rezeda – Oldal 195

Petőfi és a rottyantós ember

Petőfit túlsztárolták a komcsik. Ezt a bölcsességet Németh Szilárdtól tudtuk meg, aki mindent is tud, ezt tehát miért ne. Arról ne beszéljünk, hogy a bácsit nem kellene emberek közé engedni, arról azonban igen, hogy megtanulhatná, maradjon a bográcsnál, hacsak nem az a cél már a létezésével is, hogy provokálja a normalitást, ezt azonban nem tudhatjuk. Azt viszont igen, hogy sikerül neki, és még csak nem is erőlködik.

Most a márciusi ifjak kapcsán jutott eszébe Orbán Viktor Mihály hőstette, mégpedig az, hogy állva hugyozva és tapsolva örül annak az Ursula von der Leyen megválasztásának – sőt, saját érdemének tudja be -, akinek a világról való vélekedése, értékei és erkölcsei szöges ellentétben állnak az övével. Ennyit is megér neki, hogy a számonkérése ezzel ha el nem is marad, de elodázódott, és még egy kicsit tapicskolhat a légyszaros homokozójában.

Viszont mindettől márciusi ifjúnak azért nem kellene lennie, Németh Szilárd olvasatában viszont az lett, aki együttműködve száll szembe “a birodalmi érdekekkel”. Ha így folytatódik, itt is feltűnik majd Dózsa László (1948-), aki szembeszállt az orosz lovassággal, akiket aztán Orbán hazazavart. Mert a történelem olyan, amilyet csak akarnak, és mindezt fesztiválokon is vetítik már, hogy a beállt ifjúság tudatalattijába ivódjon, ki az egyedüli faszagyerek a világon. Csakis az Orbán.

Ilyenek a szándékok és igyekvések, s ennek kapcsán a múlt buherálásában eljutottunk 1848-ig is, amit újra kell értelmezni, mert: “A kommunista történetírásban Petőfin kívül a többi márciusi ifjúnak, mintegy harminc forradalmárnak még csak epizódszerep sem jutott, holott mindannyian hozzájárultak ahhoz, hogy 1848 a csodák éve legyen.” – Ezt mondja a pacalos a zsírfoltos szájával, mert sejtéseim szerint Petőfi túl balos lesz eztán, és ki is íródik az alaptantervből majd.

Érthető, a mi Sándorunk királyokat szeretett volna akasztatni, a jognak asztaláról ábrándozott, bőség kosaráról, szabadságról, népek tengeréről, a víz uralmáról, ilyenekről, legalább olyan hepciás manus volt, olyan túlmozgásos, mint a Gyurcsány. Meg nem is ősmagyar, Petrovics ugye, az is lehet, hogy sorosista világpolgár, jobb az ilyet elfelejteni, zavart kelt az erőben, ahogyan Ady is. Tele van a magyar irodalom nem NER kompatibilis alakokkal.

Németh Szilárd a többi márciusi ifjúról ábrándozik, igyekezve megtalálni soraikban a kedves vezetőt, az elfelejtett márciusi ifjak érdemeit keresi úgy, hogy előtte két nappal arról értekezett, hogy Schmitt “álamelnök” úrnak mi mindent köszönhet a haza, miközben ő “Tavaly birkafejet ettem, pincepörköltet főztem, idén báránycsipszet fogunk ropogtatni és fúziós pacallevest rottyantok.” Mi pedig beszarunk a gyönyörűségtől, de csak a rezsiharcos után.

Viszont ilyen alapállásból nem csoda, ha még ezekkel az ifjakkal is mellényúl a rottyantós ember. Ott van nekünk mindjárt Jókai is, mint márciusi ifjú, akit el sem nyomtak a komcsik és el se feledtek. Tele volt a tévé aranyemberekkel meg a kőszívű számolatlan fiaival, köztük majdnem Dózsa László (1948-), meg Schmitt Mária, mint markotányoslány, mert minden lehet, és mindennek az ellenkezője is. Még az is, hogy a rottyantós emberrel ellentétben gondolkodtak a kikeleti fiatalok, nem csak a kokárdát rázták, akárha rumbatököt.

Volt egy Életképek című lap, amibe a márciusi ifjú Jókai írt egy cikket “Észarisztokrácia” címen, s ebben nem átallott olyasmiről ábrándozni, hogy az országgyűlés alsó táblájához kerülőket kizárólag képességeik alapján kellene megválasztani, és a felső táblába kerülők között is a hozzáértésnek, a rátermettségnek és nem a származásnak kell lennie az elsődleges szempontnak. A márciusi ifjak magukat észarisztokráciának tartották, és semmi kétségük sem volt afelől, hogy mást, mint a nép érdekeit, nem is képviselhetnek.

A rottyantós ember itt bajba kerül, mert az elfeledett márciusi ifjak ilyetén szempontjait figyelembe véve máma üres lenne a nyüves parlamentünk, ő sem héderezne benne, sem a kedves vezető, sem a többi ingyenélő, bűnöző alak. Érhetik meglepetések az embert, ha összevissza beszél, a mi tragédiánk viszont az, hogy ezeket sajnos nem. Be nem áll a szájuk, rottyantanak, pofáznak, s közben zavartalanul gyalogolnak át az életünkön. Semminek nincs következménye, csak egyre szarabb minden. Ez van sajnos, meg a Tót Ottó.

