Kategória: Egyéb

Most akkor?

Nem történt egyéb tegnap, mint amire számítani lehetett. Már este hét körül megjelentek az éterben az elviselhetetlenül arrogáns hangok, miszerint a lipsibolsik majd megint sivalkodnak, hogy csaltunk. Mi vagyunk többen, bekaphatjátok. – Mondták az amúgy borítékolható eredmény sejtésében. És még az is lehet, hogy csaltak, meg az is, hogy nem annyira. És nincsenek többen, viszont elegen vannak. Elegen, hogy támogassanak egy fasiszta, mondanivaló nélküli csürhét, és ennek én megadom magam.

Csak azt fura nézni, hogy a környező országokban ez az avítt, veszélyes és visszataszító gondolkodás nem tud győzni, nálunk viszont igen. Hiába, pöttyös a seggünk, mással ez nem magyarázható. Lehet most mellet döngetni megint, folytatni a dúlást felhatalmazásra hivatkozva, ami jogilag ugyan megvan, erkölcsről meg ne beszéljünk. Egy olyan banda győzött megint, amelyik számtalanszor bebizonyította, nincs az Istennek, embernek olyan törvénye – még, ha maga hozta is -, amelyet meg ne szegne.

Ezzel kell együtt élnünk, ha akarunk. Ha nem, el lehet menni, más nem marad, aki egyebet várt, mint ami történt, az nem erre a világra való. Annyi erkölcsi érzék maradt még a választókban azért, hogy az MSZP hajdani árulása és jelenlegi töketlensége, valamint az LMP kétkulacsossága meghozta a neki járó eredményt. Annyi tökösség viszont már nem, hogy a Fidesz is megkapja, ami neki jár, és soha nem is fogja. Tényleg többen vannak az elvakultak, a bávatagok és a jellemtelenek. Ez ellen pedig nincs mit tenni.

Ez itt nem az Ady-féle üdvözlet a győzőnek attitűd, nem is sajátos kései sirató, hiszen az ember folyamatosan a megvertség állapotában van. Elég csupán elmenni a boltba, ránézni a szomszédokra, hogy megtudjuk, hol is élünk. Ilyen értelemben a címbéli most akkor tanácstalansága sem a saját és a sorstársak jövendőjének szól, mert az már tíz évvel ezelőtt eldöntetett, hanem tényleg és valósan a Fidesz és birkahordája hogyan továbbja miatt tétetett fel. Mert rajtuk keresztül és általuk az országnak sem lesz mindegy.

Ugyanis, és ezt előbb-utóbb úgyis megtudják, a vesztesek közé lavírozták magukat, szóljon bármilyen győzelmi ének is itthon, és erre későn fognak rádöbbenni, és nekik fog fájni, nem pedig nekem. A Fideszre szavazók egyszer majd föltehetnék a kérdést, hogy a program, amelyet a vezérük hét pontban meghirdetett egyedül üdvözítőként, hogyan valósul meg, ha a főnök azt az Unióban képviselni nem tudja. Mert ott – az ő frazeológiájukkal – győztek a bevándorláspárti erők.

Ez úgy, ahogy van, böszmeség persze, de azt mindenképpen jelenti, hogy Orbán Viktor a perifériára került, s ha valami csoda folytán maradhatna a Néppártban – nem fog, pragmatikusan nincs szükség rá – akkor sem, azon kívül pedig a Salvini-féle zombikkal még inkább nem lesz szava. Mert Európa azért velünk ellentétben normális, tanult a történelemből, amire mi viszont képtelenek vagyunk. Ezért különleges nép a miénk és nem egyéb miatt.

A nagypofájú handabandázás, amely a Fidesz által politikának, erkölcsnek és világnézetnek neveztetik, csak az országon belül eladható, a nagyvilágban úgy kezelik, ami az értéke is, ellökik maguktól. Orbán tehát sehol semmit, az ország érdekeit meg pláne nem képviseli, ezzel majd el kell számolnia a birkái felé, ha igénylik. Nem fogják. Majd akkor, de már későn, ha Orbán folytatja a náculást, emiatt az ország rengeteg pénztől esik el és összeroskad. Ez a tán nem is olyan távoli jövő, és ezt jelenti a majdnem újabb kétharmad.

Ennek fényében fals a győzelmi tánc és a harsonák, mert magunkat ugyan becsaphatjuk, de a kapitalistákat nem. Az történt most, hogy újabb lépést tettünk a szakadék felé, s lehet ennek bávatagon örülni, de minek. Mint ahogyan sírdogálni sem kell, csak a törvényszerűségek működnek kérlelhetetlenül. Nem győzött itt senki tegnap, mint ahogyan nem is vesztett. Folytatódik a bábjáték, és ki hagyja magát zsinóron rángatni, ki pedig nem. Ez van, görcsölni fölösleges, az ellen tenni nem lehet, ha egy nép halálra ítéli magát, s közben jól mulat. Vigagyunk hát, míg el nem fehérül a száj is.

Időtlen

Menj el szavazni, meg fogod bánni; ne menj el szavazni, azt is meg fogod bánni; szavazz vagy ne szavazz, mindkettőt meg fogod bánni; vagy szavazol, vagy nem, mindkettőt megbánod. Nevess a Fidesz ostobaságain, meg fogod bánni; sirasd el, azt is meg fogod bánni; nevess a Fidesz ostobaságain vagy sirasd el, mindkettőt meg fogod bánni; vagy nevetsz a Fidesz ostobaságain, vagy elsiratod őket, mindkettőt megbánod. Bízzál egy politikusban, meg fogod bánni; ne bízzál benne, azt is meg fogod bánni; bízzál egy politikusban vagy ne bízzál benne, mindkettőt meg fogod bánni; vagy bízol egy politikusban, vagy nem, mindkettőt meg fogod bánni. Akaszd fel magad, meg fogod bánni; ne akaszd fel magad, azt is meg fogod bánni; akaszd fel magad vagy ne akaszd fel magad, mindkettőt meg fogod bánni; vagy felakasztod magad, vagy nem, mindkettőt meg fogod bánni. Ez, uraim, minden életbölcsesség foglalata.

Köszönjük Kierkegaard pajtásnak a nyersanyagot, amellyel hozzájárult a mai eszelős nap túléléséhez, illetve hát, az összes többiéhez is. Mert írhattam volna ezt akár tegnap, illetve épp holnap is, a lényegen nem változtat. Hogy ma jutott eszembe, az a hőmérsékletnek, a páratartalomnak, a párnacihán megbúvó gyűrődésnek és annak tudható be, hogy éjszaka megcsípett egy pók. Meg, hogy választás is van azért, és mindenki azt hiszi, hogy ettől fognak leszakadni a csillagok.

