Kategória: Egyéb

Kiszel Tünde forevör

Mindenki el és megnyugodhat végre a vészekkel terhes világban, a megemelkedett, ünnepi napok arra is alkalmasak voltak ugyanis, hogy a mindenható sajtó kiderítse végre, miből is él Kiszel Tünde. Ilyen információk hiányában az ember hülyén halna meg, nem csoda hát, hogy egyből jól tudtam aludni, amint napvilágra került a titok. Annyira, hogy tiszta nyál csordult ki a szájam szélén.

Már az megérte, hogy a médium, amely dalra fakasztotta őtet, sztárnak nevezte, sőt, azt is meg lehetett tudni, hogy hajdan fotómodell volt, és ezt sem sejtettem eddig. Csak ülök itt a kajla birodalmam közepén, mint akinél ott van a bölcsek köve, és akkor a képembe tolják, hogy lószerszámot tisztelt uram. Mentségemre annyit tudok előadni, hogy ilyen szemöldök-kolbászkákkal, amelyekkel hősünk rendelkezik, én ilyen karriert nehezen képzeltem.

Viszont például Tállai et. arcszerkezete sem determinálja őt NAV elnökségre, és, hogy mért ő jutott az eszembe, az is mindjárt kiderül. Elöljáróban mentségemül még elmondom a tekintetes bíróságnak, hogy egyáltalán nem élcelődök és kajánkodok én a mi Tündénken, csupán egyetlen mondat miatt, sőt, egy mellékmondat miatt kattantam rá: „Hívnak sztárvendégnek, háziasszonynak különböző rendezvényekre. Voltam például szépségszalon megnyitóján, én vágtam át a szalagot.”

Hogy ő vágta át azt a nyüves szalagot, ez keltette fel az érdeklődésemet mindent legyűrő módon, hogy még azt az infót is elnyomta, miszerint: „Emellett lesz új falinaptáram, 2018-ban már tizenhetedik alkalommal jelenik meg a híres Kiszel Tünde-naptár. Volt már 3D-s, fekete-fehér, dominás bőrszerelésben és dobermann kutyákkal is.” Tünde tehát sztárvendég, és naptárakat készít. Minden tiszteletem az övé, hogy ebből tartja el a családját. Ehhez is kell egy bizonyos tehetség.

Ő sem más ebben a kontextusban, mint Vajnáné, azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy bár neki is csak az a foglalkozása, hogy visszaveri a fényt, igaz, kicsit törten, de mégis, és mégsem az adófizetők pénzén teszi ezt, mint az aranyat zabáló kolléganője, ami nem elhanyagolható különbség. Viszont ez egy ilyen ország, sőt, egy ilyen világ, amelyik tényleg a végóráit éli, de nem orbáni, hanem spengleri, vagy ha úgy tetszik, krausi értelemben. (Ezen tessenek elmerengeni kicsinyég!)

Másrészt pedig, ha jól belegondolunk, például Tállai et. is abból él, hogy szalagokat vagdos, méghozzá ipari mennyiségben. NAV-muftiként maximum a benzinárra hat oda a fatornyos falucskájában, viszont mindkét esetben a más farkával veri a csalánt, Tünde ellenben a saját szemöldökével hódít. Sőt, még a sorsunkba sem pofázik bele, szemben a képviselő hazabölcseivel, akiknek – és nem csak Tállainak – abban nyilvánul meg a népért dobogó szívük, hogy átadnak. Reggel meg este, éjjel és nappal.

Ez egy ilyen átadós ország, amelyben az a teljesítmény, ha szalagot vág át az ember, és olyan is. Addig még nincs veszve teljesen, míg Tállai et. is nem dönt úgy, hogy bikinis falinaptárral örvendezteti meg a nagyérdeműt, bár erre utaló jelek már vannak. Most meg nem mondom melyik, de valamelyik fideszes barom képe már díszített egy keresztrejtvényt. Hogy a megfejtés ő volt-e, azt nem tudom, de végül is, az teljesen mindegy, ha jól belegondolunk az egész szétbarmolt cirkuszba.

Rakott krumpli

Most már, így, karácsony harmadik napján, a csupasz csízek köszöntése mellett az is lehet, hogy elfogytak azok a tojások, amelyet száguldozó országunk egyik egyetemének oktatói kaptak jutalom gyanánt pár napja.

Ki Bözsi-jegyet faszol (by: Svejk), ki meg tojást, böcsüljük meg magunkat a NER kiteljesedésének idején. Főleg úgy, hogy a forradalmár-töltényből nem is mindenki kapott, csak azok, akik igazán jól dolgoztak. Ez érthető a mai árak mellett.

Mindebből kitetszik, hogy öles léptekkel haladunk az ideális társadalom felé. A teljességnek azt a fokát ugyan még nem értük el, mint Rákosi pajtás fennhatósága idején, amikor a falun élő elvtársak ilyen adományokkal halmozták el – az üresre söpört padlás árán – a városon harcoló elvtársakat, hogy mindenkinek nagyon jó legyen.

Esetünkben egy szponzor cég küldte az élelmet az oskolának, ami sajátos barter egy egyetem esetében, de nem lehet minden teljesen tökéletes.

A tojások hasznosításának számos módja ismeretes még Demszky megdobálása mellett, nekem most épp a rakott krumpli jutott az eszembe, és nem ok nélkül. Pártunk prominensei ugyanis szerte Neriában nyakló nélkül osztogatják az életet adó gumókat, hogy örök hálára kényszerítsék a reszkető gyomrú polgártársakat.

A krumpli önagában is klafa eledel. Gondoljunk csak bele, Virág elvtárs is mily alélva dicsérte ennek a mi népünknek a leleményességét, midőn Pelikán elvtárs hamuban sült krumplival kínálta őt és kalasnyikovos pajtásait még a sokadik letartóztatás előtt.

Kis kitérővel megemlékezhetünk Kádár apánkról is, aki rendszeresen a krumplileves erkölcsi talapzatairól értekezett. Így, tojással együtt azonban már félig megvan az alapanyag egy mutatós rakott krumplihoz.

