Kategória: babits mihály

Ninivei hatalmak

Orbán Viktor országos cimborája, Mateusz Morawiecki, a lengyelek miniszterelnöke is nyert egy utat a hangszóró mellé, és koszttal, kvártéllyal meg némi zsebpénzzel megfejelve a Puskás Akadémia buszával ő is megérkezett a nagy Budapestre, hogy segítsen a haverjának rázni a rumbatököt. Be is engedték a szeánsz helyszínére, ami már maga döfi, s ha már ott volt, mesélt is nekünk, illetve a lefizetett, lengyel zászlókat rezgető honfitársainak, akikről csak reméljük, hogy tudták, hol vannak, mely illiberális szegletében a világnak.

Ezek az illiberálisok nem cicóznak, szeretnek az emberi lélek gyökeréig hatolni, legendákkal és mesékkel megragadni benne az ősi emberit a Mars-utazás korában, de csak az ősemberiig jutnak sajátlagos sajnálatosan. Morawiecki cimbora is a lengyel és magyar mondavilággal operált, mert szeretik ezek a meséket, hogy andalítsák a tömegeket, ilyen eredetmítoszokkal építgetik a népekben a Jung-féle kollektív tudattalant. Ennek aktiválódásakor pedig az embert megrendült, felkavart érzések töltik el, ami pedig a teremtettség érzése, amikor az egyén rájön, hogy milyen kis része ő a világnak, és ezáltal mennyire kiszolgáltatott.

A vallásos megtérések hátterében gyakran ez a teremtménység-érzés áll. És már helyben is vagyunk, egyenes az utunk a csalfa kereszténydemokráciáig, sőt, az is látható, hogy ismét cipollázták a bávatag rajongókat. Orbán pár nappal azelőtt tette a sorsát a jóisten kezébe ugyanis, felajánlotta mintegy a lelkét a teremtőnek, hogy aztán fiaként születhessen újjá. Tegnap a lengyel cimbi is az égiekhez fordult, eljutva a népek születéséig is, mondván: „a turul és a lengyel fehér sas vezetett el a jobb igazság felé”, sőt, hogy “az egekből fog jönni a segítség”.

Ezek lehetnének testvéri Szuhojok is, ez azonban, lengyelekről lévén szó, kizárható. Föltehetnénk a kérdést is, hogy a nagy, orosz atyához való meglehetősen eltérő érzelmi töltetek ellenére mégis mi a jó francot túrják egymás farát, de az illiberalizmus útjai kifürkészhetetlenek. Van ezeknek egy olyan képességük, hogy a pénz csörgését valami megfoghatatlan bávatagsággá szublimálják, amiben meglelik a nemzetet, és közben minduntalan fölsejlik a balladai homály. Ezt a lengyel sast is Lech, a lengyelek legendás alapítója látta meg először, viszont csak I. Boleszlav pénzérméin tűnik fel nem jól kivehetően, és az is lehet, hogy tyúk vagy éppen galamb.

Ennek ellenére, amikor a lengyelek meglelték a szabadságukat, 1997-ben címerállattá tették, most meg ide jutottak. Morawiecki bácsi mesélt nekünk a magyar turulról is, mint a sorosisták meghitt ellenségéről, aki, mint Anonymustól tudjuk, megtermékenyítette Emesét, így született meg Álmos, Kásler nagy örömére. Kérdés, hogy a jézusi beütésekről mi a véleménye az első budapesti zsinatnak, amely a Cinege utcában tanácskozik egymagában. De tudjuk, hogy minden keresztény ma már, még a vak komondor térgye kalácsa is, ha jóváhagyólag úgy akarjuk. S mért ne tennénk ilyet.

Kézai Simon szerint ez a turul Attilának is hadi jelvénye volt, aki ugyanúgy a Szíriuszról jött, mint a mimagyarok, gond egy szál sem tehát. Az ilyen ősi dolgok olykor kiismerhetetlenné teszik a jelent. Dzsingisz Kánnak is volt egy szent hegye, a Burkhan Khaldun, amelynek őrzését oly alaposan bízta több mint hétszáz évvel ezelőtt egy törzsre, hogy a leszármazottak még ma is ott ülnek a sorompónál, hogy avatatlan alak oda be ne tehesse a lábát. Az is lehet, hogy azon a területen van a kán sírja, amit emberfia most már meg nem talál. Attiláét is hiába keresik, őrzi a turul, és most már a szöges kerítések, mert fenyeget minket a világ.

