Kategória: henry bergson

Háromszázadik napja van

Tihamér, az egér ücsörgött az egyujjas kesztyűje ajtajában, kis sámlin lógázta a lábát, és most nem Clasht hallgatott, hogy kiszakadjon a plafon is, hanem méla meditációs muzsikát szitárok prüntyögésével és halkan, mert az ötujjas kesztyű gyászban volt, meghalt a rövidlátó hangya ugyanis. Tele volt gyászoló hangyákkal az udvar, terített asztal lett volna egy hangyászsünnek, de ilyenek nem éltek ezen a tájon. Csak Tibi úr ott szemben, aki az elhunyt Horváthné lakásába költözött, büdös volt és hangos is ezen kívül. Olykor részegségében telepisálta az udvart, csak úgy zubogott a húgy, mint nyári zápor az öt meg az egyujjas kesztyűkre is, mert nem könnyű az élet az emberi faj mellett, pláne, ha bunkó az a bizonyos egyed, mint például Tibi úr.

De lakótelepen ne panaszkodjon az ember, viselje a többit is el. Ha nem tetszik, el lehet innen menni, vár a szigeti London vagy a néptelen falvak, úgyhogy Tihamér inkább maradt, nézte az óbégató hangyákat, meg a csupasz csízeket a körtefán, akik karácsony első napján vackoltak be és itt ragadtak, ahogy az összes többi is, akik jöttek sorban, a veréb zenészek, rézkakaskák, meg ki tudja még hányféle szerzet. Ott bazseváltak a körtefán most is, hangyhalál nem érdekelte őket, mint ahogyan más evilági dolgok sem, mert kitalációk voltak, mondókaalakok, vagy húrelméletileg hologramok a mindenség peremén, amin túl vár a Nirvana, Pokol vagy a Paradicsom gusztus szerint. És Tihamér el is gondolkozott, merre járhat most a rövidlátó hangya vajon.

Hogy ott ül-e az Atyának jobbján Horváthnéval együtt, vagy más-más hely jár nekik a végtelenben, esetleg semmi sem, és mindkettő már csak réz, szén, cink meg ilyenek, ahogyan milliárd évvel ezelőtt egy szupernovában megszülettek. De ez már a hit és józanság dichotómiájának kitüremkedése volt, így Tihamér hagyta is a fenébe, inkább azt számolgatta apró kis ujjain és bajszának billegésén, mikor is érkezett ez a díszes kompánia a körtefára, mióta bazseválnak már, és arra jutott, hogy háromszáz. Karácsony háromszázadik napja van, röhögött fel nem öblösen, cincogva inkább, esetleg sikítva, hogy a rosseb, hogy telik az idő, vagy az nem is, hanem mi telünk benne esetleg. Omlunk szét.

Ennek még utánanéz Hideggernél vagy Bergsonnál, így nyugtatta magát, esetleg Szent Ágostonnál, görög-rómaiul Augustinus velős pacallal a feje búbján. És elrémült Tihamér, hogy megint itt van mindjárt is a szeretetszutyok, a Föld mindjárt körbe ér, hacsak nem repül el nyílegyenesen a csillagközi térbe, ki tudja, egy kis hiba a rendszerben, és máris vége van. Erre utal Borkai polgármester esete is a kurvákkal, kokóval tuctuccal. Mert Tibi úr például azt tesz, amit akar, széthugyozza az udvart esetleg, túrja az orrát és lengeti a farkát, attól ő még hasznos összeszerelő jó segédmunkás-ember, működteti az ipart, hogy Borkai polgármesternek meg a többinek legyen mit lopnia, viszont cserébe legalább viselkednie illenék. De az se megy.