A messziről jött ember

Gyuszika, a falu hülyéje szaladt, ahogyan a lába bírta, és hírül vitte mindenkinek, bekiáltotta az összes portára, minden istállóba és valamennyi disznóólba, ha csodát akarnak látni, siessenek a kocsmába mind, mert ott van a messziről jött ember, ott ül a sarokban csuda dolgokat mesélve távoli, ismeretlen vidékekről, szörnyekről meg sárkányokról, vitézekről, szüzekről és valami különös ok miatt kisvasutakról is olyan erővel, hogy az ivó összes pókja is tátott szájjal figyeli mind a nyolc szemével. Sőt, a legyek is megálltak a levegőben.

Nosza, iramodtak a fess férfiak, letörölték a disznószart a csizmájukról, hátranyalták olajos hajaikat, ami volt nekik, asszonyok őrizésére intették a vak komondorokat, úgy csattogtak a föhenyen, mentek hosszú sorokban az ivóba, mert idegent még nem láttak errefelé, és ők sem voltak a templom tornyánál távolabb sohasem. És nem hazudott a Gyuszika, ott ült valóban a messziről jött ember gyönyörű, kockás ingben, gumicsizmája sem volt ganajos, hanem elbucskázott rajta a napfény, és ajkait nyalogatva mesélt a kocsmárosnak, hogy annak tátva volt a szája, és kilátszott mind az összes két foga is.

Beestek a fess férfiak az ivóba, úgy zuhantak be ajtón és ablakon át, megtöltötték a kocsma minden szegletét, és hallották, hogy a messziről jött ember valami brüsszeli országról mesél, amely túl van a templom tornyán, de még a békanyálas halastavon is, a kerek erdőnél is messzebb, ott, ahol az ég a földet éri, tehát a világ peremén. Csatákról mesélt a messziről jött ember, hogyan győzött ő mindig is a távoli brüsszeli országban, hogyan vágta le a sárkány kommunista fejeit, s habár azok mindig újra nőttek, de azért végzett velük valahogyan, mert egyszer csak nem volt több.

És akkor az egyik ganajos kételkedni óhajtván jelentkezett kérdésre ujjait mutogatva, s amint szót kapott, kategorikus imperatívuszokról érdekelődött, a hazugság természetéről, az igaz-hamis logikai ellentétpárjáról, és zárójelesen a párhuzamos világok szuperszimmetriájáról, de képen vágták őt, hogy ne zavarjon. Előkerült egy hegedű is, és szólt a magyar nóta, hogy elnyugodjanak a kedélyek, meg, hogy feledjék a bajkeverőt, és szóltak a messziről jött embernek, üljön le közéjük újra, és kezdje el a mesét szépen megint.

És migráncsországról mesélt, az ezerfejűről, aki itt áll az ablak alatt, feni a fogát a falu mind az összes feszületére és a szüzekre, a traktoristákra, hogy arabusul beszél, és – uram ne kegyelmezz – arabi számokat is használ. És – közben, ezt képzeljük – a fess férfiak tátott szájjal figyelték, néha elbődültek, hogy húúú, meg hááá, hogy belereszkettek az ablakok is, gyűrűzött a sok húúú meg hááá a falun át, be a disznóólakba, hogy a kocák fejükre húzták a trágyát, és a malacok visítottak is. Így folyt a mese, mintha örök péntek lenne és Kossuth rádió.

De a fess férfiak nem nyugodhattak, győzni akartak a messziről jött emberrel újra megint és mindig is, velőspacallal, szalonnával kínálták, ugorkával és hazai kisüstivel, amitől a messziről jött ember közelebb vonta őket és súgta csak, mint az örök csodát, hogy még messzibb, és már félig a lapos földről lelógva is van a sorosista ország, és annak a közepén ül a Soros maga. Mahomet, száz éves ember, ezer karja van, pénze, mint a pelyva, tűz a szeme, gyémánt a patája és elefántcsont szarva van.

Húúú, mondták a fess férfiak megint, meg hááá, és várták a folytatást, de a messziről jött ember hallgatott, száját nyalogatta, ingatta a fejét, keze remegett, s így, amikor kórusban kérdezték, levágtad, jóuram, levágtad a patáját, a szarvát-e neki, úgy összezuhant, a földre esett eszmélet nélkül, hogy rengett a hasa neki, elrebbentek a kimerevedett legyek a képből, és pókok összes szeméből könny csorogott. Megütötte a guta, állapította meg Gyuszika, és, hogy baj ne legyen ennél is nagyobb, babgulyással locsolgatták, de le volt fittyedve a szája nagyon, és orvos sem volt sehol, mert üres volt a praxisa neki.

A messziről jött ember

Szombathelyi Halódás

Tegnap a mindent is tudó nagy, fővárosi médiaatyák, akik azt hiszik, hogy ők kakálták az újságírást, viszont semmit sem tudnak, már vagy az öröm harsonáit fújták, hogy megmenekül a szombathelyi foci, mert Mészáros veje, Homlok Zsolt lesz a tulajdonos, tehát lesz pénz dögivel, illetve a másik megközelítésből, késztetést éreztek – a nagyvárosi slapajok, akik mindent is tudnak – borongani azon, hogy ezek a szemetek ezt is befalják, világvége, kardbadőlés, egyebek. Egyik sem igaz, illetve nem egészen úgy, vagy sehogyan sem.

