Kampec Dolores CII. – Maszkabál

Béla karanténba vonult. Bár, ha belegondolunk abba, hogy semmi nem változott a mindennapjaiban, hiszen eddig is az ivóban és annak udvarán diskurált a rigókkal, a macskával, olykor a fröccsök urával és mással nagyon nem is, akkor karanténnak nevezni azt, ami most volt, dőreség. Illetve fölvetül a dilemma, hogy mi volt előtte, ha ugyanaz volt akkor, mint van most, de ez már ontológia vagy szemantika, és ezekhez nem volt kedve Bélának ezidőben. Most épp, máskor meg igen. Meg nem is igaz egészen, hogy semmi sem változott, hiszen midőn az udvarra kérette a fröccsét, akkor elvitelre kérte, hogy a szabályok meg ne szegődjenek, és a fröccsök ura olyan volt, ahogyan kinyújtotta neki a hűsit, mint Blazej doktor a városszéli kórházból.

Hogy aztán a falakon túl hogyan telt az élet, az nem volt tudható egyáltalán. Üresek voltak az utcák, a közmunkások sem vakaróztak a Szentháromság szobornál, az olajos hajúak és a bánatos szeműek sem voltak sehol, sem a gyerekeik a műanyag motorjaikkal, ők sem surrogtak, a duplagyűrűsök sem káráltak mamuszban és otthonkában. Sőt, még a templom harangja sem szólt, mise sem volt, nem akadt mire hívogatni indok, egyáltalán, senki nem volt az utcán, mert azt mondták nekik, maszkban merészkedjenek ki, olyanjuk meg nem volt, minek is lett volna. Fenekestül fordult fel az élet, már ha ezt annak lehet nevezni és nem a halál előszobájának, de akkor megint csak az életről beszélünk hindu értelemben, de ilyenre gondolni szinte illetlenség most épp.

Bélának régi vágya valósult meg, ha lehet az esetében vágyakról beszélni, amikor mindig az csinált, ami jól esett, ha az ellenkezett minden konvencióval is, de mégis azért, senki nem szereti, ha hülyének nézik, főleg, ha nem is az. Viszont most bátran ülhetett a fa tetején, a fa tövében, kukorékolhatott vagy nyávoghatott a kémény mellett, cimborálhatott a macskával és diskurálhatott a rigókkal kedve szerint, mondhatnánk azt is, hogy eljött az ideje, ha nem lett volna mindig is itt. Nézte a fa tetejéről, ahogyan tavaszodván nem csak a szokásos rügyfakadás zajlik, hanem, mintha a növények megérezték volna, hogy eljött az idejük, egy lendülettel kezdték visszafoglalni a falut, a fű gyorsabban nőtt, és a templom tornyának csúcsán is megjelent egy pitypang.

Miközben ült Béla a fán, érezte, ahogyan a segge alatt zajlik az élet, nedvek iramlanak, a füle mellett pattognak a rügyek, sóhajtozott a fa meg nyújtózkodott, recsegtette a derekát, hogy hallani lehetett a csendben, sőt, a házak szuszogását is, a sóhajtásaikat. Az utcán túl, ahol a kukoricás kezdődött, olyan zsivajjal volt a föld, mint valami gyerektábor, és látszott, hogy pár nap kell csupán, és az egész falut elnyeli a természet, visszafoglalja, ami neki jár. A flasztert benövi a moha, indák fonják be a templom tornyát, még két hét, és olyan lesz minden, mint egy őserdő által elnyelt inka város, szétroppantják a gyökerek és ellepi a feledés. Macondo, ez jutott Béla eszébe maga sem tudta mért, de ideillőn mégis, és tényleg.

Ugyanúgy, ahogyan ott, amikor az álmatlansági kór következtében az idegeneknek kolomppal a nyakukban kellett közlekedniük, itt is megjelent a postás, és jobb híján csöngetett a biciklijével veszettül, jelezve, hogy itt van, s ami jobb, hogy hozott is valamit. Maszkokat osztott, mintha cukorkát a táskájából, és sorban járultak elébe és hozzá mind az összes emberek, lekonyuló fülükre akasztották a pántokat, vették föl a maszkokat és zsivatoltak, hogy ím, újra itt az élet. Tapodták a sarjadó füvet, Béla érezte, hogy a fa meghőköl a segge alatt, megtorpannak benne a nedvek, sőt, vissza is fordulnak, s ahogyan a maszkosok jártak-keltek a flaszteron pöckösen, mint a teremtés koronái, úgy hitték mindeközben, hogy visszatért az élet, pedig épp menekült.

Csak a járvány

Barabási Albert László fizikus azt mondta erről az egész járványról, meg mindarról, ami vele jár, nem lesz olyan, hogy egyszer csak hirtelen vége szakad, hogy máma van, holnap meg nincs, hogy egy csapásra kivilágosodik a tajtékos ég. Elhúzódó bajokról, lassú gyógyulásról beszélt járványügyileg, gazdaságilag meg a lelkekben is, arról azonban nem, hogy teljesen más lesz minden, ha már nem az most is. A Fidesz, illetőleg Orbán Viktor a járvány ürügyén fejezi be az ország legyalulását, az atombombát már ledobták a felhatalmazási törvénnyel, náluk van minden, és most nézik, ahogyan a járvány a képükre szabja a világot.

Amiről mesélni akarok máma, azt a Népszabadsággal modellezték le, ha emlékszik még valaki arra, hogy valaha volt egy ilyen lap, pedig csak négy éve végezték ki. Kivéreztették, fölvásárolták, megszüntették arra hivatkozva, hogy ezt kívánta a gazdasági szükségszerűség, pedig csak veszélyeket láttak benne. Viszont a módszer és a recept működik. Akinek minden hatalom a kezében van, az képes arra, ne kelljen látványosan és saját kezűleg elvégezni a piszkos munkát, csak meg kell várni, míg az alany közelít a végelgyengüléshez, és máris könnyűszerrel bekebelezhető. Most elég lesz rámutatni a járványra, ő a bűnös, mert a rezsim azt ment meg, akit jónak lát.

