És akkor mi van?

Egyre több helyről dönt úgy a Kúria, hogy újra kell számolni a szavazatokat. Tegnap egy pécsi, újpesti, bajai, korábban egy zalai és egy sárospataki szavazókörről határoztak akként, hogy megint át kell nyálazni a voksokat, mert eufemisztikusan „hibáztak a számlálók”, népiesen: csaltak a Fidesz javára. Nem árt nevén nevezni a dolgokat.

Valamennyi helyen azért történt ez így, mert volt egy tökös ember, aki verte a tamtamot akkor is, amikor mindezek ellenére az NVB hatalmasai úgy döntöttek, hogy nincs ott semmi látnivaló, oszoljanak a népek. Ahol nem fogták be a pofájukat, ott számolás van, ahol meg igen, ott már soha nem tudjuk meg, micsoda ganajságok történtek az éji homályban.

Az is lehet, hogy ezeken kívül is pár helyen még újra számolnak, és mindegyik tudósítás végén ott szerepel majd az a mondat, hogy: „A döntésnek a választás eredménye szempontjából nincs jelentősége.” – mint most is, és ez meglehetősen kiábrándító. Nem is elsősorban az eredmény miatt már, hanem, mert mintha ezzel a záró mondattal azt hangsúlyoznák, újra számolják, és akkor mi van?

Úgy igazán belegondolva csupán annyi, hogy ha van jelentősége, ha nincs, ez így egyáltalán nem kóser. Ahol a legkisebb kétség is felmerül, fajsúly ide vagy oda, ott a végeredmény megkérdőjeleződik, a belőle fakadó hatalom pedig nem legitim. És az ilyen érzékeny lelkeknek is, mint az enyém, ezzel a tudattal kell a nagypofájú fideszesek táblára mutogatását elviselni, tudva, hogy csaltak, és mégis tehetetlenül.

Ez az, ami frusztráló, de annyira, hogy még az élettől is elmegy az ember kedve. Ez az exlex állapot, ami miatt a neoprimitívek verhetik a mellüket, mert a jog képtelen a sok apró mocskot egy összefüggő lánccá alakítani, hogy lehessen is kezdeni vele valamit. Így hengerli le a mindenható gőzhenger, mégpedig jogi köntösbe burkolózva a hétköznapok hőseit, és üli meg a kurvaországot.

Ez olyasajta tehetetlenség, midőn, mikor számos költözéseim egyikén a bakelitjeimet cipelő jóember a lépcsőház kövére ejtett vagy ötven korongot, ott ugráltak, gurultak, a szívem vérzett, ő pedig bambán vigyorogva nyugtatgatott, nem baj ám. Dehogynem baj, baszmeg, az ilyenektől megy gajra az ember élete, hogy a végén mondjuk egy mai Tolsztoj így összegezzen a hullánk felett majd, mint az igazi tette hősével ekképp:

„Ivan Iljics élete egyszerű, mindennapi és iszonyú volt.”

Ennél pokolibb summázat nem létezik a világirodalomban, és, hogy a spleen elöntse az embert, nem kell egyebet tenni, csak kinézni az ablakon. Ott a túlsó világban tele van minden ilyen apró mocskokkal, amelyek tán egyenként nem vernek mellbe, viszont összeadva szarrá megy tőlük a polgár élete. Ellenben a nap akkor is vidáman süt tovább, még Orbán Viktorra is, ez pedig nem komilfó.

Vigasztalhatnánk magunkat Füst Milán módján ezzel is: „…Az öröm annyi csak, mint a nyerítés. Vagyis mihelyt letelt a nap, akkor már majdnem mindegy, hogy jól telt-e vagy rosszul. Éjszakáid örömeire pedig, mikor eltelten heverészel, csak úgy gondolsz vissza, mint egy jó ebédre…” – Mert igaza van az öregnek, csupán ebből a totális nihil árad, ami nem önmaga miatt haszontalan, hanem, mert a NER szekerét tolja akaratlan.

S ha már magam Ivan Iljicsként láttam kiterítve, bármennyire is csinovnyik volt angyalom, érdemes megfontolni a jelmondatát, amelynek szellemében élte jelentéktelen életét, s amely ez: “Quidquid agis prudenter agas et respice finem” – magyarán, bármit teszel jól tedd, és tartsd szem előtt a véget. Ez, bár hihetetlen, de egy csatakiáltás volt tőlem, úgyhogy tessenek tapsolni. Köszönöm.

Medgyessy haverja

Mint az mindenki által közismert, Medgyessy Péter a francia udvari etikett szerint éli az életét, következésképp igen-nagyon finom és illatos úriember. Ez determinálta őtet, hogy kitörjön belőle az udvariasság, és kényszeresen gratuláljon Ilham Alijev elvtársnak, aki Azerbajdzsán decens ura, és Orbán Viktor zsinórmértéke a bájos diktatúra kiépítésének tudományában.

A közös öröm oka az volt, hogy Alijev elvtársat immár harmadszor, ezúttal hét évre, s a jelek szerint mindhalálig választották meg a baltás elvtárs hazájának elnökévé, mert jobbat nála nem talált a helyi Népfront. Ennek az Alijevnek a neje az elnökhelyettes ott, és különben is, langymelegen illiberális az egész kóceráj, egyszóval haligali a cuccos.

A mi Medgyessynk azt írta a haverjának szagos, lila tintával, hogy „gratulációját szeretné kifejezni az újraválasztás alkalmából”, mert ez lehetővé teszi, hogy az országos cimbora folytassa „kitűnő és sikeres” munkáját. Sőt, a levél sarkában lévő behajtott kis fülből, amely kamaszlányok titkait őrzi már százezer éve, az is kiderül, hogy Alijev elvtárs a mi III/II-esünk igaz barátja.