Így történt, hogy száguldottak Tihamér gondolatai, és hiába is határozta el, hogyha már ilyen kerek nap van, hogy akkor mérleget von, mi is történt ezalatt, de kész is volt a leltár akárhogyan is. A háromszáz nap krónikája, hogy Tibi úr iszik és dolgozik, a többiek lopnak, Horváthné és a rövidlátó hangya meghalt, meleg nyarunk volt és még melegebb ősz, amiben itt óbégatnak a hangyák a nagy veszteségen, ami érte a túl népes famíliát. Hasogatott Tihamér térde erősen, ami arra utalt, hogy hó lesz, tavaszi zápor, vagy pedig, hogy beverte a kanapé szélébe, amikor sok volt a hűsi, és a haverokkal úgy táncoltak, mintha tudtak volna, s mintha lehetne egyáltalán táncolni hiphopra, de a jelek szerint igen. Csak és csupán veszélyes, mint kiderült.

Mégis, már csak hatvanöt nap, elmélkedett Tihamér, és a görög-római kultúrában elhozzák Jézuska fáját a halkan szálló angyalok, aminél nagyobb hülyeséget elképzelni sem tudott. És elmélázott, milyen hazugságokra is épül az ember illékony élete és boldogsága, hogy milyen képtelen meséket talál ki, hogy szembe tudjon nézni a halál iszonyatával. Hogy ilyen káprázat az egész, hazugság, ahogyan Horváthné és a rövidlátó hangya esete is mutatja. De hát, bassza meg, egér vagyok, sóhajtott fel Tihamér, és nem a düh, netán elkeseredés hangján sóhajtott, hogy emiatt négerként kell élnie az életét, hanem épp ellenkezőleg. A különbség minden szabadságával. Ollé! Szaladt ki a száján az elégedettség és a végtelenség kéjes kiáltása. Ollé! Mondta már nyomatékosabban végül is.

Pléd

Ha lenne bakancslistám, de az sincs, akkor elbicikliznék Karnakba, de nem fogok, és nézném a csodát, hogy a falu, amelyről a templomok halmaza kapta a nevét, bőven elférne azokban, meg persze nézném az oszlopokat is, meg a falakat. Aztán jó lenne nekem. Csak elgondolkodnék – miközben jó lenne -, hogy azért építkeztek itt mindenféle fáraók ezer éveken át, hogy komfortos otthona legyen az isteneknek, meg persze saját maguknak is, akik szintén istenek voltak persze kicsit. Így gondolták, most meg fekszenek kiterítve gyolcsokban, fene se tudja.

Viszont az istenek is hülyék, hiúak és politikusok. Így lehetett, hogy például itt, Karnakban – ahol letámasztva áll a biciklim – a nagy Ramszesz, amikor trónra került, a jó édesapjának, Széthinek a nyomait is el akarta tüntetni, mert még ő sem hallott a relativitáselméletről, Bergson szubjektív idejéről meg pláne nem. Így hát, cseszheti a buzgalmát, az apja sem, de ő sem fog örökre fönnmaradni. Ám ahogyan az isteneknek jó volt itt, a papjaiknak meg még jobb, mert kiderült, hogy a templomokban élők hatvan évig is elélhettek, míg odakint, a faluban meg, akik eltartották ezeket, csak harminc nyüves évre számíthattak a megmurdelás előtt.

A világ soha nem volt igazságos, és most sem az, de aztán, nevezzük akár karmának vagy gondviselésnek, végül minden kiegyenesedik és a helyére kerül. Ha már elbicikliztem idáig, akkor beszéljünk arról is – mert van benne tanulság számunkra is -, hogy egy fáraó, akire alig is emlékszünk, bizonyos Ehnaton, vagy IV. Amenhotep, gusztus szerint, szóval ez a félisten a régi egyiptomiak fejére a sok-sok, megszokott és jól bejáratott istene helyett csupáncsak egyet, Atont akarta ültetni. Ebbe pedig úgy beleremegett a birodalom, hogy Ehnaton halála után eltüntették őt a történelemből, tiszta mázli, hogy azért nyoma maradt.

Ez a kereszténydemokrácia erőltetett építése miatt jutott az eszembe, mint ahogyan meg azért bicikliztem el Karnakba elmélkedni – bármily hihetetlen is -, mert kiderült, hogy a csepeli mentőállomáson nincs elég pléd, amivel betakarják a betegeket, és most a Facebookon koldulnak. Röhej, miközben így karácsony közeledvén, még a ködökben is ki lehet ülni forralt borra, teára a menőbb kerthelyiségekben, amelyekben plédeket rendszeresítettek, hogy a jól szituált polgár csülkei ne fagyjanak le. És a meccsek VIP páholyaiban is van ilyen készség, míg a fűtött gyöpön szaladgálnak a botlábúak, a rajongók betakaróznak, hogy kibírják a látványt. Csepelen meg a betegek is reszkethetnek.

