rezeda – Oldal 220

Anyókák

Különös menet haladt az úton a falu határában a dombok alatt, még csak a port sem verték fel, lábuk sem dobogott, csupán mindig előrébb voltak kicsit valahogy, mint egy szélfútta pamacs a vadnyugati filmek ivója előtt, úgy hengergőztek. Aranka volt az, a bozontos a macska, Tádé, a bicegős tacskó és Katica, a bogár. Arankának szerelmi bánata volt, világgá akart menni mindenáron, a bamba Tádé pedig ment utána kacsázva és ringatózva, mert minden után ment, ilyen egyszerű tacskó volt ő. Katica pedig ült Tádé fején, mint hajón viharos tengeren, úgy utazott, őneki meg az volt a baja, hogy otthon mindenkit Katicának hívtak, a fiúkat is, a lányokat, az apját, az anyját, sőt a nagynénjét is, és nem akart egyfolytában Katica lenni, kereste önmagát.

Ezt egy könyvben olvasta ez a Katica, a bogár, ezt az önmagát keresős hadova-hülyeséget, mert megvolt az az előnye például a legyekkel szemben, hogy pöttyös volt a háta, ezért nem akarták mindenáron agyoncsapni, mint azokat. Olvasott és művelt volt ez a bogár, ez a Katica, kedvére rohangászhatott ugyanis könyvek lapjain, számítógépek monitorján, még csak el sem kergették, sőt, csörfös kislányok meglátván őt mindig fölsikítottak, hogy jé, katica. És Katica nem tudta, honnan ismerik őt. Olyan helyre vágyott, ahol udvariasan bemutatkozhat megemelve a kalapját, ezért ült Tádé fejére, és ringott rajta, hogy majdnem tengeribeteg lett, de csak majdnem. Így haladtak tehát ők hárman, mint nagyszobában a porcica, vagy ha nem, hát kisnyúl.

Vonultukban megláttak egy nénit, aki ott ült egy aprócska domb mellett, amelynek a tetején keresztben fák voltak rakva, a dombon virág, meg gyertya lángja, és nézte őt Aranka is, Tádé is, hogy ki ez és mit csinál, de a tudálékos Katica meg sem várta, hogy kérdezzék, anélkül mondta, ő itt Anyóka. Mért Anyóka, mért? – Így suttogott Aranka feledve már a szerelmi bánatát, és Tádé persze, hogy rákontrázott – Mért, na mért? – Katica pedig mint a szenvtelen felfedező, mondta el poros szagú ismereteit, hogy ezek itt sírok, a néni köztük van és sírogat, tehát ő Anyóka. Ez olyan biztos, hogy ne legyen Katica a neve, bár, mint tudjuk, épp azért kelt hosszú és veszélyes útra, hogy ne legyen az. Bár sem Tádé, sem Aranka semmit sem értett, jobb híján elfogadták, hogy a néni Anyóka, és bicegtek, hullámoztak tovább.

Alig tettek meg pár lépést, megint ott volt egy néni, előtte domb, rajta a fák keresztben, gyertyák meg a virág. – Ő is Anyóka? – kérdezte Tádé, mert bár egyszerű tacskó volt, de megvolt azért a magához való esze, ha kevés is. – Biztosan. – mondta Katica, de bizonytalanul mégis, mert elillant a fene nagy öntudata, cseszhette az öntudatát magunk közt szólván. Főleg azért, mert Aranka is megszólalt a másik irányba nézve, hogy ott is van egy, meg rajta túl is. Tele volt Anyókákkal minden, sőt, némelyiknek bajsza volt és nadrágja, amitől a hármak teljesen megzavarodtak. Katica vakarta a fejét az egyik középső lábával meg hümmögött, készült épp felsülni, amit viszont nem akart egyáltalán, és körülnézek kiáltással fölszállt a levegőégbe, kémrepülni.

Csodát látott Katica, a bogár, ilyet még sohasem, rezegtek alatta a fények, ameddig a szeme ellátott, és mind sír volt, virágokkal, és tele volt Anyókákkal minden, amikor rádöbbent, hogy ezt is olvasta valahol, és lekiáltott a másik kettőnek a magasból, hogy mindenszentek, halottak napja, mécses, krizantémum. Így kiabált, hogy krizantémum, a ráismerés teljes bizonyosságával. – Mi van? – nyávogta neki Aranka sürgetően, és Katica rátelepedett Tádé fejére, elmesélve mind az összes tudását a mai napról, halottakról meg sírogatásról, amitől Aranka, a bozontos macska, meg Tádé, a bicegős tacskó is elszégyellte magát, hogy mit keresnek itt, hová is mennek, menekülnek, amikor nekik is ott vannak a halottaik a kert végiben, a kerítés tövében.

– Menjünk haza. – vakkantott Tádé, és ebben megegyeztek. Hullámoztak tehát elfele, maguk mögött hagyva a fénytől ringó világot, út közben pedig Aranka a tóparton magához vett egy buzogányt és egy lapulevelet, de senki nem tudta miért, de nem is kérdezte senki sem. Megérkeztek a kerítés tövébe a sírjaikhoz, Aranka meggyújtotta a buzogányt, kendőként a fejére kötötte a lapulevelet, és elégedetten nézett a másik kettőre, hogy nna, nna? – De azok nem értették. – Anyóka vagyok – jelentette ki Aranka, de Katica kontrázott – Akkor sírdogálj! – Aranka erőlködött, majd kiugrott a csipás szeme neki, de nem sikerült sehogyan sem sírnia. – Macskák nem tudnak sírni. – ezzel vigasztalgatta őt Katica.

S amikor Aranka mégis bánatosan fölnyávogott, hogy aptya, aptya, mancsával ütögetve a kerítés alját, igazgatva lapulevél kendőjét, Tádé pedig úgy nézett, mint aki már semmit nem ért, mert tényleg nem is értett, Katica előhúzgálta bogár-tudatának minden bölcsességét, amit poros könyvek lapjaiból és villódzó képernyők mocskaiból benne megtelepedtek, tehát előbogarászta mintegy, s így szólt kicsit tévesen ugyan, mégis megnyugtatón. – Tudjátok, ahogyan Marquez, a nagy költő mondta, nincs addig baj a halottaddal, míg el nem éri őt a halálban meglévő másik halál, a feledés. Nem kell sírnod, csak gondolj rá. – Ezt mondta Katica, a bogár, és Aranka megnyugodott, csak Tádé nem értett semmit, sőt, ezt mondta: – Pisilni kell. – Aranka fölszisszent, hogy nebassz, de azért gondolt. Erősen gondolt.