Tegnap az egyik sajtóipari termékben egy eddig nagyon jól menő kávézó tulajdonosa öntötte ki a szívét arról, hogyan megy gajra minden, nullázódik le ő és jutnak koldusbotra az alkalmazottai. Részletesen elmesélte, hogyan nem menti meg az állam a vállalkozását, holott megtehetné, és más országokban meg is teszi, de valami ismeretlen és különös ok miatt itt nem. (Népszabadság) “Két munkatársam is kénytelen albérletét feladni, egyikük kisgyermekét egyedül nevelő anyuka. A többiek talán a májust kihúzzák majd még. És utána?” – így fejezte be panaszolkodását, és ezzel mindent elmondott kicsiben, ami nagyban is igaz sajnálatosan.

Amikor majd fölébredünk ebből az álomból, apránként, ahogyan Barabási mondta, és körülnézünk a kietlen világban, azt fogjuk észrevenni, hogy minden ezek kezében van, még a legutolsó újságosstand is, mert életben csak az marad, aki lojális. Ahhoz, hogy támogatást lehessen kapni az államtól ebben a vérzivatarban, pályázni kell, és az kap majd, akinek a vállalkozását nemzetgazdaságilag kiemeltként értelmezi majd a döntéshozó testület. Ha valaki tehát rosszalkodott vagy most nem fér a bőrébe sorosilag, akkor úgy jár. S majd, amikor a fideszcápák fölvásárolják fingért-húgyért a boltját, akkor széttárják karjaikat, és azt mondják, csak a járvány.

Ahogyan a g7.hu portál fogalmazott szintén tegnap: „A kormányközeli vállalatok sok készpénzen ülve várják a nyomott áron kínálkozó felvásárlási célpontokat a gazdaság számos ágazatában.” Továbbá: „Nehéz nem észrevenni, hogy az a két szektor, amelyeket a kormány (teljesen fonák logikával) a válság idején adóztat meg, éppen azok között van, ahol a kormány korábban térfoglalásra készült.” – Magam sem mondhattam volna szebben, illetve én csak csúnyábban mondhattam volna, mert nem vagyok szenvtelen közgazdász, hanem író ember, aki olykor az érzelmek bevonásával próbálja meggyőzni olvasótáborát az igazáról.

Ez pedig a másik teljesen kilátástalan dolog, ha az ember a barlangjában ülve szórja izsajási átkait, mivelhogy ezt teszi már kilátástalan évek óta, most pedig különösen. Legfőképp azért, mert objektív okok miatt mindenki fotelforradalmár, ha akarja, ha nem. A járványra mutogatva zavarják be a lakásásba a legvérmesebb lázadót is akár, míg ők odakünn a rendőrségtől és hadseregtől megtámogatva – már a kórházak és vállalatok élén is – megszerzik, amit csak akarnak, s mire ez elmúlik, vagy nagy kegyesen kijelentik, na, jó elmúlt, arra jövünk ki a napvilágra, hogy minden az övék. S ha igaz az, amit Barabási Albert László mond, hogy csak lassacskán lesz vége, az viszont bizonyos, hogy akkor viszont teljesen.

Drága a rizsa

Szörnyű a dolog. Azt írta az újság, hogy a rizsa ára soha nem látott magasságokban van, illetve hét éve látták ilyen csúcsokon, hogy 324,3 dollár egy tonna. Viszont ebből nem tudom kiszámolni, egy zacskóval mennyi, meg hogy a kilója a hántolatlannak, fényezett „B” kiszerelésűnek, barnának vagy biónak, de megy föl a rizsa ára veszettül. S holott nem vagyunk mi Kína – csak szeretnénk –, néptáplálásilag (rizsafelfújt, hurka, köret), népegészségügyileg (fosás elleni bölcsesség) fontos alapanyag a rizsa, nem mindegy hát, hogyé van, emeli-e a be nem vallott inflációt, s ha nem, akkor mennyire.

A rizsa árának emelkedése a kommunikációt is drágítja, hiszen mérhetetlen mennyiségben használják. Tegnap is, ahogyan hallgatta a híreket a mobilján az egyik XXI. századi szomszéd, azt mondta, nem kell a rizsa, és kikapcsolta a készülékét, de a hang azért ott maradt, ott rezgett a fátyolos ég alatt, meg visszaverődött a falakról, és így visszhangozva, csapódva ide-oda, tízszer mondta el, hogy Szijjártó külügyes szerint megint jött tízmillió maszk. Azelőtt negyvenmillió érkezett. Szijjártó külügyes amennyi maszkot már bejelentett, most meg abba fulladunk bele rizsailag.

Jó az egybites embereknek, egyszerű nekik a világ. Ez a Szijjártó is valamikor a járvány tizedik napján annyit fogott föl a veszedelemből, hogy maszk kell ellene, azóta ezen pörög, jelenti be a tengernyi maszkokat, hogy kies hazánkban mindenkinek, csecsszopótól aggastyánig fejenként legalább tíz juthatna, viszont nem akad egy sem. Még rám sem rúgták az ajtót, hogy drága Kázmér, itt van egy kibaszott maszk, a Viktor küldi, viseld egészséggel. Viszont erdélyi véreink már részesültek a kegyelemben, mint ahogyan albán kecskepásztorok is. Türkök meg ide küldözgetnek, beláthatatlan a maszkok útja.

Röpködnek összevissza a világban mindenféle légihidakon, mint ahogyan a nagypapák is kifelé a kórházból pelenkában, fütyijükben katéter, szívükben rőzsedalok, arról, hogy meghalok. S Cecília néni mindeközben és ezt megrizsázva mondja el, hogy másutt, feltehetőleg a hanyatló nyugaton a folyosókon feküdtek a betegek, borzalom, de ilyen itt nem lesz. Aki egyet köhint, viszik is karhatalommal a kórházba bele, s onnan meg ki a nagypapákat, hogy egy nagy elfekvő lesz az egész ország, rezeg, reszket a sors, és tonnaszám folyik a rizsa a fülünkbe bele.

