rezeda – Oldal 163

Ontológia

Gulyás Gé. miniszter azt mondta, ártunk és ormányunk a jövő kedden nyújtja be az országgyűlésnek a rendkívüli jogrend megszüntetéséről szóló, ámde a járványügyi készültség fenntartásáról szóló törvényjavaslatot. (Zárójelben: az alaprosseb szerint a különleges jogrend megszüntetése annak a feladata, aki kihirdette, törvényjavaslat ilyesmihez nem kell, ergo, ez itten színjáték.) Zárójelen kívül azt is közölte Gulyás Gé., hogy Ceci néni is marad, aminek mi szívből örülünk, mert olyan ő már, mint Nyunyóka a polcon, továbbá, hogy egynémely, járvány ürügyén hozott intézkedések is maradnak. Persze.

Ilyképp most az van, hogy megvizsgáljuk a létállapotot, tehát azt a ganyét, amiben hömbölögnünk adatik rendeleti kormányzás előtt, épp pont közben, és természetesen utána, ami kedd, amikor a legnehezebb. Volt nekünk léthelyzetünk járvány nélkül, Ceci nélkül, rendeletek nélkül Orbánnal. Volt aztán, illetve momentán van járvánnyal, Cecivel, rendeletekkel, Orbánnal, és lesz a virágos jövőben járvánnyal, Cecivel, rendeletek nélkül, Orbánnal. Még távolabb, ott, ahol a nap a földet éri, lesz majd járvány nélkül, Ceci nélkül, rendeletek nélkül ismét csak Orbánnal. Mint kitetszik, ezekben a képletekben egy állandó van, Orbán Vé. maga.

No most, Orbán Vé., mint nagyapa, elvitte tegnap a dolgozójába a kisunokáját. Ott rollerezett a kiscsaj a Karmeliták erkélyén, ahol bíborosok, kipcsak vezérek meg maga Nagy Feró is tapodta az aljzatot. A bájos képen, amit Orbán Vé. megosztott a hívekkel, a kisunoka rollerezik, míg a papa a sarokban tárgyal a bágyadt napsütésben, akárha Sztálin elvtárs a dácsájában, Szokja az a kölök a fentebb, gumicsizmás stílt, ahogyan a város morajlik ott lent, van neki ilyen alapzaja, amiből a sikolyok nem érnek fel a várba. Meg szép a Duna szalagja is, amin, mint emlékezhetünk, oly jól lehetett koronát úsztatni, s most is azt várja Orbán Vé., hogy befagyjon az a nyüves szalag.

A bájos kép a cserfes kisunokával a dinasztiaalapítás képzetét kelti, s nem is szükséges hozzá erősebb képzelet, csak engedni kell, hogy a hangulatok átiramoljanak az emberen, miközben azon tűnődik, ez-e az a kisunoka, akinek a szaros pelenkáját az anyukája nem is oly rég az út mellett hajigálta. Továbbá, hogy a kiscsaj mennyire áll a saját rollerjén, és stabilnak tűnik a dolog. Az apukája nemrég vett ki négymilliárd osztalékot a közpénzből felfújt cégéből, ilyképp a dolgok rendben lévőnek mutatkoznak dinasztiailag. Hogy az ország ott, a roller alatt milyen halmazállapotban van, az olyan snassz ilyenkor, csak belezavar az idilli képbe.

Mint kitetszik viszont ebből a képből, olyan mindegy, hogy rendeleti kormányzás volt, van, lesz, vagy parlamentes színjáték, a dolgok esszenciáján ez nem változat semmit. A parlament csak bokréta a diktatúra kalapján, ami rendeleti kormányzással vagy anélkül, de köszöni szépen, nagyon jól van. Mindenféle visongás nélkül legyen elég annyi, hogy odáig jutottunk, ha most ez az iromány nem nyeri meg a magasságos nemzetbiztonsági grémium tetszését – mert figyelhetik –, s ha mindezért engemet a dolgozó magyar nemzet ellenségének találnak, a gépemet kikapcsolhatják, sőt, ha úgy tartja úri kedvük, zsandárokat küldhetnek értem.

Hajnalban, fekete autóval. Viszont nem rólam és az én nyomoromról van szó, hanem az országéról. Mert, Buddhában testvéreim, amikor Gulyás G. miniszter azt mondotta, hogy a rendeleti kormányzás de iure megszűnik, de facto mégis itt marad, ha körbenézünk a vérzivatarban. S mint ahogyan annak idején a fasizmus neve színjátékból illiberalizmusból kereszténydemokráciára változott, erre a metódusra szűnik meg most a rendeleti kormányzás, ami a névleges kihirdetés előtt, alatt, és utána is működött, működik és működni fog. Elég, ha csak éjszaka Semjén benyújt akármilyen szart, délelőtt már megszavazzák. Úgyhogy teljesen mindegy, minek nevezik, amiben élünk. Ontológiailag.