Még csak meg sem moccannak, egyet is alig pislantanak. Fideszi szemszögből ha kettő jut be az Európai Parlamentbe, ha huszonkettő, ők győzni fognak. Ha kivágják őket a Néppártból, ha nem, ők nyernek. Ha pofánhugyozzák Orbánt, ha kitörlik vele a seggüket, akkor is király lesz. Ez olyan szükségszerűség, amit saját maguk építettek saját maguknak, mint ahogyan az is, ha valójában – de nem a kommunikációban – vereséget szenvedne a csürhe, akkor sem jelennének meg az uniós tankok a határon, hogy fölszabadítsanak minket.

Vannak munkák, amelyeket saját magunknak kell elvégezni, más azt meg nem teszi, s úgy tűnik, ha eddig elhanyagoltuk, ezután már nem is nagyon fog sikerülni. Orbán letarolta az országot, újrabútorozta, most cseréli a könyveket és a nippeket, hogy otthonos legyen neki, és ebben emberi erő őt meg nem állítja. Mert gondoljuk meg, már eddig is szinte Istentől eredeztette a felhatalmazását, ha most még erre ráerősítést kap – amire nagy az esély -, a kétmillió hülyéjével együtt visítva fognak győzelmi táncot járni, és megint dalra fakadnak, aminél visszataszítóbb képet a történelemben nem nagyon találni.

Nem negativista, hanem realista vagyok, mert nem szeretném, ha az ujjam holnap reggel a bilibe lógna. Ezért is mondtam jó előre, hogy ezt írhattam volna akár tegnap, akár holnap, az eredmények ismeretében is, semmi nem változna, mert ebben az országban a gyalázat örökké való. Időtlen, mert hazánk kiesett a fősodorból, és jó időre ott is marad. Belegondolt már valaki abba, hogy a 2022-es választásokon – ha lesznek még olyanok – a választókorba lépők akkor voltak hat évesek, akkor kezdték az agymosó iskolai tanulmányukat, amikor Orbán másodszor hatalomra került?

Hogy számukra eszméletük óta más világ nem is létezett vagy létezik már akkor? Hogy szabadságot már nem ismernek, csak az egymás talpára lépést? Történelemmé válik a kor lassan, amiben élünk, gyalázatos lapokká, s hogy ami ma történik, egyet pörget rajta de meg nem változtat semmit. Ennek ellenére persze menj el ma, szavazz lelkiismereted szerint a Fidesz ellen, már csak a tartás végett is, hogy fölírhasd a Thermopülédnél, hogy megcselekedted, amit megkövetelt a haza. Viszont rád emlékezni senki nem fog.

Nem kecsegtető kilátások ezek, krumplit sem érnek, sonkát meg pláne nem, de tiszta lesz az ember lelkiismerete tőle. Nem, mint azoknak a rendőröknek, akik tevőlegesen vesznek részt a csalásban azzal, hogy ezekben a napokban zökkenőmentessé teszik az ukrán határon való átkelést. Vagy azoknak a buszsofőröknek, akik Szerbiából szállítják a magyarul sem tudó szavazókat. S azoknak az informatikusoknak, akik csavarnak egyet a szerver gombján.

A szervezett bűnözés ellen civilként fellépni nem lehet. A kétmillió rajongó ellen tenni nem lehet, belesüppedtünk az időtlen nihilbe. Ezért köszönjük Kierkegaarad pajtásnak, hogy ontológiai feloldozást ad nekünk, hogy tegyünk bármit, úgyis meg fogjuk bánni. És ezzel a tőkével kezdjük el a mai napot, mindegy mi is lesz a vége. Viszont hosszú lesz, ez az egy bizonyos.

Buszon

K. József, köztisztasági menedzser a hét végén nem tudott eljutni a kertjébe. Többször is próbálkozott, de végül Felcsút meccsen kötött ki, pedig esze ágában sem volt odamenni. Úgy történt, hogy szokás szerint fölkelt a rigókkal, együtt fütyölt velük és énekelt, mert ilyen vidám természetű köztisztasági menedzser volt ő. Amikor az utcát sepregette, akkor is fütyörészett mindig, boltba menet is, fürdés közben is, hogy az agyára ment olykor Arankájának, aki pedig angyali természetű asszonyka volt, de ami sok, az sok.

Hajnal hasadtával K. József kipattant az ágyból, kávét főzött, meghúzta a kisüstis üveget, hogy belerázkódott, kenyeret zsírozott hagymával és folpackba tekerte, egy kétliteres colás üveget megtöltött kétszer hét hármassal, de még előtte ellenőrizte a bor és a szóda minőségét egy laza fröccsel. Öltözött, fütyölt, hogy erőt merítsen még, újólag slukkolt a kisüstiből, és csókot lehelve Arankája álomittas arcára, indult a buszra, amely majd a kertbe röpíti őt, hogy dolgozgasson, fütyörésszen, termelje a répát és a paprikát Arankája konyhájára.

Nem szokott ennyi busz állni ilyenkor az állomáson, és ennyi népek sem soha. Olyan nyüzsgés volt, mint valami piacon, meg hangzavar is. K. József nem tudta mire vélni a tömeget, de fütyörészve nem törődött vele, hanem odabaktatott az ötös számú buszállóhoz, ahogy mindig, fölszállt rá, ahogy mindig, és aztán megdöbbent, ahogyan még semmikor sem. Tömve volt a máskor üres járat, izzadságszag, levegőtlenség ülte meg, hogy K. József, pedig nem volt kényes típus, közel állt ahhoz, hogy rosszul legyen. Aztán mégsem lett, és ettől a szégyentől őt az ámulat mentette meg.

Ezek nem magyarok voltak, nem magyarul beszéltek, hanem oroszul vagy afféle nyelven. Ezek nem kertbe indultak, és K. József nem tudta, hová indulnak ezek, megkérdezte hát a sofőrt, hová megy a járat. És a sofőr is csodálkozott, hogy magyar szót hall, de meg is örült neki, és végtelen meg angyali türelemmel magyarázta el, hogy ezek ukránok, és szavazni viszi őket. Ha akar, jöjjön ő is szavazni – mondta K. Józsefnek – az szavaz itt, aki csak akar, s ha jól tudja, pénz is jár érte. A köztisztasági menedzser azonban paprikát akart kapálni, leszállt tehát.

