ÉTELOSZTÁST SZERVEZÜNK! – csakazértis, ha már egyszer tilos!

A mi kis szeretet-közösségünk ismét egy szokatlan adománygyűjtést és reményeink szerint vidám ajándékosztást szervez.
Pontosan úgy, ahogy öt esztendeje már, minden Karácsony közeledtével!
Nem vagyunk sem politikai, sem egyházi szervezet, s ha jobban belegondolunk, a „civil” kategóriába is csak nagy nehezen férnénk be. De valahogy képtelenek vagyunk beletörődni a napok óta dagadó rémhírek sokaságába – hogy mostantól nekünk ez is tilos lehet!

Megértettük, nem mehetünk a közterületekre – megyünk egyenest az árvák otthonaiba! Tehát lépünk, szervezünk, mert a szegényeknek is jár némi ünnep a nagyságoséknak járó, nagy karácsonyi hacacáréból.
Mostantól karácsony napjáig, hetente újabb és újabb felajánlásokat teszünk közzé – aki szeretné, így is csatlakozhat, s tehet jó szívvel, másokért!

Emlékszik még valaki?
Ernő bácsi – az öreg, mackós jótékonykodó…

Lehet annak már három-négy esztendeje, hogy egy kedves, hetvenes bácsi felkereste a barátunkat. Arra kérte őt, segítsen – segítsünk neki, hogy ő meg másoknak segíthessen! Tehessen valami jót valakiért… A bácsi a néhány évvel azelőtt meghalt felesége után maradt „örökségét” szerette volna ránk bízni: merthogy Ernő bácsi egy egész szekrény mackót örökölt. Mackókat, melyekről azt gondolta, jobb helyen is lehetnének, mint az ő kopottas szekrényében. Arra kért, mutassuk meg ezt a kedves mackó családot a blogunk oldalán!

Elárulta akkor, hogy egy közeli ismerősének gyermekeit szeretné meglepni, ajándékra gyűjtene, de a szerény nyugdíja nem teszi lehetővé, hogy az ajándék árát összegyűjtse. Elhatározta hát, hogy pénzzé teszi egy részüket, megválik a mackóktól, melyek a gyűjtők előtt jelentős értéket képviselhetnek. Arra gondolt, talán akadnak majd vállalkozók, akik szívesen tennék a cégük vitrinjébe valamelyik plüssmackót, tudva, milyen fontos segítséget nyújtottak a megvásárlásukkal. Nemes, szép gondolat volt ez akkor, szívesen tudósítottunk az akkori elhatározásról! Több mackó is új gazdára lelt, s a kislány végül megkaphatta ajándékát Ernő bácsitól…

Aztán a perzselő nyárban érkezett a megmásíthatatlan hír: Ernő bácsi meghalt, hosszú útra indult szeretett felesége után…

Tegnap este megcsörrent a barátunk telefonja. A néhai öregember fia hívta. Mesélt Ernő bácsi utolsó heteiről, a betegségről, melyet végül nem sikerült legyőznie. A fiú hangja olykor elcsuklott, de kisvártatva a lényegre tért. Szeretné beteljesíteni édesapja akaratát. Arra kérte a barátunkat, menjen el újra Ernő bácsiék házába, s fotózza le a még megmaradt medvebocsokat. Ő pedig ma arra kért minket, adjuk hírül a nagyvilágnak: Cila néni és Ernő bácsi mackói új gazdáikat keresik – valamennyit a gondjainkra bízta, s mostantól eladó valamennyi! Karácsony előtt, a nagy ajándékozások idején talán mindegyik kismedve új gazdira lelhet! Az így befolyt pénzből meleg holmit, élelmiszert és tüzelőt vásárolhatunk a rászorulóknak!
Íme a mackók, “akik” gazdit keresnek:


Lilla Pelb, a mindig vidám kislány


Roy, a tengerész, a maciflotta kapitánya


Kompisarna, a világszép hercegkisasszony


Gloria a divat megtestesítője, Maciland szépe


Lilla Tomtenisse, klasszikus szépség, Teddy tündérlány


Anna – minden mackó közül a legnagyobb, s talán a legszebb medvebocs


Bana az egyetlen szalagos tündér


Karl Alfred egy igazi úriember – vagy inkább úrimackó!

Csak tessék, tessék, minden bájos kismackó eladó! A befolyt pénzből tehát szegény sorsú öregek karácsonyát kívánjuk rengeteg meglepivel felvillanyozni!

Nos, azt gondoljuk, ennél többet magunk sem tehetnénk: közreadjuk a medvegyűjtemény darabjairól készült képeket. Tessék megnézni valamennyit! Itt minden mackó eladó! Akit érdekel közülük akár egy, kérjük, írjon az alábbi címre:
revolucio.blogin@gmail.com

Mi csak egyetlen darabot szeretnénk megvásárolni – a legutolsót, ami megmarad, hogy odaülhessen az asztalunk szélére, emlékeztetve bloggereinket a legfontosabb emberi érzésre, a szeretetre!

