is, hogy megint nem is kormánygéppel volt-e a fuvar, vagy baráti szívességként kapta szülinapra, pár milliárdos közbeszerzésért cserébe, mint az bevett gyakorlat errefelé. S ha nem válaszolnának nekem, mint ahogyan az szintén szokásban van, akkor rájuk borítanám a nehéz tölgyfa asztalt, mint ahogyan ez meg nem bevett gyakorlat egyáltalán ezen a vidéken, viszont nem ártana immár bevezetni miheztartás végett.

Ilyesmiket tennék, hogy kő kövön nem maradna. Viszont realista vagyok, és csöndben megállapítom magamban, hogy minálunk minden gyalázat következmények nélkül él és virul, sőt, szaporodik. Ez is, és nem először meg nem is utoljára, ahogyan diktatúrákban annak lenni kell. Ez a mi diktatúránk azonban kereszténydemokrata diktatúra, és plánesőt kormányunk és Pártunk a világ összes keresztényének védőangyala a Szíriusztól Patagóniáig.

Következésképp már csak a forma kedvéért is elmegy az ember pápanézőbe, ezzel jelezvén az alattvalóknak, hogy egy alomból vannak, vagy valami ilyesmi. Sőt, nem is megáldott mozdonyon kellett volna pöfögni odáig, mint akárki mezei Józsinak, hanem páncélozott űrjárművel, összkomfortban. Szotyola a hűtőben, rózsafüzér a falvédő fölött, gundeles babgulyás a termoszban, elszánás és erős hit a lélekben, ilyenek, ha már és ugye.

Ez sem játszott. Tudom én, hogy a pápa liberális, sorosista sátánfattya, de diplomácia is van a világon. Igaz, minálunk ez tagolatlan ordításban manifesztálódik, nagykövetek raportra hívásában, Kovács levelező kurvaanyázós posztjaiban. Kinek mit dobott a gép, ugye. Nekünk ilyen csürhét, illetve mi szavaztuk őket a kirobbanthatatlan hatalomba, hogy azt csinálnak, amit csak akarnak. Orbán Viktor Mihály például nagy államférfihoz méltón permanensen köpi pofán a nemzetet, amelynek boldogságáért és javáért munkálkodnia kellene.

Ő viszont meccsre jár. A labda minden előtt: ez a kényszerbetegség mozgatja, továbbá a hatalom beteges akarása, narcisztikus mániák, orális fixáltság. Egy pszichiátriai állatorvosi ló a manus, emellett köztörvényes bűnöző. Lop, csal, hazudik, kisvasútról és futballról álmodik. Én, ha hívő lennék, és egy ilyen alak a keresztény szót a szájára venné, mint ahogyan naponta százszor megteszi, ustorral hajtanám el messzi tatár vidékekre.

Ilyen hívő azonban nálunk nincsen, hitetlen se nagyon. Se polgár, se munkás, se semmi. Ilyen cafatokban lógó társadalom van, debilekkel, ortodox orbánistákkal és képmutató elsőáldozókkal. A romlottság olyan foka van itt, hogy próféták állnak sorban a falai alatt, de az nem omlik le sehogyan sem. Végül is, megérdemeljük, tűrjük és szagoljuk, a többség meg bávatagon tapsol, hogy egyetlene az ő vére verítékéből röpköd meccsekre, aminek fejében eladja az országot alóla. Az utolsó felvonás elkezdődött. Csöngettek.

Kampec dolores LXXXIX. – A bogár

Miután Béla Behemóttal beszélgetve rájött arra, amit úgyis tudott, hogy az emberi faj Isten teremtményei közül a legalávalóbb, legalábbis nagy többségében és matematikai szempontból relevánsan, sőt, végig gondolta azt is, hogy az elmúlt napokban mennyi mindent tett, hogy megmenekítse ezeket a nyomorultakat a romlástól, visszahúzta őket tér és idő fogságából, álmokból és ébredésekből, úgy döntött, hogy ideje belső vizekre evezni. De nem volt kedve sem a macskával, sem a rigóval társalogni, mert unta már a bölcsességeiket nagyon, így hát nem mászott a fa koronájába, nem ült le a tövibe sem, hanem a kocsmában telepedett meg, ahol a szék már ismerte a fenekét, az asztalon gödör volt a könyöke helyén, és a fal repedései mosolyogtak rá, ahogyan megállt az idő.

Poharában a buborékok nem szálltak fölfelé, a cigaretta füstje nem imbolygott, csak úgy volt egy masszív tömbben, a napsugár megállt az ivó közepén, sőt, ami szót a fröccsök ura elkezdett, az is félbe maradt, két szótag lebegett az asztalok fölött, hogy te, meg ke. Hogy ebből milyen szó alakult volna, az nem volt tudható, lehetett volna belőle ige vagy főnév, akármi, így derült ki, hogyha megtorpan az idő, akkor ideje van eldönteni, merre induljon tovább, hová kanyarodjon, tehát ez az isteni hatalom, a teremtés maga, a sors és a véletlen, a születés meg a halál. Így várakozott minden a kocsmában, hogy eldőljön a jövője, legyek vártak a levegőben, hogy leessenek vagy nekiröpüljenek a falnak, az óra is, hogy kettyenjen-e, és Béla is, hogy ez most mi a rossebb megint, milyen fintora a világnak és miféle próbatétel újra.

