Kategória: kovács zoltán

Fraktálok

Varga Judit talán az igazságügyi miniszteri hivatalából fakadóan kijelentette, hogy az igazság mindig győzedelmeskedik, és ettől olyan lett, mint egy partizán, hős szabadságharcos vagy dakota törzsfőnök. Varga Judit ezt a bölcsességet a tágas Európának mondta, sőt, a még szellősebb nagyvilágnak arra bizonyságul, hogy na, ugye, diktatúrát kiáltottak, és még csak Recsk sem nyílt újra, másféle lágerek sincsenek, mert Varga Judit a jelek szerint nem ismeri a lélek szabadságát. Ezért nem beszélt mondjuk Indexről, SZFE-ről, hogy csak egy hét gyalulásait említsük, és ne nézzünk el mélyebbre az időben.

Midőn tanulmányoztam a szöveget, amit az igazságügyis elővett magából Orbán és a rendszere védelmében elferdítve a valóságot, mint a fekete luk a teret, akkor vele párhuzamosan a másik fülemben meg Kovács levelező dörömbölt, hogy mindenki kérjen bocsánatot és essen térdre a NER előtt, vagy hasra. Sőt, kicsit messzebbről beszüremkedett Szijjártó rikácsolása is, midőn a nagyköveteknek osztja a körmöst, és ekkor jutottak eszembe a fraktálok, amiket például akkor is tanulmányozhatunk, ha kinyílik egy pitypang. És a NER elitjére nézve is ezek szerint, amint kiderült.

A fraktálok bonyolult egy dolgok, elméleti fizikusok vagy óvodások szoktak játszódni velük, mert egyrészt csudálatosak, másfelől titkokkal teliek. Ami a halandónak föltűnik belőlük, az a hasonlóság és az ismétlődés, hogy a kicsiben benne van a nagy, a nagyban a kicsi, a végtelen egyformaság és ismétlődés. A fraktálok lehetővé teszik, hogy matematikai modellt készítsünk egy város jövőjéről, esetleg egy járvány lefolyásáról, amennyire szépek ezek, annyira félelmetesek is, de megadják azt a lehetőséget, hogy a társadalom folyamatait a természettudomány eszközeivel írjuk le, ilyenek.

Varga Judit mint fraktál azonban nem ezért érdekes, hanem, mert esszenciáját tekintve ugyanolyan, mint Kovács Zoltán, aki ugyanolyan, mint Szijártó, és így tovább a végtelenségig jobbra és balra, előre és hátra. Máris előttünk áll a NER matematikája vagy fizikája, én viszont sajátos szinesztéziával szarszagot is érzek, ha a képüket látom. De időben kiterjesztve a jelenség vizsgálatát, eljutunk Bródyig, hogy ezek ugyanazok, és íme, itt is áll kerekdeden, térben és időben is elterülve a rendszer maga, amely Horthyhoz kapcsolódik, az pedig a Harmadik Birodalomhoz, etc.

Ugyanezt fedeztem fel akkor is, amikor kiderült, egymilliárdot kóstál majd a gusztushuszi tűzijáték, és az egyik portálon egy nyájas olvasó máris asszociált, hogy ez ám a teljesítmény, egymilliárdot húsz perc alatt a Dunába lövöldözni, ez még a Wermachtnak, megengedőbben a szövetségeseknek sem sikerült. Egyből helyben voltunk az ismétlődésekben a Dunába rogyó Lánchíddal, a Duna partján álló cipőkkel, amelyekbe meg beleköpnek, és olyan asszociációs folyamat szabadult el ekkor, hogy meg kellett rendszabályozni a fraktalizáló elmémet, ne száguldozzon már annyira.

Olyan vagyok, mint Móricka, akinek mindig mindenről az jut az eszébe, de ebben a bűnös nem én vagyok. Csak nézem a NatGeón a műsort Goebbelsről meg az ő propagandájáról, vagy akármely dolgot a Harmadik Birodalomról, Sztálinról és hasonszőrű figurákról, s mintha a NER-ről és a kedves vezetőről mesélnének. Mondom, a fraktálok, a nietzschei ugyanannak az örök visszatérése, vagy Spengler kultúrkörei, ez jut az ember eszébe, amikor Varga igazságügyis eszmefuttatását olvassa arról, hogy az igazság végül mindig győzedelmeskedik.

Mondjuk, ebben annyira nem vagyok biztos, mert ugyanis tele van romantikával a lelkem, de ennyire azért nem. Winnetou is meghalt, Gojko Mitic megöregedett, és a vadnyugat sem ugyanaz már, illetve majdnem, ha a mai történéseket nézzük. De most nem azért vagyunk itt, hogy afelett búsongjunk, hanem, hogy Varga igazságügyist riogassuk. Mert ugyanis, ha igaza van abban, hogy az igazság végül mindig győz, akkor saját magának jósol szörnyű véget. Viszont, ami a mókás a dologban, még csak nem is tudja. Csak jár a szája, és beszél összevissza.

Buddha és a lányok

Nem tudom, mennyire közkeletű az anekdota a magasztosról, mindenesetre előadom, hogy ennek fényében szemléljük aztán, amit majd bemutatok kies hazánkról. Nos, Gautama Sziddhartha herceg, amikor még aranyifjú volt, Ferrarival csapatta hóna alatt a Gucci táskával, nem sokat gondolkodott a világ dolgai felől, hanem élte a részeges bölcsészek sorosista életét. Amikor pediglen egy éhezésből és gondolgondolból kifolyólag még nem világosodott meg teljesen, csak a bölcsesség előszobájában volt (bódhiszattva), és a haverjai kurvázni hívták, mi több, elébe hozták a világ leggyönyörűbb teremtését, csak lemondóan legyintett.

Kijelentette – a haverjai legnagyobb ámulatára –, hogy még ha olyan szépséges is a lány, hogy megfordulnak tőle a csillagok és összeomlanak az aranypaloták, akkor sem kell neki, mert ugyanis a cifraság alatt ő is csak nyakig tele van vizelettel és ürülékkel, mint akármely göthes, leprás, fogatlan koldus. Ezzel két dologra utalt az akkor még nem magasztos, de már majdnem, hogy minden ótvaros teremtés egyforma, legyen akármilyen a bőre színe, és legyen bármennyi pénz az alatt, másrészről, hogy a csillogás, a forma mit sem ér, mert a lényeg másutt van. Ezen ismeretek birtokában nézzük akkor, amit kies hazánk elitjéről most előadok.

