Kategória: Egyéb

Hova lett?

Nyitrai Zsolt tökös gyerek. Fideszes is, miniszterelnöki megbízott is, mi kell még az életben a boldogsághoz? Neki már semmise. Ha a beszélni küldi az embert a Párt, akkor beszél, ha szavazni, szavaz, ha gyilkolni küldené, ölne. Ha fideszes az ember, pláne, ha képviselő, akkor a szingularitás élő bizonyítéka. Azé az ihletett pillanaté, amikor a tudat elválik a lélektől és a testtől, egy gépbe telepszik, elnyerve az örök élet lehetőségét, s egyszersmind azonmód egyből el is veszítve azt biológiai és spirituális értelemben. És ennyi elég is a futurisztikus filozófiából, mert nem vagyunk mi furcsa Sheldonok.

Nyitrai Zsoltot ezúttal beszélni küldte a párt nem szavazni, mégpedig ünnepi alkalomból, és valami különös okból a média állapotjáról értekezett, hogy régebben külföldiek mondták meg mi a hír, mert az ő kezükben volt a magyar sajtó. Ám most már jó, mert immár mindenkinek Mészáros Lőrinc mondja meg a befutót, a tutit, elválasztva a lényegest a lényegtelentől. Hogy Balót nem hozzuk, központilag indifferens, legyen helyette diadalmenet. Mellesleg de nem mellékesen, dolgoztam külföldi tulajdonosú lapnál. Az a magyar sajtótörténet ihletett pillanata volt, lévén, a tulajdonost a profit érdekelte, le sem szarta magunk közt szólván a tartalmat. Klafa volt az az újság akkor.

Aztán minden elromlott persze, mert a Nyitrai Zsoltok mondják meg mi a hír, hogy a Nyitrai Zsoltok tündöklése például. És nem is vettem volna észre az egész bulit, mert ez a bús magyar sors, ha mindezeket az okosságokat nem gyerekek előtt mondta volna, mert mást nem érdekelt. Az ifjú magyarokat viszont odaterelték áldozati bárányul. Ez annak az ékes bizonyítéka, hogy erre az emberre ott senki nem volt kíváncsi, ezt az embert ott nem szeretik. Annyi eszmélet azért maradhatott benne, hogy ezt fölfogja, megértse, de ennek ellenére zavartalanul letolta a műsort, s amikor a tartótisztje megkérdezte, jól sikerült, Zsolti? Mégis azt felelte: nagyon szép volt, főnök.

Miféle lelke van az ilyennek, ha van egyáltalán? És milyen Kövér pedellusnak, aki harminchat ellenzéki képviselő pénzét szedte el, mert azok hevesen tiltakoztak az embertelenség ellen. Bár Kövér pedellust ismerjük, ő egy hóhér lelkiismeretével rendelkezik, neki a gonoszság jól fizetett munka. De ebben az ügyben sokkal érdekesebbek a fideszes képviselők, akik megszavazták a pénzmegvonást, mint gyalázatot. Mert, hogy Nyitrai mintájú szavazógépek, az ha nem is hagyján, de már unalomig ismert, az anyjukat is eladnák, de egy ilyen ügyben még meg is kérdezik tán: megdögölesszem? S bólintás után megdögöleszti, s röhög. Pokol lehet a szívük helyén.

Ők azok, akik majd a bíráik előtt azzal védekeznek, hogy parancsra tettem, ami soha nem oldozza fel a lelkiismeretet. De ez is kevés lesz, mert amúgy meg belemosolyognak a megalázottak képibe, nyögnek kéjesen, amikor megforgatják benne a kést. Hát milyen emberek ezek? Van-e tükrük, opálos, és van-e arcuk benne? Vagy nézzük a galeri csúcsait, akiket ma tetemre hívnak Brüsszelben. Orbán Viktor vezeti a fideszes küldöttséget, harsogták büszkén a lapok, holott ezek vagy kivégzésre mennek, vagy megtűrt kutyaként térhetnek meg, más opciójuk nincsen. Nem az oroszlán barlangjába utaznak egyáltalán, hanem lesajnált zenebohócnak utaznak.

Ezeket ott utálják, ezeknek szaguk van, életben, ha maradnak, az azért lesz, mert nem Nyitrai Zsoltok döntenek felőlük, hanem úgy-ahogy még gondolkozó egyedek. Ez maga lesz a megalázás végeredménytől függetlenül, és felmerül a dilemma, hogy ezeknek is milyen a lelke és van-e egyáltalán, ha ezt elviselik, sőt, bármi lesz is diadalittasan térnek haza? Mert úgy fognak, ha a szemétdombra száműzik őket, ha vetnek nekik még egy utolsó csontot, akkor is. És, ami a legfőbb dilemma, hogy hová lett azoknak a lelke, hová veszett, akik ezek után is rajongásuk minden ostobaságával ezeket tartják hatalomban, mert megteszik. És átnézve ezt a szarhalmot, adódik a végső összegző kérdés, hová lett az ország lelke és lelkiismerete, ha volt neki egyáltalán valaha.

Ezek az ismeretlenek ezekben a végső órákban.

Kockázatok és mellékhatások

Azt mondta Hollik kormányszócső, hogy az Európai Unió Magyarország számára kockázatot jelent. Én meg gondoltam, na, Kázmér, sok ökörséget hallottál már hosszú életed során, de ez esélyes a hangszóróra, s éppen ezért késztetés támadt bennem, hogy elgondolkodjak a kajla világ furcsa folyásán. Tudjuk, hogy Hollik elvtárs már harmad, negyedvonalbeli eresztés a csürhéből, így erősen terhelt a kontraszelekciótól, ezért többet várni tőle dőreség. Mégis, mindezek után azonban csak annyi ugrott be elsőként, ha kockázat, akkor keresse fel kezelőorvosát és gyógyszerészét, hogy közösen lássuk a fenyegető veszélyeket és a gyógyulás rögös útját.

Biztosan nem ezért – sőt, ennek ellenére -, de egyből be is szántották az Echo Tv-t, mert ott hangzott el ez az okosság Bayer vendégeként. És ez a hármas egység, Echo-Bayer-Hollik, garancia a tébolyra, ami állapot tényleg kockázatot jelent az ország számára, és mégsem történik semmi, sőt. Az Unió Hollik – illetve Orbán, aminek a szája – olvasatában a migráncsok miatt veszélyes, valamint, mert elfordult a keresztény értékektől. Magyarországi viszonylatban viszont egyik kockázati tényező sem értelmezhető, mert migráncsot csak annyit látunk, amennyit Orbán jó pénzért beenged, és keresztény értékeket sem lelünk sehol, esetleg itt-ott, néhány sorosista szívében, és ez egyáltalán nem ellentmondás.