Így tanakodott minden egy megmerevedett jeleneben múlt és jövő nélkül, amikor nagy pimaszon az ivó közepén ott masírozott egy bogár zölden csillogó háttal, csattogtak a lábai a kövön, de úgy csak, mint a lassítás gól után, libbenő tornagatya, megcsomósodott haj, és az arcbőr megfontolt hullámzása, akárha tenger a zivatarban. Így haladt ott a bogár, egyszemélyes hadsereg meg trombitaszó, jelezve, hogy míg az ivóban jövője senkinek nincsen, de legalábbis képlékeny, az övé bizonyos, ami az, hogy nagy bakancscsattogással bemasírozik Béla asztala alá, de hogy ott mit akart, azt nem tudta senki sem. Közeledett az a bogár nagy elszánásokkal, s Béla, hogy az illékony status quo megmaradjon, egy pöccentéssel térítette ezt a bogarat, hogy akárha műkorcsolyázó kisasszonyok, úgy csússzon a hűtő alá, ahol nagyot koppant, azután elhallgatott.

Ekképp állott helyre a rend az időtlenségben, amelyben mindenki békésen várta a sorát, a fokozatos entrópiát, az elaggást, aztán a halált, aminek a közeledése most felfüggesztődött, hogy a napsugarak elakadtak a levegőben. A hűtő alól viszont fölhangzott a bogár bakancsának zaja, csattogott, szólt a trombita megint, aztán előbukkant a feje, a fényes, zöldes háta, a rengeteg lábai, és nyílegyenesen, kitérő nélkül haladt oda, mint az előbb is, be, az asztal alá. Béla nézte ezt a csökönyös kitartást, a meg nem alkuvó törtetést, és eszébe jutott így a nagyanyja, a kék plakátok a falu szélén, és valami ismeretlen erő folytán Edit néni is eszébe jutott, a tanító néni. Így vált a bogár valami múlttá, emlékké, és Béla, hogy elhessegesse ezt, visszapöckölte megint a startvonalra, be a hűtőgép alá, hogy legyen végre béke már.

De nem lett. A bogár előcsattogott megint egy öszvér csökönyösségével, s ahogy lassított felvételben haladt, Béla úgy gondolta, előadást tart neki Sziszüphoszról, hogy belássa a masírozás értelmetlenségét, de ezzel nem hatotta meg. Csak közeledett a zöldes hátú, Béla visszaküldte megint, és mindig újra, miközben melankóliáról és valami különös okból fakadólag Hermész Triszmegisztoszról meg az alkímiáról mesélt, verseket dünnyögött és fütyörészett. A csökött elszánás és az értelem küzdelme volt ez és kétféle kitartásé, de máshonnan nézve a lázadás és elnyomás misztikája is, amelyben Béla lett a gonosz, pedig nem is akarta. Amikor utoljára pöccentette vissza a bogarat, a napsugarak földet értek, zökkent egyet az idő és elindult megint.

A füst gomolygott újra, a buborékok megindultak fölfelé, a legyek nekimentek az ablaknak, a fal tovább repedt, és az óra ketyegett olyan vészjóslóan, mintha kivégzés közeledtére utalna. A hűtő alatti sötétben viszont nem történt semmi, és csak ott nem történt semmi. Nem hallatszott a bakancsok zaja sem a trombitaszó, nem tűnt fel a bogár feje, nem bukkant elő zöldes, fényes háta, csak a templom harangja hallatszott misére hívón vagy tán egy lélekért, és Béla beleborzongott, hogy milyen nehéz is az istenek sorsa, akik döntenek életről és halálról. S mivel ő nem volt szenvtelen és végtelen hatalmú, keservesen sírva fakadt, pörgött le a könny a szakállán, tavat alkotott alatta, mert nem akarta ő a bogár vesztét, csak, hogy hagyja őt békiben, s lám, így lett gyilkossá. Imához fogott ezért, ami csodától a fröccsök ura úgy elámult, hogy a pohár mellé töltötte a bort, pedig ilyen nem esett meg vele sohasem.

Az ugaron a helyzet változatlan

Ha a vasárnapi eredmények alapján kellene szétosztani a magyar parlamenti mandátumokat, akkor a Fidesz-KDNP a 199 parlamenti helyből 161-et kapna – ebből 106 egyéni, 55 pedig listás –, ami 80,9 százalékos részesedést jelentene. Ez a jelenlegi kétharmados helyett négyötödös kormánypárti többséget eredményezne. – erre jutott a XXI. Századi Intézet nevében Lánczi Tamás igazgató. Az igaz, hogy az Orbán seggéből kilógó műhely azért tette ezt közzé, hogy a bávatagok számára még inkább megaranyozza az eredményeket, a baj viszont az, hogy ebben hazudni nem lehet, ezt mutatják a számok ugyanis.