Aptya az egyetemen kap tojást, anyjuk meg beáll a Rétvári kígyózó sorába, és a konzultációra buzdító kiadvány mellé hóna alá is vághat egy zacskó krumplit, és még csak vonattetőn sem kell keresztbe hasalnia. Kolbászt pedig szeretett vezetőnk adhat. Mindig ilyenek töltésével cifrálkodik, igaz, egyre kevesebbszer.

Ahogyan elhatalmasodik rajta a diktátor-tempó, úgy hagyja el a hamis népi szokásokat, mint kolbásztöltés, gulyások kevergetése és kisüstis butykosokkal való fotózkodás. Ő már teljesen elemelkedett az anyaföldtől, nem véletlen tehát, hogy ilyenkor, karácsony táján ezrek imádkoznak érette és hozzá.

Akik épp sorban állnak valamely kies téren, mert sem tojást, sem pedig krumplit nem kaptak, kolbászról nem is beszélve, és valami érthetetlen okból mégis ragaszkodnak a nyüves életükhöz, ők biztosan nem rebegnek hálát egyetlenünknek, és nem foglalják imába a nevét.

Főleg majd akkor, ha Pártunk végrehajtja diablós elképzelését, és betiltja az éhezők etetését. Meg azután, hogy elmúlik a szeretet ilyetén tobzódása, amelyet a kisjézus világra jövetele ereszt rá a világra, és minden visszazökken a rendes kerékvágásba.

Tehát az emberek éhen halnak és megfagynak, míg egyszer csak kinyílik a pitypang, a Kerényi pedig megírja. Most jut eszembe egyébként, hogy a tejfölt meg kifelejtettem a receptből, pedig anélkül nem megy. Következésképp cseszhetem a rakott krumplis ábrándokat, mert olyan vagyok, mint a szövőlány, aki cukros ételekről álmodik.

Megnézem inkább a verébzenészeket a körtefán, és sütök krumplit héjában Harrach et.-nak, mert ilyen az én életformám. Imádkozzunk!

NEGYVENNYOLC FAGYHALOTT – a „normálisnak nevezhető időszak” előtt

Karácsony előtt – mint rendesen- ismét jelentést tett közzé a Magyar Szociális Fórum: Ősz eleje óta országszerte negyvennyolcan fagytak meg, köztük egy csecsemő. Statisztikailag „nincs ezzel semmi baj”, a negyvennyolc haláleset nyilván „belefér”, meg aztán a Magyar Szociális Fórum nem éppen kormánypárti szócső, tehát szinte „mindegy” mit jelentenek.

„December elejéig huszonhárman, azóta pedig további huszonöten fagytak meg. Az újabb 25 áldozat többsége fűtetlen lakásokban hűlt ki végzetesen, a többiek a szabad ég alatt, illetve kórházba szállításuk közben, vagy odaérkezésük után haltak meg, mert már nem tudtak rajtuk segíteni – tudatta az emberjogi szervezet.”

Különös, hogy miközben a karitatív szervezetek, az egyházak, pártok és mindenféle szalagvagdosó hatalmasságok folyamatosan azzal vannak elfoglalva, miként mutassák, mennyit tesznek a közért, éppen decemberben sokasodnak meg a fagyhalottak! Hja, és ami ennél is különösebb, hogy az idén a hideg is messze kerülte szűkebb pátriánkat, s ezek a szerencsétlenek, mit sem törődve a viszonylag enyhe téllel, éppen a hideg okán patkolnak el, rontva ezzel a fent említett hatalmasságok esélyeit.

Pedig minden kétséget kizáróan érik az újabb „még négy év”, jön újabb négy tél, melyben a jelek szerint csak a magatehetetlenül széttárt karok, a tehetetlenek száma fog növekedni…

Egy jó nevű publicista – nem kertelve, nem vacakolva – simán leírta, hogy: „Hiába tiltanák meg azt is, hogy magunkon és egymáson segítsünk, engedelmes fagy- vagy éhhalálra ítélve bennünket, addig is, amíg egy normálisnak nevezhető időszak nem köszönt be, marad az egymásra figyelés, a rokonok, szomszédok, a környezetünk szükségeinek felismerése, és segítségnyújtás, amennyire rajtunk áll.” Na ez az ami végképp érthetetlen!

Hetek óta disputa tárgya, hogy esetleg betiltanák az egymás segítését, nem lehet majd ételt, karácsonyfát, meg meleg holmit osztani – csak az egyenlőbbeknek hagynák meg e kiváltságot. Vészharangok kongnak, s a valódi intézkedések helyett csak a Magyar Szociális Fórum statisztikája hallatszik arról a negyvennyolcról, akin már nem tudtak segíteni.

Mikor lehet végre arról olvasni, miként találunk újra magunkra? Egymásra esetleg?

Nos, e kérdés persze nem annyira „költői”, a válasz egyszerűbb, mint gondolnánk! Éppen csak két feltételnek kell teljesülni, s a dolgok képesek jobbra fordulni!

Az egyik a szegények vegzálásának betiltásával kezdődhet. Semmi szükség arra, hogy a nincstelenek és rászorulók, mint biodíszlet legyenek mozgósíthatóak, ha egy oligarcha méltóztatik végre vakarózni egy keveset! Kevés annál utálatosabb dolog van, mint, amikor egy tekintélyes vagyonokat eltüntető semmirekellő éppen abban tetszeleg, hogy tett, netán adott valamit másoknak. Közéjük ruccan és vigyorog, aztán felsorolja mindazt, ami mögé rendre bevackolja magát, végül diadalittasan mesél egy jót önmagáról – mintha ugyan ez valakit érdekelne! Igaz, publikum, nézőközönség, rajongótábor sehol, soha nem érkezik, csak a kivezényelt hivatalnokok tapsikolnak álmosan… Hja és mindezek után az üres gyomrok üresek maradnak, a fázósak pedig meggebednek a négy fal között, persze!

