Sokan vagyunk

Müller mama olyan megnyugtatóan tudja mondani napra-nap, hogy aki meghalt a járványban, azért voltaképpen annyira nem is kár. Ugyan sajnáljuk őt, de jobb is neki, úgyis tele volt más bajokkal, alig is szuszogott, hogy nehéz volt életben tartani is. A gyengék elhullanak, az erősek kivirulnak. Müller mama a társadalom, de leginkább a főnöke jóváhagyásával tömeges eutanáziát folytat, holott még ez egyes kegyes halála sem megengedett, sőt és ugyanakkor kérdésünk is volna.

Nem a csehtamási, hogy pálinkát mérnek-e már, hanem, hogy a klérus, amely vett malac módján visít mondjuk az abortusz ellen, mondván, hogy a négybe osztódott sejtnek is van lelke, mit szól ahhoz, ha a milliárdnyi sejtből és érzelmekből, gondolatokból, évekből, múltból és szeretetből álló báránya hal meg gondatlanság és sorsára hagyás miatt. Vagy csak az a baj, ha a színészt a saját fia veri fejbe egy kalapáccsal, ezzel szemben a társadalom virtuális kalapácsával kiirtott sokaság sanyarú és végzetes sorsa megengedett.

Elértünk egy olyan etikai határhoz és dilemmához, amiről azt hittük, hogy rég odahagytuk, viszont a lehető legembertelenebb kurzus kormányzása alatt tört ránk újra, megmutatva annak minden aljasságát. Egy társadalom minőségét az mutatja elsősorban ugyanis, hogyan bánik a gyengékkel, öregekkel, betegekkel, a NER pedig az öregeknek zsák krumplit, kirakati rezsiutalványt ad, különben nem nagyon törődik azzal, élnek-e, halnak-e, s legfőképp, ha élnek, akkor milyen minőségben.

A munka alapú táradalomban a munka a fontos, nem a társadalom, és a mostani válságos, de ugyanakkor tisztázó időszakban mutatkozik meg, mennyire így van ez. Amikor az emberi élet védelme helyett a gazdaság elindítása Orbán gondja, s hogy mindeközben is a nemzeti nagytőkés rokon-cimborasága érdekeit tartja szem előtt elsősorban, az nem csak azt mutatja, hogy országot vezetni nem tud, hanem azt, ami eddig is világos volt, hogy embernek is szaralak.

Most sokan vagyunk, ugyanakkor kevesen. Emlékszünk a „Sokan voltunk” című Sánta novellára, amelyben elborzadva olvastuk, hogy a haszontalan öregek, hogy ne legyen fölösleges éhes száj a családban, kimentek a „Büdösbe”, mert ők is tele voltak krónikus betegségekkel, mint a maiak is Cecíliailag, ami legfőképp az, hogy fölöslegesen éhes a szájuk. Itt tartunk a dübörgő és jobban teljesítő világunkban, hogy egy kis fuvallat dönti romba egyből az egészet, megmutatva, hogy a kultúra csak máz rajta.

Csupáncsak civilizációban élünk, hogy az alapfogalmak spengleri elkülönítésénél maradjunk, és, mint látjuk, ez a kultúra is most már Németh Szilárd görög-rómaija, amiben az az elborzasztó, hogy az ilyen szellemi horizonttal rendelkező egyedek döntenek most életről és halálról. Koszos körmű káslerek, kolbásztöltő orbánok, hogy aztán a cecíliák mondják el a döntéseiket, miszerint a halottak csurig voltak úgyis krónikus bajokkal. Éppen csak azt nem teszik hozzá, Isten adta, Isten elvette.

Egyébként is olybá tűnik, a legfőbb gond most a civilizáció menekítése, a mindenek felett való termelésé, a négyzetes növekedésé, hogy már a Marsra indul az emberiség, mert a Földet kizsigerelte. De ez a karmeliták erkélyénél messzebb mutat, s momentán éppen elég az a baj is, ami onnan szivárog alá megkeserítve és tönkre téve az életünket. Maradjunk azonban kiinduló tételünknél, miszerint vajh, megengedett-e a tömeges eutanázia, vagy sem.

Mert a krónikussággal elkönyveltek mellett ott vannak a kórházakból kihajítottak is. A vérmesebbek népirtásról beszélnek, a magam részéről sorsára hagyást mondanék, de ez is elég. Mert ugyanis az a hatalom, amely megfontoltságból vagy gondatlanságból nem tud, vagy nem akar gondoskodni a társadalom rászorultjairól, az nem XXI. századi, ilyképp méltatlan arra, hogy a helyén maradjon. Nem érzelmek, hanem a ráció miatt, mert közönségesen alkalmatlan, így voltaképp önmagáért való. Ennyi a NER lényege.

Isztambuli komondor

Tegnap beterjesztették, ma már szavaznak is az ország gyűlésében arról, hogy nem ratifikálják, így elutasítják az Isztambuli Szerződés kötelező hatályúságát. A KDNP, név szerint valami Nacsa Lőrinc nyújtotta be ezt a javaslatot, ami megint olyan politikai nyilatkozat lesz, mint a hét végi, saját magukat mennybemenesztős. Nem nóvum, eddig sem ratifikálták, hogy viszont most miért lett sürgős megint, azt a KDNP, ez a Nacsa, tehát a Fidesz, így végül is Orbán Viktor indoklása mutatja meg nekünk. Előre vetítve a konklúziót, farolnak ki Európából nagyjaink, mert ott túl tágas nekik a levegő.

Azt mondja ez a Nacsa, hogy azért nem ratifikálják ezt az ördögtől való egyezményt – amely leegyszerűsítve a nők elleni erőszak megakadályozására született, és maga Orbán Viktor Mihály is aláírta –, mert szerinte a dokumentum elő akarja írni a társadalmi nemek definícióját, és ezzel együtt „a romboló genderszemlélet” bevezetését, valamint rá akarja erőltetni az országokra a menedékjog nemi alapon történő biztosítását. „Mivel a magyar emberek már számos alkalommal kifejezték ezzel kapcsolatos véleményüket, ezért nem tudnak támogatni olyan egyezményt, amely felgyorsítja vagy könnyebbé teszi a bevándorlást Európába.”

Ezt is mondta, és itt megállunk egy szóra tanár úr, elsőként azért, mert már megint gendereznek, ami a CEU elleni hadjárat óta szitokszó, és úgy is maradt azóta is. Beszélgessünk erről hát kicsit. A társadalmi nem (gender) a társadalom elvárásainak összessége egy nővel és egy férfival szemben ez így nem nehéz tán. Viszont ha a társadalom elvárása egy nővel szemben az, hogy minél előbb menjen férjhez, szüljön gyerekeket, és meleg vacsorával várja az urát, mert különben kap egy pofont, vagy átesik egy vak komondoron, akkor annak a társadalomnak a genderszemléletével baj van, és az módosításra szorul.

