Fejezetek egy fenyőfa életéből (2.)

Karcsit, mint valami rongyot vagy kapcát, fölhajították egy teherautó platójára, s, ha lehet ilyet mondani az ő esetében – kivágva, megkötözve és haldokolva – viszonylag jó helyre került. Nem legalulra, hogy agyonnyomják, nem is fölülre, hogy egy óvatlan kanyarban lerepüljön, s betörje a mögötte haladó autó ablakát szégyenszemre, hanem épp középre. Bár itt sem volt jó, hogy is lett volna, mert hogyan is érezhetik magukat a gályarabok, a marhavagonba zsúfoltak, vagy akit épp kordén visznek a vesztőhelyre. Úgy, mint Karcsi, aki fenyő létére szégyenszemre fázott, sajgott a dereka és a csonkja, hogy a gúzsba kötött ágairól ne is beszéljünk.

Rengetegen voltak a teherautón, Karcsi el sem tudta képzelni, mennyien lehettek. Vég nélkül utaztak, és csak sóhajtozásokat lehetett hallani, meg zúgásokat, morgásokat és suhanásokat, mint amilyen hangot az ő autójuk is kiadott. Hosszú órák teltek el, mire megálltak, ám, hogy hová kerültek, senki nem tudta, de idejük sem volt ezen gondolkozni, mert durva kezek nekiláttak lehajigálni őket az autóról, le az aszfaltra kímélet és szánalom nélkül, csak úgy nyekkentek. Aztán egy másik kéz úgy, ahogy voltak, megkötözve fölállogatta őket, egymás mellé szorosan, hogy szúrt a másik tüskéje. Ezt akár ironikusnak is tarthatta volna Karcsi, ha lett volna kedve merengeni. De nem volt.

Meg nem is ismert ilyeneket ő, hogy irónia. Egyszerű fenyő volt, és hiába nevezték faiskolának, ahol eddig lakott, semmit nem tanult ott. Igazság szerint most már szinte mindegy is volt, mert érezte, hogy lassacskán száll ki belőle az élet, elkezdtek potyadozni a levelei, ágai lanyhultak, mint egy vén, nyugdíjas fenyőnek. Ide jutott élete virágán, hogy érezhetően haldokolt. Ölni tudott volna egy kis vízért, de csak a csonkja sajgott, amikor megtörtént vele a borzalom óta az első jó dolog. Levették róla a neccet, kissé kinyújtóztathatta az ágait, így helyzetével átmenetileg elégedett is lehetett, ha állítható ilyen egy haldoklóról, és mért ne lehetne. Őt is várhatja a fa mennyország, vagy valami ilyesmi.

Most tudott először körülnézni, hová is került. Nagy, mahomet házak vették körbe, nagyobbak, mint akármilyen vén fenyő, és annyi ember, amennyit elképzelni sem lehet. S ami a legérdekesebb, mindenféle fajta, és nem gumicsizmában voltak. Karcsi eddig nem gondolta volna, hogy emberből is ennyiféle lehet, igazából nem is gondolkodott az emberek felől, és idáig jutott az elmélkedésben, amikor az egyik közülük megfogta, megforgatta, hajlítgatta, méregette és megvette. Rabszolgavásár, döbbent rá Karcsi, ahogy végignézett a többi fenyőn, de sok ideje nem maradt, újra megkötözték, sőt, fölgumizták egy autó tetejére, úgy utazott most.

Kezdte elveszíteni az eszméletét, s tulajdonképpen az elkövetkező időt, mint valami álmot élte meg, ahogy fokozatosan szállt el belőle a lélek. Egyszer csak megálltak, leszedték az autóról, szűk helyeken vitték fölfelé, be, valami iszonytatóan meleg helyre, hogy szomjúsága szinte elviselhetetlen lett. Csonkját farigcsálták, de fájdalmat nem érzett, fölállították, mindenféle cifra nyomorúságot akasztottak rá, gyertyákat gyújtogattak rajta, hogy több helyen megégett, énekeltek neki, de ez az egész olyan volt, mint árnyképek a falon. Vetített élet, ami már alig is az övé. Levelei már megállíthatatlanul peregtek, szinte csak a csontváz-ágai maradtak.

Ilyen állapotban hajították ki az utcára. Zuhant a magasból, szállt alá, alatta a föld, felette az ég, de sehol egy létra. Nyekkenve ért le a betonra, az utolsó levele is odalett, már levegőt sem kapott, úgy hevert ott fuldokolva, csontvázként, amikor egy kéz ragadta meg. Húzta a flaszteron, vonszolta végtelennek tűnő időkig, amikor Karcsi meglátta, hová is cipelik, mert ott, a sarkon állt egy ketrec, telis-tele fenyő csontvázakkal, kihunyt szemű fenyőkkel, kicsikkel és nagyokkal, mindenféle fajtával, gyerekekkel, öregekkel, életükben fennhéjazós ezüstökkel, nordmannokkal, és mind egyforma volt a halálban. Odaértek, a kéz felemelte és dobta a sírjába. Élek még, kiáltotta, de nem értették, s ha értették volna úgy feleltek volna: dögölj meg.

Fejezetek egy fenyőfa életéből

Karcsinak hívták a fenyőt, aki évek óta növekedett, játszadozott, lengedezett és sóhajtozott a fenyőneveldében. Egyszerű lucfenyő volt, semmi pucc, semmi pávaság. Olyan volt, mint akármelyik lucfenyő, akik ezerszámra álltak mellette, némelyik kissé csálébb, ritkásabb, nyomorultabb, de fenyő volt mindahány, nem volt alávalóbb egyik sem a másiknál, Isten teremtménye az összes, egy vérből valók. Sőt, még a génjeik is szinte teljesen megegyeztek akár egy nordmann fenyőével is, pedig ezek annyira fönt hordták az orrukat a pedigréjükkel, sokszor szóba sem álltak egy Karcsi féle egyszerű luccal.

Persze eleinte nem volt semmi baj, nem tudott Karcsi semmit, a butaság bátorságával éldegélt. Magonc korában beszélni sem tudott, csak nyújtogatta magát a nap felé és szítta a vizet, hörbölte nyakló nélkül, mert állandóan szomjas volt. Aztán, ahogy iperedett, megtanult beszélni is, már szóba tudott elegyedni a szomszédjaival, akik közt voltak nagyobbacskák is, akik már többet tudtak a világról, hallottak ezt-azt, és nekiálltak riogatni a kisebbeket, hogy jön majd a fűrészkezű ember, elvágja a lábukat, aztán megkötözve, autóra zsúfolva ismeretlen helyre viszik őket.