Keresett másik buszt, talált is, csurig az is. Talán csak sikerül, gondolta, de ezen is bűz, de másfajta, s amint fölszállt, ordításban törtek ki a buszosok, hogy bratanki, dva bratanki, ezt üvöltözték, és ittak, vodkával kínálták a menedzsert, de neki ilyenhez kedve nem volt egyáltalán. Megkérdezte ezt a sofőrt is, hogy mi van itt, és azt a választ kapta, hogy ezek itt lengyelek, és nagygyűlésre mennek. K. Józsefnek már egyáltalán nem volt kedve fütyölni, mert csak Arankája járt a fejében és az elárvult paprikák, akiket a dudva meg a muhar fenyeget.

Új busz után nézett hát megint, talált is hamar, ebben meg gyerekek csivatoltak és tej meg büfiszaguk volt. K. József már meg sem lepődött, amikor kérdésére, hogy hová lesz a menet, azt a választ kapta, ez a járat Felcsútra indul meccsnézőbe, ha akar, tartson velük. A menedzser meghúzta a colás üveget, és megadva magát, de még azért érdeklődött, melyik járat mehet a kertjébe, amire azt a választ kapta, egyik sem. Innen uram – mondta a pilóta – vagy szavazni megy, vagy nagygyűlésre, vagy meccsre. Sehová máshová, mert minden más járatot töröltek. K. József bánatosan gondolt Arankájára, és a meccses buszt választotta, ha már elindult.

Így történt, hogy K. Józsefné, Aranka idén nem tud majd lecsót eltenni, mert a paprikát fölverte a dudva, a muhar meg a gaz. És kacagó szél fütyörészett a palánták fölött.

Biankó hűtőmágnes

Mókás egy hely ez a mi országunk, főleg így választások idején. Ilyenkor összesűrűsödik benne az élet, és kicsapódik az esszenciája, amely a téboly maga, diliház karneváli jelmezben. Lázár János is járta Hódmezővásárhely utcáit, ide-oda becsöngetett, és hűtőmágnest osztogatott a szerencséseknek. Ez két szempontból is delikát. Egyrészt, alapos listája lehetett ennek a Lázárnak, mert biztosan nem kockáztatta, hogy egy morcos polgár a pofájára vágja az ajtót, vagy valami gyalázatosabb dolgot műveljen vele.

Emellett is elég röhejes azonban, hogy, mint kiskölkek húsvéti locsoláskor, járja a várost áldozatokra lesve. Ennél lejjebb nincsen. Azért elsősorban, mert a baráti lakásokba csöngetés nem egy vaszisztdasz, az csak cirkusz, mert teszem azt, ha valami magamfajtához csöngetne be, hogyan járhatna akkor, hogy lekonyulna a füle, és csak annyit is érne. Tehát, röhej az egész, pofon a szarnak, viszont bizonyítéka újólag annak, hogy ilyen országban élni nem nagyon érdemes, hacsak nem egy barlangban vagy fa tetején, hogy békiben hagyják az embert.

Aztán ez a hűtőmágnes is, amelyet megkaptak ugyan, de olyan ígéret fejében, hogy a Fideszre szavaznak. És, ha mondjuk, vasárnap valami csoda és megfontolás miatt mégis másra kerülne az a nyüves iksz, akkor visszavinnék a mágnest Lázárnak, hogy ők nem méltók rá? Mondjuk, mágnest osztogatni biankó módon nem egy nagy kockázat, de nem tudjuk, mi áll azon a mágnesen, ugye. Olvastam, láttam vagy hallottam valahol, hogy a hűtőmágnes a legszemetebb ajándék, amit nyaralásból visszatérve barátainknak adhatunk.

Ez arra figyelmezteti őt szünet nélkül, hogy mi milyen csudás messze vidéken héderezetünk, míg ő viszont itthon rohadt a NER örömei között. Lázár mágnese nem tudom, honnan ered, lehet, Habony hozott sok-sok ibizásat, s azt osztogatja. Ez arra is inti a megajándékozottat, hogy vigyázzon a szájára, míg, ha egyszerűen csak Fidesz logó van rajta, az is alkalmas ugyanerre. Mindenesetre röhejes ajándék vagy szerelmi zálog, de öltek már a történelem során kevesebbért is, lehet, ezért is fognak, mert sajnálatos módon késztetés az van rá.

És amíg Lázár mágneseket osztogatott, Orbán viszont kitartóan hazudott tovább, mint a vízfolyás, éppen úgy. Most jelesül azt, hogy az Unió elveszi a gazdák pénzét, s a migránsoknak adja. Ilyenek jönnek elő belőle teljesen koordinálatlanul, hogy emiatt a magyar gazdáknak nemet kell mondaniuk a bevándorlásra, és ennek is annyi értelme van legalább, mint a hűtőmágnesnek. Se több, se kevesebb. Járják az országot még két napig, ott lesznek minden kilométerkőnél lehetőleg minél nagyobb blődségekkel, hogy kibírni már alig is lehet.

Védekezni úgy lehetne ellene, mint Fülöp úr tette még kölökkoromban, amikor anyámék háza töviben minden éjjel megállás nélkül rakodták a kavicsot baromi hangos gépekkel. Fülöp úr pedig egy szerelmes éjszakán, miután meglocsolta a bátorságát, kiállt a negyedik emeleti ablakba, és beleordította az éjszakába az összes kínját, akárha Frédi vagy Béni, hogy aszongya: a kurva anyátok, alunni akarok! Akkora hangja volt, hogy egyből leálltak a gépek.

Viszont odasétált az egyik markoló kezelője, és csendesen Fülöp úr képébe mondta az igazat: te barom, nagyobb zajt csapsz, mint a gépek. Ekkor lett csend. És a történelmi példabeszéd arra int minket, nem biztos, hogy annak van igaza, aki a leghangosabb. Igaz ez Orbánra, és rám is természetszerűleg. Mert azzal például kezdeni semmit nem tudok, hogy már a győri járási kormányablak mosdójában sem tudják kitörölni a seggüket az ügyfelek, mert nem futja klozettpapírra. Pedig az erre szánt pénzt nem vette el az Unió és nem adta a migránsoknak, és mégis valahol máshol van.

Ez minden biankó mágnesnél jobban mutatja nekünk, kire nem szabad szavazni. De foglalkoznak ilyennel a népek? Egyáltalán nem. Csak örülnek a szaros mágnesüknek, és itt a vége. Főleg, ha hozzátesszük, hogy a nemlétező köztársaság elnöke akkor, amikor mindenki a választásokon rugózik, egy méhkas az ország, pecázgat csendben, és bávatagon a horgászat fontosságáról értekezik. Ilyen uniós dolgokról szava nincs, Strachéról nem mesél. Itt az élet úgy zajlik, hogy a polgár megkapja a mágnesét, pecázik, Orbán pedig zavartalanul lop tovább. Sok értelme nincs így ennek az egésznek. Mindmegdöglünk tehát.