Ezt viszont már Orbántól tudjuk, aki a kollégája múltba révedése mellett a jelent emelte szakrálissá, kijelentve, hogy egy liberális birodalom ellen küzd a magyar, biztosan a turul segítségével. Az kevéssé zavarta a mi hülyénket, hogy a liberális és birodalom fogalmak ontológiailag kevéssé passzolnak egymáshoz, mondhatni, egyáltalán, de a tények őt sohasem érdekelték. A kellő spiritualitás megteremtése után a liberális birodalom mintegy Niniveként jelenik meg az alattvalók csámpás szemei előtt, s mint azt Náhumtól (Náh 1,11; 3,1) tudjuk, ez erőszakos, vérszopó város, Zofóniásnál pedig (Zof 3,2) vigadozó, gőgös és magabiztos, el kell tehát pusztulnia. Jónás meséjét meg mindenki ismeri.

Mondom, ha belemerülünk a múltba, turul és sasszárnyon szállunk oda, akkor egészen elképesztő vidékekre juthatunk el. És ezen az sem segít, ha Orbán lengyel segedelemmel most nem mondta ki Brüsszel nevét, mert szaralak és fosik. Helyette valami lélekmélyi félelemeket óhajt generálni a bűnös, életünkre törő, misztikus liberális birodalom emlegetésével, amiről nekem Ninive ugrott be. S ha már igen, akkor azzal toldom meg, hogy Babits, amikor arról mesél, hogy ninivei hatalmak nem engedik beszélni majd, épp az olyan fasiszta államra gondol, amelyben – úgy, mint nekünk – élnie adatott. Nekem ennyi minden jutott eszembe a sasról meg a turulról, ajánlott olvasmány továbbá Jónás imája, mintegy lezárva ezt az egész illiberális okádást.

Szép ünnep volt ez is, mit ne mondjak.

Biccent, nem remél

Summarum:
„…Az ember végül homokos, szomorú, vizes síkra ér, szétnéz merengve és okos fejével biccent, nem remél. Én is így próbálok csalás nélkül szétnézni könnyedén…” (J. A.)

Minálunk hétfőn zárva van a piac, nem indulhattam el tehát ötkor kiszellőztetni a fejemet, meg kellett várni, hogy hatkor kinyisson a nemzeti dohánybolt, és mellette a nemzeti COOP. Más nincsen a közelben, a nem nemzeti minibolt kábé egy éve bezárt, pedig rohadt jó buktájuk volt.

Úgy éjféltájt, azt hiszem, volt egy laza infarktusom. Az lehetett, bár ilyen élményt eddig még nem tapasztaltam, és szívész sem vagyok, hogy biztosra megállapítsam. Mindenesetre bazi nagy fájás, szúrás, zsibbadás volt a mellkasomban meg a bal karomban. Eleinte meglepődtem, hogy jé, megdöglök, aztán arra gondoltam, ki nem szarja le, végül mégis megmaradtam.

Reggel hatkor már szinte világos van, mégis valószerűtlenül néptelen az utca. A rigók erre az időre már felhagynak a napi tutulással, és a denevérek is nyugodni térnek. Kicsit fájdogáló mellel mentem tehát át a nemzeti flaszteron a nemzeti boltokba, és úgy ránézésre semmi sem változott.

Ha megyek a talpramagyar üzletek felé, akkor a Nap bal felől bukik elő, ha jövök belőlük, jobbra esik. Máma is ott vigyorgott már a pereme, de róla különben is tudjuk, hogy szívtelen alak. Bájosan süt a temetéseken is, és általában nem foglalkozik ilyen hangyák nyavalyáival, mint te meg én, sőt, még az Orbánéval sem.

Öröknek hiszi magát, és az a vicces a dologban, hogy én tudom róla, nem az. Ő viszont a hülye héliumos agyával rajtam röhög, mert hozzá képest tényleg nincs semmim, és ez az infarktusos este még ezt is elvette tőlem. Miközben sóhajtoztam a karomat masszva, arra jöttem rá, hogy az én egemen már örökre ez az Orbán süt majd.

Nem volt egy felemelő rádöbbenés, sőt, egészen lesújtó volt, azzal a vigasszal, hogy nálam kevésbé vén polgártársak egyszer majd megtapasztalhatják, hogy nincs fölöttük borulat. Ha akarják egyáltalán, persze. Mert a tegnapi dicstelen nap megmutatta, hogy lehet ugyan hibást keresni és elemezni a bukást, csak fölösleges.