Cizellált emberek

Balog Zoltán, amint kikerült a gonosz közvetlen vonzásából, rögtön megvilágosodott, és más színben látja a kajla világot. Az összes hajdani Orbán-bábu így van ezzel. Ahogyan nincs a nyakukon a kés, mindjárt színesebb lesz minden, és ezt nem győzik hangsúlyozni, mintha attól kevésbé lennének bűnösök, ha a rendszer fogaskerekéből besúgóvá, provokátorrá és kollaboránssá alakulnak. Szenvedő alanyai soha nem voltak, így akármennyire kaparnak is a körön kívül, soha nem lesznek feloldozva.

Én magam különben is zéró toleranciát hirdettem a NER minden alkatrészével és elsőáldozó hívével szemben, de nem úri passzióból, vagy, mert nem bírom a szagukat, hanem, abból a meggyőződésből, hogy az írmagjuktól is meg kell tisztítani az országot. Ez amellett, hogy elemi érdeke a hajdanvolt köztársaságnak, önös dolog is. Nem anyagi vagy ilyesmi álmodozások miatt, mert ez engemet már egyáltalán nem érdekel, hanem a lélek egészsége okán.

És most, hogy elmeséltem az életemet, nézzük, miből is élünk. Balog elvtárs, ahogyan pedellusból tiszteletes lett, azt meséli el a nagyérdeműnek, hogy ő, amikor az eredendő bűnt elkövette, akkor is “cizelláltabb” álláspontot képviselt, mint a többi ganyé. S ahelyett, hogy megkérdeznénk, télleg, drága Zoltán, télleg? – fussunk át miniszteri életművén, hogy mennyire volt az cizellált, ami kijelentés úgysem egyéb, mint felvezetése a leendő tárgyalás mentegetőzésének, miszerint: parancsra tettem.

Ilyeneket szoktak mondani a kivégző osztag előtt, vagy az elvetemültebbje, hogy találkozunk a pokolban. Szóval a teljesség legkisebb igénye nélkül idézzük ide, amikor Balog miniszter az egészségügy lerohadása kapcsán meggondolatlanul olyat mondott, hogy “Aki tehetősebb, az meg tud olyan dolgokat is vásárolni, amiket mások nem.” Az emlékezetes hiltonos ámokfutása kapcsán pedig: “Erre a kormányra, mint testületre, kimondottan jellemző a puritánság.”

Most így kesereg az oktatás kapcsán: “Nekem elment az energiám miniszterként arra, hogy van-e mindenhol számítógép meg vécépapír, az egész iskolarendszer szervezési, átalakítási részére, közben viszont nem foglalkoztunk eleget azzal, hogy mit és hogyan tanulnak a gyerekeink, és kik tanítják őket.” – Akkoriban csak a biciklit tolták túl. Sőt, most már a keresztény-magyarországozás sem komilfó a tiszteletesnek: “Nem a politikusok újítják meg a keresztényi értékeket.” – ezt meséli most színét változtatva.

Viszont a bűn az nem lesz könnyebb, és a múltat sem lehet végképp eltörölni. Csak olyan komcsik szeretnék ezt, mint maga Orbán Viktor Mihály és első számú történelem-farigcsálója, az érinthetetlen Schmidt Mária és a plakátjai. Szóval az nem fog menni, hogy kifarolunk a meséből, mert a végén még Németh Szilárd is olyan reneszánsz ember lesz a mai tokaszalonnás zsírdisznóból, aki görög-latinul dicsérte a migráncsokat a mecsetben, sőt, Sorost pelenkázta az elfekvőben szíve összes szeretetével.

Viszont Balog színeváltozása a jó példa arra, mi lesz itt, ha nem nekik fütyöl az a madár, hogy mivé válik az a kígyó, amelyik uralmon úgy beszélt az ellenfeleivel, sőt, azzal a hét-nyolcmillióval is, amelynek nem tetszett a pofája, mintha a valagából rángatta volna elő őket. Ez megy most is, ez a fennhéjazó, pökhendi stílus. Bunkóktól mondjuk mást várni nem is lehet, de az is nehezen képzelhető, hogy a plebs elfelejti a megalázást és megnyomorítást, mert nem mindenki jámbor Arany János az úri lócsiszárjával.

Bizony, az élet nem habostorta, csak ezt még Balog tiszteletes nem tudja. Na, majd. S aztán. Legalábbis ezt remélem.

Sajtos, pirított egér

– Jájj, megpusztulok, evisz a devla. – így vernyogott Rezső, a részeges macska, ahogyan ült a szakadt foteljában a ház előtt, mert ugyan lomtalanítás nem volt, de a szemetet sem vitték el már napok óta – Evisz a devla, tüzel a gyomrom, lüktet a szívem, szomjan halok. – így nem állt be a szája, de Matild, az asszonya végtelen türelemmel és bölcsességgel csak annyit mondott neki.

– Nem kellett volna annyi kumiszt inni. – mire Rezső, az ura fölhorgadt, csak úgy rezgett a bajsza és ágaskodott az összes szőre is neki, hogy valami tekintélye legyen otthon, de olyanja már régóta nem volt egyáltalán.

– Kumiszt? Kumiszt? – harsogott és felejtette el egyszerre, hogy éppen halni készül – Nincsen nekünk ahhoz kancánk, egy kicsit fröccsöztünk a cimborákkal, már azt se lehet? – így ment át támadásba Rezső, de Matildot nem kellett félteni egyáltalán, a homlessz élet megedzette, meg az urát is ismerte, mint a mancsát, csak odaszúrt neki.

– Ott vernyogtatok a szemközti tetőn, fölvertétek az egész utcát. Melyik ribancnak ordítoztatok, a Micinek, mi? Egész nap itt tekeri a valagát, nem szégyelled magad a te korodban? – ez mélyütés volt, de Rezsőt nem olyan fából faragták, hogy csöndben maradjon.

– Mit az én koromban, azt se tudjuk, hány éves vagyok. – így akart védekezni Rezső, de ezt elcseszte.

– Hát ez az. – csapta le a magas labdát Matild, és látványosan zörgött a lukas fazokakkal.

Rezső belátta, hogy vesztésre áll, elkezdett hát megint óbégatni, istenhez sóhajtozott, sajnáltatta magát, nyögött és suttogva mondta.

– Ha csak egy kis pirított egér lenne. – de ezt nem kellett volna, Matildban elpattant egy húr, és macska-életének összes keserve egy óriási és főleg hangos monológban szakadt ki belőle.

– Pirított egér, ó, hogy szakanna rád az a redves mennybolt, te, világ naplopója, szarházi vénség. – ez olyan hirtelen jött, hogy Rezső csak lesett tátott szájjal, guvadt szemekkel, viszont egyáltalán nem volt vége – Mereszti itt a tétlen seggét, nekem meg leesik a derekam, leszakad a vesém. Tudod te, hová vitte a nővéremet Timi nacsasszony gyógyulni, tudod, hová utazott a Jolán? – választ nem várt, ömlött belőle – Lószándzselesszbe a Ródeódrájvra, oda. Különgépen. Cseszmeg. Én meg itt hallgatom, ahogyan éjjel a kurváknak vernyog, hajnalban meg nekem sóhajtozik pirított egér után. Nézz magadra vén szaros. – így borult el Matild agya teljesen, és a szusszanásnyi szünetet kihasználva Rezső ellentámadott.