Ki tudja, milyen sors vár ott, így károgtak és lázítottak az öregebbek, de nem tudni mi céllal, hiszen elszaladni nem tudtak, kiabálni ugyan igen, de azt rajtuk kívül senki nem értette. Senki nem tudott fenyőül, az ágaikat leszaró cinkék, a tövüket szétpisáló kutyák sem, az emberek meg pláne. Egyébként az öregebbek sem láttak még soha fűrészkezű embert, ez a képzelet lázas szüleménye lehetett csak, mert az emberek jók, csak büdösek. Ezt lehetett megállapítani róluk, ahogy gumicsizmában, szőrösen néha megjelentek, dőlt belőlük a cefre ismeretlen szaga, és más különlegességek.

Szóval, hogy fűrészkezű lett volna köztük, ezt senki nem tudta, ilyet senki, soha nem látott, csak ijesztgetés volt, legenda, mint a boszorkányok és tündérek vagy a rézfaszú bagoly. Ilyennel se találkozott soha Karcsi, igazival igen, mikor már nagyobb volt, ott ücsörögtek az ágain, de ezek is csak úgy leszarták, mint akármilyen egyszerű cinke, secko jedno, madár, madár, mindegy is, ilyen egy fa élete. Aztán egyik nap megjelent egy gumicsizmás alak kezében krétával, méregette a fenyőket, és olyiknak keresztet rajzolt a törzsére, úgy néztek ki, mint a felcsillagozott zsidók a stigmájukkal, hogy mi vár rájuk, azt senki sem tudta.

Karcsi is kapott ilyen jelet, ahogy rajzolgatta őt a cefreszagú, csiklandozta a hasát, hogy felnevetett, göcögött, a többiek meg lehurrogták, hogy ne röhögjön, mit röhög, kuss legyen már, és a cefreszagú elment, csak a felhő maradt utána tele muslicákkal. Így jött el az éjszaka, a fenyők aludtak, csak Karcsinak voltak rossz, furcsa érzései, mert nem tudta mire vélni a keresztet vagy ikszet a hasán, ilyen világvége hangulata lett tőle, és a hold is furán világított. A madarak is hallgattak, pedig mit nem adott volna érte, ha most jól leszarják akármelyik ágát vagy az összeset, mert nem tudta Karcsi, milyen a halálra ítéltek magánya, ahogyan közelít a hajnal.

Aztán elérkezett, csípős, de tiszta idő volt, amikor a távolból sikoltozás hallatszott, hogy itt a fűrészkezű ember, szaladtak volna, de nem tudtak, és azt is kiabálták, hogy viszik őket, jajj, Istenem. Karcsi most értette meg a keresztet a hasán, most fogta fel a sorsát, az egész eddigi életét, lett világos a trágyázás, gondoskodás. Minden világos lett, ahogyan a fűrészkezű ember hozzá lépett, Karcsi behunyta a szemét, és érezte a lábába hatoló iszonyatot, ahogy elszakítják a gyökereitől, ordított, de nem hallották, sírt, de senkit nem érdekelt. A nagyobbak mondták, van még pár napjuk, amíg a nedvek el nem apadnak bennük, ha nem erőlködnek, több is lehet.

Karcsit ez már nem érdekelte egyáltalán, ott feküdt a földön legyilkolva, fönt az ég, amit még sohasem látott így, körötte hevertek a sorstársai, nyögések, sziszegések hangja áradt mindenhonnan, mint hülye filemkben csata után. Éppen csak ágyúcsövek nem füstölögtek, de ez a valóság volt. Ahogyan ott feküdtek legyilkolva de élve mégis egy kicsit, kis időre, másik cefreszagú jött, és valami géppel egy neccbe gyömöszölte őket. Ennél megalázóbbat Karcsi elképzelni sem tudott, a csonkja sajgott, ágait természetellenesen összefogták, hogy mozdulni sem bírt. Azt hitte, ennél rosszabb nem lehet. Lehetett. Fogták, fölhajították egy autóra, összezsúfolták a többi megkötözött társával, hogy levegőt is alig kaptak. És most utaznak valahová.

Apokrif

– Ébredj, Jóska! – rázogatta az ura vállát az öregasszony, kócosan és otthonkában, pedig még sötét volt odakint, és a kakas sem kukorékolt. Igaz, a lakótelepi ház negyedik emeletén laktak, így nehezen kukorékolhatott volna, de nem lehet tudni sohasem.
– Mi van Mariskám, mi van. – fordult az ellenkező oldalára a volt mozdonyvezető, aki épp sínekről álmodott, sorompókról és Hrabalról, mert szeretett olvasni és ábrándozni, meg révedezni messzi tengerekről, csillagokról.
– Ébredj, Jóska, megszületett a kis Jézus. – tette alaposabbá ébresztésének indokait Mariska, bár a két dolog, hogy megszületett a megváltó, s emiatt az urának hajnalban kell kelnie, csak az ő fejében függött össze, de ott nagyon.
– Mi van? – élénkült meg a hajdani mozdonyvezető, mert már ébren volt annyira, hogy bigott, hívő feleségét ugrassa kicsit.

Nem passzoltak össze elmélet szerint, Mariska a teremtésben hitt, az ura az evolúcióról tartott neki kiselőadásokat meg az ősrobbanásról, illetve a nagy suttyról, mint igazi végítéletről, de ennek ellenére nagyon jól megvoltak. Szerették egymást, vagy valami ilyesmi, ki érti ezt. Ott függött a falon az esküvői fénykép, amelyről József és Mária bizakodva tekint a jövőbe, s ez a jövő most itt van, benne pedig Mariska kócosan és kitartóan költögeti Jóskát, amikor csak öt óra van éjfél után. Pedig, amióta Jóska nyugdíjban van, nincs az az Isten, amivel ki lehet imádkozni az ágyból, mert pótolni akarja az egész életében elmulasztott alvásokat, hogy amikor mások a bal oldalukra fordultak a dunna alatt, ő pöfögött, zakatolt, tülkölt és robogott.