Azt a társadalmat nevelgetni kell, ami művészetek, politikai állásfoglalások és törvények által valósítható meg. Az egyezmény ezt rögzíti, és az aláíróktól elvárja, hogy a társadalom nevelését ennek megfelelően végezze, ugyanis az aláírók az aláírásukkal ezt vállalták. Erre mondja ez a Nacsa, hogy „Jogunk van megvédeni országunkat, kultúránkat, törvényeinket, hagyományainkat és nemzeti értékeinket, amelyeket sem a többségi meggyőződéstől eltérő genderszemlélet, sem a korlátozás nélküli vagy a társadalmi nemek alapján előnyöket biztosító bevándorlás nem veszélyeztethet”.

Hogy megint előkerültek a migráncsok, nézzünk itt is körül kicsit. Az I. Sz. negyedik cikkelye megtiltja a hátrányos megkülönböztetés több típusát, kimondva: a feleknek anélkül kell megvalósítaniuk az egyezmény előírásait, különösen az áldozatok jogainak védelme tekintetében, hogy „bármilyen fajta hátrányos megkülönböztetéssel élnének akár biológiai vagy társadalmi nem, rassz, bőrszín, nyelv, politikai vagy más jellegű vélemény, állampolgárság vagy társadalmi származás, nemzeti kisebbséghez való tartozás, tulajdon, születés, szexuális irányultság, nemi identitás, életkor, egészségi állapot, fogyatékosság, családi állapot, bevándorló-, menekültstátusz vagy egyéb állapot alapján.”

Föltehető a kérdés, hogy ez vajh miért zavarja a kormány úgynevezett migrációs politikáját, melyik része neki. Talán az, hogy a bevándorló vagy menekültstátusz alapján továbbra is szeretnének hátrányosan megkülönböztetni? Illetve és esetleg azért nem kívánják a nemzeti jog részévé tenni a társadalmi nem fogalmát, mert abban benne lenne, hogy a nőket női mivoltuk miatt családon belül sem szabad megkülönböztetni a férfiaktól, és ha valaki mégis megteszi, annak a törvénnyel kell szembenéznie? Mindmegannyi érdekes kérdés, de azért térjünk vissza a nők védelméhez.

Mert ugyanis a gender (azaz a társadalmi nem) tartalma azok a társadalmilag megalkotott szerepek, viselkedésformák, tevékenységek és attribútumok, melyeket az adott társadalom megfelelőnek tekint a nők, illetve férfiak számára. Így a nőkkel szembeni, társadalmi nemen alapuló erőszak genderalapú erőszak, s hiába buzizik fű alatt ez a Nacsa, ezt nem hajlandóak ratifikálni. Hogy tágabb kontextusba helyezzük: ez a banda pont annyira érzi az idők szavát és a korszellemet a társadalmi egyenlőség és úgy általában a világ dolgait illetően, mint a magyar elit a Trianon előtti harminc évben a nemzetiségi kérdés tekintetében.

Viszont mit is várhatnánk egy olyan csürhétől, amelynek képviselői olyan beszólásokat eresztenek meg az ellenzéki női képviselőkkel szemben, min például: „Attól, hogy ön szép, még nem biztos, hogy okos.” „Vetkőzz, Ági!” „Ki vigyáz a gyerekekre?”, „Figyelj már!”, „Hallgat a nevére!” „Mit pofázol bele, kisanyám?” De említhetjük a legfrissebb, Kövérhez köthető minősíthetetlen megjegyzést, miszerint: “szánalommal tekint különösen azokra a képviselőkre, akiknek a személyi száma 2-vel kezdődik.” – és mindenki emlékszik még vak komondoros sztorira is, ugye.

Ehhez képest az I. Sz. harmadik cikkelye meghatároz néhány kulcsfogalmat, eszerint: a nők elleni erőszak az emberi jogok megsértése, és a nőkkel szembeni hátrányos megkülönböztetés egy formája, mely alatt értendő minden társadalmi nemen alapuló bántalom, ami a nőknek fizikai, szexuális, lelki vagy gazdasági ártalmat okoz vagy nagy valószínűséggel okozhat, ideértve az ilyen tettekkel való fenyegetést, a kényszerítést és az önkényes fogva tartást, történjen az nyilvánosan vagy a magánéletben. Erre mond nemet Nacsa szájával a KDNP, következésképp a Fidesz, és eredőileg Orbán Viktor nőügyekkel nem foglalkozunk elvtárs.

Magyarországon nincs törvényi garancia arra, hogy az ügyész a családon belüli erőszak és a szexuális erőszak mindegyik formája esetén büntetőeljárást indíthasson. Két uniós tagállamból Magyarország az egyik, ahol a rendőrök nem kapnak külön rendszeres szakmai képzést, hogyan lépjenek fel a nők ellen irányuló erőszak esetén, miként avatkozzanak be ilyen esetekben, vagy milyen módon akadályozzák meg az erőszakot. Uniós tagállamként egyedüliként Magyarországon nem foglalkozik professzionális szakértők által bonyolított intervenciós program az erőszakot elkövető férfiakkal, és nincs olyan intézményrendszer sem, amely segítséget nyújtana az erőszakot elszenvedett nők számára.

És nem is lesz. A Btk. nem különbözteti meg a nemeket, nem is különböztetheti meg, mert alkotmányellenes lenne, ugyanis mindkét nemre egyformán vonatkoznak a törvények. Az isztambuli egyezmény elfogadása viszont olyan gesztus volna, amely elismerné, hogy bizonyos társadalmi, szociális problémák esetén a nők több és másféle védelemre szorulnak, mint a férfiak. Az I. Sz. ilyen alapértékeket rögzít, és ezeknek a deklarálása jellemzőbb a baloldali irányzatokra. Viszont ha egy politikai párt ellen-nyilatkozatot tesz, vagyis ha elutasítja azt a gesztust, hogy a nőknek több védelmet adjon, annak ugyanolyan demonstratív értéke van, és nagyon rossz dolgot mutat: NER-t.

Itt, az ormokon

Megébredtem a világossal, és mondok, na, Kázmér immár negyedike van, tehát tegnap, úgymint harmadikán eljutottál a csúcsra, pláne óvszer nélkül, ami felelőtlenség. De hát nem is csúcs ez, mint tudható, hanem kies fennsík, elterülő jól végzett munka, ormok egymás hegyén, hátán, már csak egy ugrás innen a menyeknek országa, amelynek kapuja a pokoléval határos. És Isten olykor játékosan föl is cseréli a kettőt, hogy a delikvens pofára essen, rigófüttyöt vár, aztán kénköves bűzt kap a képibe az angyalördög és istensátánoktól. Szóval szar ügy ez a megboldogulás, másképpen elszenderülés vagy jobblét.