Nem, mintha ez változtatna a dolgok menetén, hanem, mert netán megvilágosodunk magunk is, és társadalomfilozófiailag eljutunk a bódhiszattvaság reményteli és kívánatos állapotába, ha már Buddhák nem lehetünk, pedig milyen jó is volna az. Azt föstöm le most, hogy a NER-ben fogságban tartott Magyarország, illetve a tévedéseket kerülendő, annak úgynevezett elitje miért nyakig húggyal és szarral telített cukibaba, sajnálatosan azonban ezt mindenki tudja róla, kivéve önmagát. Megszólalt ugyanis a nagyvilág felé újólag a két főokosunk, úgymint Kovács nemzetközi levelező és Varga igazságügyis dekázóbajnok. Mindenkinek a kurvannya, elnézés meg tisztelet.

Ez volt mondandójuk lényege. Kovács az Európai Bizottság alelnökét, bizonyos Vera Jourovát oktatta ki, hogy ne pofázzon bele a nagyok dolgába, Varga pedig odáig ment, hogy a koronavírus-válság idején az Európai Parlament nem a megoldás, hanem a probléma része volt. Mindenki hülye, csak én vagyok helikopter, szoktunk utalni a butaság ilyen bátorsággal történő megnyilvánulására, amit ezek permanensen előadnak. Látókörünk most annyival gazdagszik, jó, ha azt is tudjuk, azok, akiknek ezek az okádások szólnak, pontosan tudják, ki ezek, hogy tele vannak húggyal és szarral, hiába illegetik magukat, mint valami hibátlan primadonna.

De ez nem ütötte volna át az ingerenciámat, ezt hallani reggeltől estig, hogy nincs az a magasztaló jelző, amivel őket illetni lehetne, a becsület, tisztesség, erkölcsi jóság és vallásos buzgalom olyan bajnokai ők, amire hovatovább szavak sincsenek. Ki nem szarja le, legyinthetünk lemondóan, s legyintünk is, tegnap azonban szintet lépés történt a tökéletességben. A Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet (OECD) készített egy előrejelzést, milyen folyamatok várhatók a gazdaságban a járvány következtében, és mostantól nekik is az annyuk valaga. Összevissza beszélnek mindent, jelentette ki Gion Gábor pénzügyekért felelős államtitkár.

Dobálózott mindenféle számokkal és százalékokkal, majd odavetette, hogy miért hülye az OECD. A magyar gazdaság erős fundamentumokkal rendelkezik – szögezte le Gion Gábor, megemlítve a stabil költségvetési politikát és a csökkenő államadósság-pályát, valamint a kedvező munkaerőpiaci mutatókat. Most tessenek körülnézni, összevetni a valóságot államtitkár elvtárs állításaival, és legott beláthatjuk, itt nem szimpla hazugságról van szó, hanem a tökéletesség szobrának farigcsálásáról, amin semmiféle apró csorbulat nem található. Aki ilyet állít, kozmopolita sorosbűnöző. Holott csak hozzá tesszük Sziddhartha herceg meglátásait szépségről, vizeletről meg ürülékről. És helyben is vagyunk.

Önélzetesek a kis latlok

Tegnap Varga Judit igazságügyis fölriadt fél szendergéséből, és úgy, kótyagos-álmatagon sértve érezte magát. Üzenni kellene Brüsszelnek, a liberálisok képibe kellene vágni a virtust meg az igazat, a büszke magyar sorsot. Ezt gondolta, belebikázott a labdájába, ami azért volt az ágya mellett, hogy dekázhasson, ha unja magát, szóval belebikázott a bőrbe, amitől olyan lett, mint a főnöke az erkélyen ilyen imázsfilmekben, és megszületett benne a gondolat, hogy mit kell tenni, ha sértve érzi magát. Bekapcsolta a telóját, és a Facebookra írta, hogy elvárjuk a bocsánatkérést.

Ezt kevésnek tartotta, és még melléje tette, hogy azoktól, akik hetek óta alaptalanul vádolnak minket, és rosszindulatú álhíreket terjesztenek. Enterezett, és megjelent azonmód a kibertérben, az egész nyüves világ képiben, hogy kérjen bocsánatot. Ott rezgett a drótokban meg a mindenféle G-kben hullámilag a kibaszott magyar önérzet, a sértve érzés maga, meg az erkölcsi és szellemi fölény, mint a sajtómunkásaikban is a direktívák szerint. Egy kurva nagy önérzet az egész NER, ez van neki, felsőbbrendű magyarok gyülekezete bő gatyában, ahogy egymás lábára lépnek.

Belenézett a netbe ez az igazságügyis, kinyitotta mind az ötszáz kesmás lapját, bekapcsolta a teleképet, és mindenünnen az áradt, jött, szüremkedett, hogy kérjen bocsánatot mind, az egész világ, ezt mondta Kovács levelező, a Rogán propagandista, mind az összes, sőt, még maga a kedves vezető is, hogy tiszteletet akar és követel, de nem kapott olyat egyik se. Nem értették ezt a tisztelet dolgot, hogy nem úgy van az, miszerint pofán vágjuk a delikvenst, letépjük a tökeit neki, hogy tiszteljen meg szeressen, hanem épp ellenkezőleg lesz az. Ha sokat ordítjuk a képbe, hogy tisztejjé baszod, a végén arcul köp minket, a megváltót.

Mert a világ bonyolult, nem úgy van az, hogy oszt jónapot, hanem másképp. Ha pofán köpik az embert, akkor megvalósul a tettleges becsületsértés, ahogyan az a Btk.-ban leíródott és fektetődött, s ahogyan a hétfői dudálós demonstráláson is történt. Negyvenkilenc dudálót büntettek meg, negyvennyolcat tülkölés, egyet tettleges becsületsértés tényállása miatt, csak azt nem tudjuk, kit köpött képen ez az egy, irányult a test elleni bántalmazása, támadólag kit érintett meg, vagy öntött le. Ezek mind tettleges becsületsértések, amelyek zavarják az elszenvedett egóját.

Vagy a szuperegóját frajdilag. Ami, illetve amely, ahogyan a szakállastól tudjuk, neveléssel, tanárilag költözik az organizmusba, s jól látjuk, hogy igaza van, a fideszisták mind, midőn beszíják az igét a kedves vezetőtől, akkora hatalmas egójuk lesz, hogy szuper. Mindenki hülye, ők a helikoffer, következésképp az igazukat senki nem érti, aztán jön a bántás, a sértődés meg a posztolás, hogy kérjen bocsánatot az egész kerek világ őtőlük. Önélzetesek a kis latlok, a magyari übermencsek, a nemzet, aminek más része nem lehet, csakis ők.