Voltképp az ezer éves történelmünk az ok és az indok. Ennyi idő ugyan kevés az evolúcióban, a mi fajtánknak mégis elég volt arra, hogy a génjeibe kódolja a szolgaságot, és ez ellen nincs mit tenni. Az a népség pedig, amely tegnap még este tízkor is türelmesen várt, hogy szavazhasson, el fog menni. Könyörgésem tehát az itt maradóknak és értük szól.

Slágvortokban fussuk át, mi jön most. Elsőként is a bosszúállás, mert Orbán nem felejt, és sohasem volt nagyvonalú győztes, nem egy római jellem egyáltalán. Aztán a vérengzés után az elmúlt nyolc év kiteljesítése. Ha szépen akarnám mondani, úgy fogalmazhatnék, a diktatúra finomhangolása, az utolsó babramunka a poklon.

Ez addig fog tartani, míg lesz pénz. Lesz az Unióból fejlődést hazudni, és lesz mivel etetni a hordát. Amikor ennek vége, magától omlik össze úgyis, viszont most nem tudni, ez mikor következik be, de már mindenképpen későn. Az elkövetkező hónapokban az utolsó szabad hangokat is beszántják, és azt csinálnak, amit csak akarnak.

Sajnálom. Őszintén sajnálom azokat a képviselőket, akik ellenükben ülnek majd a parlamentnek nevezett cirkuszban, mert létük már most értelmetlen. Sajnálom magunkat, hogy tovább kell nézni az öntelt pofájukat, mert most már végképp azt hiszik, hogy náluk van a bölcsek köve és tévedhetetlenek.

Sajnálom, hogy le leszünk nézve a saját hazánknak hazudott helyen, mert ez jön. A rajongók, az összes borult agyú pöckölgeti majd az orrunkat, és nyújtott hangon mondja, hogy nézz az eredményjelzőre, és vigyorog bele a képünkbe, továbbá azt üvölti: kuss! Meg leszünk alázva, ki leszünk röhögve, mert mégis csak taplók.

Minden mélyebb elemzés helyett: ez következik, a többi csak körítés. Tegnap éjféltájt, amikor az infarktusom odébb ált, azzal a lendülettel lettem – és te is – most már nem másod-, hanem harmadrangú állampolgár, tehát hajtsd le szépen a fejedet. A magam részéről Babits utolsó sóhajtását jelölöm célnak, mást nem tehetek:

„…mint ő súgja, bátran szólhassak s mint rossz gégémből telik és ne fáradjak bele estelig vagy míg az égi és ninivei hatalmak engedik hogy beszéljek s meg ne haljak…” – Nem valami acélos, de azért mégis valami. Ezt tudom felhozni a mentségemre tekintetes bíróság, és várom a büntetésem.

Végül

Az ember végül egyedül marad. Fekszik kiterítve, izzadságtól csatakosan, égő tüdeje zihál, csövek lógnak az orrából, füle lekonyul, és állhat mellette a hazudós kántor meg a főnöke, a pajkos plébános a tömjénjével, zokoghat elfordulva a sarokban egyetlen drága gyermeke, főorvos úr hümmöghet az ágy végiben, csak ő látja meg a fényt, és, mint Ivan Iljics jó tanítványa, csak neki kell kimondani a varázsmondatot: „Bocsáss el!”. Vagy más gusztus szerint: „Naranaja”.

Mindegy is. Aztán kis idő múlva eljön a halálban meglévő másik halál, a feledés, és akkor lesz végérvényesen vége mindennek. Vannak azonban másféle magányok is, már itt, a Föld nevű bolygón, Ünnepelt és imádott, vagy gyűlölt és rettegett diktátorokéi, akik, idejük kitelvén távoli szigeteken, börtönök mélyin, ürgelukakban vagy golyó által iramlanak a feledésbe. Kivétel nincs még a Kárpátok alatt sem, ez az Univerzum rendje, mert minden determinált, mint az József Attila óta tudvalévő.

Aureliano Buendia ezredes hatalma csúcsán botjával egy három méteres kört rajzolt a porba, amelybe senki emberfia be nem léphetett, s végül, amikor elkezdett az eső cseperészni Macondóban, úgy érezte, megfojtja a magány. Mai korokban új ezredesek golyóálló készséget öltenek, kordonokkal rajzolnak kört maguk köré az utca kövén, amely mögül fizetett lengyel és magyar klakőrök hazudják neki a rajongást, hogy egy kicsit még jó legyen.