A másik feltétel lehetne a kölcsönösség. (Szolidaritást már írni is botorság!) Mert talán a szegénynek, a rászorulónak is jólesne, ha olykor meghallgatnák, ha kifejezhetné az érzéseit, a gondolatait, a háláját! Az ő szíve sem kellene, hogy beledermedjen a tehetetlenségbe! Ha majd a polgármestereket, püspököket, minisztereket, meg képviselőket meglephetik végre a mélyszegénységben élők. Kivezényelve azokat a terekre, összetákolt alkalmatosságaikon megterítve nekik, elébük lökve némi lebbencset, odaállhatnak melléjük fotózkodni! Hja, azok lesznek csak szép idők!

Amikor a normálisnak nevezhető idők beköszöntenek…

A mesének vége, aludjatok jól! Szép álmokat… ott a fűtetlen szobákban!

Tények

Áldott, békés, örömökkel terhes karácsonyi estét kívánunk minden cukorfalat nézőnknek és azok teljes családjának a kisded születése utáni első napon. Lássuk ünnepeket rengető híreinket ebben a csodás, tavaszias időben.

Késsel gyilkolt szenteste előtt

Késsel szúrta le férjét egy ….beli asszony, a szomszédok megdöbbentek, és értetlenül állnak az eset előtt. Elmondták, hogy a férfi már többször emlegette, el akar költözni a feleségétől, csak nincs hová mennie. Az asszony a polgármesteri hivatalban, a férfi az idősek otthonában dolgozik, illetve dolgozott, pardon. Jó ember volt a Lajos – mondta el az egyik helybéli – sokat segített az öregeknek. A felesége halkszavú nő volt, veszekedést soha, a gyilkosság estéjén sem hallottak a házból. A falu kollektíven és tátott szájjal figyel, a nő szabadlábon védekezhet, míg kiderül, hogyan és miért mészárolta le nagy-nagy szeretettel a hites urát. Legyenek óvatosak a karácsonyfával, és csatolják be a biztonsági öveket.

Leégett a ház, meghalt

Teljesen kiégett egy ház …ban, a tűz keletkezésének okát még vizsgálják. X. Béla, a tűzoltóság szóvivője híradónknak elmondta, nagy erőkkel vonultak a helyszínre, négy környező településről is érkeztek tűzoltók, és riasztották a katasztrófavédelmet is, de a tüzet nem tudták megfékezni. A házban egy elszenesedett holttestet találtak. A szomszédok sírással küszködve elmondták, hogy jó ember volt a Lajos, sokat segített az időseknek. Furcsa hangokra ébredtek, kirohantak, de segíteni már nem tudtak, mert méteres lángok csaptak ki az épületből. A tűz keletkezésének okát még vizsgálják, de legyenek óvatosak a karácsonyfával, és csatolják be a biztonsági öveket.

Gáz-, és vízcsőtörés.

Egyszerre törött el a gáz és a vízcső …ban, a …utcában. Száz méteres körzetben ki kellett üríteni a házakat. A szomszédok értetlenül állnak az eset előtt, egyikük elmondta, hogy az utat nemrégiben aszfaltozták újra, amit nagyon szépen köszönnek, de nem ártott volna előtte kicserélni a csöveket, mert ez a vége. A kilakoltatott emberek a falu víz-, és gázmentes, magasabban fekvő részein jutottak ruhához és élelemhez, mert az emberek jók. Van azonban, akinek semmi nem elég a boldogságból, az egyik kitelepített kameránk előtt elmondta, hogy mindenki csessze meg, most hogyan fogadja a karácsonyi vendégeket. Még nem döntötte el, kit fog megölni, de önök vigyázzanak a karácsonyfával, és csatolják be a biztonsági öveket.

Részegen fának ütközött, előtte sörösüveget vert szét haragosa fején

Sok hűsit fogyasztott …ban K. Lajos december 24-én a helyi vendéglátóipari egységben, a „Csupederű”-ben. Itt összeszólalkozott S. Bélával, aminek folyományaként egy sörösüveget vert szét országos cimborája fején, aki még csak bele sem halt a mókába. A szomszédok értetlenül állnak az eset előtt, senki nem hallott szóváltást, egyébként a Lajos jó ember, sokat segít az időseknek. Az apró nézeteltérés után K. Lajos autóba ült, egy rázós szakaszon elveszítette uralmát a járműve felett, felhajtott a járdára, de senki nem sikerült elgázolnia. Később a kerítésnek ütközött, de nem sérült meg. Szabadlábon védekezik, lehet, hogy egyszer kap egy picinke büntetést. De önök vigyázzanak a karácsonyfával, és csatolják be a biztonsági öveket.

A hitünkből fakadó derűre figyelmeztetett Erdő Péter

A karácsony nagyszerű alkalom, hogy továbbadjuk a hitünkből fakadó derűt – mondta Erdő Péter bíboros, prímás, esztergom-budapesti érsek az M1 aktuális csatorna hétfő esti műsorában. A bíboros szerint a karácsonyi örömhír arról szól, hogy a mindenható Isten szolidaritást vállal az emberrel, egy lesz közülünk, hogy minket is a saját boldogságába emeljen. Ezt az örömöt, az ebből táplálkozó optimizmust a keresztény embernek napról napra meg kell élnie, és tovább is kell adnia a többi embernek. A bíboros utalt arra, hogy mindenki vigyázzon a karácsonyfával, és csatolja be a biztonsági öveket is. Minden halit, drága, egyetlen nézőink, további ezerszer áldott, békétől és boldogságtól roskadó ünnepeket. És ne feledjék: vigyázzanak a karácsonyfával, és csatolják be a biztonsági öveket.

