Harmadikán, délután negyed ötkor

Cili néni eléggé meggondolatlanul tegnap délelőtt még azt operatív törzsezte, hogy hosszú lesz a járvány, az elején vagyunk, nem látni a végét, szóval mondta bele a bizonytalanságait a kamerába, meg azt határozottan, hogy a panelproli levegőzzön az erkélyen. Napsütéses, szeles tavaszi nap volt, a madarak csivatoltak, felhők szálltak az égen, és közöttük megbújva ott settenkedett a szentlélek, aki suttyomban megszállta Orbán Viktor Mihályt. Beléje költözött mintegy, és megadta neki azt a képességet, amit amúgy embernek soha, hogy biztosan lássa a jövendőt, ilyképp hatalmat nyerjen a halál felett. Mert az élet fölötti minden jogok és igazgatások már amúgy is a birtokában vannak immár tíz, kurva hosszú éve.

No most, az a dilemma, hogy két hét az mennyi idő. A végtelenhez képest semennyi, egy légynek a fél élete, Cili néninek meg elég sok ahhoz, hogy ne lásson a mélyire, vagy csak titkolják előle a kimeneteleket. Mert csak ez magyarázhatja, hogy amit ő nem tudott délelőtt tizenegykor, azt Orbán Viktor Mihály meg délután háromkor igen, és itt jön képbe a szentlélek hatalma. Mert jótevőnk kijelentette ekkor, hogy a járvány május harmadikán tetőzik, egy perccel sem előbb vagy később. Jön a járvány, mint a víz, amit hajdan Bakondival néztek, hogy mikor tetőzik, várták a csúcspontot teli szakértelemmel, hogy nem állhatom meg iderakni pöttyet, hogyan volt akkor, mert így lehetett most is, csak gumicsizma helyett szkafanderben.

Öblözet – mondja Orbán Viktor
– “Az állomány ebben a pillanatban a vacsorát hajtja végre” – jelenti Szabó őrnagy a miniszterelnöknek.
– Mennyi ez még? – kérdi Orbán Bakondit.
– Már hogy értve? – kérdez vissza a tábornok. – Időben?
– Amíg fel fog jönni – mutat a Duna felé Orbán.
– Erre még nem hogy még egyszer ennyi, hanem még… – próbálja magyarázni a helyzetet egy szakember külsejű férfi, de Orbán Bakonditól várja a választ:
– Mennyi a víz? Szerinted mennyire jön még föl? Másfél méter?
– Onnan? Igen! – feleli Bakondi.

Nem volt ez másként. A szakértő gárdával álltak ott, számolgatták a duci ujjaikon a vírusokat, egy, kettő, mennyi, hogy harmadikán lesznek a legtöbben, délután negyed ötkor épp. Svejk jutna eszembe, ha meg nem sértődne az összevetés miatt, úgyhogy inkább nem jut. Cili néni ezért megint, aki még délelőtt, amikor sötétben tapogatózott csak az összes operatív ember, alig is tudtak valamit, mert a méltóságos úr még nem világosodott meg, szóval tizenegykor azt mondta, hogy kies hazánkban hatvanegyen vannak lélegeztető gépen. Viktor Mihály pedig az igazság birtokában azt delirálta, hogy harmadikára meglesz a hatezer gép, amire szükség lesz, később pedig nyolc. Mármint ezer. Mármint gép. Mármint lélegeztető. Mármint meglesz.

No most, ha Viktor Mihály kijelölte, hogy május harmadikán tetőzik a járvány, mint hajdan a víz, akkor hatezer embernek kell szörcsögnie a gépeken, akárha Hermine Kleefeld kisasszony tüdeje a Varázshegyben. S hogy így történjék, addigra elő kell állítani ötezerkilencszázharminckilenc (5939) oxigén után epekedő honfitársat, hogy Orbánnak igaza legyen. S hogy mindeközben Szalacsi bácsi, meg a zoxigén jut eszembe erről az egészről, arról én nem tehetek. Viszont később majd meglesz a nyolcezer gép is, ahogyan azt az ötéves tervben Viktor Mihály pár héttel ezelőtt kijelölte, csak az a kérdés, mi a francnak, ha a csúcson elég hatezer. Akkor mennek a raktárba a beléptető kapuk mellé talán.

Úgyhogy, nagyon sok sebből vérzik ez az egész De, hogy oldjam a mélyben megbúvó tragédiát, felidézem még azt is, amikor az sms-es Pintérrel szakértettek ezek ketten a hóvihar után.

Orbán Viktor felveszi a bakancsát a jobb lábára is.
– Na, hogy állsz, Sándor?” (Sándor nincs sehol)
És még egyszer: “Na!”
Egy tűzoltó félreállítja Orbán autóját az autópályán, hogy ne akadályozza a mentési munkálatokat.
Orbán lehúzza az ablakot, hogy felismerjék, de senki nem foglalkozik vele, mert éppen egy autót tolnak le az útról.
Orbán Viktor és Pintér Sándor kiszáll az autóból, Pintér jó munkát kíván a tűzoltóknak, aztán megpróbálnak beszélgetni velük.
Orbán Viktor kezet nyújt a tűzoltónak, de nem néz rá.
Bár már elköszöntek, csak tovább beszélgetnek.
Orbán már nagyon menne tovább, de Pintér elkezd telefonálni. Orbán Viktor elküldi a tűzoltókat, hogy menjenek, de Pintér még mindig telefonál, és nagyon hideg van.
Pintér Sándor rendőrökkel beszélget, aztán mutogat, és elmondja a rendőröknek azt, amit valószínűleg úgyis tudnak.
Orbán Viktor havat lapátoló tűzoltókkal kezez. A szembejövő sávban egy kamionos vagy örül vagy megijed, de nagyon hangosan dudálni kezd.
Orbán Viktor egy szembejövő rendőrautó sofőrjétől érdeklődik, hogy “erő, egészség, hogy állunk arra?”. A rendőr még be sem fejezi a mondatot, Orbán azt mondja, jó munkát és továbbhajt.

Így valahogy, következésképp mind megdöglünk.