Vannak az életben sokat mondó gesztusok, ilyen az is, amikor az ember pofán köpi saját magát. Ugyanis erre a nyalakodásra semmilyen diplomáciai kódex nem kötelezte Medgyessy elvtársat, az tehát vagy szívből, vagy aljas érdekből fakadt. Nehezen hihető, hogy szerelmes lenne ebbe az Ilhamba, következésképp az a vizsgálat tárgya, mi késztethette Medgyessyt arra, hogy levelezzen,

Nem gondolhatjuk, hogy jutalmul a nevére írnának egy kósza olajmezőt ott a messzi vidéken. Mást sem nagyon remélhet jutalomfalatként, így azt mutatja a megfontolás, ezzel az egésszel itthoni céljai lehetnek, ahogyan ekképp Orbán elvtárs lábai elé kucorodott, és odatartotta a hasát kis vakarászásra a gazdinak. Ebből is látszik, hogy ezek a régi vágású kommunisták nagyon jól elvannak az új vezérrel.

Elválik a szar a májától előbb-utóbb, mint azt Szily elvtársnő is példázza. Sőt, esetében az is kiderült, hogy nem a Freud által megénekelt lehengerlő életösztön működött benne, hogy Orbán elvtárs ki ne tekerje a nyakát neki, hanem valami született romlottság dolgozik a csajban, ami neki cikis és nem nekem. Medgyessy is halad a Katinka által kitapodott úton a biztos elkurvulás felé.

Kígyót melengettünk a keblünkön tehát, amíg Fletó ki nem csinálta őt. S mily érdekes, máma Gyurcsány a patás ördög, aki legalább hű önmagához, míg Medgyessy feredőzik a megszépítő messzeségben, közben meg növeszti körmét és fogát. Nem szabad viszont ellanyhulni, mert a mostaniak sem különbek, amit a majálisukon be is bizonyítottak keményen.

Ezen Hiller elvtárs a lufikból áradó héliumtól ellágyulva kijelentette, hogy május elsejétől kezdjük ellenállásnak nevezni az ellenzéket. Ne nevezzük inkább, ez az én javasolásom viszont. Az ellenállók becsületes nevét nem kéne bemocskolni, ők ugyanis akárminek is álltak ellen, a vérük hullajtásával tették, és nem kaptak havi egymilliót attól, akivel szemben ellenálltak.

Ilyen egyszerű ez. Az ellenzék – amely az sem – viszont ellenálló akar lenni, mégis, abban a pillanatban a NER része lett, amikor átvette a nyüves mandátumát, hiába veri itt a nyálát az összes. Már most potenciális Medgyessyk, akik hiába nevezik magukat forradalmárnak vagy partizánnak akár, ugyanúgy vakartatják a hasukat, mint a III/II-es. Így zabál fel Orbán mindent, ne is reménykedjünk másban.

A munkaalapú ünnep

Úgy tartják a népek, hogy máma a munka ünnepe van, de ki tudja azt ebben a kuplerájban. Másrészt meg ez eleve anakronizmus, hiszen hogyan lehetne ünnepelni olyan dolgot, amit a teremtő mintegy büntetésként bocsátott az emberre, mert az nem bírt magával, és beleharapott abba a nyüves almába. Okosabb ugyan nem lett tőle, csak fölfedezte a pornót. Akkor kezdett gazdagodni a Kovi, ugye, Semjén elvtárs?

Mindemellett mégis csak kell egy igazodási pont, s ez lehetne éppen a sör, a virsli, a luftballon vagy akár a rezgő papírzászlócska is. Ezt alakította ki bennünk a máig élő, épülő szocializmus, Kádár apánk, meg kisunokája, a miniszterügynök úr. Ez utóbbi meg pláne, hiszen, mint tudjuk, ő egyenest munkaalapú társadalmat épít belőlünk, így, ha következetes és kitartó volna, akkor a mai nap nemzeti ünnep lenne, de kurvanagy.

Ezzel szemben nem az, csupán egy nap, amivel kéne valamit kezdeni. Én például mosást tervezek, de takarítani is illene, ilyesmi örömök. Majd kiderül. Viszont az olyanok, mint miniszterügynök úr is, akinek lánglelke van, s emiatt egyfolytában tüzek égnek az agyában, valami különös késztetést éreznek, hogy permanensen dőljön belőlük az ige. Ő például darukat vizionált, amelyek eltakarják az ország egét a rohadt nagy gyarapodásban.

Őnála mindenki serényen dolgozik, mert teljesen foglalkoztatja a népét. Ehhez képest sem a pártjának, sem saját magának nincs egyetlen megveszekedett mondata sem – ránéztem a honlapjukra – május elseje kapcsán, mert még mindig a Sorosba vannak belemerevedve. A többi párt sem különb, akik pár nap múlva lefekszenek neki, hogy a magyar keményen dolgozó kisember magára maradjon a vérzivatarban. Azok is csak kóvályognak a tavaszban, annyit is érnek.

Isteni szerencse viszont, hogy van néhány alak az országban, aki nagykorúnak érzi magát, ezért szarik az összesre. Ez a biztos idea. Mert harminc éve még ilyennel etették a proletárt elsején: „…Zengjen a dalunk, pajtás,/ Fákon újul a hajtás,/ Fogadjuk a tavaszt dallal!/ Itt van május elseje,/ Énekszó és tánc köszöntse!/ Zeng és dalol az élet,/ Szállj csak, zeneszó, ének,/ Ébresszed a magyar népet!/ Népek tavasza, téged/ Hív ez a vidám ének…”

Ha emlékszünk rá, azok persze, akiknek már konyulóban van a füle. Viszont nem azért, de prozódiailag és szellemében nem egy tőről fakad ezzel a nótával? “…Álmodtam egy barackfáról, ami alatt mindenki táncol/ Veled álltam egy hatalmas körben, a puha fűben, egy harmatos réten/ Kezeink összeérnek, talpaink egymásra lépnek / Szemünkben a boldogság fénye ég/ Állj be te is a körbe! Táncolj, ahogy hajt a véred, érezd, hogy a föld szíve dobban veled, mert mind egyek vagyunk…”

Hát dehogynem. Ezt 2013-óta élvezhetnénk, viszont nem tesszük. Pedig milyen jól mutatna, midőn miniszterügynök úr állna a kalapjában az emelvényen, és mosolyogva integetne az alant elhaladó fotbalistáknak, valamint a Mészáros és Mészáros cég dolgozóinak, miközben szólna a recsegő hangszórókból a barackos nóta. Azt hihetnéd, hogy szórakozok, pedig csak a szívmelengető jövőt föstöttem le. Mára viszont zivatarokat jósol Delphoi, úgyhogy csak óvatosan, polgártársak.