Ott tartanak az elmeháborodottak, hogy az Unió, a Néppárt, azaz a világ normálisabb része, minden kockázat már meg veszély, és elsősorban azért, mert végre-valahára kegyeskedtek felfogni ezek ketten, és a többi is, hogy a Fidesz és annak vezére nem egyéb, mint egy handabandázó fasiszta csőcselék, és kezdenek ennek megfelelően viszonyulni hozzájuk. A The New York Times is közölt épp most egy dolgozatot, amelyben alapos indoklással állapítja meg, hogy Magyarország Putyin trójai falova az EU-ban, így az események kezdenek annyira összesűrűsödni, hogy visítás lesz a vége. Kovács levelező elküldi a picsába a NYT-t, Bayer pedig a halál faszára stílusának és a keresztényi értékeknek megfelelően.

Így csináljuk mi ezt Neriában, a lator államban. S bármennyire is fújják majd a kürtöt és verik a dobokat, a gazemberségen és a NYT igazán ez mit sem változtat, mert Hollik azt is elmondta ebben a műsorban, mert ezt írták fel neki, hogy “Nekünk az Európai Uniót belülről kell megváltoztatni.” Ebből kitűnik, hogy huszonnyolc ország ötszáztízmillió emberének kéne a csúti degenerált eszméihez igazodni, és úgy táncolni, ahogy ő fütyöl. Ez a vágy, és messziről is kitetszik, hogy ez nem fog menni egyáltalán, meg, hogy rossz vége lesz nagyon. Csak kibukik végül még a csiga-felfogású Unióban is, hogy ki jelent kire kockázatot és mellékhatást. Magyarország az Unióra, Orbán Magyarországra, és ez a környülállás nem indokolja, hogy megmaradjon a hivatalában.

Sőt, még szabadlábon sem, de ez csak a magamfajták kósza ábrándja. Momentán erősen úgy néz ki, hogy a Néppártnak és magának az Uniónak is az a maximális célja – és még ez sem biztos, hogy abszolválódik -, Orbánt az övéi, a fasiszták közé száműzik, de meghagyják mégis a mézesbödön közelében, és ekkor lesz az – ha lesz -, hogy adnak a szarnak egy pofont. Ezt az alakot, ha volna rá mód, ami nincs, örökre száműzni kellene Európából, mert, amíg szuszog, ártani fog. És bármilyen furcsa is ez, a hülye demokrácia, ami maradék azért még van, arra predesztinálja a józan magyarokat, mondhatni, az a történelmi küldetésük, hogy Orbántól egyszerre szabadítsák meg Európát és magukat is. Mint a töröktől, labanctól, ha már.

Ez pedig olyan nagy feladat, ami nem fog sikerülni. Majd egyszer, ha elpattan a húr, vagy még akkor sem, mert jól látszik az országban mindenütt, hogy teljes a letargia. Az ne tévesszen meg senkit sem, hogy vannak még megátalkodottak – velem együtt -, akik az életüket tették a változtatásra, mi vagyunk kevesebben és csak egymásnak vagyunk. Ha végignézek a környezetemen, a Józsikon és a Bélákon, az látszik, föl sem fogják, hol élnek. Erre utal az a nagy felismerés, hogy nemcsak az nem jut el hozzájuk, amiről én monomániásan hadoválok, de még a Hollik sem. Semmi, mert benne ülnek egy ingerek nélküli szutyokban. Ezer éve ülnek így, és átfolyik a fejük felett az idő meg az életük, az ilyenek pedig nem kérnek a megváltásból. Ez nem kockázat, viszont lehangoló mellékhatás, amin semmi sem segít. Ennyi. Jóccakát.

Megnyerni március tizenötödikét

De unom én ezt már. A folyamatos fegyvercsörgést meg csizmacsattogást, trombita hangját és ágyudörejt. Itt csücsülünk egy futballmeccs kellős közepén lassan már évtizede, és az éjszaka soha nem ér véget. Persze és Istenem, nem vagyunk egyformák, nem lehet mindenki olyan szép és okos, mint Németh Szilárd. Magam is korosulok már, izmaim lazulnak, szaporodik fogamban az idegen anyag, szívemben a halál, olykor csak csoszogok és a fülem is lekonyul.

Kiülnék csak a dombtetőre, esetleg csillámló sziklafalra, onnan nézni szerteszét, ehelyett hallgatom az úthengert, látom a sáskahadat, amint készül mindent letarolni, homokos füves, vizes síkot hagyva maga mögött, vagy kiégett ugart fokossal, malomaljával, lármával. A magam részéről rég túljutottam az olyan lányregényeken, hogy egy ünnep legyen emelkedett, szép, méltó, elgondolkodtató vagy akármi rosseb. Momentán ott tartok az óhajtásokban, hogy elalélok a gyönyöröktől, ha békén hagynak.

De ezt sem lehet. Az ember nem is foglalkozna már a tébollyal, mert saját örömükre csinálják, övék az ország, maguknak rombolják. De, amikor az origo, mint szavakkal foglalkozó NER-oszlop és bizonytalan testnedv az ember képibe tolja, hogy “a Fidesz nagy fölénnyel nyerte meg az idei március 15-ét”, akkor föltolul a delikvensben az érdeklődés, hogy mi van? Sőt – és már megbocsátás, de -, mi a faszom van? (És ekképp trágárkodva tovább ritmusosan.) Így hozza ki a NER az alattvalóból a szunnyadozó vadbarmot.

És még, sőt, pláne netovább és aztán a dolgok természeténél fogva ez diadaljelentés két perc alatt elterjed az egész nyüves neten. Ott vibrál az elcseszett monitoron a győzelmi mámor, hogy Fidesz-Magyarország 6:1, tízmillió néző, gólszerző Orbán, Orbán, Orbán, Orbán, Orbán, Orbán, illetve Orbán (öngól). Ez csudálatos. Csak élni így nem lehet, az ilyesmi elszívja az ember agyát, hogy még az alufólia sityak sem segít, mert egy lépés az ütemes taps már csak, meg az ájuló elalélás.

Az volt a sporttudósítás oka és indoka egyébként, hogy valami Médianéző Központ elemezte a Facebookot, és arra jutott, hogy tarolt a csürhe mennyiségben, reakciókban, hogy az úthenger és a sáskahad jól dolgozott, ennek örvendeztek kiváltképp nagyon. Hát, hogy a rossebbe ne hengerelt volna, ha számba vesszük a holding kábé hétszáz újságját, a troll-hadsereget, és azt, hogy a reakciók számát az is erősen gyarapítja, amikor elküldik őket a kedves anyukájukba. De kicsire ezek nem adnak.