Kupleráj a laktanyában

A Semmelweis Egyetem rektora interjút adott a prostisrácoknak, amelyben pajkosan kifejtette, hogy a kórházi ágyak felszabadítása hadgyakorlat volt. Magam inkább mindenfajta okot, indokot, észszerűséget, erkölcsöt és empátiát nélkülöző, ógörög tragédiákkal övezett aktusnak látom testvér-, és anyagyilkossággal, plusz még nemzethalált vizionáló romantikus festménynek. Különös idők a mostaniak. Minden napunk ilyesmikkel van tele, az ember szíve nehezen bírja, olykor meg is szakad. Úgy kell megstoppolni, összeöltögetni, hogy verdessen, kalimpáljon még kis időre.

A katona lényegénél fogva, mintegy a szubsztanciájából fakadóan csörtet, csattog a talpa, eltipor gyerekjátékokat, handabandázik, ütemre énekel meg ordibál. A katona nem épít, hanem elfoglal, rombol és birtokba vesz, a katona nem gondolkodik, hanem cselekszik, a katona nem ember, hanem gép. Hogy rektor úrnak szervilizmustól verdes a nyelve, az az ő egyéni nyomora, hogy a kórházakat hadgyakorlati terepnek tartja, az meg a miénk. Ebbe fogunk beledögleni, hogy a kedves vezető valami perverz, infantilis vágyaktól irányítva és vezérelve katonásdit játszik, s közben szuszog.

Régi mániája ez, csak most látta elérkezettnek az időt, hogy szabadjára engedje az ösztöneit, sőt, megszerezte hozzá a korlátlan és fékek nélküli lehetőséget is, amitől konszolidáltabb helyeken már nácinak tartják. S ha másutt épp nem is annak, de elborzasztó tankönyvi példának, hogy látod, Jürgen, mivé fajulhat demokrácia hiányában egy ember. Sápítoznak, és pénzelik, miközben a csürhe a képükbe köp. Hogy ez meddig mehet, az is hangszórót érő kérdés, ha megérjük egyáltalán. Háborúban ugyanis meg szoktak halni az emberek, mi pedig harcban állunk, bár nem tudjuk, kivel.

Operatív törzs, kórházparancsnok, cégtábornok, egyenruhások mindenütt, meg az Orbán lázáros agyában. Szép ez a permanens harsonaszó, főleg, ha már valami eredményét vagy hasznát látnánk, olyan viszont nincs neki. Amihez érnek, szarrá megy, hajfestőkesztyűt küldenek beteggondozásra, élőhalottakat hajítanak ki az utcára, fertőzött öregeket küldözgetnek vissza a kórházból, miközben folyik a féktelen, gát nélküli gyalázkodás. Mert a veszélyhelyzet értelmezésükben arra való, hogy megbüntessék a nem fideszes polgármestereket, s rajtuk keresztül az engedetlen lakosságot.

A katonai fegyelem erre szolgál. Hogy az egész úgy nagyjából egy kuplerájt takar, azt a Mária néni úgysem látja, ha meg esetleg igen, akkor ki nem szarja le. Amiben flottul mennek a dolgok a harsonaszóban, az a szerzés. A dobozos vállalatot állami felügyelet alá vonták, egy nap múlva fideszesek irányították, és megtehetik akármivel, csak odabiggyesztik, hogy nemzet meg érdek, s már viszik is. Olcsóért adnak a cimboráknak, drágán vesznek tőlük, Orbán beszerzője a saját apjától rendel ötmilliárdért maszkokat, ami pénzt einstandolnak a járványra hivatkozva, futballistáknak adják.

Jó, cserébe fehérrel világítják meg a Puskás Arénát az egészségügyben dolgozók tiszteletére, akiket viszont Kásler Romániába küldene dolgozni. Ez még köznapokon is vérlázító, vészhelyzetben viszont nemzet elleni bűntett, s ha már háborúsdi, akkor tudjuk, mi szokott az ilyen vége lenni. Egyébként mindenki teljesen meghülyült az ágyúdörejben. Kies városom polgármestere is élen akar járni a szabályok diktálásában, és olyat sikerült összehoznia, hogy a Főterükön kötelező a szájmaszk használata, viszont a fagyizók nyitva lehetnek. Hát, nyaljuk azt a kurva fagylaltot a vásznon keresztül.

Ilyen dolgok sikerülnek, ha az ember nem gondolkodik, csak parancsokat osztogat. De nem bántom ezt a mi polginkat, jószándékú, csak a jelek szerint kissé bávatag, szemben viszont Orbánnal, aki pedig gazember. Végeredményét tekintve még azt is mondhatnám, mindegy, de akkor tévednék. Ezzel a mi kisfőnökünkkel esetleg lehetne beszélni, míg a nagyméltóságú úrral meg nem, mert nála van a bölcsek köve. Legalábbis úgy érzi, s ha valaki netán kétségbe vonná, azt a tábornokai (meg a közlegények) szépszerével kiiktatják. Ezért van szükség háborús vészhelyzetre és nem másért.

Csak a járvány

Barabási Albert László fizikus azt mondta erről az egész járványról, meg mindarról, ami vele jár, nem lesz olyan, hogy egyszer csak hirtelen vége szakad, hogy máma van, holnap meg nincs, hogy egy csapásra kivilágosodik a tajtékos ég. Elhúzódó bajokról, lassú gyógyulásról beszélt járványügyileg, gazdaságilag meg a lelkekben is, arról azonban nem, hogy teljesen más lesz minden, ha már nem az most is. A Fidesz, illetőleg Orbán Viktor a járvány ürügyén fejezi be az ország legyalulását, az atombombát már ledobták a felhatalmazási törvénnyel, náluk van minden, és most nézik, ahogyan a járvány a képükre szabja a világot.

Amiről mesélni akarok máma, azt a Népszabadsággal modellezték le, ha emlékszik még valaki arra, hogy valaha volt egy ilyen lap, pedig csak négy éve végezték ki. Kivéreztették, fölvásárolták, megszüntették arra hivatkozva, hogy ezt kívánta a gazdasági szükségszerűség, pedig csak veszélyeket láttak benne. Viszont a módszer és a recept működik. Akinek minden hatalom a kezében van, az képes arra, ne kelljen látványosan és saját kezűleg elvégezni a piszkos munkát, csak meg kell várni, míg az alany közelít a végelgyengüléshez, és máris könnyűszerrel bekebelezhető. Most elég lesz rámutatni a járványra, ő a bűnös, mert a rezsim azt ment meg, akit jónak lát.