No most, föltehető, milyen is annak a bűnösnek az élete, akinek a záloga a kezemben van, milyen szar is lehet permanensen magyarázkodni, hogy nem is vagyok fasiszta, csak rosszul vetül rám a fény, megtörik a nap sugára, ettől barna az ingem. Ebbe belefárad a magyari übermencs, és megsértődik. Bocsánatkérést óbégat, s amikor a népek, akiknek már minden mindegy, tettlegesen megsértik őt, támadólag megérintik a kis testét, leöntik lóhúggyal van pofán köpik, akkor ott áll a szuperegója közepén, és nem érti, hogy mért veri őt a jóisten. Szar ügy, mondhatni.

Szorgos népünk győzni fog

Akkora a siker megint, hogy beleremegnek a bércek. Mint tegnap operálós törzsünktől megtudtuk, csak itt, csak most és csak a kipcsakok izolálták a vírust, és jó esély mutatkozik arra, hogy nemzetünk, bár cudarul bántak vele Trianonban, mégis megmenti a világot. Ehhöz képest izolációs jelentést máshonnan már februárban kaptunk, azt is hallani, hogy már készül a vakcina. Összevissza beszél mindenki mindent, miközben az olaszok hullanak, akár a legyek, mint mi is hamarost. Azt azonban a vén Európában egyedül minálunk nem árulják el nekünk, hol vannak a betegek, mennyire azok, és mért nincs szájmaszk, ha a szlovákoknak viszont adunk. Ilyenek.

Káoszos a dolog, miközben a hadsereg arról ábrándozik, hogy cégek irányítását veszi át, s ha Németh Szilárdon fog múlni, az összes vagy görög-római tankot, vagy velőspacalt fog gyártani, aztán jó lesz nekünk. Reggel hétkor már nem lehet kiflit kapni, csirke lesz viszont elég, és trianoni emlékmű is. Születik egy bazi nagy gödör, meg még egy másik obeliszk, most pályáztatják, ez az Emmi gondja, nem ám a veszedelem. Máma volt a boltban kifli, ellenben az eladók maszkban voltak. Ez derék, de az egyik úgy köhögött, hogy majdnem behorpadt a háta, majd udvariasan megkérdezte, mit parancsol a kedves vevő, és adott neki. Ebből is kitetszik, nem vagyunk mi ilyen vírusos élethez szokva.

De a jóisten segedelmével belejövünk, mint a kiskutya az ugatásba. S róluk jut eszembe, egész tévéműsorok szólnak arról, ők hogyan sétáljanak vírus idején, hová vigyék a gazdájukat, hogy életben maradjon nekik. A gazda viszont nem a betegségbe pusztul majd bele, hanem éhen veszik, mert nem lesz pénze. Egy tavalyi felmérés szerint, bár a NER szerint mindenkinek tízmilliója van otthon, ennek ellenére szorgos népünknek annyira nincs megtakarítása, hogy jövedelem hiányában egyharmaduk egy hónapig sem húzza ki. Normálisabb országokban már most kormányzatilag gondoskodnak az ily módon bajba jutott embertársukról, itt az a fontos, hogy több mise legyen a tévében.

Lesz, meg lehet nyugodni, mint ahogyan sportsikerektől is hangos lesz a doboz. Mivelhogy élő sportesemény nincsen egy darab sem, ezért bejelentették, hogy a közelmúlt és régmúlt hatalmas győzelmeit vetítik. Ma kezdik. Ez is legalább annyira alkalmas a köldöknézésre, mint Trianon, megóv attól, hogy szembe kelljen nézni a valósággal, ami elég kiábrándító. Állnak le a gyárak, fuldokolnak a vállalkozások, megy gajra a gazdaság. Hozzáértők átmeneti, de azonnali, ráadásul tetemes adó-, és járulékcsökkenést javasolnak, de, gondolom ez is csak politikai hangulatkeltésnek minősül, mint az orvosi kamara javaslatai, hogy ki ne pusztuljon a magyar.

Viszont ilyen Kovács szóvivőktől hangos az éter, s őt legtalálóbban tán Tóta W. kolléga írta le, mint terjedő húgyfoltot a kormány gatyáján. Mások más metaforával föstötték le őt karakánul, de ennél a plasztikusnál maradva ugyanez alkalmazható mind az összesre, akinek most is a pofája jár csak politikai megfontolásokból. Akik csak azt nem veszik figyelembe, miközben futják az ámokot a szemünk előtt, hogy a vírus nem vizsgálgatja, hogy szóvivő az ember, utcalány vagy miniszterelnök, egyként dögöleszt meg mindenkit. Toldi vagy nem Toldi, hull előtte sorban Arannyal szólván, amivel a költő arra utalt, hogy hőse cseszheti az erejét, ha más veszedelemmel áll szemben, mint egy másik lovag.

Miként operálós törzsünk és nemzetünk más nagyjai is rájöhetnének a vész sokadik napján, hogy nem az őket kérdező újságírók az ellenségek. Orbán meg arra, hogy nem a migráncsok, illetve arra is, hogy ez nem az az idő, amikor szavakkal győzni lehet. Orbán eddig se volt egy Vejnemöjnen, mert kipcsak volt, nem tudta leénekelni a csillagokat az égről, csak kappanhangon ordítani, ami viszont mostani szorult helyzetünkben kevésnek mutatkozik. Szorgos népünk ugyan a végén győzni fog, viszont akkor ott áll majd előtte a kedves vezető csupaszon, számonkérhetően, hogy mit is tett, amikor csapkodott az istennyila. Úgy tűnik, már most is félig lent van a gatyája.

Bunkó disznók

Amikor Sheldon teknőcvásárlásra adta a fejét, és vizsgálgatta, melyik csöndes és lassú jószágot vigye haza, többükkel szemben az volt a kifogása, hogy olyan bunkón néznek. Ekkor a különc fizikus megtagadta önmagát, antropomorfizálta a teknőcöket, holott világ életében a szingularitás eljövetelében bízott, amikor érzelem, emberi gesztusok nélküli robottá válhat, és csak a logika meg a fizika törvényszerűségei irányítják és vannak rá hatással.

Könnyen belátható, ebben a kontextusban bunkó tekintetű teknőcökről beszélni forgatókönyvírói hiba, amikor még azt sem tudta érzékelni, ha valakinek a lelkében lávák tomboltak, de mindenképpen alapot ad arra, hogy elgondolkozzunk azon, lehet-e bunkó a teknőc, lehet-e bunkó egy disznó, és egyáltalán mit takar a népnyelvben a bunkóság fogalma. Ekvivalens-e a taplóval vagy a hülye pöccsel, észbéli vagy jellembéli hiátusokat takar vagy ezek elegyét.

