rezeda – Oldal 159

Hollik malacperselye

Nézzük Hollik képviselő lelkét, amit tegnap tárt elénk már nem először. És bár azt hittük, ismerjük setétségét és minden titkait, megtudhattuk mellbevágóan, hogy egyáltalán nem. Próbáljuk tehát rekonstruálni az ügyet, a bűncselekményt kezünkben nagyítóval, fejünkön pörge kalapocska, bajszunk hegyes, szívünk vidám. Hiszen csácsognak a madarak, és a kukásautó is elment már. Tegnap vasárnap volt, és közelítőleg negyven fok. Ilyenkor és így az emberek pihegnek, strandra vagy misére vágynak, esetleg klopfolják a rántott husi anyagát. Illetve fölteszik egyet rottyanni a farhátat, száraz zsömlét tördögélnek a cikóriás kávéba.

Ehhöz képest Hollik képviselő feladatok súlyától rogyadozva ébredt a feltehetően selyem pizsamájában. Konstatálta, a mise meg a strand máma feledős, mert várja őtet a megterhelő szolgálat ugyanis, a munka, ami a nemzet megmentéséből áll. Érettünk él képviselő elvtárs csakis, és azt hiszem, elsőre rosszul mértem fel, a szolgálat neki nem megterhelő, hanem szívbéli öröm és gyönyörűség. Így hát, midőn selyem pizsamájában a mosdóba fáradt, elégedett, de kissé csipás ember nézett vissza rá a tükörből, amit rendbe kell szedni, fényképezés lesz, netán kamera, veszik őt, midőn a nemzet érdekében végzi a föladatát.

Az asszonyka néha morog, hogy vasárnap is csak a munka, hol a pihenés, játszódás a gyerekekkel, akik ím, most is zsivatolnak, míg Hollik képviselő nézi magát a tükörben, illetve bőségesen, elégedetten vizel. Még nem válik szét sok apró ágra a sugár, gondok tehát nincsenek. Mondom, neki is süt a nap, neki is csácsognak a madarak, és érzi, most annyira jó, hogy ezt a jóságot meg kell menteni mindenféle veszélyektől, veszedelmektől, mint a migráncsok és a baloldal, amely, illetve akik rárontanának most is, ha nem lenne zárva a fürdő ajtaja. A gyerekek csivitelnek, az asszonyka a konyhában csörömpöl, Hollik képviselő pedig beretválja magát.

Makulátlannak kell lenni máma – is –, összeszedettnek kívül belül egyaránt, s ahogyan szánkáztatja az arcán a pengét, egyúttal végig is gondolja mondandójának magvát. A vezérfonalakat összegzi mintegy, még egyszer memorizálja, begyömi a homloklebenyébe örök időkre, hogy soros, migráns, baloldal, hazugság, idegen hatalmak, bevándorláspárti, víruspárti, kamuvideó, álhír, ilyenek. Gyömi bele a homloklebenybe ezeket, borotválkozik, hinti magát arcvízzel, s közben már kúszik be a kávé illata, csilingel a villamos és kóricál a napsugár. Ekkor érzi a legjobban, van mit védenie, kivonni a kardot, és kaszabolni az üres levegőt.

Fölveszi a pöttyös nyakkendőt, lesimítja haját, megissza a kávét, asszonykája még megigazgatja az öltözetét, féltő gonddal engedi ki oroszlánját az arénába, a gyerekek cuppanós puszit adnak a papának, s ahogy lép ki az ajtón, hallja ám, hogy életének társa utána szól, hogy hazafelé vegyen kenyeret, mert fogyóban van. Szívében így eltelve harmóniákkal megérkezik a dolgozóba, ahol riporterek hada várja, a pulpitushoz lép, a gyerekekre gondol, meg, hogy el ne felejtse a kenyeret, és nekilát. Mondja. Ránézésre ez nem okoz semmiféle gondot, nem hasonlik meg közben, sőt, a szeme sem rebben, érzi, hogy most ő a fontos, ahogyan menti meg a reggeli idillt.