Tegnap az egyik sajtóipari termékben egy eddig nagyon jól menő kávézó tulajdonosa öntötte ki a szívét arról, hogyan megy gajra minden, nullázódik le ő és jutnak koldusbotra az alkalmazottai. Részletesen elmesélte, hogyan nem menti meg az állam a vállalkozását, holott megtehetné, és más országokban meg is teszi, de valami ismeretlen és különös ok miatt itt nem. (Népszabadság) “Két munkatársam is kénytelen albérletét feladni, egyikük kisgyermekét egyedül nevelő anyuka. A többiek talán a májust kihúzzák majd még. És utána?” – így fejezte be panaszolkodását, és ezzel mindent elmondott kicsiben, ami nagyban is igaz sajnálatosan.

Amikor majd fölébredünk ebből az álomból, apránként, ahogyan Barabási mondta, és körülnézünk a kietlen világban, azt fogjuk észrevenni, hogy minden ezek kezében van, még a legutolsó újságosstand is, mert életben csak az marad, aki lojális. Ahhoz, hogy támogatást lehessen kapni az államtól ebben a vérzivatarban, pályázni kell, és az kap majd, akinek a vállalkozását nemzetgazdaságilag kiemeltként értelmezi majd a döntéshozó testület. Ha valaki tehát rosszalkodott vagy most nem fér a bőrébe sorosilag, akkor úgy jár. S majd, amikor a fideszcápák fölvásárolják fingért-húgyért a boltját, akkor széttárják karjaikat, és azt mondják, csak a járvány.

Ahogyan a g7.hu portál fogalmazott szintén tegnap: „A kormányközeli vállalatok sok készpénzen ülve várják a nyomott áron kínálkozó felvásárlási célpontokat a gazdaság számos ágazatában.” Továbbá: „Nehéz nem észrevenni, hogy az a két szektor, amelyeket a kormány (teljesen fonák logikával) a válság idején adóztat meg, éppen azok között van, ahol a kormány korábban térfoglalásra készült.” – Magam sem mondhattam volna szebben, illetve én csak csúnyábban mondhattam volna, mert nem vagyok szenvtelen közgazdász, hanem író ember, aki olykor az érzelmek bevonásával próbálja meggyőzni olvasótáborát az igazáról.

Ez pedig a másik teljesen kilátástalan dolog, ha az ember a barlangjában ülve szórja izsajási átkait, mivelhogy ezt teszi már kilátástalan évek óta, most pedig különösen. Legfőképp azért, mert objektív okok miatt mindenki fotelforradalmár, ha akarja, ha nem. A járványra mutogatva zavarják be a lakásásba a legvérmesebb lázadót is akár, míg ők odakünn a rendőrségtől és hadseregtől megtámogatva – már a kórházak és vállalatok élén is – megszerzik, amit csak akarnak, s mire ez elmúlik, vagy nagy kegyesen kijelentik, na, jó elmúlt, arra jövünk ki a napvilágra, hogy minden az övék. S ha igaz az, amit Barabási Albert László mond, hogy csak lassacskán lesz vége, az viszont bizonyos, hogy akkor viszont teljesen.

Csokipapír

Kásler Miklós kirúgta az Országos Orvosi Rehabilitációs Intézet igazgatóját, mert valószínűleg nem tetszett a képe. Volt valami indok, de lehetett volna egészen más is, mint ahogyan előtte pár nappal a Fejér Megyei Kórház vezetőjénél is találtak valamit, hogy meneszthessék. Mire nem jó a veszélyhelyzet meg a rendeleti kormányzás, ezek örve alatt sokkal flottabbul el lehet intézni olyan dolgokat, amelyeket a köznapokon is lehetne, csak macerás volna. Megszabadulva mindenféle egyeztetési színjátékoktól, meg a szavazás álságos időtöltésétől, katonásan, vezényszóra mennek a dolgok.

Ilyen volt az is, hogy pénteken arra ébredtek a magyar munkások, megjelent a Magyar Közlönyben, hogy a cégek egyoldalúan bevezethetik a huszonnégy hónapos munkaidő-keretet, ami azzal jár, hogy dolgoztathatók havi egy pihenőnappal, robotolhatnak heti hatvan órát túlórapótlék nélkül, sőt, ilyen időkben, amikor leáll a gyár, negatív órákat gyűjtögethet a dolgozó, amit meg kell fizetnie, ha el akarna menni a cégtől, vagy épp nyugdíjba készül. Mindezt azért, mert a kedves vezető szereti a népét, a szíve csakis érette dobog, és nem másért, ezért rohangál most reggeltől estig Michelin-babaként.

Valahogyan itt kell tartani a rabszolgatartókat, hogy kilegyen a statisztika a munkaalapú társadalomban. De például a kultúra területén dolgozók is boldogok lehetnek, mert novembertől nem lesznek közalkalmazottak. Ez is fontos volt járvány idején, ahogyan a Budapest-Belgrád vasútvonal dolgainak titkosításával sem lehetett várni, meg a többi cuki kurvasággal sem. Mondom, egészen könnyen irányíthatóvá vált az ország is, mint ahogyan minden diktatúra is olajozottan működik, csak csettinteni kell, és kész is, későbben majd elég lesz morrantani egyet, és máris teljesül minden óhaj.

Addig is azonban, míg ezt a vágyott, és hatalmi szempontból ideális állapotot elérjük, az általánosságok helyett nézzük a mi kedves vezetőnk és népe ambivalens viszonyát. Mégpedig azért, mert az Országos Orvosi Rehabilitációs Intézet dolgozói, miután tapssal, énekszóval és könnyekkel búcsúztatták el igazgatójukat, levelet intéztek Orbán Viktor miniszterelnökhöz és Pintér Sándor belügyminiszterhez, hogy – hozzá miért, az nem egészen világos – nézzenek ennek a Káslernek a koszos körmére, és bírálják felül annak kirúgási döntését, ha lehet. Nem fog lehetni.