Minden adakozó tudni fog az általa felajánlott adomány sorsáról. De mert értjük az idők szavát, már mi is parancsra félünk… sem az adományozók, sem az ünneppel megajándékozottak körét nem tesszük közszemlére itt, a blogon.
Köszönet minden segítségért!!!

Simicskiáda

Simicska Lajos jár-kel hózentrágerjában a kerek világban, mint valami búvalbélelt moncsicsi, és időnként egy plakátra rajzolja meggyőződését, ami ez: „Orbán egy geci”. Ilyenkor a fél ország belealél a forradalomba abban a kósza tudatban, hogy Orbán megbuktatásának kulcsa Simicska festékes flakonjában rejtezik.

Olykor az autodidakta graffitis meg is szólal, ilyenkor pedig azt mondja, azért irkál monomániásan, mert ettől jó neki. Van így az ember, neveltetés, habitus meg az elfogyasztott hűsik együtthatása szabja meg, hogy a zaklatott lélek mitől nyugszik meg. Kevésbé cizellált választópolgárok törnek és zúznak, beverik embertársaik pofáját, a Lajos meg rajzolgat.

Van ez a Ripost nevű tudományos szaklap, amelyiknek sikerült ezekből a tünetekből azt diagnosztizálni, hogy Simicska, midőn írogat, „kritikátlan és agresszív” akciókat követ el, és ezért: “Igen, tudjuk. Lajos mániás depressziós”. Mindezt hátborzongatónak nevezi a Ripost konzíliuma, és ebben látja „Simicska újabb és újabb kitöréseinek valódi okát”, mintha valami elfuserált Etna volna. Vagy Vezúv.

Attól tartanak tán, hogy a levitézlett APEH elnök előhúz valamit a ládafiából a gazdájuk ellen, így előre lelövik a poént: „A fázisok közti időszakok jellemzően ötven-hatvan napra tehetők. Mint ismeretes, Simicska utoljára hozzávetőleg két hónapja, október elején ragadtatta el magát Veszprémben. Eszerint a következő roham február elejére, majd a választások feltételezhető időpontjára, április első hetére várható.”

Már az elmebaj is Orbán ellen dolgozik, ha jól értjük a végkövetkeztetést. A Ripostnak az a baja, hogy ír, de nem olvas. Illetve maradjunk meg ennél az eufemizmusnál, hogy ír, nevezzük nagylelkűen így a betűk bizonytalan sorrendbe való rakosgatását. Az ilyen tevékenység előtt azonban nem árt tájékozódni a nagyvilágban, mert egészen meglepő dolgok mutatkoznak benne.

Jelesül az, hogy amikor ezzel a delírrel a bulváralja előállt, a graffiti-mester úgy „tört ki” épp, hogy az RTL Klubnak nyilatkozott, ahol egy megfáradt öregember képét mutatta, aki valami elfuserált Bakunyinként gyónta meg bűneit. Teljes letargiában, egyben azt is kifejtve, ha lennének is terhelő dokumentumai a közös időkből Orbán Viktorról, azokat öngyilkosság lenne nyilvánosságra hozni.

Ennyit azoknak, akik a megváltást remélték tőle, ideje tehát más próféta után nézni. Mindemellett elhangzott ilyen is: “Abban, hogy az ország ide jutott, és maffiaállam épült ki, abban nekem volt szerepem, és ebben van felelősségem, és a felelősségem elől nem szaladok el. Mi volt a felelősségem? Az, hogy részt vettem benne. Az, hogy támogattam és segítettem, és nem ismertem fel időben.”

“Ez a szövetség megbomlott, amikor úgy éreztem, hogy ő véglegesen elárulta azokat az értékeket és célokat, amiket kitűztünk magunk elé.” Ezt is mondta még édes, jó Lajosom, mi pedig hadd legyünk már annyira tiszta fejűek, hogy megidézzük, Simicska megvilágosodása, a híres G-nap 2015 elején történt, ami azt mutatja a jámbor választópolgárnak, hogy ami addig történt, az még belefért Simicska „értékeibe” és „céljaiba”.

Belefért a hosszú bájtok éjszakája meg Kaja Ibrahim, rendben volt a székházpénz ellopása, a „ne mi nyerjük a legtöbbet” filozófiája. Rendben volt a 2006-os államcsíny, amelyet az ő tévéje közvetített forradalmi hangulatban, vagy oké volt a nyugdíjpénzek elrablása is. Mindez gusztusa szerint való volt, amíg ő lehetett Mészáros Lőrinc. A reklámadó viszont már nem fért bele.

Kétségeink ne legyenek, oldalakon keresztül tudnám sorolni, hogy mi minden aljasság fért még bele Simicska „értékeibe” és „céljaiba”, ami miatt előadhatja itt a megtért bárány csudálatos szerepét, de bocsánatot és együttérzést egyáltalán nem érdemel. Ezt egy módon nyerhetné el, ha, mint emlegeti, öngyilkosság volna Orbánról teríteni, akkor legyen már kamikázé. De nem lesz, helyette föstöget és sóhajtozik. Felejtsük el.