Mit is mondhatnék még azoknak, akiknek nem ment el teljesen az esze? Azt hiszem, annyit, hogy tartsák meg jó szokásukat, mert abból még mindig kijöhet valami. Ez a legtöbb, ez a minden, ami az egy hét múlva igazán elkezdődő négy évnyi ámokfutás alatt elképzelhető. Addig is, például tudtad azt, hogy ezen a napon házasodott először a mi Mátyás királyunk? Ennek is lehetne örülni a méhek között. Igaz, valami cseh luvnyát vett el, mert szart a homogén társadalomra. Ezt is összeadhatná a miniszterügynök úr/elvtárs, de ezt sem teszi.

Ketrec

Május nyolcadikán reggel hattól délután kettőig lezárják a Kossuth teret, hogy ott szabadon mozoghassanak az országgyűlési képviselők, a diplomáciai küldöttségek és a külföldi védett személyek. Ezzel a szesszel kordonoznak, ami arra utal, nem alakuló szeánsz lesz, hanem koronázás, ha küldöttségek és védett mókusok garmadája fog ott szambázni. Ugyan már, királylány.

Pláne az országgyűlési őrség teszi ezt, amelynek a feladata a házelnök személyi védelme, az Országház és az Országgyűlési Irodaház objektumvédelme, tűzbiztonsági, díszelgési és protokolláris feladatok ellátása csupán. Ők ugyan alkalmazhatnak testi kényszert, de csak a honatyák-, és anyák ellen.

Mit kezdenek akkor a demonstrálókkal, kérdezhetnénk, ha lenne értelme, de ennek sincs. Ugyanis az egészet sajátos megvilágításba helyezte Bencsik András, akit nem kell bemutatni. Ő arról ábrándozott, hogy reméli, a katonaság majd megvédi az egész cirkuszt a tüntető csürhétől, és ezen a ponton olyan NER-otthonosan kezdi érezni magát az ember.

Hogy ki a csürhe, és ki nem az, afelett lehetne vitát nyitni, csak nem érdemes. Kiszólt csupán a luk a gödörből, aki alig egy hónapja még nyüszített, de a sikeres választási monyákolások után nagyon kinyílt a csipája, és ez így is marad neki még négy évig. Bosszantó, és akkor még kamaszlány voltam.

Viszont az felettébb érdekes, hogy ennek az országgyűlési őrségnek meddig terjed a hatásköre, átnyúlik-e a Dunán, és belevész a végtelenbe, vagy mi a rosseb. Hogy milyen határig óvhatja a majmok testi épségét, és akadályozza meg, hogy a lelkes közönség banánnal etesse őket.

A katonaság ügye is érdekes dolgokat vet fel, hogy bevethetők-e akkor, ha a tömeg nem tankokkal szaladgál, és utcaköveket tép fel, hanem verseket szaval. Nem hugyozza szét a teret, hanem csendesen, de kitartóan kérleli a T. Házban ülőket, hogy menjenek már el az ótvaros francba, és ez a kérlelés az ellenzéknek is szól?

Hiszen május nyolcadika lesz az a nap, amikor hivatalosan is részévé válnak a rendszernek, és a jelenlétükkel segítenek fenntartani azt a látszatvilágot, mintha a diktatúra demokrácia volna, és ez nemhogy felelőtlen, de mocskos dolog is. Annak a napja lesz ez, amikor a térről kirekesztettek hivatalosan is magukra maradnak.

Mert ezzel, hogy ketrecet csinálnak a Kossuth térből, létrehozzák azt a szimbolikus világot, amelyben a beül lévők valami ismeretlen ok miatt elitnek képzelhetik magukat teljesen elszakadva a valóságtól. És nem tudom, hogy ez most szomorú vagy röhejes, amikor öltönyös szarcsimbókok a mandátumuktól mennek mennybe.

Ez a gesztus egyben jelzi a bezárkózást is, ami megteremt magának egy alternatív valóságot, amely csupán annyi életjelet küld a világnak, hogy Szijjártó olykor-olykor kiordít belőle. Ugyanakkor mutatja kies hazánk totális lezüllését, amelyben egy igazság van csak, hogy én Orbán Viktor vagyok, azt csinálok, amit csak akarok.

Ez a ketrec, ami most létrejön, olyan ontológiai, mondhatni, hermeneutikai kérdéseket is felvet, hogy kit óv a vas, a belül lévőket, vagy a kívülről szemlélődőket azoktól. Ilyenkor olyan ambivalens és göcsörtös lesz az ember szíve, és nagyot, remegve dobban, mert például olyan is eszébe jut, amit a friss szavazók egyáltalán nem ismertek, mert annak idején halovány gondolatok voltak, ha egyáltalán.

A történelmi taxisblokád idején nem volt lezárva a Kossuth tér, és emlékezhetünk még a szerencsétlen Horváth Balázs ablakban bemutatott máttós tornamutatványaira. Mókás egy jelenet volt, viszont ő szeretett volna lövetni, mint ismeretes. Ebbéli törekvését a hadsereg főparancsnoka, bizonyos Göncz Árpád akadályozta meg.

Ilyenünk viszont most nincsen nekünk. Áderünk van csupán, aki a globális felmelegedéssel foglalkozik ilyen időkben, nem, mintha ennek a nyüves országnak lenne az elnöke, hanem, mintha nem is itt élne. Ebből fakadólag Bencsik hadserege annyi tüntetőt lő valagba, amennyit csak akar.

Így kezdődik el hivatalosan a harmadik négy év, már előtte azzal a tapasztalattal, hogy ami az ország házában történik, azzal egyáltalán nem kell foglalkozni. Ellesznek azok a ketrecben, nyálazzák Orbán forgatókönyvét és színre viszik. Viszont meg kéne találni a lehetőséget az előadás bojkottjára, aminek a módját momentán nem tudom, de töröm rajta a fejemet erősen.