Megyek is a világossal nemzeti dohányért nemzeti boltba azon tűnődve, hogy én, aki közkeletűleg és Kövér elvtárs Brehmje alapján nem vagyok része a nemzetnek, milyen elbánást kaphatok a nemzeti boltban, mivel ezek szerint nem vagyunk kompatibilisek. Ahogyan elborítja a nemzet az anyaföldet, ellepi mintegy ponyvaként, melegítve a nemzettestet jóindulatúlag, mi, akik kilógunk, látjuk ám, hogy a kedves vezető megint csurig töltötte jótéteménnyel a nemzetet. Kék plakátok mutatják újfent az adományokat a járvány okán, hogy mind megmenekülünk, vagy pediglen nem. Itt-ott még régi kék ragasztványok is látszanak, foszlányok, hogy ne nevessen a végén.

Kilógnak ezek a cafatok a jótétemények alól, hogy ne nevessen, jogunk van tudni, ha Magyarországra jössz, ilyenek vannak a jótétemények alatt, tíz év heroikus küzdelme érettünk, de leginkább az agyunkért. Hogy a Sziszi bográcsolhasson belőle velőspacalt, amit aztán két pofára töm be a kedves vezető, falja föl az agyunkat nekünk, eszi meg az életünket teljesen. Mondok, Kázmér, azért próbáld meg azt a nemzeti boltot, hogy idegenszívűként is adnak staubot talán, és kiírva, hogy kizárólag maszk, a nemzeti boltos meg anélkül vigyorog. Teheti, ő nemzeti, engemet meg szerencsére takar a maszk, elfödi a liberális pofámat, a kommunista fogaimat, álruhás herceg vagyok.

Itt, az ormokon olyan kihalt az utca, akár a Mars, a népek függöny mögül nézik a vírust, a kórházakban ezredesek osztják a nyugtatót és a klozettpapírt, tábornokok ügyelik a vízcsapokat, ehetsz fagyit, de csak maszkban, ami naponta jön a légihídon. Egy futsalos jelenti be reggel, délben meg este, hogy aktuálisan hány millió érkezett, ráírva a dobozára, hogy használhatatlan. Jönnek a légihídon a selejtes tesztek, de csak a krónikus vének halnak meg, míg azonban a féllábúak és halálra ítéltek a kihalt utcában vonszolódnak, Kásler pedig dobol a koszos ujjaival az üres kórházi ágyakon, s mondom, mindezt az ormokon.

A királyi tévében annyira az ormon vannak, hogy arról folyik diskurzus rózsaszín és babaszagú díszletek között, hogyan fogyjunk le nyaralás után, ha túlzabáltuk magunkat velőspacalból Mészáros üres szállodájában. Mert a portást kirúgta, a szobalányt kirúgta, a londinert kirúgta, a pénzt meg zsebre rakta. Mondok aztán, Kázmér, cseszmeg, a csúcsok nem is ránk volt értendő, hogy megmenekül a szaros életünk most már, hanem a parlamenti pörformansz volt az, amelyen írásba foglalták, csak ők vannak, ami volt, az nem történt meg, velük kelt föl a nap kizárólag, viszont nekik is süt, a madár nekik fütyöl, a szüzek nekik bimbóznak csakis.

Így értve meg és fogva fel, hová is jutottunk, ahová juttattattak minket, oda, ahova, és ránézvést, hát ez nem a lehetők legjobbika, még csak a kanyarban sincs, ellenben nemzeti. Máma a hajnalon hallgattak a madarak is, holott olyan ordítást szoktak csapni, mint egy homokozó óvodáscsoport. De akkora csönd volt máma, mint egy ravatalozóban, mielőtt a kántor rázendít a közkedvelt slágerre, hogy aszondja, körülvett a fájdalom, a síromhoz értem, és ekkor lépnek be a fúvósok meg a basszus, a kedves halott pedig, aki eddig heverészett kiterítve, elordítja magát, hogy rásztáfári és rázza a farháttól nagyra nőtt seggét itt, az ormokon. Bassza meg.

Politikai maszturbáció az ország házában

A Fidesz nevű csürhület, ami önképzőkörnek indult, és valami végzetes tévedésből fakadólag párttá alakult, hogy azonmód meginduljon az elzüllés útján, tegnap elérte saját ormait. Létezése beteljesítette önmagát, mert ennél messzebb nem mehet, és vissza sem tud jönni soha már. Ez a pillanat akkor következett be, amikor az országházbéli gyalázat után eltelten vigyorogva fotózkodtak, öregecske, jelentéktelen alakok a hasban szűk öltönyükben, táskás, véreres, ostoba de egyben végtelen öntudatú szemekkel, és a világ összes mocskával a lelkükben.

Aki arra teszi fel az életét, hogy főállású politikus lesz, csípőből jellemtelen senkiházi, aki csak a hatalom önmagáért valóságáért cselekszi ugyanezt, minden gonoszságra alkalmas. Aki a politikából gazdagszik meg, bűnöző, aki emiatt egy országot tesz tönkre, háborús bűnös, aki hülye, az is marad, aki aljas, az fideszes. És most, hogy fölvázoltam a nem fiatalokat, nem demokratákat és egyre kevésbé embereket, gondoljunk bele abba, hová jutottunk, illetve mivé lett ez a banda, amelyik harminc évvel ezelőtt arra tette fel az életét, hogy a tanárainak helyébe ül, és bolsevikabb lesz a nagypapájánál.

Tegnap a déli órákban elfogadtak egy politikai nyilatkozatot, ami saját magukat teszi meg minden dolgok eredőjének és végcéljának, olybá tűnik, hogy a történelem velük kezdődött, és tegnap a fotózkodással ért véget. 2012 előtt posztkommunizmus volt, mondja a csürhe, ilyképp az igazi rendszerváltást az ő kormányzásuk hozta el csakis, és ebből a gondolatból nyílegyenesen fakad a következtetésük, aki ebben – az ő kormányzásukban – nem vett vagy vesz részt, nem a nemzet része, hiszen nem részese az általuk elhozott megváltásnak.

Tegnap az történt meg, hogy végérvényesen birtokba vették az ország házát, elűzve onnan mindenki mást, és ki is jelentve egyben, hogy rajtuk kívül más nem is való oda. Ellenzék nélkül is működik a parlament, hangzott el régebben, és országgyűlés nélkül is van kormányzás, derült ki mára. Ilyképp és tulajdonképpen igazi újdonság nem is történt tegnap, hacsak annyi nem, hogy már nem csak fű alatt és szordínósan írják át a történelmet, kiradírozva onnan mindenkit maguk mellől, hanem ünnepélyes politikai nyilatkozatokkal is. Sikerülni is fog nekik 1984 módján.