Ez az aktus egyébként a végső kétségbeesésé, a halálraítélt kegyelemért esedező levele, de mindent el is mond kis hazánk berendezkedéséről és működéséről, hogy hogyan mennek itt a dolgok. Remélhetőleg a kétségbe esett dolgozók nem leledzenek abban a tévhitben, hogy a kedves vezető, aki ezekben a napokban még az utolsó disznóólat is felkeresi, hogy ott hőmérőztesse magát, szóval, hogy a méltóságos és kegyelmes úr nem tudott a főnökük kirúgásáról, illetve nem hagyta jóvá maga is. Dehogynem, talán még a személyes kívánsága is volt, mert esetleg húsz éve rosszul nézett rá ez az igazgató.

Ki tudja? Viszont a járvány és a felhatalmazás meg a vészhelyzet módot ad minden függő vagy eddig félig-meddig demokratikus nehézségekbe ütköző aljasság megtételére. És ezt ne úgy tessenek gondolni, hogy eddig nem azt csinált, amit akart, dehogynem, csupán számos akadállyal megküzdve érhette el aljas céljait, amely gátak most eltűntek, rossz képpel: leomlottak, mint Jerikó falai, hogy Nagy Feróról is megemlékezzünk. Csakhogy ez a levél, hogy ettől mit remélnek ezek a kétségbe esett dolgozók, hogy milyen csodában is bíznak, ez momentán nehezen kihüvelyezhető.

Mert ha ők ugyan és talán nem is, de én például egészen élénken emlékszem 2014 decemberére, mikor is a szintén halálra vált dohányipari dolgozók küldtek csokit a Parlamentbe, hogy felhívják a figyelmet, és kérjék, ne szavazzák meg a TrafikMutyi 2.0-ás törvényt. A csokoládé hátoldalán ez állt: “Én azt szeretném az angyalkától, hogy a szüleink ne veszítsék el a munkájukat. Segíts kérlek tejesíteni! Szavazz nemmel a dohányipart érintő törvényekre!” Orbán mit tett erre, na mit? Semjén haverjával fölzabálta a csokit, a törvényt megszavazták, a dohányipari dolgozóknak pedig még csak annyit sem mondott, bakfitty. Így valahogy.

Ferde a képe vagy nem ferde?

Tegnap reggel, amikor a nyúl még meg sem igazán érkezett, csak úgy félúton volt a kék ibolya és a zöld erdő közt, és Krisztus urunk sem támadott föl teljesen, csak nyújtózkodott csupán meg a szemeit dörzsölte, tehát ide s tova elég korán kijöttek az adatok, hogy mennyien kapták el a kórságot kies hazánkban, és mennyien haltak bele sajnálatosan. Ezt pedig a sajtópari termékek közzé tették, az ilyet hírnek nevezik ugyanis. No most, az egyik orgánumnál hozzászólt egy nyájas olvasó, mondván, menjen az orgánum és annak újságírója az annyapicsájába, hogy még húsvétkor is csak a rémisztgetéssel van elfoglalva, kelti a pánikot, ennek semmi se szent.

Karácsony, illetve advent óta az ilyet bízvást nevezhetjük szent szánkó mentalitásnak, amely arról ismerszik meg, hogy fölháborodik, ha a valóság belepofátlankodik a pátoszába. Most is voltak olyan orcátlan alakok, akik nem átallottak épp a szent ünnepen megmurdelni, azok se néznek se Istent, se embert, meghalnak, amikor kedvük szottyan. A liberális sajtó meg velük riogat, összejátszanak ezek, Soros irányítja az egészet meg a Gyurcsányi. Ehhez képest milyen derűs mindig miniszterügynök elvtárs a szkafanderjében. Most is, midőn meghőmérőzték, s látták, készül épp kihűlni, pálinkát óhajtott pajkosan, ezzel is jelezve, mennyire a nép egyszerű gyermeke ő. (És tényleg, csak másként.)

Tán még kacsintott is olyan róka módra, ahogyan Kádár apánk szokott. Neki krumplileveses volt a képe, Orbáné velőspacalos, az idő körbefordult. Az a bohózat egyébként, amit Orbán itt, ezekben a napokban előad, minden pénzt megér. A faszi elemelkedett az anyaföldtől, vibrálva levitál a bávatag népeknek, hőmérőzteti magát meg jópofizik. Ha nem lenne elrémisztő, hogy egy katasztrófa felé tántorgó országban teszi ezt, még mókás is lehetne, így azonban csak lehangoló. Van ebben az egészben valami végtelenül mucsai, ahogyan olykor ingujjban, máskor meg talpig fehérben nyüzsög, mindenhol ott igyekszik lenni, kampányol a hullákon csűrdöngölve.

Ez lesz a módi most már végtelen időkig. Mert az igazságügyi minisztere szintén tegnap egy interjúban kifejtette, ha lesz olyan rendelet, amit most kiokádnak magukból, és hasznosnak bizonyul a rezsim számára, azt majd megszavaztatják a parlamenttel, és máris nem rendeleti lesz a kormányzás. Azt mondta ezzel az őt kérdezőnek egyébként, ami amúgy a módi, hogy pofád befogod. Az a megdönthetetlen bizonyítéka létezésének jogosságára, hogy kétharmada van, a nép tehát akarja őt nagyon. Hogy miképp kerekedett ki ez a szám, arról nem beszélünk, egyáltalán az egész művelt nyugat kussoljon, örüljön, hogy luk van a seggén.

Mindez ugyan mellékszál, de mutatja azt a közeget, amelyik a tükröt okolja a képe ferdesége miatt, a valóság elmegy a francba, halottakkal nem foglalkozunk, húsvét van, ha ugyan Bosch képére való is, de a miénk. Tudjuk már, az a téma, hogy kinyílott a pitypang, így, ha egy írás a valósággal való egyezést mutat, az csak a véletlen műve lehet. Egy diktatúrának ha ugyan el nem is nézzük, de megértjük ebbéli buzgalmát és törekvését, de, hogy az alattvalónak se legyen igénye az igazságra, az már delikát. Ez a permanens ünnep állapota, amit drága nagyanyám örökbecsűjével tudok lefösteni, aki így szokott rendet vágni a családjában ilyen húsvétokon: nem beszilünk, ünnepülünk.