Kirándulás a kerítéshez

Drága Tecám!

Gondoltam, még a vasárnapi választások előtt beszámolok Neked a nagy élményről, ami ért engemet, hogy te is megerősödhess a hitedben ezekben a vészterhes időkben, amikor gyönyörű hazánk, ez a sokat szenvedett kis ország áll a vérzivatarban, és Miniszterelnök Urunk a gyarmatosító Európa segítsége nélkül, egyedül veri vissza a tengernyi migránsok rohamát, és magát nem kímélve, éjt nappallá téve dolgozik érettünk és unokáink jövőjéért. Hogy áldja meg őtet a Jóisten és a kedves családját is tengernyi örömökkel.

Polgármester Urunk szervezett egy kirándulást a határra, hogy láthassuk, mi mindent tesz érettünk az áldott Orbán Viktor, hogy foglaljuk imába az Ő nevét. Az egész falu jönni akart mind, hiszen a földeken munka nincs, föld sincs, ott támolyognak az utcában, meg a kocsmában támasztják a pultot reggeltől estig. Szóval csak a férfi dalárda jöhetett, meg a hímzőszakkör tagjai, gondolhatod, milyen izgalom töltött el, mert, mióta az Uram, a drága Kálmán itt hagyott engemet, mert fölrobbant a mája, azóta olyan magányos vagyok.

Busszal mentünk, mi, az asszonyok és a férfiak. Nincs messze a határ, de négyszer robbant le a szegény jármű, nem csoda, öregebb lehetett mint én. Olyan fekete füstöt okádott, mint egy egész égő erdő, de nem szólhatunk egy szót sem, Polgármester Urunk saját maga fizette az utat, mert mindig csak ránk gondol. Krumplit is osztott, húsvétkor sonkát, a szerencsétlenebbeknek közmunkát, kinek mire van szüksége. Egy kérése van csak, szavazzunk mindig rá és a Fideszre. Azt mondta, be is jön velünk majd egyesével a fülkébe most vasárnap, meg az ősszel is, és megmutatja, hová kell rajzolni az ikszet.

De messzire szaladtam, drága Tecám, vissza a kiránduláshoz! Nos, készítettem az útra egy kis szendvicset, margarinos zsemlét, meg teát termoszban, nagy igényem nekem már nincsen ugyanis. Hoztam imádságos könyvet és rózsafüzért óhaj vagy baj esetére, a szenteltvizem elfogyott, de gondoltam, arra tán szükség sem lesz a határon, mert a tomboló migránshordákat távol tartja majd a kerítés és hős rendőreink. Úgy képzeltem, mintha állatkertbe mennénk, a rács egyik oldalán mi, a másikon “azok”, és talán még az is ki lesz írva, hogy tilos etetni őket.

Odaértünk nagy izgalommal, olyat éreztem, mint amikor először láttam meg a Balatont drága Kálmánommal még ’57-ben. Mert volt ott kerítés ugyan, fényes, magas, éles, egy rendőr is, de migráns az egy sem. Nem rázták a rácsot, nem vicsorogtak, és nem kiabáltak, hogy allah meg akbár, mert nem voltak sehol. Polgármester Urunk el is mondta, hogy ravaszok nagyon, mert mindig máshol vannak. Ha odamennénk, ahol most vannak, akkor meg itt lennének, ezért lehet őket csak a tévében nézni. Javasolta is, hogy az M1-et figyeljük, talán még a TV2-őt, mert azok hitelesek.

A rendőr mutatta meg nekünk a kerítést, szerencsétlen, mert hiába beszélt arról, milyen hosszú, milyen magas, meg, hogy mennyibe került ez szegény Orbán Viktornak. Arra nem emlékszem, hogy ő is a saját zsebéből építette-e, de arra igen, hogy Európa nem fizeti ki, hogy mi itt védjük őtet. Szoktak-e itt lőni a barbárokra? Ezt kérdezte a Lajos, aki már az úton is azzal dicsekedett a negyedik sör után, hogy ő még a Kádár alatt volt határőr, ott, ha egyet tüsszentett valaki a határon, már cafatokra is lőtték, és az aknák is hasznosak voltak. Ezt mondta, és fitymálta a kerítést.

Polgármester Urunk fel is írta őtet egy kis füzetbe, hogy majd leshet a következő krumpliosztáskor, hogy megjegyzi az ilyen lázító alakokat. De ez a Lajos már részeg volt nagyon, hencegett a határőr múltjával, azt mondta, olyan volt, mint valami Rambo. Ezt nem tudom, ki lehet, de ezt ordibálta. Aztán, egyszer csak egy bokorból előugrott egy nyuszi, és ez a Lajos engemet maga elé rántott pajzsul, mintha lőnének rá. Aztán szégyellte is magát nagyon, de mi jót nevettünk, főleg a rendőr és Polgármester Urunk, aki ezután nem győzte hangsúlyozni, hogy na, ugye.

Ácsorogtunk még egy darabig, hívogattuk a migránsokat, Polgármester Urunk müezzint játszott egy fa tetején, de sehol semmi. Visszaindultunk hát, drága Tecám, de neked bevallom, engemet a kerítés már egyáltalán nem izgatott. Amióta Kálmánom itt hagyott, férfi engemet nem érintett, s ahogy ez a Lajos a nyúl ellen pajzsként emelt maga elé, úgy éreztem magam, mint egy süldőlány, meg is hívtam mellém egy margarinos szendvicsre, de elaludt. Furcsa bizsergést éreztem az ágyékomban, s inkább elmondtam öt miatyánkot.

Hazafelé nem robbant le a busz, így Polgármester Urunk, mint valami idegenvezető, a mikrofonba belemondta Orbán Viktor hét pontját, megénekeltette a dalárdát, és abban a reményben búcsúzott, hogy vasárnap személyesen találkozunk a szavazófülkében, tollat majd ő hoz. Ez a Lajos is felébredt az út végére, s mivel előre letudtam a penitenciát, meghívtam egy kis diólikőrre, és örömmel el is jött, csak kerülővel, hogy meg ne lássa a falu. A többit a képzeletedre bízom, drága Tecám, de most nem is ez a lényeg, hanem a vasárnapi szavazás. Remélem tudod, hová teszed az ikszet, Miniszterelnök Urunkra, csakis.