EL TUDOD MÉG KÉPZELNI – hogy normális világ vesz körül?

Hosszú hónapok óta töprengek, vajon, minek kellene történni, hogy akár csak pillanatokra is, de visszatérjenek „azok az idők”. Vajon, képesek volnánk újra félelem nélkül élni? Megoldható volna, hogy ne kelljen titkosítani a számainkat, ne kelljen inkognitóban megjelenni fontos találkozókon, ne járjon az eszünk újabb és újabb álneveken – hogy vállalhassuk valaha volt önmagunkat! Milyen volna hozzánk hasonlóan gondolkozni tudó emberekkel találkozni, megbélyegzés nélkül elmondani, sőt, kimondani, ami a szívünket nyomja? Olyan valószínűtlenül messze van már az a világ, amikor nem kellett órákon át morfondírozni – vajon, kinek, mit mondhatunk el? Oly messze kerültünk attól a valóságtól, amiben nem tételezünk fel a másikról ostobaságokat, melyben nem vélünk és vélekedünk, úgy, ahogy éppen elvárják tőlünk! Ahol egy öregember arcképét bámulva utcasarokról utcasarokra nem a gyűlölet különböző formái kell, hogy az eszünkbe jussanak, de eltöprenghetünk a bácsi gondjain, kínjain, látva a megszámlálhatatlan ráncot…

Egy barátunk hívott: megtörténhet velünk, hogy felkérnek egy rendezvényre, megtörténhet, hogy meghívót terveztetnek, majd örömmel kézbesítik egy település minden lakójához. És megtörténhet, hogy ugyanezen nekibuzdulással lemondják másnap a meghívást, csak mert célba ért egy utasítás! És ami a legszebb – tudatják a meghívottakkal, milyen aljas volt a tisztelt vendég, aki nem jött el, s még elnézést sem kért…

Ez történt egy barátunkkal, de ez történhet bárkivel, aki másokért szeretne tenni! Hiszen az mostantól tilos! Bűnné vált a mások segítése!

A kormány és a haverok privilégiuma a jótettek sorozata…

Már nincs miért reménykedni!
Csak jöjjön az újabb négy év!
Még négy év!
Valaki majd csak kihúzza a lefolyóból azt a mérhetetlenül geci dugót!

Ufók, nőügyek és teknősök

Azt nem lehet tudni, hogy azzal a tizenhárom millióval, amelyet ötezer Soros-könyvre utalt át Pártunk, a pestisrácok büdzséjét, vagy a kötetet jegyző Andreas Von Rétyi ufológus és bohóc számláját óhajtotta-e föltuningolni. Azt azonban igen, hogy állítólag ezzel a könyvvel a Párt képviselőinek szellemi horizontját óhajtották szélesíteni, és illik is a nívóhoz a műalkotás, azt meg kell hagyni.

Ezen a Rétyin a Lajtán túl csak röhögnek, hogy miket delirál össze ufókról, illuminátusokról és csillagkapukról, ezeknek viszont ez is megteszi, gondolta valaki, és így is lett. Mit lehessen tenni, ha valami perverz módon vonzódik miniszterügynök úr a németbe szakadt hazánkfiaihoz, mint ez a Leslie Mandoki zenészügyi kamumókus is például, akinek a munkásságát szintén támogatják a magyar adófizetők.

Mégsem ez az érdekes igazán, hanem, hogy miniszterügynök úr miképp reagált arra a kérdésre, miszerint akkor most mi van Rétyi-ileg, amire ez volt a válasz: „A kormány nevében vissza kell utasítanom a feltételezést, hogy ufókkal foglalkozunk. Nem, az ufók nem tartoznak a kormány hatáskörébe.” Ezt már ismerjük, az ilyen válaszokat, amikor is egészen véletlenül Orbán et.-t meglegyinti a valóság, és ettől szűkölni kezd flegmán.

Amikor arra vártak választ tőle, hogy mért rúgja valagba Szemerkényi Réka washingtoni nagykövetet, lányos zavarában azt felelte, hogy: „Nőügyekkel nem foglalkozom”. Ebből egyfelől az látszik, hogy Orbán et. egy szexista vadbarom, másrészt, hogy alkalmatlan egy ország vezetésére, mert az ilyen és ehhez hasonló megnyilvánulások inkább egy bandavezérhez illő stílust és habitust mutatnak nekünk, mintsem valaminő emelkedett államférfiét.

Ez sem igazi nóvum azonban, az már sokkal inkább, hogy ezek a jópofinak szánt mondatköpedelmek a valósághoz való ambivalens viszonyát mutatják. Ez sem most alakult ki, kedvenc példabeszédem, amikor személyesen toltam a képibe a kérdést, hogy mondjon már valamit az ÉS riportjáról, amely a tokaji szőleivel foglalkozott, arról sem tudott, mondván „ilyen sajtótermékeket én egészségügyi okokból nem olvasok”.