FÁZÓSSÁGÁT ODAADJA A TÉLNEK – a szegénység, ami csak a hatalmasságoknak felvállalható

Szegénynek lenni – elviselhetetlen kirekesztettség, bélyeg, olykor szabálysértés, sőt néha bűn, kellemetlen érzés mindazok számára, akik nem szegények…

A legszomorúbb az, hogy a sor még perceken át folytatható lenne. Mindez egy olyan országban, ahol a propagandisták szerint már híre-hamva sincs a szegénységnek. A „szegény” lét legelviselhetetlenebb oldala a közbeszéd, a pletyka, mely mára a szimpla dumák legnagyobb részét jelenti. Kibeszélni, megdumálni valakinek a szegénységét, rákérdezni, mintegy „bevállaltatni” az egyébként szimplán elviselhetetlent – a megnyomorításnak az a legaljasabbik foka, mely a ma közszereplőinek az egyik legkedvesebb lova.

Szegényekkel képileg vegyülni, visítani a mások megsegítéséről, keresztbe tett kézzel pózolni néhány nyomorult társaságában – persze jó testbeszéddel kimutatni, hogy semmi közünk hozzájuk – na ezek azok a hányinger keltő megmozdulások, melyek így, a „szeretet ünnepe” környékén elborítják a horizontot.

De jó volna végre tisztázni, hogy felvállalható-e a szegénység, s ha igen, akkor mindebből mi a jó a szegényeknek? De jó volna nem úgy tenni mindazt, amit köröttük zsongva cselekszenek, hogy az az elsőtől a legutolsó pillanatig szánalmat, megvetést szül! Talán, mert mindössze szánalomra és főleg megvetésre nincs szüksége annak, aki megnyomoríttatott!

Miért nem lehet egyszerűen betiltani a szegénység, a szegények felhasználását mindenféle aljas kampánycélokra? Miért nem elég, ha a szegények a kitárt kapuk mögött, a zárt udvarokban falatozgatnak fogatlan szájukkal – miért kell élő egyenesben közvetíteni, amint egyesek a hetek óta tartó nélkülözés okán falnak, zabálnak, szinte már-már állatias szinten?

És mindehhez miért kell ott őrködni a miniszternek, a közszolgának, vagy éppen a papi méltóságnak? Tényleg kielégülést okoz, ha önmagát szemlélheti egy „jóságos”, amint „kvázi” adakozik? ( Főleg úgy, ha az adományhoz az égvilágon semmi köze, csak ő éppen ott fűrer, ahol a pénz csordogál… Tehát, szerinte ő adja, csak mert neki áll módjában kimondani az utolsó szót, stb.)

Egy szó, mint száz, ez az egész mocsokság nem gond, nem bűn, persze, nem is szabálysértés, csak éppen a jó ízléssel áll szemben! Ha pedig az aktuális „hatalmasság” még véletlenül sem intelligens, csak éppen „tanult” figura, akkor ezt az egész jó ízlést is hiába magyaráznánk neki. Bunkó! Ennyi az egész, ne is erőlködjünk vele! Adjunk a kezébe ollót, meg több méter szalagot, gurgassunk utána mobil emelvényt, sok mikrofonnal, hogy böföghessen, aztán várjunk tisztes távolból, hátha elmúlik!
Amúgy a szegénység felvállalhatatlan! Mert ma minden külsőség, ma minden külcsín! A belbecs már rég elveszett, s a szegénység, mint valamiféle balul elsült nüánsz – csak egy rossz maradvány, átok, leradírozhatatlan sallang – de akkor meg miért akadnak mégis, akik elvárják, hogy viselhető legyen?

Mindez miért éppen most, karácsony idején ennyire kiélezett?
Nos, mindössze azért, mert még kb. két napig lesznek Magyarországon megsajnálható, biodíszletként elővonszolható szegények! A többi, uszkve háromszázhatvan napon keresztül azt csinálhatnak, amit akarnak! Nincs szükség a továbbiakban a szegénységükre…
Hála József Attilának, azért a szegénység alapfogalma már egy ideje tisztázott.

Csak, hát – egyesek nyilván nem hallottak még erről a József Attila nevű manuszról…

Ha az Isten íródiák volna
S éjjel nappal mozogna a tolla,
Úgy se győzné, ő se, följegyezni,
Mennyit kell a szegénynek szenvedni.
Aki szegény, az a legszegényebb,
Fázósságát odadja a télnek,
Melegét meg odadja a nyárnak,
Üres kedvét a puszta határnak.

Köznapokon ott van a dologba,
Várt szombatját száz gond nyomorítja,
S ha vasárnap kedvét megfordítja,
Akkor máris hétfő szomorítja.

Pedig benne laknak a galambok,
Csillagtollú éneklő galambok,
De így végül griffmadarak lesznek,
Hollónépen igaz törvényt tesznek.

Kampec dolores LXVII. – Gyilkosság szenteste

Miután Béla csúfos kudarcot vallott, hogy templommá alakítsa át az ivót, a rá jellemző határozottsággal még a nyomait is el akarta tüntetni átmeneti gyengeségének. Így akkurátusan letépkedte a fényfüzért, elfújta és a szemétbe hajította a gyertyákat, a betlehem kajla alakjait pedig hátra, az udvarra vitte a rigókhoz, akik kitörő örömmel fogadták, és rögtön rátelepedtek a kisjézus feje búbjára azzal a meggyőződéssel, hogy tavasszal nem kell otthonkereséssel bajlódniuk.

Béla nem akarta megtéríteni őket, mégis úgy tetszett, hogy sikerült. Hiszen, ahogyan ott csipegettek a jászol körül, olybá tűnt, mintha a szent szűz és a kisded előtt hajlongtak volna, keresztet vetni azonban az evolúció sajátosságai miatt nem tudtak, így maradtak pogány útonállók vagy hitetlen gyaurok. Ez csak megközelítés kérdése volt, de egyszersmind így lettek végtelenül szabadok is, mert a dolgokat annak látták, amik. A girbegurba jászlat komfortos költőhelynek, a szamarak és háromkirályok pedig éppen jó kilátóhelynek bizonyultak, ahonnan a macska gyilkos, torokroppantó szándékait lehetett szemmel tartani.