Nem olyan bonyolult, viszont egészen az. Hölgyek és újszülöttek, valamint részeges bölcsészek számára elmesélem, hogy a Haladás futball csapata idén kiesett a magyar első osztályból, ami az NB/I, és nem a Premier League vagy La Liga – ezt csak az ínyencek számára, meg, hogy mutassam, milyen insider vagyok futballilag, mint a rosseb -. De ez nem elég a nyomorúságból, pénz sincsen semennyi. Ha nem történik valami, a friss, ropogós, tizenötmilliárdos stadion, egyetlenünk terhes ajándéka ott áll majd üresen, magányosan, éltető futball nélkül.

A csapatot működtető Szombathelyi Haladás Kft.-nek mínusz háromszázkilencven millió forint pénze van, ez a tőke, de a rossz nyelvek az ilyet egyszerűen csak adósságnak nevezik. Ebből perecet se lehet venni, nem hogy csapatot üzemeltetni, más szemszögből, ennek a töredékéért már utcára tesznek gyermekes családokat a NER-ben, viszont ugyanebben a társadalmi közegben mindenki állva hugyozik, hogy mentsék meg a csapatát. Ezért borulnak a Mészáros vej, Homlok Zsolt lábai, mint megmentő csülkök elé. Mert utáljuk az apósával együtt, de a pénze jó lenne.

Sajátos erkölcsi hozzáállás, viszont a futballcsapatot az eddigi többségi tulajdonos, HALMILL Team Tanácsadó Kft., élén Illés Béla “a legnagyobb király”, ma a legnagyobb közellenség – lám, a világ és a múló dicsőség – nem Homlok Zsoltnak magának adta oda ajándékba tartozásokkal együtt, hanem a Haladás VSE-nek, amelynek a vej csupán társadalmi elnöke. Pénze az nincs benne egy darab sem, így a futballban sem lesz. Itt a szar elkenése történik csupán. Hogy a Haladás VSE – élén Homlok Zsolttal – elfogadta a terhes adósságot, kihúzta Illés Bélát a kakiból, és a trutymót egy lendülettel a városra akarja tovább kenni.

A város már megszavazott – a bevándorláspárti többség – egy százötven milliós mentőövet a csapatnak, hogy az legalább az NB/II-ben el tudjon indulni. Viszont ezt csak a következő évi támogatások terhére tette azzal a kajánsággal, hogy egy független szakértő hadd nyálazza át Illés Béla pénzügyeit, megnézve, hol romlott el minden. Erre történik ez az ajándékozás, tartozásokról szó sincs, sőt, Homlok Zsolt ahelyett, hogy pénzt tenne a csapatba, egy lendülettel tolja tovább a nehéz pakkot a városnak.

Mert ilyeneket mond: „Felek elengedhetetlennek tartják, hogy Szombathely Megyei Jogú Város Önkormányzata az általa megszavazott 150 millió forintos támogatásnak a 2020-2021-2022. években nyújtandó támogatásba történő beszámításától eltekint; és a 150 millió forint támogatást feltétel nélkül biztosítja és átutalja, egyúttal a közeljövőben áttekinti a 2020-2021-2022. években nyújtandó további támogatások lehetőségét; és lehetőségeihez mérten magas színvonalon támogatja a városi labdarúgást.”

Ennyi a kisördög, nem több, nem kevesebb. Homlok Zsolt nem azt mondja, utánam, hanem, hogy előre, s egyben a felelősséget – azzal, hogy ki tudja, milyen jóváhagyással – a városra testálja. Elég aljas hozzáállás, mert, ha a város azt mondja, kösz, így nem, és akkor ő lesz a bajok okozója, vagy, ha azt mondja, jól van ez így, akkor is. Mindkét esetben elküldi valaki az anyjába a tisztelt képviselőket, Illés Béla és Homlok Zsolt pedig mosolyog. A szombathelyi futball nem menekült meg, csak az agóniája húzódik el, és a trutyi hömbölög tovább.

De hát, ilyen ez a magyar foci és ilyen ez az ország. Sem a profi sport, sem a gazdaság nem piaci alapon, hanem uram-bátyám, közbeszerzés, pályázati mutyi, pártszimpátia és szemszín alapján működik, és ebbe is pusztul majd bele velünk együtt. Viszont visszatérve a focihoz, lehetne másként is. 2005-ben az amerikai Malcolm Glazer nyolcszázmillió fontért megvette a Mancehster United hetvenöt százalékát, teszem hozzá, javarészt kölcsönből. A szurkolók kiátkozták, ám a klub miden évben profitot termel azóta is.

Az FC Barcelona tulajdonosai meg a klubtagok, a culék. Bárki, aki befizeti az éves tagdíjat, tulajdonos lesz, és dönthet a pénzügyekről. Nemrégiben határoztak arról, hogy a Camp Nout – a stadiont – százötezresre bővítik és befedik. És az avatáson nem Hende Csaba meg Puskás Tivadar köszöni majd meg az ajándékot, hogy jól viselkedtek, és az atyuska kegyes volt hozzájuk meg a városhoz. Az övék lesz, maguknak építik, és a dolgok itt kezdődnek meg itt is érnek véget. Ehhez mérjük a mostani szombathelyi mesét, s ezután mélázunk rajta.