– Csak azt ne mondd, hogy fölcsinált a szakállas. – tért már észhez teljesen Jóska, mert soha nem mulasztott el viccet csinálni abból, hogy ők épp József és Mária, és meg sem unta az évtizedek alatt.

Mondhatni, ez volt az a nap, amikor a felesége hitén lehetett élcelődni, mert adta magát, színpaddá változott szinte a negyedik emeleti téglalakás egyedi gázfűtéssel, a szocialista építőipar e remeke. Jóska tehát már nagyon ébren volt, annyira ébren, hogy ravaszon csillogott a szeme, és meg sem hallotta a felesége kárálását, ami a kijelentése miatt fakadt ki belőle, hogy hagyja már az állandó ízetlen tréfálkozást, menjen le a pincébe, hozza a szerszámokat, és faragja be a fát a talpba, mert ünnep van, nagy és szent ünnep. Ilyen, a napra vonatkozó használati útmutatók után kiment a konyhába föltenni a kávét.

Jóska pedig fölült az ágyban, vette a telefonját, hívott valakit, hogy jöhetnek, s még úgy, pizsamában és borzasan kis jászlat vett elő a szekrény mélyéről benne a gőgicsélő Jézussal, felfújható birkával, tehénnel és szamárral, s alighogy elrendezte, csöngettek is. Mariska ajtót nyitott, hogy ki lehet ez ilyen korán, s ahogy feltárult a valóság, ott állt előtte három öreg vasutas, az egyiknek feketére festve a képe, de mindegyik valami turbánban és lepedőkbe burkolózva, hogy úgy hallották, megszületett a megváltó, hoztak neki aranyat, tömjént meg mirhát.
Így tipródtak az ajtóban, Jóska a szobában kuncogott pizsamában és kócosan, de arra, ami történt se ő, se a három haverja nem számított, mert Mariska vette a szerepet, játszani kezdett benne, hogy a saját fegyverével győzze le ezt a három – illetve négy – ütődöttet.

Beinvitálta a királyokat, betessékelte a szobába, ahol ott volt a műanyag jászol benne a műanyag Jézussal, a felfújható birka, szamár, tehén, odaterelte a maskarás vasutasokat, hogy imádhatják, szerethetik és félhetik.

A hármak nem erre számítottak, se a Jóska, hanem kárálásra és sopánkodásra, mert nem tudták, hogy Mariskának egyedül több esze van, mint nekik együttvéve, s most már ő vigyorog, ahogy a vasutasok a klepetyusokban térdre ereszkednek, és nem tudják, mi tévők legyenek, mert ez a terep már ismeretlen a számukra, nem volt benne az elképzelt forgatókönyvben. Egyáltalán, semmilyen forgatókönyv nem volt, csak előző este egy fröccs mellett határozták el a mókát ismeretlen végkifejlettel. Így feszengtek ott térdepelve, és Mariska, hogy bevigye a mélyütést, elkezdte a finálét.

– Irulok-pirulok, Mária vagyok, boldogságok szűz vagyok. – csak lestek szemre, fejre a vasutasok – Meg is kéne szoptatni már. – jelentette ki Mariska, kezébe vette a műanyag Jézust, és minden szemérmességét levetkőzve kigombolta az otthonkáját, elővette a hetven év minden kínját magukon viselő melleit, és szoptatni kezdett.

A vasutasok elmenekültek, suhogott utánuk a lepedő, Jóska pedig, amikor bezárta mögöttük az ajtót, rájött, hogy soha még ennyire nem szerette a feleségét, na, jó, ott, az esküvői kép idején talán, és elkezdett settenkedni a szobába be, borzasan és pizsamában, hogy fölelevenítse a fiatalságát, azért.

Látod, ez már pont az

Michael Douglas az Összeomlásban egyszer csak bekattan, baseball ütővel ver szét boltokat, űzött vadként, egyetlen célként megy haza, lövöldöz, míg őt magát le nem lövik. Az emberi lélek örök titok, hogy ki az őrült, az konszenzus kérdése és koronként változik. Például a középkorban az őrült normán kívül eső személy volt, aki tetteiért nem tartozott felelősséggel, sőt, inkább valami misztikum megtestesítőjeként jelent meg az emberek tudatában, mint Lear király vagy Ophelia Shakespeare-nél.

Később az őrült a deviáns megfelelője lett, ami egyet jelent a társadalom számára nem kívánatos bűnözővel, így a bűnözés devianciaként az őrület egy formájává vált. Csak a XIX. század végén jelent meg az őrület betegségként való kezelése, az őrültség diskurzusmódja tehát különböző korokban más és más. Ezt nem ártott előre bocsátani, mert Kövér László interjúja, amiről tegnap értekeztem, veri a maga tajtékos hullámait, melynek következtében a házelnök elmeállapota került szóba, s nem ok nélkül.

A Párbeszéd például szívesen látná Kövér távozását, s nem csak úgy l’art pour l’art, hanem azzal indokolva, hogy a parlament elnöke csak olyan ember lehet, aki „megfelelő mentális és nyilatkozatképes állapotban van”. Hadházy Ákos pedig, akit még élőlénynek sem tartott a házelnök, aggodalmának adott hangot, mondván: szomorú, ami Kövér Lászlóval történt az elmúlt években. Csak tudja, állatorvos, sőt, közelről is csodálhatja az eszelős tekintetét, míg nekünk, földi halandóknak ez a gyönyör nem adatik meg.

Régóta tudjuk, hogy tébolydában élünk, viszont lassacskán el kellene jönni annak az időnek, amikor kiderül, ki az ápolt és ki az ápoló, mert e tekintetben momentán elég nagy a bizonytalanság. Ugyanakkor arra is utalnunk kellene, hogy ezek lopnak, tehát bűnözők, és akkor ez most értelmezésünkben a reneszánsz kori közmegegyezés szerint az őrültség egy sajátos alfaja, vagy pedig elvetemültség. Mindmegannyi feltáratlan probléma, amelynek utána kell járni, hogy a tekintetes bíróság a rendszerváltás után igazságos ítéletet tudjon hozni.