S bár tudjuk, sem egy országgyűlési, sem egy önkormányzati választást az unióssal összevetni nem lehet, valami kis utalás mégis csak rejlik ebben, miszerint nem kéne annyira verni a dobokat, hogy Orbán Európában elbukott, míg viszont itthon meg mindent letarolt volna. Ennek is megvannak a magyaros okai, mégpedig a sajátos választási rendszer, a permanens manipuláció, a töketlen ellenzék és a rejtett vagy nyílt színi – és mégis elnézett – csalások sora. Ezek így együtt, szimbiózisban okozzák, hogy Orbán Viktor Mihályt és az ő gyalázatos rendszerét szinte lehetetlen saját kútfőből megdönteni, választásokkal legalábbis.

Ehhez képest ellenzékünk már újrapozicionálja magát, új megváltók születnek a szemünk előtt. Az önkormányzati választásokra óriási erőfeszítésekkel összehozott, tükörjégen táncoló szövetségek már bomlanak, a Fidesz pedig röhög a markába. Köszöni, még basáskodik fölöttünk, amíg a kedve úgy tartja. Nem most fogom elküldeni drágalátos ellenzékünket a jó anyukájába, hanem majd, amikor pofára esnek. És nem véletlenül jutottam tegnap arra (Kilenc év), hogy az Unió nélkül semmire sem megyünk, hogy Orbán lába alól vagy ők húzzák ki a talajt, vagy senki sem. Mi magunk, egyedül biztosan nem. Ilyen néppel és ilyen ellenzékkel meg pláne.

Belekódolták a pöttyös seggünkbe a szolgaságot, és azon sincs mit csodálkozni, hogy a legszegényebb falvakban már száz százalékos Fidesz győzelem is született. Ilyen krumpliárak mellett ez egyáltalán nem csoda, és ez most nem vicc, hanem a tragédia maga. Ez az ország nem kétfelé, hanem cafatokra szakadt, a rablóhordák mellett a maradékért civakodik a többi, pár milliónyian az életben maradásért küzdenek, egy népes réteg pedig magasról szarik az egészre. És senkinek sincs jól artikulált képviselete a színpadon, kivéve Mészáros Lőrincet, akihez már akkor is ömlik a pénz, hanem is akarja. A rendszer, mint valami elszabadult automata, úgy működik. Önjáró gyilkos.

Szóval, ne nagyon legyenek illúzióink: addig a rezsim a saját súlya alatt össze nem roskad, amíg akárhonnan is, de jut pénz működtetni. Fönnmarad, meg sem inog. Amikor Szijjártó arról ábrándozik, hogy az autógyártás érdekei előbbre valók a környezetvédelemnél, amikor súlyos költségvetési milliárdokkal csalnak ide befektetőket, amikor mesterségesen akarják alacsonyan tartani a béreket, hogy a multi el ne meneküljön innen, ez mind a rezsim pénzügyi alapjainak megőrzése miatt történik, munkahelyteremtésnek álcázva. És mily különös, senki nem mondja a tarajosnak az egy igazat, hogy húzzon el a drágalátos anyukájába.

Ha volna kedvem, ami nincs, tételesen mehetnék végig oktatáson, tudományon, sajtón, művészeten, az élet minden apró szeletén, amit már ledaráltak, most pedig sózzák és borsozzák, hogy jobban essen, amikor teljesen fölzabálják. Így élünk és halunk Neriában szellemileg és anyagilag kifosztva, és most az uniós választásra tekintettel ellenzékünk újragondolja a stratégiáját, azt, hogyan hajtsa a fejét újra a nyaktiló alá. Nem azzal kellene foglalkoznia, hogy az EP-ben melyik frakcióban növesztik majd a seggüket a képviselői, hanem térden állva könyörögni, ne adjanak már több pénzt a diktatúra építgetésére. Ez az egyetlen menekülési útvonal, hogy egy összeomló ország romjain lehessen újjáépíteni az életet. Nincs más út, ők is meglátják, viszont későn.

Kilenc év

Orbán Viktor szemmel láthatóan kapkod. Egy hét alatt az osztrák modelltől az olasz úton át eljutott mindkettő megtagadásáig, ha nem figyel oda, hétfőn kéri a felvételét újra a Liberális Internacionáléba, és Gyurcsánnyal fog teázgatni délutánonként. Szánalmas a manus, és egyben félelmetes is az elvtelensége, ilyen jellemmel egy jobb galeriből is páros lábbal rúgnák ki, a Fidesznek viszont megfelel. A rá szavazók és az őt követők majd elszámolnak a lelkiismeretükkel, és azzal is, milyen szerepük volt abban, hogy ez az eszelős pokollá tegyen egy egész országot.