Legyen akkor Timmermans 2.0

Tegnap a délutáni órákban kiderült: előfordulhat, sőt, valószínű, hogy Frans Timmermans, Orbán szocialista rémálma lesz az Európai Bizottság elnöke. Ettől pedig az utcai harcos kedves vezető látványosan, fénysebességgel szarta össze magát, levelet írt, akárha Tatjana, minden méltóságát elveszítve, szánalmasan Joseph Daulnak menteni a menthetőt. Már azzal sem törődve, hogy ő kérte a felfüggesztést – “tisztában vagyok vele, hogy fel vagyunk függesztve, és nem szólhatunk bele a Néppárt politikájába” -, mert abban a pillanatban megérezte a pallos suhogását a nyomorult feje fölött.

Hosszú volt az út viszont idáig, hogy itt álljon előttünk a nagy kombinátor csupaszon és remegve, egy nappal azután, hogy már komoly és tekintélyes volt a hasadt elméje. Az egész életútja predesztinálja erre, hogy félve és reszketve vonuljon be a diliházba, az események azonban akkor gyorsultak fel látványosan, amikor a sorosos-junckeros plakátok miatt kiakadt a Néppárt, mert ezt nem nézték jó szemmel már, azt viszont igen, hogy egy országot tesz tönkre. Ezeknek is megvannak az értékeik. Tavasszal történt mindez, s akkor a kedves vezető cinikusságának ormain felajánlotta, hogy a junckeros plakátot leszedeti, de rakat fel helyette timmermansost.

Erről emlékeztem meg március 3-án “Legyen akkor Timmermans” címmel átkozva a Néppárot és persze Orbánt – bár ez nem újság -, s lám, négy hónap múltán eljutottunk oda, hogy a pökhendi galerivezér az életéért könyörög, s mit ne mondjak, jó ezt látni. Timmermans újra képbe került, igaz, már teljesen más előjellel, mint akire a kedves vezető nagy ívben szarik. Immár reszket tőle, mert a világ dicsősége mindig elmúlik. És lenne is oka a mimagyarok istenének a riadalomra, mert Timmermans az, aki az uniós pénzek kifizetését jogállamhoz kötné, így megszűnne a csöcs, ami a rezsimet életben tartja. Timmermans tehát Orbán azonnali halálos ítélete, minden mással ücsöröghet még a siralomházban.

A legnagyobb tanulság ezzel a tegnapi eget rengető huszonnégy órával nem is az, hogy ki lesz az elnök, hanem, hogyan mállik le egy perc alatt a máz Orbán pofájáról, és lesz a világ ura helyett nyüszítő kis pöcs. Ez megfizethetetlen, minden másra ott van a Mastercard. Olyan jó nem elfelejteni a kedves vezető június 21-i kinyilatkoztatását, miszerint “Manfred Weber és Frans Timmermans elbukott, ami jó hír Magyarországnak, mert a magyar emberek nem akarták őket”. Most meg úgy belegabalyodott a Juncker, Weber, Timmermans háromszögbe, hogy ki sem látszik belőle, és nagyon jól kitetszik, hogy a dolgok rajta kívül történnek, áll a kör szélén a száját nyalogatva.

Orbán Viktor nem vátesz, nem stratéga és nem tényező, csupán a Magyarország nevű szemétdombon, amit magának ganajozott össze. Sodródik az eseményekkel csak, utólag megmagyarázva, hogy legyőzte azokat. Világosan látszik, hogy kilavírozta magát a komfortzónájából, Európában már most a túlélésre játszik, és egyáltalán nem tőle függ, hogy életben marad-e. Repedés keletkezett a monolit szobron, idő kérdése, hogy mikor süllyed el. Ha a Néppártban, ha azon kívül, ha Timmermans, ha más keze által, teljesen mindegy. Mert reggelre kiderült, lehet, nem a holland lesz a bizottsági elnök, amitől újra megszólalnak a győzelmi harsonák. Korai volt tehát a net népének örömtánca, mert annyi bizonyos csupán, hogy a rendíthetetlen szabharcost beárazták.

Illetve ő tette meg saját magával ezt az illetlen dolgot. Viszont jön az ősz, és vele az önkormányzati választások azzal a tapasztalattal felvértezve, hogy a szobor ledönthető, s már inog. Ha úgy tetszik, a magyar ellenzék – nem jobb, nem bal, nem közép, hanem cuzammen – beviheti a második rogyasztó ütést, ha el nem cseszi, de el fogja. Pedig, ha Európában perifériára szorul OVM és a magyar városokban is, csökken a játszótere, és nyilazhat a sztyeppéken, a magyar ugaron Attila szellemében a krumpliért megvett szavazatival. Ennyi marad neki az európai trónus helyett, narcisztikus lelke meghasonlik, nyüszít és toporzékol. A “Legyen akkor Timmermans 2.0” tehát: “Ez nem a vég. Nem is a vég kezdete. De talán ez a kezdet vége.” – Emlékszünk erre, ugye?