Nincs ezzel amúgy baj – dehogy nincs -, csak fárasztó a permanens győzelmi mámor, hogy az ő világuk a lehető legjobbik mind közül. A nagy Amerika könyörög a családtámogatási receptért, csodálják gazdaságunk dübörgését meg Orbán eszét, soha nem látott sikeres világbajnokságokat rendezünk, fölszámoltuk a szegénységet, a munkanélküliséget, mindenki előttünk borul le csakis, és egyáltalán minden annyira tökéletes, hogy abba bele lehet dögleni. Más már nem is vár ránk.

És még mindezt is el lehetne viselni – dehogy lehet -, ha nem lenne a Ramos-szindróma, amit én találtam ki, s ím, így, be is vezetek a szakirodalomba. Van a Real Madridnak ez a bájosan aljas bekkje, a Sergio Ramos, aki nagyon tisztátalanul játszik, mondhatni vadbarom. Egy szaralak. Mert bevett szokása, ha az ellenfelét leteríti, szétrúgja vagy csak gyengéden kitöri a vállát (Salah), akkor fölébe áll, és még le is ordítja a fejét nagy gőgösen, hogy most pofázz, nyomorult.

Így vagyunk mi is a mi fideszünkkel. Eltörte a bokánkat, letépte a fülünket, és áll fölöttünk azt üvöltve, hogy győzött, és ő is, hogy most pofázz, nyamvadék. Ezekkel vitatkozni nem lehet, ezeket elhallgattatni képtelenség, le vagyunk győzve, győzelem, ha van. Így alakul ki az emberben az undornak az a foka, amikor már csak hallgatni bír. Oldozásként vallok azért. Eddig jelöletlen fél és egész verssorok szövegbe csempészésével segítettem ki magamat, mert jól esik a játék, meg nem is tehetek róla, ha passzolnak.

A végeredmény, az aktuális létállapot bemutatása viszont: “…Fekszem megadva, békén, resten, s néz rám, át a végtelen esten, tűnődve sorsomon, az Isten…” annyira telitalálat, oly mértékig nem lehet másképp elmondani, hogy jár neki a macskaköröm, és az is, hogy a szegény, jó és szerencsétlen Tóth Árpádot és versének címét (Új tavaszig vagy a halálig) is idetegyem, mert értjük is kivételesen, mit akart mondani a költő, és ötöst kapunk a tanerőtől. Spleent akart meg melankóliát akart mondani, nem pediglen csatadalt. És jól van ez így.

A rejtelmes sziget

– Kéne egy sziget. – ábrándozott a köpcös a meccsen a stadionjában, mert semmi nem történt a gyepen, és a szotyola is elfogyott.
– Mi kellene, főnök? – értetlenkedett mellette egy kockafejű alak, aki úgy nézett ki, mintha lisztes lenne az orra, de a csálén álló szemei mutatták, hogy egész más lehet az, sőt, hülyén vigyorgott is, ami mindent megmagyarázott.
– Egy sziget. – mélázott tovább a köpcös.
– Miféle? – érdeklődött a lisztes (vagy valami más) orrú.
– Nem tudom – magyarázott az, akit főnöknek hívott emez -, emlékszem, az iskolában a padtársam, a Pityu olvasott egy könyvet, az volt a címe, hogy “A rejtelmes sziget”. Egy rejtelmes sziget kéne nekem.
– Mi volt abban a könyvben, mitől volt rejtelmes az a sziget?
– Azt én honnan tudjam? – horkant fel a köpcös.
– Nem olvastad?
– Hülye vagy? Miért olvastam volna?
– Igaz, igaz. – helyeselt a lisztes orrú – És hová képzeled azt a szigetet?
– A kert végébe, a budi mögé, a stadion mellé.
– Hogyan lenne rejtelmes?
– Nem tudom – ábrándozott tovább a főnök -, lenne rajta majom meg papagáj, esetleg strucc. És pálmafák mindenképp, meg naplemente, azt szeretem.
– A szigethez tó is kellene. Vagy tenger. – lett gyakorlatias a kockafejű.
– Az jó, a vízben lenne delfin meg bálna. – lelkesedett a köpcös.
– De nincs víz, főnök. – ébredt a valóra a lisztes orrú.
– Hát legyen! – csattant fel a másik – Fogjátok a vödröket és hordjátok. Olyan nincs , hogy nincs víz. Ha azt mondom, legyen víz, akkor lesz víz. Várom a sódert meg a kavicsot, ahogy Lenin is mondta. – tévedett nagyot megint a köpcös, de ezt mindenki megszokta már, és nem is igazították ki sohasem.
– Nincs mibe hordani, nincs gödör. – kötötte az ebet a karóhoz emez megint.
– Istenem, hát mindent nekem kell intéznem? – horkant fel a főnök – Majd kérünk a Vlagyimirtől egy közepes atombombát, letesszük, robbantunk, mindjárt lesz luk, de még mekkora luk, hogy még tengeralattjáró is mehet bele.
– Az atomból lenne egy kis bonyodalom. – vélekedett a lisztes orrú.
– Brüsszel, mi? Mindig az a rohadt Brüsszel. Akkor meg szóljatok a Szilárdnak, hozza a seregét, és azok robbantsanak ide egy gödröt.
– Azt hiszem – volt mégis józanabb a lisztes orrú -, azt hiszem, hagyományosabb módon is elő lehetne állítani azt, mondjuk markolóval, kotrógéppel.
– Az nem zavarná a futball-kollégistákat a délutáni pihenőjükben?
– Elmennének edzőtáborba addig Ibizára, tudok ott jó helyeket. – csillant fel a lisztes orrú szeme nagyon.
– Jó, eddig rendben. – lett boldog a főnök – Mégis, az a víz, hogy honnan, az zavar még.
– Említetted a vödröt.
– Igaz, de az lassú. – mélázott – Mi lenne, ha elterelnénk a Dunát?
– Hogyan? – értetlenkedett emez.
– Lenin is megfordította a folyókat – beszélt megint hülyeséget a főnök -, mi is tennének bele egy kanyart idáig, meg vissza. Lenne egy második Dunakanyarunk, hajóvonták találkozása tilos. – ezzel fejezte be, nem tudni, miért, de ez a lisztes orrút nem zavarta.
– Zseni vagy, főnök. – örvendezett – Szállodák is lennének.
– A Lőrinc majd vesz. – így akarta rövidre zárni.
– Építeni kellene.
– A Lőrinc majd épít, azt is tud.
– Odavinnénk a kisvasutat a föld alatt. – lelkesedett be teljesen a lisztes orrú.
– Lőrinc. – bökte oda a köpcös.
– Hidakat.
– Lőrinc.
– Nem kellene a projektnek egy miniszteri biztos? – lett gyakorlatias megint a kockafejű.
– Tényleg. Meg legyen nemzetstratégiailag kiemelt fontosságú a pénz meg a gyorsaság miatt. Aztán titkosított, hogy a Hadházy meggebedjen.
– Klasz lesz, főnök. – dörzsölte a tenyerét emez – A megnyitón mi legyen? Gripenek, tűzijáték, ökumenikus mise?
– Nem kell nagy cirkusz. – vázolta az ügymenetet a köpcös – Élőben közvetítse a holdingom, ahogy karakánul kijövök a budiból, és száraz lábbal átsétálok a tavon, be, a szigetre, a pálmák közé.
– Hát, ez fenomenális. – alélt el a lisztes orrú – Cseszheti a Gáspár a Jézusát.
– Ne bántsd a gyereket, megvan a maga baja. Na, menjünk, szar ez a meccs. Van egy csöpp kisüstim még a demizsonban, iszunk egyet, aztán megszavaztatjuk a projektet, hogy ne érje szó a ház elejét. – zárta le a dolgot a köpcös, és most mennek, mendegélnek, míg a világ s még hét nap.

