„ A »törpe« egy sárga arcú kis ember volt, aki ha ült, szinte torznak látszott; fejét hátravetette; szeme véraláfutásos volt, beteges foltok mutatkoztak az arcán. Zsíros, lapos haját egy zsebkendővel kötötte le; homloka alig látszott, arcán nagy és félelmes szája uralkodott. Hosszú nadrágot viselt, papucsot, mellényt, mely valamikor fehér szatén lehetett, és e mellény fölé egy övfélét tekert, melyben egy helyen kemény, egyenes kitüremkedés egy odadugott tőrt sejtetett.”
Minden esztendőben eljön a nap, minden napok legszebbike, amikor boldogan emlékezünk, s eltűnődhetünk! Vágyakozva gondolhatunk a néhai hősre, aki képes volt megszabadítani az „övéit” a rémes törpétől. Igen, a történelem egyik legszebb napján ma egyre többen gondolunk Charlotte Corday-a, aki egy konyhakéssel szíven szúrta Jean-Paul Marat, svájci származású orvost, természettudóst, filozófust és francia forradalmárt, a forradalmi terror és diktatúra szükségességének hirdetőjét. Akit korábban milliók bálványoztak, aki maga volt a változás – tréfásan akár úgy is fogalmazhatnánk – akkoriban ő volt az a bizonyos nemzet, aki nem lehetett ellenzékben…
Victor Hugo pontos idézete hű rajzolatot adott Marat-ról, akinek alakját Hugo-nak megköszönve szinte a magunkénak érezhetünk – olyan, mintha Marat köztünk járna, s nekünk magyaroknak gajdolna a ránk-ránktörő ellenségeinkről, mintha olykor felmutatná mumusainkat, hogy azután elmerülhessünk vele a jelen világraszóló medencéiben… Jean-Paul Marat-nak csak egy fürdőkád jutott, vére pirosra festette a vizet. Charlotte Corday pedig felettébb élvezte elhívatottságát – másokért ölt, mások nevében, s úgy tűnt, kiélvezte a pillanatokat!
„A nép barátja” – így neveztette önmagát Marat. Így gondolt önmagára az a törpe, s bár alig töltötte be ötvenedik életévét, már a leginkább mártíromsága közelgett: egyre súlyosbodó, akkoriban még kezelhetetlen bőrbetegsége, valamint epilepsziára emlékeztető nyavalyája egy ócska bádogkádba száműzte a forradalom élvonalán járó, dühödt jakobinust. Elérte a végzete, már-már úgy tűnt, nem adatik meg neki, hogy igazi vértanú lehessen, amikor a fürdőszobája padlóján koppantak végre Charlotte Corday léptei…
Július tizenharmadika jelképpé magasztosult. Az üzenet ennyi: Nem kell a sok mellébeszélés, nem kellenek a szóvirágok! Hölgyek kellenek, bátrak, némi szúróeszközzel, meg víztározó edény, kádnyi, akár medencényi…, s kezdődhet a móka!
A törpék elvérzése, mint minden más ismétlés a történelem lapjain, különleges esemény! Ünnepeljük hát, gondoljunk szeretettel Marie-Anne Charlotte Corday d’Armont alakjára.
De lássuk, hogy emlékezett meg minderről a történetírás:
„A Palais-Royalban vásárolt egy kést, és megírta Adresse aux Français amis des lois et de la paix (Szónoklat a béke és jog francia barátainak), amiben megmagyarázza tettének okait. Július 13-án délelőtt felkereste Marat-t azzal az indokkal, hogy informálja őt egy Caen-ban szerveződő girondista felkelésről. Akkor elküldték, de este újra próbálkozott, és ez alkalommal Marat a dolgozószobájában fogadta. A jakobinus politikus legtöbb ügyét egy kádból folytatta le, most is így tett.
Marat leírta a girondisták nevét, amit Charlotte diktált neki. Ekkor rántotta elő kését és mártotta bele Marat mellkasába, megsértve tüdejét, aortáját és bal szívkamráját. Mielőtt meghalt, még segítségért kiáltott: „Aidez, ma chère amie !” (Segíts, kedves barátom!).
Tárgyalásán Charlotte kijelentette, hogy egyedül követte el tettét, mint mondta: „Megöltem egy embert, hogy százezreket mentsek meg.”
Ezek a szavak hangzottak el Maximilien de Robespierre szájából is XVI. Lajos francia király kivégzésénél. Négy nappal azután, hogy Marat-t 1793. július 13-án megölte, Charlotte Corday-t guillotine-nal kivégezték. Ahogy fejét vették, egyik hóhérja felemelte fejét a kosárból és arcon ütötte. Szemtanúk azt állították, hogy amikor arcon ütötték, arcán mély felháborodás volt látható. Ezt a pofont elfogadhatatlannak tartották a „guillotine-etikettben” és az elkövetőt 3 hónapra be is börtönözték.