Ölellek: Erzsó

Lovak és emberek

Kovács Zoltán, kormányszintű nemzetközi kommunikátor elküldte a francba a The Washington Post újságíróját, mert illetlenségeket értekezett kies hazánkról. Volt már ilyen kellemetlen dolgozat, lesz is még, amíg muníciót biztosít hozzá a birodalom, amelyre már csak tátott szájjal figyel a világ boldogabbik fele. Hogy mi van itt. Az emberi kommunikáció sokat fejlődött a kezdetek óta, eleinte furkósbottal vertük fejbe az ellenérdekelt felet, a rokokóban nyolcszor kalapot lengetve és földig hajolva, pukedlizva kívántuk a halálát, és ma is vannak bevett formulák az érintkezésben.

Kovács kommunikátor is fejlődik. Eleinte morcos leveleket irkált, ami egy kormánytól elég különös dolog, nade, hogy elküldjön valakit a francba, az mégis csak olyan utcai tempó. Kíváncsian várjuk a következő stációt, amelyben a picsába zavarja az egész világot, amely nincs meggyőződve Orbán Viktor isteni jellegéről. A The Washington Post újságírója jót röhöghetett ezen a pusztai tempón, elmormolt egy fuck you-t, kiköpött, és nekilátott az újabb írásműnek, ami arról szól, hogy a magyarok bunkók, civilizálatlan népek, akik késsel villával enni nem tudnak, böfögnek és belehugyoznak a zongorába.

Ilyet persze ő nem tesz, ámde tehetne. Ahogyan pártunk, kormányunk, egyetlenünk zsebrebaszott kézzel közlekedik a nagyvilágban, külügyérünk pedig visítozik, mint egy fába szorult féreg, minden oka megvolna a jenkinek, hogy kertelés nélkül kimondja, mit gondol erről az egészről. Hogy a fidesznyikek egy kőbalta magabiztosságával közlekednek a világban, az az ő nyomoruk. Viszont tízmillió másiknak kellene az emberek szemébe nézni, és az sem ártana, ha nem kellene egyfolytában bizonygatni, hogy nem minden magyar született tapló, mi is ismerjük az ABC-t és tudjuk használni az angolvécét.

Viszont az a helyzet, hogy itt, a kerítésünk mögött nem csak ilyen gyerekszoba nélküli gyülevész népségnek, hanem barbároknak is tűnünk már, akiktől a lovakat is félteni kell. Még tavaly küldtünk két állatot Ausztriába, hogy ott migránsokat hajkurásszanak velük, de kiképzés közben lesántultak. Az osztrákok a két szerencsétlen hátast visszaküldenék, de ottani állatvédők attól tartanak, hogy itt levágják őket, és kolbászt készítenek belőlük. Azt szeretnék tehát, hogy helyezzék el őket a saját öthektáros területükön, ahol szeretetben élvezhetnék életük hátralévő részét.

Féltik tőlünk a lovakat is. Ez, ha jól belegondolunk, a “Magyar ne lopj!” valahai bolti felirat továbbfejlesztett változata. Mint emlékezhetünk, amikor a Kádár rendszer végóráiban, mint valami sáskahad árasztottuk el a nyugatot nagymamával a csomagtartóban és Gorenjével a Wartburg tetején, megismerték a szocialista erkölcsöt, és elámultak rajta. Most pedig a lovak életét féltik a keleti hordától, és egy szavunk nem lehet, a fideszcsürhe tesz róla, hogy ilyen kép alakuljon ki rólunk. Lehet, hogy a lovak miatti aggodalom csak széplelkek ajvékolása, de tettünk azért, hogy emberevőként nézzenek ránk.

Így őrizzük keresztényi kultúránkat, rúgjuk le a menekülők veséjét vagy éheztetjük őket, ezzel szemben ellopjuk az osztrák adófizetők pénzét. Az Európai Bizottság ezerkétszáz milliárd forintnyi közbeszerzésünket vizsgálta meg, és rendszerszintű ganyéságot fedezett fel. Számítások szerint ötszáz milliárdot is bukhat emiatt az ország, ezért gyorsan-gyorsan küldöttség utazott a sorosista Brüsszelbe, hogy tíz százalékos átalánykorrekciót javasoljon. Ezzel arra kéri a sorosista Brüsszelt, hagyja jóvá, hogy a Mészáros, Tiborcz és a többi átalányban lopott az eltelt években, így nem kell tételesen elszámolni a dolgot.

Viszont az ő yachtjukat és kastélyukat te fizeted meg én nyájasom, rólad hiszik, hogy ótvaros bunkó vagy, és azt is, hogy megölöd a lovakat, ha már nem tudnak dolgozni. Ilyen magyar nyugdíjasok ők is, ha nem húznak, szükség nincs rájuk egyáltalán. A lovak feltételezett sorsa a bús magyar népé azzal a különbséggel, hogy az emberek megmentésére nem szerveződik akció. Azok lopnak, csalnak hazudnak, nagy a pofájuk és verik a mellüket. Míg ellenben a négylábúak cukik, kiszolgáltatva a horda kénye-kedvének. Ez a kép a világban Mária országáról és nem a Túró Rudi. S ha erre gondolok, tényleg csak Ady kúnfajta nagyszemű legénye jut az eszembe és semmi más.

Vadászidény

Nem mentek el Zalaegerszegre Orbán Viktor osztrák barátai. Nem tudom, mért mentek volna egy autós tesztpálya avatására, Orbán sem tudja. Először arra gondol az ember, hogy tán azért, mert véget vetett az osztrák vircsaftnak. (“Ennek az osztrák vircsaftnak, ami itt folyik, véget kell vetni, minden osztrák gazda, aki Magyarországon földet vásárolt, örüljön, hogy ezt ép bőrrel megússza.” – by: Orbán Viktor, 2001.) De aztán kiderült, hogy mégsem.

Tesztpályába ojtott migránsozás után elhangzott ugyanis, hogy: “Osztrák barátaink most nem jöttek, mert ott soron kívüli vadászidényt hirdettek meg.” A többes szám első személlyel két bajom is van. Nekem nem cimborám az ő fasiszta haverja, ha pedig királyi többes, akkor meg az. Ezen túl ebből a mondatból az is világossá vált, hogy Orbán egy pszichopata organizmus, akinek nincsenek emberi érzései. Illetve emellett még az elhárítás, tagadás, menekülés attitűdjei is felfedezhetők benne.

Strachéra utalt miniszterügynök elvtárs, aki csúfosan megbukott egy létre sem jött korrupciós, hazaárulási, trutymóban, Kurz kancellár már büntetőügyről beszél, tehát delikát a dolog. Strache elvtárs viszont Orbán fasiszta cimborája, vele képzelte el szerelemben Európa ormain a jövőt pár napja. Viszont érte könnyet nem hullat, nem átkozza az igazságtalan sorsot a veszteség miatt, hanem sejteni engedi, amit az idomított médiája már harsog is, hogy a bevándorláspárti erők furmánya az egész botrány.