Azt mondja: „a járvány megmutatta a baloldal és a Soros-hálózat gátlástalan hazugsághadjáratának működését…olyan baloldali bábkormányt akarnak ültetni hatalomba, amely kész kiszolgálni az idegen hatalmak érdekeit, és kész betelepíteni a migránsokat…azért támadják Magyarországot, mert nemzeti elkötelezettségű kormánya van, ami zavarja a haladó liberálisok és a baloldal érdekeit…hazugsághadjáratot indítottak az alaptörvény, a magyar gazdaságot védő és a bevándorlásellenes intézkedések miatt…a járványt is felhasználták a támadásokhoz, telihazudták a nemzetközi sajtót, hogy megrendítsék a bizalmat a védekezésben részt vevő szervezetekben…”

Ilyeneket ad elő, és távozik, a kenyérre gondol, hogy vinni kell. Ám, mivel oly jól végezte a dolgozót máma, fütyörészik széles jókedvében, és meglepetésként csokit vesz a gyerekeknek, az asszonykának szál andalító virágot. Hazaér, mindenki a nyakába ugrik, apu-apu, örülnek neki felhőtelenül, gőzölög a húsleves, és annyira szép a világ, hogy az elmondhatatlanul leírhatatlnan. Bekapcsolják a tévét, ahol apu látszik, ahogy mondja, az asszonyka büszke az ő urára, aki biztonságot és jólétet ad az egész kis családnak, s mindeközben Hollik képviselő előveszi a malacperselyt, aztán egyesével rakosgatja bele a harminc ezüstöt, mert gondolni kell a rosszabb napokra is.

Karom erős, szívem vidám

Valaki szólhatna a kedves vezetőnek, hogy jöjjön vissza a fényből, ahová elmerülni készül, s hogy meg ne riadjunk, ez nem az a fény. Másik. Tudtuk, hogy egyszer szét fog csúszni a manus, de nem gondoltuk volna, hogy ilyen gyorsan, a szemünk előtt, kamerák kereszttüzében és lapok által dokumentáltan hatalmasodik el rajta az infantilizmussal elegyes demencia. Nem tudom, érződik-e, ahogyan keresem a szót meg a hangot, hogy valamiképp formáját találjam annak az elborzadásnak, ami tegnap telepedett rám, midőn megláttam, hallottam azt az újabb pörformanszt, amit egyetlenünk celebrált az NKE tisztavatóján.

Valaki szólhatna neki, hogy nem kellene ez, de ki akar kiesni a pikszisből, ugye, még úgy járhatna, mint Simicska, akit annyira fejbe vágott a valóság, az O1G, hogy ezeket föstögette utcaszerte, ezt mondogatta minduntalan, és a helyét el is foglalta a gázszerelő. Tőle nem kell tartani, hogy megvilágosodna, egyáltalán semmilyen gondolati teljesítmény nem remélhető tőle, ő csupán egy beszélő pénztárca, alig különb azoknál, mint amiket falusi búcsúkban lehetett céllőni, és miniszoknyás nénik kacsintgattak rajta. Eszembe jut viszont egyetlenünk első országlása, amikor a főszerkesztőm állva pisált érte, mondván, de annyira okos.

Nem értettünk egyet. Abban azonban biztos vagyok, ha ma látná, amit én már akkor is tudtam, hogy ki ez az alak, milyen silány minőségű organizmus, nem kellene annyit vitatkoznom vele. Viszont az ilyenek – mint amilyen ő is volt – a bűnösök abban, hogy itt tartunk, ahol. Valakinek csak szavazni kellett rá azért, s hogy minémű minőség talál egymásra Orbánban és a bázisában, arra volt bizonyság a tegnapi szereplés, amikor, nem tehetek róla és bocsánat érte, a drága Süsü, és az ő Bodrogi hangján való danászása jutott az eszembe, mint valami hasító megvilágosodás. Akképp. Ez, amennyire röhejes, annyira lehangoló is, de ne legyünk telhetetlenek.

Ismerjük a kappanhangú ordítozást már, felemelőnek, olykor tréfásnak, máskor fenyegetőnek gondolt hangsorok előállítását. A tegnapi hömbölgésben, amikor is nehezen volt kivehető, mit szeretne közölni a kedves vezető fenyegetett és megalázott egyenruhásokról, zűrzavarról, meg, hogy őket sem hagyja egyedül – mostanában ez a heppje -, egyszer csak kibökte az aznapi tutit: “Mi, magyarok, feketeöves válságkezelők vagyunk, bármekkora is körülöttünk a zűrzavar, nálunk a fejekben rend, a karokban erő, a szívekben lojalitás uralkodik.” – Én nem tudom, mi történt akkor az illékony valósággal, de a ködökből Süsü materializálódott elő, és dalra fakadt.

“Én vagyok a jó királyfi/ könnyű engem megtalálni,/ itt vagyok és amott vagyok,/ hol nagyok a gondok-bajok!/ Erdő, mező, hegy és berek/ azt nézem hol segíthetek/ Karom erős, szívem vidám,/ nincs is több ily királyfi tán!/ Emitt sírás? Amott bánat?/ Ott termek, s a könny felszárad!/ Mosoly nyílik és dal fakad,/ bú, baj, bánat messze szalad!/ Én vagyok a jó királyfi,/ könnyű engem megtalálni!/ karom erős, szívem vidám,/ nincs is több ily királyfi tán!” – Ezt énekelte Süsü bennem, miközben Orbánt láttam, és nem tudtam hirtelen, dedóban vagyok, diliházban, vagy ez a magyar valóság, a bús, magyar sors, amit tetéz, hogy ilyen miniszterelnöke van.