Viszont, hogy jó nekünk, az tagadhatatlan. Most jöttem meg a boltból a reggeli kiflimmel, és az élet írja a történetemet. Ugyanis a pénztárnál egy szerencsétlen alak, ilyen jólszituált-féle, nem bírta kifizetni a nyomorult vevését, kapargatta az erszény alját, de már csak koszok voltak benne, és hetven nyomorult forintja hiányzott. Mi legyen Terkám, kérdezte a pénztáros a főnökasszonyt, aki szemében végtelen jósággal mondta ennek a szerencsétlennek, majd behozza. És ő, a büszke, magyar, munkaalapú dolgozó megszégyenülten iszkolt kifelé a parizerjével.

Biztosan nem pálinkafőző volt, akit meg kell menteni, de ez csak ilyen mellékdal. Viszont volt a boltban élesztő. Akkora plakáton hirdették, mintha valami hétfejű tündért mutogatnának, hogy emberek-népek, van élesztő, megmenekültünk. Tényleg háborús időket élünk. Megnéztem a rizsát is. Nem tudom, már begyűrűzött-e a drágulás, de nem egy tétel, nem okoz nehézséget, hogy pártunk és kormányunk úgy szórja szeretett népére, mintha az friss házas volna, és autóhoz kötözött sörös dobozokkal indulna nászútra épp a gyönyörök, majd a válás felé.

Így indult a napunk itt a végeken, s ha máma ez a Szijjártó megint bejelent pár millió maszkot, akkor isten bizony, beszarok, és ez nem fenyegetés vagy biztatás, hanem maga az élet. Ez viszont kiismerhetetlen. Mert továbbgondolásra még iderakok két hírt, és mindenki döntse el, mit gondol róla. Nem mentünk több keresztényt Amazóniában, mert megszűnik a Hungary Helps program, viszont Kásler miniszter orvosokat toboroz, akik Romániában dolgoznának, mert ezek szerint idehaza túlkínálat van belőlük. Nürnbergben majd e miatt háborús bűnösként fogják felelősségre vonni őt. Ez hétszentség.

Cefreszagú úristen

Azt hiszem, baj van. Tegnap a Szent Margit Kórház főorvosa sikított bele a büdös magyar éjszakába, és olyat mondott, amitől elhervadnak a csillagok:

„Szomorúan, tehetetlenül és megdöbbenve vettem tudomásul, hogy az Emmi utasításának megfelelően az ország egyetlen fejlődésneurológiai osztálya a holnapi naptól nem fogadhat fekvőbeteget. A kórház biztosított egy csökkentett kapacitású járóbeteg-ellátási lehetőséget, ahol az osztály dolgozói megpróbálják a lehetetlent. A minisztériumi utasítás veszélyezteti mindazon újszülöttek, koraszülöttek, fiatal csecsemők egészséges élethez való jogát, mely a korszerű, komplex kivizsgálás és az így felállított diagnózison alapuló korai, intenzív kezelés elmaradása eredményez.”

Ezt mondta a főorvos, és csönd van mégis a vidékünkön. Itt a legfiatalabbakról van szó, Novák elvtársnő szíveszottya témáról, aki mostanság nem szaporítja annyira a nemzetet, miközben a haverjai irtják a jelek szerint, a legfiatalabbakat is.

Meg az öregeket. A főorvos mellett, aki szakmai, emberi, erkölcsi, akár még hitbéli meggyőződése miatt is szólalt meg, ugyanezt tette negyvenkét polgármester is, ők pedig ezt mondták:

„Városaink választott polgármestereiként, a polgáraink iránt érzett aggodalom miatt, az értük viselt felelősségünk okán felszólítjuk a kormányt, hogy haladéktalanul rendelje el az ország összes idősotthonában a lakók és a dolgozók koronavírus-tesztelését és történjen meg ez a teljes szociális ellátórendszer esetében is…A kormány szervei a törvényben rögzített és az emberéletek megóvásához szükséges feladataikat jelenleg nem látják el…Nincs több türelem! Kezdjék meg a tesztelést most!”

Aztán, ahogy magukhoz tértek az ünnepi kábulatból, megszólaltak a szakszervezetek is, mert a munka alapú társadalomban pártunk és kormányunk a dolgozókról sem feledkezett meg. Szívügye ugyanis, hogy nekik is jó legyen, ebből fakadólag a szakszervezetek a huszonnégy hónapos munkaidőkeretről meséltek:

„Most élesítik be igazán a rabszolgatörvényt, amelyre a döntéshozók érdekes módon éppen ezt a veszélyhelyzetet, az emberek kiszolgáltatottságát használják fel…Az intézkedés ünnepre való időzítésénél már csak az indoklás cinikusabb: a határozatot „a koronavírus világjárvány nemzetgazdaságot érintő hatásának enyhítése érdekében” hozták meg…Az ominózus határozatot, amely totálisan megfosztja a munkavállalókat a jogaitól, s drasztikusan lenullázza az elmúlt kétszáz év munkaügyi vívmányait, megint az érdekvédőkkel való előzetes egyeztetés nélkül, a járványügyi intézkedések égisze alatt hozták meg az illetékesek.”

Csönd volt egyébként mindeme dolgokról tegnap kormányzati körökben, ahol inkább azon morfondíroztak az öregek, gyerekek, dolgozók, tehát uszkve úgy a komplett magyar társadalom gondjai helyett, hogy ebben a különleges helyzetben kit kellene leginkább megmenteni, és többek között a pálinkafőzőket találták meg. Bizonyára azért, hogy legyen mit vedelnie a kedves vezetőnek, ha legközelebb is kihűlés közeli hőt mérnek neki páváskodása során.

Mindebből az fakad, hogyha jól látjuk, amikor kormányunkat önjáró entitásként, úgyis, mint nagyapó vagy rézfaszú bagoly képzeljük el, akkor ő a tajtékos kor üterén tartja mocskos, kásleres mancsait, és kiolvassa belőle annak szólítását, óhajtásait és leglényegét mintegy, és a pálinkában találja meg a mélységeket és magasságokat úgyszintén. A cefreszagú úristenit neki, azt. Vagy, hogy az annyukpicsáját. Esetleg cifrábbakat. Illetőleg legyintve és J. A. szavaival, hogy a lét dadog.