– Micsinyájjak, szarjak sünt? – viszont ezt nem kellett volna. Rezső nem tudott jót szólni ezen a zűrös hajnalon, mert kapta egyből a riposztot.

– Inkább hoznál haza egyet, hogy legyen mit zabálni, ne állandóan ezt a kukás szart, más mocskát. Bár a Hufnágel Pistihez mentem volna.- fakadt ki Matild, amivel betelt a pohár, és, tisztesség ne essék szólván, Rezső képen törölte őt, s ami pláne volt a dologban, hogy kieresztett karmokkal, és Matild arca egy merő vér lett szempillantás alatt. De Rezső nem hagyta abba, s minden egyes pofonhoz hozzáfűzött valamit.

– Jolán, mi? Lószándzselessz, mi? Meg Ródeódrájv. Timi nacsasszony. Meg Hufnágel Pisti, mi? – módszeresen és szenvtelenül ütötte Matildot, hogy csődület támadt, már ott bámészkodott az összes kóbor macska, és nézték, most mi lesz, mi következik.

Matild magához tért a kezdeti sokkból, odébb ugrott, letörölte a vért az arcáról, és csak egy esőköpenyt kapva magára – mert eleredt az eső, ezt el ne feledjük – belegyalogolt a hajnali ködökbe.

– Micsinász cimbora? – ezt kérdezte Rezsőtől Ottó, az éjfekete kandúr, akivel éjjel együtt ittak és ordibáltak annak a cemende Micinek.

– Azt mondja – lihegett még a testmozgástól – azt mondja ez a kurva, hogy a nővérét, tudod, a Jolánt valami Timi nacsasszony magánrepülőn vitte Lószándzselesszbe. Ilyenekkel etet itt ez a szemét.

– Télleg elvitte. – mondta neki Ottó higgadtan – Tegnap láttam a neten.

– Nemá! – álmélkodott Rezső – Nemá!

– Télleg. – erősködött Ottó, amitől Rezső váratlanul szétzuhant, és sírva hívogatni kezdte az asszonyát, szidta Timi nacsasszonyt, hogy tönkre teszi jóravaló macskacsaládok életét, mindent szétbasz ezzel a Lószándzselesszel meg a Ródeódrájvval, hogy most már annak a kurvaannyát, meg az egész világnak, hogy ott rohanna meg minden.

– Matild! Matild! – kiabált bele a ködökbe, de nem kapott választ, csak a kutyák ugattak és az eső kopogott vigasztalanul.

– Gyere. – ölelte át Ottó a fekete mancsával – Van egy kis maradék kannás az egyik kukában, elnyalogatjuk. – így vigasztalgatta, és kimondta a varázsszót is – Van fél zacskó pirított egerem is. Sajtos-hagymás. – és még fokozta – Meg, ha belegondolok, akad egy kis azeri kumiszom, kétezres évjárat.

– Nebassz. – felejtett el mindent, Lószándzselesszt, Timi nacsasszonyt és, tisztesség ne essék szólván Matildot is egy szempillantás alatt Rezső, mert igazi magyar macska volt, olyan macsós.

– Nem láttad a Micit? – járt már a mennyországban a lelke, pedig Matild csak a sarkon sétálgatott még, ment Jolánhoz, indult, mert elvakították őt az álmai, és nem tudta, hogy röpcsi csak a kiválasztottaknak jár, nem ilyen egyszerű Matildoknak, de majd rájön erre is.

Ekkor kukorékolt először a kakas, és ekkor iszkoltak el a szellemek is.

Macska az úton

Nem szoktam én Vajnáné egyszerűségéről irkálni, de ennek is eljött az ideje. Illetve hát, voltaképp nem is róla szól az ének, mert a nacsasszony csupán origó, vagy még inkább szimbólum, mint Baudelaire romló virágai, esetleg J. A. erdei vadnyoma. És szeretném már beszélgetésünk elején tisztázni a félreértéseket, miszerint a szememre vethető volna, hogy kit érdekel ez a ribanc, ugye, de legyünk figyelemmel arra például, hogy még a segge is közvagyon, mert közpénzből növeszti és ápolgatja.

Kifogásként merülhetne fel – mint az rebegő őzike szemű honfitársaink közt divatban van – a női méltóság védelme, mint ahogyan Récsöl szaros pelenkája okán is rendre az hangzott el, hogy tiszteljük benne az édesanyát, mintha ő volna a szenvedő Szűz Mária. De ilyen óhajokkor a polgártársak elfeledik, hogy Récsölt és Vajnánét sem a két szép szeme miatt veti meg az ember, hanem az apjuk és az uruk okán (is), hogy ezek a szent családok testesítik meg halmazatilag azt, ami miatt a többiek meg nem akarnak ebben az országban élni.

Vajnáné nacsasszony macskája vesebeteg, és a kis szenvedőt a szerető gazdi különbejáratú röpcsivel vitte Los Angelesbe doktorhoz, mint azt biztosan tudja már a nagyérdemű a zaklatott hétvége után. No most, mondhatnánk azt is, hogy ki nem szarja le, és van ebben igazság. Valóban, vihetné akár az idomított tücskét is masszőrhöz, de kikerülni nem lehet a dolgot, nem tehetünk úgy, mintha meg sem történt volna, szemérmesen lesütve a szemünket, mert a pofánkba tolja, az ember pedig reflektál, mert ilyen kórja van neki: reflexes. Nem refluxos, figyelem.

Ilyenkor a népek lelkének húrjain (ez maga a csoda) úgy lehetne muzsikálni, hogy ezzel a macskával, de legfőképp a gazdájával párba állítanánk a szegényeket és megalázottakat, a hajléktalanokat és a fagyoskodókat, az éhezőket és a betegeket. Ilyen esetekben azonban azt vágnák az ember képibe, hogy hatásvadász, olcsó, filmes trükkökkel akar olvasottságot generálni, így erre csak utalok, holott szívem szerint ezt tenném. Ehelyett iderakom, ami a macskás hír mellett az első volt, amit olvastam, és ez se semmi. Ez pedig, hogy költségvetési okokból megszorítások lesznek a Semmelweis Egyetemen.