Ott állt a totyakos, akinek a fejében rend, karjában erő, szívében lojalitás lakozik, bár ilyesmit szívben még nem láttam, de az is mindegy. Süsü azonban csak múló pillanat volt bennem, mert a hasonítás is sértő a sárkány számára, s jött is a feloldozás: “Mi azt a világot szeretjük, ahol rendezettség van, ahol a józan ész uralkodik, ahol a törvény az ártatlanokat, és nem a bűnözőket védi, ahol megvédjük magunkat a migrációtól, ahol az erőforrásokat a családok és a gyermekek jövőjébe fektetik.” – így bunkózta le a mesét a rendezett fejű, erős karú, lojális szívű, s bár ugyan értelme ennek is alig van valami, előnye annyi, hogy ezzel vége lett. Tegnapra legalábbis.

Mert különben folytatódik, és soha nincsen vége azzal a letaglózó ráismeréssel, hogy ez már nem is hazugság vagy politikai költészet, hanem egy olyan elhajlított párhuzamos világ vagy univerzum, amiből kijárat nincs. Ott tartunk, hogy Orbán mélységes, sötét űrje ez. Addig-addig játszotta az ostobát, hogy úgy maradt, s mindebben az a tragédia, hogy ez a beteg illúzió lett a viszonyítási pont, és mindenki kiesik belőle, akiben még maradt némi józanság. Mindez egyébként magyarázza azt is, hogy milyen minőségű alakok kerülnek vezető szerepbe – most szigorúan név nélkül –, olyanok, akik ennek megfelelnek. Ezért fogunk megdögleni.

A levélháború frontja

Hirtelen nagyon megnövekedett az értéke a kedves vezető szívhez szóló levelének, amellyel a gyűlöletet, hülyeséget vagy a rajongást, és nem utolsósorban a reá szavazási buzgalmat igyekszik szinten tartani, s amit mindközönségesen nemzeti konzultációnak nevez a rezsim. Háború is van a papírok körül, legalábbis fideszi szemszögből, mert most jöttek rá arra, hogy ugyan sok következménye nem lenne, de mókásan venné ki magát, ha az M1 beszámolna szokás szerint a teljes és lehengerlő sikerről, miszerint 15.187.616-an küldték vissza helyeslőleg és rajongással az íveket, közben meg Hadházy mutatná, hogy nála van az összes.

Ez nem szimpla választás, ahol lefagy a rendszer, meg jönnek az ukránok a disznóólakból támogatni a nemzeti kormányt, hanem ez az élet, amelyben le is lehet bukni. A színjáték, amely arról szól, hogy lehengerlő társadalmi támogatottsága van a kollégistáknak, amelyre mutogatnak mindenfelé, hogy itt diktatúra nincs is, mert minden magyar őket akarja. Aztán ott állna Hadházy a sok levelekkel, mutatná, hogy neki többet küldtek, mint a Viktornak. Abban a pillanatban vesztené el az amúgy sem létező legitimitását a maffia, mert látszana is, milyen sokan és mennyire utálják. Tehát, ami csípőgyakorlatnak tűnt, az már nem tréfadolog.

Ebbe, ha bele nem is, de azért elég nagyot lehetne bukni, egynémely illúziók elillannának, odalenne az érinthetetlenség varázsa, és lehetne akár ez Orbán Sztálingrádja, ahol megfordul a háború menete egészen a végső bukásig. Ez mind benne van abban az akcióban, hogy gyűjtsük össze a leveleket, ne a szemétbe dobjuk vagy a seggünket töröljük ki vele. Ez új. Ezzel nem tudnak mit kezdeni, visítanak tehát és fenyegetőznek, gyártják a történeteket, hogy most a levelek vannak veszélyben, mint annak idején a szánkók, borzalom. Nekik. Nekem móka és kacagás, mert tehetetlen vagyok az ügyben, hosszú évek óta nem leveleznek velem, rajta lehetek valami listán.

„Az elmúlt napokban a baloldal teljes támadást próbált indítani a nemzeti konzultáció ellen.” – Így írja háborús jelentésében az origo, amely most a konzultációs „bűncselekményekről” kezdett el meséket gyártani, de érdemes bővebben is, hadd röhögjünk kicsit: „Egy szolnoki ház postaládájából lopta ki a nemzeti konzultációs íveket egy nő – derült ki az Origo birtokába került videofelvételből. A nőről lapunk birtokába került több kép is, amelyen baloldali politikusokkal kampányolt közösen a tavalyi önkormányzati és EP-választáson. Ennek során a jogszabályok sem zavarják őket.” – Első reakcióm ezt olvasván az volt, hogy aztakurva, bár meg nem lepődtem.