Ontológia

Bele a képünkbe

Megyesi Gusztáv, szegény, határozta, adta meg a publicisztika tömör definícióját, miszerint az ilyen írásmű – mondta ő – nem egyéb, mint valahonnan eljutni valahová. Részemről szeretem ezt az utat, kóborolni itt-ott, erre-arra, gyűjtögetni a tényeket, aztán a célnál levonni belőle a következtetést és elégedetten hátradőlni. Ehhez képest Kásler miniszter megfoszt az efféle örömöktől, mert egyenesen a képünkbe hazudik bele. Le sem kell leplezni őt, elvesznek az intellektuális kihívások, a kalandos utak. Ez nem ér. Írástechnikailag sem, a társadalom szempontjából pedig, amelynek tagjait hülyének nézi, szintén. Illetve ebből a nézőpontból nevezhetjük tragédiának is.

Az történik, hogy szenvedésünk, megdöglésünk okát igyekszik elmaszatolni a koszos körmével, mert ugyanis azt mondja, csúsztatás az, hogy ő adta volna utasításba a kórházak kiürítését. Nem kell tovább mennünk, a levél itt áll előttünk az aláírásával, ennek ellenére azt állítja, ilyen utasítás soha nem hangzott el, és a hazaküldött betegekért kizárólag az orvosokat teszi felelőssé. Nem elegáns, mi több, galád. A nemzeti, kormányzati tájékoztató oldalon április 22-én az jelent meg, hogy a nemzeti kórházi ágyak harmincnégy százaléka eleve üresen állt, sőt, a nemzet érdekében a betegek jelentős része önként lemondott a műtétről, ezért a kásleri utasításkor már csak két százalékot kellett kiebrudalni.

Itt nem a százalékok és számok az érdekesek, hanem az, hogy a kormányzati tájékoztató oldal tanúsága szerint április 22-én még volt miniszteri utasítás, ami mára eltűnt. Csak ne lenne az a rohadt internet, nem bukna le a miniszter sámánpüspök elvtárs. Szél Bernadett végzi el Facebook oldalán helyettünk az utat, ahol is azt mondja, előkészítetlenül, kapkodva és a betegjogok teljes figyelmen kívül hagyása mellett zajlott a kórházi ágyak erőltetett ütemű kiürítése, amiben most már az ombudsman is vizsgálódik. Sőt, közzé teszi az április 7-én kelt miniszteri utasítást is arról, hogy a közfinanszírozott teljes ágykapacitás “minimum 60 százalékát” COVID-19 fertőzött betegek ellátására kell alkalmassá tenni április 15-ig.

A képviselő le is vonja a következtetést, miszerint a rendkívül szűkszavú miniszteri utasításból kiderül, hogy nem voltak hetei a kórházaknak arra, hogy végrehajtsák a parancsot: mindössze nyolc napot kaptak, amiből három a húsvéti ünnepekre esett. Nem kaptak magyarázatot arra, szakmailag miért indokolt az ilyen arányú ágykiürítés. Minden intézménynek fűnyíróelvszerűen kellett teljesítenie az arányt, nem volt semmilyen garancia arra, hogy a nem áthelyezhető/máshol nem gondozható betegek akkor is megkapják a szükséges ellátást, ha ezzel nem teljesül a hatvan százalékos cél.

Ehhez képest csúsztatás a kórházak kiürítésére vonatkozó parancs, ami állítással nehéz akármit is kezdeni, ha a valóság egészen más. Utólag kommunikálni azt is lehet, hogy a járvány kellős közepén a Szent János Kórház vezetése a koronavírusos betegeket ellátó Covid-osztályokon dolgozók óradíját csökkentette, mert az extra magas volt, száznyolcvan százalékos. Azt nem tudjuk, mennyi a fizetés, ha száznyolcvan százalékos, eléri-e egy államtitkár fizetésének tizedét, akiknek viszont a járvány közepén harminc százalékos emelést szavazott meg a dicsőséges százharminchárom. Látszik a fontossági sorrend, Németh Szilárd almát osztogat, a többiek tapsra buzdítanak.

Mindenféle szép szólamok mellett a betegek és az egészségügyben dolgozók rútul cserben lettek hagyva, és a nap mégis vidáman süt, sőt, a madarak is szenvtelenül dalolnak. Ha már a képünkbe hazudás megfosztott engem az írásban meglévő kalandos utazástól, akkor a célhoz érést is meghagyom egy kommentelő polgártársnak, aki a népköltészet gazdag szabadságával foglalja össze a fennálló helyzetet: „És mi van a lassan feledés jótékony homályába vesző, orrba-szájba kommunikált ötszáz rugós nem tudom minek nevezzelekkel? Nem álltak mégsem úgy a számok, vagy valamelyik hercegnő készül férjhez menni, oszt kell a pénz a lagzis disznótorra, ahová a Karácsony este, késve érkezik?” – Hosszan elhúzódó taps.

József és testvérei

Maradj otthon. Együtt sikerülni fog. – Ilyen feliratok vannak a képernyő sarkában még mindig, amikor pedig a magasságos atyaúristenek, úgymint Ceci néni, meg a főnöke, ez az O. V. lazítottak a gyeplőn. Ennek következtében például kocsmába lehet menni majdnem korlátok nélkül, boltba viszont nem. Ha egy méterre egymástól issza le magát az állampolgár, nem kell eltakarnia az arcát, és együtt vedelhet a hetven éves meg a siheder, ellenben a boltba nem léphetnek be ilyen felállásban, még akkor sem, ha házaspárok. Ha még élne Andy V., nem járhatna a nejével farhátért, viszont egy felest bekaphatnának a sarki talponállóban.