Orbán Viktor elszámolta magát. Úgy akart királlyá válni, hogy szétrohasztja az ország után a Néppártot is, ennek alternatívája volt az elfasizálódó Európa élére állni, s most, hogy mindkét forgatókönyv almás, ott vergődik világ szégyenére, már nem ér a nevemet játszik és tényleg káposzta a feje. A slepp bejelentette, hogy elhalasztják a közigazgatási bíróságok bevezetését, leépítik a reklámadót, sőt, Gulyás csicskának arra is volt gondja, hogy Salvininek is változnia kell. Remélem, az olasz fasiszta ezek után lesz olyan gerinces, hogy pofán köpi eddigi állítólagos elvtársát.

Bármilyen furcsa, még ő is több tiszteletet érdemel, mint a mi mocsadékunk, akinek most a maga rémisztő valójában bukkan elő a jelleme, illetve az a valami, ami annak a helyén ücsörög. Európa felelőssége most lett óriási, és most fog megmutatkozni, hogy valóban európai-e, s amiket eddig mint európai értékeket feltételként szabott Orbánnak, számon kéri-e, vagy megelégszik azzal, ha a farkas báránybőrbe bújik. Rájön-e végre arra, hogy ez a mi köpcösünk a két lábon járó romlás, maga a pestis, akinek elvei, erkölcsei, emberi értékei nincsenek, s ha most egyet visszalép, az nem feledtet el kilenc hosszú évet.

Ott van Európa előtt az a lehetőség, hogy parkolópályára tegye esküdt ellenségét, nehezére sem esik, csak ki kell vágni a Néppártból, hogy egye meg, amit főzött. A nagyságos Európa kilenc hosszú éve tétlenül nézte ennek az alaknak a dúlását, kilenc hosszú éve finanszírozza a rezsim kiépítését, és többre nem futotta eddig, mint széplelkes sóhajtozásra. S ha most elfeledve a sajtószabadságot, a bíróságok függetlenségét, a civilek csesztetését, a tudomány ledarálását, CEU-t, korrupciót és putyini bomlasztást egy üres gesztusért önös érdekből bocsánatot ad a bűnösnek, akkor nem Európa a neve. Csupán földrajzilag.

Voltaképp köszönetet is mondhatunk Orbán Viktornak telhetetlenségéért, jellemtelenségéért és pofátlanságáért, mert így előbb ásta meg a maga sírját, mintha megfontoltan lett volna ocsmány alak. S most, hogy pőre valójában kitárulkozott, csak hagyni kell, hogy a sorsa beteljesedjen. Eddig annak a meggyőződésemnek adtam hangot rendszeresen, hogy a saját sorsunkat csak saját magunk fordíthatjuk jobbá. Most, a választások után kialakult helyzetben, illetve a választások alatt történtek nyomán – hogy itt őt legyőzni nem lehet – be kell látnom, csak külső erők buktathatják meg, ami éppen most kezdődhet el.

Ezért nem mindegy egyáltalán, mi történik most, hogy végleg partvonalra teszik-e a manust, vagy kegyesen engedik neki a túlélést. Nem szabadna, ha bárhol megtelepszik ugyanis, rákos sejtként kezd el burjánzani újra, és elkezd mindent fölzabálni megint. S hogy nekünk, az országnak rossz lesz-e kigyógyulni belőle? Nagyon. És hosszú is. Meg fájni is fog. Összeomló gazdaság az uniós csöcs nélkül, közigazgatási káosz, s nem utolsó sorban a lelkek purgatóriuma, már aki alkalmas erre, és nem vitte el egészen már most is az ördög. Sokkal több minden dől el ezekben a napokban a megállított Brüsszelben, mintsem gondolhatnánk.

Én nagyon nem szeretem ezt a pátoszos masszát, ami előmászott belőlem máma, de Svejktől tudjuk, hogy a nagy idők nagy embereket kívánnak. Ennek felelek meg most. Mert hosszú évek óta sokszor azt kaptam a képembe, nem elég azt mondani, hogy Orbán menjen el a francba, ez egyáltalán nem vaszisztdasz, azt is meséljem el, mi a gyógyír ellene. Ím, megtaláltam. Igaz, rajtunk kívül lévőt, ha már idebent semmi sem maradt. Egy lehetőségünk van momentán sorsunk befolyásolására, mindenki a saját istenéhez imádkozik, hogy az Unió potentátjai legyenek jobb szívvel hozzánk. Aki másan bízik, csalódni fog. Kilenc évnyi guanót önerőből lekaparni képtelenek vagyunk ugyanis.

Semjén Zsolt találkozása az ördöggel

Azt ígérték nekünk nagy tanácstalanságunkban és magányunkban, hogy kedden rohadt nagy bejelentést tesz Orbán Viktor Mihály. Szinte mutatták is a kiéhezett lelkünknek, mekkora lesz az a bejelentés, mint a pecások, széttárva karjukat a végtelenbe. Teltek aztán a percek, múltak az órák, a nemzet bejelentés nélkül reszketett magában, mint a heroinista, aki nem kapta meg a napi löketet, így már a végén a legkisebb bejelentéssel is beértük volna, akármivel. Ha egyetlenünk azt mondta volna, bakfitty, már ünnep költözött volna belénk, de elment ő, mégpedig úgy, hogy itt hagyott magunkra.