Az ember nem hülye, jól tudja tehát, hogy a pökhendi tudatlanság csak álca, arra utal viszont mégis, milyen szűkölve kell menekülnie mindentől, ami élő, s emiatt kellemetlen. Ez egy ponton túl betegség – s bárcsak ez az egy gondja lenne -, amikor a delikvens kialakít magának egy hermetikus búrát, amelyben aztán a rögeszméi beterítik. Ilyen most épen a Soros-dolog, amely egyetlenünk tudatának minden szögletét kitölti.

A jobbikos Mirkóczi Ádám feljelentése nyomán az NNI tételesen cáfolta Orbán lázáros Soros-álmának összes tételét, így mondta ki kimondatlanul, hogy a Fidesz, következésképp Orbán Viktor hazudik, és ezt nem lehet másképp mondani. Erre sincsen reakció, senki meg sem szólal fideszéknél, Orbán meg pláne nem, nyilván egészségügyi okokból. Lehet ezt így csinálni csak a végtelenségig nem megy.

Épp tegnap, amikor ez a sok minden kavargott a fejemben meg a számológépem monitorján, elém került egy érdekesség a drága teknőcökről, akik télvíz idején, hogy túléljék a fagyokat meg az összes kínt, a külvilágot teljesen kizárva a seggükön át lélegeznek. Ez a kloákalégzés, amely módit O. V. is bevezetett minden jel szerint, hogy elmenekülhessen a zavaró hétköznapok elől. Hogy a jég alatt Putyinról és Kínáról álmodhasson. Ilyen képet mutat miniszterügynökünk drága proletárok, amit alaposan meg kell gondolni. A költő is ezt tanácsolja nekünk.

Etetés

Pártunk vasökle ezúttal az EMMI képében óhajt lesújtani az ellenre, így megtiltaná a civileknek meg a pártoknak, hogy ételt osszanak az arra rászorulóknak, csak azt nem tudni, miért. Illetve dehogynem. Összefoglaló képet föstve, mert legalja, mocsadékszarok, de ha az ember ilyen karcos, akkor azt nem árt alá is támasztani, hogy mért érett meg a pusztulásra az egész végőzös NER-kupleráj.

Mint azt a fentiekből érezhetted, nyájas olvasó, a fogalmazás bevezető része az indulat jegyében született erre a világra, aminek az a megfejtése, hogy így kellett tennem, mert nem óhajtottam, hogy az agyam fölrobbanván a képernyőre fröccsenjen, mert akadályozott volna a kilátásban. Ebből is látszik, hogy Pártunk működése erősen káros az egészségre, csak épp nincsen figyelmeztetés írva a csomagolására.

Az úgy van, drágáim, hogy miközben jobban teljesítő, rózsaszínű barbie-babák potyognak alá a kénköves égből, országunk báránykái egyre szaporodó számban készülnek éhen dögölni, ezért civilek az igazi segítő szeretet – az agapé, amely terminus technicust semjének nem ismernek – nevében etetik őket, hogy éljenek még kicsit. A civilek viszont sorosügynökök, rések a monolit NER pajzsán, miniszterügynök úr számára eltakarítandó piszkok csupán, mióta teljesen elment az esze.

Nem úgy van tehát, hogy a hasára üt a partizán, és eteti az éhezőket – akik a nagykönyv szerint nincsenek -, mert egyrészt hogyan néznek ki már a kilométeres, gulyásra váró sorok, amelyek a hazaáruló ellenzék kreálmányai, és valami forradalmi tüzeket is oszthatnak nekik étel formájában. Különben is rosszul mutatnak a stadionok árnyékában, zavarják a permanens holidayt.

Erre utalhat az is, ahogyan fejlődik honunk, már nem csak a homelessek tátják a szájukat két megfagyás közben, hanem átlagmókusok is. A kormánynak pedig nyilván nem tetszik, hogy a választások előtt azok a nyugdíjasok és nagycsaládosok állnak sorban közterületeken a fővárosban és vidéken, akiknek hivatalosan egyre jobb a helyzetük, a kormány politikájának a homlokterében álnak, és egyik ajándék után a másikat kapják .

A NER megoldása tehát az, hogy az etetést is központosítja, mert már Kádár apánk óta tudjuk, hogy ami államilag működik, az szarul működik. A bejáratott módszeren meg minek is változtatni, ugye. Viszont énbennem – mert eredendően gonosz vagyok – fölsejlik egy másik ok és indok. Ha nem egy ütemre táplálják az éhezőket – akik nincsenek -, ki tudja, mivel tömik tele a fejüket, milyen, a NER számára ordas eszmékkel.

Jobb tehát a szánalmat saját kézben tartani. Az EMMI ugyanis úgy képzeli, hogy a jövőben kizárólag az állam, az önkormányzat vagy az egyház etethet. S mint az tudvalévő, ez a három minálunk egyenlő a Fidesszel, máris előttünk áll a terv aljassága, hogy még az éhező is a Fidesztől függjön, az ő tenyeréből kapja a kaját, így sulykolva Pavlov módjára a nyálat csorgatóknak, hogy kinek is köszönhetik nyomorult életüket.