Ninivei hatalmak

Orbán Viktor országos cimborája, Mateusz Morawiecki, a lengyelek miniszterelnöke is nyert egy utat a hangszóró mellé, és koszttal, kvártéllyal meg némi zsebpénzzel megfejelve a Puskás Akadémia buszával ő is megérkezett a nagy Budapestre, hogy segítsen a haverjának rázni a rumbatököt. Be is engedték a szeánsz helyszínére, ami már maga döfi, s ha már ott volt, mesélt is nekünk, illetve a lefizetett, lengyel zászlókat rezgető honfitársainak, akikről csak reméljük, hogy tudták, hol vannak, mely illiberális szegletében a világnak.

Ezek az illiberálisok nem cicóznak, szeretnek az emberi lélek gyökeréig hatolni, legendákkal és mesékkel megragadni benne az ősi emberit a Mars-utazás korában, de csak az ősemberiig jutnak sajátlagos sajnálatosan. Morawiecki cimbora is a lengyel és magyar mondavilággal operált, mert szeretik ezek a meséket, hogy andalítsák a tömegeket, ilyen eredetmítoszokkal építgetik a népekben a Jung-féle kollektív tudattalant. Ennek aktiválódásakor pedig az embert megrendült, felkavart érzések töltik el, ami pedig a teremtettség érzése, amikor az egyén rájön, hogy milyen kis része ő a világnak, és ezáltal mennyire kiszolgáltatott.

A vallásos megtérések hátterében gyakran ez a teremtménység-érzés áll. És már helyben is vagyunk, egyenes az utunk a csalfa kereszténydemokráciáig, sőt, az is látható, hogy ismét cipollázták a bávatag rajongókat. Orbán pár nappal azelőtt tette a sorsát a jóisten kezébe ugyanis, felajánlotta mintegy a lelkét a teremtőnek, hogy aztán fiaként születhessen újjá. Tegnap a lengyel cimbi is az égiekhez fordult, eljutva a népek születéséig is, mondván: „a turul és a lengyel fehér sas vezetett el a jobb igazság felé”, sőt, hogy “az egekből fog jönni a segítség”.

Ezek lehetnének testvéri Szuhojok is, ez azonban, lengyelekről lévén szó, kizárható. Föltehetnénk a kérdést is, hogy a nagy, orosz atyához való meglehetősen eltérő érzelmi töltetek ellenére mégis mi a jó francot túrják egymás farát, de az illiberalizmus útjai kifürkészhetetlenek. Van ezeknek egy olyan képességük, hogy a pénz csörgését valami megfoghatatlan bávatagsággá szublimálják, amiben meglelik a nemzetet, és közben minduntalan fölsejlik a balladai homály. Ezt a lengyel sast is Lech, a lengyelek legendás alapítója látta meg először, viszont csak I. Boleszlav pénzérméin tűnik fel nem jól kivehetően, és az is lehet, hogy tyúk vagy éppen galamb.

Ennek ellenére, amikor a lengyelek meglelték a szabadságukat, 1997-ben címerállattá tették, most meg ide jutottak. Morawiecki bácsi mesélt nekünk a magyar turulról is, mint a sorosisták meghitt ellenségéről, aki, mint Anonymustól tudjuk, megtermékenyítette Emesét, így született meg Álmos, Kásler nagy örömére. Kérdés, hogy a jézusi beütésekről mi a véleménye az első budapesti zsinatnak, amely a Cinege utcában tanácskozik egymagában. De tudjuk, hogy minden keresztény ma már, még a vak komondor térgye kalácsa is, ha jóváhagyólag úgy akarjuk. S mért ne tennénk ilyet.

Kézai Simon szerint ez a turul Attilának is hadi jelvénye volt, aki ugyanúgy a Szíriuszról jött, mint a mimagyarok, gond egy szál sem tehát. Az ilyen ősi dolgok olykor kiismerhetetlenné teszik a jelent. Dzsingisz Kánnak is volt egy szent hegye, a Burkhan Khaldun, amelynek őrzését oly alaposan bízta több mint hétszáz évvel ezelőtt egy törzsre, hogy a leszármazottak még ma is ott ülnek a sorompónál, hogy avatatlan alak oda be ne tehesse a lábát. Az is lehet, hogy azon a területen van a kán sírja, amit emberfia most már meg nem talál. Attiláét is hiába keresik, őrzi a turul, és most már a szöges kerítések, mert fenyeget minket a világ.

Ezt viszont már Orbántól tudjuk, aki a kollégája múltba révedése mellett a jelent emelte szakrálissá, kijelentve, hogy egy liberális birodalom ellen küzd a magyar, biztosan a turul segítségével. Az kevéssé zavarta a mi hülyénket, hogy a liberális és birodalom fogalmak ontológiailag kevéssé passzolnak egymáshoz, mondhatni, egyáltalán, de a tények őt sohasem érdekelték. A kellő spiritualitás megteremtése után a liberális birodalom mintegy Niniveként jelenik meg az alattvalók csámpás szemei előtt, s mint azt Náhumtól (Náh 1,11; 3,1) tudjuk, ez erőszakos, vérszopó város, Zofóniásnál pedig (Zof 3,2) vigadozó, gőgös és magabiztos, el kell tehát pusztulnia. Jónás meséjét meg mindenki ismeri.