Ha jutok valamire, elmesélem. Ígérem.

Cövektelenítés

A Magyar Nemzet munka és hon nélkül maradt újságírói, miután saját pénzen szamizdatban kiadták az elbúcsúzó számot, az erre szánt összeg maradékát, négyszázhuszonötezer forintot el akarják jótékonykodni. Viszont nem olyan egyszerű ez, hogy gyere cipó, hamm, bekaplak, ha az ember leprás a hatalom szemében. Ilyenkor a pénze sem kell.

Egy fővárosi, idősgondozással foglalkozó intézmény először kegyesen elfogadta a felajánlást, pár óra múlva viszont visszautasította. A nemzetesek nem adják fel, abban bíznak, találnak olyan céget, amely el meri fogadni az adományt, mert úgy tűnik, már ez is kockázatos dolog a kétharmadban. Ha a nemzetvezetőnek nem tetszik valaki pofája, azzal szóba sem szabad állni. Ide jutottunk.

„A kétharmad áll, mint a cövek.” – Ezt Orbán miniszterügynök úr jelentette ki 2012. augusztus 25-én, de most se mondhatta volna szebben. Egyáltalán nem bír meginogni ez a kétharmad. Főleg, ha olyan szolgái vannak, mint Patyi András is, a Nemzeti Választási Bizottság elnöke, aki a száznyolcvan kifogás ellenére sem rendelt el egy nyüves szavazókörben sem újraszámolást, nemhogy új választást.

Azt mondta: „Az újraszámlálás elrendeléséhez tényeken alapuló bizonyítékra vagy magas szintű valószínűsítésre alapot adó körülmények bemutatására van szükség.” – Mivelhogy ez nem magyarul van, nehéz is vele vitatkozni. Ilyképpen, ezzel a kijelentéssel a kétszer is utcára vonuló népek egyik reménye odaveszett, s mivelhogy négy évig lobogni lehetetlen, a babramunka ideje jött el.

Ezt például miniszterügynök úr már meg is kezdte. Miközben az ellenzéki pártok arról tárgyaltak, hogy miről tárgyaljanak majd, ő csokit zabált hamvas fiatalokkal, ilyképpen bővítve négy év múlva esedékes szavazótáborát. A friss, ropogós országgyűlés még meg sem alakult, és a választásokon töketlenkedő pártok máris megmutatták, hogy semmit sem tanultak, és mindent el is felejtettek.

Rájuk a keményen dolgozó kisember egyáltalán nem számíthat az elkövetkező zivataros években, így az utcára vonultak, illetve a belőlük bimbózni kezdő vezetőik felelőssége hatalmas, amit nem ártana elviselni, aztán még jól is illenék sáfárkodni vele. Mindeközben, amikor valóban új korszak előtt áll az ország, és úton van a totális letarolás felé, az utcai népeket szemlélők egymás torkát harapdálják.

Csak merem hinni, hogy tanácstalanságukban, és nem a homo, mint faj degenerált fejlődése miatt, amely torzulatot Freud apó ekként írt le „Rossz közérzet a kultúrában” (Das Unbehagen in der Kultur), című munkájában, amiben kivételesen nem azt vizsgálja, hogy visszavágyódunk-e anyánkba: „Nem lehet attól a benyomástól szabadulni, hogy az emberek rendszerint hamis mértékekkel mérnek, hatalomra, sikerre és gazdagságra törekednek, és ezt csodálják másoknál, az élet valódi értékét pedig lebecsülik.”

Ez az alapvetés a mostani elégedetleneknél még vizsgálat tárgyát képezi. Ezen túl az a hiba is mutatkozik, hogy ezren ezerféle megoldást akarnak, s azonnal. Erre egyáltalán semmi szükség nincsen. Rövidnek tűnik, de a négy év mégis csak rohadt hosszú, így van idő megfontolni azt, Orbán nyüves cövekjét hogyan lehet úgy kirántani az anyaföldből, hogy ne szúrjon szíven egyből mindenkit.

Én javíthatatlan vagyok, így azzal a javaslattal élnék, amit Füst Milán Störr kapitánya kapott a haldokló apjától, jelesül, hogy légy nagyvonalú. Ez a tulajdonság számos agyvérzéstől és infarktustól meg tudja menteni az embert, és eredményesebb is, mint a fogak csattogtatása. S hogy mindezt még megfejeljem, iderakom Örkény „Az élet értelme” című egypercesét is. Olvassuk el, és merengjünk rajta hosszan.

„Ha sok cseresznyepaprikát madzagra fűzünk, abból lesz a paprikakoszorú. Ha viszont nem fűzzük fel őket, nem lesz belőlük koszorú. Pedig a paprika ugyanannyi, éppoly piros, éppoly erős. De mégse koszorú. Csak a madzag tenné? Nem a madzag teszi. Az a madzag, mint tudjuk, mellékes, harmadrangú valami. Hát akkor mi? Aki ezen elgondolkozik, s ügyel rá, hogy gondolatai ne kalandozzanak összevissza, hanem helyes irányban haladjanak, nagy igazságoknak jöhet a nyomára.”

Központosított szaporodás

Úgy vélhetné az ember nagy jámboran, hogy egyedi korcsosulás vagy perverzió, midőn miniszterügynök úr a magyar lányokkal és asszonyokkal egy zserbó mellett diskurálni óhajt szaporodási szokásaikról és hajlandóságukról. Hogy tangát hordanak-e vagy bundásat, misszionáriusan szeretik vagy orrba-szájba, meg más hasonló cukiságok.

Végül is, ha ő a nemzet „G”-je, akkor csak akként viselkedik, ahogyan erre őtet a teremtő generálta. Csapkod a busa farkával és tolul a mahomet fejével, keresve a megtapadási pontot, de ne legyek ilyen naturalista, Zolának se állt igazán jól. Különben is, a hétvége történései és lengedező hírei arra világítottak rá, hogy a toszás lesz az, amibe belemekkennek eztán még a Soroson kívül. Fasza kilátások, hogy stílszerű legyek.