Hiszen gondoljuk bele abba, egy ma huszonöt éves, két gyerekes magyar ember, aki épp CSOK-ért áll sorba, voltaképp mást már nem is ismer. Orbán adta neki a munkát, a kedvezményes kölcsönt, ő védte meg a migránsoktól, mint ahogyan most a vírustól, ő szónokol a fesztiválokon, ő van a tévében, rádióban, újságokban, havat lapátol és vizet terel, maszkokat vesz át és alkalmasint levezeti a szülést. A rajta kívül álló világ halvány képekkel jelenik meg olyan alakok formájában, akik mindeme jótéteményeket akadályozzák, és rátörnek a nemzetre szünet nélkül, miattuk halnak a nyugdíjasotthon lakói.

Mindezt eddig is tudtuk, mert ebben élünk. Tegnap azonban a történelem számára is írásba foglaltatott, hogy a Fidesszel kezdődött el minden, és minden bele is tér vissza, ők az egyetlen, öröktől való és soha véget nem is érő entitás és esszencia, az örök egyház élén az istennel. Ilyen történt tegnap, ami úgy paccsant a parlament falai közt, mint a friss tehéntrágya, szétfröccsent a falak között és gőzölög ott azóta is. De még ezt is el lehetett volna játszani jobban, de ezeknek ez sem ment. Valami pátosszal indultak, a végére meg úgy vigyorogtak ott bávatagon, mint egy csapat férfi csoportos erőszaktevés után.

Viszont nem árt summázni, mi is történt tegnap azzal a politikai nyilatkozattal. Ünnepélyesen kinyilváníttatott, hogy az egyedüli rendszerváltó erő a Fidesz, Antall József is kommunista volt, Orbán Viktor a nemzetalapító, a történelem velük kezdődött és velük ér véget. A megváltás megtörtént, a Föld kifordult a sarkaiból, meg ilyenek. A sarki kocsmában az ilyen habitusra kiköpnek, és még arra sem méltatják, hogy pofán verjék az efféle degeneráltakat. Ezek meg fényképezkednek önmagukban, önmagukról önmaguknak. Politikai maszturbációt végeztek, ezért érhetett fülig a szájuk. Ez történt tegnap, meg a világvége.

Légy fegyelmezett

Kaszáld le a kertedet, vagy megdöglesz. – Tömören így lehetne összefoglalni azt a törvényjavaslatot, amelyet Pintér Sándor jegyez és gondoz, s amelynek költői neve van, úgymint “Egyes törvényeknek a polgárok biztonságát erősítő módosításáról”. Tudjuk, a Fidesz híres arról, hogy ilyen salátákban a lehető legképtelenebb dolgokat képes eldugni, így ebben is azt, ha nem kaszálod le a kertedet, föl is fordulhatsz. Egyébként, miképpen minden ebben a rühös országban, ez is Orbán Viktor Mihálytól indult el, mint koszos kályhától: „Aki elveszti az állását, az három hónapig segélyt kap, mire az lejár, mindenkinek lesz munkája. Nem lesz olyan, aki ne kapna munkaajánlatot a gazdaságból vagy a magyar államtól.”

Ilyet mondott a kedves vezető, aki a munka alapú társadalom prófétája, istene és papja egy személyben. Akkor mondta ezt, amikor épp miatta, aki cseszett mentőövet dobni a gazdaságnak, szóval éppen őmiatta naponta ezrek veszítették el a munkahelyüket, amit pedig ő prófétaként, istenként és papként a duci kis ujjaival malmozva nézett. Hogy a gazdaságból ki milyen állást kap, ahhoz a kedves vezetőnek az ég egy világon semmi köze nincsen, a magyar államtól pedig közmunka néz ki, mert nem lehet mindenki miniszterelnök és gázszerelő. A közmunka olyan kincs, amit nem lehet nyakló nélkül osztogatni, a közmunkával dresszírozni lehet az alattvalót, nem győzöm elégszer hangsúlyozni, oly módon, hogy kaszáld le a gazt, vagy megdöglesz.

Pintér Sándor előadásában ez úgy szól, hogy három hónapra kizárná a közmunkából mindazokat, akiknek rendezetlen a lakókörnyezete. Az ilyet másutt halálos ítéletnek nevezik, minálunk a „polgárok biztonságát erősítő módosításnak”. Van még ilyen bájos kitétel benne, hogy aszongya: csak ösztönözni kívánják a közmunkásokat arra, hogy “a település szépítése érdekében végzett napi munkájukkal összhangban a közvetlen lakókörnyezetüket is tartsák rendben”. Ezzel amellett, hogy dedós rabszolgának nézi az alattvalót, több baj is van. Nem csak az, hogy ezt a rendelkezést még a saját Alkotmánybíróságuk is megsemmisítette 2017-ben, hanem etikai, esztétikai, ontológiai gondok is akadnak vele, de ez már az én olvasatomban.

Esztétikailag az például, hogy nem tudható, az egyes organizmusok ideái közt mi jelenik meg rendezetlenségként, ki fedezi fel az entrópiában az isteni harmóniát, és ki tartja elviselhetetlennek a párhuzamosokat meg az élire vasalt gatyát. Gyakorlatiasabban, ki dönti el, hogy a kert rendezetlen vagy épp megfelelő még, Micike a titkárságról, a falubizalmi, a szomszéd, vagy épp maga Pintér Sándor. Még gyakorlatiasabban, már majdhogynem ordítva, mi az anyám valaga köze van a kert állapotának ahhoz, hogy az alattvaló méltó-e a közmunkára, vagy pedig el is pusztulhat Isten hírével. De ez már átvezet az etikai, vagy Kierkegaard módján a vallási stádiumba, miszerint az állam, így tehát Orbán Viktor Mihály miért képzeli magát istennek, hogy dönt életről és halálról.

Pintér Sándor még azt is előadta, hogy miközben a rabszolga a szart vakargatja az utcán mások iránymutatása alapján, amit munkaszolgálatban munkafelügyelőnek neveznek, ezt csak akkor teheti meg, ha az ott tanult rendet a saját háza táján is alkalmazza. A katonásdit, amit a közmunkával bevezetnek, kiterjesztenék az alattvaló magánszférájára is, aki nem lép egyszerre, nem kap rétest estére, és lehetne folytatni a sort a végtelenségig, ahogyan kiszolgáltatottá teszik a nyomorultakat. Lehet, hogy én vagyok a hülye, de ez ellen minden porcikám tiltakozik. S nem azért, mert ne szoktuk volna meg, hogy a hatalom még a gatyánkban is turkál, a bugyogónkban kotorász, agyunkat vizslatja, mit is gondolunk.