Várj a sorodra, előbb-utóbb meghalsz te is, ekképp biztatnak kretén filozófusok olvasó embereket, akik így fölkészülten válhatnak Iljiccsé, mert tudják, hogy az életük egyszerű, mindennapi és iszonyú. Ilyen megfontolásokból van mindenkinek Geraszimja, aki jámbor jószág enyhíti a kínokat és a magányt. Diktátoroknak ilyen odaadó szolgájuk nincsen, hacsak nem teljesen debil az alattvaló. Ezért van, hogy amikor a kocka fordul, még Himmler is elárulja Führerét, és patkány módján nyüszítve menekül.

Most még van egy futsalos szolga itt, aki tartja a frontot mindenféle gyilkos ösztönű osztrákokkal, franciákkal, meg voltaképp az egész világgal szemben. Rikácsolva hörög, berendel, fröcsög, amíg úgy tartja az érdeke, aztán lelép ő is, meg mindenki, mert a diktátorokat nem szeretik, hanem félik őket. Ha eljön a nap, az összes Kósa, meg Rogán rabruhába bújva igyekszik kijutni a szögesdrótok közül, az atyaisten meg ül a bunkerja mélyén, és azon mélázik, hogy ezek meg sem érdemelték őt.

Hogy így lesz, ahhoz kétség nem fér, csak, hogy mikor, azt nem tudhatni. Hogy kibírja-e az ember fél lábon addig, vagy még kettőre kell állni. Csapkodnak már a tajtékok, a vénégy is bomladozik, a csehek, szlovákok a megvetett Nyugat felé kacsingatnak, a csónak tehát léket kapott. A lengyel tezsvírek is horgadoznak, s mint tudjuk, ha ők közösen elérik a bódhiszattvaság kívánatos állapotát, akkor nem sokat szoktak cicózni, s mi marad akkor annak a mókusnak, aki alig látszik ki Putyin atyuska valagából, ami lengyel lélekkel nem egy komilfó állapot?

Semmi se marad neki. Kétmillió bamba hívő csupán, akik viszont úgy járhatnak, hogy eljön az ő Eisenhowerjük is, aki felforgató alak körbevezeti az ámuló tudatlanokat a lágerben, és ők befogott orral, mélyen megdöbbenve fordulnak ki onnan, mert meglátják, hol is éltek. Mert tudjuk, hogy Ninive nem él örökké, a tök sem, és Jónás sem. Tehát, testvéreim az úrban, a boogie-woogie klubban, türelem, ami egyszer rózsát terem, vagy valami más francot. Magamnak pedig, ha már ilyen búvópatakos irodalomórát rittyentettem, csakis ezt, és biztatásul, Babitscsal kívánom: „…szavaim hibátlan/ hadsorba állván, mint Ő sugja, bátran/ szólhassak s mint rossz gégémből telik/ és ne fáradjak bele estelig/ vagy mig az égi és ninivei hatalmak/ engedik hogy beszéljek s meg ne haljak…”

Aztán meglátjuk, Babocsai néni.

Tajtékos szavak

Gyönyörűséges ez a mi nyelvünk nekünk, egyszersmind kiváltképp nehéz is, egyeseknek pedig különösen nagy feladatot jelent a megfelelő használata. Gondoljunk csak a kupakokra és Németh Szilárd egynémely zsengéjére, hogy a többi szómágusról most szó se essék. Másrészt veszélyek is rejlenek benne, mert lássuk be, ha a szem a lélek tükre, akkor a nyelv pedig az organizmus hol tétova, hol pedig csillámló tudatáé.

Ma már százszor is meg kell gondolnia az embernek, hogy miket pofázik és irkál össze, mert a nemzeti téboly jelen szintjén könnyen kattanhat a bilincs a meggondolatlanul, össze-vissza hadováló ellenforradalmár csuklóján, mint ahogyan így járt dr. Dániel Péter ügyvéd, akit a reptéren kapcsoltak le, vagy Szily László újságíró, akit meg hajnalban az ágyából rángattak ki a fülkeforradalom éber őrei.