Itt van mindjárt nekünk valami Novák Katalin, ebből is szülésznő lett, és arról ábrándozott a visegrádi országok nevében, nagyon komoly kérdés, hogy a demográfiai problémákra saját vagy külső erőforrások jelenthetik-e a megoldást. Bővebben nem fejtette ki a néni, mit ért külsőn és, belsőn, hogy tenyészkanokat hozat, vagy viagrát oszt a kókadt farkú magyar legényeknek, ezt nem tudjuk.

Csak annyit, hogy az ország – mármint a magyar – álláspontja ebben a kérdésben nagyon határozott, a belső erőforrásokat kell erősíteni. Ilyeneket szögezett le ez a Novák Katalin a tudósítások szerint, csak azt nem mondták el, honnan van neki kalapácsa. Ám ebből is látható, ha ilyeneket szögez le ez a nő, akkor a napiparancs már megszületett, ezt a tamtamot kell püfölni, felkészül keresztényileg Rétvári.

Addig is azonban van nekünk egy Nézőpont Intézetünk, és benne egy Fodor Csaba nevű elemző. (Ez is, na mindegy) Szóval ez a manus is belekezdett, hogy most meg, és most tessenek jól figyelni: demográfia-központú kormányzás következik. Ilyenkor látja ám az ember, hogy ennek a fele sem tréfa, itt keményen el akarják kapni a legények tökeit, a lányokat nem ábrázolom képileg, mert nekem is van lelkem, csak nem látszik.

Viszont nini, hát nem volt már ilyen a redves történelemben? Dehogynem, polgártársak. Itt van mindjárt nekünk ez a bajuszos festőlegény, az Adolf. Ő is ilyenekről ábrándozott, fajtiszta germánokról, mint ahogyan miniszterügynök úr is az ő homogén nemzetéről. Nincs új a nap alatt. Az őrvezető is a szabályozott szaporodás megszállottja volt, a geci is.

Mutatok valamit: A magabiztos, önálló véleménnyel rendelkező és munkájában sikeres nő mellett a férfi nem tud regenerálódni. A nők a nemzet örök anyjai, a nők a férfiak örök társai, a nők sikere a gyermekszülésben és nevelésben áll. A nőnek megvan a saját harctere. Minden egyes világra hozott gyermekkel a nemzetéért harcol. – Ezek a nemes gondolatok a Mein Kampfból valók, de miniszterügynök úr se mondhatta volna szebben. És akkor még a Lebensborn-programról nem is beszéltem, de nem is akarok igazán. Aki nem hiszi, járjon utána.

Nem ragozom én ezt az egészet tovább, hiszen, mint mindenre, Füst Milán erre is tudja a megoldást. Illetve nem megoldás ez, csak a probléma költői nyakon ragadása mintegy (Éljen Virág elvtárs!):

„…Hallod-e egyetlen fiam. Én vagyok oka életednek. De nekem volt gyönyörűség gügyögésedet is hallanom. Te valóban nem kérted az életet tőlem, ez így igaz. Tehát nékem kell hálásabbnak lennem nálad, azért, hogy itt vagy, ezt követeli a meggondolás. És ez az első tétel. És mégis én vagyok kénytelen korholni téged, amiért elégedetlen vagy azzal, amit tőlem kaptál. Figyelj ide! Én nem vagyok felelős az egészért, én is áldozat vagyok: a szenvedélyeimé és érzelmeimé. És ez a második tétel…”

Következő találkozásunkig ezen kéretik elmélkedni. S ha valakinek van rá érkezése, mutassa már meg ennek a degenerált Orbánnak, hogy gondolkozzon el ennek szellemében a szaporodás titkain, és fogja már be végre a pofáját. Köszönöm.

Dézsma

Az újabb, és soha véget nem érő kétharmad első buzgalmában mit is tarthatott volna fontosabbnak, mint a kórházaktól visszaszedni a pénzt, ezzel párhuzamosan pedig az egyházaknak biztosítani az apanázst, amelyek ugyan nem Virág elvtársak, de biztosan kérnek valamit. Nem egyszer majd, hanem soha véget nem érőn.

Az adófizető polgártársak idén még előtte állnak az adó egy százaléka fölötti rendelkezésnek, s hogy, hogysem, ha a térdre csuhásoknak adakoznának, a nagyhatalmú NAV lehetővé teszi számukra, hogy a felajánlásuk ne egy alkalomra szóljon, hanem mindhalálig. A homlesszeket pátyolgató sorosisták javára ilyet tenni nem lehet.

A csuhásoknak szóló, sírig tartó adakozás vissza is vonható persze, de jure tehát semmi baj, csak de facto üli meg a lelkeket az iszap. Nem tudható ugyanis, illetve persze igen, hogy mért nyalja Tállai et. az egyházak valagát, és miért igazgatja vissza tündöklő országunkat a digitalizált középkorba. Az egyházuk az a kampányeszköz, amely az üdvözülést Orbán valagához köti, a kampány meg pénzbe kerül.

Kivethetnének tizedet is – magyarul dézsmát – az Isten munkájára való felajánlásként, amit például Aranyszájú Szent János keresztényi kötelességnek tartott. Igaz, még abban az időben, amikor piros pöttyös seggünkkel keleti rónaságokon nyargalásztunk, vagy épp a Szíriuszon volt a haligali. Viszont ez az adófajta minálunk éppen 1848 után szűnt meg, az összes aradi vértanú forog most tehát a sírjában.

Orbán azonban beteges vonzalmat érez a feudalizmushoz, ami berendezkedéshez ebben az országban ölég sokaknak nem fűlik a foga. Fideszék kurválkodnak itt a hittel, amire oly igen érzékenyek, pedig ez, ami itt van, nem nevezhető annak. Hite a totem előtt leboruló pápuának van, a magyar Béla nénik csupán egy félkatonai erőszakszervezet mórikálásának áldozatai.