Mondom, ha belemerülünk a múltba, turul és sasszárnyon szállunk oda, akkor egészen elképesztő vidékekre juthatunk el. És ezen az sem segít, ha Orbán lengyel segedelemmel most nem mondta ki Brüsszel nevét, mert szaralak és fosik. Helyette valami lélekmélyi félelemeket óhajt generálni a bűnös, életünkre törő, misztikus liberális birodalom emlegetésével, amiről nekem Ninive ugrott be. S ha már igen, akkor azzal toldom meg, hogy Babits, amikor arról mesél, hogy ninivei hatalmak nem engedik beszélni majd, épp az olyan fasiszta államra gondol, amelyben – úgy, mint nekünk – élnie adatott. Nekem ennyi minden jutott eszembe a sasról meg a turulról, ajánlott olvasmány továbbá Jónás imája, mintegy lezárva ezt az egész illiberális okádást.

Szép ünnep volt ez is, mit ne mondjak.

Utcai harcos gumigatyában

Ha valakinek lenne érkezése és gusztusa, nézze meg helyettem is, Orbán Viktor Mihály miket delirál ma össze ünnepi beszéd címszó alatt. Hallgassa meg, hogyan brüsszelezik, migránsozik és szabadságharcol, vagy épp ki ellen uszít a tavaszi szélben. Én egészségügyi megfontolásokból, unalomra hivatkozva és esztétikai okokból nem nézem-hallgatom meg bájos kappanhangját, nyelvét a szája sarkában és fejének különös ingását, valamint a méretes gyomrán kiütköző kevlárt. Szándékomban áll ugyanis enni valamit a mai napon, tejet kiflivel, kis almát a rostok és vitamin miatt.

Aki lesz olyan merész, vállalja a szívroham, az undor és a hányinger veszélyeit, tapasztalhatja majd, milyen undorító alak ez a mi vezérünk, hogyan köpi szembe a világot és egyúttal saját magát is jó szokásához híven. Weber kollégája ugyanis a pontjai mellett arra intette, hogy viselkedjen megfelelően, ami nehezen értelmezhető kívánság egy elvetemült bűnözővel szemben. Mintha megkérné, ügyeljen a toalettre, öltsön csokornyakkendőt és locsolja meg magát arcvízzel, amikor hátba döfi őt a rózsaszínű szalonban. Az ilyen ember szép szóból nem ért, amikor egy, csak egyetlen egy célja van, hogy a nyáját egyben tartsa. Akármi áron.

Ezeknek viszont mindegy. Szájer képviselő is kijelentette, a szavazókat nem érdekli, hogy a Fidesz a Néppártban van vagy másutt, és kivételesen igaza is van. Az ő szavazóik valóban úgy viszonyulnak a valósághoz, mint hajdani kamaszlányok a Beatles koncertekhez, elég, ha látják az idolt, és visítanak torkuk szakadtából, olykor pedig elalélnak a gyönyöröktől. És most, hogy már mindent tudunk az ünnepről, mindent ami volt és ami lesz, figyelmezzünk arra is azért, hogy ez a mi főhősünk suttyomban levelet írt az őt kihajítani óhajtó pártoknak, és mea culpázott a bunkósága miatt, amit a hátuk mögött aztán tovább folytat.

Muszáj neki, és még csak nem is elvi okokból – olyanja nincsen -, hanem üzleti megfontolásokból. Mert azért gondoljuk meg, ha ugyan a szavazóinak édes mindegy is, hogy ez fasiszta szaralak vagy akármi más, az Unió viszont, ha egyszer az életben konzekvens, és megteszi, amivel csak fenyegetőzik, hogy ilyen illiberális mocskoknak nem ad lóvét, akkor összeomlik a jól felépített biznisz, és ezt nem hagyhatja. Ennyi az egész történet, erről szól az orbáni életmű meg a mai beszéd, s egyben arról is persze, hogy a kitűzött cél érdekében milyen aljasságokra képes a kedves vezető. Most épp azt bizonyítja újólag, hogy gerinctelen, sunyi köpedelem.

Ez egy alamuszi bandavezér csupán, aki a híveknek eljátssza a macsó csávót, suttyomban pedig kegyelemért könyörög. Odakint, a nagyvilág szemében már nem egyéb, mint gyomorrontás, egy eltitkolt szellentés, mindenkinek terhes pörsenés és szégyellni való ismerős. Egy a gond vele, hogyan szabaduljanak meg tőle a legkevesebb, legkisebb fájdalommal és elviselhető veszteséggel. Ezzel szemben itthon még mindig a szabharcos hős, a nagybetűs férfi, a keménytökű magyar. Emlékezhetünk, a szép emlékű Goodfriend szóvivőt hogyan intette, hogy legyen férfi, álljon ki puszta ököllel szemtől-szemben, egy szál gatyában.

Most meg ezt látjuk tőle. Tényleg felfordul az ember gyomra, ami egyéni szociális probléma. Az viszont, hogy a deklaráltan utcai harcos összeszart gumigatyában menekül a ringből, neki megalázó és egy országnak terhes. Ezt, amin Orbán Viktor most keresztül megy, arcvesztésnek nevezik, midőn nyalogatja párttársai kezét, hanyatt fordul és a hasát kínálja megadásként, mint a magát megadó állat. Mindeközben a hazai vizeken még tartja a megvesztegethetetlen, tökös legény imázsát, már annak, aki nem lát át rajta. Azoknak ez is elég, és értük, meg a segítségükkel még folytatható harács miatt ez a mi Orbánunk most teljesen lement kutyába.

Pár napja kezdett vetíteni a Discovery csatorna egy csudálatos dokusorozatot “Az utolsó alaszkaiak” címmel. Olykor egészen elgondolkodtatja az embert, de ez itt nem a reklám helye, hanem az jutott az eszembe most, hogy az egyik szereplő indoklandó a modern dolgoktól való ódzkodását, azt mondta: “Soha nem bízz egy akkumulátorban!” Én nem tehetek róla, de erről Orbán ugrott be egyből, akit láthatóan naponta foltoznak össze. Ha és azonban a manus végleg lemerül, amire jó esély mutatkozik, mi lesz akkor a sikongató hívekkel, ahogy a porban hever majd az istenmacsó. Ez a kérdés, és ilyen felgondolásokkal nézze ma Orbánt, aki bírja.

Én azonban, mint már régebben ígértem, megyek a kertbe fütyörészni. Csak megmosom a hajam, és már indulok is.