Hanem, hogy azzal fenyegessen, ha nem neki tetszően éljük az életünket, megvonja tőlünk a falatot, nos, ez már sok. Nem kicsit, nagyon. Borúlátóbban országos átnevelő tábornak hívnám, amit Pintér Sándor ezzel delirál, mert esztétikai kifogásokra hivatkozva ugyanúgy meg lehet tagadni a munkát és így az életet a szellemileg fegyelmezetlenektől is. Ebbe pedig mindenki azt képzel bele, amit nem szégyell, illetve Orbán Viktor és csatlósai is úgy alkalmazzák, ahogyan nekik tetszik. Mint amikor osztályfőnök úr a gimiben annak idején vonalzóval méregette a pajeszunk hosszát, hogy megfelelünk-e a szocialista emberideál hajbéli kívánalmainak. De még ő is csak fodrászhoz zavart el, és nem kobozta el a szendvicsünket. Az szocializmus volt, ez pediglen fasizmus. Ilyen egyszerű a képlet.

Anyák és fiúk

Orbán atyuska megnyugtatott mindenkit, hogy anyák napjára, illetve napján nyitva lesznek a virágboltok, a hálás gyermekek tehát vihetik a szülejüknek a vírusos csokrokat, a halál rózsáit és az elmúlás tulipánjait, szerencsésebb esetben a tüdőgyulladás szegfűit, vagy ki mit szeret. Orbán atyuska nem olvas Marquezt, mert, ha olvasna, akkor emlékezne rá, nála még José Arcadio Buendia is rájött arra, hogy az álmatlansági kórt – amitől elvesznek az emlékek és széthull a delikvens tudata – az asszonyok által gyártott nyalókák terjesztik, betiltotta hát az árusításukat, az idegenek nyakába pedig kolompot akasztott, hogy a Macondo lakosai ne közelítsenek hozzájuk.

Olykor tényleg nem árt, ha olvas az ember. De Orbán atyuskával és a cimboráival még csak nem is az a legnagyobb baj, hogy nem tesznek ilyesmit, hanem, hogy ennek híján meglehetősen eltorzult az illékony tudatuk, amit a kocsmákban úgy nyugtáz a közönség, bunkó ez, cseszmeg. Egy embernek a nőkhöz való viszonya bonyolult dolog, ahogyan az anyukájához is sajátos kötődés fűzi. A NER-ben Novák elvtársnő színre lépése óta annak a szónak, hogy anya, amúgy is különös zamata van, böfi és pelenkaszaga. A NER-ben egy nő vagy terhes, vagy szoptat, vagy CSOK-ért áll sorba a bankban, illetve mos, főz, takarít, valamint kielégíti az ura vágyait, ha már a kurvák nem tudják.

A NER-ben az anya egy szocreál szobor, Orbán atyuska azt látta otthon gyerekként, amit most Novák elvtársnő szuggerál a lányokba, asszonyokba. A suttyó Viktorka azt tapasztalta, hogy anyukája mos, főz, takarít, keni neki a zsírosdeszkát, végzi azt rabszolgamunkát, amit egy nőideálnak el kell végeznie, úgyhogy a suttyó Viktorka és az összes hasonszőrű haverja így szocializálódott. Anya főz, anya krumplit főz. Aztán egy évben egy napra elönti őket a pátosz, fölveszik a szép ruhájukat, és körbeünneplik az összes fellelhető anyát, mert ezt követeli a konvenció. Május első vasárnapja előtt vagy után eszükbe nem jutna kivenni a kezükből a porszívót, játszani a gyerekkel vagy elmenni a boltba.

Valami különös módon a fidesztudatúakban különválik az anyaság és a nőség fogalma, amitől viszonyuk a másik nemhez beteges lesz. Az anya megszűnik nő lenni, szoborrá vagy a magasban lebegő fogalommá merevedik, a nőnek viszont lehet füttyögni az utcán, beszólni neki, ami viselkedésminta az ótvar bunkóké, de ezek ilyenek. Viszont az anyában is csak a sajátjukat tisztelik, mert mi más indokolta volna Kövér pedellus kijelentését, miszerint “Szánalommal tekintek ezekre a képviselőkre, különösen azokra, akiknek a személyi száma kettővel kezdődik.” Eszerint Kövér pedellus anyukájának nem kettessel kezdődik a személyi száma.

Akkor viszont ő földönkívüli, ami mindjárt érthetővé teszi Pataky Attila irántuk való megmagyarázhatatlan vonzódását. Most nem mennék végig újra azon, hogy Ákos dalszerzőtől kezdve a többi degeneráltig miket mondtak a nőiség lényegéről, csupán azt nézném meg, az anyukájukhoz is hasonképp viszonyulnak-e. Mert, ha igen, akkor baj van, ha pedig nem, akkor is, mert megint eljutunk oda, hogy nem tudják összekapcsolni az anya és a nő fogalmát. Egyébként az ilyenek szoktak hőzöngeni az utcán, hogy mi van, szidtad az anyámat, és verik is ki a delikvens fogát. Közben pedig mások anyukáját kurvázzák.

Mert hogyan is lehetne másképpen érteni az Orbán atyuska egyik sajtótermékében megjelenteket, miszerint az ellenzéki hölgyek ribancok. Csak azok lehetnek, mert nekik vannak futtatóik, akik pedig liberális férgek. Ilyenek láttak napvilágot a jobb sorsra érdemes Magyar Nemzetben. Most úgy tűnhet, hogy elkanyarodtunk az anyukák és a drága kisfiuk témakörétől, mégsem így van, hanem egészen megérkeztünk hozzá. Mert megkérdezhetjük, hogy ezzel a mosdatlan szájjal csókolják-e meg az anyjukat, hogy mindenki másé kurva csak az övék szent, és akkor eljutottunk egy végtelen, mocsaras vidékhez, amiben így is, úgy is elmerül az ember.

Illetve föltehetnénk a kérdést kötekedve, hogy az ő köreikben meg arra való az anyuka, hogy disznótelepet vegyünk a nevére, de ez megint rohadt messzire vezetne. El egészen a gyerek nevére vett lakásig, házig, el a nagy családig, aminek maffia a neve, és ebben a képződményben is rohadtul védték a berkeken belül lévő nők becsületét, miközben meg kurváztak és kurvákat futtattak. És eszünkbe is jut a már majdnem feledett Borkai fideszista meg az ügyei mindenféle rendű és rangú lányokkal. Ilyenek ugranak be, amikor hallja az örömöt a vasárnap nyitva lévő virágosokról, és konstatálja azon a napon, hogy minden egyes szó, ami elhangzik majd nagy pátoszokkal nőkről és anyákról, hazugság lesz. Illetve az is az lesz, mint minden.