A Reuters disznóknak nevezte a fideszistákat a színház-ügy kapcsán, s ha már egy ilyen tekintélyes orgánum ragadtatja magát nem komilfó beszédre, ott már nagy lehet a baj, s mint majd látni fogjuk az is. Ha valakit disznónak titulálnak, sok mindent jelenthet, de Orwell óta az Orbán-féle diktátorok szinonímája is, és ez nem igényel bővebb magyarázatot. Ugyanakkor Orwell disznaiban volt valami katonás fegyelem, míg, ha Orbánt látjuk ebben a jelmezben, akkor látjuk mellette a vályút is.

Váncsa óta tudjuk, hogy ezek belehugyoznak a zongorába, meghívták őket a klubba, de képtelenek viselkedni ott. Tegnap Kovács levelezőt tanácsolták el épp a klubból, mert ott ült közöttük, és szidta a kurva anyjukat. Nem sok magyar miniszteriális emberrel esett meg, hogy kijelentik róla, amíg ez a teremben van, nem folytatják a diskurzust, nos, Kováccsal tegnap épp ez történt, úgyhogy neki, és az általa képviselt hatalomnak is már szaga van.

Hogy milyen, azt mindenki képzeletére bízom, én nem ítélkezem, csak tényeket közlök és levonom belőlük a jéghideg következtetéseket. Mint láttuk, még a félig robot Sheldon is olykor az érzelmek csapdájába esett, akkor én, a költő és filozófus miért ne engedhetném meg magamnak ezt a passziót. Nem vagyunk mi fából, még a szent karácsonyfa sincsen fából, hanem szikrázó szakralitás az egész szánkókkal a tövében és glóriával a feje fölött. Valamint mennyből az angyal.

Viszont a tiszta ész nevében föl kell tennünk azt a kérdést, hogyan jutottunk idáig, illetve a Fidesz hogyan jutott odáig, hogy bunkó disznók alkotják a törzsét, míg gyönge ágai meg tébolyodott fanatikusok, így az egész komplexum már rég elvesztette abbéli jogait, hogy fölöttünk hatalma legyen, bennünket kormányozzon. De csak nézzünk rá szerencsétlen Németh Szilárdra, a pacafoltos képére, malacszemeire, medúza-gondolataira, és mindent meg is értünk egyszerre.

Ezek itt a sokadik vonal, az isten tudja már hányadik generáció harminc év alatt, és egyre gyengébb az eresztés. Akiben volt némi erkölcs, tisztesség és józan ész, az egy a tábort már rég odahagyta, az elefántcsont tornyában fütyörészik, és már azt sem érti, mit is keresett ezek között valaha. “Aki mibennünk nem bízik, az önmagában sem bízik. Aki mibennünk nem bízik, az a mi fényes jövőnkben sem bízik. És aki a mi boldog, fényes jövőnkben nem bízik, az áruló.” – mondta Virág elvtárs.

Orbán se mondhatta volna szebben, a szájából vette ki a szót Virág elvtárs. És valóban, hogy már törvényt is módosítanak azért, hogy a huszonéves suttyóból államtitkárt kreáljanak, hogy a bírósági fogalmazóból igazságügyi miniszter lesz, azt mutatja, itt már nem számít semmi, csak a tiszta hit, a dogmák meg a szenteltvíz. Mint tudjuk, az ilyen habitus és intellektus képtelen dolgokra alkalmas, és máris előttünk áll Kovács Zoltán a jelzőivel.

Ezeket azért nem aggatom rá, mert nem akarok bíróságra járni, nehezen járok-megyek ugyanis. A tárgyalóteremben meg nem lehet kiflit venni, én pedig naponta csak egy útra vagyok alkalmas a lábaimmal, épp elég a bolt vagy a piac is. És most, hogy elmeséltem az életemet, illenék valami katarzisba hajló véget rittyenteni, olyan viszont sajnálatosan nincsen. Korpa közé vagyunk keveredve, és egyetlen életcélunk most már a vérzivatarban, hogy ne egyenek meg bennünket a disznók.

Kovács főszerkesztő

Kovács Zoltán kormányzati levelező, hivatalosan nemzetközi kommunikációért felelős államtitkár, másképpen a The New York Times és a The Washington Post réme lesz a Nimród Vadászújság főszerkesztője július 27-től. Mér’ nem a Semjén, ugye – merül fel óhatatlanul -, aki amúgy is telefossa mostanában a könyvespolcokat ájtatossággal, ezen kívül pedig szarvasokkal szárnyal, bocskaiban csapatja lóháton, az Isten is vadászos főszerkesztőnek teremtette. Meg a Párt is.

De még Lázár is autentikus lenne vérbe áztatott tollforgatónak, mert ő és dzsentri haverjai meg százával gyilkolásszák a fácánokat, ez se rossz buli. Bár Lázár inkább filmrendező lesz, ha megnő, ahogyan ezt Bécs utcáin bizonyította. Mint kitetszik, tele van tehetségekkel a Fidesz, csak titkolóznak. De mindegy már, Kovács lesz a főszerkesztő, és sóhajt egyet az ember csak Török Monika szállóigévé vált mormogására emlékezve, miszerint valaha ez egy szakma volt. Mármint az újságírás.

Ma is az, csak alig van szakmunkás, de ez egy másik történet. Máma Kovács főszerkesztő fölött búsongunk vagy élcelődünk gusztus szerint, hogy akkor most mi van. Egyébként hazudnánk, ha teljesen új fiúnak állítanánk be Kovácsot, hiszen hamvas ifjú korában volt már lapalapító (Debreceni Disputa). Igaz, a főnöke is (Századvég), aztán látjuk, mire jutottak a lapok is, az emberek is, amivel csak arra hívnám fel a figyelmet, nem árt, ha végig járja az ember az utat.

Először tanulja az újságírást, aztán lesz slapaj, és így tovább, mígnem az ormokon ott várja a főszerkesztői fotel, amikor már az egész szakma oda-vissza a kisujjában van, rutinos és higgadt, de legfőképpen független. Ehhez képest a fideszcsürhe lapalapítással kezdi, azt hiszi, ő szarta a spanyolviaszkot, és ez a mentalitás rajta is marad az egész elcseszett életében. De ez megint csak jellemrajz és nem történet, holott azt ígértem.