Egy óvodás naplója 9. – Tizenöttye

Aszonta a zibojnéni a tennap, hogy máma meginjön a zabácsi mihozánk, aki ittvót gusztushuszba is, megelötte a migráncsnézéskó, megamikor átatta az ujj ajtót a vécéné. A zibojnéni izgulmá nagyon, mer a mútkó gusztushuszba is bajvót, félhogy mostis az lessz, mer mostmeg a zidusa van a márciusnak aszonta, a tizenöttye, és a huszárokat ünnepüjjük meg a Petőfi bácsit, megabemapót. Nem tudom kiaz a bemapó.

Fél a zibojnéni, mert gusztushuszba se értette senkise a szenteket, a bácsi kérdeszte is, hogy ki a zanyum, hogyhíják, montam neki anyu, asztá behítta a zibojnéni, hogy bajjok vannak velem mer szemtelemkettem a képvislőbácsiva. A zapu idegesvót otthol, amikor a zanyu emeséte nekihogy rossz is vagyok. Denem rám, hanem a képviselőbácsira vótmérges, hogy leveri a fejétneki aszonta a zapu, decsak megivott két sört asztá és enyugodott.

Tennap asztá csinátunk, a zibojnéni, a dadus meg mink gyorsan ijen zászlókat meg kókárdot. Tiszta pirossfehérződ let minden, hogyszép legyen mirea képviselőbácsi megjön, hogy tuggyunk ünnepeni, azér. Megisgyött máma, megin labdát hozot, má annyi labdavan a zoviba, minda rosseb, de mindigaszt hoz a képviselőbácsi. Meggyött, monta hogy mijenszép az ajtóa vécéné, megigérte, hogy a bejáratit is lecseréli, átaggyamajd aszt is. Örűt nagyon.

Aszittem, megin a szentekrő kezdel beszéni megin, mind gusztushuszba, demost a szabaccságró mesétmeg brüszelrü, nem tudomhogy mi aza brüszel, meg orbánbácsiró, migráncsokró megin. A pityu beiskiabát, hogy mennyünk megin migráncsnézőbe, mer szereti a kerittést, de a képviselőbácsi tölle is megérdeszte, hogy hívják a zapuját, pityu is montahogy apu. A zövét is behívattya a zibojnéni bisztos.

A kibözske meg aszt kérdeszte tölle, hogy mikoreszünk, mindig ezen jára feje neki, a képviselőbácsi megcsak hápogot, és monta a zibojnéninek hogy efog vele beszégetni iss. Aszt tölle nemkérdeszte, hogy híják a zapuját, bisztos tutta. A zibojnéni esirta magát, a dadus támogatta ki az ujj ajtón a vécébe, amikó a pityu ekezdett rohangászni, megnyeritett, nyihogot, hogyő most ló a csatába. A bélus meg puffogot, durrogott, hogy őmega zágyu.

Tiszta hangzavarlett, a képviselőbácsi is kiabáthogy csöndet, meghogy akkó nem adjaoda a labdát, de senkitse érdekelt. A pityu nyihogott, a bélus durrogott, a kisbözske meg vernyogott, hogyő éhes, mer mindigéhes. A dadus meg a zibojnéni visszajötek az zújajtón a vécébő és kértéka csöndet, de má mindenki ló meg ágyu vót, szaladgátak, lövöldöztek, a képviselőbácsi aszontahogy hallatlan, rezgett rajtaa kókárda.

Ordittott asztá, hogy mindenkinek a zanyuja nevét tunni akarja. A zibojnéni elájutt, és beelesett a zújajtóba, azmeg etörött, a képviselőbácsi liberálos botrányt kiabát meg nadrágszijjat, a dadus se birta tovább, enevette magát, amitő minda gyerekek is nevettek. A képviselőbácsi meg hápogot, hogy gyalázat, hazaárulás, énmeg gondótam, nekem a zanyumnak má úgyistuggya a nevét, ittrám szükség nincsen. Gondótam, vára dömperemmegyek. Ésmentem.

Leples bitangok

Letakarta tegnap a Fidesz és annak vezére a Weber útjába eső hazug és gyalázkodó plakátokat, mint a kiskölök, aki a keze mögé bújva lesz láthatatlan, és nem ér a neve, mert káposzta a feje. A két festői kép között az az egyáltalán el nem hanyagolható különbség, hogy az elsőként felskiccelt nem homokozó, hanem a szétcseszett életünk maga. Amely egyébként ott tart, mint amikor a laktanyában az elöljáró érkezése miatt zöldre festették a füvet, vagy a nagy és testvéri Szovjetunióban, ahogyan az idegenek csak a kijelölt útvonalakon közlekedhettek, hogy meg ne lássák a rögvalót.

Mélyebb előképe is van azonban Orbán gyalázatának, amely a ’36-os berlini olimpia, amikor szintén eltűntek az utcákról az uszítások, az antiszemita feliratok és minden más cukiság, hogy nagy, boldog és elégedett nemzetnek tűnjék a megnácult Germánia. Az is volt a felszínen és a kényes orrú világ számára tálalva, csak, amikor elmúltak az ünnepek, akkor a férgek újból fába szorultak, és útjára indultak a füstölgő gyönyörök. Ha álarcot adunk a sátánra, attól az még sátán marad, csak rá kell nézni, ahogy suttyomban kilóg a patája.

A Fidesz és a Néppárt Orbánnal és Weberrel az élen kéz a kézben néz hülyének mindenkit. Hogy adjunk a posztmodernnek, a bűn az nem lesz könnyebb, hiába hull a könnyed, más szóval egy lepel nem oldoz fel, még egyszerűbben a szar akkor is büdös marad, ha meghintjük rózsavízzel. A Néppárt és Weber ahhoz asszisztál voltaképp, hogy csinálja csak ez a féreg a szemétségeit, ha nem látom, vagy nem én vagyok a célpont. Viszont nem csak Junckerről lehet plakátot előállítani, hanem akármilyen köznapi beduinról is, rájuk terelve a horda gyűlöletét, az ebben a felállásban, weberi olvasatban tehát komilfó lenne. Különös egy idea.

De van más is. Sokan hitték száz éve, hogy a kiüresedett európai civilizáció csak a messianisztikus, romlatlan tisztaságú, szent Oroszországból kiindulva menthető meg. (Lásd máma Orbán tévképzeteit az országáról.) 1933-ban, a hatmilliós áldozatot követelő ukrajnai éhínség idején például rávették Edouard Herriot-t, hogy tanúsítsa, Ukrajnában minden rendben van. G. B. Shaw pedig még arra is hajlandónak mutatkozott, hogy egyenesen azt nyilatkozza, soha olyan bőséget és jólétet nem látott, mint amikor Ukrajnában járt. 1935-ben Romain Rolland pedig a Sztálinnal folytatott magánbeszélgetés alapján megrajzolta a humanista, felvilágosult bolsevik „uralkodó” képét. Így megy ez.