Ehhöz tartjuk magunkat, és az alattvalói igényeken kívül – miszerint ne keltsen a sajtó pánikot azzal, hogy közli, nagy a baj –, jól látszik az is, hogy minden nagyon jó, mindennel meg vannak elégedve. Miniszterügynök elvtárs mindenütt ott van, megvéd minket, s ha és ugyan olykor hullanak is az emberek, az a Karácsony bűne, később majd másé. A nyájas olvasó is bizonyára, aki elemi erővel háborodott fel, hogy a valóság nem passzol a képzeletéhez, akkor is valószínűleg csodálkozik, ha ő lesz soron, és a halálos ágyán fuldokolva meg bugyborékolva olyan testamentumot tesz majd, meg ne írja senki az elmúltát, mert csorbát szenved az ünnep fénye. A szentmise véget ért, menjetek locsolni.

Puha számmá rothad

Valamikor a XVIII. század közepe táján Párizsra kitartó és bőséges eső hullt, olyannyira, hogy a városban lévő köztemető talaját eliszamosította, leolvasztotta, és sorra kerültek elő a föld alól a csontok és félig elbomlott hullák. Soha nem látott mennyiségben okádta elő a föld a maradványokat, hogy már valamit tenni kellett. Ekkor kezdték elhordani éjszakánként a föld addig rejtett tartalmát a régi kőbányába a város alá, így jöttek létre a katakombák mint turista látványosság. Éveken át cipelték a csontokat a föld alá, mert a halottak jóval többen voltak, mint az élők, viszont úrrá lett rajtuk Marquez borzalma, a halálban meglévő másik halál, a feledés.

A koponyák, lábszárcsontok valaha élő emberek voltak félelmekkel és vágyakkal, örömökkel meg reményekkel, viszont ma már a nevükre sem emlékszik senki. Számmá váltak, hogy kétmilliónyian vannak a hajdani kőbányában, mint ahogyan szám csupán, hogy a száz évvel ezelőtti spanyolnátha járványba ötvenmilliónyian, a II. Világháborúba mag hatvanmillióan, aztán az elsőbe ennyien, Sztálinba annyian, Pol Potba meg emennyien haltak bele. Tele van a világ gyilkosokkal, legyenek azok vírusok vagy emberek, számolatlanul hullanak tőlük az népek, hogy a végén kijöjjön egy keretszám, hogy ennyi ezer vagy millió.

Ennyi iszonyat, mert a halál magányos és nem közösségi műfaj. Hiába fogják az ember kezét közben vagy törölgetik a homlokát, amiről Ivan Iljics tudna mesélni sokat, ahogyan az ember feloldódik és számmá válik. Ahogyan halljuk ma napra-nap, hogy ennyi meg annyi, nincsenek nevek meg életek, darabszám van, egy tucat, ötezer, tízmillió. Ennek a közepén tartunk épp, és ilyennel nem szórakozunk. Ilyesmit politikai célokra nem használunk, vele és általa hatalmat nem építünk, ellenfeleinket nem járatjuk le, nem nyerészkedünk rajta, mert ha így történik, nem vagyunk méltók az ember névre, viszont kiérdemeljük embertársaink megvetését.

Meg, hogy pofán köpjenek, azt. Idős honfitársainkat nem engedni letesztelni, majd visszaküldeni őket a társaik közé, hogy fertőzzenek bátran, ez aljasság, merészebben gyilkossági kísérlet. S ha emiatt politikai ellenfelünkre mutogatunk, az szóval ki nem fejezhető cselekedet. S nem azért, mert az ellenfelet sajnálnánk – őt is –, hanem, ahogyan az idős polgártársak számmá válnak épp a szemünk előtt és a hatalom számára. Igaz, többet neki soha nem is jelentettek, darab-darab, krumpliért vehető szavazat és álságos pátoszos dumák. Viszont egyszer lehull az álarc, mint most is, és ott áll előttünk az embertelenség csupaszon.

Húsvét van máma, ezért Cecília néni nem örvendeztet meg bennünket elferdített számokkal, viszont arra intett tegnap, hogy zaklatottságunkban ne zabáljuk agyon magunkat. Hasznos útmutatás, ez az egyedüli veszély, ami fenyeget, hogy elcsapjuk a gyomrunk a zsíros sunkával. Főleg úgy, hogy a nagy népmentés közben sunyiban és sutyiban megjelent a Magyar Közlönyben, hogy a munkáltató – úgyis, mint multi – bevezetheti a huszonnégy hónapos munkaidő-keretet. Ez még jobban kiszolgáltatja a magyar proletárt, félig rabszolgává teszi, ami mutatja, mi a fontos a kedves vezetőnek. Hát, nem a népe boldogsága, az biztos.

És már megint itt vagyunk a számoknál, mindig ide lukadunk ki. Jézus hiába támadott föl, hogy napi kontextusba helyezzük a mondanivalót, mégpedig elsősorban azért, mert az emberi faj, főleg, ha magyar, s legfőképp, ha fideszes, nem méltó a megváltásra, mert abból is boltot csinál a maga hasznára. Hogy visszatérjünk induló tételünkhöz, a párizsi katakombákhoz, az ottani csontoknak legalább annyi örömük van, hogy látványosságok lettek, de nekünk mi marad, ha elvisz a kórság? Ennyi se. Cecília néni bejelenti majd kedden, hogy újabb ennyi meg ennyi halott, de ők különben is göthesek voltak, így jártak. És ezzel vége is az egésznek, mintha soha nem is lett volna semmi se.