Az élet kuszaságában ugyan lehetne, de kormányunk gondolkodásában ne keressük a logikát, kilátástalan időtöltés volna. Lopni, titkosítani, eddig terjed a horizont. Most már annyira mindegy minden, hogy az amúgy rendőr belügyminiszter irányítja az egészségügyet, tárgyal az orvosokkal, bár, ahol Orbán a prime minister, úgyis mellékes az ilyesmi. Jó pénzért mindig akad valaki, aki az arcát adja O. V. delirálásaihoz, Semjén szokta a leghülyébb és legaljasabb dolgokat előterjeszteni, de ez csak azért jutott az eszembe, mert azon morfondíroztam, mért kéri a tévé, hogy maradjak otthon, meg hogy miért mondja, együtt sikerülni fog. Mi?

Otthon maradni, vagy valami más? Itt tartunk a járvány harmadik hónapjában, és tele vagyunk kérdésekkel, amelyekre soha nem érkezik válasz, mint ahogyan arra sem, mennyit lop majd a rezsim a Budepest-Belgrád vasútvonal kínai pénzéből. Ilyen információkkal nem terhelik az állampolgárokat. Viszont, hogy lazul a járvány szorítása, azt József szomszéd előadásából tudom, és voltaképp ő, valamint az összes többi késztetett arra, hogy félúton visszatekintsek a járvány zajlására, hogy mennyire megszenvedtem én ezekkel, mert beszorítva a karanténba koncentráltan tapasztalta meg az ember a magyar valóságot. Malomalja, fokos.

Így kezdte megérteni (az ember) azt, Orbán mért lehet hatalmon még mindig, és miért fog ott maradni örök időkig. Most azt tessenek elképzelni, hogy József szomszéd a járvány hosszú ideje alatt naponta többször is megjelent azzal a sóhajtással vagy felkiáltással, hogy megbassza őt az unalom. Hogy ezt elűzze, engemet szórakoztatott úgy nagyjából százötven szóból álló világnézetével, amely a Kossuth Rádióból táplálkozik szünet nélkül. És ez okozza, hogy egészen elképesztő történetekkel tud ő letaglózni, ám egy idő után már rohadt fárasztó a hülyeség töménysége, illetve a szánalom terhe, hogy nem bír kijönni szavak formájában a fejében megbúvó gondolat vagy izé.

Ez a hosszas karantén arra is jó volt, hogy alaposabban megismerje az ember az összes szomszédját, akiket szintén megbaszott az unalom, és útravált belőlük valami, nem tudom kimondani, micsoda. „Mi hírért, sikerért szalasszon, ösztönzőnk, igazi valónk, útravált belőlünk az asszony.” Ady így sikongott Léda után, mint ismeretes, az én szomszédaimból pedig az igazi lényük türemkedett elő az elhúzódó napokon, hogy aztán el is csodálkoztam már, Kázmér, cseszmeg, csoda, hogy élsz. De tényleg. Mert például Mihály szomszéd ilyen fűnyíró munkatárs.

Büszkén szokott pöfögni a fűnyírójával, s most, hogy megbaszta az unalom, az időjárást tanulmányozza. Csöpög az eső, jövök be az utcáról a lépcsőházba, aminek a másik felén, nyolc méterre az udvaron áll a fűnyíró munkatárs, és érdeklődik, hogy odakint esik-e. Szemben az utcán egyfolytában az ablakban könyököl Mária néni. Ő az, amikor taxira vártam, el akart zavarni mondván, mit keresek az utca azon oldalán a járdán, hogyan képzelem ezt. Ő beszélget most az autóvillamossági szerelővel, aki gyomorból jövő bunkósággal szid mindenkit, hogy nem kaszálják az árokpartot.

Nem eldönthető, hogyan jutott idáig. Vélhetően a kedves vezető sugalmazására, hogy segélyt nem adunk, dolgozzon meg a pénzért az organizmus, mert ez munka alapú társadalom. A szerelő dolgozik is, öten néznek egy autót az utcán, ami a műhelye, túráztatják azt a kurva motort, jómunkásember magyar férfiak, Mária néni mosolyog az ablakban, szívja a benzingőzt és várja a postást a nyugdíjával. Sorolhatnám még az élményeimet az utcámról és azokról, akik a járvány alatt töményen jelentek meg az életemben, de ilyeneket látván ordítana az ember, de csak megszállja a végtelen spleen.

Hogy mi lesz ezután, azt József szomszéd mutatja, aki tegnap megjelent az unalom farkával a seggében, és elkezdte, hogy a rádiójában Nógrádi professzor (sic!) a migráncsokról beszélt. Eszembe ötlött, hogy én meg a tévében láttam Spöttle professzort hasonló témáról értekezni, ami annak a jele, kezd lecsengeni a járvány, és új kihívások kellenek a harcos magyar férfiaknak. Ránéztem Józsefre, eszembe jutottak a testvérei: az esőnéző, pöfögő Mihály, Mária néni, a gyomorból bunkó szerelő, meg a többi, és elkezdett hangosan csattogni, verni a szívem valahol a fejem fölött.