Elmondhatnám a keresetlen véleményemet az egész ájtatos bagázsról, úgy is, hogy visítva szaladnának ki a világból, és mégis több lenne bennem a transzcendens mint az összes püspökökben együttvéve. De máglyára majd később óhajtok kerülni, most jó lesz a fekete autós fogda is egy időre. Az is eljő majd, ha kiteljesedik a téboly.

Máma azonban nem tartok hittanórát, hanem azon elmélkedek inkább, mire jó az, ha a manus úgy nyilatkozhat, hogy amíg meg nem murdel, a csuhások fixen kapják a lovettáját. Emögött, bár üldözési mániám még nem komplett, bizonyos listák készítésének lehetőségét tételezem. Nyilván lehet tartani, ki a jó keresztény és ki nem az.

A NAV jelen halmazállapotában sok mindenre alkalmas. Czeglédyket lehet vele lesittelni, régebben fideszes cégek lába nyomát eltüntetni, amikor a Lajos még nem világosodott meg geciileg. A NAV-al pokollá lehet tenni a keményen dolgozó kisember életét, nagyobb hatalom akármely perzekútornál.

De megint csapongok csak. Visszatérve a cinizmus bájos ösvényére azonban, arra veszettül kíváncsi volnék, hogy a nemzetvezető rendelkezik-e adójának egy százalékáról, s ha igen, mely felekezet javára. Hiszen, mint tudvalévő, száz gyerekét ezernyiféle első szentségben részesítették, a Gáspár meg most egyenest új egyházat alapít.

Az egész família ilyen ambivalens viszonyban van Istennel, amiben az a ciki, hogy a keményen dolgozó kisember szívja miatta a csöcsöt. Olykor nem mehet boltba vasárnap, máskor a mindenható nevével az ajkain kell teleszülnie a Kárpát-medencét, most meg egy életre nyilatkozni arról, hogy azokat tartja el, akik a templomok ajtaján óvnak az éhező embertársak etetésétől.

És akkor még csodálkoznak, ha az ember ferdén néz rájuk. Egyből eretnek, hitetlen, és nem magyar. Most durva vagyok, ha azt mondom, hogy tele van a tököm az egésszel? Döntsd el te, én nyájasom.

Weltschmerz

Megértük hát ezt is polgártársak, Lázár et. jobbra el. Nem lép le ugyan a színről teljesen, de futása mindenképpen véget ért, pár év múlva azt sem tudják majd a népek, hogy a világon van vagy volt, ették-e vagy itták. Csúszik bele a feledésbe a manus, mivelhogy állócsillagok egyáltalán nincsenek, az csak hamis illúzió és múló káprázat, pláne a Fidesz-univerzumban.

Mondhatnók, hogy a pór eleget ártott már, a pór mehet. Ettől azonban a keze és a szája által megalázottaknak és megnyomorítottaknak egyáltalán nem lesz jobb, csak mindenképp jelez valamit. Azt, hogy kitelt a becsülete a gazdájánál, meg, hogy másfajta dolgok vannak születőben a kerítések között, hogy újabb rácsok vannak épülőben.

Azt, hogy cezúra van a birodalomban, s hogy valami ismeretlen következik. Nem feltétlenül, sőt egészen biztosan nem jobb – mit is képzelhetne az ember -, sőt, ha lehet még ennél lejjebb, akkor a pokol alja, egy szenvtelenebb, gépiesebb daráló, mert a maga módján ez a Lázár egy szórakoztató gyilkos volt tulajdonképpen, egy nyeretlen kétéves, és nem is igazán arcnélküli.

Nem tudható, de szinte teljesen bizonyos, hogy új típusú robot érkezik helyette. Szűkebb, a végletekig lecsupaszított szókészlettel – ötven-száz lexika max. -, kezdetleges mimikával, amelynek az archetípusa a Szijjártó nevű ártány. Ezt fejleszti majd tovább a gazda kiismerhetetlen mélységekig, csahos kutya üzemmódig.

A nyolcadikai maflás óta voltaképp az ember csak néz ki a fejéből, lassan körvonalazódik azonban az elkövetkezendő négy év. Simicska például cseszheti az atombombáit, azok lepattantak a magyar társadalom érzéketlen szövetéről. És abból is kitetszik, milyen alomból jött, hogy mindenféle gecizés ellenére, most egyből föladja.

Látszik, hogy azért állt bele a Jobbikba, hogy az megdöntse neki a gecit, de egyáltalán nem elvi, hanem jól körülírható anyagi megfontolásokból, hogy aztán a Vona csináljon belőle másfajta Mészárost. Nem jött össze, hagyja a francba az egészet, lásd Magyar Nemzet és Hír Tv. Nincs itt éthosz, mocskos kapzsiság van. Pepita Orbán.

Mindegy is. Viszont az ember ilyenkor körülnéz, hogy mi maradt. Hát, nem sok, nagymama. A zene itt a gépben, versek a fejben, cigi a szájban, meg a párod. Ez sem kevés, sőt, mondhatni, ez a minden, csakhát, ott vannak a villanyoszlopokon, a kopott házak falán a cafatokban lógó plakátok, emlékeztetve egy nem is oly rég volt mámoros fél napra.

Ilyenkor az embert kéretlenül elönti a Weltschmerz, amit semmit nem tudó szótárak szívtelenül világfájdalomnak fordítanak, holott sokkal több annál, ez már melankólia, vagy, hogy újólag Sheldont hívjuk segítségül: az idealizált világ és a valóság közti szakadék, és ez már talán megállja a helyét a kényes ízlésemben, ámde azért mégsem egészen.

Mert ahogyan kinézek az ablakon, és látom a reménytelenséget, egy másik nagy gondolkozó, Bud Spencer jut az eszembe, aki, midőn haladtak a kietlen floridai pusztaságon, s emiatt a jó Terence sóhajtozott, ekképp vigasztalta: változik mindjárt, még lepusztultabb lesz. Ilyen rőzse-dalok lengedeznek énbennem is, mert a helyzet ha nem is rózsás, viszont teljesen kilátástalan.