Ha azonban hazai vizekre evezünk és a baljós mai időkbe, feltehetnénk a kérdést, hogy vajon Weber úr hogyan képzeli kiegyenesíteni azoknak a beteg lelkét, akik évek óta fertőződnek, vagy, hogy a junckerező Orbán levél mért nem fáj neki. Mert nem látja? A téren ezt úgy mondanánk, hogy ne nézzük egymást madárnak, úri szalonokban viszont úgy fogalmaznék, ez csak cifra nyomorúság, az ördög simogatása, aki egy és csakis egy módon ért, ha határozottan valagba rúgják. Ilyet azonban hiába is várnánk az öltönyösöktől, az a kérges kezűek dolga volna, de ők is csesznek rá magunk közt szólván.

Nem tehetnek róla azonban, nem mindenkinek az a dolga, hogy a rezsim romlottságát leleplezze, nekem azonban igen. Éppen ezért újólag elmondom, hogy ez az egész elhallgatásokra, féligazságokra és hazugságokra épül. Mindenre leplet dobnak, ami nem rózsaszín lányregény. Elrejtik az évértékelőt, eltűnik az életből a homlessz és a szegény, nincs kórházi várólista és fertőzésbe belehaló betegek, nincs rasszizmus, antiszemitizmus, nem lopnak és nem uszítanak. Egyáltalán egy nagy, cukros-fahéjas boldogság az élet, amit a kedves vezető szakadatlan buzgó küzdelmei biztosítanak népe számára. Propaganda-körutazáson van az egész ország, és Weber korunk Romain Rollandja.

Nem a csalódottság mondatja ezt velem, mert józanul gondolkodva nem is lehetett egyebet remélni, sőt, akkor sem változna semmi, ha egyetlenünket tökön rúgnák. Illetve, akkor már a leplekkel sem kellene foglalkoznia, nem lenne miért emberi arcot ölteni. Másrészt, ez a Weber elmegy, Orbán pedig marad, és lesz másik módja a gyűlöletnek, mint a bohócnak zeneszerszám, továbbá azzal sem kell foglalatoskodnia a nagyérdeműnek, hogy csinálja, csak ne mutassa. Krumplileves lesz az a kurva krumplileves, Hitler náci, Sztálin bolsevik gyilkos, Orbán pedig a kései kisfiuk, akinek csak áttételesen tapad vér a kezéhez, de lesz az még igazi is. És mindeközben Weber átszellemülten mosolyog.

Petőfi is storno

Sajnálatos módon így, tavaszodván nem a rigófütty, hanem az a központi eleme az összes magyarok szélfútta életének, hogy az Orbán vs Néppárt csörtének mi lesz a kimenetele. Megy vagy marad, kirúgják vagy önként távozik, ő döglik bele, vagy pediglen mi. Szomorú ez, bús magyar élet, hogy minduntalan és szünet nélkül sorskérdésekkel kell bíbelődni ahelyett, hogy a rügyek pattanását tanulmányozná az ember, a hangyák útjait meg a fű ébredését, a lányok kurta szoknyájáról nem is beszélve.

Egyes okosok szerint Orbán a március 15-i ünnepélyt használja fel arra, hogy a kilépést bejelentse, megtámogatva a mennybemenetelt lengyel cimborájával és sok ezer, a mi pénzünkön fizetett bértapsolóval. Úgy, hogy az egész bagázs gondosan körbe lesz kerítve, hogy nyugodtan és zavartalanul rázhassák a ketrecüket felsőbbrendűségük és erejük biztos és hamis tudatában. Ha így lesz, márpedig mért ne lenne, akkor elkönyvelhetünk egy újabb gyalázatot, annak a napját, amikor újra elloptak valamit és megszentségtelenítettek.

A kokárdának régóta szaga van, október is leginkább már Schmidt Mária és Dózsa László, a karácsony a szánkók ünnepe, augusztus meg a korona úsztatásáé, mert mindent lerántottak a porba. A szavak is elvesztek, a nemzet hangalak ma leginkább a lopást idézi az emberben, és most dolgoznak azon, hogy a család is valami egészen mást jelentsen, mint évszázadokon át. Csürhe-csordává tették az ország népét. Ha és azonban Orbán március 15-én jelenti be, hogy a pártja szélsőjobbra el, akkor történelmi bűnt követ el.

Főbenjárót, ha tud még ilyet a mindenség meggyalázása után. Mert nem fog egyéb történni, ha mindez bekövetkezik, mint új szabadságharcot hirdet meg az elnyomó Brüsszel ellen, új tavaszt, a márciusi ifjak helyett pedig születnek majd újak, maiak, genyák a pesti srácok mintájára. Elveszik ezt is, ám ez még a kisebbik baj, a fajsúlyosabb, hogy 48′ hamvassága helyébe ezen a napon a fasizmus szürkesége tevődik, és tíz év múlva a történelemkönyvekben a liberális elnyomás elleni hős lázadás jeles dátumaként szerepel majd.

Így gyorsul fel utunk a pokolba, ami lejtmenet legfőbb bűnöse már nem is maga Orbán lesz, mert egy mentálisan beteg, hatalommániás, narcisztikus, kis trógertől más nem várható. Hanem, aki mellette a konc reményében ép elmével nézi a rontást és a dúlást, az is háborús bűnös, mert a parancsra tettem vagy nem tudtam róla nem jelent feloldozást. Ugyanígy a rajongó és hívő sokaságot sem menti fel a felelősség alól a tudatlanság, mert hülyének lenni nem erény, csak állapot, ha kínos is olykor.

Ha és amennyiben a kilépés bejelentése az ünnepen történik, akkor új szimbólum születik, új szentségek és új történelem, olyan cezúra, amely után – mint ahogy Auschwitz után sem lehetett ugyanúgy verset írni -, Magyarországon pedig nem lehet majd tiszta szívvel a másik szemébe nézni. Aki ezek után is Orbán után béget, magára veszi annak a terhét, hogy hazáját tevőlegesen segített a bevallott fasizmus felé terelni, ha tud róla, ha nem. Bár lehet, sokak gusztusa szerint levő ez az út, de mégis csak a romlásé.