Mit ér az ember élete bejelentés nélkül? El se mondható. Ezért volt olyan nagy az örömünk, amikor legalább annyit megtudtunk tegnap, hogy Orbán Viktor Mihály, a hit őrizője, a kereszténység bástyája, árvák gyámolítója és szüzek oszlopa nem megy el Ferenc pápa csíksomlyói miséjére, mert csak. Ezzel valamit mondani akart a költő, leginkább azt – rossz nyelvek szerint -, hogy a labdarúgó BL döntő inkább érdekli, mint a hit dolgai, és még inkább a diplomáciai etikett. De ez majd a nem is kormánygép aznapi útvonalából kiderül. Azt viszont már tegnap megtudtuk, izgulnunk nincs mit, hiszen Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes viszont ott lesz teljes valójában.

Azt csak reményeljük, hogy nem lóháton üget be vagy helikopter zsinórján lógva érkezik, mint sok sebből vérző szarvasok. Érkezése mindenesetre hivatalos lesz, de, hogy szívből való-e, az momentán el nem dönthető. Zavart érzek ugyanis Semjén Zsolt hitbéli dolgaiban, mert az meg ezzel párhuzamosan derült ki, hogy a pápa előtt Semjén elvtárs a Párt új erős bástyáját, Németh Sándor hitgyülis vezért látogatta meg, és még csak nem is a szektavezér két szép szeméért, hanem, mert nála találkozhatott Benny Hinnel. Nem elírás, nem a feltámadt angol komikusról beszélünk, aki, ugye Benny Hill. Semjén elvtárs Benny Hinnel parolázott, aki viszont kanadai csodatévő kókler, egy csaló, szemfényvesztő alak.

Semjén vele borongott a közel-keleti üldözött keresztények sorsa fölött – állítólag -, ami értelmetlen cselekedet volt. Ez a Hinn ugyanis azzal fosztja ki a népeket, hogy gyógyulást ígér nekik, színpadon bohóckodik, mint valami Cipolla, AIDS-et gyógyít, szívbajokat. Hogy mekkora mágus is ő, az példázza a legjobban, hogy állítása szerint egyszer egy daganatos betegséggel küzdő nő ment fel hozzá a színpadra, és amikor felért, a daganat a színpadra esett és darabokra tört. Semjén új haverja ilyenekből lett dollármilliomos, annak ellenére, hogy a CBC kanadai tévécsatorna úgy tíz éve dokumentumfilmben buktatta le. De, mint tudjuk, az ilyesmi nem szokta zavarni a csodaváró csökött agyúakat.

Ezzel sem volna baj, mindenki úgy hülyül meg, ahogyan akar, viszont nem kell ahhoz Jézusnak lenni, hogy az ilyen hittel kurválkodókat páros lábbal rúgja valagba az ember, hogy szórakozzanak a jó édes anyukájukkal. A tisztességes hívő így tenne, ehhez képest Semjén nagy komolyan tárgyal vele, majd azzal a pofával iramlik pápanézőbe. Most vagy hülye ez, vagy a magyar plébániák népét nézi annak, vagy mindkettő egyszerre. Az nem derült ki, hogy ez a látogatás hivatalos minőségben történt-e, hogy ezt a Hinnt – aki ördög inkább, mint elsőáldozó – Magyarország második embereként kereste-e fel, vagy mint csodaváró organizmus, és a bütykét gyógyíttatta vele. De mindenképp kínos.

Nekem legalábbis. Ha neki nem, az baj minimum, de leginkább tragédia. Mindent elmond ugyanis arról a keresztényi kultúráról, amit őrizni óhajtanak a bevándorlóktól. És ez semjéni olvasatban a bávatag cirkusznézés, színpadi hókuszpók, hogy egy normálisabb plébános futva menekülne előlük, a tökösebb meg kiátkozná őket. A hitnek ez a szintje, amelyen ezek leledzenek, alig több babonaságnál és bálványimádásnál, így egyáltalán nem csoda, ha Ferencet ki nem állhatják. Ő túlságosan krisztusi és pláne XXI. századi, dohos agyakkal ilyet fölfogni nem lehet, és Semjén az ördög után mégis hozzá megy látogatóba. Nekem, mint voltaképp kívülállónak mindegy is lehetne, nem az én lelkemet zabálják föl ugyanis. Mari nénit viszont sajnálom nagyon. Vele szórakozik az összes barom egyfolytában.

Dulcolax

Egy hölgyeknek íródó honlap arról számolt be az ő olvasóinak tegnap, hogyan járt egy hongkongi nő. Azt írta ez a lap: az történt ott a messzi távolban, hogy egy néninek szörnyűséges székrekedése volt, amitől iszonyúan szenvedett. Ám, amikor hosszú idő után és nagy erőfeszítések árán, valamint nem kevés kínt elviselve sikerült könnyítenie magán, dolga végeztével nemcsak az távozott, aminek kellett, hanem az emlékei is. Mindent elfelejtett, ami az elmúlt tíz évben vele történt.