Zaklatott korokban az egyén sokszor gondolkodik el azon, hogy amit átél, álom-e, s ha valóságosnak találja, felteszi a kérdést, ki az őrült, én vagy te, mint Gogol Popriscsinja, vagy a Kádár-korban Müller Péter Sziámi: „…Minket most bezártak ide, mert mások vagyunk/ Mint azok, akik ide bezártak/ Őrület, őrület, de van benne rendszer/ És mi majd jók leszünk egymásnak/ Mi most ne törődjünk semmivel/ Csak hagyjuk, hogy a nevünket üvöltsék/ Gyere, bújj el velem a lépcső alá/ Na látod, egyforma köztünk a különbség…”

És már otthon is vagyunk. Az, hogy Kövér házelnök mondandója miatt felmerült nem is titkoltan, hogy elment volna az esze, számos kérdést felvet. Például a közvetlen környezete, az akla egészségügyi állapotának vizsgálata is indokolt volna, mert mégis csak valamiképp közülük kiválónak tartják, ha már odaültették a magas székbe. De elég csak ránéznünk például Kásler miniszterre, hogy belássuk, az az őrület, ami Kövér szemében csillog, az értelem tiszta sugara ahhoz képest, amit a sámándobos próféta pogózik össze nekünk.

Vagy vehetnénk elriasztó példaként magát az atyuskát, akiről köteteket lehetne megtölteni, s ha megspékeljük az udvartartással, az egy a tábor kétmillió masszív eszementjével, máris McMurphy vagyunk a kakukkfészekben, de ezen a szálon olyan messzire jutnánk, ahonnan nincsen visszatérés. Hadházy szomorkodik, hogy hová jutott Kövér, azt nem mondja meg, hová, de ím, azért sikerült megfejtenünk. S ha már egyszer Sziámihoz fordultam segítségért mondandóm egzakt megmutatása okán, zárásképp is ezt teszem summázatul: „…Látod, ez már pont az:/ Zuhanórepülés…”

Kövér elvtárs Brehmje

Kövér elvtárs interjút adott egy közpénzből eltartott, kézivezérelt nyomdaipari terméknek – lánynevén Magyar Hírlap -, amelyben kijelentette, hogy a gyűlölet nem pálya, azzal nem megyünk semmire, majd ezzel a lendülettel végzett állattani besorolást ellenzéki embereken. Karácsony főpolgármestert kiskutyához hasonlította, Hadházy Ákost viszont nem találta meg a Brehmjében. Róla szó szerint így vélekedett: „Zoológiai besorolása szerint Hadházy Ákos, nincsen párja széles e világon”.

Hogy ez épp mi akart lenni, hejderutyutyus falvédőszöveg vagy félrészeg óbégatás, az innen el nem dönthető, de a költő azt akarta kifejezni vele, hogy Hadházy olyan organizmus, amit nem tart számon semmilyen szakirodalom. Ezzel beismerte, hogy egyéniség, ami egyben elismerés is, de Kövér elvtársnak nincsen ahhoz érkezése, hogy ezt fölfogja. A pártiskolán ilyet nem tanítottak, amikor Kövér elvtárs a tudományos szocializmust szítta magába dialektikus materializmussal elegyest.

Állatokhoz hasonlítani az embert, kitűnőségét vagy alávalóságát állati tulajdonsággal bemutatni nem újkeletű. Az indiánok tele voltak bölényekkel és sasokkal, rókákkal és prérifarkasokkal, míg ez ellen a szemükben patkány volt, amire ma is van példa. Erdogan elődeinek a hős magyar várvédők birkák voltak egy rozzant akolban, illetve hitetlen kutyák, pedig ők is keresztények lettek volna, vagy mi a franc, de ma nem ez az irány, úgyhogy ugorgyunk, mint Pósalaki bácsi.

Karácsony főpolgármester Kövér elvtársnál pubertáskorú kutya, aki körbehugyozza a területét. Én nem ismerem a pubertáló kutyák lélektanát, de ők nem nagyon szoktak vizelettel területet megjelölni, inkább bepisálnak, aminek a gazdi nem örül, és súrolja a szőnyeget, hogy a felesége le ne ordítsa a fejét. Felnőtt állatok szoktak ilyen territóriumosat játszani, de a városi kutyák azt sem, nekik a gazda jelöli ki a kerti vagy szobai birodalmukat, de még csajt is ő választ számukra.

Kövér elvtárs hasonlata tehát elbaltázott hasonlat, a szándék viszont érthető. Hadházy még az élőlény névre sem méltó, Karácsony pedig figyelembe sem veendő háziállat, akinek most még engedi a gazda, hogy csóválja a farkát, de majd rálép arra. Kövér elvtársnak ismét elővillant az elképesztően nagy egója és őstulok volta – ha már itt brehmezünk -, de azt se feledjük, hogy mind, aki nem szavaz rájuk, megkapja a besorolását, te is, nyájas olvasó.

Az Állatok világának rengeteg lakója van, és jelen felállás szerint örülhet az ember, ha Kövér elvtárs megleli benne a helyét. Hadházyét már nem találja, s azt hiszem, mi sem vagyunk egyebek a pedellus szemében, mint pusztítandó vasút vagy gyárüzem. Bár ez már akkor tudható volt, amikor bájosan felszólított minket, hogy kössük föl magunkat. Kövér elvtárs nem változik, csak az állapota romlik folyamatosan, de a jelek szerint bírja az iramot.

Hogy a gyűlölet nem vezet sehová, ezt az ünnepi állítását cáfolni vagyok kénytelen, de, igen, vezet. Örökös országgyűlési elnöki székbe vezet, zsíros fizetéshez vezet és elhülyüléshez. De most azért gondoljunk bele, a kollégistákból az élvonalban már csak hárman maradtak, a három közjogi méltatlanság, Áder, Kövér, Orbán, s mindahányon a demencia, az entrópia jelei mutatkoznak, és, ha nekünk kellene megtalálni a helyüket a Brehmben, bajban lennénk.

Mint emlékezhetünk, a patkánynak nem örülnek. Bár már akkor is kifejtettem azt a Svejk-féle alaptételt, hogy nincs joga megsértődni senkinek, ha őt pézsmapocoknak hívják, különben is, a patkány csak álruhás mókus, mert az evolúció bonyolult dolog. Hogy Karácsony főpolgármester kamaszkutya lenne, az sem nagy baj, ők ugyanis rendszerint a gazdát pisálják le legfőképpen, valamint az ő szőnyegét és más jószágait.