Sci-fi

Németh Szilárd mozgósította a velőfoltos tankjait, Bakondi György elsírta magát az M1 aktuális műsorában, és még Kósa Lajos sem találta a szavakat, így kupakokat és tuszihutikat emlegetett. Sőt, Pataky Attila is megszólalt, hogy na, mit mondtam, amikor egyre több helyről jelentették, hogy teljesen váratlanul feltűnt egy azonosítatlan alak. Teljesen fehér és szőrtelen, szemei sötétek és véreresek, orra olyan, mintha a majmok bolygójának szereplője lenne, s mégis valami készülékben végződik, zömök, természetellenesen rövid a karja, szemben a nagy gyomrával. Többen rohamosztagosnak vélték, Darth Vader beosztottjának, Kis János nyugdíjas szerint pedig ő maga a megváltó úristen, de a felesége adott neki egy maflást, így inkább befogta a lepénylesőjét.

Általában elhagyott, alagsor-szerű, omló csempéjű helyeken tűnik fel, szemben vele egy ember, aki maszkkal takarja az arcát, a csupafehér alak lehelete tehát biztosan dögletes vagy mérgező. Elemezték a képeket, de nem tudták megállapítani, honnan származnak, bármely kórház vagy más egészségügyi intézmény lehet a felvételek helye, így momentán nem tudható, hová küldjék a TEK-et. Őket nehéz azonban mozgósítani, mert a fehér alak feltűnésével párhuzamosan Orbán Viktornak általában nyoma veszik, így nincs, aki utasítsa őket. Ott hevernek parlagon. Aztán hír érkezett, hogy megtalálták az űrhajóját, ott hömbölög Budapest közepén fehéren, kereken és hatalmasan, de hozzáértők kijelentették, az a Puskás Aréna lehet. Most vizsgálja a jelenséget a magyar űrkutatási miniszteri biztos.

Mindeközben a televízió addig ismételte a magyar láblabda válogatott győzelmeit, hogy a csatorna önálló életre kelt, teljesen új meccseket kreált, holnap már világbajnoki döntőt fog sugározni, mit ad Isten, Felcsútról, és mind a tizenegy játékos maga Orbán Viktor lesz. Eközben azonban megint csak ő ingujjban tárgyal a várban virológusokkal, immunológusokkal, varázslókkal és szelleműzőkkel. Ugyanakkor a reptéren is ott van, csomagokat taperol, miközben Máraiba ojtott Wass Albertet idéz oldalán Dózsa László 1942-val/vel. Mindeközben özv. Gogolákné arról számolt be, a boltban ugyanez a fehér alak szolgálta ki őtet, élesztőt is kapott tőle, s amikor hazafelé ment, átsegítette őt az úton, bár nem akart átkelni, és mégis.

Özv. Gogolákné elbeszélése után megszaporodtak az észlelések, a fehér, majomorrú és véres szemű alak mindenütt ott volt, teljesen váratlanul materializálódott, egyszerűen összesűrűsödött a levegő, és megjelent. Tapasztalt szellemidézők állították, hogy műszereik kilengenek, hajuk égnek áll és jéghideg fuvallatot éreznek, ahogy a jelenés testté válik, korosabb asszonyok forróságot tapasztaltak a combjukon, de az uraik állították, hogy csak bepisáltak. Viszont az uraik meg részegek voltak, nem lehetett találni egy megbízható szemtanút sehol. Egyszer a kórház pincéjében látták, aztán a padláson, sokszor egy időben, így terjedt el az, hogy nem is egy alak az, hanem egy egész hadsereg, amely most foglalja el Mária országát.

Bakondi György aztán megfejtette, hogy migráncs álruhában, aki több millióan van, átrágta magát a kerítésen, mindenkit egyszerre toszott meg, és ő volt az, aki elvette a munkákat. Nem véletlen, hogy Parragh úr is tehetetlen a végtelen bölcsességében, és többen látták, hogy még Semjén Zsolt füle is lekonyult. A központi bizottság keresett egy, a helyzethez illő Wass idézetet, de nem lelt se itt, se Fokföldön, de Ázsiában. Amikor már totális volt a káosz, a fehér ruhás megoldotta mind az összes kérdést egyszerre. „Mint a lámpa, ha lecsavarom, ne égj, hogyha nem akarom” – mondta a majom orra mögül vartyogó hangon, megcsavarta özv. Gogolákné orrát, aki ráismervén térdre borult és csókkal illette kék kezét. Mert az kék volt valami ismeretlen ok miatt. Ki érti ezt?

Parraghfű

„Most erre mit mondjak? Annyi ember ment tönkre az elmúlt napokban, és most is megy tönkre, hogy ezzel nem tudunk mit kezdeni.” – Ez a két mondat a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara elnöke szájából mászott elő, aki Orbán gazdasági és oktatási főtanácsadója, és szíve szerint az egész országot összeszerelő-üzemként látná. Sok kis iparos betanított munkásban látja a jövőt, valamint neki sem tetszenek a bölcsészek. „Most erre mit mondjak” – Imádkozzál baszd meg, az nyilván megy.

Akár elnézést is kérhetnék a mosdatlan szájamért, de nem teszem, felnőttek vagyunk, s ha készülnek kivégezni, visznek a puskás osztag elé, kevéssé adunk az illemszabályokra. Akkor pedig különösen, ha látjuk, hogyan megy szarrá az ország, és pusztulunk el ilyen kóklerek kezében, mint például Parragh László, Müller Cecília, Kásler Miklós, Bakondi György, etc., hogy csak a leglátványosabbakat meséljem, akik nem értenek semmihez, és mégis ott vannak, ahol, mert jól tudnak bólogatni.

Parragh nem tud mit kezdeni a gazdaság ügyeivel, Müller a járvánnyal, és egyik sem tud kezdeni semmit azzal, ami a dolga volna. Hogy mit tesznek, arra a kamarai elnök másik tételmondata világít rá, miszerint: „Jelenleg egy adott mozgástér van, ezen belül mozog a magyar kormány is, egy politikai értékrend alapján dönti el, hogy kiket támogat.” – A magyar kormány tehát szelektál, ki maradhat életben, ki pedig kénytelen megdögleni. Ezt jelenti ez a mondat, és ez a Parragh még a helyén van.

Hogy a magyar kormánynak, következésképp Orbán Viktornak kik a kedvesek, azt pár napja fejtette ki, mint emlékezhetünk. Valami ilyen sorrendben, hogy papok, állami vezetők, rendőrök, katonák, és így haladtunk visszafelé csökkenő sorrendben a kivégzendőkig. Egyébként a mostani vérzivataros időkben nyer igazán értelmet Lázár kijelentése, miszerint: „Akinek nincs semmije, az annyit is ér”. Ez a kormány politikai értékrendje, és ez alapján dönti el, kit támogat.