Amikor a bevezető részben villámokat okádtam, akkor ez a következmény járt a fejemben, így tehát és talán megbocsátást nyerek a cafatos szájamért. De, hogy ezek mennyire nem keresztények, figyelmezzünk arra, hogy amit Jézus a felebaráti közösségvállalás dolgában kíván, az mind egyszerű dolog. Az éhezőnek ennivalóra, a ruhátlannak ruhára, a jövevénynek befogadásra, betegnek és fogolynak látogatásra van szüksége. A szeretet parancsa feltételezi, hogy az ember ezek alapján el tudja dönteni, mit kell tennie az adott esetben.

Orbán szerint meg nem, ezt is csak ő döntheti el hatalmi tébolyának alárendelve. Már köpni sem kell.

Belzebub térgye kalácsa

Az indiánok köztudottan tisztelték a szellemi fogyatékosokat, miniszterelnökünk tán ezért menekült egy időben dakota földre. Most viszont már odahagyta azt, semmi nem indokolja tehát, hogy vele és udvartartásával irgalmasak legyünk. Ám a gyermeki kíváncsiság nem hagyja nyugodni az embert, és vizsgálgatja, mint tudós néz üvegedénybe, a szellemi toprongyság sajátos jeleit és hömpölygő áradatát.

Itt van nekünk mindjárt ez a Halász János, aki szóvivője volna a Párt farkának, amelyet frakciónak neveznek tévesen egyes híradásokban. Lelkük rajta. Ő az egyik jele, megtestesülése annak a jámbor hivalkodásnak, amely abban nyilvánul meg, hogy mindenféle rangokat osztogatnak egymásnak, ez a Halász épp szóvivője a faroknak, és emellett mókamester is, természetesen.

Most is térdre ereszkedett, úgy könyörgött az országgyűlésnek, amelyek voltaképp ők maguk, napirendezzen má’ kicsit sorosilag, hogy a képviselők elmondhassák a véleményüket. Mintha olyan lenne nekik egyáltalán, és nem Orbánt okádnák ki magukból fékek és kontroll nélkül. Ennek jele az is, hogy ez a Halász a nemzeti levelezősdiről azt állította, a legtöbb emberre van szükség ahhoz, hogy meg tudják védeni Magyarországot a migránsok betelepítésétől. (Most elmélázok kicsit, ha szabad.)

Szerinte Soros György “frontális támadást indított”, azt szeretné, hogy másik, bevándorláspárti kormány kerüljön az Orbán-kormány helyére. Abban épp igaza van, hogy rajtuk kívül a háromnegyed ország és a fél világ szeretné, ha másik kormány kerülne a mostani helyére, amelyet viszont kormánynak nevezni erős eufemizmus. Nem más ugyanis, mint az ütődött főnök kannásbor lerakata, és annyi kárt is okoz, ha jól belegondolunk.

Mintha részegek volnának ezek, elég csak Kósára gondolnunk, midőn megszólal, vagy a rezsiharcosra. Látatlanban és szonda nélkül mégsem mondhatja az ember, hogy máttós volna az egész bagázs, és nem is lenne helytálló meg ildomos. Marad tehát az a végkövetkeztetés, hogy degeneráltak, mint például valami Puskás Imre, aki megint csak szóvivő és zászlófelelős.

Ő meg azt hangsúlyozta – ezek mindig nagyon hangsúlyoznak, követelnek, öklöt ráznak, egyebek -, hogy az ellenzéki politikusok nyíltan szembehelyezkedtek a magyar emberek álláspontjával, akik az erről szóló népszavazáson elsöprő többséggel utasították el a kvótát. Ha belegondolok, az a referendum érvénytelen volt, arra hivatkozni, mint népakaratra erősen aljas dolog, de én ilyet nem feltételezek.

Viszont bárhogyan is forgatom, egy következtetés marad: ha a valóságot ennyire és ilyen következetesen hagyják figyelmen kívül, akkor tényleg fogyatékos ez a sajátosan eszelős társaság. Látni a permanens kontraszelekció eredményét abban is, amit összedelirálnak a kézivezérelt híradójukban, amiben tiszteletet is követelnek, és csodálkoznak, ha röhögnek rajtuk. Itt értünk vissza az indiánokhoz.

Ám a dakota vonal befulladt, így a körtánc helyett valahogyan tenni kell a démon ellen, aki a Soros, a jelek szerint megszállta az egész országot, és nem elég ellene a fokhagyma. Keresztény kultúránkat óvva ajánlom a plébániák szakirodalmát a mostani vész esetére. A démoni befolyás elleni tennivalók eszerint:

„Sok odaadott szentmise, szentáldozással. Gyakori gyónás, nagyon komoly imádságos felkészüléssel, különösen nagy hangsúllyal a megbocsátáson és az erős elhatározáson. Rózsafüzér (Rendszeresen). Felajánlások, életfelajánlás. Dicsőítő imádságok, szabadulást és gyógyulást kérő imádságok. Szent zene. Gyakori szenteltvíz-használat. Áldáskérés a szülőktől.”