Az Országos Vadászati Védegylet, mint a Nimród kiadója – vagy mije – kérte fel a levelezőt főszerkesztőnek, illetve nevezte ki a nemes feladatra, mert vadászkiállítás lesz nálunk bazi nagy, és a levelező ennek a kormánybiztosa is egyben. Az árukapcsolást ez magyarázza, ámde nem indokolja mégsem, hiszen hogyan veszi ki magát, ha arról írok kritikus hangon, amit magam csinálok. Ez akkor nem újság, hanem brigádnapló vagy kislányok rózsaszín emlékkönyve behajtható titokfülekkel.

De képzeljük el csak úgy ábrándozásilag, mivé lehet a Nimród Kovács főszerkesztő kezei alatt, akinek az élete momentán abból áll, hogy leveleket irkál a már emlegetett imperialista orgánumoknak, amelyek bántják a kedves vezetőt és ocsmány rendszerét. Kovács leendő főszerkesztő pedig ezeket cáfolgatja, vagy küldi el a kurva anyjába a liberálbolseviki tollforgatókat. Most viszont egy egész újság állhat a szolgálatába, és ahogyan Pelikán is megalkotta a Szocialista Szellem Vasútját, Kovács is azt tesz az újsággal, amit csak akar.

Erős lesz a levelező rovat, teret kapnak a migráncs szarvasok és vaddisznók elleni küzdelmek, mert azok eleszik a magyar szarvasok és vaddisznók elől a kaját, megerőszakolják a disznólányokat és elveszik a keresztény kultúrájukat. Már láttak is a Pilisben, a szívcsakra közepén burnuszos kanokat, sötét bőrű vaddisznókat, akik arabul beszéltek, uram, irgalmazz. Nyilvánvaló, hogy szórakozok, mert azért ez a Kovács nem ennyire hülye, csak az Országos Vadászati Védegylet teljesen reménytelen.

Meg az ország, amelyik ilyen szervilizmusba kényszeríti az alattvalókat, illetve abba a tévhitbe kergeti, hogy a lapnak jó lesz, ha valamely muftit kérünk fel a gardírozására. Olyan ez – hogy stílszerűek legyünk -, mint amikor a kutya a hasát kínálja a támadónak, s egyben a velünk élő Kádár rendszer – amely már Orbán nevű – ékes bizonyítéka, amikor a pártbizottságból érkezett főszerkesztő a lap élére, aki ugyan hülye volt mindenhez, de politikailag kordában tartotta a dolgokat.

Voltaképp ez lett volna a mondandóm, hogy itt vagyunk újra sajnálatosan. Mert Kovács főszerkesztő nyomora engemet nem érdekel egyáltalán, se a Nimród sorsa, eggyel több vagy kevesebb már nem oszt és nem szoroz. Viszont Zoltán Attila meg érdekel nagyon. A kinevezésről szóló tudósítás ugyanis így végződik: “A védegylet megköszönte az eddigi főszerkesztő, Zoltán Attila munkáját, aki három évtizeden keresztül vezette a több mint százéves Nimród magazint.”

Nekem fáj Zoltán Attila sorsa, bár fogalmam sincs, ki is ő. Mert, ha nyugdíjba küldték három évtized után, ha pedig lapátolni, megtestesíti a rühes országot, amelyben ezek (Fidesz) minden szögletbe beülnek, mint a kosz. És még csak – bármilyen furcsa is – nem is Kovács főszerkesztő zavar engem, mert teszek rá, hanem a vadászok habitusa. A bizonytalan szolgalelkük, akik maguk kérték és rakták a gauleitert a fejük fölé. Az ilyenektől rohad szét az ország, és tanulságnak mára ennyi elég is.

Lovak és emberek

Kovács Zoltán, kormányszintű nemzetközi kommunikátor elküldte a francba a The Washington Post újságíróját, mert illetlenségeket értekezett kies hazánkról. Volt már ilyen kellemetlen dolgozat, lesz is még, amíg muníciót biztosít hozzá a birodalom, amelyre már csak tátott szájjal figyel a világ boldogabbik fele. Hogy mi van itt. Az emberi kommunikáció sokat fejlődött a kezdetek óta, eleinte furkósbottal vertük fejbe az ellenérdekelt felet, a rokokóban nyolcszor kalapot lengetve és földig hajolva, pukedlizva kívántuk a halálát, és ma is vannak bevett formulák az érintkezésben.

Kovács kommunikátor is fejlődik. Eleinte morcos leveleket irkált, ami egy kormánytól elég különös dolog, nade, hogy elküldjön valakit a francba, az mégis csak olyan utcai tempó. Kíváncsian várjuk a következő stációt, amelyben a picsába zavarja az egész világot, amely nincs meggyőződve Orbán Viktor isteni jellegéről. A The Washington Post újságírója jót röhöghetett ezen a pusztai tempón, elmormolt egy fuck you-t, kiköpött, és nekilátott az újabb írásműnek, ami arról szól, hogy a magyarok bunkók, civilizálatlan népek, akik késsel villával enni nem tudnak, böfögnek és belehugyoznak a zongorába.

Ilyet persze ő nem tesz, ámde tehetne. Ahogyan pártunk, kormányunk, egyetlenünk zsebrebaszott kézzel közlekedik a nagyvilágban, külügyérünk pedig visítozik, mint egy fába szorult féreg, minden oka megvolna a jenkinek, hogy kertelés nélkül kimondja, mit gondol erről az egészről. Hogy a fidesznyikek egy kőbalta magabiztosságával közlekednek a világban, az az ő nyomoruk. Viszont tízmillió másiknak kellene az emberek szemébe nézni, és az sem ártana, ha nem kellene egyfolytában bizonygatni, hogy nem minden magyar született tapló, mi is ismerjük az ABC-t és tudjuk használni az angolvécét.

Viszont az a helyzet, hogy itt, a kerítésünk mögött nem csak ilyen gyerekszoba nélküli gyülevész népségnek, hanem barbároknak is tűnünk már, akiktől a lovakat is félteni kell. Még tavaly küldtünk két állatot Ausztriába, hogy ott migránsokat hajkurásszanak velük, de kiképzés közben lesántultak. Az osztrákok a két szerencsétlen hátast visszaküldenék, de ottani állatvédők attól tartanak, hogy itt levágják őket, és kolbászt készítenek belőlük. Azt szeretnék tehát, hogy helyezzék el őket a saját öthektáros területükön, ahol szeretetben élvezhetnék életük hátralévő részét.