Mert gondolj csak bele drágaságom, a mostani etap végén azok lesznek tizennyolc évesek, akiknek Orbán már hat éves korában kezdte mosni és centrifugálni az agyát. Nincs menedék. Aki még észlelkedni képes, már nincs itt, vagy most menekül, el vagyunk veszve, azt hiszem.

Visszakanyarodva viszont a lökött Sheldonhoz, aki szerint a németek mindig vigaszt nyújtanak, be kell látnunk, hogy igaza van. Gondoljunk csak Schopenhauer agymenésének első mondatára, miszerint: „Die Welt ist meine Vorstellung” – azaz, a világ az én képzetem: s mindjárt jobb is kicsit, persze csak, ha nagyon akarjuk.

Mert azt mondja ezzel, hogy az a szarhalom, aminek momentán a közepében ücsörgünk, voltaképp nem létezik, csak gondoljuk, mélázunk felőle. S hogy a lökött németnek mégsem biztos, hogy igaza van, gondoljunk bele, biztos, hogy nincs a világon nyolcmillió ember egy helyen, aki épp ugyanazt delirálja, pedig ez csak egy rossz álom. Aztán mégsem.

A hallgatag ember

Már nagyon régen hallottunk Áder elvtárs felől, de tegnap hír érkezett tőle, és lenyugodhattunk aggodalmunkban: él azért még, s ha nem is látványosan, de csendben, monotonul és nagyon kártékonyan teszi a dolgát. Nem azt, ami a tiszte volna, hanem, amit engednek neki, amit osztott rá szerepként az ura, azt hozza biztosan. Azt a ganyét hatékonyan abszolválja, miközben keresgéli az elveszett lelkét, ha volt neki olyanja. Ez vizsgálat tárgyát képezi még.

Május 8-ra meghirdette az új csimbum cirkusz első előadását, az alakuló szeánszot, de éppen ezért az ő háza elejét egyáltalán nem érheti egy szó sem. Ez van neki a forgatókönyvben, amiből úgy kell imitálnia a dolgot, mintha lenne valami oka, indoka és legfőképp értelme a létezésének a díszleten túl. Annak viszont egy kitömött hal is megteszi, vagy egy hasát vakarászó macska, helikopterező szarvas, tök mindegy. Viszont most választ kéne adni arra, hogy mért zavar engemet, hogy egyáltalán van.

Elsősorban emiatt. Ontológiailag. Amúgy a nagy lekvárban elvan ő, nem sokat beszél, ám nem Charles Bronson módján, meredten világító szemekkel, csökönyösen, hanem, mint a macska az úton, aki már túl van a dolgon. Volt ez a szavazósdi cirkusz is, előtte sem biztatgatta a csámpás népeket, hogy iramodjanak része lenni a nagy átverésnek. Tán megkapta leiratban, hogy ilyet nem kéne tennie, mert a nagy tolongás esetleg árthat a tartótisztje egészségének, s így egyképpen neki saját magának is.

Csakhogy utána. Amikor láttuk, mit történt, és a nagyvilág is élő egyenesben, amitől kies hazánk a paletta oly szegmensébe jutott, ahová a rendszerváltó fiatalok egyáltalán nem álmodták. Viszont ők juttatták oda, mire nagy hasuk nőtt, a fülük lekonyult és büdös lett a lábuk. Azeri kies vidékeire, és más hasonszőrű, homokos síkokra. A kétségek olyan mennyiségben merültek fel a gyalázattal kapcsolatban, amelyek összeadódva egy mosolygós csalást tesznek ki. Elnök elvtársnak viszont erre egy szava sincs, mert biztosan elakadt.

Elvitte a cica vagy a halak. Sőt, az eredmény már ugyan hivatalos, de vége mégsincs, hiszen van, ahol ismételni kell, s ha van Isten (ami ábránd egyáltalán nem biztos), sok helyen kell újrázni. Ennek a mi rongybábunknak mégis az a legégetőbb gondja, hogy alakuló ülést hirdessen dörgő hangú beszéd helyett. Kurvára akarhat már pecázni, vagy ledarálta az Orbán kolbásztöltője, esetleg megabálta a házi főzésű fazeka. Csak ez lehet, mert az esküje szerint pártok fölött álló, a nemzet egységét szimbolizáló alak kussol keményen és konokon.

Persze, ahogyan visszagondolok az utóbbi éveire, nem hiszem, hogy élő parasztot vagy gyári melóst látott mostanában népünkből és nemzetünkből, de előtte sem sokat. Nem azért, mert úri gyerek, hanem, mert töketlen egy manus. Véleménye, ha van, annyi, amit szilveszter éjfélre leírnak neki. Egyetlen pozitívuma, hogy nem rohangál a kamera előtt, mint a nemzet golyóstolla „álamelnök” úr, de legalább annyira szaralak, csak nem veri nagydobra. Nem bohóc teljesen, de még lehet, ha jól odafigyel.

Meg vagyunk mi áldva ezekkel az ál-elnökökkel. Az egyik bazsarózsát locsolgatott, a másik tárogatózott, ez a mostani meg pecázik, és úgy nagy általánosságban aggódik a Föld sorsáért. A magyarért annyira nem, fátyolos szemei messzibb járnak ugyanis. Szükség úgysem volt egyikre sem, a királyságok nem ismerik a köztársasági elnök intézményét egyáltalán. Erre a mostanira ennek ellenére lehet, mégis szükség lesz hamarost. Ha ugyanis ismeretlen népének végleg tele lesz a töke, és iderittyent neki valami taxissztrájkhoz hasonló pörformanszt, akkor el kell döntenie, hová is áll. Húzós egy helyzet lesz, és sok mindenről dönteni fog.

Felkészül: Sziszüphosz

Tegnap mindnyájunk legnagyobb gyönyörűségére kinyitotta csipás-teknőc szemeit maga Rogán Antal is, és megszólalt. Politikai bolhacirkusznak titulálta a tüntetést, ami aktustól önkéntelenül nyílik ki a bicska a legjámborabb elsőáldozó kisleány zsebében is, de mit lehessen tenni. Köpni, valamint nyelni, ha erre képes még az ember, és már ez is valami.