Szent könyvünk szerint a démonok olyan szellemi lények, akik a Sátán királyságában a gonosz angyalok alatti hatalmi szinten vannak, céljuk pedig az, hogy emberek testébe költözhessenek, és bűnös kívánságaikat rajtuk keresztül végrehajthassák. Vezetőjük Belzebub. Ebből a szemszögből, amely látásmód immár jellemző Pártunkra, nem elég csak a Soros tökeire lépni.

Ez a Belzebub még számtalan formában küldi országunkra a rontást, úgymint Gyurcsány, Vona, Botka meg a többi, csak úgy nyüzsögnek. A drágalátos fidesz-faroknak így a nagyágyú bevetését javasolnám ennek a Belzebubnak a térgye kalácsa szétrúgása témakörében, hogy a veszedelem egyszer s mindenkorra elmúljék sokat szenvedett hazánk egéről, s amely ez:

“Exorcizamus te, omnis immundus spiritus, omnis satanica potestas, omnis incursio infernalis adversarii, omnis legio, omnis congregatio et secta diabolica…Ergo, draco maledicte et omnis legio diabolica…Ut Ecclesiam tuam secura tibi facias libertate servire, te rogamus, audi nos.”

Van bővebb változat is, de én ezek helyett nem dolgozok. S ha most, midőn ide jutottam, azt mondanád, nyájas olvasó, hogy én is hülye vagyok, meg kell cáfoljalak. Kognitív készségeim strammul működnek, és épp emiatt jutottam a fentebb vázolt képtelenségekre. A fortyogó téboly, mint kiindulási pont, hülye válaszokat feltételez, így kívánja a logika. De, hogy e kettő elegye épp a NER maga, arról én már végképp nem tehetek.

Jubileumi fúvós koncert az Agora MSH-ban


Szombathely városa örömmel és büszkén ünnepelte fúvós zenekarát, fennállásának 60.születésnapján.

A megtisztelő létszám mutatta, nagy népszerűségnek örvendenek.

A képekre kattintva további fotók láthatók


Az Agora Kultúrális Központ nagyterme teljesen megtelt vendégekkel, és talán még
egy fellépésre is meg tudták volna tölteni azok akik most nem fértek
be.Az este folyamán több díj, elismerő oklevél is kiosztásra került.


A zenei társadalom képviselői is gratuláltak, az elmúlt idők tisztelt
karnagyai is szerepet vállaltak ezen az ünnepi estén. A hangulat és a
műsor kitünő volt.

A képekre kattintva további fotók láthatók.

Ha unod a vasárnapi rántott húst, így is feldobhatod a pulykamellt!

Egy étteremben ettem először cékla és meggy kombójával készült húsételt. Ilyesmit a neten nem leltem fel, így magamra kellett hagyatkoznom, mikor úgy döntöttem, hasonlót itthon is feltálalok. Egy saját kreáció következik.

Hozzávalók

500 gramm pulykamell
750 gramm cékla
350 gramm meggybefőtt
2 db közepes fej vöröshagyma
olívaolaj
fűszerek ízlés szerint: só, feketebors, kakukkfű

Elkészítés

A céklát megpucoltam, kis kockákra vágtam.
A meggybefőttet leszűrtem.
A húst csíkokra vágtam.
A hagymát megpucoltam és csíkokra vágtam.
A céklát puhára főztem. Annyi vízzel felöntöttem, ami ellepte. Magas hőfokon forrásig hevítettem. Megsóztam. Alacsony hőfokon puhulásig főztem. Ez nekem 10 perc volt. A főzési idő függ a kockák méretétől.
Leszűrtem a cékla főzőlevét.
Egy wokban kevés olajon megpirítottam a húst. Félretettem.
Ugyanabban az edényben, kevés olajon, megpirítottam a hagymát.
Hozzátettem a céklát, a meggyet.
Felöntöttem egy kevés céklalével és meggylével.
Hozzátettem a húst.
Fűszereztem.
Öt percig együtt pároltam.
Barna rizzsel tálaltam.

Kamuzáció

Hadházy Ákost természetszerűleg bepörölik, mert más valóságot látott, mint amit mutatni óhajtottak neki. Örök dilemma ez, hogy mi az igaz. Most épp az-e, hogy valóban annyian küldték vissza a konzultációs szerelmes levélkéket, mint azt Pártunk állítja végtelen hatalmában, vagy csak annyi elveszett lélek akad, mint amennyit Hadházy látni vélt.

Nem mindegy, hogy egészen pontosan, mégis úgy, hogy senki emberfia nem számolta meg 1 754 128, vagy 400 000, mint azt egy ügyintéző elkotyogta, akinek most nem igazán lennénk a helyében, mert már gyűjtik a rőzsét a segge alá szolgáló máglyához. Ennek a kekeckedő LMP-alaknak sok-sok dobozt mutattak a csinovnyikok, mondván, bennük lapul az igazság, Hadházy szerint pedig üresek voltak azok.