Az ilyen történések, ez a hír, a feledésnek ez az egyszerű módja és lehetősége új távlatokat nyit a gondolkodásban, és alapjaiban változtatja meg romjain füstölgő kis hazánk közelmúltbéli történelmének értelmezését. Amikor feltehetjük, illetve megengedhetjük kérlelhetetlenségünkben, hogy a kedves vezető, az ő udvartartása és a hívek népes serege permanensen a székrekedés utáni iszonytató szarás állapotában leledzik, ezért nem emlékszik semmire. Innen értelmezhető Orbán Viktor Mihály folyamatos színeváltozása is talán.

Mindenki csodálkozik, hogyan lett a liberálisból konzervatív, aztán ebből álkeresztény és egyben neofasiszta organizmus, és lám, így. Kiszarta magából a múltját. Látom a képet, amint a kedves vezető ül a felcsúti budiban a stadionja tövében, nyom erősen, homlokán kidagadnak az erek, és egy utolsó, mindent elsöprő csatakiáltással kerekded alfeléből távozik az addigi élete. Kígyózik ki belőle a lelke, eszméi, érzelmei, emlékei, és dolga végeztével ott ül újjászületve mintegy, hogy megkönnyebbülve és kiürülve testben és lélekben igázza le a világot.

Magyarország nyomorának oka a székrekedés, amely tevőlegesen járult hozzá a nagyméltóságú úr agyi állapotához. És milyen szomorú is így utólag látni azt, mennyire más utat vehetett volna milliók sorsa, ha időben hashajtót kap egyetlenünk, és az elhúzódó szarások után nem kell minduntalan újjáépítenie magát, más és más eszméket találnia, hogy kiüresedő és értelmetlené váló életének célt találjon. Egy jófajta Dulcolax, egy szappanos beöntés, és máma haligali lenne az élet.

Hogy így megmagyarázható Orbán Viktor Mihály kaméleon jelleme és léte, az rendben van, de mit kezdjünk a hívő kétmillióval, akik arra nem emlékeznek, öt perccel előtte mit mondott rajongásuk tárgya. Ez megfejthetetlen rejtély, mert ugyan lehet, de nem életszerű egy elfuserált nemzedék önsorsrontását a renyhe bélműködéssel magyarázni. Bár minálunk minden lehet, és mindennek az ellenkezője is, ez a csodák palotája a Kárpátok alatt.

Most egyébként, hogy Orbán Viktor Mihály kénytelen lázálmait odahagyni, amelyekben ő Európa egyedüli uraként szerepel, s helyette szembe kell néznie a kiábrándító valósággal, amelyben újra az, ami igazából is: egy avas szagú parasztudvar kimosakodott taplója, akit úgy általában mindenki utál. Nos, ezek után fölmerültek olyan elképzelések, miszerint egyetlenünknek megint szorulása van, mindjárt könnyít magán, és újra lobogó lelkű liberálisként születik ujjá.

A hatalmi téboly okozta késztetés megvolna benne, de – már elnézést a kifejezésért – ekkorát szarni nem lehet. Még neki sem. Mint ahogyan az is nehezen képzelhető, hogy mondjuk Mészáros Lőrinc egy WC-látogatás után azon kapja magát, hogy elfeledi a milliárdjait, és foltos munkásruhában járja a faluját újra, gázbojlereket szerel, konvektorokkal bíbelődik és zacskóból eszi a zsíros deszkát tízóraira. Ilyen csodák márpedig nincsenek.

Mert emlékezzünk csak Kövér pedellus örök igazságára, hogy kommunista kutyából nem lesz demokratikus szalonna, ami tételnek a legékesebb bizonyítéka éppen ő maga. Erre a metódusra az is kijelenthető, hogy fasiszta kutyából nem lesz liberális szalonna, lett légyen akármekkora szorulása is az átváltozni óhajtónak. Mert azt is tudjuk, amikor liberális báránykaként mutatkozott Orbán Viktor Mihály, akkor is kilógott a diktátoros farkaslába, csak a malackák nem vették észre.

Ennyit a nyomorunkról, az eleve elrendelésről és a történelmi szükségszerűségekről. Mert a női lap azt is elmagyarázta olvasóinak, hogy ami a hongkongi nénivel történt, mindennapos dolog. Hiszen – mint írták – a túlzott erőlködés miatt az agy oxigénellátásában zavar keletkezett, ez okozta az amnéziát, ami különben is csak átmeneti volt. Ebből fakad, hogy Orbán Viktor Mihály, amikor mindig mást állít, mint előtte két perccel, akkor jól megfontoltan hazudik. Nem lehet a szarásra fogni mindent tehát.

Szarvasok Bécsben

Sebastian Kurz is belebukott az orbánságba. Mint ismeretes, alkancellárja, Heinz-Crhistian Strache Orbán-módra szeretett volna újságot magának, oroszokkal vetetett volna egy video szerint, s amikor ez napvilágra került, lemondott. Mert igaz, hogy fasiszta beütése van a bácsinak, de minimális normák azért léteznek benne ezek szerint. Kurz kancellár a Strache koalíciós pártjából (FPÖ) származó összes minisztert kirúgta, és új választásokat íratott ki, mert így kell ennek lenni.