Ilyen gyalázatokból annyi van Neriában, mint égen a fénylő csillag, és ekkor jutott eszembe Spengler a kultúrköreivel, ezért bicikliztem Karnakba, hogy tanulmányozzam kies hazánkat testközelből, mert tele van párhuzamosságokkal a világ. Milliók egy miatt – így sóhajtott fel Madách Az ember tragédiájában még abban a bocsánatos tévedésben leledzve, hogy a piramisokat rabszolgák építették. Ezzel szemben, ha eltekintünk Schmidt Mária történelemszemléletétől, amelynek a következő fejezete az lesz, hogy a piramisokat nem más, mint a magyarok húzták fel varázspálcával, megpihenve a Szíriusztól a Kárpát-medencéig tartó kimerítő út során. Nos, ezen túllépve azért az az igaz, hogy bérmunkások robotolták össze leginkább, mint nálunk az Audikat és Mercedeseket szintén.

Ebből is kitetszik, hogy az idő körben forog, és minden volt már egyszer. Négyezer éve is dolgoztak már napi tizenkét órákat, mint az nálunk is kinéz az új törvény alapján. Akkor is rá akartak erőltetni egy vallást a népekre, máma is. Karnak is épül, csak Felcsútnak hívják, és itt is be akar kerülni az örökkévalóságba egy degenerált manus. Lengyel László írt a Magyar alakok című könyvében három emberről, akik korszakok voltak szerencsétlen hazánk újkori történelmében. Ferenc József, Horthy és Kádár. Most születik a negyedik, kiábrándító szakasz, és nem jó ily módon a történelem sodrában lenni. Számunkra ez csekély vigasz, de ez is elmúlik egyszer. Így, ha aeterno modo szemlélődünk, mindegy is.

Le kellene vonni valami tanulságot, vagy fölcsillantani a csalfa reményt, de ilyennel én nem szolgálhatok. A rabnak sem a szabadulást kell várni, mert abba beleőrül, hanem a takarodót, a látogatót, ilyen apróságokat, amelyek belátható szakaszokra osztják a vég nélküli időt. Visszatérve azért még a letámasztott biciklimhez: minden elvetemült fáraó célja az örökkévalóság volt, amit a legjobban Ehnaton fiacskája, Tutanhamon ért el, s nem azért, mert oly kiváló lett volna, hanem, mert egy földcsuszamlás miatt nem tudták kirabolni a sírját. Így maradt meg sértetlenül, így ismerik az egész világon őt a legtöbben, míg a hatvan évig országló Ramszeszt meg alig is. Innen fakad Örkény igaza, amely ez: Túlélsz pöcök. És ezen gondolkodjunk el azért.

Gödör a tó fenekén

Dalinál az idő folyt szét, minálunk egy redves tó. Egyként szürreális mindkettő, ám így válik költészet a lopásból. Zalakaroson ugyanis köznapian szólva kilukadt a termáltó, és a víz huss, eltűnt hirtelen, mint J. A. vadnyoma az erdőben. Gödör keletkezett a meder alján, mint azt a hivatalos indoklás mondja, a víz pedig, mint az Unió pénze, elindult lefelé, s mivel nekünk a plébános úr úgy magyarázta, arra van a pokol, csakis oda mehetett.

Én is építettem tavat ötven évvel ezelőtt, igaz anyám pénzéből, és gyurma volt az oldala, furnér az alja, amit lakkal tettem vízhatlanná. Sziget is volt benne, kis hajó, és a kisvasút ott kanyargott körülötte, TT mértékű, és nem hosszabbodott meg Bicskéig, ellenben a víz sem tűnt sehová, ott ringott nekem, míg rá nem untam. Sőt, élőlények sem laváztak benne, viszont a zalakarosiban igen, akikre most sanyarú sors vár.