Ezek ebbe fognak egyszer beleőrülni. Ha valami csoda folytán törlődnének a szótárakból a bevándorlás és migráns szavak, megnémulnának. Azt sem tudnák mondani, fapapucs. Viszont Orbán is szóba került abban a korrupciós, hazaárulós leendő büntetőügyben, erre viszont mondandója nincs. Hanem cinikusan, alávalóan, nagyképűen vadászidényezik abban a meggyőződésben, hogy ilyen csúfság vele meg nem történhet, és ugyanakkor a politikai stabilitás fontosságát emlegeti.

Meg kell hagyni, ilyen stabilitás nálunk van. De még mennyire van már évtizede, csak nem mindegy, milyen áron. Első körben olyanon, hogy egészen példátlan módon dr. Ujhelyi EP-képviselő az osztrák hatóságokhoz fordul, hogy a Strache ügy kapcsán derítsék ki Orbán és Pecina kapcsolatát, hogy Orbán hogyan árulta el a hazáját. Az a különösen kedves a dologban, hogy Ujhelyi azért fordul az osztrákokhoz, mert szerinte Polt Péter legfőbb ügyész úgysem foglalkozna a témával.

Itt tartunk. Csoda, ha miniszterügynök elvtárs nagy pofával, cinikusan osztrák vadászidényről beszél a száját nyalogatva? Egyáltalán nem, Orbán Viktor ugyanis momentán érinthetetlen. Jogilag, politikailag és szó szerint is. Azt csinál, amit csak akar, mint azt naponta átkozódva tapasztalhatjuk is. Ceglédi Zoltán szerint Kurz a tisztessége látszatát csak akkor tudja megőrizni, ha a bűnöst azonnal eltávolítja, és maga is vállalja a felelősséget. Orbán viszont pont akkor tűnik tisztességesnek hívei szemében, ha a bűnöst bevédi, a bűnt tagadja, saját felelősségét pedig távolítja.

Ezt tette a vadászidényezéssel is. De fölmerül az emberben a miért, az ugyanis, hogy mégis ezt most hogy? Mikecz Dániel, a Republikon Intézet elemzője szerint azért lehet ez így meseszerűen, mert ez egyáltalán nem rengeti meg a Fidesz-szavazókat, akik annál sokkal hűségesebbek, minthogy egy ilyen ügy eltántorítaná őket. Az orosz befolyás, Orbán Viktor és Vlagyimir Putyin barátkozása sem hatott rájuk. Azt már én teszem, hozzá, hogy egyáltalán semmi sem hat rájuk. Az ég egy világon semmi. És ez Magyarország elveszejtésének receptje.

Ezek után – bár már tegnap is fölmerült bennem, ma viszont még erősebben – arra úgy történelmileg kíváncsi lennék, mi lett volna, ha Simicskánál lett volna egy kósza kamera, amikor Orbán arról ábrándozott, hogy az oroszokkal megveteti magának az RTL Klubot. Mint emlékezhetünk, állítólag ez vezetett a szakításhoz, és torkollott a gecizésbe, ami önagában szép gesztus, ámde terméketlen. Ezen tépelődök, ha lett volna ilyen, nálunk is lenne-e vadászidény? Ettől nem tudok aludni épp. (Meg a kávétól, az is lehet.)

Szívhangok

Azt mondja Gulyás Gergely, akinek a foglalkozása politikus, hogy a kormánypárttal nem szimpatizáló szavazók tegyék a szívükre a kezüket, és ismerjék el, hogy csakis a jobbközép polgári kormánynak köszönhető, hogy Magyarország az első pillanattól szembeszállt a bevándorlással. Ebben a mondatban nagyon sok csont van, ebből egy kutyafalka jól lakna, és még el is kaparna belőle rosszabb napokra.

Már az is jól fejlett eufemizmus, hogy a kormánypárttal nem szimpatizálnának egyes szavazók. Sajnos rossz hír van. Rühellik a kormánypártot rengetegen, a többség egy kanál vízbe fojtaná bele mind az egész kormánypártot, s vele együtt Gulyás Gergely elvtársat is. Hogy ez nem történik meg, az egyrészt annak tudható be, hogy a pöttyös seggű magyaroknál ritkán csordult túl a pohár, másrészt, hogy nem polgári habitusuk van, autót nem gyújtogatnak, kockaköveket pedig nem tépnek fel.

Különben sem tudjuk, mi az a polgár már, Márai ugyanis meghalt. Hende pedig, aki a Polgári Körök atyaistene volt az MDF-ből kibukva, ámde új ingyenélésre áhítozva Orbán kebelén, nem a polgár archetípusa egyáltalán. Vagy a tyúkszaros Mészáros sem nevezhető annak, és az összes többi sem a vezérükkel bezárólag. Polgári maszlag amúgy is régen volt már, az orbántorgyánpolgárkormány idején, de a chilei cseresznye elérett, Jóska bácsi pediglen ledarálva meghalt.

Nem értem, mért nem tudja Gulyás elvtárs, hogy máma nem polgári, hanem keresztényi kormányunk van azzal a kis szépséghibával, hogy annyira keresztényi, mint amennyire az akkori polgári volt, tehát sehogyan sem. Zavart érzek az erőben akkor is, amikor egyes számban beszél kormánypártról, mert akkor a KDNP meg hol van, és Semjén elvtárs mit keres a helikopter helyett a miniszterelnök-helyettesi trónon. Ravasz dolgok ezek, furmányosak nagyon.

Még tovább mélázva Gulyás elvtárs mondanivalóján, arra hívnám fel a szíves figyelmét, hogy jobbközépnek nevezni egy olyan csürhét, amelyik a szélsőjobbról, hogy úgy ne hívjuk, neofasiszta barátokról és szövetségesekről ábrándozik, enyhén szólva sem felel meg az igazságnak. Mari néninek talán, aki jó esetben a karjait címkézi jobbal, ballal, különben meg Orbánra szavaz, mert olyan fess ember. Szép az inge, meg szépen is beszél. Mindegy, mit.

Ezen túl a se nem polgári, se nem jobbközép párt nem szállt szembe az első pillanattól a menekülőkkel. Azt László Petra tette, aki lerúgta a veséjüket, míg a se nem polgári, se nem jobbközép kormány halomba gyűjtötte őket törődés helyett, és egyszerre zúdította rá Merkelre. Aki, ha nem lett volna humánus, itt hagyta volna Orbán nyakán az összeset, hogy fulladjon bele a gonosz. Mint tudjuk, nem így történt, ám miután áthaladt kies hazánkon a karaván, meg lett ágyazva a permanens kampánynak, ami ím, most is tart.