Duda

A XVIII. században Cullodennél (Skócia) Charles Edward Stuart (II. Jakab, trónjától megfosztott angol király unokája) a skót klánok élén lázadva vereséget szenvedett Vilmos Ágosttól (II. György fia), aminek gyászos vége lett a skótokra nézve. Az angolok is kitalálták a maguk endlösungját a skót kérdésben, sok minden más mellett betiltották a tartánt (a jellegzetes skótkockás szövetet), a skót dudát, sőt, még az ősi gael nyelvet is, ami három dolog a skót identitás része. Így lett vége a jakobista buzgalmaknak, elsorvadt a skót klánrendszer, a hagyományok meg szokások, és kitántorgott Amerikába másfélmillió emberük.

Mit ér egy skót duda nélkül, és mit ér egy Hadházy dudálás nélkül, hogy megvonjuk a párhuzamot a bús magyar és skót sors között. Mert ugyanis tegnap itt minálunk I. Viktor magyar király megtiltotta az autódudálást, és rendőrei szarrá büntették Hadházy Ákos seregeit, így hallgattatva el a magyar hadházysta buzgalmakat. Pár tucatnyi autós tülkölt ugyanis, hogy Orbán meghallja a panaszukat, és ez, amennyire szánalmas, annyira kétségbe ejtő is. Mert az ilyen akcióknak nemhogy semmi értelme, de még arra is alkalmasak, hogy a véres szájú orbánisták hangosan röhögjenek rajtuk a jobboldal erkölcsi fölényének tudatában, harsogva: mit akar ez a pár szánalmas bohóc.

És egyébként tényleg, meg valóban. A dudálás szimbólumnak sok, tettnek kevés, mert ha már autókkal lázadunk, akkor lázadjunk tökösen, mint a taxis felkelés idején még annak idején, a XX. században. De ahhoz tömegek kellenének, azok pedig nincsenek. Tényleg, hol vannak a tömegek azon túl, hogy a barlangjukban maszkban ücsörögnek? Sehol sincsenek, még utoljára a netadó mozgatta meg a fantáziájukat (ennek is ezer éve), azóta semmi. Néhány kisebb akció a szánkók ellen, pár szónoklat, és menjünk haza békével, holott a király elveszi az életüket teljesen. Most meg már dudálni se lehet.

Mindez egyébként, hogy pár tucat autós dudálására úgy ugranak a rendőrök, mintha kaszákkal vonulna a tömeg az utcán, azt jelzi, hogy be van szarva a hatalom. Másrészt pedig, hogy tényleges konfliktus esetén vér folyna, mert ezek Orbánra meg Pintérre esküdtek fel, nem pedig a népre. A kérdés az, meddig köti őket az esküjük, vagy mikor veszik elő helyette a lelkiismeretüket, viszont ez a soha meg nem tudható dolog, mert soha nem lesznek döntési helyzetben és kényszerben. Ez meg – gondolják szolgalelkűen – belefér, hogy a kétségbe esett embereket büntetjük, mert nem tartják be a KRESZ-t. Ugyan már, királylány.

A tegnap kiszórt ötvenezrek a szervilizmus és alávetettség ötvenezrei voltak. A rend őrei ugyanis mosolyogva szurkolhattak volna a dudálóknak, hogy nyomjad neki komám, hadd hallja. De nem. Vették elő a csekk-könyvüket, és osztották az áldást. Főleg a fiatalkák, akik már Orbán emlőin nevelkedtek, mert ezek olyanok. Hogy reggel boltba megyek kifliért, ez mindig hozzátesz a meséhez, mint ma is, megtámogatva a Cullodentől kezdődő előadást, hogy egy magyar kisváros lepukkant boltjához érjünk el vele. Mert ugyanis a boltban, ahol kötelező a maszk, egy rendőrlány (szőke, copfos) maszk nélkül rohangált, a boltosok meg nem szóltak neki semmit.

Tátott szájjal nézték – gondolom – a maszkjuk alól a hatalom emberét, tegyen, ahogyan akar, míg ellenben a Józsikat majdnem két kézzel hajították az utcára, de legalábbis leüvöltötték a fejüket, ha maszk nélkül merészkedtek az üzletbe. És aztán majd az ilyen maszk nélküli, szőke és copfos rendőrlányok büntetik meg a dudálókat, mert rendnek kell lenni. Nem tudom, érezni-e a helyzet fonákságát, ahogyan az állam átveszi a köznapok irányítását, hogy mikor szellenthet az alattvaló, ugyanakkor ez nem is meglepő annyira. Hiszen csak most húzta ki a mocskos ujjait a bugyogónkból.

„Szabaccság” – ordította még jóval Culloden előtt a szintén angolok ellen lázadó William Wallace, miközben éppen ők kibelezték. Későbben a jakobista Charles Edward Stuart herceg meg élete végéig bujdosott, sőt, nem is dudálhattak. A skótok mégis, ennek ellenére is köszönik, jól vannak. Mert míg a böszme angolok most a Jonhsonukkal kínlódnak, a vad, részeg és büszke skótok immár újra dudával a kezükben azon gondolkoznak, hogy most már végérvényesen ott hagyják őket a francba. Az állhatatosság nem mindig, de olykor kifizetődő, ez vigasztaljon mindenkit, amikor föladja a dudálásért kapott ötvenezres csekket. Kirielejszon.

2000

Nem szoktam nézegetni, de tegnap egészen véletlenül, ahogy ténykedtem a csudálatos oldalamon, a költői nevű „Rezeda világa” címűn, rakosgattam föl rá, mint slapaj, tördelő, olvasó-, és főszerkesztő, valamint rovatvezető és gépírókisasszony egy személyben az aktuális firkálmányt, elém került a számláló, ami azt mutatta, ha máma írok valamit, akkor az a kétezredik dolgozat lesz a sorban. Ilyenkor megáll az ember, először is elrémül, másodjára elgondolkozik az élet értelmén.

Ha mindegyik írásból kiveszek csak egy betűt és megfelelő sorrendben rakom le, az már egy glossza, ha egy szót, akkor egy nagyon testes írás. Ha az egészet egybefolyatom, akkor rohadt hosszú regény. Elővettem a duci ujjaimat, mert ilyen ünnepi pillanatban a duci ujjait veszi elő az ember, osztottam, szoroztam, átlagot számoltam, és kijött, hogy ez a kétezer írás úgy nagyjából nyolcmillió karakter. Ennyiszer koptattam az ujjaim végit a NER elleni küzdelemben, hogy a szívemről ne is beszéljek, és azért ez már valami.

Mert a világom erre a célra jött létre bő hat évvel ezelőtt. És ilyenkor elgondolkozik az ember, volt-e valami értelme az egésznek, illetve van-e a már szükségszerűséggé, mondhatni létfeltétellé váló íráson kívül, hogy ment-e általa a világ elébb, vagy sem. Mint láthatjuk, Orbán itt csücsül azóta is, csak a hasa növekszik, azon kívül semmi sem változik, sőt, ha lehet – és úgy tűnik, lehet – csak rosszabb lesz minden. Az írás, így az élet is értelmetlenné válik tehát ebben a megközelítésben, másikat kell tehát keresni neki.