Mert mindeközben kedveseim, Kövér pedellus, úgyis mint óriásinagy közjogi méltóságosság levelet írt hatvan külföldi politikusnak, miszerint különleges időket élünk, és ez különleges intézkedéseket követel. Nagy idők meg nagy embereket kívánnak, ha Hasekkel akarnánk megfogalmazni a mi szarhalmunkat, amiből csak egyetlen kérdés maradt hátra, hogy vajon más országok vezetői miért nem éreznek folyamatos késztetést arra, hogy elmagyarázzák, ők nem fasiszták. Tán, mert nem azok, ezek a mieink viszont igen. Ilyen egyszerű az élet. Meg a halál.

Csokipapír

Kásler Miklós kirúgta az Országos Orvosi Rehabilitációs Intézet igazgatóját, mert valószínűleg nem tetszett a képe. Volt valami indok, de lehetett volna egészen más is, mint ahogyan előtte pár nappal a Fejér Megyei Kórház vezetőjénél is találtak valamit, hogy meneszthessék. Mire nem jó a veszélyhelyzet meg a rendeleti kormányzás, ezek örve alatt sokkal flottabbul el lehet intézni olyan dolgokat, amelyeket a köznapokon is lehetne, csak macerás volna. Megszabadulva mindenféle egyeztetési színjátékoktól, meg a szavazás álságos időtöltésétől, katonásan, vezényszóra mennek a dolgok.

Ilyen volt az is, hogy pénteken arra ébredtek a magyar munkások, megjelent a Magyar Közlönyben, hogy a cégek egyoldalúan bevezethetik a huszonnégy hónapos munkaidő-keretet, ami azzal jár, hogy dolgoztathatók havi egy pihenőnappal, robotolhatnak heti hatvan órát túlórapótlék nélkül, sőt, ilyen időkben, amikor leáll a gyár, negatív órákat gyűjtögethet a dolgozó, amit meg kell fizetnie, ha el akarna menni a cégtől, vagy épp nyugdíjba készül. Mindezt azért, mert a kedves vezető szereti a népét, a szíve csakis érette dobog, és nem másért, ezért rohangál most reggeltől estig Michelin-babaként.

Valahogyan itt kell tartani a rabszolgatartókat, hogy kilegyen a statisztika a munkaalapú társadalomban. De például a kultúra területén dolgozók is boldogok lehetnek, mert novembertől nem lesznek közalkalmazottak. Ez is fontos volt járvány idején, ahogyan a Budapest-Belgrád vasútvonal dolgainak titkosításával sem lehetett várni, meg a többi cuki kurvasággal sem. Mondom, egészen könnyen irányíthatóvá vált az ország is, mint ahogyan minden diktatúra is olajozottan működik, csak csettinteni kell, és kész is, későbben majd elég lesz morrantani egyet, és máris teljesül minden óhaj.

Addig is azonban, míg ezt a vágyott, és hatalmi szempontból ideális állapotot elérjük, az általánosságok helyett nézzük a mi kedves vezetőnk és népe ambivalens viszonyát. Mégpedig azért, mert az Országos Orvosi Rehabilitációs Intézet dolgozói, miután tapssal, énekszóval és könnyekkel búcsúztatták el igazgatójukat, levelet intéztek Orbán Viktor miniszterelnökhöz és Pintér Sándor belügyminiszterhez, hogy – hozzá miért, az nem egészen világos – nézzenek ennek a Káslernek a koszos körmére, és bírálják felül annak kirúgási döntését, ha lehet. Nem fog lehetni.

Ez az aktus egyébként a végső kétségbeesésé, a halálraítélt kegyelemért esedező levele, de mindent el is mond kis hazánk berendezkedéséről és működéséről, hogy hogyan mennek itt a dolgok. Remélhetőleg a kétségbe esett dolgozók nem leledzenek abban a tévhitben, hogy a kedves vezető, aki ezekben a napokban még az utolsó disznóólat is felkeresi, hogy ott hőmérőztesse magát, szóval, hogy a méltóságos és kegyelmes úr nem tudott a főnökük kirúgásáról, illetve nem hagyta jóvá maga is. Dehogynem, talán még a személyes kívánsága is volt, mert esetleg húsz éve rosszul nézett rá ez az igazgató.

Ki tudja? Viszont a járvány és a felhatalmazás meg a vészhelyzet módot ad minden függő vagy eddig félig-meddig demokratikus nehézségekbe ütköző aljasság megtételére. És ezt ne úgy tessenek gondolni, hogy eddig nem azt csinált, amit akart, dehogynem, csupán számos akadállyal megküzdve érhette el aljas céljait, amely gátak most eltűntek, rossz képpel: leomlottak, mint Jerikó falai, hogy Nagy Feróról is megemlékezzünk. Csakhogy ez a levél, hogy ettől mit remélnek ezek a kétségbe esett dolgozók, hogy milyen csodában is bíznak, ez momentán nehezen kihüvelyezhető.

Mert ha ők ugyan és talán nem is, de én például egészen élénken emlékszem 2014 decemberére, mikor is a szintén halálra vált dohányipari dolgozók küldtek csokit a Parlamentbe, hogy felhívják a figyelmet, és kérjék, ne szavazzák meg a TrafikMutyi 2.0-ás törvényt. A csokoládé hátoldalán ez állt: “Én azt szeretném az angyalkától, hogy a szüleink ne veszítsék el a munkájukat. Segíts kérlek tejesíteni! Szavazz nemmel a dohányipart érintő törvényekre!” Orbán mit tett erre, na mit? Semjén haverjával fölzabálta a csokit, a törvényt megszavazták, a dohányipari dolgozóknak pedig még csak annyit sem mondott, bakfitty. Így valahogy.

Ferde a képe vagy nem ferde?