Ügyes lenne, ha nem lenne aljas, de hát, az. Mint ahogyan Gulyás elvtárs mondandója is, aki, miután sikerült ennyi hazugságot és félrevezetést belezsúfolnia egyetlen mondatba – még, ha összetett is -, érzelmes húrokat is penget, hogy tegyem a szívemre a kezemet. Nem teszem, még senki nem tépte ki, ezen túl meg szepszist kapnék, mint akármely magyar kórházban. Másrészt ha rajtam kívül lenne, akkor fölöttem csattogna és verne, ahogyan J. A.-nak is.

Szóval, ne nézzük egymást madárnak, és Gulyás elvtárs jobban tenné, ha nyáladzó mondatok helyett az lenne a száján, ami a szívén – már megint ez -, és egészen egyszerűen kijelentené, szavazz rám, különben megdöglesz. Mert, végül is, ezt akarja mondani, csak nem meri. Viszont csinálja, meg a főnöke is, aki számára az eufemisztikusan vele nem szimpatizáló állampolgár nincs is. Nem létezik. Szóval, hagyjuk egymást békén, és meglátjuk, kinek lesz jobb.

Szóba kerülve

Miközben Heinz-Crhistian Strache osztrák alkancellár, pártelnök, dzsigoló és világmegváltó félfasiszta bohóc egy Putyin csicskát győzködött, hogy vegyen neki újságot, cserébe pedig zsíros falatokat kap a burgenlandi traktoroslegények adójából, megemlítette országos cimboráját, Orbán Viktor Mihályt is, mint emberségből példát, vitézségből pediglen formát. Hogy neki már megvan mindez, hogy ő már túl van a nehezén, és szép kis birodalma van sajtóilag – is -, és Pecinát is emlegette, aki például “gazdasági” megfontolásokból legyalulta a Népszabadságot.

Szóba került tehát Orbán Viktor Mihály neve követendő mintaként, amikor készülődött nyélbe ütődni a zsíros korrupciós ügy, de aztán nem lett belőle semmi ennek a Strachénak, csak egy videó, és a bukás. Pénteken este került nyilvánosságra az ibizai parti, szombat reggelre Strache le is mondott, délutánra pedig már az új választások kiírását is eldöntötte Alexander Van der Bellen államfő – mert nem pecázott épp -, a botrány után ugyanis válságba került a kormány, mert felbomlott a koalíció. Demokráciában így kell ennek lenni, jelentem, Ausztria még működik.

Azóta Kurz egyébként Soros embere a söpredék számára, de ez mellékszál, mert ezek meg így működnek. Számunkra sokkal érdekesebb, hogy emiatt a magyar kormány nem került válságba, és nem mondott le Orbán Viktor Mihály sem, pedig ezt követelné a tisztesség, ha volna olyanja ezeknek. Strache köztörvényes bűncselekményről ábrándozott, és szerencséje, hogy nem ütötte nyélbe. Ha a Putyin báb beleegyezett volna, és megveszi neki az áhított Kronen Zeitungot, Strachénak nem kellett volna lemondania, mert bilincsben vitték volna el. Neki nem sikerült a bolt, Orbánnak a videó alapján viszont igen.

Strache mindezzel Orbánt köztörvényes bűncselekménnyel vádolta meg, ha nem is akarta, akkor is. Ilyen környezetben, és ilyen történések után a Fidesz azt mondja, hogy ez az egész cirkusz osztrák belügy, és nem kommentálják. A miniszterelnökség sem, és Orbán sem. És még Szijjártónak sem habzik a szája, nem kéreti be az osztrák nagykövetet, nem kéri ki a hazugságot, és nem követel több tiszteletet a magyar népnek. Viszont, ha mindez nem történik meg, abból de facto az következik, hogy Strache igazat mondott, és Orbán egy korrupt féreg. De iure meg bilincsben kellene elvezetni.

Történik ilyen? Á, dehogy. A Nap vidáman süt, Orbán tovább mondogatja a böszmeségeit, kedves népünk pedig bávatagon mosolyog ahelyett, hogy tízezrével menne az utcára a kedves vezető méltatlan távozását követelve. Nem tudom, minek kellene bekövetkezni, hogy túlcsorduljon a pohár, úgy tűnik, az embereknek a netes pornó megadóztatása tényleg jobban fáj, mint a kirablásuk és szolgaságba taszításuk. Ha van magyar néplélek, akkor ez az, nem a piros pötty a seggünkön. Mentségükre felhozhatnám, hogy épp a Strache által óhajtott, Orbán által viszont meg is valósított médiaviszonyoknak köszönhetően nagy részükhöz el sem jut, hogy történt volna valami érdekesség a világban.

Ez sem elfogadható kifogás azonban. Ha valakit érdekel az igazság, csekély erőfeszítéssel a birtokába is juthat, ha nem érdekli, nincs mit tenni. Viszont ezen a ponton nem árt felidézni Kafka “A per” című regényének végét, amikor kiderült, hogy a főhősnek, Josef K.-nak azért kell meghalnia, mert nem kérdezett. Az irodalom sok mindenre választ ad, ezért olvasnak olyan keveset az emberek. Szándékaim szerint szenteltem volna egy bekezdést a töketlen magyaroknak, de rájöttem, minek? Aki ezt olvassa, azt nem kell noszogatni, akit viszont illetne, az meg úgysem olvassa. A tehetetlenség ördögi köre. Mint az is, hogy szóba került, Orbán bűnöző, és így is csak azon kell izgulnia, meglesz-e a kétharmada. Jóccakát.

Mackómosás

Két napja gyakorlatilag süket vagyok. Először valahogyan eldugult az egyik fülem, a másik viszont működött, így igazi Pató Pálként ráértem mindenre, mígnem egy zuhanyzás után a másik is felmondta a szolgálatot, hogy más legyen a világ. A burkomban elcammogtam egy gyógyszertárba valami készségért, előadtam, mit szeretnék, és a néni lelkesen mutogatott is kétfélét, de semmit sem hallottam, így megvettem mindkettőt, de egyik sem használ.