Az osztrák szociáldemokraták (SPÖ) viszont bizalmatlansági indítványt terjesztettek be a kancellár ellen, ezt természetszerűleg megszavazták ők, az FPÖ és a JETZT párt is. Az indítvány sikeres lett, Kurz megbukott, így az osztrák nép kezében van most a kancellár sorsa, és bizonyára bölcs döntés születik majd róla. Mert ennek is így kell lenni. Mindeközben Orbán Viktor úgy lépett át állítólagos osztrák barátja tetemén, mint valami szeméthalmon, kijelentve, mostantól az olasz – és nem az osztrák – modell a mérvadó.

Pedig az egész gebaszt voltaképp ő okozta. Strache rá hivatkozott, mint követendő példára. Ez rengette meg egész Ausztriát, míg itthon még csak tárgyalni sem lehetett róla, mert a Fidesz nem ment el a nemzetbiztonsági bizottság ülésére, ami módi jellemző a csürhére. Szóba nem állnak senkivel, jog, erkölcs lepereg róluk, szabályok, szokások nem érvényesek, egyáltalán semmi nem számít a hatalom akarásán kívül. Ezen túl egy perc alatt felejtik el a szövetségest vagy barátot is. Félelmetes egy bagázs.

Viszont az érdekes volna, ha mondjuk Salvini is belebukna valami Putyin közeli fruskába, hogy akkor az olasz modell mivé változna át seperc alatt, kazah, kínai vagy mi lenne az új nemzeti etalon. Ez is megérne egy mozit, ha nem a bőrünkre menne, ennek ellenére még megérhetjük. A mi kedves vezetőnk ugyanis Európa peremére került, megtalálta a megérdemelt helyét a senkik között, és ezt ő nehezen szokta viselni. Várhatók még cuki fejlemények, de addig is nézzük, hogyan jutottunk idáig.

Orbán koalíciós partnere Semjén elvtárs (KDNP a forma kedvéért). Illetve nem is koalíciós partner ő, hanem egy test és egy lélek, egy nagy győzelmi dalolásban egybeolvadva. Semjén elvtárs pedig szarvasra vadászott, mint ismeretes, szarvast reptetett korrupciós pénzen. S míg Strache csak tervezte a törvénysértést, Semjén bizonyíthatóan meg is valósította. Az osztrák lemondott, a magyarnak meg feljebb állt, hogy ne irigyelje senki a korrupciós vadászatért, mert részegek között kellett aludnia.

Semjén tehát nem mondott le, mint ahogyan azt a politikai hagyomány, erkölcs vagy szokás megkívánná, mert ilyet ő nem ismer egyáltalán. Szüksége sincs rá, mert Orbán elvtárs is korrupciósan röpcsizik, a veje pedig korrupciósan borítja sötétbe a városokat. (És akkor a többi köztörvényes galádságot meg sem említettük.) S míg Strache csak ábrándozott, ezek tevőlegesen (például OLAF által bizonyítottan) meg is valósították a bűncselekményt, s nemhogy nem mondanak le, még nagyobb a pofájuk.

Így átnézve ez a mi országunk kész Ninive vagy Szodoma, ami feltételezést az is megerősít, hogy a csürhe mindezek ellenére sorra nyeri a választásokat. A rájuk szavazóknak semmi erkölcsi, jogi, esztétikai kifogásuk ellenük nincs, úgyhogy tényleg nem tudom, miért járatom a számat, amikor értelme nem lelhető sehol sem. Talán az utókor számára, hogy a leendő régészeknek és történészeknek legyen más forrása is az átírt és személyre szabott történelem mellett.

Innen nézvést azonban – bár a szándéka nem ez volt – érthető Lázár elvtárs bécsi videója is, miszerint, ha nem rájuk szavaznak a nyomorultak, akkor Budapest olyan lesz, mint Bécs. S valóban, ha olyan lenne, itt már kő kövön nem maradt volna, Orbán, Semjén és a többi maffiózó pedig nem lemondással és bizalmatlansági indítvánnyal kellene szembesüljön, hanem a bilincsek kellemetlen szorításával. Ilyentől azonban tartaniuk nem kell egyáltalán, mert ez Magyarország.

És, hogy megemlékezzünk még egy másik szellemi nagyságról is, idézzük ide Matolcsy elvtársat még, aki szerint kies hazánk 2030-ra eléri Ausztria színvonalát. A pöttyös seggű a gazdaságra gondolt, és tévedett. Azt sem, és a társadalmi nívót sem érjük el soha a büdös életben, mert az ott Európa, ez a miénk meg, ez valami leírhatatlan diktátoros-keleti és banánköztársasági katyvasz. És ami a legfelemelőbb a dologban, honfitársaink jó része remekül érzi magát benne. Mint a tyúkgomba a tehénlepény alatt, ahogy az vasárnap is kiderült.