Tegnap reggel, amikor a nyúl még meg sem igazán érkezett, csak úgy félúton volt a kék ibolya és a zöld erdő közt, és Krisztus urunk sem támadott föl teljesen, csak nyújtózkodott csupán meg a szemeit dörzsölte, tehát ide s tova elég korán kijöttek az adatok, hogy mennyien kapták el a kórságot kies hazánkban, és mennyien haltak bele sajnálatosan. Ezt pedig a sajtópari termékek közzé tették, az ilyet hírnek nevezik ugyanis. No most, az egyik orgánumnál hozzászólt egy nyájas olvasó, mondván, menjen az orgánum és annak újságírója az annyapicsájába, hogy még húsvétkor is csak a rémisztgetéssel van elfoglalva, kelti a pánikot, ennek semmi se szent.

Karácsony, illetve advent óta az ilyet bízvást nevezhetjük szent szánkó mentalitásnak, amely arról ismerszik meg, hogy fölháborodik, ha a valóság belepofátlankodik a pátoszába. Most is voltak olyan orcátlan alakok, akik nem átallottak épp a szent ünnepen megmurdelni, azok se néznek se Istent, se embert, meghalnak, amikor kedvük szottyan. A liberális sajtó meg velük riogat, összejátszanak ezek, Soros irányítja az egészet meg a Gyurcsányi. Ehhez képest milyen derűs mindig miniszterügynök elvtárs a szkafanderjében. Most is, midőn meghőmérőzték, s látták, készül épp kihűlni, pálinkát óhajtott pajkosan, ezzel is jelezve, mennyire a nép egyszerű gyermeke ő. (És tényleg, csak másként.)

Tán még kacsintott is olyan róka módra, ahogyan Kádár apánk szokott. Neki krumplileveses volt a képe, Orbáné velőspacalos, az idő körbefordult. Az a bohózat egyébként, amit Orbán itt, ezekben a napokban előad, minden pénzt megér. A faszi elemelkedett az anyaföldtől, vibrálva levitál a bávatag népeknek, hőmérőzteti magát meg jópofizik. Ha nem lenne elrémisztő, hogy egy katasztrófa felé tántorgó országban teszi ezt, még mókás is lehetne, így azonban csak lehangoló. Van ebben az egészben valami végtelenül mucsai, ahogyan olykor ingujjban, máskor meg talpig fehérben nyüzsög, mindenhol ott igyekszik lenni, kampányol a hullákon csűrdöngölve.

Ez lesz a módi most már végtelen időkig. Mert az igazságügyi minisztere szintén tegnap egy interjúban kifejtette, ha lesz olyan rendelet, amit most kiokádnak magukból, és hasznosnak bizonyul a rezsim számára, azt majd megszavaztatják a parlamenttel, és máris nem rendeleti lesz a kormányzás. Azt mondta ezzel az őt kérdezőnek egyébként, ami amúgy a módi, hogy pofád befogod. Az a megdönthetetlen bizonyítéka létezésének jogosságára, hogy kétharmada van, a nép tehát akarja őt nagyon. Hogy miképp kerekedett ki ez a szám, arról nem beszélünk, egyáltalán az egész művelt nyugat kussoljon, örüljön, hogy luk van a seggén.

Mindez ugyan mellékszál, de mutatja azt a közeget, amelyik a tükröt okolja a képe ferdesége miatt, a valóság elmegy a francba, halottakkal nem foglalkozunk, húsvét van, ha ugyan Bosch képére való is, de a miénk. Tudjuk már, az a téma, hogy kinyílott a pitypang, így, ha egy írás a valósággal való egyezést mutat, az csak a véletlen műve lehet. Egy diktatúrának ha ugyan el nem is nézzük, de megértjük ebbéli buzgalmát és törekvését, de, hogy az alattvalónak se legyen igénye az igazságra, az már delikát. Ez a permanens ünnep állapota, amit drága nagyanyám örökbecsűjével tudok lefösteni, aki így szokott rendet vágni a családjában ilyen húsvétokon: nem beszilünk, ünnepülünk.

Ehhöz tartjuk magunkat, és az alattvalói igényeken kívül – miszerint ne keltsen a sajtó pánikot azzal, hogy közli, nagy a baj –, jól látszik az is, hogy minden nagyon jó, mindennel meg vannak elégedve. Miniszterügynök elvtárs mindenütt ott van, megvéd minket, s ha és ugyan olykor hullanak is az emberek, az a Karácsony bűne, később majd másé. A nyájas olvasó is bizonyára, aki elemi erővel háborodott fel, hogy a valóság nem passzol a képzeletéhez, akkor is valószínűleg csodálkozik, ha ő lesz soron, és a halálos ágyán fuldokolva meg bugyborékolva olyan testamentumot tesz majd, meg ne írja senki az elmúltát, mert csorbát szenved az ünnep fénye. A szentmise véget ért, menjetek locsolni.

Puha számmá rothad

Valamikor a XVIII. század közepe táján Párizsra kitartó és bőséges eső hullt, olyannyira, hogy a városban lévő köztemető talaját eliszamosította, leolvasztotta, és sorra kerültek elő a föld alól a csontok és félig elbomlott hullák. Soha nem látott mennyiségben okádta elő a föld a maradványokat, hogy már valamit tenni kellett. Ekkor kezdték elhordani éjszakánként a föld addig rejtett tartalmát a régi kőbányába a város alá, így jöttek létre a katakombák mint turista látványosság. Éveken át cipelték a csontokat a föld alá, mert a halottak jóval többen voltak, mint az élők, viszont úrrá lett rajtuk Marquez borzalma, a halálban meglévő másik halál, a feledés.

A koponyák, lábszárcsontok valaha élő emberek voltak félelmekkel és vágyakkal, örömökkel meg reményekkel, viszont ma már a nevükre sem emlékszik senki. Számmá váltak, hogy kétmilliónyian vannak a hajdani kőbányában, mint ahogyan szám csupán, hogy a száz évvel ezelőtti spanyolnátha járványba ötvenmilliónyian, a II. Világháborúba mag hatvanmillióan, aztán az elsőbe ennyien, Sztálinba annyian, Pol Potba meg emennyien haltak bele. Tele van a világ gyilkosokkal, legyenek azok vírusok vagy emberek, számolatlanul hullanak tőlük az népek, hogy a végén kijöjjön egy keretszám, hogy ennyi ezer vagy millió.