Polgármester úr a fideszből megnyugtatta ugyan az aggódókat, hogy a semmivé vált tónak állatvilága szinte nincs is, illetve most már nem volt. Ilyenkor, mert elhatároztam, hogy erre az esetre, csak, hogy kötözködjek, én magam a kreacionizmust preferálom, mert jogomban áll, és felháborodok nagyon, hogy milyen szenvtelenül beszél polgármester úr Isten bármely teremtményéről, amely a tóban lakott, viszont most már ott ül az atyának jobbján.

Megkockáztatom, amikor így nyilatkozik polgármester úr, akkor elfeledi, ha tudta egyáltalán, hogy még az óceánok elképzelhetetlen mélyén, tízezer méteren, az iszonytató nyomásban és örök sötétben is milyen buja a flóra és a fauna. Ezzel a tudással most csak azért dicsekszek, hogy cukkolódjak, mert tele van a tököm egy olyan országgal, ahol a tavak kilukadnak, szavazatok eltűnnek, és minden rendben lévőnek hazudtatik, holott lófaszt, mama.

J. A., mint említettem már a dolgozat elején, szintén szembesült ilyen eltűnésekkel, de elsősorban a sajátjával, ami előjött elő belőle ’37 novemberében, és aztán pár nap múlva halott is volt, angyalom. Volt itt nekem egy dilemmám, hogy mennyit rakjak ide belőle okulásul és intésül mintegy, és az egész mellett döntöttem, hátha megtér valamely egyed a narancssárga nyájból magára ismerve, bár erre kevés az esély, de mégis:

„Talán eltűnök hirtelen,/ akár az erdőben a vadnyom./ Elpazaroltam mindenem,/ amiről számot kéne adnom./ Már bimbós gyermek-testemet/ szem-maró füstön száritottam./ Bánat szedi szét eszemet,/ ha megtudom, mire jutottam./ Korán vájta belém fogát/ a vágy, mely idegenbe tévedt./ Most rezge megbánás fog át:/ várhattam volna még tiz évet./ Dacból se fogtam föl soha/ értelmét az anyai szónak./ Majd árva lettem, mostoha/ s kiröhögtem az oktatómat./ Ifjúságom, e zöld vadont/ szabadnak hittem és öröknek/ és most könnyezve hallgatom,/ a száraz ágak hogy zörögnek.”

Azt hihetnéd, ez nem illik ide, pedig dehogynem. Kitűnik belőle az idő könyörtelen természete, ami ugyan Camus szerint a legnagyobb ellenfele az embernek, a NER-ben viszont a barátja, mert élteti a reményt, hogy egyszer vége lesz. Ilyenkor jó eljátszani a bergsoni időfelfogással annak kettős természetéről, hogy nem úgy múlik, ahogyan az óra ketyeg, hanem teljesen önkényesen, ellenben mindenképpen könyörtelenül.

És ahogyan ez a tó eltűnt hirtelen, úgy fognak a stadionok is, mert kilopták azokból is a betont, ugyanis a rájuk szánt pénz elveszítette közpénz jellegét, ez a víztömeg is megszűnt köztó jellegű lenni, de úgy, hogy már nem is tó, hanem semmi se. Így mondhatnánk ezt az űrt, ezt a hiányt az ország szimbolikájának is, és nem is tévednénk olyan nagyot. Mert mi működött itt ezzel az eltűnéssel, hát, persze, hogy a karma. Az büntetett.

Ezt a karmát Raj például úgy föstötte le igen érzékletesen, hogyha ő Sheldon ökörségeit jámboran elviseli, akkor jutalmul, ellentételezésül mintegy, nagyfarkú, fehér milliárdosként fog újjászületni, mert ez a törvény. Füst Milán arról is tudna mesélni, hogy jó dolog-e nagyfarkú fehér milliárdosnak lenni, de ez esetünkben nagyon messzire vezetne. Egy kétségünk van momentán, hogy Orbán Viktor Mihály a mostani élete után milyen formában fog reinkarnálódni, de ahogyan elnézem ezt a zalakarosi tavat, semmi jóra nem számíthat, és jól van ez így.