József és testvérei

Komoly, kézzel írt

Azért kíváncsi volna az ember ezeknek a lelkére. Az ilyen Csetnekikére, mint ez a Görgényi városvezető Gyuláról, fentebbről a Budai nevű, ha emlékszünk rá, a szomszédból pedig a házmester. A leveleikre, amelyek nyomán elvitték a zsidót, utána a kulákot, ma pedig a momentumost. Kíváncsi volnék mi van a szívükben vagy azok helyén, mit remélnek attól, ha a másiknak rossz lesz. Elélveznek tőle vagy nemzetmentő hősöknek vélik magukat, hogyan néznek a tükörbe vagy a kölkük szemibe, mit szeretnek ezek, mire vágynak, egyáltalán milyen nép ez, miféle faj.

Görgényi Ernő, Gyula fideszes polgármestere feljelentette Csóka-Szűcs Jánost, aki a Momentum pártoló tagja, hogy „Valótlan tényeket tartalmazó híresztelést valósít(ott) meg. Ezért alkalmas az emberek nagyobb csoportjában zavar vagy nyugtalanság keltésére, illetve alkalmas a járvány elleni védekezés eredményességének akadályozására.” Már aznap, mondhatni egyből, amikor felkerült a poszt a Facebookra, amiből az következik, hogy ez a fideszes munkaidőben feljelenteni való dolgok után kutakodik ahelyett, hogy a várost vezetné.

Vagy van erre figyelő munkatársa, ügyosztálya, gépezete, fene se tudja. Nézik, hogy ki vágott feketén disznót, ki nem viseli a sárga csillagot, ki sorosista. Görgényi-Csetnekik mindig voltak, vannak és lesznek, csak némely korokban és társadalmakban nem tobzódhatnak a feljelentgetésben, mert a helyükön kezelik őket – hülye ez –, máskor viszont még el is várják tőlük a figyelő árulkodást, hogy a hatalomnak könnyebb legyen az általa kívánt rendet fenntartani. Így volt ez Horthynál, Rákosinál, meg most Orbánnál. Ezek folytatásai egymásnak, a fasiszta-kommunisták.

Ezeknek egyívású a rendőrségük is, előbb ütnek, s csak aztán kérdeznek, a félelemben élő hatalom rendőrsége ilyen szerte a világon. Mert Gyulán ahelyett, hogy utána néztek volna, igazat ír-e komolyan kézzel ez a Görgényi-Csetneki, csípőből vitték a feljelentettet, meg a mobilját, meg a számítógépét, vitték vasra verve az embert, dobozban a bűnben társai gépeket, hogy aztán kiderüljön, nem történt törvénysértés. Valahogyan rossz a logisztika a rend őreinél, illetve netán politikailag befolyásolt a működés, de ez már egészen messzire vezet.

El, egészen a nagy és bűnös Budapestig, ahol pedig a „bűntett” az volt, hogy az elkövető dudált és uniós zászlót lengetett. Ámde, míg Gyulán a rendőrök A tanú szavaival engedhették szabadon a delikvenst, „A gombócot is megzabálta, a bort is megitta, ki se végzik, dohányt is kap… Egy brancs maguk, ne is tagadja!”, addig a nagy Budapesten a lengetés bűnnek bizonyult, és elnyerte méltó büntetését is. Ezen a ponton pedig túllépünk a rend éber őrein, hiszen ők csak a hatalom termékei, ilyképp, azt visznek el, s azért, amit ez a hatalom megkövetel.

Hogy ott tartunk, egy Facebook-bejegyzés vagy zászlólengetés oder dudálás elegendő az állampolgárok zaklatására, az mindennél többet mond el ennek a hatalomnak a természetrajzáról, amit okkal nevezünk fasisztának, amikor ő először illiberálisnak, majd később, amikor ez már nem annyira komilfó, kereszténydemokratának hívja magát. Nevezhetjük akárhogyan, az adja a minősítését, miképp bánik az alattvalókkal, s mint látjuk, így. Elviszi és megbünteti őket, vagy, ha nem is büntet, de legalább fenyeget, hogy ne nagyon ugráljanak.

És itt térünk vissza a kiinduló pontunkhoz, a Csetnekikhez. Ezek tartják életben a hatalmat érdekből, megfelelési vágyból, szervilizmusból vagy csak egyszerű ostobaságból, ez a végeredmény szempontjából teljesen mindegy. Voltaképp, nagyjából kétmillió Csetneki van az országban, akik, s ezt tapasztalatból mondom, egy kiskanál vízben meg tudnák fojtani az összes többit, és még rohadt hangosak is. Végezetül viszont a fájó következtetés: ami velünk történik immár tíz éve, arra bizonyság, hogy a szelídség nem kifizetődő. És ezt tessenek szó szerint érteni.