Hogy Hadházyt meg nem leli a fajok között Kövér elvtárs, az sem vaszisztdasz, ő ugyanis robot. Ahogyan a tevékenységét elnézem, a kérlelhetetlen következetességet, amivel a NER ellen buzog, valaki vagy valami beprogramozta őt a fideszcsürhe ellen, és végrehajtja az algoritmust. Így Kövér elvtárs helyében az ellenséget már nem az emberek, hanem a marslakók közt keresném, bár lehet, már meg is Találták, ezért van szükség lojális űrhajósra. Így lehet ez.

Svejk népe

A csehek hatvanöt százaléka ateistának vallja magát. Nem naturálisan azt mondja, hogy nem hisz Istenben, hanem egyenesen tagadja azt, másképp szólva az anyagban hisz, mert erre jutott hosszú elmélkedése során, amit az élet értelméről folytatott. Az a legklafább az egészben, hogy amikor még arrafelé is tombolt a szocializmus, mert Orbán Viktor nem szabadította fel őket, többen vallották magukat istenhívőnek, mint most, mikor lubickolnak a szabadságban.

Úgy lehetett az, úgy történhetett, hogy amikor és még a kommunisták szorításában imádkoztak Istenhez, hogy szabadíts meg a gonosztól, s ez megtörtént, megköszönték a szakállas szolgálatait, és el is felejtették. Nem szép dolog a jótevőnket megtagadni, de ezek szerint a csehek, ha nem is gerinctelen, de őszinte népek. Amikor módjuk nyílt választani, az értelem mellett döntöttek, és ott is maradtak, amit a napjainkban ott zajló tüntetések is igazolnak.

Svejk után ez nem is történhetett másként ott a cseheknél. Hasek regényét humorosnak tartja a közvélekedés, mélyrétegeiben azonban a világirodalom legkeserűbb szövege, ahogyan Csehov drámái is vígjátékok, mert nem kell mindent direktben az ember képibe mondani, ha látszólag egyszerűbb is. Jó dolog a többrétegű gondolkodás, amitől a hit megszabadít, általa, Isten leheletétől a világ annyira egydimenziós lesz, mint amennyire tükörsima Németh Szilárd agyfelülete a pacalja mellett.

Svejk mindezeken túl – amit föntebb pedzegettem – vádirat a klérus ellen, de úgy, hogy a képibe röhögünk, miközben az nem tud mit kezdeni velünk, mert nagyvonalúan hülyének mondjuk magunkat. Svejk így tesz az egész nagyságos társadalommal, mert így tud élni és túlélni, és ez a recept a mai napokra is. Ha Orbánt és a tróger sleppjét pofán röhögjük, tehetetlenek, mert az esztétika szabályai szerint a nevetségesben benne van a kisszerű.

Most mégsem erről van szó, hanem egy Brnoba költözött ismerősömről, aki melegként, meleg párjával a hitetlen csehek között tudja elviselni az életet, míg ellenben a nagy, keresztényi Magyarországon meg ilyen kondíciókkal nem. Ennyi köztünk a különbség, ami nem kevés, és ebben minden még benne sincs, mert nincs annyi képernyő a világon, amire minden mocsok kiférne. Mondom már hetedik éve lankadatlan, de hiába, sajnos.

Nem hiszek a néplélekben és a kollektív tudatban, de ezt a hírt olvasva meginogtam. Ha végignézünk az eltelt cirka száz évünkön, akkor azt kell látnunk, ’45 előtt szügyig voltunk nyilasokkal, utána partizán lett a legtöbb ember, ma pedig elsőáldolzó ministráns, miközben folyamatosan feljelentgető házmester. Ha van néplélek, akkor a magyar nép lelke ez, Orbán már csak hab a tortán. S ha igaza van Spenglernek – és mért ne lenne -, miszerint bizonyos dolgok csak bizonyos helyen történhetnek meg, de ott és akkor szükségszerűen meg is történnek, akkor a NER kereszténydemokráciája nem meglepetés, hanem beteljesülés.

Ettől persze jobb nem lesz, csak világosabb, mert, ha ismerjük a gonosz természetét, akkor könnyebb lesz le is győzni azt. Svejk népe helyett írhattam volna Hrabalt, Kunderát vagy akárkit, de felőlünk nézve mi is lehetnénk Esterházy népe vagy Parti Nagyé, akárkié, ámde nem vagyunk (Én már nem tudom, mik is vagyunk). Regnáló hatalmunk pedig mindent megtesz, hogy ne is legyünk, elég csak a most elfogadott színháztörvényre gondolni, ha másra nem is.

Lenne még mire, de fölösleges, hiszen úgy tűnik, minden és mindenki tehetetlen a dúlás ellen, ami kies országunkban zavartalanul folyik. Orvosságként és a svejki attitűdöt erősítve elég befejezésül Kierkegaardra utalni, és emlékezni arra, a koppenhágai Szókratész egy dolgot kért az istenektől, hogy legyen vele mindig a nevetés. Hasonképpen mi is. Mert ne feledjük a kiinduló tételt, hiába keserű szöveg a Svejké, arra mindenképp megtanít, hogy a hatalmat elviselni és legyőzni úgy lehet, ha a képébe röhögünk.

A Grékai

Amikor VV Aurélió – ha jól emlékszem – megragadta a tövinél a farkát, és pörgette, mint valami propellert, akkor egy ország szörnyülködött el, hova is jutottunk. Nem jutottunk sehová, ilyen az élet. Ki a farkát pörgeti, ki a tömjénes füstölőt, ezek azonban nem szándékszanak politikusok lenni, sem világmegváltók. Ha egy szépségkirálynőről előkerül egy régebben készített pucér kép, megfosztják a koronájától, ha a Való Világ üdvöskéjéről derül ki, hogy pornózott valaha, a publikum elszörnyed, de más következménye nincsen.

Az élet igazságtalan, kegyetlen, sőt, gonosz. A pornófelvételek, meztelen fotók mindig előkerülnek, napvilágot látnak, olyan törvényszerűség ez, amire alapozva a világot ki lehet forgatni a sarkaiból, ez a Planck-állandó vagy a fénysebesség szentsége. Ám, amíg Aurélió hülye, a pornózó szépségkirálynő pedig védekezhet azzal, fiatal voltam, kellett a pénz, a Grékai, mint különálló faj, nem azért mutogatja a ványadt valagát meg a farkát, mert pénzt keresne vele. Épp ellenkezőleg, azért mert pénze van.