Elmegyünk így a kályhához, és elővesszük Füst Milán bácsit, aki ezt tanítja nekünk: „…Ezenfelűl: a gondolkodás szenvedélyes szükséglete némely embereknek. Ez pedig annyit jelent, hogy akkor is gondolkodnak, ha gondolataiknak semmi kézzelfogható eredménye nincs. És akkor is, ha gondolataik a végtelenbe vagy a semmibe vezetnek. Tehát praktikus hasznuk nagyon gyakran semmi. Az itt következő megállapítások nagyrésze is olyan, hogy nem derűl ki belőlük példáúl ilyesmi: hogy kell-e szalonnát enni délután, vagy hogy miképp kell köszönni egy miniszternek…”

Descartes – és a jelek szerint Füst Milán bácsi is – a gondolkodom, tehát vagyok kiindulópontra helyezi az életét, ezek szerint én pedig az írok, tehát vagyok létezésmódot űzöm, és ez jól is lenne így. Viszont ez a francia azért jutott erre, mert úgy vélte, körülötte minden csak illúzió, és a létezésének bizonyítéka és feltétele, hogy ezeket az illúziókat mégis csak ő alkotja meg. Léte, itt levősége tehát a gondolkodással igazolható. Gondolkodik, tehát van, ez kiindulásnak elég, végcélnak viszont kevés, mert a világgal tenni is kell valamit.

Így tehát, ha azt mondom, írok, tehát vagyok, de Milán bácsi szavaival az írásomnak praktikus haszna szinte semmi, mert nem derül ki belőlük, hogyan kell köszönni egy miniszternek vagy kell-e szalonnát enni délután, akkor mi értelme az egésznek. Az ilyet szokták elefántcsonttoronynak nevezni, tehát itt tartunk most éppen, azaz voltaképp sehol. Továbbá felvetül az az alapkérdés is, mint a NER elleni küzdelem módszertana, hogy lehet-e szavakkal tankok ellen harcolni, meg ilyenek. Végül rájön ez ember, hogy nem tud mást, csak mesélni.

És ebbéli kényszerében megint csak Milán bácsihoz fordul: „…Minden, amit én mondani tudok, megcáfolható. Minden, amit mondani tudok, annak alighanem diametrális ellentéte is bebizonyítható. De továbbá: az ember nem is tudhat mindent, adataim tehát kétségtelenűl hiányosak lesznek mindenben, amit állítok. Ezenfelűl adataim hibásak is lesznek. No de dobd el felét annak, amit mondok, abból is kijöhet számodra valami. Mert valami kis igazamat azért javarészt felfedezheted abban, amit hosszú életem során és sok töprengés árán megállapítottam. Ha jól odafigyelsz…”

Ilyenekkel vigasztalta magát az öreg, s hát, mért ne tehetném meg én is. Ha belegondolok az elmúlt kétezerbe, azért nem volt ez olyan rossz móka, sőt, ha azzal biztatom magam, még kétezret előállítok a jövőben, akkor már csak az idő múlása miatt is előfordulhat az, hogy a NER közben összeomlik. S ha ugyan annak, hogy én kényszeresen irkálok, ehhez az örömteli eseményhez semmi köze nem lesz, de ráfoghatom mégis, hogy legyőztem a gonoszt. Vagy legalábbis hozzájárultam a bukásához. És milyen jó is lesz az.

Most akkor, Bem apó?

„…Azok közülünk, akik évtizedek óta Magyarország barátainak tekintettük magunkat, most döbbenten állunk és szomorúak vagyunk, de ez az önök választása. Sok szerencsét az EU-t gyűlölő nacionalisták társaságában. Remélem, ismét a vesztes oldalon állnak…” – Ezt az elbocsátó szép üzenetet Dájcstomi, s rajta keresztül a Fidesz – és természetesen Orbán Viktor – kapta Radosław Sikorskitól, aki volt lengyel külügyminiszter, jelenleg néppárti képviselő. Csak fideszi nézőpontból nem tudni, milyen irányú az elhajlása, hogy komcsi-e vagy liberális varangy. De írt mást is.

„…Ahelyett, hogy félrevezető leveleket irkálna az EPP képviselőcsoportjának, jobb szolgálatot tenne Magyarország és a Fidesz hírnevének azzal, ha a kormányuk felhagyna a járvány politikai célokra való felhasználásával, mert ezeknek semmi közük sincs a lakosság védelméhez. Az én modern konzervatív felfogásomtól távol áll külföldi egyetemek bezárása, a köz- és a kereskedelmi média bekebelezése, gyűlöletkampányok indítása külföldiek és az EU ellen, és a benyalás Vlagyimir Putyinnak. Emiatt és nem Donald Tusk félreértett szavai miatt válnak el az útjaink…” – Akkor, ha jól értem, és oldani szeretném a komor hangulatot, mostantól nem bratankik ők, pláne nem dwa.

Az újszülötteknek azért elmesélem, mi ez a Tusk-ügy. Nos, Donald Tusk, az EPP elnöke a Spiegelnek azt nyilatkozta, hogy Carl Schmitt nagyon büszke lenne Orbán Viktorra. Az Európai Néppárt elnöke ezzel arra utalt, hogy a magyar jogalkotást a náci hatalomgyakorlás jogi hátterét megalapozó szakember is elismerné. Erre Orbán médiája Tusk nagypapájáról közölt hamis képet, mondván náci kollaboráns volt, amire a komplett lengyel sajtó kiakadt, és a Fakt című újság főszerkesztője, bizonyos Kasia Kozlowska azt találta írni, hogy „egy igaztalan magyar médiatámadás egy lengyel politikus ellen a lengyel-magyar barátságot is támadja.”

Ez volt a kályhánk, amibe belerongyolt Dájcstomi meg a haverjai, ők szólították fel Tuskot, hogy kérjen bocsánatot, szégyenteljesnek nevezve Tusk kijelentését, és a többi, ahogyan megszokhattuk. Erre érkezett Sikroski meglehetősen megalázó levele, ami viszont már messzebb is ment: „Tényleg emlékeztetni akar minket arra, hogy Magyarország melyik oldalon harcolt a második világháborúban? Fel kellene tennünk a kérdést, hogy a Fidesz vezetői vagy az önök nagyapái melyik oldalon harcoltak?” – és ezzel a mondattal túljutottunk Dájcstomin és a Fideszen, túl Orbán Viktoron is.