Egy óvodás naplója 13. – Miniszerelő bácsi

Sokat vótam má otthol az apuva meg az anyuva, nem dógosztak, én se jártam a zoviba, azt se tuttam, mi lett az Ibojnénive, hogy elvitte őtet a mentő, vagyhogy hogyan van a dadus, a Pityu vagy a Kisböske. Elösször jó vót otthol, hogy nem kellett fölkelni reggel korán, meg menni a zoviba, de asztán unatkosztam, mer az apu itta a sörét a konyhán, az anyu meg főzött, és nészték a tévébe mindig, hogy mit mond az operálós törzs, hogy mi lessz. Mikor lehet a bótba menni vagy hintázni a térre, dömperezni, rohangászni, mer az apu nem engette, hogy a lakásba rohangásszak, a Pityu se jöhetett át, unatkosztam sokat.

Annyit vótam otthol, hogy közbe kinőttek a fák levelei, meg már világos vót, ahogy fölébrettem, meg orditottak a madarak is már. Nésztük mindig az operálós törzset, hogy mit lehet meg mit nem, én legjobban a Ceci nénit szeretem benne, hasonlitt az Ibojnénihöz, ahogy mongya, hogy mossuk a kezünket, meg tornásszunk a nagyiva, meg szellőzködjünk az ablakba, minden nap mond valami okossat. Sajnos a nagyiva nem tudok tornászni az előszobába, mer meghalt szegény a tavaly, az anyu sikittott akkor, meg valami szepsziset ordibátt, hogy a kórházba kapott szepsziset, azér halt meg.

De ez régen vót, csakhogy ezér nem tudok tornászni vele, azér mondom, és, mer szeretem a Ceci nénit, szellőzködök az ablakba meg mosom a kezeimet állandóan. Azt monta az anyu, hogy majd a Ceci néni mondja meg aszt is, hogy mikor lehet menni az oviba, meg, hogy ők a dógozóba végre. De az apu monta neki, hogy aszt majd a miniszerelős bácsi mongya. Kérdeztem tőle, hogy ki az a miniszerelős bácsi, és mutatta a tévébe, hogy ő az, ilyen talpig fehérbe őtözve, mind egy ufó, úgy nézett ki. Na, gondótam, ha eszt az Ibojnéni látná, megin elájúna.

Pedig emlékszek, hogy szereti a miniszerelő bácsit, mindig róla beszét, hogy az mijen okos. Nem úgy nézett ki, inkább mind egy nagy, fehér hordó, vagy csomag. A képviselő bácsi is, aki a pöttyös labdát hoszta nekünk az oviba, meg az imakönyvet, meg evitt minket migráncsnézőbe, az is mindig a miniszerelő bácsit emlegette, de én akkor is a Ceci nénit szeretem a tévébe. Monta, hogy az anyu mossa ki a nyunyókát, de nekem nincsen ijenem, aszt se tudom, mi az a nyunyóka. Kérdesztem az aput, hogy neki van-e nyunyókája, de ojan csúnyát mondott, hogy le se merem írni.

A miniszerelő bácsit emlegette, meg az ő nyunyókáját, hogy micsinyájjon vele. Inkább montam az anyunak, hogy menyünk el a bótba, de monta, hogy most nem lehet, mer csak tíz óra van, és emlékszek, a Ceci néni is monta, hogy ijenkor nem lehet. Ki taláta eszt ki, aszt kérdesztem az anyutó, és ő is aszt monta erre is, hogy a miniszerelő bácsi. Kezdem unni már a karantémumot, meg, hogy mindent a miniszerelő bácsi mond meg, hogy mikor mehetünk a bótba, aszt is, meg, hogy nem dömperezhetek meg hintázhatok, hogy csak szellőzködhetek az ablakba, mind valami kispárna.

Nésztem a Ceci nénit a tévébe, és aszonta, hogy a gyerekekre nem is veszéjes a baj, csak arra, aki ekapja. Én meg nem kapom el, mer ügyetlen vagyok, a labda is mindig kiesik a kezembő. Úgyhogy nekiátam visittani, meg verni magam a fődhöz, hogy dömperezni akarok a téren, az anyu csitittott, az apu meg megin a miniszerelő bácsit meg az anyukáját emlegette de nagyon csunyán. Ojanokat mondott, hogy az Ibojnéni elájutt volna tőle, a Pityu szokott ijeneket beszéni, és mindig a sarokba kell mennie miatta. Az apu nem ment oda. Itta a sörét és nézett ki az ablakon, a madarak meg orditottak.

Utolsó felvonás

Az Emberi Erőforrások Minisztériuma – haveroknak csak Emmi – háromszázmilliót ad a nemzeti Magyar Teátrumi Társulatnak, hogy fölvásárolhassa a Karinthy Színházat. Amikor először olvastam a hírt, hogy a teátrumosok háromszáz milláért megveszik a Karinthyt, az első kérdés az volt bennem, hogy ezeknek honnan az anyám valagából van ennyi pénzük. Hát innen, nem a tagdíjakból ezek szerint. Mert a nem nemzeti Magyar Színházi Társaságnak például ennyije nincsen, és nem is kap az Emmitől. Nekem sincsen és én sem kapok, pedig ilyen feltételekkel én is megvehetném a Karinthyt, sőt, bárki megvehetné, ha a vágyait az állam közpénzből kielégítené.