Ezt már soha nem tudjuk meg, pör ide esetleg oda. Bizonyítani úgy lehetne valamit is, ha a drágalátos bíróság kiszállna a dobozokhoz, megrázogatná őket, mint a rumbatököt, hogy kotyog-e benne sok levél oder nem. A bíróságnak azonban dobozokat rázogatni ideje nincsen, valószínűleg becsületszóra és eskü alatt mondanak majd neki ellenkező dolgokat.

Bölcs pedig akkor lehetne, ha odabaszna egyet a pulpitusra, és elordítaná magát, hogy neki fütyöl. Más igazság soha nem is fog kiderülni, és fölösleges is volna teljesen, mert az az alternatív valóság, amelyet a NER épített föl, mindent fölzabál, de a polgártársak tudatát egészen biztosan. Tele van zombikkal az ország, nekik szól a dal, a tátott szájjal bámuló magamfajtának biztosan nem, de a játék nem is az ilyen hazaárulók számára zajlik.

Az ilyenekről rég lemondtak, levelet sem kapnak, kívül esnek a fideszvilág folyásán, mert menthetetlenek. Én például azt látom már százezer éve, hogy például a munkanélküliség adatai, a szegénység és különösen a gyermekszegénység tényei, a migránsok áradata és nem utolsó sorban Soros rontó szelleme egészen másképp jelenik meg nekem, mint az ő mozijukban.

De mit is várhatunk, amikor miniszterügynök úr azt mondja, hogy ne azt bambulja a nép amit mond, hanem, amit tesz. Sajátos módon ez a duma annak az Uniónak szól, aki a lóvéjával életben tartja a kábulatot, a nyáj szíves felhasználására ott a mindent megülő kamu, magyarul hazugság. Hacsak nem fogadjuk el a húrelmélet párhuzamos univerzumait, hogy mi egy másikban ülünk, mint ő, de ugyanaz történik mégis. De itt még nem tartunk.

Van úgy az ember, hogy azzal verte meg a teremtő, értelmet keresgél ott, ahol ilyennek nyoma nincsen. Így vagyok én is, és regényíró mesteremtől (F. M.) tudom, hogy hazudni lehet, fikciót teremteni lehet, minden ábrázolható és elhitethető, egyetlen föltétellel, éspedig, hogy nem szabad kiesni a szerepből. A legkisebb részletnek is passzolnia kell, s akkor szárnyal a történet és a mese.

Ez mondjuk, nem megy a fiúknak, és sajnálandó igyekvésükben olykor és gyakorta K.F.H. von Münchausen nívóján állnak. Ő például olyannal szórakoztatta a nagyérdeműt, hogy úgy szerezte vissza a kését egy fa tetejéről a medve szorításában, hogy lepisált, a húgy azonmód megfagyott, és mint valami vontató kötéllel húzgálta föl a bicskát magához a mackó orra előtt.

Ez például nem F M. alaposságával kidolgozott hazugság. A mi NER-ünk mégis hasonló színvonalon áll, amikor például a gáz áráról állítja, hogy megvédte azt a némethszilárd, holott feketén-fehéren látható, hogy drágább, mint egyetlenünk uralma előtt. De ilyenekkel a hívek nem foglalkoznak egyáltalán, akárha degenerált Tertullianusok lennének – “credo, quia absurdum” -, viszont nem azok.

Sőt, és pláne. Végül azonban az összes lufi kipukkad, csak ki kell várni. Minden jóslás és ráolvasás helyett idesrejbolom a szerencsétlen Münchausen gyászos végét. Felesége elvesztése után, hetven évesen újra megnősült, de ezúttal rajta fogtak ki: a tizenhét éves asszony fűvel-fával csalta, ura hét év boldogtalan házasság után, botrányok közepette, szegényen halt meg.

És most mindenki arra asszociál, amire csak akar.

Kampec dolores LXIII. – A híd

Amikor Béla azon gondolkozott, hogy nyitott szemmel alszik majd téli álmot a rigók első szaváig, rá kellett jönnie, hogy ez ugyan csodás elképzelés, de kivitelezhetetlen mégis. Arra jutott, hogy bár nagyon vágyik rá, mégsem olyan különálló sziget, mintha egy barlangban szuszogna, mert körülötte a duplagyűrűsök, az olajos hajúak és a bánatos szeműek mindent megtesznek, hogy ugyanúgy elfeledkezzenek nyomorult életükről, mint ő. Ám ezt a vágyukat kajla ünnepekbe ölik, amely napokat önkényesen kijelölnek, hogy valami fogódzót kapjanak az idő végtelen és monoton tengerében, és hazugság ez is, de mégsem tudják, mert nem is akarják igazán.