Nem téged, maradjuk annyiban. A Puskás Arénát fehérrel világítják meg, tisztelegve az egészségügyi dolgozók előtt. Ez szép gesztus – ha egyáltalán –, de ennyire futja. Szimbólumokra, mint eddig is, zászló, kokárda, jelszavak, nélküled, s amikor valamit csinálni kellene, akkor ennyi telik, nem épp semmi „most erre mit mondjak”. Ennél látványosabban nem lehetett volna kijelenteni, amit egyébként is tudtunk, fogalmuk sincs, mit csinálnak. Eddig a konjunktúra vitte előre a galerit, most pedig összeszarják magukat.

Ennek a Parraghnak annyira telt még, hogy a szakácsok online képezzék át magukat pékké, és ezzel minden gond megoldódik. Nem történik egyébként más, minthogy Orbán légvára a szemünk előtt omlik össze, az első fuvallat elsöpri a francba az egészet, és eközben is az a gondja, hogy a turizmusnak jusson hatszáz milliárd, viszont, hogy annyi ember megy tönkre, azzal nem tudunk mit kezdeni. Egyébként pedig tudnának, ha akarnának, csak körül kellene nézni Európában, ott hogyan csinálják.

Ha és viszont valaki deklaráltan türk-kipcsak, akkor ez lesz a gyalázatos vége. Egyébként ők is tudják, hogy mi is tudjuk, hogy tudnának valamit csinálni, ámde nem akarnak, hanem csupán politikai értékrend alapján döntik el, kiket támogatnak: a fehér, európai keresztényeket, mint volt szíves éppen ez a Parragh ilyen munkavállalókról delirálni még régebben minden kipcsaksága ellenére. Ki érti ezt?. Most pedig tovább szűkült a kör, Fidesz tagság szükséges, meg, hogy mével kezdődjön a neve az embernek és szárossal végződjön.

Momentán nem tudjuk, ez a Parragh mivégre van a világon, és sorban föl lehetne tenni mind az összesnek a kérdést, mit keres itt, sőt, idézhetnénk miniszterügynök elvtársat is, ne akadályozzák az életünket, ha már segíteni nem tudnak a gyomok és dudvák, meg muharok. Viszont én nyájasom, tegnap kiderült, mire számíthatsz, semmire sem, vigasztalódj hát R M. polgártárs soraival, hogy nem vagy egyedül: „Semmim se volt s nem is lesz immár sosem nekem, merengj el hát egy percre e gazdag életen…”

Halálunk oka

A mi utcánk gyönyörű. Ha benne lakik az ember, mint annak része, észre sem veszi ezt, csak olykor és akkor, ha valami tér-, és időbeli távolságba kerül tőle, mint most is, amikor búcsúzik, nem tudhatva azt, elkapta a kórt avagy nem, jön-e érte a megváltó halál, vagy csak a többiekért. Ez okozza, hogy a kívülálló szemével képes látni az ember, mintha vendég volna itt, mint Kosztolányi hajnalban a Logodi utcában, esetleg mintha tényleg távoli vidékről érkezett volna ide, s meg, és riadtan vár, de egyedül. Málló aszfalt, villanyoszlopok, légvezetékek, mint amerikai filmekben egy elhagyatott kisváros, kopott házak meg kukák a járdán, ilyen az én utcám.

De egy napon – mint már elmeséltem, de ezt nem lehet megunni -, szóval egy napon, egy hónapban egyszer, kivirulnak benne az emberek, amikor nyugdíjfizetés ideje van, és különösen lehet várni a postást. Máskor is, de akkor nagyon. A népek otthonkában könyöklenek az ablakban, a férfiak sem kocsmába mennek, hanem díszbe öltöztetik a szívüket, hogy majd lehet kocsmába menni, a tekintetek északot, az utca végit pászmázzák, ahol a lehangoló panelek tövében fel kell tűnnie az zöld alaknak, táskájában pénz, szívében vidámság és a többi szép dolgok. Előőrsök vannak, akik elmennek a horizontba bele, jobbra fordulnak meg balra is, hogy jön-e már.

Végtelen idők vannak ilyenkor, az előőrsök olykor visszairamlanak, hírt hoznak, hogy ugyan még nem látszik, de két utcával odébb mintha feltűnt volna, aztán visszamennek a megfigyelő helyre, szemüket tenyerükkel ernyőzik, akár az indiánok, mígnem dél körül, mindig csak dél körül a diadalmi üvöltés is hallatszik, hogy jön már. Látom is, mindjárt itt lesz, s egyszer csak valóban itt is van. Amennyire szórakoztató, annyira lehangoló is ez a kis színdarab, de végül is, ez az élet, ha megalázó is. Merthogy a Józsi. Ő a szomszéd, az írásaimban csak olykor feltűnő, de állandó szereplő, aki a várásban előőrs szokott lenni, különben meg engem keserít napra-nap.

Amikor megjön a nyugdíj, tán egy hétig is elvan, de aztán háromig meg nem. Pár nap teltével jön a kuncsorgás, hogy egy cigit meg kétszáz pénzt, két cigit, egy ezrest, hogy aztán, mire újra lehet menni a postást nézni a sarokra – s innentől érthető is a buzgalom –, összegyűljön annyi, hogy törlesztve újra lehessen kezdeni az egészet, mint egy örök körforgás, aminek soha nincsen vége. Ezzel csak azt akartam elmesélni, hogy alig kap nyugdíjat ez az én szomszédom, a létezés peremén tántorog, s ha a tudata nem is ettől szűkült be teljesen, de alig van átmérője, hogy át bírjon férni rajta a valóság, és nem is nagyon sikerül. Viszont szereti az Orbánt.