Ez alapvető, mondhatni ontológiai különbség, a Grékait nem megkúrják, hanem ő tesz ilyet másokkal, pénzért vagy erőből, de mindenképpen visszaélve a lóvéjával, a vélt hatalmával. A Grékai az ilyen történetből jól kijönni nem tud, rajta marad a stigma, és nem az ékesszólása hibáin élcelődik a publikum az incidens után, hanem a farka ferdeségén vagy a segge löttyedt gödrein. A méltóságot, ha volt és van ilyen egyáltalán, így lehet könnyen elveszteni, nem azzal, ha az ember képibe fütyölnek az országgyűlésben.

Megvetni ezek miatt a Grékait nem kell. Mindenki eljátszott már a gondolattal, milyen lehet felnőttfilmben szerepelni, mindenkiben van vadállat, de a legtöbbünket valami szemérem, szégyenlősség visszatart attól, hogy megtegyük. A gátlástalanságnak kell egy foka ahhoz, hogy az ember kamerák előtt paráználkodjon, s úgy látszik, a politikusokban ebből a készségből megvan a kellő mennyiség. Ez az egyik baj, a másik pedig a körítés, mert az ilyen szerepek piával, kokóval, egyéb bűnökkel járnak együtt.

Azt is mondhatnám, engemet nem érdekel senki perverziója egyáltalán – mint ahogyan tényleg nem – ha nem közpénzen folyik a kurvázás meg a whisky, de többnyire abból történik, s ez baj. Hogy erről felvételek készülnek – amelyek törvényszerűen napvilágot látnak -, azzal számolni illenék, s ha valakinek ennyi esze sincsen, akkor ne menjen politikusnak, vagy épp azért megy annak, ezt a törvényt még vizsgálni és alátámasztani szükséges. Viszont nincs jobb vagy baloldali Grékai. A Grékai van, mint jelenség, amivel valamit kezdeni kell.

A Grékaik, mint politikusok, egész lényükkel, s a parlamentben tevőlegesen is azt az előjogot formálják meg maguknak, hogy a többségnek megmondják, előírják, hogyan éljen. A meleg ne házasodhasson, ne fogadhasson örökbe gyereket, a szegény dögöljön meg, ilyképp tényleg beleszólnak még az ember legintimebb dolgaiba is, amihöz viszont elveszítik a jogukat a nyilvános paráználkodással, mert, ha tökös lenne a választó, a képibe vágná, hogy ilyen nekem ne pofázzon.

Ámde nem vágja, sőt védelmébe veszi, hogy ő is csak ember, s ebben igaza van. Viszont tán selejtesebb ember, mint akit irányítani akar, egy ilyen incidenssel a király szó szerint lesz meztelen, és az ilyet már a mesében is röhögik. Akit kefélésen és farokpörgetésen rajtakapnak, megmutatja az agytörzsi oldalát, evés, szaporodás, menekülés, s ha erről felvételeket készít vagy készíttet, azt mutatja, hogy agyi tevékenységének ezt az oldalát preferálja. Mért nem kerülnek elő képek, amelyen a delikvens elmerülten olvas, ezt senki sem tudja.

A Grékaik – nagyon sajnálatosan – túlléptek az ilyen gyöngeségeken, aki meztelenül és aktus közben fotóztatja magát, az az erő tudatában él, és én nem szeretem a hím állatokat. Hogy a választópolgárok többi része hogyan van ezzel, az momentán bizonytalan. Magam úgy látom, agytörzsi késztetésekkel és készségekkel az organizmus maximum egy algatelep irányítására alkalmas, nem többre. Mert gondoljuk meg, bármennyire is aljas ilyeneket kiteregetni, de azért csak arról lehet, akiről ilyenek készültek. És ez ilyen egyszerű történet.

Mitől is félnél, kedvesem?

– Én félek, doktor úr. – ezt mondta a beteg a rendelőben, és tényleg elég ramaty állapotban volt. Az ilyen halmazállapotú organizmusokra szokta mondani a sparlheltek népe, hogy hálni jár belé a lélek. Betegünkben is ott szundikált, hallatszott a horkolása neki, szüttyögött a beteg és szörcsögött, mint a haldoklók a Varázshegyen Hans Castorp füle hallatára. Amúgy is jelei mutatkoztak az organizmuson az elhatalmasodó entrópiának, a füle lekonyult, ajkai lila színben pompáztak, egyik lába rángatózott, a másik csálén állt, és láztól csillogott a szeme.

– Ne féljen, Jóska bácsi. – búgta neki az orvos – Hallotta köztársasági elnök urunkat, ő is megmondta, szégyenteljesek azok, akik indokolatlanul keltenek félelmet az emberekben. Különösen advent idején. Advent van, tehát különösen ne féljen. Ki mondta magának hogy félnie kellene? Ki volt az a gyalázatos?
– Mariskám. – szörcsögte a beteg.
– Ó, a drága Mariska… – fuvolázta az orvos – Még mindig egyre csak olvas, tájékozódik, sürög-forog, mindent tudni akar?
– Igen, – szüttyögött Jóska bácsi, és hozzá tette – Azt is mondta, hogy el se jöjjek, úgyse gyógyít meg a doktor úr.
– Ne már. – horkant fel az orvos – Volt már olyan, hogy én magát vagy a drága Mariskát nem kúráltam ki valami nyavalyából?
– Nem.
– Na, ugye. – ezt mondta az orvos, amikor az asszisztense halk köhögéssel jelzett neki, magához intette, és a tb kártyára mutogatva suttogott valamit az orvos fülébe, aki hümmögött, meg azt mondta „jé”, sőt, „aha”, meg azt, hogy ”amindenit”. És gondterhelten ingatta a fejét. A beteg ettől kétségbe esett, úgy kérdezte.
– Nagy a baj? Még meg sem vizsgált, elájulok doktor úr. – ez már úgy szakadt ki belőle, mint a lelke egy foszlánya, amelyik elindul a fény felé, mint hülye amerikai filmekben szokásos.
– Hát, elég nagy a baj, Jóska bácsi… – sóhajtotta az orvos.
– Miféle? Érzem, hogy a lábam veszni készül, a szívem össze-vissza ver, csurog rólam a víz és reszketek, levegőt is alig kapok, meg fogok halni?
– Meg, Jóska bácsi, meg…
– Nem tud meggyógyítani, doktor úr?
– Én tudnám, de nem lehet. Magának nincs rendben a társadalombiztosítása, magához sem nyúlhatok, igazság szerint itt se lehetne a rendelőben.
– Hát hol lehetnék?
– Azt én nem tudom.
– De maga mondta, hogy a köztársasági elnök úr mondta, hogy indokolatlanul keltenek félelmet a nem tudom, kik.
– A köztársasági elnök úr hazudott.
– Szabad olyat neki?
– Ebbe most nem mennék bele.
– Mi lesz akkor most velem? – esett teljesen kétségbe Jóska bácsi.
– Meg fog halni. – mondta rezignáltan az orvos.
– Elemészt a láz.
– El.
– Lerohad a lábam.
– Le.
– Megfulladok.
– Meg.
– A szívem fölrobban.
– Föl. – mondta az orvos, és látszott rajta, hogy fáj ez neki nagyon.