Előbbi Wittner Máriáról nyilatkozott a szíve szerint, utóbbi pedig Fásy Zsüliett kapcsán használt illetlen kifejezéseket, amitől a két érintett, illetve egyikőjük apukája igényelt saját használatra meghatározhatatlan mennyiségű seduxent. Dániel Péter azt mondta ’56 nagyasszonyáról, hogy „Primitív, köztörvényes, randalírozó és lincselő prosti.” Ezek fajsúlyos szavak, s hiába kért bocsánatot, Dózsa László – a fényképről – is igazolta, hogy nincsen igaza, s ez így egyben már megér egy vezetőszíjat.

Főleg úgy, hogy Wittner Máriát hamarosan szentté fogják avatni, s mint azt tudjuk, szakralitás tekintetében a fiúk nem ismernek tréfát. Szily László vétke mókásabb, ő csupán idézett Fásy Zsülikéről írt szavakat, de ennyi is elég volt a rabosításhoz. A végeredmény az, hogy a jövőben nem lehet használni Zsülikével kapcsolatban az alábbi hangsorokat: álgipsy, álking, álénekes, kisfosy, tehetségtelen, borzalmas, hallgathatatlan, parasztvakító, és ezt a jelzős szerkezetet: szőke fosgyáros.

Van aztán olyan is, hogy a szavak egészen váratlanul mondatokká állnak össze, és Fásy Ádámról szólva ilyen végeredményt mutatnak: „A zeneipar legkártékonyabb gonosztevője.”, esetleg „Orbán Viktor seggében élő playback-hobbit.” Ezek is tiltólistára kerültek, mint annak idején az EMMI-nél a stadion, és még számos más, felforgató tartalmú lexika.

Amúgy, hogy ki min áll neki duzzogni, az habitus dolga. Svejk a fogdavagonban azzal állt elő az őket őriző szerencsétlen katonának, hogyha őt pézsmapocoknak nevezné, akkor azon megsértődhetne-e. A szerencsétlen megszólalni sem tudott, mert Jurajda, az okkultista szakács már szétcincálta az agyát némely előadásával, és ebből is kitetszik, hogy a szó valóban veszélyes fegyver.

Egyes források szerint százharmincezer magyar szó volna. Ezt nem tudom, hogyan számolták ki, mindenesetre Babits Mihály a vizsgálatok szerint műveiben közel négyszázezret használt, amiből huszonhétezer volt az egyedi. Arany Jánosnál ez a mutató kétszáznyolcvanhétezer, illetve az egyediből majd’ hatvanezret rittyentett oda a papírra.

Iszonyatos számok ezek, főleg, ha azt vesszük figyelembe, hogy egy mai magyar átlagos értelmiségi proletár úgy nagyjából harmincezer szó segítségével mutatja meg likacsos agya tartalmát egy év alatt. Egyáltalán nem csoda tehát, ha a fideszfiúk ebben a végtelen szótengerben is csupán a rendetlenséget, a káoszt látják, és mindent elkövetnek, hogy feldolgozható szintre redukálják a használatos szavak mennyiségét.

Sikerült is nekik, manapság a Fidesz szókincse kimerül az alábbiakban: momentum, brüsszel, dk, mszp, botka, soros, jobbik, vona, migráns, gyurcsány, terror és rezsi. Azt hiszem, nem felejtettem ki semmit. A KDNP erre még rápakolja a család és a keresztény morfémákat, és ezek segedelmével minden közlendőjét meg tudja oldani. Föltűnt viszont, olyat, hogy Isten, nem igazán használnak, amely tapasztalat elgondolkodtatja a magyart. Már, amelyiknek erre van érkezése.

A rajongó hívőknek nincsen igazán, hiszen a folyamatos dob-, és harsonaszó úgyis elnyomja a bonyolultabb tartalmakat, a cizellált mondatoknak egyáltalán nincs funkciója a csatatéren. És ezért van az is, hogy minálunk a haldoklót és holtat a kántor vernyogása kíséri, és esélye sincsen arra, hogy negyvenkilenc napig olvassák a fülébe a Bardo tödolt (Bar-do thosz-grol), hogy utat mutassanak a léleknek. Mérhetetlen pazarlás volna ez, amely luxust a nemzetgazdaság egyáltalán nem engedhet meg magának.

Pletykastop

A Fővárosi Törvényszék gazdasági hivatalához új igazgatóhelyettes érkezett, és, mint a NER túlérett gyümölcse, egyből bele is tenyerelt a lecsóba, mert azt hiszi a drága, hogy ő szarta a spanyolviaszkot. (Ez olyan plasztikusan zavaros kép, hogy levédetem.) Kiadott egy befehlt az alábbi dumával: „Nem kívánatos, kerülendő, sőt tilos a pletykálás, a kéretlen véleményalkotás, a híresztelés, a munkahelyi közösség széthúzása, uszítása, az ügyeskedésekkel remélt előnyszerzésre irányuló magatartás és egyéb, hasonló jelenségek.”