Másodjára a nyelve vágott mellbe ennek a dolgozatnak, ez a Szabad Népre hajazó, imperialista kémekről tudósító, rákosista nyelvezet, ez a házmester diskurzus, aztán, amit mondani igyekszik. A táncra egyébként Gulyás miniszter adta ki a felhívást, mert ő említette a kormányinfóján csütörtökön, hogy illetéktelenek nem gyűjthetnek nemzeti konzultációs íveket, mert az bűncselekmény. Péntekre az origo meg már le is leplezett egyet. Megvan az íve és tempója a trutymónak, viszont én azért megkérdeném – mielőtt mindenkiért eljönne a fekete autó –, hogy aztán mért, aranyom? Gulyás minisztertől kérdezném, mire alapozva fenyeget.

Hogy akkor mi a jogi státusza annak a levélnek, személyi okmány, imakönyv, nemzeti ereklye vagy mi a franc. Továbbá, hogy a borítékból kivéve milyen személyes adatok vannak azon, amelyek védendők, mert szerintem semmi sem, de ez fölösleges. Cél csak egy volt, elrémiszteni a népeket attól, hogy a Hadházynak adják a leveleket a fentebb vázolt következmények miatt. Hogy hasadás keletkezne az óriási támogatottságról hazudott monolit képen, kocsmai nyelven, szar kerülne a propellerbe, és fröcsögne az a képükbe bele, ami kellemetlen, viszont sajnálatosan túlélhető. De, hogy lesz még pár ilyen origós történet a nyár végéig, az is bizonyos.

A nyüszítés ennek ellenére nehezen értelmezhető. Ha nem kapnak eleget vissza, nyomatnak pár milliót még és azt mutogatják. Hogy mi is áll azokon, hány péniszt vagy szívecskét rajzoltak rájuk, eddig sem nézte senki, ezután sem fogja, mivelhogy színjáték az egész, éspedig rohadt drága. Mégis, ha már rajtunk kívüli okokból így alakult, akkor mókázzunk velük – már akit megtiszteltek az érdeklődésükkel, mert engemet, mint említettem nem –, és ne budipapírnak használjuk az íveket, mert annak kicsit kemény és érdes, hanem adjuk oda az ellenzéki gyűjtőknek, és várjunk, mi kerekedik ki ebből az egészből. Lesz-e Sztálingrád, vagy csak babazsúr az egész.

A levélháború frontja

Keresztény tervgazdaság

Gulyás miniszter az infóján lélegeztetőgépekről értekezett, amely készségek máma a valuta a világban, mint megtudhattuk, kies hazánk kormánya pedig ebben a felállásban a gonosz szatócs. Az a fajta, amelyben Füst Milán Hábi Szádija kegyetlenül csalódik, de erről majd későbben. Gulyás miniszter egyáltalán nem gondolta végig, miket beszél, de ez nem újság, ezek ilyenek. Nos, kiindulásként megtudhattuk, ártunk és ormányunk háromszáz milliárdot vert el lélegeztetőgépekre. Ez sok pénz nagyon. Például háromszáz évig lehetne belőle világra szóló tűzijátékot rendezni a Duna fölött, kijönne belőle másfél kisebb stadion, vagy húszezresekkel ki lehetne tapétázni az aranyozott budit.

Arra gondolni sem merek, hány Lánchidat újíthatna fel ebből a summából Karácsony főpolgi, mert ilyenen mélázni maga az istentagadás. Mintha hangzókkal töltenénk ki a JHVH szemlesütött szimbólumát, amiért minket hegyes és lapos kavicsokkal meg kellene kövezni. Hogy mért szórt el ennyi pénzt ártunk, arra az a farizeus válasz, hogy az emberélet mindennél szentebb, ilyenkor nem nézünk pénzt, nem garasoskodunk, hanem két marokkal hajigáljuk a húszezreseket az ismeretlenbe. Még Gulyás miniszter előtt egy másik mókamester azzal szórakoztatott, hogy a libsik évtizedek óta lélegeztetőgépért visongtak, tessék, most megkapták, be lehet fogni a pofát.