Ott ült hát az asztalánál, és most, hogy magára rántotta a saját telét, azt is tudta, hogy nincs menedék sem a karácsony, sem a szilveszter elől, amely ünnepek arra alkalmasak, hogy az állandó szürkeségbe ne bolonduljon bele az ember, ha már át nem aludhatja. És az is érdekes volt, ha jól belegondolt, milyen csalásokkal teremtették meg a feledkezést a tél iszonyata ellen. Mindjárt ez a Jézus is, állítólag, aki ilyenkor született volna, holott nem. Az az eszme, amely most és itt épp a bádogbánosban öltött rontó testet, nagy hazugságai mellett azt is sikerrel ültette el, hogy a Názáreti decemberben jött volna a világra akkor, amikor még december sem volt. Sajna, csak a korai sámánok háziasították ezzel a Szaturnáliát, a nyári világra jövetelt összekapcsolva a pogány rítussal, mert nem tudtak jobbat kitalálni.

Az ember az az állatfajta, akinek muszáj imádnia valamit vagy valakit, különben elpusztul. Jellemző módon előbb volt istene, mint kapája, és most is valami földöntúlira hivatkozva gyilkol és rombol. Amióta rájött, hogy halandó, a túlvilági jutalom reményében követi el az összes mocskot, ezért halálra van ítélve mindenképp, és közben mosolyog. Mosolyog, és petárdával ünnepli az évfordulót, holott sírnia kéne, ha képes lenne gondolkodni, hiszen minden egyes szilveszteri tűzijáték annak a bizonyítéka, hogy a számára adatott idő reménytelenül fogy. Ezt az állandó hanyatlást pedig a ritmusa adja, ahogyan a Föld nevű bolygó pörög és kering, napokra és évekre szabdalva a megmagyarázhatatlant, és ebbe a zakatolásba önkényesen tettek egy cezúrát, hogy az év télen ér véget, de lehetne akár tavasz közepén is, mert minden csak konvenció.

Ekkor jutott eszébe az is, hogy ezt az állandó dobpergést úgy kerülhetné el, ha valamely elszabadult bolygón verne tanyát, amelynek nincs csillaga, és cél nélkül száguldozik az űrben. Nem lenne azon sem reggel sem este, se tavasz és nyár, tél meg pláne nem. Azon ott és akkor megállna az idő, vagy legalább úgy sejlene, ami szintén csak káprázat volna, hiszen a Bélánk testét alkotó atomok, molekulák akkor is csak rezegnének, hogy egyszer csak megszűnjenek a kötések, és Béla teste, mint kelme feslene szét, mit összerágtak a molyok, de ez már költészet. Kósza módon még eszébe ötlött, mi lenne, ha uránból teremtené újra magát, ami anyagnak évmilliárdokban mérhető a felezési ideje, de nem akart sem sugározni, sem pedig fűtőanyag lenni Pakson, így maradt meg romlandó embernek még a képzeletében is.

Itt tartott épp csöndes mélázásában, amikor egy olajos hajú lépett be a templomába, és egy fél cseresznyét kért, ami méregről Béla azt sem tudta, hogy létezik még. Viszont ez a kérés, mint valami madeleine ütötte szíven, mert szívének gőzeiből fölszállt az idő, valahonnan az elveszett múltból, és eszébe juttatta Triplát, aki közös ifjúkorukban arról kapta a nevét, hogy hármasával kérte a cserkót sörrel öblítve, így leginkább részeg volt. Ez a részegség predesztinálta arra, hogy mint valami vérszerződést vezette elő, hogy 2000 szilveszterén a Sidney-i hídnál, amelyről nem tudták, hogy Sydney Harbour Bridge a neve, szóval, hogy ott találkoznak majd. És ez a dátum olyan messzinek tűnt akkor a jövőben, mint amennyire ma már elveszett a múltban azzal a ráismeréssel, hogy a cserkó-szerződésesek közül senki sem ment el a randira.

És ez az előugró emlék odavarázsolta a kocsmába Béla elé az egész szerződést szegő bagázst, akiket egyenként gondolt újra azzal a ráismeréssel, hogy nagy részük már halott, mert ezt tette velük az élet. Volt olyan, aki elmehetett volna a találkára, mert már rég disszidált, de az elnyert szabadságot arra használta, hogy megtömje a zsebét, és volt olyan is, mint Béla például, aki még az esélyt sem adta meg magának a nagy útra, mert restségből vagy más, ismeretlen okból itt maradt, és itt várta be, hogy zaklatás nélkül elmehessen, és még akkor sem indult útnak, mert minek. A vérszerződők közül volt olyan, aki mérhetetlen szabadságban részegen és álmában fulladt bele a saját hányásába, másokat kevésbé színpadiasan tarolt le a kaszás, hogy alig is voltak már a hídról álmodozók közül, és azok is várták a halált azzal az igazsággal, ami lehet Füst Miláné vagy Ivan Iljicsé is akár, hogy ha letelt, már mindegy, hogyan telt le. Ez Bélát ugyan nem nyugtatta meg, csak erőt adott neki, hogy továbbra is nevessen a világ ostobaságán, és meg is tette őszinte szívvel.