Esserossz ellentétpár, sőt épp passzol, mert, ha mókás kedvemben volnék, amiben nem vagyok, akkor rámutathatnék, hogy íme, ha itt az orvosi egyetemen nem lennének megszorítások, akkor a macskát sem kellene a nagy vízen túlra gyógyulni cipelni. Viszont nem lenne igazam, mert akkor tényleg a nacsasszony seggét csodálhatnánk valamely egzotikus tengerparton más téma híján, mert ezek mennek meg az őszi fellegek. Ilyenkor volna feltehető a mibűl és hogyan kérdése is, de ezt is mindenki tudja. Az a baj, hogy mindent rogyásig tudunk, Hofi szintjén már, hogyha kifordítom, ha meg be, akkor is bunda az a bunda.

Viszont, hogy egyfolytában magamutogatás van, guccik, milliós órák, kastélyok és röpködések, ilyenek, az – azon kívül, hogy demonstrálja, látod, pupák, mennyit loptam – azt is mutatja, hogy új földesuraink mindközönségesen bunkók. És ez a NER, a tahók ellopják a pénzedet, a képedbe dörgölik, és ha azt mondod, ne má’, akkor egy válasz van: Soros. Ilyen egyszerű ez az ország és ilyen veszélyes. Ebből fakad a kultúrharc is, mert tehetséget és teljesítményt lopni nem lehet, viszont irigyek rá, ezért átharapnák a torkát is annak, akit megáldott az úr. A NER a pénzéhes tahók haláltánca, és Vajna nacsasszony macskás pörformansza voltaképp ez.

Illetve a magamutogatáson túl arra is bizonyság, hogy hősünk érzelmi toprongy. Mert a macskás ember, ha eljön az idő, fájóan elbocsátja kedvencét a teremtőhöz, eldörgöl egy könnycseppet az orcáján, és KFT-ileg azt dudorássza, hogy macska az úton, már túl van a dolgon, i tak dalse. Nem bömböli tele az óceánokat, ami fölött haligalizik, mert amúgy is emelkedik a vízszint. De az is megállapítható egyszersmind, hogy a NER által kitenyésztett uralkodóréteg mind ilyen, a szellemi sötétségen kívül lélek sem nagyon szorult beléjük, mert akkor képtelenek volnának azt tenni, amit amúgy tesznek. És a kör így zárul be macskástól és röpcsistől, önmagába tér vissza a gonoszság. Itthon vagyunk.

Még annyit: elképzelem, mi lenne, ha a beteg macskát megkérdeznék, hogy képzeli a magánrepcsit, s ő felháborodva felelné: harminc éve is így utazott, holnap is így fog. De ez már bulgakovi magasság, és nem akarnám megsérteni a jóravaló Behemótot.

Murphy

Péntek nagy nap volt Neriában, innentől fogva száztizenhat településen nem viszik el a szemetet, mert elfogyott a benzin, lerohadtak az autók, s legfőképpen, mert a rezsicsökkentés miatt – amivel egyszer választást nyert ez a csürhe -, hiányzik két és félmilliárd pénz a rendszerből, ormányunk pedig nem hajlandó fizetni. Sőt, Gulyás elvtárs jó elvtárshoz méltón azt is kijelentette, nem engednek a zsarolásnak, ott rohadjon meg minden, és ebből az immár szó szerinti trutyiból egészen sok kilukadás következik, aminek megpróbálunk utána nézni az alábbiakban.

Az első és legfontosabb, az alapvetés mintegy, hogy ami elromolhat, az el is romlik, mint azt a modern kor legnagyobb filozófusától, Edward A. Murphy Jr. mérnök és pilótától tudhatjuk. Ennek a kiinduló tételnek a NER-es kiegészítése, hogy olykor az is elromlik, aminek nem is lehetne, illetve a végső folyomány: amihez ezek hozzá nyúlnak, az szarrá megy. Most épp a szemétszállítás, de az élet legapróbb szegletei is bizonyságok arra – oktatástól egészségügyig, sőt, uram ne hagyj el, a futballig – hogy a NER-rel fertőzött dolgok atomjaikra hullanak, elszáll belőlük az élet, aminek nagyon rossz vége lesz.

Mindig így van ez, ha egy ideológia irányítja a hétköznapokat. Az már a végső stádium, amikor a Kósa-Németh szakértői páros szemlézi a határt, hogy véd-e a tatár ellen, és megállapítják, hogy igen. A drótok megfelelően kanyarodnak, itt nincs mitől félni a megerőszakolásra és lefejezésre váró asszonyoknak és férfiaknak, és ez el fog tartani egészen az uniós választásokig mindannyiunk legnagyobb közös gyönyörűségére. Tehetik, hülyének nézhetik a választópolgárokat szerte Neriában, a tébolyt nincs erő, ami megállítaná. Ebben a szemét-ügyben is, ahelyett, hogy pofán verték volna azt, aki kitalálta a rezsizést, két MSZP-s bárányka kiállt a Kossuth térre két zacskó hulladékkal.

Ennek az lesz a folyománya, hogy holnaptól az eemúútnyóóc lesz a hibás, ha büdösek lesznek az utcák, sőt, az engedetlen kukások, akik ingyen nem viszik el a mocskot, meg Soros ügynökökké válnak, akik így rontanak rá a nemzetre. A vaddisznó gyomorbaját is egy migráncs okozta az eldobott szendvicsével, mint arra emlékezhetünk. És fájdalmasan kell tudomásul vennünk, hogy ennyit tudnak, és ennyivel is tarolnak, sőt, még betegesen agresszívek is, amire nem csak Gulyás elvtárs zsarolós dumája, hanem az is bizonyság, hogy Demeter elvtársnőre meg rászabadították a nemzetbiztonságot, miközben Orbán terroristákkal üzletel.

Máma vasárnap van, sőt, egy órával hosszabb, ami jó a mormotáknak, de rossz a szemétnek, tovább tud rohadni ugyanis. Érdekes dolog ez a biológia, kémia és fizika egyszerre – tehát az élet maga -, hogy mennyi idő alatt tűnik el magától a mocsok. Egyes nehézfémek millió évek alatt válnak ártalmatlanná, egy műanyag zacskó ezer év alatt, ellenben az emberi test ideális körülmények között két hét alatt eljuthat a szkeletonizáció, azaz a csontvázzá alakulás fázisába. Csak meleg kell hozzá, kis pára, és a kórház klozettjában hagyott hulla magától válik porrá és hamuvá keresztényileg. Ezért figyelmeztethetett pártunk arra, hogy szegényebb sorsú alattvalói okosan fűtsenek, viszont sehogyan sem fognak, de a fagyhalál után tavaszig is elállhatnak, ha kellően hideg van.