Hát, nem igazán. Mert ugyanis nem smakkolnak a számok, amiket Gulyás miniszter meggondolatlanul előadott. Azt mondotta csillogó szemüveggel, hogy tizenhatezer gépet ügyeskedtek össze. Ha és viszont tudjuk, az a gép, amiből most minálunk Dunát lehet rekeszteni, a piacon három, három és fél milla, akkor vagy négyszeres áron vették, és akkor hülyék, vagy Gulyás miniszter hazudik, vagy pediglen valaki zsebre rakott uszkve kétszázötven milliárdot. A járványt egyébként arra használta ártunk, hogy tényleg mindenféle kontroll nélkül lehessen lopni annak leple alatt, s ha valaki ezt szóvá teszi, akkor víruspárti és ki akarja nyírni a nemzetet. Meg még sorosista is, ezt se feledjük.

Így működik a keresztény tervgazdaság, de vannak más ismérvei is. A kommunisták, amikor megváltották a világot, leírták a papírra, lesz tíz malac meg három talicska szén, két zsák krumpli, valamint öt lavór, és a munkásosztály máris ott van a paradicsomban. A butaság bátorságával igyekeztek meghódítani a világot, és tudjuk, mire jutottak. A keresztény tervgazdaságban ezzel szemben nem írják elő a föladatokat, hanem Brüsszel pénztárcájában kotorásznak, miközben szidják a kurva anyját. Ez az elképzelés, hogy adhatol ám, és épp ez a habitus az, ami miatt a sorosisták csecsei nélkül öt perc alatt állna fejre minden, addig viszont, míg utalnak, dizsihavaj.

Ehhez nem kell közgazdásznak lenni, Matolcsynak sem, elég a galeri metódus, ellenben az ország bánja majd, hogy ezek ostoba tolvajok, mert nincs működő gazdasága. A Mészárosok, Tiborczok nem ismernek piacot, ha szembe jönne velük az utcán, föl sem ismernék. Ők ilyen lélegeztetőgép-módon gyarapodnak, ezt a trutyit leönti nekik a párt keresztény és nemzeti maszlaggal, ami most kiegészült az emberéletekkel nem játszunk toposzával. Miközben dehogynem, ha belegondolunk az üresen ásítozó kórházi ágyakba, amelyekből az utcára rakták a kómában lévő betegeket, amiből kitetszik, nem a Mariska a lényeg, hanem a statisztika. Nem az élet, hanem a számok.

Viszont ezekkel rendszerint baj van. Most sem passzol össze a tizenhatezer gép azzal a nyolcvan beteggel, aki használta is, mire Gulyás miniszter kitalálta, hogy akkor majd eladjuk azokat a rászorulóknak. És itt jön Füst Milán csalódása a kalmárokban, amikor hőse rádöbben, hogy nem szívbéli jóságból fáradozik érettük a boltos, hanem a haszonért, és összeomlik ekkor minden idea, az összes pátosz meg rózsaszín kifestőkönyv. Mindemellett még visszatérve a mi gépeinkhez, egyáltalán látta azokat valaki, ahogyan a százmillió maszkot, meg a többit, vagy csak papíron léteznek, ez sem tudható, pedig jó lenne, mert mi csak ilyen hitetlen Tamások vagyunk.

Ujjunkat a kedves vezető sebeibe mélyesztenénk bizonyságul, csak eltakarja azokat a kevlár. Az ellenzék egyébként vizsgálóbizottság felállítását szorgalmazza a lélegeztetőgép-mutyi ügyében, a szerencsétlen. Játszani lehet ilyenekkel akár évekig is, aminek a végén nemzetbiztonsági ügy lesz belőle titkosítással, és valakit árulónak titulálva beperel majd akármely fideszista galeritag, mert a keresztény tervgazdaságban így mennek a dolgok. Közöd, mondják majd, és térdepeltetve osztják a körmöst, mert ugyanis nagy itt a baj, eláradt a gonoszság, hogy Jónás Babits-féle istenének szavaival éljünk, míg meg nem halunk.

Keresztény tervgazdaság

Fraktálok

Varga Judit talán az igazságügyi miniszteri hivatalából fakadóan kijelentette, hogy az igazság mindig győzedelmeskedik, és ettől olyan lett, mint egy partizán, hős szabadságharcos vagy dakota törzsfőnök. Varga Judit ezt a bölcsességet a tágas Európának mondta, sőt, a még szellősebb nagyvilágnak arra bizonyságul, hogy na, ugye, diktatúrát kiáltottak, és még csak Recsk sem nyílt újra, másféle lágerek sincsenek, mert Varga Judit a jelek szerint nem ismeri a lélek szabadságát. Ezért nem beszélt mondjuk Indexről, SZFE-ről, hogy csak egy hét gyalulásait említsük, és ne nézzünk el mélyebbre az időben.