Amúgy sem nagyon beszélek, most már annyit sem, mert nem tudom, ha kinyitom a számat, akkor ordítok-e. Láttam már ilyet, elég röhejes, és el is tudom képzelni magam csoszogva, sántikálva, ősz szakállal és nikotinos fehér bajusszal. Ezek a készségeim már eddig is adva voltak, ha ezekhez még hozzá csapom, hogy semmit sem hallok, következésképp úgy járkálok a világban, mint egy eszelős, minden adott ahhoz, hogy rámhívják a TEK-et, csavargásért előállítsanak, és elégessék a pokrócomat. Még szerencse, hogy nincs kutyám.

Amióta nem hallok, megjavult a szaglásom, de a munkához szemüveg még kell. Isten nem volt olyan nagylelkű, hogy a süketségért cserébe sasszemet adjon, sóher, vagy pedig így büntet azért, hogy nem hiszek benne, illetve a magam módján. Úgy látszik, ennyi nem elég neki, teljes alázatosságot kíván, azt viszont cseszheti, ilyet tőlem nem kap, nem fogok zarándoklatot tenni, hogy meggyógyítson, és újra hallhassam Orbán Viktor kappanhangját, elég baj az is, ha csak látom.

A burkomon keresztül viszont alig jut át a külvilág, foszlányok és morgások ütnek rést csak a permanens sípoláson. Az ablak alatt elzúgó autók csak elhaló sóhajtások, az előbb beindult egy riasztó tíz méterre, olyan volt csak, mint a mormota füttye. Viszont az egész utca megőrült tőle, így hát még előnyös helyzetben is vagyok. Ha behunyom a szemem, máris ott ücsörgök a megvilágosodás előszobájában, a süketség tehát belépő a bódhiszattvaság kapuján, amely, mint tudvalévő, a buddhasághoz vezető út első állomása. Már ha a nagy szekér tanait követjük.

Regényeket, elbeszéléseket úgy olvasok, hogy közben látom, hallom a dolgokat. A Varázshegy szanatóriumát, Fermina Daza kúriáját le tudnám rajzolni, ismerem Hábetler János rekedtes hangját és Pék Mária sipítozásait. Filozófiánál viszont ez nem működik, oda tiszta ész kell, a versek estében azonban olykor jó, ha részeg az ember, hogy átjárhassa a lélek teljesen. Ebből is kitetszik, hogy süketen, esetleg fél szemmel egész jól el lehet éldegélni, fél szívvel azonban egyáltalán nem.

Most, hogy voltaképp süket vagyok, reménylem Sheldon azon képességét, amelyet ő számoknál érzékelt és használt, s amely ez: mint a lökött fizikus elmesélte, ha prímszámot lát maga előtt, az piros, ha viszont kettő van közvetlenül egymás mellett, az rózsaszín és benzinszagú. Áldott-áldatlan állapot ez, viszont felgyorsítja az eligazodást a kajla világban, s mivel én nem fizikus vagyok, s nem prímszámokra, hanem Orbán Viktor mocskaira vagyok érzékeny, megnéztem egy híroldalt a neten szokás szerint.

Ennek benzinkút, olajfúrótorony és Formula 1-es depó szaga volt együtt, majd’ fölrobbant a monitor, és olyan rózsaszín volt, mint egy túlfejlett Barbie baba. Ebből látszott, hogy a munkám sem lett könnyebb, mert most is, mint mindig, alig lehet kiválasztani, hogy melyikkel foglalkozzék az ember, miről rántsa le a leplet vagy átkozódjon fölötte, mert egy nagy, ótvar ganyé ez a világ, s főleg benne az elátkozott Magyarország. A legrózsaszínebb mégis a botkás kis színes volt, mert ebben benne volt kies hazánk húgyos-szaros eszenciája.

Emlékezhetünk, hogy pár napja a szegedi polgármester a hasára ütött, és kijelentette, hogy városának nyugdíjas és továbbtanuló polgárai kapnak tízezer pénzt. A helyi Fidesz ezt az ideát és Botkát is megátkozta, minden volt a polgármester, csak ma született bárány nem. Aztán viszont, amikor látták, hogy ebből ők jól nem jöhetnek ki, ráígértek, hogy legyen a tízezer tizenháromezer ötszáz. Más farkával könnyű verni a csalánt jeligére.

És kedveseim, most meg az történt, hogy a Fidesz plusz háromezerötszázát leszavazta az ellenoldal, amire egészen elképesztő válasz született a Fidesz kebelében, hogy Botka elvette az emberektől ezt a pénzt, szinte meglopta őket. Szó szerint: “Botka László és a szegedi baloldal lesöpörte a Fidesz módosító indítványát, amivel ismét bebizonyította, hogy csak szavakban ért egyet az emberek támogatásával, részükről ez nem volt több, mint kampányfogás.” – Ennél elképesztőbb cinizmust nem nagyon lelni a cifra világban. Bár talán mégis.

Mert mire vélje az ember, hogy az országgyűlésben a kilakoltatottak ügyével nem volt hajlandó foglalkozni ez a csürhe, hogy Orbán nem állt szóba a három néppárti bölccsel, hogy Handó nacsasszony meg nem válaszolt a magyar bíróságok áldatlan állapotáról neki föltett uniós kérdésekre, és a mocskok további tengere. Ezt csak megfejeli a legfrissebb, amely arról szól, hogy egyetlenünk cimborája, ez a Strache orosz oligarchát kérlel egy felvételen, hogy vegye meg neki a Kronen Zeitungot, mert olyan médiabirodalmat akar, mint amilyen a magyar Führeré.

Olyan mély már a trágya kedveseim, hogy jó is megsüketülni, viszont a zene hiányzik. De láttam egy kedves dolgot is a mocskok tengerében, hogy az egyik mosodalánc azt kínálja a gyerekeknek, hogy ingyen és bérmentve kimossa a macijukat. majmukat, vagy szamarukat, hogy illatosan tudják ölelgetni aztán. Kedves, csak azon tűnődtem, ez is mért volt rózsaszín hír. Aztán persze: május 26-án van az akció, hogy távol tartsák az apukákat és anyukákat a szavazástól. A Fidesz műve ez is.

Idáig süllyed az ember, ha Magyarországon él, hogy nem lehet felhőtlenül örülni semminek, minden mögött hátsó szándék sejlik, így abban is, hogy épp most vesztettem el a hallásom. Orvoshoz is félve megy az ember, mert esetleg fülpucolás helyett kiherélik, mit lehessen tudni. Szepszist kap, vagy tanácsot, hogy imádkozzon, tartsa be a tízparancsolatot, ami jogi alapvetés és beöntés egyben, az élet eleje meg a vége. Inkább a vége. Momentán azt várom eközben, hogy mikor nem lesz benzinszaga a híreknek. Az jelzi majd a szabadságot a csöndben. (Jó, sípolásban.)