Ormányunk azt tervezi azonban, hogy a katasztrófavédők szedik majd össze a mocskot, így verik le a lázadást. 2011-ben Nápolyban is volt szemétválság, amely tulajdonképpen a Camorra – az ottani maffia, amely azonban csak jelenthet ennek a miénknek – és Luigi de Magistris polgármester közötti küzdelem eredménye volt. Ez a de Magistris “Öt nap alatt eltakarítom a szemetet” jelszóval győzött, de cseszhette, a katonáknak kellett a mocskot elhordani. Itt is javasolhatnám a TEK-et, mint köztisztasági segéderőt, de ez nálunk nem megy. Olaszországban a katonák a maffia ellen voltak ugyanis, ez a mi fegyveres erőnk pedig épp azt szolgálja. Innen is látszik, hogy tényleg minden elromlott, és végképp javíthatatlanul.

Angyalok és démonok

Igencsak felháborodtak a szülők, amikor az Országos Polgárőr Szövetség nyári táborában gyermekük mintegy miheztartás végett részt vett a Nagy Atlantiszi Angyalrituálén. Ez a móka a Krisztus Esszénus Templomának Rendje legfontosabb pörformansza. Az OPSZ alelnöke ennek a szektának a nagymestere, mi mást adhatott volna a romlatlan gyermekeknek, ugye?

A magunk részéről nem igazán értjük a fölhorgadást, a kölkök ugyanazt kapták kicsiben, mint a szüleik nagyban idekint. Mindenkit meg akarnak téríteni ugyanis, dúl a vérre menő harc a lelkekért. Matolcsy pöttyöket vizionál a seggünkre, Kásler tízparancsolattal gyógyít, a kedves vezető lelkéért imalánc csörög, aki maga meg futballtemplomokat épít, a fiacskájáról pedig ne is beszéljünk. Tök fölösleges.

Tele van az ország póráz és szájkosár nélküli eszementekkel. Ehhez képest, ha a polgárőrség keretében szervezett táborban a gyermek közvetlen kapcsolatba kerülhet az elsüllyedt Atlantisszal és a gyógyító angyalokkal, egy szava sem lehet a szülőnek. Főleg, ha ő meg a szeplőtelen fogantatásban hisz, föltámadásban és abban, hogy két gramm liszt vízben oldva és kisütve Krisztus teste, amit áhítattal kell szopogatni.

Ha esetleg hitetlen a kölök apja-anyja, s úgy jóakaratú, akkor meg így járt a lurkó. Nem kell finnyásnak lenni, az iskolában sem kap mást, csak másnak nevezik, hogy milliárdokat lehessen beletolni, cserébe ő pedig hű, kellően ostoba és reszkető alattvalókat bocsát ki a falai közül az állam dicsőségére, de hasznára leginkább. Ki van ez találva: cserekereskedelem folyik a lelkekkel a birodalomban, ha nem vettük volna észre.

Én adok neked két hülyét, te nekem három szolgát, ez a felállás. Ilyen alapokra építette Szent István az országát, ami a maga idejében menő volt, máma nem annyira, viszont ezek a mostaniak is éppen úgy képzelik és olyanok is. Ehhez képest, ha a gyerek a táborban gyógyító angyalokkal diskurálhat, az csak hab a tortán, matiné mintegy az élet nevű előadás előtt. Nincs ez így jól, de ezt dobta a gép, röhögjünk rajta.

Az esszénusok különben is jó fejek voltak a maguk idejében. Nem kereskedtek és nem katonáskodtak, csak a saját választott elöljáróiknak engedelmeskedtek, elöljáróik utasítása nélkül viszont semmit nem tettek. Két dologban azonban teljes szabadságot élveztek: mások megsegítésében és a könyörületesség gyakorlásában. Ez utóbbi például egészen stramm tulajdonság, olyannyira, hogy mára ki is ment a divatból, mert győztek a keresztények.

Ezek is lehetnének egy apró szekta máma, mint ahogyan minden vallás így kezdődik. S hogy melyik indul világhódító útra, az attól függ, hogy kellően agresszívan terjesztik-e, háborúkkal meg máglyákkal, terrorral és megfélemlítéssel, de gyilkosságokkal mindenképp. A szelídségnek, úgy látszik, nincs jövője, ha az emberről van szó, mert ez egy ilyen véres szájú állatfajta, fölösleges szépítgetni.

Hogy ezek a mai esszénusok hülyék, mint az éjszaka, és azt vallják, hogy a szertartásuk Atlantiszról származik, onnan, ahol az emberek együtt éltek az angyalokkal és a Mennyei Atyával, az ciki. De nem cikibb, mint az összes többi vallás kánonjai, hinni ebben is lehet, sőt, abban is, hogy a Nagy Atlantiszi Angyalrituálé gyógyító erővel bír. Mért, a Tízparancsolat jobb? Na, ugye.

Ilyenekkel gyerekeket fertőzni nem komilfó, de, mint láthatjuk, a nagy egész sem különb, mert egy komplett tébolyda az egész ország. A Tom Hanks-féle Angyalok és démonok című mozit idézi bennem, amelyben a camerlengo a félelemre bazírozva óhajtja megerősíteni a hitet, és nem utolsó sorban biztosítani a pápaság hatalmát. Tökéletes a párhuzam Orbán országával, pedig nem is akarták.

Szóval lehet itt háborogni a gyerekek megrontása miatt, de az egész ország büdös, akkor meg minek. S ha receptet adhatunk a kínokra, jelen felállás, szellemi, fizikai és anyagi kondíciók alapján csak egy lehet az: várj a sorodra, előbb-utóbb meghalsz te is. És ez a törvény igaz a kedves vezetőre ugyanúgy, aki az eszelősséget rászabadította az országra. Addig is javasolom a világ aeterno modo (az örökkévalóság módján) való szemléletét. Jobb ugyan nem lesz, de röhögni lehet tőle.

Koton

Immár ott tart a normalitás elleni szakadatlan, heroikus és egyben verejtékszagú szabharc a világ összes pupákja ellen, hogy ártunk és ormányunk, annak minden kajlafülű, s egyben vasalt agyazatú tagja csípőből mondja azt, hogy fekete, ha az Unio azt állítja, fehér. Általános a tagadás, egyöntetű a nem, egy kivétellel, ha pénz csurran vagy arany csörög. Erre nyitottak mindig fölkent fiaink, nyújtogatják a csülkeiket kifelé a ganyéból, miközben szidják a pénzes ember kurvaannyát, ahogyan az jobb szalonokban illik.

Mindent elmond szellemi és erkölcsi ormaikról, amelyek ilyen Marianna árkos szinten vannak, hogy mit nekik európai értékek és magyarok érdekei, úgy nyomják a piros gombot, akár a süket a csengőt. Az elmúlt időszakban nemet mondtak a korrupció elleni bulira – bár ez érthető, az ember nem vágja le az aranyat szaró tyúkját -, nem támogatták a médiaszabadság megerősítését – erről nem tudják, mi is lehet az -, nem zavarja őket a nők elleni erőszak – vak komondor -, de az ifjúság munkanélkülisége sem.