Béla egy szempillantás alatt jött rá, itt van itthon, és nem a bádogbános kénköves-tömjénes világában. S mivel abban teljesen biztos volt, hogy a rigók univerzumát jobban szereti, mint azokét, akik embernek nevezték magukat, nem kellett magát sokáig noszogatni, hogy döntésre jusson, kivel is tölti a szentnek nevezett estét. Leendő vendégeit jobban is ismerte, hiszen abban az időben, amikor a fa koronájában lakott, már összehaverkodtak, és az ebédjük is közös volt, mert érett a cseresznye.

Ilyen gazdagság azonban most nem kínálkozott, ezért Béla menüt állított össze, amelyben száraz zsemle, szotyola és vörösbor szerepelt. Ezt mindannyiuk számára megfelelőnek tartotta és elégnek, sőt, még a terítéssel sem kellett bajlódnia. Elég volt a földre szórni a morzsákat meg a magokat, és a vendégek máris odagyűltek, illegetve magukat. Nem kritizálták a fát meg az ajándékokat, nem kevesellték, fitymálták, hanem illően csipegettek, minden rendben volt tehát. Béla is épített magának fészket koszos kabátokból és takarókból, hogy ne fázzon a segge, mert nem akart székre ülni, ami az udvar kontextusában trónusnak tűnhetett, és rossz vér fakadt volna belőle. Mert az jött volna le, hogy vannak egyenlőbbek, de ez itt, az udvaron egyáltalán nem volt divatban.

A fröccsök ura csak nézte ezt az új hóbortot, és voltaképp örült neki, mert nem fenyegetett az a veszély, hogy Béla a körülötte lévő világgal szokás szerint pörölve valami olyan őrültséget csinál, mint amit szokott, s amelyek után szirénázva szokták elszállítani az emberek hamis idilljét védő egyenruhások, és tudós doktoroknak is átadták már nem egyszer.

Így telt el méla idillben a hét, ami karácsonyig hátra volt, eközben pedig Béla úgy megszőrösödött, hogy úgy tűnt, tollat kezd növeszteni, és lehet, így is történt. A szent naphoz közeledve azonban egyre aggasztóbb tüneteket produkált, ami annak volt betudható, hogy csak száraz kenyéren, szotyolán és vörösboron élt, hiába próbált valami mást belediktálni a kocsmáros, kilátástalan igyekezet volt minden.

Viszont a madarakkal egyre jobban megértette magát, azt meg kell hagyni. Mormogott és sutyorgott hozzájuk, és ők dallal feleltek. Eleinte Béla is próbált fütyörészni, kevés sikerrel, és egy idő után föl is hagyott a hiábavalósággal, mondván, magyar ember szó nélkül is érti egymást. Ez már a láz első jele volt, de nem törődött vele, mert nem is akart igazán.

Kegyes volt az Úr ebben az esztendőben, mert a fagyokat másfelé küldte. Béla lába azonban – szokás szerint – mindig fázott, de a rigókat is hiába kérdezgette, hogyan csinálják, hogy a gyufaszál lábuk nem fagy le, azok háládatlanok voltak, még csak nem is feleltek, sőt, minden bizonnyal cukkolódási szándékkal most is fejeset ugráltak a vödörbe, akár nyáron, és még attól sem féltek, hogy fölfáznak a vízben.

Így érkezett el huszonnegyedike, s amikor a műanyag motorosok kilátástalanul rótták az utcákat, hogy otthon bánatos szemű anyjuk titokban és káromkodva földíszítse nekik a fát, az olajos hajúak pedig a kocsmában feleseztek, hogy felkészítsük a szívüket a megváltó csillagszórós fogadására, Béla kint az udvaron ülte friss birodalma ünnepét, és kékszegélyű kistányérba töltötte a vörösbort, hogy a rigók is részesülhessenek az áhítatból. Óvatosan kortyolgatták eleinte, de aztán úgy belejöttek, hogy alig lehetett pótolni a fogyást, és olyan dzsmeborit csaptak, amilyet még nem látott a világ, de az udvar semmiképpen sem.

Össze-vissza fütyöltek és ordítottak, szaltókat ugráltak a vödörbe, és akkora volt a jókedv, hogy azzal sem törődtek, ha pilincka lábaik összegabalyodnak, és nem tudnak kikászálódni a jászolból. Teljes volt a hepaj, még a mókus is megállt, úgy nézett csőrre, fejre, hogy mi folyik itt. Az éjféli misére a pince mélyére katonás sorban induló patkányok pedig felháborodva hümmögtek, a fejüket csóválták, és a fiatalabbak szemét eltakarták, hogy ne lássák a züllés mérhetetlen fokát, ami számukra ismeretlen volt, mert soha nem látták a Napot. És ahogyan az rossz filmekben lenni szokott, a móka és kacagás egy csapára fordult horrorba, mert a macskára senki nem figyelt.

Az őrszem ott dülöngélt az egyik bárány fején, és nem látta meg a sötétben megbúvó még sötétebb árnyat, aki a leghangosabbat, amint épp újabb kortyokért hajolt a kistányérra, a fejénél kapta el, és éppen csak hallani lehetett a koponya roppanását, azonmód tűnt is el vele, iszonyú józanságba döbbentve az egész mulatozó kompániát.

Ekkor hívott harmadszor a templom harangja éjféli misére, s ahogyan a tudatlan emberek indultak dicsérni azt az urat, aki ilyen aljasságokat is jó szemmel néz, a kongás lélekharanggá vált, a rigók jajveszékeltek, Béla pedig mélyen szégyellte magát, hogy rájuk hozta a bajt a borával.

A mindent megülő gyász pedig nem engedte látni, hogy a gyilkos a tetemet az udvar végében hagyja, mert éhes nem volt, telezabálva magát mindenféle halakkal, hanem azért ölt, mert úgy tartotta a kedve. És jámbor szemekkel, merengve várta a kályha előtt, hogy hazatérjen duplagyűrűs gazdája, akinek álságosan dorombolhat. Még szerencse, hogy Béla ezt nem látta, mert üveges szemekkel ült a hirtelen támadt mérhetetlen csöndben gyalázata kellős közepén.