Mert ugyanis, itt már a mimagyarokról van szó, hogy mi mindannyian varacskos disznók volnánk. Látjuk azt a folyamatot, midőn a Fidesz és a magyar egybecsúszik, és a kultúrnépek közt onnantól fogva lehajtott fejjel kell közlekednünk, mint ahogyan a második világégés után is volt olyan, hogy a magyar szó hallatán egyszerűen kiköptek. És akkor sem azok miatt, akik meghaltak a Donnál, hanem azok miatt, akik odaküldték őket meghalni. És lám, kemény munkával eljutottunk ide megint, szerte Európában furán néznek a magyarra, hovatovább megkérdik, hol a lova meg az íja.

Nem volt egyszerű, de a fiúk összehozták ezt is – meg a lányok –, nem csak Dájcstomi, sőt, a legkevésbé ő, mert Dájcstomit ismerjük, a valósághoz fűződő kétes viszonyát is, megnyilvánulásainak altesti gazdagságait úgyszintén. Hanem a hivatalosnak mondható hangok, Orbán, Kovács levelező, Varga miniszter meg Novák családügyes, valamint a hátország hozta össze sikeresen, hogy gyalázatos nemzet legyünk. Nyolcvan év után újra. Már elég régóta látszott, hogy ennek ez lesz a vége, a kérdés az volt, mikor. Most kezdődött el az utolsó felvonás.

Az ember nem tud kellőképp szomorú lenni, hogy ilyen dúvadak közt kell élnie. És nem is Bem apó népének mitikus barátsága fog hiányozni, hanem, hogy mindezek után ezt a Sikorskit magyarabbnak érzi mint akár Németh Szilárdot. S nem azért, mert ez a heppje, hanem, mert ez a lengyel olyan európainak tűnik, és az ember magyarként szintén annak gondolja magát, mígnem észreveszi, hogy mégsem olyan közegben adatik élnie. De ezt a történetet már J. A. polgártárs is elmesélte Thomas Mann kapcsán, hogy bele is haljon a felhőtlen boldogságba. Nem gondoltam volna, hogy velünk is ez történik.

Fennsík

Nem azért mondom, de mindjárt május harmadika van, vészesen közelít, kettőt pislantunk és már benne is ülünk a közepében, ami maga csúcs, ugye. A járvány csúcsa Orbán Viktor Mihály szíves közlése szerint, s amióta ezt megmondta, mint a biztos és elkerülhetetlen jövendőt, mindenki azon görcsöl, hogy és vajon mit is akart mondani a költő, milyen titkos és titokzatos üzenete van a megalkotott képnek, amelynek a tartópillérei a harmadika és a csúcs, a tetőzés, meg az ormok. Tehát hogy ez mi a rossebet jelenthet, ennek a fölfejtése folyik. Viszont nem jelent semmit sem.

Szimpla kreténség. Ilyet számosat hallunk a kedves vezetőtől a dakota okosságok óta, ez azonban különleges a sorban, hiszen itt konkrétan életről és halálról van szó, ez nem olyan, hogy legyintünk, jól van, még egy ökörség, mit lehessen tenni, ez ilyen. Érezhette a kormányzat is – ami ugye minálunk a kiszolgáló személyzetet jelenti, vízhordókat, lábsúrolókat, előkóstolókat, szóval bábszínházat –, tehát érezték, hogy föl kell fejteni ezt a csúcsot, mert a pórnép mindközönségesen a kedves vezető pofájába röhögött, hogy hát, hülye ez, beszél összevissza minden sületlenséget.

Egyébként tényleg, de ezt a kormányzat nem tudja, vagy nem meri bevallani. Mindegy. Most úgy oldotta fel az ellentmondásokat valamelyik csinovnyik, hogy elmagyarázta, a kedves vezető nem is úgy gondolta, hanem másképp. Nyilván. Tehát mostanra a kedves vezető azt gondolta, hogy harmadikán nem olyan csúcs lesz, hogy tetőzik a járvány, aztán zuhanni kezd, hanem – mondta a csinovnyik kézzel-lábbal – egy fennsíkra jutunk akkor majd, ahol huzamosan ott is maradunk. (Tele van költőkkel Orbán udvartartása a jelek szerint.) De vegyük fel a fonalat akkor, és nézzük meg, hová is jutunk a mágikus harmadikán.

„..Az ember végül homokos,/ szomorú, vizes síkra ér,/ szétnéz merengve és okos/ fejével biccent, nem remél…” – Ezt mondja nekünk J. A. polgártárs, ha már elnyugodásról és síkokról van szó, és ez a mi fennsíkunk – amit az orbáni kreténséget helyrebillentő kormányzati buzgalom delirált ide nekünk – sem sokban különbözik a reménytelenségben attól. Csak a csinovnyik nem tudta ilyen plasztikusan lefösteni, de megteszem helyette én. Azzal a kitétellel, hogy nem látni éles különbséget járványügyileg attól, ami hetek óta van, hacsak addig nem robban valami rohadt nagyot.

A fennsíkunkon azt látjuk, hogy a kórházak kiürítve, minden haldokló hazaküldve, lassan, de kitartóan emelkedik a fertőzöttek és a halottak száma, ezt Cili néni naponta bejelenti azzal az intelemmel, hogy még a tükörképünket is másfél méterről nézzük. A munkahelyek is lassan és kitartóan pusztulnak, naponta érkezik tízmillió maszk keletről valahonnan, az újdonság varázsa elmúlt, nincsen itt semmi látnivaló, tessenek oszolni. Ami rendkívüli volt, az köznapivá válik, a Magyar Közlöny naponta háromszor jelenik meg az új rendeletekkel, röpködnek a milliárdok a cimbiknek, ilyenek.

Ezen a fennsíkon nem a járványról van szó, hanem a rendeleti kormányzás gyönyöreiről, ami olyannyira tetszik a kedves vezetőnek, hogy a csinovnyikkal azt mondatta el, nagyon valószínű, hogy egészen hosszan fogunk időzni azon a platón. Mivelhogy a járvány tényleges adatairól a hiányos tesztelés miatt alig is tudunk valamit, és feltehetőleg a fertőzöttek száma sokszorosa annak, mint amit ismerünk, ezekkel a számokkal úgy játszanak, ahogy akarnak. Kicsit több teszt, máris több beteg, és lehet ücsörögni a fennsíkon tovább.

Mindemellett persze a józan ésszel ellenkezik az is, ha most jutunk járványügyileg a csúcsra – és hosszasan ott is maradunk –, akkor mi indokolja a lazításokat, amit szintén a tetőzéssel egy időre jelentett be a kedves vezető. Logikailag nem áll össze ez a történet sehogyan sem, aljas szándékilag már igen. Amiből az a végső következtetés vonható le, hogy a magyar nép mint olyan, nem egyéb, mint kesztyűbáb a paraván előtt, él-e, hal-e tök mindegy, mert a kormányzás, azaz a rendeletek egyáltalán nem arra születnek, hogy neki jobb legyen, hanem kizárólagosan azért, hogy a kedves vezető hatalma megmaradjon. Ennyi az egész, tényleg lehet oszolni.