Jóska bácsi öltözött, köhögetett, szörcsögött, néha elájult, de még a halálra ítéltek végső kétségbe esésével próbálkozott.
– Azt is mondta köztársasági elnök úr, hogy advent van.
– Miniszterelnök úr meg boldog karácsonyt kívánt. – ezt felelte az orvos, ahogy az élőhalott levegőért kapkodott előtte, de, mert jó ember volt azért, hogy megkönnyítse ezt az egészet, szavalni kezdett a dülöngélő embernek.

„Én nem tudom, mi fenyeget
az estek csipkés árnyain;
mint romló halról a legyek,
szétszállnak tőle álmaim.
És nem tudom, mily dajkahang
cseng a szivembe csendesen:
nyugodj, hiszen csak este van
s mitől is félnél, kedvesem?”

Ez jött ki belőle, az asszisztens zokogott a sarokban, s amikor Jóska bácsi kizuhant a rendelő ajtaján, alig is tudta mondani, hogy kérem a következőt.

Totem és tabu

Hogy ezek néhány éve a keresztek mögé bújva rejtegetik a szennyest, az ugyanolyan aljas, mint amikor terrorista egyedek iskolákba, óvodákba kvártélyozzák be magukat abban a reményben, hogy ott nem lőnek rájuk. Olyan emberségben, humánumban bíznak és remélik a menekülésüket, amelynek bennük a szikrája sincs meg, fordított esetben kétségek nélkül elvágnák a kisdedek torkát. Meg is teszik, a menekülőbe és gyerekébe belerúgnak, míg ellenben egy szánkót siratnak, ha kicsorbul, mert azzal, hogy kitették egy elpusztított örökzöld alá, egyben totemizálták is azt.

Ez semmiben sem különbözik az ágyékkötős népek hitétől, de ők keresztény kultúrának nevezik, ahogyan az is ennek a része, hogy az asszony verve jó, meg a medve nem játék. Véletlen baleset egyébként, hogy tobzódik az ország a kereszténységben. Orbán szorult helyzetben volt, már készült ráégni a fasiszta diktátor álarca az illiberális államával, aminek a nevében benne van a lényege, s hogy emiatt ne veszítse el az uniós pénzeket, átnevezte kereszténydemokráciának. Ennyi a történet, s bár, aki gondolkodik, jól tudja ezt, mégis beáll a maszkabálba, amivel legitimálja a gyalázatot.

Ezek akkor jutottak eszembe, amikor itt, a városomban a négy adventi vasárnapon szépen elosztva a polgármester és a három alpolgármestere gyújtogatják meg vasárnaponként a gyertyákat, mindannyiszor egy nagymisét celebrálva mellé, holott, ha nem lennének közszereplők, eszükbe sem jutna templomba járni. Így viszont aktív részesévé válnak Orbán hazugságának, sőt, az ő eszmeiségével és módszertanával legitimálják a hatalmukat, mert azt hiszik, ezt követeli meg a konvenció. Ilyenekkel adnak muníciót arra, hogyha bárki bárhol keresztet állít engedély nélkül, s ráförmednek emiatt, akkor a kereszténység elleni támadásról elmélkednek.

És ezt olyan hangsúllyal tudják mondani, mintha éppen a heréjüket tépnék le a hitük miatt. Ilyenkor, advent idején elszaporodnak a vértanúk, a népek szeme vérben forog, csattog a protkójuk, így merülnek el a szeretethazugságban, hogy az embernek tényleg fölfordul tőle a gyomra. Hogy mi a szent és mit kötelező félve imádni, az konszenzus dolga, hogy miből lesz totem és tabu, az is. Minden hit és minden vallás az ismeretlenre adott válasz, a politeizmustól, amikor minden reszketésnek külön neve van, eljutni az egyistenhitig, amikor minden félelem egy alakban testesül meg, komoly filozófiai tett, de nem több annál.

Ugyanakkor az, hogy egy ember vizet szór egy épületre, s az ezzel megszentelt lesz, semmivel sem másabb, mint amikor Winnetou azt mondja a sápadtarcúnak, ha eléri a totemoszlopot, ott már védettséget élvez. Svejk gépolajjal adta fel az utolsó kenetet, minden viszonylagos tehát, mert amit nem tudunk, az nem fáj. Svejk haldoklója így is, úgy is oda jutott, ahová megszentelt zsiradékkal jutott volna, de nyugodt volt, mert bevonták a cirkuszba. Akinek szüksége van hitre, mert fél a haláltól, éljen vele, aki robottá válna emiatt, az is megteheti. Nincs különbség a két menekülés közt.

Bödöcsnek van igaza, aki, amikor azt mondták neki, a hittel nem viccelünk, és rávágta, dehogynem. Ez pedig Dúró Dóra és becses férje hisztije miatt került ide, akik sátánt kiáltottak, mert egy fadarabot nem engedtek nekik felállítani engedély nélkül, s az a hazugságuk, hogy az különb, mint egy akármilyen léc, attól, hogy merőlegesen keresztbe rakták. Nem az. Konszenzus az egész és konvenció, ahogyan egy hét alatt szent himnusz lett egy giccsből, amit haptákban kell hallgatni, különben az ember a sátán maga. Mindez nem egyéb, mint az ostobaság terméke, meg az aljasságé.