Váltásidő

Csak egy csöppet nem figyeltek a TEK harcosai, mert éppen váltásidő volt – ezt Bakondi árvízügyi gurutól tudjuk -, és seperc alatt összegraffitizték a járgányukat nekik. Méltatlan móka, hogy miközben marcona migráncsokat remélnek, akiktől megvédhetik a kisjézust, vásott polgártársak zavarják meg a spréjükkel a vadnyugati tekintetű férfiakat, és a legenda máris oda.

Az elmúlt napokban égette a szívemet az ismeret hiánya, hogy nem tudtam nevén nevezni a most megszentségtelenített sok kerekű izéket, de tegnap kiderült, hogy BTR-nek híják Már ezért megérte az egész hacacáré. Meg azért is, hogy kiderüljön, a magyar kommandós az olyan magyar, ha tetszenek érteni. Az incidens után lányos zavarukban egy furgonnal takarták el a gyalázatot, mert nem volt nekik kromofágjuk.

Ezek a BTR-ek viszont valami okból nagyon fontosak a mostani hétköznapokban, és a NER kommunikációs gépezete mozgásba is lendült, hogy megmagyarázzák a szüzesség elvesztését. Ezekből aztán kiderült, hogy Orbán magánhadserege fegyvertelen népekkel – mondjuk, akiknek sípja van – talán (de nem egészen biztosan) el tud bánni, a gyorsmozgású, flakonnal szerelkezett proletár már nagy falat neki.

Visszatérve azért erre a Bakondira, aki a jelek szerint nem csak az árvízhez meg a gumicsizmához ért, ő úgy magyarázta a malőrt, hogy a pancserekből legott hősök lettek, akiknek – így a vizesember – nem a csapatszállítójuk, hanem a karácsonyi vásáron tartózkodók védelme a feladata. A kettő összehangolása, viszont már őrjítő logisztikai dilemma, és ebből – így ez a Bakondi – egyesek viccet csinálnak.

Azt megnézném, hogy a világ más tájain lehet-e viccelődni kommandósokkal, de, mint azt már pedzegettem, ezek a mieink nem dzsihádisták, hanem részeges bölcsészek ellen vannak idomítva, de még ezekkel sem bírnak. Mert a renomét annyira fontosnak tartották helyre állítani, hogy az M1-en már elfeledték ezt a váltásidőt, és más lett az ok és indok, hogy mért voltak töketlenek a kemény fiúk.

Bizonyos Jasenszky Nándor, a TEK szóvivője az igazmondó csatornán már azt magyarázta, hogy, amikor a spréjjel nekitámadtak ennek a BTR-nek, akkor egy jelzés nyomán minden TEK-es, aki élt és mozgott, egy gyanúsan viselkedő embert hajkurászott, de nem találták. A „páncélozott jármű” vezetője volt csak ott, de neki nem dolga figyelni az embereket.

Biztosan időre kell megfejteni neki a keresztrejtvényt, amelyben a vízszintes sorban arra keresik a választ, hogy ki a hülye. Mert ez a szóvivő még azt is elmondta, hogy – ezt idézni kell – „A páncélozott jármű azért is van körbekordonozva, hogy ne másszanak fel rá.” Mindemellett annak örültek még a mértékadó műsorban, hogy a népek gyöngéden szeretik ezt a BPR-t. (Na, mindegy)

Viszont nekem erről, hogy olyan telefonhívással csalták el a fogdmegeket a tankjuktól, hogy gyanús külsejű alakot láttak, a Bud Spencer-Terence Hill páros „Bűnvadászok” című örökbecsűje ugrott be. Abban is ilyen szesszel távolították el az útban lévő hekusokat, és ennek lett a vége, hogy ”Te mondd, hogy rablás, a te hangod mélyebb”, mint emlékezhetünk.

Az film volt, ez viszont a valóság, ami egyáltalán nem érdemelné meg, hogy ennyit foglalkozzunk vele, ha a TEK-ről szólna csupán. Viszont ez az egész a NER foglalata inkább a rongyrázó pitiánerségével, a lufivá fújt dölyffel, és a működésképtelenséggel. Ebben a történetben benne van az elcseszett, szétkúrt Magyarország, és még egy valami. Hogy miheztartás végett szereti mutogatni egyetlenünk, van neki ilyenje, és nem fél használni.

Most pedig mindenki arra gondol, amire csak akar. Én például kiflire.

AZ EGYENLŐBBEK KARÁCSONYA – meg akiknek most is csak tömlöc jár

Valaha azt gondolhattuk, hogy a Karácsony – így, nagybetűvel – bárkié, tehát mindenkié lehet.

Ez az a nap, amikor a hős tábornokok elrendelik a tűzszünetet, amikor megenyhülnek a jégszívű bankárok, s a legszegényebbek otthonaiba arany manírt varázsolhat egy éjszakán át a millió gyertyaláng… Legalább egyetlen napon mindenki jóllakhat, pattogó tűz költözik a korábban jéghideg kandallókba, s a házőrző ebeket sorra betessékelik az árnyas előszobákba.

Ugyan már!…

Valaha kizárólag azért gondolhattuk ezt, mert jóságos és régimódi mesekönyveinkbe még nem költöztek be a legeslegújabb kor agyonmanipulált mítoszai, a megfelelés kényszerében vergődők legfőbb támasza nem írta újra a világ rendjét, s mi lájkok nélkül is tudtunk hinni bizonyos dolgokban.
Jött a december huszonnegyedike, osont a ropogó hóban… hetekig lázasan készülődve dugdostuk a magunk által barkácsolt meglepetéseinket, s esténként lázas izgalommal próbáltuk kilesni a nekünk szánt csomagok titkait. És azon a bizonyos estén mindenki boldognak látszott, mert az égvilágon semmi más feladatunk nem érkezett!

A mai nap híre, hogy „nyomkövetővel a lábán, házi őrizetben karácsonyozik szegény M. Richárd”.