Erről fog szólni ez az ünnep. Ez lesz az a nap, amikor Magyarország deklaráltan újra a lator nemzetek táborába lép, feledve tizenkét pontokat, erkölcsöt, becsületet, és ez nem kevés. Mindez benne lesz abban, amikor Orbán megnyalja a száját és züllött hangon elordítja az új csatadalt. Látom szinte az eltorzult képit, és a lengyel klakőröket, akik azt sem tudják, minek tapsolnak. Igaz, magyar bratankijaik sem, ami még nagyobb gyalázat. Én ilyenben részt nem veszek. Azon a napon fütyörészek a kertben, és majd szóljatok, ha megtörtént.

Pénzt! Még pénzt!

Kocsis Máté, aki mindenhez is ért, egy nyugdíjas körzeti állatorvos vagy hitoktató magabiztosságával állapította meg, hogy az Európai Unió megbukott. És tudja, ezt is tudja. Fűben is, meg fában is van orvosság, minden más bajra ott van Orbán Viktor és a Mastercard. Más kérdés, hogy Orbán gyógymódjából nem sokan kérnek, ő viszont a butaság, valamint a züllött aljasság bátorságával mondja az ökörségeit, és most épp ez a Csurka kebeléből kikelt alak volt a szája.

Mivelhogy más témájuk ezeknek egyáltalán nincsen, ezzel kelnek, fekszenek, erről álmodnak és ezt forgolódják álmatlanul, migráncsozott, mert mit is csinált volna szerencsétlen ember a Kossuthban, mint pártszócsőben, leánykori nevén rádió. Orbán Viktor pedig úgy tudja épp a világ megváltását, hogy a határvédelmet saját hatáskörbe kell utalni, és minden ország összes Pintérjei majd ezt megoldják, és ez még csak nem is újság. Az sem, hogy úgymond elvonná Brüsszeltől a határvédelmet – is – ez az Orbán.

Viszont az már igen, hogy ekkor a kiadások felét kötelezően ki is fizettetné. Egészen egyszerűen bővítené a migráncsbizniszt, mert emlékezhetünk, hogy visított Orbán, hogy Brüsszel fizesse ki a kerítésének felét, azét a kerítését, amit senki nem kért tőle, és voltaképp semmire nem is jó. Senkit meg nem állít, nincs is kit, csak ilyen láger-feelinget ad az országnak, de az anélkül is megvan, úgyhogy a buzgalom fölösleges. Viszont a kötvénybuli kifutóban, a lóvé meg jó lenne a fiúknak, mert nagy a hiénafalka.

Ha ez a lázár, amit ez a Kocsis fölvázolt, megvalósulna, akkor el lehetne számolni aranyáron a falusi budi nívójú kilátókat, amelyek a drót mellett magaslanak, mint – führerünk szavaival – világra szóló építmény, és más furmányos módját is lehetne találni a lopásnak. A fiúk ebben felettébb leleményesek, csak ne akarnának hülyére venni mindenkit. A Józsikat lehet, de az Uniót, főleg azok után, hogy milyen veje van az embernek, nehéz lesz. Egy Helios-ügy után az ember azért kussolna. Az ember.

De ez is még mindig csak egy aljas bűnbanda, vagy furmányos utcai árus rugdalózása, aki olyan zoknit akar eladni neked, amit megvenni nem akarsz. De jön utánad a rakott szoknyájában, a zoknival szandálos lábával, és tolja az orrod alá, hogy vedd meg a nyüves zokniját. Ez a tempó Orbán tempója, és még csak nem is emiatt kell a népének szégyenkezni miatta – már, akinek van erre energiája még -, hanem más, cuki aljasságok miatt.

Énnekem helyette is ég a pofám, amikor nagy hangon a különféle tolvajlásokat pátoszos köntösbe csomagolják, ezzel próbálva meg a bűnt szentté avatni. Például ez a kerítés, mint a fehér faj védelmezője, az ukrán nyugdíj, mint a nemzet összetartozásának szimbóluma, a vajdasági stadion úgyszintén, és se szeri, se száma a cifra hazugságoknak, amelyek az egyszerű lopást nemzeti érdeknek állítják be. Így még arra is igényt tartanának, hogy az ember aléltan tapsoljon neki, ami nehéz feladat, énnekem meghaladja a véges erőimet .

Már ez is minősített aljasság, az viszont már nem is hab a tortán, hanem szülinapi felfújható ugrálóvár, amikor még azt is az ember képibe tolják, hogy mindezekhez nekik magasztos felhatalmazásuk van. Most épp a CÖF-ös Csizmadia magyarázta ezzel a Juncker-es plakátokat, hogy szinte a mimagyarok követelik azokat, és okként, indokként meg magyarázatként a népszavazást és a nemzeti konzultációt emlegette, mondván, azok során kérte a nemzet a plakátokat a pofájába. Könyörgött érte szinte.

Felhatalmazása van Orbánnak a népétől ezekre a plakátokra, delirálta Csizmadia, újólag bizonyítva, hogy a valósághoz csupán annyi közük van, hogy pofán köpik azt. Emlékeim szerint – de szóljatok, ha rosszul tudom – a népszavazás érvénytelen volt, mint ahogyan a konzultáció is olyan, amilyen. Ember nem tudja a tartalmát, mégis erre hivatkozik ez a Csizmadia, mint felhatalmazás, amiből is tudjuk, hogy itthon vagyunk, Alice-ok a tükör másik oldalán ámulva és tehetetlenül.

Ha volna rá érkezésem, több kötetnyi listát írhatnék arról, mi mindenre nem kapott felhatalmazást sem a Fidesz, sem Orbán Viktor Mihály. Elsőként azzal kezdeném, arra sem, hogy ezt a Csizmadiát közpénzből tupírozza, s ha már téma, a kerítés felépítésére sem, és így szépen sorban haladva eljuthatunk odáig is a formállogika kegyetlen linearitását követve, hogy miniszterelnökségre sem kapott semmiféle többségi meghatalmazást. Kicsalta magának úgymond a megváltó szerepét, és olyan is benne.

Legitimitása annyi, mint a népszavazásé, amelynek az eredménye pár év után – mint látjuk – Csizmadiánál, de az összes többinél is győzelem, pedig bukta volt, érvénytelen. Így változik meg már a szinte jelen történelme is, minden relatív és bizonytalan, s jelenleg ott tartunk, hogy ilyen GYODA-szerű képződményekre kérünk pénzt, ami már annyira röhejes, hogy sírni való. És ezek vezetik az országot, és ezek döntik romba harsonaszóra, miközben szándékuk már csak annyi: Pénzt! Még pénzt! – Amíg lehet.

Szinte hallani a vágyakozó lihegést.