Komoly és tekintélyes

Mókás fiú ez az Orbán Viktor Mihály. Nagyon vicces azzal a toldással, hogy nem is akar az lenni igazán, aztán meg mégis úgy sikerül. Ő emelkedett, pátoszos, okos, bölcs, higgadt, meg az anyám valaga akar lenni, aztán hallgatja őt az ember, és kitör belőle a röhögés parttalanul áradva, gátak nélkül, miközben zokog is, amitől a füle lekonyul. Ezt hívják groteszknek, de ez itt nem esztétikai stúdium, hanem az élet maga, amelybe épp belegebedünk.

“Magyarország ma már komoly és tekintélyes állam.” – Ezt mondta Orbán Viktor Mihály, miközben rendőröket avatott. Mondott más baromságokat is határról és becsületről meg hűségről, mintha valami SS tisztavatón lettünk volna, nekem mégis ez a mondat ragadta meg a képzeletemet azzal a szándékkal, hogy egyszer a büdös életben nézzünk utána szemiotikailag, szemantikailag, a történelem felől és a szív oldaláról is, hogy mi az Istent delirál össze ez a szégyene az emberiségnek.

“Magyarország ma már komoly és tekintélyes állam.” Mondja, s ezzel a fals állítással nem örvendezik afelett, hogy a lángoktól ölelt ma virágzik, mint a pitypang – megírom -, hanem erősen utal arra, hogy ő tette azzá, ő virágoztatja tehát csakis. Ez igaz, az ő érdeme az a szarhalom, aminek a tetején kukorékol, de mindez az egész idáig csak az érzések szintje, a hangulati alapozás, mint a fröccs mellett danászott magyar nóta a teraszon, a százmilliárdos erkélyen.

“Ma már.” Helyezi el az időben az érdemeket, amivel azt mondja, eddig nem. Adódik a kérdés, mikortól, és természetszerűleg a kimondatlan állítás, hogy kilenc redves éve, az alaptörvény asztala, az első kétharmad óta, amikor is útra keltek a földgyaluk, hogy máig tartóan tarolják le az országot. Mert az eemúttnyócc az nem volt sem komoly sem tekintélyes érelemszerűen, sőt, az maga volt a fertő, a liberális romlás, a kommunista dúlás, és ilyeneket még ki lehet találni számolatlanul.

De, hogy, mielőtt maga Orbán Viktor Mihály elhozta volna a mennyországot a pöttyös seggünknek, volt-e valaha komoly és tekintélyes ez az ország, az is kérdés. Nem fideszileg nézve soha a nagybüdös életben nem volt az. Kádár alatt orosz, Horthy korában német tartomány, Trianon előtt K&K alig is önálló államisággal, előtte labanc elnyomás, török megszállás, mongolok, és eljutunk oda, hogy voltaképp szolga volt mindig is ez a nép.

Most is az, ámde most már Orbán szolgája, és ez így számára nagyon rendben is van. Mert, mint emlékezhetünk, Kádár diktatúrájával sem az volt a baj, hogy ocsmány a rendszer, hanem, hogy nem ő ücsörög az ormain. Itt az ideje azonban, hogy megnézzük a komoly és tekintélyes jelzőket is, mint kies hazánk orbáni meghatározását azzal a kitétellel, hogy azért országra ilyeneket nem mondunk, hogy “komoly”, mert az röhejes, meg különben is, szerinte, és azért így mindjárt más.

Feledjük hát a szemantikát, és meséljünk erről a komolyságról komolyan. Ha csak a baginacsára gondolunk, hogy az ő áradó, vízállásjelentés gazdagságú humoruk Karinthy gyűrűt ér, akkor előttünk áll a komolyság maga. Olyannyira, hogy tényleg elsírja magát az ember, de ez mellékszál és félrevezető út. Miniszterügynök elvtárs másképp értette a komolyságot, azt akarta mondani, már tényező a redves országa, hogy mintha lenne szerepe a történelemben, de rossebeket.

Ezért egészítette ki a “tekintélyes”-sel is. És ez meg olyan, hogy akkora a tekintélye neki, hogy mindenki messzire elkerüli. Jó, afrikai érsekek, keleti és balkáni pópák, sztyeppei despoták és részeges, bukott osztrák alkancellárok érkeznek ide, meg továris Putyin évi egyszer a komoly, géppel írt utasításaival. Különben a madár se jár erre. Tekintélyesnek, ha valami is mondható, az a kedves vezető egyre nagyobb gyomra, az pedig a komolyság maga, ahogy zsebrebaszott kézzel közlekedik a trottyos gatyájában.

Orbán Viktor Mihály falusi párttitkárnak is rossz. Ebből az egész komoly és tekintélyes delírből annyi igaz, hogy álmodott egy királyságot magának, gyártja hozzá a díszleteket, tartalma azonban nincs. Se a manusnak, se az országának, se az udvartartásának. Egyáltalán az a kérdés, meddig lehet álomvilágban élni, és ilyenben ringatni a híveket, hogy mikor nyílik fel a Józsik szeme, látják meg, a király meztelen, csüng a hasa, taknya-nyála folyik és lúdtalpas.

“Tekintélyes” – Istenem. “Komoly” – Uram. “Most már” – Atyám. Ja! Kész vagyunk.