Csak a rozogább emlékezettel rendelkezők kedvéért muszáj leírni, Emrihárd az a fickó, aki kinyírt két nyomorult közlekedni merészelő polgárt a Dózsa György úton, vagy, ahogy a szakszöveg diktálja: M. Richárd „a gyanúsított közúti veszélyeztetés bűntette miatt indult büntetőeljárás hatálya alatt követte el azt az újabb cselekményt, amely bizonyítottság esetén halálos közúti baleset gondatlan okozásának vétsége és kábítószer fogyasztásával elkövetett kábítószer birtoklás vétségének a megállapítására lehet alkalmas.”

„Mint ismert, a tragikus baleset május 15-én délután történt. A körülményekről a rendőrség akkor annyit közölt, hogy két autó karambolozott a Kassák Lajos és a Dózsa György út találkozásánál, és az egyik jármű az ütközés erejétől belerohant a buszmegállóba. A szemtanúk arról számoltak be, hogy a fehér kabrió nagy sebességgel rohant bele a másik, éppen kanyarodó Citroën oldalába, amely így a várakozók közé csapódott. A balesetben a Vízművek két munkatársa vesztette életét. Egy 23 és egy 37 éves férfi…”

Emrihárd megölt két embert. Ennyi. Na persze, csak bizonyítottság esetén!

Ő az egyenlőbb. Az egyenlőbb karácsonya lett a napi disputa tárgya.

Mert ma az volt a kérdés, vajon miként lehetne őt végre szabadon engedni, „lábperec” nélkül – ugyan, hogy is élvezhetné kicsit jobban az ő gyönyörű életét Karácsony ünnepén, távol az ő rideg otthonától, mondjuk egy tengerpart, egy beach homokján, néhány szilikoncsöcs társaságában.

Mert szegény Emrihárd, miután kinyírt két embert, házi őrizetbe került, s most azt újabb három hónappal meghosszabbították. Márciusig szinte biztos, hogy odahaza kell átvészelnie, lábpereccel a bokáin ezt a szörnyű telet!

Az egyenlő nem ölt meg senkit.

Megilletné őt is az ártatlanság vélelme, de őt már mindenféle bírósági tárgyalás nélkül elítélte a magyar parlament.

Igaz, valódi meghallgatása valahogy elhúzódik, valami miatt akadályokba ütközik, tehát nem volt…

Nála nincs szükség a bizonyítottságra!
Neki nem adtak lehetőséget, hogy házi őrizetbe kerülve szerethesse gyermekeit, hogy gondoskodhasson róluk, akár lábpereccel is!
Márciusig szól az ő hosszabbítása is, a tömlöcben, ahova bezárattatott.

Ez lett a „szép kis megtorlás”, ezzé vált a kezdetben felfoghatatlan történet…

Valaha azt gondolhattuk, hogy a Karácsony – így, nagybetűvel – bárkié, tehát mindenkié lehet. Valaha kizárólag azért gondolhattuk ezt, mert jóságos és régimódi mesekönyveinkbe még nem költöztek be a legeslegújabb kor agyonmanipulált mítoszai, a megfelelés kényszerében vergődők legfőbb támasza nem írta újra a világ rendjét, s mi lájkok nélkül is tudtunk hinni bizonyos dolgokban. De ma már nincs jóságos és régimódi mesekönyvünk, nincsenek barkácsolt ajándékok, sem kilesett kincsek szanaszét! Ma valóság van, az egyenlőbbek karácsonya jön.

Ennyi!

Mi a büdös francért kell itt Emrihárd lábperecén meditálni! Ha akar, úgyis lelép! Megoldja… Neki nyilván klassz lesz ez a karácsony is! Ő Emrihárd. Egyenlőbb…

Most meg a korona

Pártunk és kormányunk erősen gondolt, pedig nem is Micimackó. E különös erőfeszítés után arra jutott – pártunk és kormányunk -, hogy „Szükségesnek tartja a Szent Korona mint a Magyar Állam folytonosságát és függetlenségét megtestesítő ereklye és a hozzá tartozó magyar királyi koronázási jelvények megismertetését, a nemzet tudatának és közjogi hagyományainak megfelelő erősítését.”

Erre egymilliárd pénzt szánnak jövőre.

Hogy mi lesz belőle, ha el nem cseszik, még nem tudható, fogvájó, vagy ha nem, hát kisnyúl. Balog páter lesz a főnök, és mindenfajta minisztériumok, egyházak és a Szent Korona Testület fog erősen dolgozni a majdan kitalálandó eseményeken. Ebből az fakad, hogy semmi jóra ne számítsunk, igaz, ilyen scifibe illő elvárásai már nagyon régen nincsenek az embernek ebben az országban.

A koronát hogyan lehet ismertetni, azt én nem tudom.

Ha csak a szomszéd Józsiból indulok ki, aki organizmus, ha nem vegetatív szükségletekről esik szó, csak annyit bír mondani, hogy he, és így kerek neki a világ. Ilyen Józsikkal van szügyig tele a NER. Korona, ugyanmá’, fröccs, és ricsaj. Másrészt ez az egymilliárd az semmi, lepkefing, egy Schmidt Maris a kisujját meg nem mozdítja ezért az apróért. De lehet megint mégis pofázni egy évig, hogy szent, független, nemzet, meg ilyenek, amiktől az elrévedést várja el a Viktor, nekem pedig tele van a tököm vele.

Mégpedig a Fidesz ócska és emelkedettnek vélt, amúgy meg avas szagú szimbólumaival, amelyek a középkorba álmodják vissza az országot. Már el is felejtettük nagy jódógunkban, hogy mivel kezdődött a kollektív őrület.

Emlékszünk még az Országimázs Központra? (Csak azért, hogy lássuk, nem most kezdtek lopni.) Nos, az ő szervezésükben 2000. január elsején megúsztatták a koronát, a Dunán vitték a Parlamentbe, hogy ott Habony gondoksága alá kerülhessen később. Lehet, hogy ő mutogatja majd a cuccost a milliárdért. Nem tudom.