Midőn tanulmányoztam a szöveget, amit az igazságügyis elővett magából Orbán és a rendszere védelmében elferdítve a valóságot, mint a fekete luk a teret, akkor vele párhuzamosan a másik fülemben meg Kovács levelező dörömbölt, hogy mindenki kérjen bocsánatot és essen térdre a NER előtt, vagy hasra. Sőt, kicsit messzebbről beszüremkedett Szijjártó rikácsolása is, midőn a nagyköveteknek osztja a körmöst, és ekkor jutottak eszembe a fraktálok, amiket például akkor is tanulmányozhatunk, ha kinyílik egy pitypang. És a NER elitjére nézve is ezek szerint, amint kiderült.

A fraktálok bonyolult egy dolgok, elméleti fizikusok vagy óvodások szoktak játszódni velük, mert egyrészt csudálatosak, másfelől titkokkal teliek. Ami a halandónak föltűnik belőlük, az a hasonlóság és az ismétlődés, hogy a kicsiben benne van a nagy, a nagyban a kicsi, a végtelen egyformaság és ismétlődés. A fraktálok lehetővé teszik, hogy matematikai modellt készítsünk egy város jövőjéről, esetleg egy járvány lefolyásáról, amennyire szépek ezek, annyira félelmetesek is, de megadják azt a lehetőséget, hogy a társadalom folyamatait a természettudomány eszközeivel írjuk le, ilyenek.

Varga Judit mint fraktál azonban nem ezért érdekes, hanem, mert esszenciáját tekintve ugyanolyan, mint Kovács Zoltán, aki ugyanolyan, mint Szijártó, és így tovább a végtelenségig jobbra és balra, előre és hátra. Máris előttünk áll a NER matematikája vagy fizikája, én viszont sajátos szinesztéziával szarszagot is érzek, ha a képüket látom. De időben kiterjesztve a jelenség vizsgálatát, eljutunk Bródyig, hogy ezek ugyanazok, és íme, itt is áll kerekdeden, térben és időben is elterülve a rendszer maga, amely Horthyhoz kapcsolódik, az pedig a Harmadik Birodalomhoz, etc.

Ugyanezt fedeztem fel akkor is, amikor kiderült, egymilliárdot kóstál majd a gusztushuszi tűzijáték, és az egyik portálon egy nyájas olvasó máris asszociált, hogy ez ám a teljesítmény, egymilliárdot húsz perc alatt a Dunába lövöldözni, ez még a Wermachtnak, megengedőbben a szövetségeseknek sem sikerült. Egyből helyben voltunk az ismétlődésekben a Dunába rogyó Lánchíddal, a Duna partján álló cipőkkel, amelyekbe meg beleköpnek, és olyan asszociációs folyamat szabadult el ekkor, hogy meg kellett rendszabályozni a fraktalizáló elmémet, ne száguldozzon már annyira.

Olyan vagyok, mint Móricka, akinek mindig mindenről az jut az eszébe, de ebben a bűnös nem én vagyok. Csak nézem a NatGeón a műsort Goebbelsről meg az ő propagandájáról, vagy akármely dolgot a Harmadik Birodalomról, Sztálinról és hasonszőrű figurákról, s mintha a NER-ről és a kedves vezetőről mesélnének. Mondom, a fraktálok, a nietzschei ugyanannak az örök visszatérése, vagy Spengler kultúrkörei, ez jut az ember eszébe, amikor Varga igazságügyis eszmefuttatását olvassa arról, hogy az igazság végül mindig győzedelmeskedik.

Mondjuk, ebben annyira nem vagyok biztos, mert ugyanis tele van romantikával a lelkem, de ennyire azért nem. Winnetou is meghalt, Gojko Mitic megöregedett, és a vadnyugat sem ugyanaz már, illetve majdnem, ha a mai történéseket nézzük. De most nem azért vagyunk itt, hogy afelett búsongjunk, hanem, hogy Varga igazságügyist riogassuk. Mert ugyanis, ha igaza van abban, hogy az igazság végül mindig győz, akkor saját magának jósol szörnyű véget. Viszont, ami a mókás a dologban, még csak nem is tudja. Csak jár a szája, és beszél összevissza.

Gyászbeszéd a kultúra fölött

Az a baj, hogy Orbán temetni sem tud igazán, mint ahogyan semmit sem. Ha kikerül a csatatérről, ami a köznapok, akkor is füstölgő ágyúcsövek közt lófrál. Orbán nem tudja díszbe öltöztetni a szívét, nem tud érdekek nélkül nézni semmire, Orbán halottai is sakkfigurák, az Isten óvjon meg mindenkit attól, hogy a hullája fölött gyászbeszédet tartson. Bár biztosan akad olyan, aki már csak azért is érdemesnek tartaná a kínhalált, hogy vele ez megtörténhessék, mert nem vagyunk egyformák egyáltalán és pláne.