Ennyi iszonyat, mert a halál magányos és nem közösségi műfaj. Hiába fogják az ember kezét közben vagy törölgetik a homlokát, amiről Ivan Iljics tudna mesélni sokat, ahogyan az ember feloldódik és számmá válik. Ahogyan halljuk ma napra-nap, hogy ennyi meg annyi, nincsenek nevek meg életek, darabszám van, egy tucat, ötezer, tízmillió. Ennek a közepén tartunk épp, és ilyennel nem szórakozunk. Ilyesmit politikai célokra nem használunk, vele és általa hatalmat nem építünk, ellenfeleinket nem járatjuk le, nem nyerészkedünk rajta, mert ha így történik, nem vagyunk méltók az ember névre, viszont kiérdemeljük embertársaink megvetését.

Meg, hogy pofán köpjenek, azt. Idős honfitársainkat nem engedni letesztelni, majd visszaküldeni őket a társaik közé, hogy fertőzzenek bátran, ez aljasság, merészebben gyilkossági kísérlet. S ha emiatt politikai ellenfelünkre mutogatunk, az szóval ki nem fejezhető cselekedet. S nem azért, mert az ellenfelet sajnálnánk – őt is –, hanem, ahogyan az idős polgártársak számmá válnak épp a szemünk előtt és a hatalom számára. Igaz, többet neki soha nem is jelentettek, darab-darab, krumpliért vehető szavazat és álságos pátoszos dumák. Viszont egyszer lehull az álarc, mint most is, és ott áll előttünk az embertelenség csupaszon.

Húsvét van máma, ezért Cecília néni nem örvendeztet meg bennünket elferdített számokkal, viszont arra intett tegnap, hogy zaklatottságunkban ne zabáljuk agyon magunkat. Hasznos útmutatás, ez az egyedüli veszély, ami fenyeget, hogy elcsapjuk a gyomrunk a zsíros sunkával. Főleg úgy, hogy a nagy népmentés közben sunyiban és sutyiban megjelent a Magyar Közlönyben, hogy a munkáltató – úgyis, mint multi – bevezetheti a huszonnégy hónapos munkaidő-keretet. Ez még jobban kiszolgáltatja a magyar proletárt, félig rabszolgává teszi, ami mutatja, mi a fontos a kedves vezetőnek. Hát, nem a népe boldogsága, az biztos.

És már megint itt vagyunk a számoknál, mindig ide lukadunk ki. Jézus hiába támadott föl, hogy napi kontextusba helyezzük a mondanivalót, mégpedig elsősorban azért, mert az emberi faj, főleg, ha magyar, s legfőképp, ha fideszes, nem méltó a megváltásra, mert abból is boltot csinál a maga hasznára. Hogy visszatérjünk induló tételünkhöz, a párizsi katakombákhoz, az ottani csontoknak legalább annyi örömük van, hogy látványosságok lettek, de nekünk mi marad, ha elvisz a kórság? Ennyi se. Cecília néni bejelenti majd kedden, hogy újabb ennyi meg ennyi halott, de ők különben is göthesek voltak, így jártak. És ezzel vége is az egésznek, mintha soha nem is lett volna semmi se.

Április 11.

Jé – nézett ki az ablakon Kelemen tanár úr -, a földtől eloldotta az eget a hajnal, így vélekedett, mert tele volt költészettel a feje. Meg azt gondolta még, hogy a bogarak és a gyerekek kiperegtek a napvilágra, sőt, hogy az éjjel rászálltak a fákra mint kis lepkék, a levelek. Kelemen tanár úr végig gondolta az egész Eszméletet. Még föl sem kelt igazán, ott állt pizsamagatyában és koszlott mamuszban az ablaknál, szítta magába az egész csudálatos világot, és vers formájában böfögte vissza. Rímek lógtak a fák ágainak végén, és jambusok türemkedtek elő a csatornából.

Már ennyiből is kitetszik, hogy Kelemen tanár úr nem volt erre a világra való, szegény, meg azért is, mert ez a nap, hogy április 11., jelentett neki valamit is. Mert nem olyan időket élünk, hogy itt mindenféle szépségekre és megváltásokra emlékezzünk, egyáltalán, a kamatlábnak nagyobb a respektje, mint a verslábnak, költeni nem verset szoktak, hanem pénzt, a görög-római kultúra velőspacalban manifesztálódik, a Nélküled a himnusz és Wass Albert az író. Itt nem játszik olyan, hogy „s hát amint fölállok, a csillagok, a Göncölök úgy fénylenek fönt, mint a rácsok a hallgatag cella fölött.”

Mégis – gondolta Kelemen tanár úr – szép a világ. Ezt nem lehetett kiverni a fejéből, ebből is fakadt, hogy tanár lett, s pláne az irodalomé. Amikor a testet nevelő kolléga szerint minden költő buzi, és ebbéli véleményét a gyerekek is osztják, akkor nem könnyű az ember élete, úgyhogy, ha lehet ilyet mondani, ez a járvány még jól is jött. No, nem a betegség és bajok, hanem a távoktatás, meg az online okosítás miatt, mert így nem tudtak neki visszapofázni, sőt, azt is hazudhatta magának, hogy figyelnek rá. Ilyen álmokban ringott Kelemen tanár úr, s mondom, mamuszban épp.

Most viszont, bármilyen ironikus is, tavaszi szünet volt, közlési kényszere így csorbát szenvedett. Hiába szavalt a kaktusznak, azt nem lehetett mondani, hogy hálás közönség lett volna, és fölöslegesen gondolta a helyébe a szomszéd Jenőt vagy Bözsi nénit, képzeletében nem volt több értelem az arcukon, mint most a kaktuszén. Így hát, értelem nélkül volt a csodálatos ébredése, ahogyan az ablakból köszöntötte a kajla világot. Ez a kedve nagyon gyorsan lekonyult, megszállta őt a melankólia, vagy spleen – ha már –, ezért úgy döntött, a feledkezés felé fordul, magyarán, iszik.