A fülkeforradalom után voltak más cukiságok is. Fölidézem, mert nem árt a diagnózisnál, hogy a kórlapra rákerülhessen, nem hirtelen és váratlan ment el a csekélyke eszük, hanem kitartó munka eredményeként. 2010 áprilisában deklaráltan megszületett a NER, amiből lett NENYI is, a Nemzeti Együttműködés Nyilatkozata, amely annyira fontos volt, hogy kormányrendeletben tették kötelezővé a kifüggesztését a középületekben. Ezeket dobálták akkoriban tojással a forradalmárok.

Egy évre rá megszületett a gránit szilárdságú, amelyet a nemzet golyóstolla aláírt, természetesen. 2012. január elsején mindenfajta hazai és nemzetközi visítás ellenére hatályba is lépett, és ebből is sikerült cirkuszi mutatványt csinálni. A kormány kötelezővé tette, hogy az összes, mintegy háromezer kétszáz önkormányzatnak külön szobát, asztalt és asztalszolgát, valamint dekorációként virágot kell biztosítaniuk az új alkotmánynak a Magyar Közlönyben megjelent példány olvasásához, illetve a saját példány megrendeléséhez.

Most meg a korona következik, mert a hatalmukat ezek most már Istentől óhajtanák eredeztetni. Vagy köll valakinek egy kis apró.

Mindemellett ócska kis cirkusz csak ez is, mint az összes fölsorolt szarság, amitől sűrű volt az elmúlt hét és fél év, és penészes lett az ország. Arra gondoltam egyébként, hogy ezt az értekezést úgy oldom meg, hogy idemásolom a vikipédia koronás bejegyzését, és nyújtom a mocskos mancsomat a milliárdért, hogy elvégeztem a munkát. Többet más sem fog vele dolgozni, és értelme is csak annyi lesz – semmi -, viszont valaki elteszi a dellát, és az nem én leszek. Különben is rohadt hosszú szöveg van a mi drágalátos koronánkról ebben a vikiben, ember azt el nem olvassa. Viszont van benne egy érdekes mondat:

„A korona egy absztrakt, metonimikus képzet, amely a kormány létezésének jogi alapját biztosítja.”

Aha. Tehát nem a választás lesz az. Helyben agyunk.

AMIRŐL NEM BESZÉLHETÜNK BANDÓVAL – vajon a mi cenzorunk várja már a Jézuskáját?

Öregapám, aki meglehetősen egyszerű, amolyan kétkezi munkás volt, a „cementben” melózott egy életen át – ha éppen nem a Don poklában, vagy a Corvin közben harcolt… – minden pillanatban vigyázni próbált ránk.

Kedvenc szavajárása volt: az uraknak jó, nekünk meg jónak kell lenni! Kínosan ügyelt arra, hogy amit mond, csak azok előtt legyen hallható, akik azzal nem élhetnek vissza. Hja, a Don, meg az utána következő német, majd orosz hadifogság megtette a hatását! Tudta jól, van olyan, amiről nem beszélhetünk! Nem a félelem, inkább csak a tapasztalat irányította.
Nem félt, de féltett, s próbált józanságra nevelni…

Három évtizede már, hogy eltemettük őt…
Most mégis, egyre többször jut eszembe ez a „nekünk meg jónak kell lenni”! A dolog egyszerű: nem érezhetem magam szabadnak, nem gondolhatom, hogy önfeledten élvezhetem az életet – mert alig van úgy pár nap, hét, hónap, hogy ne tapasztalnám meg a retorziókat. A recept nem mai, de tökéletesre sikeredett az aktualizálás… talán túlságosan is tökéletesre!

A tegnap esti Bandó beszéd szétszakított néhány már eddig is bomló félben lévő kerítést, szétfeszített falakat, melyeket persze most kozmetikáznak beszari kollaboránsok, meg egyéb médiatéglák. (Emlékeznek, ugye, nem volt az olyan rég, hogy Cseh Péter plébános – szintén Baranyából! – kérdezni merészelt. Hatalmas napszemüvegében a tragacsába szerelt kamerába kérdezte korunk egyik legfontosabb kérdését: Kicsoda Habony Árpád? Cseh Pétert persze elcsapták, püspöke elzavarta, mert olyan kérdése volt, amit nem szabadott megkérdezni.)

Most Nagy Bandó András feszeget.
Olyan kérdést, amit nem szabad feszegetni!
Azt mondja, Kecskeméten a kórházban az a hír járja, hogy Orbán feleségét olykor elszállítják oda. Mert rendbe kell hozni, a családfő egy-egy kiadós verése után. És még azt is mondja Bandó – pedig nyilván ezt sem szabadna – hogy az önbíráskodás lassan kötelező lesz, de már bizonyára elfogadott eszköz – a „mindenki” kezében.

Ugye, hogy ezt a kérdést sem hallhatja majd senki.
Nem láthatjuk Nagy Bandó András szavait, mert letörlik.
Ez a sorsa a bátorságnak.
Elhatárolódnak tőle!
A cenzor betiltja, a cenzor letörli, letörölteti.

Még jó, hogy nekünk, szombathelyieknek nem kell elmagyarázni, hogy néz ki, milyen fazon a cenzor! Mi kérem az elmúlt években tökéletesen megismertük a cenzort! A cenzort, aki betilthatja mások véleményét, aki akár tömlöcbe záratja az ellenfelét, aki saját harsonákat építve sulykolhatja az iránta kötelezővé tett szeretetet a nap huszonnégy órájában…

P.s.:
Na, és azt már hallották, hogy ennek a cenzornak, a mi cenzorunknak a családtagjai milyen remek közösségi életet élnek? Lehet, hogy éppen a mérhetetlen szégyenük okán megváltoztak! Valahányan nevet változtattak a legnépszerűbb közösségi oldalon! Új család-nevük az IGAZSÁG! Hja persze, nyilván ez véletlen… Amolyan gyermeki csíny.
Hajajj, lehet, hogy erről sem szabad beszélni???

A cenzor mindenesetre várja már Jézuskát. Az övét!