Charlotte Corday testét más kivégzettekkel együtt egy árokba dobták. Az azonban nem tisztázott, hogy levágott fejét is teste mellé temették, vagy megtartották, mint kuriózumot. Van olyan elképzelés, hogy a koponya a Bonaparte-család tulajdonában volt egészen a XX. századig.”
Miután ez megtörtént, és Béla már az asztalánál darvadozott, jöhetett volna az újabb gyógyír. De ő elutasította a hűsiket és beöntéseket, mert tudta, hogy ezúttal vagy itt hal meg, vagy pedig azt teszi, mint minden mélytengeri utazó, hogy fokozatosan, mintegy lépésről-lépésre bukik föl az árból. Nyomorult életének nyamvadt, tyúkszaros elemeit egyenként vizsgálja át, illetve hát, nem is ezt, hanem a díszleteket, hogy amikor végül felnyitja a szemét, a kétszer kettő józansága elviselhető legyen, mert nem azzal van a baj, ki ő, hanem, hogy ennek az egész cirkusznak milyenek a díszletei. Tulajdonképpen így bújt ki a felelősség alól, de végül is, igaza volt. – Nézzünk szét csalás nélkül, könnyedén! – Adta ki a jelszót, a fröccsök ura nem értette a motyogást, de megnyugodott, hogy akkor a beteg most már életben marad.
Zúzós szemével fölnézett álmai gőzei alól, ment a tévé, benne asoros, hogy ő ne győzze le az országot már, és ne vihoghasson a gyönyörű nemzeten. – Ennek sosem lesz vége? – Ezt kérdezte a fröccsök urától, aki szegény megijedt, nagyon, mert azt hitte, barátja szunyókál. – Nem. – Ezt válaszolta a kocsmáros, sprickolt egy fröccsöt a visszatérés örömére, és kérdőn nézett. Béla szükségét érezte, hogy megint okos legyen, ezért kijelentette: – Tudod, mit mondott az öreg dán? – A fröccsök ura nem tudta, ezért Béla föllapozta lelkének éjfekete könyvét, és felolvasott belőle, mint aki meglelte a bölcsek kövét, és az írt az összes bajokra.
Én is formában vagyok, a térdem újra bedurrant, ami azzal jár, hogy pisálni is csak sziszegve bicegek. Ilyenkor a Józsi szomszéd – aki egy NER-es barom – gondoskodik arról, hogy életben maradjak még valami ideig. Nehéz vele, de nincs más, és ő az is, aki a híreket hozza a maga módján a világról. Általában fújtatva érkezik, valamint káromkodva, ez a természete neki. Ő azt a világot sírja vissza, amit a strandlabda mutat neki, és nem hiszi el nekem, hogy a pálmafa a háttérben káprázat csupán. Át vagyunk verve, azt hiszem. Józsi, amikor elindul a boltba, hogy engemet életben tartson, rendszerint találkozik az utcában józsiféle nénikkel, és rendszerint nagyon örülnek egymásnak. Mindezek a boldogságok nagy zajjal járnak. Nem mint a világvége, hanem fröccsös férfi (oder) női hang a flaszter végtelen sivatagában. És az is meghökkentő voltaképp, hogy általában falka lesz belőlük, és együtt okádják a világ ostobaságát. Ilyenek zajlanak az utcámban, és mégis, amikor Józsi visszatér a pincém hűvösébe, már teljesen más eszméket vall, mintha Voltaire lenne a lehető legjobbakkal. Nézem a szemeit, és meglátom a pálmát a háttérben, holott, mily káprázatos, itt csücsül a labda a szemünk előtt. 
A helyszínen egy kedves hölgy várja az érdeklődőket. A szedd magad keretében 300 HUF/ 10 dkg áron vihetjük haza a magunk szedte csokrokat. A 10 dkg, egy közepesen duci csokrot jelent. Akinek nincs kedve szedni, válogathat a kész csokrokból is. Az akció sajnos már nem tart sokáig, a jövő hét végén leszedik a levendulát. Ez azt jelenti, hogy még jövő szerdáig (07.05.) van lehetőség arra, hogy valaki saját maga szedte csokorral térjen haza. A levendulás mellett egy tábla jelezte a nyitva tartást: szombat-vasárnap 10 óra és 19.30 között, hétfő-péntek: 17-20 óra között. Mielőtt útra keltek, az alábbi telefonszámon érdeklődjetek, hogy biztosan legyen kinn valaki a levendula mezőn: +36 30 471 0895