Mert mit is tehetne mást a végtelen űrben egyedül. Inni is lehet hebehurgya módon, mint a kocsmák népe, de módszeresen is, mondhatni, tudományos alapon, mint azt Kelemen tanár úr is hazudta magának. Mikor is eldöntötte, úgy ittasul le, hogy közben figyeli és kontroll alatt tartja magát, nem csak úgy vedel, hanem tíz kortyonként szíja magába a feledést, közben figyeli, ahogy ég a gyomra, míg ki nem lukad. Illetve valami fordított logikával, hogy azt tanulmányozza decensen, hogyan megy el az esze. Algernonná nevezte ki magát, hogy már megint az irodalom.

Nem volt túl hosszú a küzdelem, lévén, Kelemen tanár úr még csak az út elején járt, aminek a végén cafatokban lógó májat és remegő kezeket, duzzadt szemeket és elhülyülést remélt. Viszont, amíg ezt az ideális állapotot eléri, millió csoda vár rá, lázas és részeg képzeletének olyan gazdagsága, amit mások nem ismerhetnek. Így lobogott a lelkesedése az első tíz korty után, a második adagot követően viszont elhányta magát, és rá kellett jönnie, ez sem egy leányálom, sőt, legalább annyi küzdelemmel jár, mint maga a tanítás vagy a szántás-vetés.

Nem túlzok, kezdtek ilyen hülye gondolatai lenni, s hogy képes volt komolyan venni őket, azt mutatta, biztosan halad a totális részegség felé vivő biztos úton. Már csak az volt a kérdés, milyen tragédiában végződik ez az egész, mert az ilyesmi abba torkollik rend szerint. Így lett most is. Kelemen tanár úr, amikor részlegesen elvesztette az önkontrollját, úgy, pizsamában, mamuszban állt ki az ablakba költészet napját ünnepelni. Ott szavalt ordítva, és maszkban, ezt el ne feledjük, amikor a szembe szomszéd megunta, és egy kővel hajította fejbe.

Most képzeljük el, ahogy a maszk mögül harsogva tör elő a költészet Kelemen tanár úrból, dagad árad, betöltik a reménytelen utcát a szavak, szóképek, rímek meg ritmusok. Egyáltalán, tele lesz a vers szépségével a flaszter, a kukák és a villanyoszlopok, megül a csoda a háztetőn, ott csorog le a falakon, hogy a nap is megremeg. S már épp reménykedne az ember, amikor mindezt félbe szakítja Kelemen tanár úr fejének éles koppanása, s ő összerogy, mint az áldozat a kivégző osztag előtt. Aztán csend lesz a vidéken, és ott marad a néma derengés.

Sci-fi

Németh Szilárd mozgósította a velőfoltos tankjait, Bakondi György elsírta magát az M1 aktuális műsorában, és még Kósa Lajos sem találta a szavakat, így kupakokat és tuszihutikat emlegetett. Sőt, Pataky Attila is megszólalt, hogy na, mit mondtam, amikor egyre több helyről jelentették, hogy teljesen váratlanul feltűnt egy azonosítatlan alak. Teljesen fehér és szőrtelen, szemei sötétek és véreresek, orra olyan, mintha a majmok bolygójának szereplője lenne, s mégis valami készülékben végződik, zömök, természetellenesen rövid a karja, szemben a nagy gyomrával. Többen rohamosztagosnak vélték, Darth Vader beosztottjának, Kis János nyugdíjas szerint pedig ő maga a megváltó úristen, de a felesége adott neki egy maflást, így inkább befogta a lepénylesőjét.

Általában elhagyott, alagsor-szerű, omló csempéjű helyeken tűnik fel, szemben vele egy ember, aki maszkkal takarja az arcát, a csupafehér alak lehelete tehát biztosan dögletes vagy mérgező. Elemezték a képeket, de nem tudták megállapítani, honnan származnak, bármely kórház vagy más egészségügyi intézmény lehet a felvételek helye, így momentán nem tudható, hová küldjék a TEK-et. Őket nehéz azonban mozgósítani, mert a fehér alak feltűnésével párhuzamosan Orbán Viktornak általában nyoma veszik, így nincs, aki utasítsa őket. Ott hevernek parlagon. Aztán hír érkezett, hogy megtalálták az űrhajóját, ott hömbölög Budapest közepén fehéren, kereken és hatalmasan, de hozzáértők kijelentették, az a Puskás Aréna lehet. Most vizsgálja a jelenséget a magyar űrkutatási miniszteri biztos.

Mindeközben a televízió addig ismételte a magyar láblabda válogatott győzelmeit, hogy a csatorna önálló életre kelt, teljesen új meccseket kreált, holnap már világbajnoki döntőt fog sugározni, mit ad Isten, Felcsútról, és mind a tizenegy játékos maga Orbán Viktor lesz. Eközben azonban megint csak ő ingujjban tárgyal a várban virológusokkal, immunológusokkal, varázslókkal és szelleműzőkkel. Ugyanakkor a reptéren is ott van, csomagokat taperol, miközben Máraiba ojtott Wass Albertet idéz oldalán Dózsa László 1942-val/vel. Mindeközben özv. Gogolákné arról számolt be, a boltban ugyanez a fehér alak szolgálta ki őtet, élesztőt is kapott tőle, s amikor hazafelé ment, átsegítette őt az úton, bár nem akart átkelni, és mégis.

Özv. Gogolákné elbeszélése után megszaporodtak az észlelések, a fehér, majomorrú és véres szemű alak mindenütt ott volt, teljesen váratlanul materializálódott, egyszerűen összesűrűsödött a levegő, és megjelent. Tapasztalt szellemidézők állították, hogy műszereik kilengenek, hajuk égnek áll és jéghideg fuvallatot éreznek, ahogy a jelenés testté válik, korosabb asszonyok forróságot tapasztaltak a combjukon, de az uraik állították, hogy csak bepisáltak. Viszont az uraik meg részegek voltak, nem lehetett találni egy megbízható szemtanút sehol. Egyszer a kórház pincéjében látták, aztán a padláson, sokszor egy időben, így terjedt el az, hogy nem is egy alak az, hanem egy egész hadsereg, amely most foglalja el Mária országát.