Mert viszont, ha Orbán búcsúztatja az embert, olyat kaphat, mint a néhai Fekete György tegnap, akivel – mint megtudtuk – együtt is gyalogoltak meg nem is, olykor visszanéztek, de hogy épp melyikük és kire az bizonytalan volt. Ezen kívül meneteltek valami kétes, gomolygó massza felé, ami a jövő, turulszárnyon ringatózó isten tudja, micsoda, de szép és emelkedett, mint a rosseb. Ide meneteltek ezek ketten, míg Fekete György élt, most viszont Orbán már egyedül menetel, olykor visszanéz.

Mindezek után jött el a megvilágosodás, mikor is megtudhattuk ezt: „A magyar kultúra az a teremtő és megtartó erő, amely nélkül nemcsak túlélni, de élni sem lehet, és talán nem is érdemes…ha gyökeret eresztünk a kultúrában, belőle táplálkozunk, belőle merítjük az ihletet, engedjük kibontakozni, akkor nemcsak megmaradunk, hanem visszaszerezzük, sőt gyarapítani fogjuk mindazt, amit az előttünk járók ránk hagytak.” – Ekkor Nicanor atya jutott eszembe, aki Macondóban elemelkedett az anyaföldtől.

Nem tudom, mért, de láttam, midőn Orbán ereszti a gyökeret a kultúrába bele, de húsz centivel a föld fölött lebegve, eközben fakanállal meri az ihletet, dűtti magába a kultúrát mindeközben, ahogyan levitálva lépnek egymásra a talpai. És eszembe jut az a kép, amit tán egy hete közölt egyik reggel, hogy Magyar Nemzet és Nemzeti Sport, ahogyan ezekből szítta a kultúrát, kijelölte a két orgánummal azt az ösvényt, amelyen a magyar kultúra halad, amelyben a futball a művészet szotyolával fogyasztva.

Meg a koviubi. De bármely meglepő, ezúttal nem azon óhajtok élcelődni, hogy miniszterügynök elvtárs, faragatlan tuskó lenne, hanem azon hullatom könnyeimet, hogy mi az a kultúra, ami ez alkalommal piedesztálra emeltetett, amelybe eregeti a gyökereit. Mert ugyanis épp harc van e téren is, kultúrharc, mint tudjuk nagyon jól, amelyben az SZFE az új ellenség, mint a napok történései is mutatják, s amelyről Kálomista Gábor mondta ki az ítéletet még a tárgyalás előtt. Tőle is kértek valamit majd egyszer.

Kálomista azt mondta, az SZFE nem művészképző, hanem ideológiai átnevelőtábor, egy liberális fészek, amely ebben a formájában megérett a pusztulásra, és el is fogják pusztítani. Nem azért, mert Kálomista ezt mondta, hanem, amiért és amit a kedves vezető a kultúráról gondol. Ő a kultúráról azt gondolja, hogy Trianon, pátoszosat, hazasiratót és borgőzös magasztalót álmodik, barna masszát gondol, ezeknek a kultúra Takaró előadásában erkölcsi feladat, szakrális cél néha visszanézve.

Mondom, levitálnak, fönnakadt szemmel nézik Szűz Máriát a mennyek bejáratánál, Szabolcska Mihály mosolyog, és Horger Antal sem érzi magát túl rosszul. Ilyeneket indul terjeszteni Vidnyánszky az ekhós szekereivel, úgy megyünk ki Európából, hogy ezúttal vissza sem nézünk, meg sem állunk a kipcsak sztyeppékig. Csakhogy ez tragédia. Ezek pedig ülnek a pénzhalmuk közepén, és eltelten mosolyognak, na, megint visonganak a libsik, így örülnek a dúlásnak, és leköpik Esterházyt.

Isten, haza, család, nemzet, szent korona, bor, búza, futball, háború, snapszli, kakastoll. Efelé menetel a kedves vezető kultúrája, ebbe eregeti a gyökereit, de ezt is tudjuk időtlen idők óta, csak most hirtelen összesűrűsödött az élet. Vagy a halál. Orbán beszélt, és dögletes lehelete volt, holott voltaképp semmit nem mondott. Tegnap fölfedeztem a közte és a szomszéd Józsi közti hasonlóságot vagy egyezést, és újólag bizonyságot kaptunk reá. A szomszéd Józsinak is bugyborékolnak dolgok a fejében, de soha nem találja hozzá a szavakat, mert nincs neki olyanja.