Viszont ez következik most. Ám mielőtt ennek szépségeit egész alakos képen megörökítenénk, erről a bolhacirkuszról iderakom, hogy mi jutott az eszembe szinte abban a szentséges pillanatban, ahogyan ez elterjedt a nagyvilágban.

Az, hogy annak idején maga a nagy Vlad Tepes (Dracul fia) is játszott ilyet a börtönében, midőn csótányokat meg ilyesmiket húzgált karóba játszásilag ugyan, de véresen komolyan, ami azt jelzi, hogy nem volt százas a manus. Vagy érdekesség ez, vagy fortélyos utalás. Minden lehet.

Ez a Rogán mellesleg, amíg a jámbor magyarokat arról kellett meggyőzni, hogy csakafidesz, addig parkolópályán volt sok hasonszőrű takonnyal együtt, hogy ne zavarjon bele a révületbe. Illetve tán, ha esetleg kikapás van, akkor a népharag ne húzza fel őtet az első lámpavasra a többi férgekkel együtt. Most viszont, hogy Isten és a Sátán segedelmével a diadal teljes, kipottyant a zabszem a seggéből, és cukkolódik.

Mint ahogyan a másik, a harmadik, illetve hát, az összes, és egyre több. Mind számosabb agytörzsi véglénynek nyílik meg a pállott szája, egyre hangosabbak, egyre nagyobb hülyeségeket beszélnek, egyre nagyképűbben, ami ellen voltaképp tehetetlen az ember, maximum a fogát csikorgatja szolidan.

Igaz a megállapítás tehát, hogy ez itt a „Ground zero”, de nevezhetjük akár felperzselt földnek is, egy dolog azonban biztos, hogy mindent újra kell kezdeni, aminek már nyolc éve is nekilátott az ember gyereke, de egészen más talapzatról.

Itt van mindjárt nekünk ez a tüntetés, amely a magyar polgártársakat már megint beletaszította abba a betegségbe, amelyből ezek szerint az istennek sem bírnak kimászni. Legyünk őszinték: már megint elkezdődött a hiszti, holott annak a kurva választásnak a teteme még ki sem hűlt, hogy ilyen bamba képpel tegyem érhetővé, mit is akarok mesélni, na.

Itt mindenki egyszerre akar mindent. Újraszámolást, új választást, forradalmat, meg a kiskutya redves farkát is, megtetézve a fintorokkal, hogy én ezzel nem forradalmárkodok, ő meg azzal. Ennek büdös a szája, annak meg nem volt gyerekszobája.

Olybá tűnik ez az egész, mint amikor a már elvesztett meccs hosszabbításában rohangászik a kikapni készülő csapat, hogy egy perc alatt majd megteszi, amire kilencven alatt nem volt képes. Ráadásul az egész stadion már őrjöng, és ünnepli az ellent. Az ilyenek nem szoktak sikerülni, és jó végük sincs soha. Pláne nem vagyunk CéRonaldók egyáltalán, hogy kapjunk egy kamu tizenegyest.

Tehát: ugyan már, királylány, nézzünk kicsit magunkba, s legfőképp higgadjunk má’ le. Kinek hiányzik az nyüves agyvérzés? Na, ugye, és köszönöm.

Tegyük szívünkre a kezünket, nézzünk bele a köldökünkbe, és valljuk be, új választás nem lesz, újraszámolás sem biztos, forradalom meg egyáltalán nem. Ezért, ha kérhetném, ne a jóravaló, hasonszőrű embertársunk torkát harapjuk át, hanem Orbánét. Ha ez meg nem megy, és nem megy, akkor tegyük kezeinket az otthonkánk zsebébe, és gondoljuk meg, mit tehetnénk a gonosz ellen igazából. Van rá négy évünk ugyanis.

Így kiindulásnak javasolnám tovább verni a tamtamot helikopterek, lámpák, disznótelepek és más hasonló ganajságok ügyében, amelyek bő egy héttel ezelőtt már iszkolásra késztették a patkányok egy részét. Van ebben potenciál, főleg, ha a vén Európa is bevonódik, és elzárja a Führer csapját, akkor úgyis magától zuhan darabjaira az egész kóceráj, meg a vezér is, persze.

Továbbá olyan babramunkát javasolnék, amit az elmúlt nyolc évben senki emberfia nem végzett el. Itt mindenki örökösen nagy dolgokról álmodozott, miközben az ország jó részének szellemi állapotja szépen elsüllyedt a középkorban. Arab számok, ilyenek. És tudjuk, hogy ők a bázis.

Ilyképp, ha négy év múlva netán még lesz választás, azért lehetne tenni, hogy egy felesért vagy marék krumpliért ne lehessen rávenni az embereket, hogy a zorbánra ikszeljenek. A falvakat köll járni, meg a külvárosokat, és nem a rezsim szidásával, hanem másfajta szépségek felmutatásával. Ilyenkor eszembe jut megint például Faludy György, aki a második világégés végeztével a Népszava segítségével pajták mélyén és boglyák oldalán mesélt versről, zenéről meg csillagokról a legyalult agyú népeknek.

Tudom, hogy ez romantikus ábránd, hogy ez így nem megy, de az egyetlen esély, hogy a hatalom ellenében öntudatra ébressze a népeket, aki ezt teheti. Más kiút nincsen.

Mondhatják, hogy könnyen pofázok az elefántcsont-barlangomból, és ez igaz is. Annyi mentségem van, könnyen lehet, én már meg sem érem a napsugarakat, csak gondolkoztam egyet, és erre jutottam. Hogy melózni kell hangyamód.

Ez a Sziszüphosz meg csak egy klafa szimbólum, nem is kéne törődni vele. Ő az, aki azért szívott, mert elpofázta, hogy a Zeusz félrekúrt, ezért az idők végezetéig görgetheti azt a nyüves követ. Valami ismeretlen ok miatt a kitartó munka jelképe ő, pedig csak a soha véget nem érő szívásé, ha belegondolunk.

Ne is foglalkozzanak vele.