Bakondi György aztán megfejtette, hogy migráncs álruhában, aki több millióan van, átrágta magát a kerítésen, mindenkit egyszerre toszott meg, és ő volt az, aki elvette a munkákat. Nem véletlen, hogy Parragh úr is tehetetlen a végtelen bölcsességében, és többen látták, hogy még Semjén Zsolt füle is lekonyult. A központi bizottság keresett egy, a helyzethez illő Wass idézetet, de nem lelt se itt, se Fokföldön, de Ázsiában. Amikor már totális volt a káosz, a fehér ruhás megoldotta mind az összes kérdést egyszerre. „Mint a lámpa, ha lecsavarom, ne égj, hogyha nem akarom” – mondta a majom orra mögül vartyogó hangon, megcsavarta özv. Gogolákné orrát, aki ráismervén térdre borult és csókkal illette kék kezét. Mert az kék volt valami ismeretlen ok miatt. Ki érti ezt?

Parraghfű

„Most erre mit mondjak? Annyi ember ment tönkre az elmúlt napokban, és most is megy tönkre, hogy ezzel nem tudunk mit kezdeni.” – Ez a két mondat a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara elnöke szájából mászott elő, aki Orbán gazdasági és oktatási főtanácsadója, és szíve szerint az egész országot összeszerelő-üzemként látná. Sok kis iparos betanított munkásban látja a jövőt, valamint neki sem tetszenek a bölcsészek. „Most erre mit mondjak” – Imádkozzál baszd meg, az nyilván megy.

Akár elnézést is kérhetnék a mosdatlan szájamért, de nem teszem, felnőttek vagyunk, s ha készülnek kivégezni, visznek a puskás osztag elé, kevéssé adunk az illemszabályokra. Akkor pedig különösen, ha látjuk, hogyan megy szarrá az ország, és pusztulunk el ilyen kóklerek kezében, mint például Parragh László, Müller Cecília, Kásler Miklós, Bakondi György, etc., hogy csak a leglátványosabbakat meséljem, akik nem értenek semmihez, és mégis ott vannak, ahol, mert jól tudnak bólogatni.

Parragh nem tud mit kezdeni a gazdaság ügyeivel, Müller a járvánnyal, és egyik sem tud kezdeni semmit azzal, ami a dolga volna. Hogy mit tesznek, arra a kamarai elnök másik tételmondata világít rá, miszerint: „Jelenleg egy adott mozgástér van, ezen belül mozog a magyar kormány is, egy politikai értékrend alapján dönti el, hogy kiket támogat.” – A magyar kormány tehát szelektál, ki maradhat életben, ki pedig kénytelen megdögleni. Ezt jelenti ez a mondat, és ez a Parragh még a helyén van.

Hogy a magyar kormánynak, következésképp Orbán Viktornak kik a kedvesek, azt pár napja fejtette ki, mint emlékezhetünk. Valami ilyen sorrendben, hogy papok, állami vezetők, rendőrök, katonák, és így haladtunk visszafelé csökkenő sorrendben a kivégzendőkig. Egyébként a mostani vérzivataros időkben nyer igazán értelmet Lázár kijelentése, miszerint: „Akinek nincs semmije, az annyit is ér”. Ez a kormány politikai értékrendje, és ez alapján dönti el, kit támogat.

Nem téged, maradjuk annyiban. A Puskás Arénát fehérrel világítják meg, tisztelegve az egészségügyi dolgozók előtt. Ez szép gesztus – ha egyáltalán –, de ennyire futja. Szimbólumokra, mint eddig is, zászló, kokárda, jelszavak, nélküled, s amikor valamit csinálni kellene, akkor ennyi telik, nem épp semmi „most erre mit mondjak”. Ennél látványosabban nem lehetett volna kijelenteni, amit egyébként is tudtunk, fogalmuk sincs, mit csinálnak. Eddig a konjunktúra vitte előre a galerit, most pedig összeszarják magukat.

Ennek a Parraghnak annyira telt még, hogy a szakácsok online képezzék át magukat pékké, és ezzel minden gond megoldódik. Nem történik egyébként más, minthogy Orbán légvára a szemünk előtt omlik össze, az első fuvallat elsöpri a francba az egészet, és eközben is az a gondja, hogy a turizmusnak jusson hatszáz milliárd, viszont, hogy annyi ember megy tönkre, azzal nem tudunk mit kezdeni. Egyébként pedig tudnának, ha akarnának, csak körül kellene nézni Európában, ott hogyan csinálják.

Ha és viszont valaki deklaráltan türk-kipcsak, akkor ez lesz a gyalázatos vége. Egyébként ők is tudják, hogy mi is tudjuk, hogy tudnának valamit csinálni, ámde nem akarnak, hanem csupán politikai értékrend alapján döntik el, kiket támogatnak: a fehér, európai keresztényeket, mint volt szíves éppen ez a Parragh ilyen munkavállalókról delirálni még régebben minden kipcsaksága ellenére. Ki érti ezt?. Most pedig tovább szűkült a kör, Fidesz tagság szükséges, meg, hogy mével kezdődjön a neve az embernek és szárossal végződjön.

Momentán nem tudjuk, ez a Parragh mivégre van a világon, és sorban föl lehetne tenni mind az összesnek a kérdést, mit keres itt, sőt, idézhetnénk miniszterügynök elvtársat is, ne akadályozzák az életünket, ha már segíteni nem tudnak a gyomok és dudvák, meg muharok. Viszont én nyájasom, tegnap kiderült, mire számíthatsz, semmire sem, vigasztalódj hát R M. polgártárs soraival, hogy nem vagy egyedül: „Semmim se volt s nem is lesz immár sosem nekem, merengj el hát egy percre e gazdag életen…”