Moslék

Régebben, amikor volt még újságírás meg újság, és voltak történetek is, nem csak ilyen csatazaj, trombita hangja meg ágyúdörej, arra intették és oktatták az újságot író embert az öregek, hogyha egy mesét – ami máma sztori – elkezdett, akkor azt vigye is végig a megnyugtató vagy felkavaró lezárásig. Tisztelje meg az olvasót és magát is azzal, hogy nem hagy levegőben egy sorsot, egy drámát vagy örömöt sem, mert mindennek van vége, vagy lesz egyszer. Sőt, már az iskolában is úgy oktatták a kis hugyosokat, hogy a fogalmazás szerkezete a klasszikus bevezetés, tárgyalás befejezés, kivéve, ha az idő nem lineáris, de ilyenekkel Kiss Pista 5. b. osztályos tanuló nem foglalkozott. És ma sem törődik vele, illetve nem tudható, a mai Kiss Pisták mivel törődnek egyáltalán.

Ilyen kényszerűségek, késztetések és becsületbeli ügyek okán nekem ma itt Varga Judit mindjárt miniszter nacsasszonnyal kellene foglalkoznom. Hiszen két napja elkezdtem mesélni a róla szóló bajaimat, hogy miért felkavaró, ha ő miniszter lesz, illetve, hogy miért illeszkedik a NER-be mégis, hogy szükségszerű termék ő, ha gyalázatos is. Mert mit ád a jóisten, kiderült, hogy a leendő miniszter nacsasszony annak ellenére, hogy milliós jövedelme van neki, a férjének meg pláne, tehát együtt nekik kurva sok milliós havi jövedelmük van, mégis a köz segíti a kis családot havi háromszázezerrel. Ennyi lakhatási támogatást kap a leendő miniszter nacsasszony az igazság nevében, amitől az embernek fölfordul a gyomra. Szóval ilyenek vannak, s ha ebbe szügyig merülünk, abból Buddenbrook ház lesz, holott a népek egyperceseket is alig olvasnak.

Mit tegyen hát az ember a Varga Judittal, illetve a Varga Juditokkal, akik a NER színe virágai, és annyian vannak, mint hercegkisasszonyok a burgban, s ha az egyiknek a nyomába szegődik az ember, akkor elvész a nagy egész. Mert az van, az ilyen leendő miniszter nacsassszonyok, a cimboráik és a rajongóik naponta olyan mennyiségben állítják elő a hulladékot, hogy egyenként vizsgálni már terméketlen és haszontalan is, hiszen a NER alattvalók sem külön csomagolva, hanem ömlesztve, összekeverve és ledarálva fogyasztják, mint a disznó a moslékot. Bár, s milyen beszédes is ez, olyat az Unióban malac nem is kaphat egyáltalán. Ilyen esszencia nekünk a héten, mintegy szimbóluma s egyben végterméke is a bús magyar sorsnak, hogy Orbán szól a VOLT-on rogyásig.

Ebben minden benne van, Varga leendő miniszter nacsasszony, s az is, hogy a neki havonta juttatott háromszázezer lakhatási közpénz mellett akad olyan roma család, akinek ötezer forint tartozás miatt kikötik a vizét negyven fokban, és Iványi Gábornak kell itatnia, hogy szomjan ne pusztuljon. De, hogy ez mikor kezdődött, hogy ide jutottunk a szarhalom közepébe moslékkal a szájunkban, az nehezen kihüvelyezhető. Hogy akkor-e, amikor Orbán disznót üdvözölt mi van röfi csatakiáltással, az újratemetésen, vagy, amikor az apja gyerekkorában gyakta, hogy akkor tört-e el a gerince, vagy már a fogantatáskor defektes volt, senki sem tudja, és nem is fogja soha.

Vagy akkor pecsételődött meg a sorsunk, amikor Horthy fehér lovon beügetett az életünkbe, hogy a szelleme újra megjelenjen a VOLT-on de Kim Dzsongunnal turbózva, vagy hogy miként jutottunk idáig, hogyan romlott el minden, meg már sohase tudjuk. Mert annyi minden mesélni való lenne csak egy nap rothadásáról is, a korrupciós jelentés blokkolása, annak kijelentése, hogy az otthonápolási díj emelésére nincs pénz a büdzsében, de a közmunkások választási lefizetésére meg lesz, hogy az ember szíve megszakad már az ilyen töredékektől is és szép lassan megáll. Szóval arra kell jutnunk itt a végén, hogy tényleg nincsenek már történetek, napi pofán vágások vannak, ami külön-külön is annyira fáj, hogy egyben már nem is. Elbambítja az embert. Le vagyunk győzve tehát, győzelem, ha van.

Kovács főszerkesztő

Kovács Zoltán kormányzati levelező, hivatalosan nemzetközi kommunikációért felelős államtitkár, másképpen a The New York Times és a The Washington Post réme lesz a Nimród Vadászújság főszerkesztője július 27-től. Mér’ nem a Semjén, ugye – merül fel óhatatlanul -, aki amúgy is telefossa mostanában a könyvespolcokat ájtatossággal, ezen kívül pedig szarvasokkal szárnyal, bocskaiban csapatja lóháton, az Isten is vadászos főszerkesztőnek teremtette. Meg a Párt is.

De még Lázár is autentikus lenne vérbe áztatott tollforgatónak, mert ő és dzsentri haverjai meg százával gyilkolásszák a fácánokat, ez se rossz buli. Bár Lázár inkább filmrendező lesz, ha megnő, ahogyan ezt Bécs utcáin bizonyította. Mint kitetszik, tele van tehetségekkel a Fidesz, csak titkolóznak. De mindegy már, Kovács lesz a főszerkesztő, és sóhajt egyet az ember csak Török Monika szállóigévé vált mormogására emlékezve, miszerint valaha ez egy szakma volt. Mármint az újságírás.