Sok aljas dolog van a világon, de ez a módszer mégis a kiemelt mocskosságok közt kap helyet, hogy miszerint a proletár pénzét odaadjuk a cimboráknak, hogy ilyképp ingyen juthassanak tulajdonhoz, és abban a tulajdonban aztán majd a proletár pénzén az ő ideológiai átnevelése zajlik majd. Mert a vétel oka ez. Hiába mondja az Emmi, hogy a színház átvételével az intézmény biztos fennmaradási körülményeit teremti meg, hogy tovább vigye a megteremtett művészi értékeket, hazudik a lelkem. Mért ne hazudna, ez a létformája. Mert ugyanis nekem, az egyszerű parasztgyereknek az jut elsőként az eszembe, mi történt volna, ha egyenesen a színház kapja a pénzt, ha inog. Így is lehetett volna menteni.

De nem, s mindebből az is következik, itt nem a színház megmentése, hanem megszerzése volt a kitűzött cél, ami – lássuk be – nem egészen ugyanaz. Ez a metódus, hogy kivéreztetjük a delikvenst, legyen az színház, újság vagy varroda, s amikor az utolsókat rúgja, fingért-húgyért fölvásároljuk, bevett gyakorlat a NER-ben. Pártunk és kormányunk most is létrehozott egy nagyon sok milliárdos alapot, ahová a NER lovagok kölcsönért járulhatnak, ha látnak valami jó, ámde a járvány miatt legyengült falatot a gazdaságban. A színház azonban egészen más, azt be is lehet záratni, ha már a miénk, mint a Népszabadságot annak idején.

Ugye, milyen egyszerűen aljas? A gazdaságban úgy is megy, hogy a NER-lovag megveszi az egységet, még szív belőle egy kis naftát, majd utána passzolja tovább felárral az államnak – lásd Mészáros erőműve –, de a színház bonyolultabb, abban nevelni lehet a népeket, hogy a bemutatott módszereknek tapsoljon, miszerint nemzeti tőke, meg ilyenek. De nézzük ezeket a teátrumosokat, akiknek Vidnyánszky az első embere, s ha ránézünk a Nemzeti Színházra, akkor látjuk, milyen sors vár a Karinthyra is, feltéve, ha meg nem unják a játékszert, s el nem dobják. Tehetik, ha az övék lesz a te pénzedből, egy garast sem veszítenek, sőt, letudnak egy nekik nem tetsző műhelyt.

Kiiktatják. Vagy a maguk képére formálják, és magyarkodnak benne. Így a járvány idején merülnek el egyre jobban a magyarságukban, a távoktatást is arra használják, hogy a televízióban ez a tanterves Takaró naponta fejtse ki az elveit arról, amit ő beemelt a tantervbe, s így kiderül az is miért tette, és hogyan gondolja. Elborzasztó a manus. Voltaképp irodalom címén hazafias nevelést folytat, bár meg kell hagyni, nem is ígért mást, de így, sűrítve letaglózza az embert, és főleg az, ha belegondol, milyen outputok lesznek az iskolákban, ha a védtelen gyerekek kapják meg ezt az agymosást. Mert én csak-csak elokádgatok rajta, ne de ők?

A NER irodalma mást sem tesz, mint a magyarságot teszi mércének – emberségről szó sincs –, ez a Takaró pátosszal a képén a magyarságról mint megrendítő erkölcsi kötelességről, felemelő szent teherről, meg ilyképp beszél. Összegezve tehát a múlt század húszas éveinek nacionalista, soviniszta, kakastollas világát idézi, azt, ami Trianonhoz vezetett, amin viszont lehet most károlyizva búsongani. Akkora szellemi trutymó ez, amiről nehéz higgadtan beszélni, és most is csak azért teszem, hogy lássuk, mire nevelik ezek a kölkeinket, és mire fogják használni a te pénzeden megszerzett Karinthy Színházat is.

Megboldogult Kerényi elvtárs mondta hatalmi székfoglalójában, hogy mindenhol ott lesznek, és tényleg ott is vannak. Megállíthatatlanul terjed a sötétség. És ami a legmókásabb az egészben, ezt az egész fekáliahalmot Orbán szabadította ránk azért, hogy négyévente megkapja az ikszet, naponta pedig a milliárdokat. És még ez is kutyafasza kár ahhoz, mint ami dúlást a cél elérése érdekében a fejekben végeznek a csinovnyikjai. Ez az ország olyan szellemi sötétség felé halad, amiből még egy esetleges hatalomváltás után sem tud kikecmeregni legalább száz évig. De mit is jajongok, ez megy itt már ezer éve.