Féltik tőlünk a lovakat is. Ez, ha jól belegondolunk, a “Magyar ne lopj!” valahai bolti felirat továbbfejlesztett változata. Mint emlékezhetünk, amikor a Kádár rendszer végóráiban, mint valami sáskahad árasztottuk el a nyugatot nagymamával a csomagtartóban és Gorenjével a Wartburg tetején, megismerték a szocialista erkölcsöt, és elámultak rajta. Most pedig a lovak életét féltik a keleti hordától, és egy szavunk nem lehet, a fideszcsürhe tesz róla, hogy ilyen kép alakuljon ki rólunk. Lehet, hogy a lovak miatti aggodalom csak széplelkek ajvékolása, de tettünk azért, hogy emberevőként nézzenek ránk.

Így őrizzük keresztényi kultúránkat, rúgjuk le a menekülők veséjét vagy éheztetjük őket, ezzel szemben ellopjuk az osztrák adófizetők pénzét. Az Európai Bizottság ezerkétszáz milliárd forintnyi közbeszerzésünket vizsgálta meg, és rendszerszintű ganyéságot fedezett fel. Számítások szerint ötszáz milliárdot is bukhat emiatt az ország, ezért gyorsan-gyorsan küldöttség utazott a sorosista Brüsszelbe, hogy tíz százalékos átalánykorrekciót javasoljon. Ezzel arra kéri a sorosista Brüsszelt, hagyja jóvá, hogy a Mészáros, Tiborcz és a többi átalányban lopott az eltelt években, így nem kell tételesen elszámolni a dolgot.

Viszont az ő yachtjukat és kastélyukat te fizeted meg én nyájasom, rólad hiszik, hogy ótvaros bunkó vagy, és azt is, hogy megölöd a lovakat, ha már nem tudnak dolgozni. Ilyen magyar nyugdíjasok ők is, ha nem húznak, szükség nincs rájuk egyáltalán. A lovak feltételezett sorsa a bús magyar népé azzal a különbséggel, hogy az emberek megmentésére nem szerveződik akció. Azok lopnak, csalnak hazudnak, nagy a pofájuk és verik a mellüket. Míg ellenben a négylábúak cukik, kiszolgáltatva a horda kénye-kedvének. Ez a kép a világban Mária országáról és nem a Túró Rudi. S ha erre gondolok, tényleg csak Ady kúnfajta nagyszemű legénye jut az eszembe és semmi más.

Minek nevezzelek?

Kovács Zoltán birodalmi levelező ezúttal a CNN-t oktatta ki, ordította le a fejét – ha élhetünk zavaros képes beszéddel -, mert bántotta a mi kedves vezetőnket. Pedig még csak nem is saját kútfőből hajtotta el a jó édesanyjába ez a CNN Orbán Viktor Mihályt, hanem a közvélekedést foglalta össze egy megengedő mellékmondatban, mondván: “egyesek már de facto diktátornak” nevezik. Nevezik őt sokkal cifrábban is egyesek, s ha a zamatos kifejezéseket idézte volna a CNN, a birodalmi levelező akkor sem szólhatott volna egy árva mukkot sem.

Idézhette volna a hírtelevízió – nem ilyen miénk fajta, gajdicsos-bayeros, hanem komolyabb picikét – azt is, hogy nem egyesek, hanem egy egész ország nem de facto, hanem nagyon határozottan nevezik a köpcöst O1G-nek. Ez is hír ugyanis, a valóság egy csalfa szelete, tehát van, míg Kovács Zoltán ábrándjai csak az ő fejében léteznek homályosan. Hogy a CNN-nek igaza is lehet, arra Gábor György, filozófus-vallástudós hívta fel a figyelmet, felidézve Iványi Gábor és egyháza kálváriáját. Mint ismeretes, a Magyarországi Evangélikus Testvérközösségtől Pártunk megvonta az egyházi státust.

Gábor György ezt írja:

“Évek óta tart a vita arról, hogy az Orbán-rendszer diktatúra-e, avagy nem. Most akkor adjunk hálát Orbán Viktornak, aki maga válaszolt a fenti dilemmára, egyértelmű beismerő vallomást téve saját hatalmáról. Hatalomfelfogásának ars poeticáját osztotta meg mindannyiunkkal, midőn egy Iványi Gábort érintő kérdésre az alábbi választ adta: „Jól ismerem Iványit, két gyermekemet is ő keresztelte meg. De volt a parlamentnek egy döntése, amely miatt lefasisztázott. Ezt nem tudom megbocsátani neki.” – Vagyis, ha Orbán Viktor megharagszik valakire – s teljesen mindegy, hogy miért, s teljesen mindegy, hogy jogosan, avagy minden alap nélkül – a törvényeket ennek megfelelően hozatja meg az őt maradéktalanul kiszolgáló hatalmi többséggel. Ha tehát Orbán megharagszik valakire, akkor minden további nélkül megfosztja őt és annak közösségét az állampolgári jogok valamelyikétől, ahogy ezt Iványi Gáborral és a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség valamennyi hívőjével megtette, s ahogy azóta is fütyül minden bírósági határozatra, eljárásra vagy ítéletre. Ez virtigli diktátori tempó, ez maga a par excellence diktatúra. A beismerő vallomásért special thanks to Orbán Viktor!”

Pont. Mint láthatjuk, így néz ki, ha világosan, a logika és a tiszta gondolkodás szabályainak megfelelve soroljuk be a Brehmünkbe Orbán Viktor Mihályt. Ilyenekre gondolt a CNN, amikor azt mondta, “egyesek de facto már diktátornak” nevezik. Ezzel vitatkozni nincs mit, viszont arra is kíváncsiak volnánk, mit szólna a Soros növendék Kovács Zoltán, ha Iványi véleményét idézte volna a CNN, miszerint a kedves vezető fasiszta volna. Ekkor sem szólhatna egy árva sóhajtást sem a birodalmi levelező, mert a NER számos eleme megfelel a fasizmus korrekt kívánalmainak.

Sőt, Orbán Viktor Mihály a virtigli fasisztasága mellett náci vonásokat is hordoz, életterekről ábrándozik és fajokról, mint tegnap is Kolozsváron. Egészen elképesztő és összefüggéstelen dolgokat beszélt megint össze-vissza (kezd teljesen szétcsúszni a manus), de arra gondosan ügyelt, hogy a magyart fajként határozza meg már nem először. Ezért őt a CNN után szabadon nevezhetnénk de facto diktátornak, fasisztának és nácinak is, és ebbéli állításunkat alátámasztja, hogy milyen alakokkal cimborál mostanában, hogy kikhez dörgölőzik.