Ma is az, csak alig van szakmunkás, de ez egy másik történet. Máma Kovács főszerkesztő fölött búsongunk vagy élcelődünk gusztus szerint, hogy akkor most mi van. Egyébként hazudnánk, ha teljesen új fiúnak állítanánk be Kovácsot, hiszen hamvas ifjú korában volt már lapalapító (Debreceni Disputa). Igaz, a főnöke is (Századvég), aztán látjuk, mire jutottak a lapok is, az emberek is, amivel csak arra hívnám fel a figyelmet, nem árt, ha végig járja az ember az utat.

Először tanulja az újságírást, aztán lesz slapaj, és így tovább, mígnem az ormokon ott várja a főszerkesztői fotel, amikor már az egész szakma oda-vissza a kisujjában van, rutinos és higgadt, de legfőképpen független. Ehhez képest a fideszcsürhe lapalapítással kezdi, azt hiszi, ő szarta a spanyolviaszkot, és ez a mentalitás rajta is marad az egész elcseszett életében. De ez megint csak jellemrajz és nem történet, holott azt ígértem.

Az Országos Vadászati Védegylet, mint a Nimród kiadója – vagy mije – kérte fel a levelezőt főszerkesztőnek, illetve nevezte ki a nemes feladatra, mert vadászkiállítás lesz nálunk bazi nagy, és a levelező ennek a kormánybiztosa is egyben. Az árukapcsolást ez magyarázza, ámde nem indokolja mégsem, hiszen hogyan veszi ki magát, ha arról írok kritikus hangon, amit magam csinálok. Ez akkor nem újság, hanem brigádnapló vagy kislányok rózsaszín emlékkönyve behajtható titokfülekkel.

De képzeljük el csak úgy ábrándozásilag, mivé lehet a Nimród Kovács főszerkesztő kezei alatt, akinek az élete momentán abból áll, hogy leveleket irkál a már emlegetett imperialista orgánumoknak, amelyek bántják a kedves vezetőt és ocsmány rendszerét. Kovács leendő főszerkesztő pedig ezeket cáfolgatja, vagy küldi el a kurva anyjába a liberálbolseviki tollforgatókat. Most viszont egy egész újság állhat a szolgálatába, és ahogyan Pelikán is megalkotta a Szocialista Szellem Vasútját, Kovács is azt tesz az újsággal, amit csak akar.

Erős lesz a levelező rovat, teret kapnak a migráncs szarvasok és vaddisznók elleni küzdelmek, mert azok eleszik a magyar szarvasok és vaddisznók elől a kaját, megerőszakolják a disznólányokat és elveszik a keresztény kultúrájukat. Már láttak is a Pilisben, a szívcsakra közepén burnuszos kanokat, sötét bőrű vaddisznókat, akik arabul beszéltek, uram, irgalmazz. Nyilvánvaló, hogy szórakozok, mert azért ez a Kovács nem ennyire hülye, csak az Országos Vadászati Védegylet teljesen reménytelen.

Meg az ország, amelyik ilyen szervilizmusba kényszeríti az alattvalókat, illetve abba a tévhitbe kergeti, hogy a lapnak jó lesz, ha valamely muftit kérünk fel a gardírozására. Olyan ez – hogy stílszerűek legyünk -, mint amikor a kutya a hasát kínálja a támadónak, s egyben a velünk élő Kádár rendszer – amely már Orbán nevű – ékes bizonyítéka, amikor a pártbizottságból érkezett főszerkesztő a lap élére, aki ugyan hülye volt mindenhez, de politikailag kordában tartotta a dolgokat.

Voltaképp ez lett volna a mondandóm, hogy itt vagyunk újra sajnálatosan. Mert Kovács főszerkesztő nyomora engemet nem érdekel egyáltalán, se a Nimród sorsa, eggyel több vagy kevesebb már nem oszt és nem szoroz. Viszont Zoltán Attila meg érdekel nagyon. A kinevezésről szóló tudósítás ugyanis így végződik: “A védegylet megköszönte az eddigi főszerkesztő, Zoltán Attila munkáját, aki három évtizeden keresztül vezette a több mint százéves Nimród magazint.”

Nekem fáj Zoltán Attila sorsa, bár fogalmam sincs, ki is ő. Mert, ha nyugdíjba küldték három évtized után, ha pedig lapátolni, megtestesíti a rühes országot, amelyben ezek (Fidesz) minden szögletbe beülnek, mint a kosz. És még csak – bármilyen furcsa is – nem is Kovács főszerkesztő zavar engem, mert teszek rá, hanem a vadászok habitusa. A bizonytalan szolgalelkük, akik maguk kérték és rakták a gauleitert a fejük fölé. Az ilyenektől rohad szét az ország, és tanulságnak mára ennyi elég is.