De most elutasították az egyszer használatos műanyag eszközök betiltását is, és senki még csak nem is sejti, miért. Tán zacskógyára van valamelyiknek, de leginkább a gázszerelőnek, ő foglalkozik minden szarral, amihez egyáltalán nem is ért. Csak a Szentlélek és a kedves cimborája súgja neki: vedd meg, vedd meg, és ő megveszi. Még csak nem is tehet róla ilyképpen, ha belegondolunk, a körülmények áldozata ő csakis, viszi a megvadult ár, mint valami sövényt, jelzőkarókat, gátakat. (Ja, ez Babits, a genya nyugatos)

Ilyenkor az ember nekilát kihüvelyezni az okokat és indokokat, valamint a fondorlatokat meg titkos szándékokat. Így elsőként ebben az esetben arra jut, hogy a hagyományőrzés nemes gyakorlata késztette ártunk és ormányunk jeles képviselőit a hősies ellenállásra. Mind ismerjük a zacskógyűjtögető magyart. A kamrában, garázsban vagy a konyha eldugott zugában minden pöttyös seggűnek van egy zacskója benne sok más zacskóval a jó lesz az még valamire, gondolta – szellemében, vagy csak úgy. Mert.

Vagy képzeljük el például a keresztényi Európa-atyákat és anyákat, amikor eszükbe jut a ködös múlt, amikor még fiatalok voltak és kommunisták, így az építőtáborokban bagzottak, mint a nyulak. Mindeközben pedig számolatlanul használták és dobták a bokrok tövibe a kotont, mint az ma is szokásban van a megvadult fiatalok köreiben. És eszébe jut a keresztényi atyáknak és anyáknak, hogy az is latex, műanyag, és általában egyszer használatos, így merő nosztalgiából mondanak nemet, mert zacskó, koton egykutya.

Viszont máma már nem kommunista, hanem keresztényi, nem fiatal, hanem vén szaros, így a lelke – ha van ilyenje egyáltalán – meg is hasonlik rögtön. Kedves vezetőjére gondol, annak toszási útmutatásaira konzultációilag, sőt, a Vatikánra is. De eszébe jut még Simicska, aki elhelyezte a kedves vezetőt az organizmusok palettáján, s mint ilyennek, a koton például egy snájdig esőkabát vagy végső lakhely a számára, tehát totális a káosz, hogy a sorosista műanyagos javaslat sorsa mi is legyen. Így születik meg a döntés, maradjon, mert soha nem lehet tudni.

Sőt, a KDNP, ha keresztényi volna – ami nem -, akkor pártszemináriumon oktatná a hengerelt agyú tagjait, hogy XVI. Benedek pápa már megengedőbb volt a kotonnal, mint bigott elődei. Ellenben most meg a sorosista Ferenc eleveníti fel a haladó hagyományt, és már vizsgáltatja a Humanae Vitae előkészítő dokumentációját, amely a II. Vatikáni Zsinat alatt született, s mint ismeretes, ennek az a végkövetkeztetése, hogy az egyház nyisson utat a mesterséges fogamzásgátlás felé. Bár Ferenc olyan, mint az Unió, neki is csípőből mondanak ellent, tehát itt is csak a dilemma gyűlik.

Már ebből is látszik: a zacskó, nem zacskó dichotómia milyen szerteágazó kultúrtörténeti, dogmatikai és napi politikai bonyolultságokkal terhes. Mert például, ha ‘álamelnök elvtárs olyan kurva nagy környezetvédő volna, mint amennyire nem, akkor javasolná, hogy a magyar kan, ha nem akar szaporodni, húzzon a farkára birkabelet vagy kígyóbőrt, mint a rómaiak, viszont akkor még mindig bizonytalan maradna, Mici néni meg mibe tegye a kiflijét. Már csak ilyen felgondolások miatt is szavaz a keresztényi, magyar fideszes képviselő a zacskó mellett. Meg legfőképpen azért, mert az Unió ellene van.

Neria inside

A misztikus V4-ek, akikkel kies hazánk közösen váltja meg a világot, áll a vérzivatarban és szaggatja Soros tökeit, úgy mindközönségesen le van szarva, de legfőképpen magunk közt szólván. Ugyanis nem árulja el senki sem, hogy Orbán Viktor Mihály a V4-Japán miniszterelnöki szintű találkozón nem volt hajlandó olyan közös nyilatkozatot aláírni, amely a nagyságos Kína érdekeivel szembe ment volna, ezért pofán köpte a saját cimboráit (is).

Mi lett volna akkor a belgrádi vasúttal – tényleg, mi van -, és még ki tudja, milyen mutyikkal mi lett volna akkor, mert a maffia minden előtt, csak ezt a V4-ek még nem tudják, ellenben most már sejthetik. A buli kínos véget ért, és mi kérünk elnézést, hogy ilyen embert tettünk jobb sorsra érdemes hazánk élire. Sajnos, a bajt saját erőből orvosolni már nem tudjuk, ezért kérjük a jóisten segítségét, vagy, ha lehet, testvéri tankokat feldübörögni a sarkon.

Mert ennyire erős minálunk a keleti nyitás ideája és gyakorlata, meg a piros pötty vonzása a seggünkön, avagy kedves vezetőnk szerelme a diktatúrák iránt a saját pénztárcájához való beteges ragaszkodásával elegyest. Hogy ez az ország összes érdekét, s olykor a józan eszet is fölülírja. Így nyer értelmet, ebben a kontextusban a Visegrad Insight tanulmánya is, amely tényleg csak véletlenül épp most látott napvilágot, ellenben a kajla sors ezzel a kínai bulival máris adott neki egy kis igazat.

Ebben a tanulmányban ilyen bájos kinézetek is vannak: “Orbán saját politikai túlélését összeköti a Magyarország EU-tagságáról szóló népszavazással, amit a 2022-es parlamenti választásokkal egy időben tartanak. A népszavazást erőteljes, közpénzből finanszírozott EU-ellenes kampány előzi meg, a pro-európai hangok versenyhátrányból indulnak, a külföldön élő magyarokat szisztematikusan elzárják a szavazás lehetőségétől. Végül egy szűk többség Magyarország kilépése mellett dönt.”

Ez a dokumentum, amely öt forgatókönyvet vázol fel a V4 országairól 2025-re, elég sötét jövőt mutat azok számára, akik rühellik az illiberalizmust. Az öt változat közül csupán egy akad, amelyik megengedőbb a normalitás számára, viszont nem győzik hangsúlyozni, ezek csak gondolatkísérletek, és egyáltalán nem biztos, hogy a jövő ennyire sötét. De be kell látnunk mégis Neria inside éji homályából szemlélve a dolgot, mint érintettek és szenvedők: debizony, ilyen lesz az.