Hypo

Tegnap reggel a jószomszéd boltban összetört egy férfi szíve. Hangosan csörömpölve hullott a koszos, kopott járólapra, és a szeme, amely alig is látszott ki a maszkja mögül, olyan nyüszítő-bánatosan csillogott, mint egy gazdáját vesztő vizsláé, és lehet, hogy előző életében az is volt. Vagy tacskó. Ezekben a maszkos időkben felértékelődik az emberek szeme, ennyi marad a személyiségükből. Meg a hangjuk, ami visít vagy kopog, lágyan árad, netán nincs is, esetleg dadog, mint a lét. És mindezek után, hogy elmeséltük az emberiség történetét, nézzük meg közös erővel, mi is történt létbéli vizslánkkal – vagy tacskónkkal – a jószomszédi boltban.

Hypót vásárolt ő két flakonnal. Mert bár Ceci néni nem mondta neki a tévén keresztül, mint életben tartó igét, hogy a kórságot azzal tartsa távol ő, de, mint régi vágású proletár, aki a külvárosi éjben nevelkedett és tanulta a létezést, úgy emlékezett, úgy ivódott belé az igazság illata és szaga, hogy a tisztaság, a kosz ellentéte tehát, és a kórság, fosás, hányás elkerülésének esszenciája a hypo, ez a csodaszer, ami annyit sem érdemelt eddig, hogy megfelelő flakont kapjon. Ilyen kiszuperált barna, hülyekék vagy szürkésfekete műanyagokban állott a polcokon mindig is, filléres ócskaság a főzött pelenkákhoz, de amióta papírba bugyolálják a kisdedek seggét, már arra se jó.

Sőt, mint flancos háziasszonyok szokásába jött, lecserélték a hypót cifra és citromszagú cloroxra, csicsás fertőtlenítőkre, így a hypo már majdnem elfeledve porosodott a polcokon. Legalul mindig, ahová olyasmiket dugnak, amik már senkinek sem kellenek, meg különben is, szaros nyolcvan-kilencven forint volt a hypo literje, és valljuk meg, kinek kell valami, ami ékességek nélkül, kiszuperálva porosodik a polc alján, kilencvenért. Mert mit érhet az, amit a vadkapitalizmusban ennyiért adnak, semmit, ha belegondolunk. Mintha nem is lenne. Így haldokolt a hypo már évtizedek óta, amikor a világot elöntötte a járvány, és maszkos népek lepték el a boltokat, utcákat meg mindent.

Csak sejteni lehet, mi történhetett, ami oda vezetett, hogy a jószomszéd boltban a vizslaszemű vásárlónak összetört a szíve, mégpedig az alábbi módon. Ott állt a kosarával, benne a két hypóval, amit a pénztároskisasszony lepittyegtetett a géppel, és a vizslaszemű elé tárta a döbbenetes végeredményt, miszerint hétszáznyolcvan. Ismerjük a nyüszítés fokait a lelkünkben, amikor úgy gondoljuk, maximum kétszáz pénzből miénk lesz a hypo, a többi sokból pedig fagyizgatunk, bambizunk, esetleg rázzuk az aprót a zsebünkben, gazdagságunk elterülő nyugalmával, amikor a pénztároskisasszony szava, miszerint hétszáznyolcvan, ezt az egész idillt apró cafatokra szaggatja.

Mijafasz, sóhajtunk fel, és a fagyi oder bambi ideája messzire száll. El a magas égbe, a végtelenbe bele, miközben a pénztároskisasszony magyarázza nyugtatón, hogy bizony, így felment az ára a napokban. De, teszi hozzá mintegy magát és a boltját is mentegetőn, hogy az árdrágító pecsétjét ő és a boltja is elkerülje: nem csak nálunk, mindenhol. S látjuk, hogy az elbeszélésben már mi vagyunk a vizslaszemű polgártárs, az ő élete a miénk, vagy mindannyiunké, mindnyájan ilyen csodálkozó kutyusok vagyunk, ahogyan az életünkön dübörög át a szürreális valóság. – Kiüssem, vagy csak egy maradjon, kérdi aztán a pénztároskisasszony, bizonyítva végtelen jóindulatát és kegyelmét.

És most elbeszélésünkben visszahelyezkedünk a szenvtelen mesélő állapotába, s onnan mutatjuk, hogy a vizslaszemű polgártárs lemondóan legyint, hogy maradjon akkor, mit tehetne mást, sóhajt, hogy a maszkja majdnem leröpül, s fizet. Talán sem ő, sem a pénztároskisasszony nem gondol ebben a pillanatban a kereslet-kínálat közgazdasági törvényszerűségére. Mert ez már nem az. Ilyen háromszáz százalékos emelkedést még ez sem igazol, hanem csupán a végtelen észérség, a Mammon imádata, ami élet-halál helyzetben, háborús időkben kivégzőosztagot ért, rögtönítélő bíróságot. De ilyet ma csak a rosszul fészbukozó kap, a hypógyártó nem.

Más, felmentő szemszögből viszont belegondolhatunk abba, ez a képtelen árdrágítás valami módon keresztényi cselekedet is. Régi időkben ugyanis, mint emlékezhetünk, a megesett cselédlányok lúgot ittak szégyenük és sorsuk elől menekülve, a mai korban ez a kegyes szer lehetne a hypo, de, ha majdnem négyszáz literje, már csak a takarékosság vagy fösvénység okán is százszor meggondolja a szégyenbe került szolga, hogy hypót szopogasson. Hanem inkább Novák elvtársnő ajtaján kopogtat, és a születendő kisdedet fölajánlja a nemzetnek. Mint kitetszik, messzire jutottunk a vizslaszemű polgártárstól, vagy csak most érkeztünk meg hozzá igazán. Ezt pedig mindenki maga döntheti el.