Az ökörség mellett, ami süt ebből a dumából, az tűnik ki leginkább, hogy beosztottjainak nyelvét akarná megzabolázni a hatalmába beleájult hivatalnok, ami törekvés egyáltalán nem újdonság a rezsim életében. Félnek a szabad beszédtől, és joggal. Nem tudják, csak sejtik, hogy a nyelv a gondolkodás, a gondolatformálás, a gondolat közlésének, a cselekvésnek, az emberi létnek az egyik legmeghatározóbb eszköze.

A nyelv segítségével sajátítjuk el a kultúrát, válunk emberré, ez az emberi kommunikáció legfontosabb tényezője. A jelek segítik a világban való eligazodásunkat, tájékoztatnak, ismereteket adnak át, üzeneteket közvetítenek. A nyelv és gondolkodás között szoros kapcsolat van, Babits szerint „Gondolkodni és beszélni: voltaképpen egy. Gondolkodás nem képzelhető beszéd nélkül és megfordítva.” Szükséges hát korlátok közé szorítani a féktelen dumálást, erre minden diktatúra kínosan ügyel.

Human rights A

Nem is oly rég az emberminisztérium gondoskodott arról, hogy csinovnyikjai ne azt mondják, amire gondolnak. Emlékezhetünk, ekkor született meg a stadion helyett a „fedett sportlétesítmény”, mint a fideszes nyelvújítás igazi gyöngyszeme. De tiltólistára tettek olyan szavakat is, mint rokkant, fogyatékos, terhes, szegény, szegénység, mélyszegénység, gyermekszegénység, esélyegyenlőség, ápoló és gondozó.

Értem én, hogy az a törekvés, minden katona egyformán beszéljen, és ha ezt sokáig teszik, a likacsos, gömbölyded agyuk is egyen-kockaformájúvá válik, ami nagyon hasznos egy jelszavakkal operáló társadalom számára. Csak hát, nem erről volt szó, amikor állítólag elzavarták a komcsikat és a ruszkikat, hogy kiviruljon a kikelet. Ma ott tartunk, hogy visszatér az aparátcsik nyelv, hűen tükrözve a hatalom monolit jelegét, hogy ilyen virágnyelven mutassam be, ami itt van.

De, hogy még pletykálni is tilos, az már sok a többnél, hogy Peresztegi tanár úr örökzöldjével fössem le az abszurdot. Kitetszik, hogy az új igazgatóhelyettesnek fingja sincs a kulturális antropológiáról, amely kutatások során bizonyos Gluckman arra a következtetésre jutott, hogy a pletyka a csoporthatáron belül forog, azaz a csoporttagokról szól, és a csoporttagok terjesztik, funkciója pedig a társadalmi szabályok újból és újból történő rögzítése a csoportnormák mentén. Ennek megfelelően a pletyka bizonyos értékítéletet hordoz, ezáltal erősíti meg a normatív rendet és a társadalmi kohéziót.

Ilyenekről fingja sincs sem az új seprőnek a hivatalban, sem amúgy a rezsimnek. Ők csak annyit észlelnek, hogy ezek itt pofáznak és duruzsolnak suttyomban, ki tudja, milyen ellenforradalmi eszmékkel tömik egymás fejét, ezért a zsigeri reflex, hogy betiltjuk a fölösleges dumát, a mágikus szavakat és mondatokat. Csak hát, az a kérdés, hogy így érdemes-e élni. Nem a pletykára gondolok elsősorban, hanem, ha még azt is megszabják, milyen szavakat használhat az ember, és kinek mondhatja azokat.

Öröm azonban a homokos, vizes síkon, hogy az ilyesmi a kéretlen hatalom végóráit szokta jelezni. Nem azt mutatja, hogy milyen erős a rezsim, hanem, hogy mennyire be van szarva. Viszont azt is sajnálatos opcióként kell figyelembe venni, hogy a friss igazgatóhelyettes egészen egyszerűen csak egy vadbarom. Kár lenne érte, olyan szépen levezettem, hogy mindjárt vége lesz a delírnek, és a végén még csalódnom kell. Ezért aggódva figyelem, mi lesz ebből az egészből, ordas eszmék, vagy hullaszag.