Most akkor?

Nem történt egyéb tegnap, mint amire számítani lehetett. Már este hét körül megjelentek az éterben az elviselhetetlenül arrogáns hangok, miszerint a lipsibolsik majd megint sivalkodnak, hogy csaltunk. Mi vagyunk többen, bekaphatjátok. – Mondták az amúgy borítékolható eredmény sejtésében. És még az is lehet, hogy csaltak, meg az is, hogy nem annyira. És nincsenek többen, viszont elegen vannak. Elegen, hogy támogassanak egy fasiszta, mondanivaló nélküli csürhét, és ennek én megadom magam.

Csak azt fura nézni, hogy a környező országokban ez az avítt, veszélyes és visszataszító gondolkodás nem tud győzni, nálunk viszont igen. Hiába, pöttyös a seggünk, mással ez nem magyarázható. Lehet most mellet döngetni megint, folytatni a dúlást felhatalmazásra hivatkozva, ami jogilag ugyan megvan, erkölcsről meg ne beszéljünk. Egy olyan banda győzött megint, amelyik számtalanszor bebizonyította, nincs az Istennek, embernek olyan törvénye – még, ha maga hozta is -, amelyet meg ne szegne.

Ezzel kell együtt élnünk, ha akarunk. Ha nem, el lehet menni, más nem marad, aki egyebet várt, mint ami történt, az nem erre a világra való. Annyi erkölcsi érzék maradt még a választókban azért, hogy az MSZP hajdani árulása és jelenlegi töketlensége, valamint az LMP kétkulacsossága meghozta a neki járó eredményt. Annyi tökösség viszont már nem, hogy a Fidesz is megkapja, ami neki jár, és soha nem is fogja. Tényleg többen vannak az elvakultak, a bávatagok és a jellemtelenek. Ez ellen pedig nincs mit tenni.

Ez itt nem az Ady-féle üdvözlet a győzőnek attitűd, nem is sajátos kései sirató, hiszen az ember folyamatosan a megvertség állapotában van. Elég csupán elmenni a boltba, ránézni a szomszédokra, hogy megtudjuk, hol is élünk. Ilyen értelemben a címbéli most akkor tanácstalansága sem a saját és a sorstársak jövendőjének szól, mert az már tíz évvel ezelőtt eldöntetett, hanem tényleg és valósan a Fidesz és birkahordája hogyan továbbja miatt tétetett fel. Mert rajtuk keresztül és általuk az országnak sem lesz mindegy.

Ugyanis, és ezt előbb-utóbb úgyis megtudják, a vesztesek közé lavírozták magukat, szóljon bármilyen győzelmi ének is itthon, és erre későn fognak rádöbbenni, és nekik fog fájni, nem pedig nekem. A Fideszre szavazók egyszer majd föltehetnék a kérdést, hogy a program, amelyet a vezérük hét pontban meghirdetett egyedül üdvözítőként, hogyan valósul meg, ha a főnök azt az Unióban képviselni nem tudja. Mert ott – az ő frazeológiájukkal – győztek a bevándorláspárti erők.

Ez úgy, ahogy van, böszmeség persze, de azt mindenképpen jelenti, hogy Orbán Viktor a perifériára került, s ha valami csoda folytán maradhatna a Néppártban – nem fog, pragmatikusan nincs szükség rá – akkor sem, azon kívül pedig a Salvini-féle zombikkal még inkább nem lesz szava. Mert Európa azért velünk ellentétben normális, tanult a történelemből, amire mi viszont képtelenek vagyunk. Ezért különleges nép a miénk és nem egyéb miatt.

A nagypofájú handabandázás, amely a Fidesz által politikának, erkölcsnek és világnézetnek neveztetik, csak az országon belül eladható, a nagyvilágban úgy kezelik, ami az értéke is, ellökik maguktól. Orbán tehát sehol semmit, az ország érdekeit meg pláne nem képviseli, ezzel majd el kell számolnia a birkái felé, ha igénylik. Nem fogják. Majd akkor, de már későn, ha Orbán folytatja a náculást, emiatt az ország rengeteg pénztől esik el és összeroskad. Ez a tán nem is olyan távoli jövő, és ezt jelenti a majdnem újabb kétharmad.

Ennek fényében fals a győzelmi tánc és a harsonák, mert magunkat ugyan becsaphatjuk, de a kapitalistákat nem. Az történt most, hogy újabb lépést tettünk a szakadék felé, s lehet ennek bávatagon örülni, de minek. Mint ahogyan sírdogálni sem kell, csak a törvényszerűségek működnek kérlelhetetlenül. Nem győzött itt senki tegnap, mint ahogyan nem is vesztett. Folytatódik a bábjáték, és ki hagyja magát zsinóron rángatni, ki pedig nem. Ez van, görcsölni fölösleges, az ellen tenni nem lehet, ha egy nép halálra ítéli magát, s közben jól mulat. Vigagyunk hát, míg el nem fehérül a száj is.