Sajnálatos módon, ahogyan az emlegetett polgármester és alpolgármesterek példája is mutatja, ebbe is beleállnak a népek. Olyan bátor politikust még nem láttam, aki kiállt volna, és nem azt coming outolta volna, hogy meleg. Ehhez van bátorság, de még senki nem állt a publikum elé azzal, hogy én ateista vagyok, vagy legalábbis agnosztikus, mintha ez szégyenlendőbb dolog volna a nemi identitásnál. S amíg ez így van, a kereszténység ordítozásával úgy manipulálják a közbeszédet, ahogy nem szégyellik. Mint ahogyan eddig is. Ebben van bizonyos mértékű erő, amit legyőzni úgy nem lehet, ha gyertyákat gyújtogatunk a téren harangszóra.

Egy óvodás naplója 11. – Arany, tömény, virrgacs

Aszonta az Ibojnéni a tennap, hogy áliccsunk keresztet a homokozóba, mer mostanába mindenhová álittanak, mise maraggyunk ki. Nem tudom, minek álitunk oda keresztet, nem lehet majd dömperezni rendessen, de aztán rájöttem, mer hallottam, hogy a dadus suttogta a takarittó nénive, hogy megin jön aza bácsi, aki már hozott gumilabdát, meg akivel elmentünk migráncsnézőbe is. Az szereti az ijjen keresztezés, ezt suttogta a dadus a takarittó néninek, az Ibojnéni meg nekiát ácsóni a keresztet, szögeeet, kalapáát, hogy a Pityu aszonta, hozzájuk is mehetne, mer az aptya hetek óta képtelen förakni egy képet a falra, ott esnek keenek benn a zelőszobába.

A Kisböske okoskodott, hogy ojan most a Zibojnéni, minda Jézuska apukája, aki ács vót, az is szögeet meg kalapáát, eszt tanitotta nekik a papbácsi a hittanon, meg, hogy a kisjézus mingyá megszületik a jászolba, gyönnek hozzá kirájok, visznek neki aranyat, merő a szegények kirája. A Pityu vitatkozotvele, hogy nemis aranyat visznek neki, hanem töményet meg virrgacsot, legalábbis a zaptya eszt szokta mondani, meg röhögött ilyenkor mindig. Mindeggy, az Ibojnéni ácsót, szát a forgács, asztán, amikor készen vót, vitte ki a homokozóba a vállán. Néhányszor elesett vele, hogy a dadus álitotta talpra, asztán fölálították a keresztet a homokozó közepibe, éppen időbe, mer megérkezet a képviselőbácsi pont.

Na, megin hozza a labdákat, monta a Pityu, de nem hozott, a Kisböske aszitte csokit ad neki, de nem adott, hanem át ott, és aszonta énekejjünk, ájjunk fő, és rikácsót, valami nélküledet, de senkise tutta miaz, csak a Zibojnéni, úgy énekeet, hogy fönnakattak a szemei. Néküledeztek ezek ketten, a Pityu meg elunta magát, ment a sarokba a dömeperért, mire a Zibojnéni kéccségbe esve monta neki, akkor már maraggyon is ott éstérgyepüjjön, ha ijen tulok, hogy megmer moccanni a néküled alatt. A Pityu térgyepűt, a képviselőbácsi meg mesét keresztyén kultúráró, migrácsijós nyomásró a kerittésné, senkise értette, csak az Ibojnéni vigyorgot neki, úgy nézett rá, mind a zapu a zanyura a zesküvői fotón.

Miután megnyomtuk a migráncsokat a kerittésné, aszonta a képviselőbácsi, hogy na, odaaggya azajándékokat is, amit hozott, a Kisböskének má csororogott a nyála, a Pityu is nyújtogatta a nyakát a sarokba, mi lesz az, de imakönyveket adott a képviselőbácsi mindenknek, a dadusnak meg a Zibojnéninek meg rózsás füzért. A Zibojnéni neki is át csókógatni, a dadusfurcsán nézett, a takarittó néni meg semmitse kapott, őis furcsán nézett, csillogott a szemeneki, minthasirna, de asztán efordút, nem lehetett látni asztán. De a képviselőbácsi aszonta, imátkozzunk, és imáttkosztumk, csak a Pityu ötögette a nyelvét a sarokba.

Ement asztán a képviselőbácsi, most meg az Ibojnéni szeme csillogot furán, a dadus csak annyit mondotthogy édesjóistenem, a takarittónéni meg fömosta a sárt, amit a képviselőbácsi hagyott ott a cipőjéve. Mennyünk homkozni, eeszt monta a Zibojnéni, és mentünk, még a Pityu is jöhetett. Homokosztunk a kereszt tövébe, a Kisböske nyafogott, hogy neki pisíni kell, meg a Pityu is csatlakozotthogy neki is. Jó katona kibirja, eszt monta az Ibojnéni, de ezek szerint a Pityu nem jó katona, mer nem bírta ki, letóta a melegittőjét és lepisíte a kereszt tövit. A Zibojnéni rövid visittás után elájutt, fönnakatt a szeme neki, ahogy szorongatta a rózsás füzértet, amit a képviselő bácsitó kapott.

Evitte a mentő, a dadus bevitt minket a melegbe végre, de hittan következett a papbácsiva. Ő is mesét, hogy született a jászolba a Kisjézus, és vittek neki a királyok aranyat, töményt meg virgacsot. Na, ugye, monta a Pityu, hogy akkó az apukája a Kisjézus, mer annyi töménye van, mindig is aszt issza. Jelentkezett, és emonta a papbácsinak, hogy az ő apukája a Kisjézus, mire ez is elájutt, de nem kellett mentőt hívni hozzá, a dadus fölocsógatta. A takarittó néni eszt is fötörőte, a papbácsi monta neki, hogy istenfizesse meg a jóságát, amira meg a takarittó néni sírta e magát. Mire mind az összes gyerek is bömbőni kezdett. Na, ebbő elég, gondótam, montam, hogy vár a dömperemmegyek. És eeementem.