Rocinante

Néha nem tudom, mi van. Tegnap is, a déli verőn, ahogyan létmódomtól idegenként az utcán haladtam, jön haza a Józsi szomszéd, támaszkodik erősen a biciklire, amit nem közlekedni, hanem járókeretként használ. Főleg, amikor tele van hűsivel, mint ezúttal is, a maszkot álla alá igazítva, véresen csillogó malacszemekkel szegezi nekem a kérdést, ami épp eszébe jut – vagy már órák óta foglalkoztatja, de, hogy épp mért pont ez, az föl nem fogható –, hogy aszondja: hogyan hívták a Don Quijote lovát.

Jönnek elő belőle ilyen váratlanságok gyakorta, olyasmik motoznak benne, aminek értelme nincsen. Jelesül azt már legalább százszor nekem szegezte, hogy te tanultál latint, na akkor, mondd meg nekem, mi a csont. Felel is, rávágja, hogy os, erősen megnyomva az esset, amiből kitetszik, hogy ő viszont nem tanult latint, viszont mégis büszke a mérhetetlen tudására. Néha eszébe jut valami, és vizsgáztat, az a legjobb, amikor tudom, hogy nem tudja, amit kérdez, választ kapva azonban vállon vereget.

Kíváncsi voltam, tudod-e, örül annak, hogy tudom, amit ő nem, csak úgy tesz. Amióta bevallottam neki, mert kiverte belőlem, hogy latint is tanultam, másképpen, lexikonként néz rám, egyfolytában le akar buktatni, mit nem tudok, pedig soha nem dicsekedtem neki semmivel. Bizonyítani akarja, hogy ő, bár nem tanult latint – illetve mást sem – ér annyit, mint akárki más, tudja, mi az az os, s ha megsallerozza a kilukadt bicikligumit, akkor elégedetten közli, ez a gumiragasztás a huszadik szakmája.

Értékes organizmusnak akar látszani, illetve annak akarja tudni magát, amiből kitetszik, igazából teli van kisebbrendűségi komplexusokkal. Senki nem bántja, de támad, senki nem kérdezi, de felel, fölösleges, de kérdez, egyfolytában a létezése értelmét bizonygatja, amit másban talál meg, nem önmagában, és ez minden bajok eredője. Valami trauma érhette gyerekkorában, olyan, mint Orbán, tán ezért is rajong érte, és ezért fárasztó mindkettő: a Józsi is meg Orbán is.

Egyformák, csak ennek a Józsinak kevesebb a hatalma. De, hogy ez a ló, illetve annak a neve hogyan fészkelte be magát a fejébe épp most, azt föl nem foghatom. Mondom neki, Rocinante, de mondhattam volna Caligulát, az is megfelelt volna, és elégedetten közölte volna, csak kíváncsi voltam, tudod-e. De, hogy mért nem a Sancho Panza szamarának nevére volt kíváncsi az is töprengési feladat, de lehet, arra már nem emlékezett, hogy olyan is lett volna. Gomolygott a fejében valami a lovagról és a lóról, és előbucskázott.

Pedig nem jók az ilyen bizonytalan gomolygások. A távoli, nagy és ostoba Amerikában is ilyenek vannak, gőzös kaszálás, hogy hullik a férgese. Mert ugyanis másképp nem felfogható, hogy a rasszista hódítók elleni szobordöntési vagy rongálási buzgalmak a művelt San Franciscóban elérték a búsképű lovag szobrát is. Régi, spanyolos ruhában volt, secko jedno alapon nekimentek annak is, ami azt mutatja meg nekünk, bár eddig is tudtuk, hogy az ostobaság mindenre képes. Mindenre is.

Ennek ékes példája minálunk Gaudi-Nagy Tamás – mint az én malacszemű Józsim –, aki feljelentette a Pride-osokat, mert a koronát szivárvány alatt ábrázolták. Jóérzésű magyarok tömegeire hivatkozik Gaudi-Nagy Tamás Józsi, pedig csak magára gondol, illetve azokra a bávatagokra, akiket ezzel föl lehet cukkolni. Ő nem a korona nem létező szentségét védi, hanem uszít, ráadásul a lehető legocsmányabb módon, amikor szakralizálja a védendő tárgyat, mint annak idején a szánkókat a téren.

Ami ma Magyarországon folyik, azt bízvást nevezhetnénk keresztény dzsihádnak is. Hovatovább az volna az ideális állapot a hatalom őrültjei számára, ha valakire rámutatnának, istengyalázó-, tagadó, és a tömeg máris lincselné meg a hitetlent. Ilyen habitusból öntik le Don Quijote szobrát San Franciscóban, vagy verik meg a kendős nőt a pesti villamoson. Nincs különbség a tudatlan, gőzös gyűlöletben, az egész világ malacszemű Józsi, mi pedig magunk vagyunk a pokol bugyraiban.