Ha Kovács Zoltánnak, akinek birodalmi levelezőként az a feladata, hogy tisztára mossa a lopott, szaros holmit, tudományos alapossággal más az állítása, akkor joga van ezt elmondani, és akkor biztosan meg is hallgatnák, ő azonban csupán hörög. Most is kifejthette volna, miért nem diktátor a főnöke, ezzel szemben így próbálta meg cáfolni az állításokat: “Orbán kormánya megvédte az Európai Unió határát, betartva a schengeni egyezményben vállalt kötelezettségeit, megállítva a Magyarországon keresztül Európába irányuló migrációt.”

Nem merülnék itt bele a logika tudományába, s mutatom be szakszavakkal, miért ökörség az, és logikailag helytelen, amit a birodalmi levelező Orbán védelmében felhoz, legyen elég egy zamatos példa. Képzeljük el, ha Bözsi néninek azt mondanánk, aranyom, szaros a szája, mire ő cáfolná ezt azzal, az nem lehet, tegnap locsoltam meg a rózsákat. Ha Bözsi néni így válaszolna, azért halkan megkérdeznénk, hát hülye ez?

S mindezek után, amit Kovács Zoltánról megmutattam, vele kapcsolatosan is föltehetnénk ugyanazt a kérdést, de a birodalmi levelező egyáltalán nem érdekel minket. Az is kevéssé, hogy Orbán Viktor Mihályt ki, minek nevezi, mert az csak gúnya, cifra nyomorúság. Ugyanis, mint annak idején ő maga kijelentette, ne azt nézzük, mit mond, hanem, hogy mit csinál, ez a mérvadó. Mert függetlenül a CNN vagy akárki más címkéitől, látjuk, tudjuk, a bőrünkön érezzük, hogy Orbán Viktor Mihály egy fasiszta diktátor náci elhajlásokkal.

Ezt nem lehet másképp mondani.

Magyarul

A The New York Times szerkesztősége Kovács Zoltán szerint álmatlanul hánykolódik, mert megtudta, Magyarországon négyszáznál is több médium van abban a holdingban, amely azért jött létre, hogy a legutolsó csecsszopót is hatásosan elérje a náci propaganda. Másrészt pedig, hogy a maradék, rajta kívül eső újságokat, honlapokat ledarálja, kiiktassa és beszántsa az egészen tisztességtelenül koncentrált erejével.

Kovács Zoltán amúgy nagyon serény az új hivatalában, amely arra hivatott, hogy az Univerzumból Orbán miniszterügynök elvtárs felé áramló rosszat kiszűrje, és ellencsapásokat mérjen a sötét anyagra is, amely ellene összeesküdött és mószerolja őtet. Plakátos autót már küldött Brüsszelbe, most ment a levél New Yorkba is, ahol azt vetette a szemére egyéb érvek híján a helyi sorosistáknak, hogy ott nem tudnak magyarul.

Tulajdonképpen halvány fogalma sincs az embernek, mit is akart mondani ezzel a költő, a zsigereiben viszont érzi, hogy megérkezett Mucsára, így hát körülnéz itt, Kovács Zoltán kies otthonában, ahol ennyire futja: tudnak-e ott magyarul. Ezzel a magyar nyelvvel, ennek birtoklásával vagy hiányával elég régóta akadnak gondok egyébként, már 2002-ben is, amikor a The Washington Posttal keveredett a Fidesz nyelvészeti vitába, mint emlékezhetünk.

Miniszterügynök elvtársból kikandikált a náci énje, életterekről ábrándozott akkoriban, és az sem tetszett valahogyan a nagy vízen túl. Az volt a móka, ugye, hogy az Orbán adminisztráció szerint fénylő, köpcös csillagunk nem is azt mondta akkor, hogy Lebensraum, csupáncsak, hogy élettér, így a magyarul nem tudó jenkik fogják be a pofájukat, mert már akkor is kellően tahó hivatalnokai voltak OVM-nek, pedig ez a Kovács még sehol sem volt.

Erre a magyarul, nem magyarul dichotómiára egyébként maga OVM adott megfejtést már tizenöt éve, amikor szokásos álnépi és álnaiv bölcsen annyit jegyzett meg az ettől állva pisáló híveinek, hogy “Magyarul kétszer kettő négy. Ez minden más nyelven másképpen van.” – Négyszáz újság az négyszáz újság. Más nyelven, jelesül amerikaiul four hundred, magyarul kétszer kétszáz az négyszáz, nincs itt semmi látnivaló, tessenek oszolni. Különben is, a számok mély titkokat rejtenek az orbáni nagyközönség számára.

Mint azt pécsi rajongóktól tudtuk meg a tavasz folyamán, ha nem a rezsim nyer, akkor a világvége akképp is megérkezik országunkba, hogy kötelező jelleggel bevezetik az arab számok használatát, amitől viszont megóv minket maga Orbán Viktor. Ez csak azért jutott az eszembe, hogy lássuk, milyen nívót szolgál, illetve tart kívánatosnak az a négyszáz újság, amely galádságát most Kovács Zoltán hülyeséget mantrázva véd, mert mást nem bír kitalálni.

Ez egyébként másról is árulkodik. Előbukott mintegy ebből a harcosból is a feudális énje, a régi jó táblabírák szalonnazsíros tudata, miszerint Extra Hungariam non est vita, si est vita, non est ita – azaz, Magyarországon kívül nincs élet, ha van élet, nem ilyen. Esetleg a népies-nemzeti költészetével a magyar kultúrán máig ható sebeket ejtő Petőfi kis zsengéje, hogy “Ha a föld Isten kalapja, hazánk a bokréta rajta.” Innen már csak a pörkütt hiányzik meg a darutoll.

Ez a habitus, ez a taplóság járatja le egyébként az országot. A CÖF Obamával levelezett annak idején, Kovács már az egész világgal, mint egy fölnyírt hajú, dagadt és gonosz óvodás. Az Orbánon kívül eső dolgokkal ez a viszonyuk: Szijjártó a troglodita, aki tagolatlan üvöltéssel ordítja le mindenki fejét, Kovács levelez, amitől Magyarország a nagypofájú kretének birodalmának tűnik, s voltaképp sokat nem is téved, aki így látja.

Egyébként a helyzet teljesen reménytelen, mert ez a Kovács azzal is védte a védhetetlen holdingját, hogy azzal szemben viszont a maradék józan hangú médiumot sokkal többen olvassák és nézik. És ez már egészen a kultúrharcig ér, mert ahogyan nem kerülnek elő a fiókokból a fideszes remekművek, se egy regény, se semmi, úgy a holdingos izéjük is azért nem kelendő, mert az nem újságírás, ha a pártpropagandát szajkózzuk.