Amikor a tanulmány íródott, még nem történt meg ez a kínais affér, hogy kedves vezetőnk beleszarik a propellerbe, amikor is a V4-ek is testközelből tapasztalhatták meg az egyetlen dolgot, amiben miniszterügynök elvtárs nem hazudott, jelesül, hogy ne azt nézzék, amit mond, hanem, amit csinál. Összefoglaló néven, amit csak akar, miközben saját kis tudatában épp útban van az Olimposzra a képzelt társai közé, ahogyan gyalogol bele a végtelenbe a váron keresztül.

Miniszterügynök elvtárs nem is tehet mást, mint amit a tanulmányból kiragadtam, hiszen átlépte a Rubicont. Minden lassítás, megállás vagy esetleges visszafordulás egyet jelent számára a véggel rácsok és küblik közt, ilyképpen útja már determinált, s vele együtt nagyon sajnálatosan a miénk is. Ezen kívül agyilag is kellőképpen terhelt, eléggé eszelős és elvetemült ahhoz, hogy az országot saját magával, esetlegesen a maga érdekében a végromlásba rántsa, miközben viszont ő keletre iramlik rodostóilag.

Minden lehet tehát, a Visegrad Insight lehangoló megállapításai – bár jóindulatúan hangsúlyozzák, hogy azok csak gondolatkísérletek – a lehető legrealistább forgatókönyvnek tűnnek. Mint azt egy bájos kommentelő strammul meg is fogalmazta: “A harapott fejű felcsúti kommunista már most is felmérhetetlen károkat okozott Magyarországnak, de ha azt fogja érezni, hogy börtön fenyegeti és visszaveszik tőle az elsikkasztott ezermilliárdokat, simán kilépteti tanyaparasztjaival az országot az EU-ból.”

Magunk sem mondhattuk volna szebben. De, hogy irodalmilag is alátámasszam mondandómat, Boris Viannal mutatom meg, milyen helyzetben vagyunk, mi vár ránk, mert így szebb, viszont legalább annyira fáj:

“…– Dugd a fejed a torkomba – mondta a macska –, és várj.
– Lehet, hogy sokáig tart? – kíváncsiskodott az egér.
– Addig, amíg valaki a farkamra nem lép – felelte a macska –, gyors reflexre van szükségem. De ne félj, kinyújtom a farkam.
Az egér kifeszítette a macska állkapcsát, és bedugta fejét hegyes fogai közé. De szinte rögtön kirántotta.
– Hékás! – mondta az egér –, csak nem cápát ettél reggelire?
– Ide figyelj – mordult rá a macska –, ha nem tetszik, elmehetsz. Én utálom az ilyesmit. Intézd el magad.
Úgy látszik, megharagudott.
– Ne bosszankodj – kérte az egér.
Behunyta kis, fekete szemét, és visszadugta a fejét a megfelelő helyre. A macska óvatosan az édes kis szürke nyakra illesztette acélos szemfogait. Az egér fekete bajsza elkeveredett az övével. Kinyújtotta lompos farkát, és kiszolgáltatta a járda kényekedvének. És akkor énekelve arra jött a Szent Stricius-árvaház tizenegy világtalan leánynövendéke…”

És most közösen mondjunk el egy fohászt, vagy énekejjünk. Úgyis mindegy.

Renonc

Nem tudom, ki hogyan van vele, én nagyon bírtam annak idején az “Így jártam anyátokkal” névre hallgató sorozatot. Régen volt, tán igaz sem volt. Tegnap mégis fölbukott bennem az a rész, amelyben a díszes kompánia fogadalmat tesz, hogy másnap estig nem ismeri meg a Super Bowl végeredményét, ami azon a vidéken szinte lehetetlen vállalkozás.

Viszont a tudatlanság jegyében Ted, midőn utcára kell lépnie, egészen sajátos védőfelszerelésben teszi meg azt. Tökéletes süketséget biztosító fülhallgatóval, ilyen, lovak szemének periférikus látását korlátozó leffentyűvel, valamint olyan szemüveggel, amelyen csak egy kis lukon át türemkedik be a nagyvilág. És sikerrel meg is óvja az agyát a veszélyes ismeretektől.

Azonban tegnap megdöbbenve kellett rájönnöm arra, hogy az amerikai futball-liga döntője kutyafasza ahhoz képest, ha Orbán Viktor emelkedik szólásra az övéi előtt. Hogy mekkora kibaszott egy csoda az, hogy semmiféle süketítő és vakító alkalmatosság nem alkalmas a menekvésre tőle, hacsak nem pince mélyibe vagy barlangba bújik az üldözött, ahogy a nemzeti nóta mondja.

Az internetet elárasztja, a tévét úgy nem lehet biztonsággal kapcsolgatni, hogy bölcs vezérünk ne készülődne, a stúdióban ne várnák körömrágva, a rajongók ne hugyoznának állva permanensen. Télleg, mint az ökrök, akik degeneráltságukban mindenkiben a prófétát keresték, a’la Brian élete. Aztán rá kell döbbennünk, hogy a fellépő, ez a miénk is azon a nívón van, mint az ottani kifordult szeműek és zilált ábrázatúak. Vagy rosszabb.

Mert egyszer csak eljön az idő, amikor mindent eláraszt a füleket sértő kappanhang, ami értelmetlen monotóniából olykor ki lehet hüvelyezni, hogy Soros, Brüsszel, gyarmat, harc. Mást nem nagyon, és az ember föltenné a kérdést, hogy tényleg, miniszterügynök úr? Tényleg? És rájön az ember arra is, hogy itt a diktátorok törzsfejlődésének végső stádiumával van dolga egészen sajnálatos módon.

Az internet ugyanis azt is megmutatta neki, hogy számolatlan buszokkal hozták a klakőröket a beszédre, mint ahogyan a rezsibiztos utaztatott közönséget a birkózó izéjükre. Ez már egy szint, ilyen alsó nívó az olajpálcán, amikor gyártják a kirakatot a nagyvilág számára, ami a ’36-os berlini olimpia óta bevett szokás a hasonszőrű társadalmakban Moszkvától Phenjanig.

Viszont, hogy saját magukat is ezzel a módszerrel kábítják és andalítják, hogy sokan vannak nagyon, és ezt nem is győzik hangsúlyozni, az már a félelem jele. Erre utalt egyébként az interneten terjedő azon felvétel is, amely a vidékről a fővárosba konvojban tartó rendőri erőket ábrázolta. Viszont, hogy félni itt egyáltalán nincs mitől nekik, azt is megmutatta a tegnap megint.

Ez is az ország tragédiája, de az még inkább, hogy a harsonák ordítása közben elsikkadt az a hír, miszerint október 15. óta, amikor is ugye, életbe lépett a hajléktalanbasztató törvény, három polgártársunk szenvedett már kihűléses halált. Szörnyű, de ez nem nóvum, hiszen közelít a szezon. Mondhatnánk, hogy ez csupán a nyitány, hiszen olyan idő van még, hogy a legyek sem hullanak igazán. Majd pár hét múlva, s aztán.