Rajong érte úgymond, migráncsozik, gyurcsányozik, komcsizik, teljes a készlete az orbánizmusból, hogy olykor gondolom is, nem érdemli ez a cigarettát, jó szót se nagyon. Ám mivelhogy mérhetetlen nagy szeretet lakozik a hitetlen szívemben meg pergő cimbalom, csak néha utasítom ki őt, amikor már fizikailag fáj a sok baromság, amit a Kossuth rádióból merítkezve összehord. Hétfőn, amikor Orbán bejelentett, csűrdöngölve jelent meg, hogy na, ugye, tizenharmadik havi, hogy milyen csodákat tett vele ez az ember, hogy majd lehet várni még a postást pluszban a sarkon, hogy a mérhetetlen örömök.

Meg a Gyurcsány kurvaannya, meg az enyém, valamint migráncsok természetesen. És ezzel párhuzamosan hogy milyen végtelenül bölcs az ő vezére, jóságos, népét szerető, róla mindenek felett gondoskodó aranyember. És ekkor mondom neki, várjon februárig, és kap egy hetet, mire ő, nem lehet, s mondom neki, de bizony, s mutatom. És még hozzá teszem, köszönje meg álmai emberének ezt, de mondja, arról ő nem tehet, mert nem ő határoz ilyenről. Hát kicsoda? – kérdem tátott szájjal. A professzorok, tanácsadók, rengeteg szakember, aki körbeveszi őt. Ő csak aláírja az ilyet, így képzeli ez. Professzorok, mondom, na igen, s nevetek. Csak cserepes a szám, de nagyon.

Mélygarázs

Gyurcsány polgártárs bekattant úgymond, mondhatni, elvesztette az önkontrollját, és keresetlen, de egyszersmind míves szavakkal mondta el véleményét Orbán Viktor Mihályról, miután az bejelentette, miként menti meg a komplett nemzetet enkezével. „Itt áll előttünk egy kicsinyes gazember. Politikust játszik. Államférfiúi szerepben tetszeleg, közben csak egy görcsrángatta útonálló.” – Ilyeneket mondott Gyurcsány polgártárs, s ami elsőre feltűnik, hogy ez már nem a „lárifári, miniszterelnök úr” negédes nexusa, s hogy itt már nem is politikáról van szó, ez az utolsó, elnyújtott, rekedt ordítás, hogy életre-halálra, dögölj meg, rohadék.

Pedig ekkor még nem is tudta a vasárnapi örömöket Gyurcsány polgártárs. Ezt a parkolósat, ami a gépjárműadó elvétele után újabb gyomros volt az önkormányzatoknak, s ami után Soproni, momentumos polgármester polgártárs így fakadt ki: „Undorító, nincs jobb szó rá”. Nem tudhatni, a rendeletre értette vagy magára Orbán Viktor Mihályra, mint organizmusra, de nem volt vele egyedül, ordítottak mind a polgármester polgártársak, hogy menne az annyapicsájába ez az Orbán Viktor Mihály. Egybehangzó ez a vélekedés, mert az érintettnek valószínűleg elment az esze, vagy csak lehullt az álcája, ami mindegy is. Mindenképp úgy viselkedik, mint egy eszelős.

De, ami a legérdekesebb, mint egy hidegen számító eszelős, ami kombinációt pszichopatának mondanak véres thrillerekben. Lehet, hogy megvan a diagnózis, de sokra nem megyünk vele, ugyanis teljhatalma van a manusnak, és nem fél használni. Tegnap is rendeletet alkotott, kihirdette és alá is írta egy személyben, ami aktusról posztolt is – szerintem erekciója volt közben spontán magömléssel elegyest –, szóval ezzel a szentháromsággal (törvényalkotás, kihirdetés, hatályba léptetés) megmutatta a diktatúra működésének lényegét. Már csak az kellene, hogy végre is hajtsa, így önmagába visszafordulva el is tűnhetne körüle a világ.

De, hogy mire használja a végtelen hatalmát, az nem mindegy egyáltalán. Tegnap is az jutott az eszébe, hogy a vírus elleni küzdelem egyik sarkalatos pontja, hogy az alattvalók ingyen parkolhassanak. Ilyentől a világ valamennyi vírusa zokogva rohan el, hogy vissza se néz. De leginkább arra jó ez a rendelet, hogy még egy kis zsetont kiszedjen a polgármesterek, kerületek, városok zsebéből, nem véletlenek tehát az illetlen szavak, amiket emiatt kapott. Ez már direkt szopatás, hiszen a bevétel elvétele mellett még káoszt is kialakít, ugyanis ismerjük a magyar mentalitást, miszerint, ha ingyen van, akkor szüret. Mindenki indul parkolni, egy elcseszett mélygarázs lesz az ország.

Olybá tűnik, most, hogy Orbán Viktor Mihály megkapta, amire évtizedek óta várt, teljesen belerészegült a beteljesülésbe, legalábbis ezt mutatják az első tünetek. Persze kisvasutakkal meg stadionokkal mi mást is várhatna az ember, de ezzel, hogy tényleg azt csinál a faszi, amit csak akar, egészen veszélyes vizekre tévedtünk. Mert nem tudható, milyen gyerekkori álma vagy sérelme kerül elő, s most elérkezettnek látja az időt, és módja is van rá, hogy a beteljesületlenségeket kiélje, illetve bosszút álljon. Habitusa most a Faludynál megjelenő recski börtönőr, aki gyermeki örömmel vágta le a szalamandra farkát, és tátott szájjal nézte a vért.

Viszont meg kell hagyni, ez az ingyenes parkolásos húzás ez zseniális abból a szemszögből, hogy egy gesztussal köpi pofán az ellenségnek tartott polgármestereket, s tűnik fel egyben a nép megmentőjének és jótevőjének szerepében. De végül is, ha belegondolunk, Nérótól kezdődően ilyen képességekkel az összes hasonszőrű alak rendelkezett és rendelkezik, de még egyik Arturo Uit sem sikerült megállítani, és ezt a miénket sem lehet. Lám, csak pár napja hirdette ki magát Cézárnak, és máris mennyi örömöt bírt szerezni nekünk, alattvalóknak. És ez így is van. Tegnap, ahogy kiderült, lehet parkolni orrba-szájba, népünk egyként sóhajtott fel: megmenekültünk, csak ez hiányzott hozzá.