Egészen egyszerűen: jóllakottan böfögve nem lehet hiteles verset írni, Orbán seggéből pedig újságot. Mint ahogyan az sem érv az őket ért bírálatra, hogy ez még magyarul se tud, ez ne pofázzon. Viszont Neria éppen itt tart, és a jelek szerint azon dolgozik egyre nagyobb vehemenciával, hogy mindenkit szerte az országban elvadítson és meghülyítsen. Az elkövetkező nehéz évek feladata tehát a józan ész és ítélőképesség megtartásának embert próbáló feladata lesz. Kalandra fel tehát!

A szó vivése

Csámborgott ez az alak, poroszkált, csattogott a csámpás talpa a föhenyen, és nyerített a lába a porban haladtában. Szemüvege volt neki, haja viszont nem, és lelke sem egyáltalán. Ezt onnan lehetett tudni, hogy amerre lépett, sprickoltak szét a hangyák és kabócák, a madarak pedig elhallgattak. Vászontarisznya volt a vállán “Gucci” felirattal valahogy, és Rolex a csuklóján a szakadozó inge alatt. Tisztára látszott, hogy álruha ez, a kereszt is, a feszület, amelyet a nyakában viselt egy madzagon, színarany volt, viszont a rajta lévő Jézus visított, mint a vett malac, és be nem állt a szája, hogy mért hagyta el őt az ura.

Ott ült az árokparton egy másik ilyen, ez se volt sokkal különb, csak ránézésre hülyébb csöppet. Valahogy rá volt írva az ostobaság, még a fülén is a bambaság folyt ki, a szájáról nem is beszélve. Ennek szakálla volt, opálos szemei, amelyek elnyelték a napfényt, mint egy stramm fekete luk, még csak meg sem csillantak rajta a sugarak, ahogyan zuhantak befelé a fejében meglévő végtelen sötétbe. Ezen öltöny volt, poros ugyan, de teljesen új, még kilógott az ujjából az árcédula, a nyakában pedig meredezett a jelzés, hogy aszongya “Hugo Boss”. Ebből látszott, hogy ez annyira hülye, hogy a mimikri se megy neki, viszont boldog volt a másik láttán, és csillogva üdvözölte.

– Hová, hová? Zoltán komám. – így vigyorgott neki.

– Hozzád, hozzád, István komám. – az a keresztes meg így válaszolt. Ilyen népiesre vették a figurát, mert mondom, hülyék voltak, és azt hitték, ettől majd nem látszik, mekkora egy takony mindkettő, de az megmutatkozott mindenképp.

– És mit viszel a tarisznyádban? Zoltán komám. – kedveskedett ez a másik.

– Szót viszek a tarisznyámban, István komám. – nem bírták abbahagyni ezt a komámozást sehogyan.

– Hová viszed a szót? Zoltán komám.

– Neked hoztam, István komám.

– És mit csináljak én a szóval? Zoltán komám. – értetlenkedett ez a Hugo Boss-os, mert mondom, tök debil volt.

– Mostantól te viszed a szót, István komám. – felelte a szemüveges, amitől meg az öltönyös visított, táncikált, pörgött, hogy megszédült és elesett, csak úgy huppant és csak úgy porzott, de azért kérdezett.

– Hová viszem a szót? Zoltán komám. – vált gyakorlatiassá a visongó, de azért meg nem nyugodott teljesen, mert tapsikolt is, és ütemesen mondogatta utána – Szóvivő lettem, szóvivő lettem. – és folyt a nyála. A szemüveges kivárta, míg elhallgat, csak akkor válaszolt.

– Csak úgy viszed ide-oda. István komám.

– És aztán? – értetlenkedett az öltönyös, és feledte a komámozást már.

– Semmi. – a szemüveges is lenyugodott – Viszed, hordozod. Te vagy a szóvivő. – így vigasztalta az eufóriából ébredező másikat.

– Ennek semmi értelme. – sóhajtott fel az öltönyös.

– Ha beérsz egy faluba vagy város közepére, összehívod az embereket, és mutogatod, hogy rémüldözzenek. – mondta a kopasz.

– Mitől rémüldözzenek, milyen szótól? – érdeklődött a hülyébbik.

– Igazából – vált őszintévé a kopasz – nem szó, hanem szavak.

– Milyen szavak? Milyenek? – esett ki a béketűrésből az öltönyös – Én szavakat nem viszek, nem szavakvivő vagyok, hanem szóvivő. – így erősködött, és ebből is kitetszett, mekkora egy ökör ez.

– Nem mindegy? Te barom. – ordított már rá a kopasz, és ettől a másik meghunyászkodott.

– Milyen szavak mégis? Nehezek? – gondolt a súlyra az öltönyös, a kopasz viszont másképp értette, és kiborította a szavakat a földre, hogy csak úgy potyogtak a porba, és sorba rendezgette őket.

– Nem nehezek egyáltalán – magyarázta – Látod? Soros, migráns, Brüsszel, kultúra, keresztény, harc, megvédjük, magyarok, család, Gyurcsány. – rakta egymás mellé őket.

– Ennyi? – értetlenkedett az öltönyös.

– Most éppen. – nyugtatta meg a kopasz – Olykor lovas futár hoz újakat, vagy elvisz párat. Volt már ENSZ, Sargentini, azokat elvitte, most ezek vannak. Pénteken szokott friss áru jönni, a szokásos rádióbeszéd után, legutóbb egy fél mondatot kaptam, hogy “száz év magyar magány”, de kilógott a tarisznyából, kidobtam. De – és félve körülnézett – ne mondd meg senkinek, azt hazudtam, hogy ellopta egy hajléktalan.

– Hajléktalan? – értetlenkedett az öltönyös.

– Az hát. Azoknak úgyis mindegy, lecsukják őket így is, úgy is. – ezzel zárta le a dolgot, a szavakat visszarakta a tarisznyába, hogy csak úgy zörögtek, és a készséget az öltönyös vállára akasztotta.

– Na, eridj! Mától te vagy a szóvivő. – meglapogatta a hátát, és eltűnt a ködben.

Az öltönyös bambán nézett, de csak egy pillanatig, mert harangzúgást hallott balról, ami azt jelezte, hogy arrafelé emberek laknak, akiket mostantól riogatnia kell. Ez komoly dolog – gondolta -, megigazgatta a tarisznyát benne a szavakkal, és most viszi.