Színházsirató-magunksirató

Dr. Nemény András, Szombathely polgármestere tegnap bejelentette, hogy eladta az ördögnek a város mindkét színházát. Megszületett a szerződés ugyanis Fekete Péter, kultúráért felelős államtitkárral – tehát Orbán Viktorral –, hogy a kedves vezetőnek a minisztériumon keresztül jogköre lesz a kinevezésekben, vezetői megbízásokban, felmentésekben, vezetői megbízások visszavonásában, fegyelmi eljárások megindításában és a fegyelmi büntetések kiszabásában is. Orbán Viktor ezért az adófizetők pénzéből nagy kegyesen a Weöres Sándor Színháznak háromszáz-, a Mesebolt Bábszínháznak ötvenmilliót fizet évente. Ennyi volt az ára színházaink függetlenségének, és ennyit fogadtunk el – fogadott el – dr. Nemény András polgármester, hogy egy nem is olyan hosszú álom véget érjen.

Mennyit élcelődtünk azon, hogy volt olyan fideszes helyi képviselő, aki a színház próbafolyamát akarta ellenőrizni, és a repertoárt a saját képére szabni, hát, most már erre nem lesz szükség, eggyel föntebbről intézik a dolgot ugyanis. Emlékszünk Jordán Tamás újbóli kinevezésére annak idején, amikor a fideszes fiúk – élükön Eperjessel – akarták kiszórni őt a színházból, és a mostani polgármester, mint hamvas ellenzéki, háta mögött a városban Jordánért zajló tüntetéssel elérte, hogy a budapesti fideszesek ne pofázzanak bele a város színházának ügyébe. Most pedig sajtótájékoztatón jelenti be, hogy kékszegélyű kistányéron adta át nekik. Hogy itt Alföldi, Valló, Jeles és a többiek többet rendezni nem fognak, az borítékolható, hogy a szombathelyi Weöres Sándor Színház azt a rangot, amit eddig kivívott, elveszíti az szintén bizonyos.

Mint ahogyan az is, hogy ezzel a kiárusítással a WSSz NER-kompatibilis, Trianon-sirató, nagymagyarkodó, sámándobos operettszínház lesz a jövőben, épp olyan, amilyet annak idején a próbafolyamot ellenőrizni óhajtó fideszes képviselő óhajtott, s akin annak idején emiatt mennyit röhögtünk. Dr. Nemény András polgármester elkótyavetyélte a város két legfontosabb kulturális intézményét, viszont mentségére felhozható, hogy mást nem tehetett. Illetve tehetett volna, ha kerít valahonnan háromszázötven millió forintot. A városnak az iskoláihoz már nincs köze, színházaihoz sem, dr. Nemény András polgármesterként lassacskán annyit tehet csupán, hogy kinyittatja és bezáratja a játszótereket, mert a csúszdák fölött még van rendelkezési joga. Ez is valami, az önállóság illúziója legalább.

Mindemellett a sajtótájékoztatón, ahol a színházak kormányzati einstandja bejelentődött, dr. Nemény András polgármester abbéli bizalmának adott hangot, hogy a színházak kapcsán Szombathely önkormányzata és a magyar kormány közt nem lesz gond az együttműködéssel. Ha az együttműködés alatt a térdre, kutyába füttyentésnek való engedelmeskedést tekintjük, akkor biztosan nem. Ezért nem tudjuk mire vélni ezt a polgármesteri bizakodást, mintha nem ismerné, vagy nem akarná ismerni annak a hatalomnak a természetét, amellyel most szerződést kötött. Ez az a hatalom, amelyik pár hete elszedte tőle a parkolási bevételeket, s ez az, amelyik bármikor ráteheti a kezét az iparűzési adóra is, így gazdasági fenyegetéssel folytatja ideológiai térhódítását. Mert a színházak lenyúlása erről szól.

A szombathelyi polgárok pedig, akik annak idején kimentek a térre az ő direktorukért, aki Jordán volt, most nem mennek a színházukért, ami egy és ugyanaz. Amit Jordán Tamás felépített nekik az eltelt bő egy évtized alatt, a szemük előtt fog szétrohadni, mert a tegnap bejelentett szerződés erről szól. A Weöres Sándor Színház elvesztette ártatlanságát, és ehhez dr. Nemény András tartotta a gyertyát, ezen nincs mit szépíteni. Természetesen mindezek után lesznek majd az egyrészt-másrészt hangok, meg a mit tehetett volna szegény megjegyzések, amit értelmezni én nem tudok. Mert ugyanis azt látom, hogy az a forradalmi hevület, amivel a szombathelyi új többség annak idején letarolta a Fideszt, hogy egy ország szurkolt neki, mára odalett. Huss, beesett Orbán széke alá, s onnan integet, hogy megmentette a színházat. Hát, nem.