Viszont, ha én olyan helyen lennék és afféle organizmus, ami nem vagyok – Istennek legyen hála -, hogy módom, sőt kötelességem lenne ordítani ezekkel, akkor most a KDNP, és elsősorban Rétvári elvtárs képibe vágnám, hogy renonc. Mint bizonyára tudja a nyájas olvasó, a snapszerben ezt üvölti a játékos, ha ellenfele rossz lapot kér ki, ami nem felel meg a szabályoknak, és a játszma azonmód véget is ér a szabálytalankodó vereségével.

Mivelhogy emlékeim szerint ez az elvtárs volt az, aki ájtatos pofával jelentette ki, ez a törvény a hajléktalanok érdekében született, őket védi meg, s ím, kitetszik, hogy mégsem, ergo, nem felel meg a szabályoknak, renonc tehát. S hogy mért az? Ezek egyszerűségükben snapszerozni csak tudnak, én is ezt játszottam a nagyanyámmal a falujában már elsőáldozós korom előtt rogyásig (hogy csessze meg).

De ugyanígy nem felelt és nem felel meg a szabályoknak az összes olyan tákolmány sem, amelyekkel mást védelmeznek nyugdíjtól trafikig, míg el nem fehérül a száj is. Mert ezek szőrös bunkóra játszanak. Ez pedig az, én nyájasom, ha nem tudnád, amikor ebben a játékban írják az eredményt, és a végelszámolásnál a vesztesnek semmije sincsen. Illetve nullája van. Ezt játssza velünk a nagyméltóságú úr.

Kedvére teheti, hatalma olyan monolit tömb, amelyen jelen állás szerint semmi még csak karcolást sem bír ejteni. Nem is fog, egyre biztosabban már csak a kihalással megkezdődő konszolidációban reménykedhet az ember gyereke, és ez egyáltalán nem biztató, viszont be kell látni kétségek nélkül. Hogy ez mikor lesz, azt sem lehet tudni. Addig egyet lehet tenni, egyetlen egyet, megmaradni egymásnak, akik értik a hexametert is. Aztán az unokáik majd meglátják.

“Nembeszilünk”

“Nembeszilünk, ünnepülünk” – szokta volt mondani anyai nagyanyám az idők kezdetén, amikor valamiféle nagy-nagy napon (karácsony, születésnap, temetés, ilyenek), amikor a család örülni gyűlt össze, s értelemszerűleg két perc alatt robbanásközeli állapot alakult ki, mint az bevett szokás a keresztényi embercsoportoknál. Matriarchátus családunk volt nekünk, a csúcsain nagyanyóval, aki vaskézzel irányított mindent, így fojtotta el rendre a kitörni készülő veszekedéseket és lázadásokat, amitől az elhallgatottak nem utálták kevésbé egymást, viszont a mimikájuk felért egy bánatos bohócéval.

És mégsem családregényt írok, hanem azért jutott eszembe éppen nagyhatalmú öreganyám családon belüli országlása és az ünnepekkel kapcsolatos taktikája, mert máma is ilyen nagy-nagy nap van, csak országos. Sőt, azt is megtudhattuk már, hogy az egész pusztulásra ítélt planéta a magyarokat dicséri, mint az urat, a hősöket és a pernahajdereket, hogy vége lenne a világnak, ha mi nem volnánk. Mert ez valami genetikus defekt, az a fals idea, hogy a pöttyös seggünk szarta a spanyolviaszkot, ahogyan most is egymagunkban óvjuk az egész nyüves Európát a romlástól, pedig még azt sem tudjuk, kik vagyunk.

Ugyan nem kéne erőlködni annyira, amikor mára október 23. az annyit tesz, hogy Dózsa László 1942-. Ilyen felszereltséggel csakis böszmeségek hangozhatnak el emelkedetten és pátoszosan, mert valahogyan úgy tűnik, számunkra az az ünnep, ha résnyire szorítjuk a szemünket, úgy nézünk a világba, hajunk csattog a szélben, viszont nemzeti nagylobogónk meg bánatosan lafog a rúdon. Soha nem jött össze – és nem is fog – egy normális ünnep, amikor arról sincs konszenzus, mi az anyám valagát ünneplünk, mert ki ezt, ki meg amazt, a legtöbben meg semmit se. Tényleg jobb volna hallgatni.

Főleg, hogy a Fidesz már tegnap elkezdte a cirkuszt egy vonulással – ezek ebben merülnek ki, erre futja nekik, hogy gyalogolnak, mert ebben érzik valami miatt az erőt, ami szerintük velük van, pedig, mint tudjuk csakis Yoda mesternél -, szóval gyalogoltak, és Boross Péter beszélt meg mondott szavakat. Azok voltak, ez kétségtelen, de valahogyan nem álltak össze értelmes mondattá: “Hány szakember került az ÁVH karmaiba, akkor, amikor ez is ahhoz kellett, hogy minél radikálisabban és gyorsan létrejöjjön az a társadalmi struktúra, amelyet létrehoztak.” – Hát, vagy én vagyok a hülye, vagy pediglen más.

És máma fokozódni fog a helyzet. Ezek szétrajzanak az országban, a kontinensen, sőt, az egész földgolyón, és ilyenekkel fertőzik a levegőt, sőt, azon keresztül a polgártársak zaklatott tudatát. De, ha az ellenérdekelt oldalt nézzük, amelyik pedig valami különös ok miatt úgy véli, hogy ilyen napokon lehet tűzbe és lázba hozni a bávatagságba zuhant elégedetleneket, akik azt sem tudják igazából, hogy most akkor rossz nekik vagy jó, ezért szarnak az egészre. Sőt és pláne, mint olvasható volt, már megint azon ment a cirkusz, hogy emellé nem állok a színpadon, mert ez büdös, nos, akkor mégiscsak igaza van a nagyanyónak, hogy a legjobb dolog a kussolás.

Viszont ilyen szerencsénk nekünk nem lesz. Délutánra az egész internet betelik azzal, melyik hülye hol, milyen ökörséget mondott. A bűnös főváros száz helyszínétől a legutolsó tanyáig mindent megül a hazugság sztaniolba csomagolva, majd egy hétig megy a rugózás azon, miért mondta, amit mondott, holott ilyen nem történt, csak a szája járt, ami nem egyenlő a tagolt szöveggel. Valaki okos – most nincs érkezésem fölkutatni melyik – egyszer azt mondta, ha nincs miről beszélni, akkor hallgatni kell. Milyen igaz. Ez is megerősíti bennem a hajnali meggyőződést, hogy nagyanyó for president, illetve, halál miatti akadályoztatás miatt lelkünkben inkább forduljunk Lao-ce felé. Jó dolog az a tao, és ezt Micimackó is tudja.