Az igazság, meg az ügy

Varga Juditot, a Miniszterelnökség európai uniós kapcsolatokért felelős államtitkárát jelöli igazságügyi miniszternek Orbán Viktor Mihály. Az örömhírt Havasi Bertalan (valamilyen Fidesz efendi) osztotta meg a nagyvilággal. Mondtam is magamban, jól van, nagymama, akkor már baj nem érhet minket, ő pedig vigyorgott a felhők fölött. Viszont ezt az igazságos ügyet sem sikerült hazugság nélkül megosztani, mert Havasi efendi azt is mondta, az előző igazságosat, bizonyos Trócsányi nevűt a magyar választók példátlan, egybehangzó akarata röpítette Brüsszelig, ahol is esélyes egy biztosi tisztségre.

Na most, egyik sem igaz, de ez legyen a Fidesz és a hívők baja, majd ők elszámolnak Isten előtt a lelkiismeretükkel, ha megtalálják valahol a sufniban. Ennél sokkal érdekesebb, vajon mi érdemesítette Varga Judit államtitkárt a magas hivatalra, milyen érdemei, bőséges szakmai tapasztalata, rejtett készségei és képességei vannak a jelöltnek. De rá kell jönnünk, ilyenje neki nincsen, mert ilyesmire a NER-ben szükség sincs egyáltalán, ezek fölösleges ballasztok, amelyektől emelkedéskor meg kell szabadulni. A NER-ben a hivatalhoz hit kell és fogak csattogtatása, ezt pedig Varga nacsasszony már teljesítette, amikor Junckert lekommunistázta.

Ennyi Varga nacsasszony érdeme mindössze, mert joggal úgy igazából nem foglalkozott, a bírósági fogalmazói székből egyenest politikai tanácsadó lett, aztán államtitkár, most meg miniszter. Egy szputnyik kutyafasza a miniszter nacsasszonyhoz képest, és most mondja valaki, hogy a NER nem a végtelen lehetőségek terepe. Mészáros is két perc alatt lett milliárdos, Varga Judit meg három alatt miniszter, igaz, csak úgy, mint a gázszerelő a gazdaság, ő meg a politika színpadán cserélhető biodíszlet a nagy varázsló kelléktárában. Majd eldobják őt is, ha elkopik vagy kifakul.

Ezekkel a kéretlen szavakkal nem sajnálgatom a friss és ropogós minisztert – még nem az, de az lesz, ha el nem bassza -, hanem konstatálom a szerepét. A magyar igazságügyet Orbán irányítja, kijelölve, kit látna rács mögött (Czeglédy), kit meg nem (Farkas F.), és a rendszer ennek megfelelően működik a két báb, Polt és Handó T. prezentálásában. Itt a miniszternek az a szerepe, hogy szervírozza a ropit, kitöltse a bambit a fogadásokon, és szajkózza, amit a gazda megkíván és előír. Nem lennénk miniszter ilyen kondíciókkal, de az ifjú fideszesek (Varga nacsasszony) meg igen, nekik valahogyan ez az életük értelme.

Ahogy tör elő a harmadik vagy sokadik generáció, Varga, Novák meg a többi, úgy látszik a hanyatlás, dolgozik a kontraszelekció, és jutunk el Pokornitól Káslerig, Dávid Ibolyától Varga Juditig, a romlás íve egyértelmű. Bár az elődök sem voltak piskóták, lásd Pokorni balneológiáját, vagy, ahogy Dávid nem értett a focihoz, de azért volt valami tartásuk, valami gerincféle, így el is tűntek a süllyesztőben. Ez a Varga is el fog, már mögötte is tolakszik az ifjúság olyan érdemekkel, hogy éjszaka buszvárót bont el Szombathelyen. A kínálat egyre szánalmasabb és egyre gátlástalanabb, ábrándozó lelkek életben nem maradnak ebben a vadonban.

Másrészt pedig, hogy ki a miniszter vagy ki nem, az egyéni ambíciókon kívül, meg, hogy majd jól mutat az önéletrajzban, azon túl teljességgel érdektelen és lényegtelen. Kies hazánkban huzamosabb ideje rejtett rendeleti kormányzás folyik, a kedves vezető megálmodik valamit, azt egy csicska beadja másnap, délutánra törvény lesz belőle előre és visszafelé is, amit csak akar. Ezek a kondíciók, ilyen körülmények között bársonyszéket vállalni már maga az aljasság és narcisztikus szolgalelkűség, de vannak ilyen emberek is. Vannak ugye nőügyek, gazdasági ügyek, amelyekkel nem foglalkozunk, az igazságéval akkor mért kéne. Ennyi, süt a nap és cserpelnek a madarak.

Viszont, hogy Varga nacsasszonyhoz, mint az írás indukátorához visszatérjünk még, valaki, a férje vagy a három gyereke megkérdezhetné tőle, hogy anya, vagy édesem, te gondolkozol azért néha? A leendő miniszter fiatal ember, harminckilenc éves, túléli a rezsimet mindenképp, aztán a bukás után ott áll majd csupaszon, mindenféle tapasztalat nélkül stigmával a homlokán, mint a kollaboráns francia nők a D nap után, akiket lenyírtak, leköptek és kiközösítettek az addig megalázottak. Mert karma is van, és az igazság végül mindig győz. Ennek ugyan nincs minisztériuma, de ennek szellemében kell a gyerekek szemébe nézni, amikor megkérdik, mit csináltál anyu? Erre kell majd megtalálni a választ.

Pöttyös seggünk lengeti a szél

“Kelet hatalma a mi domború mellkasunkon tört meg, Nyugat civilizációja széles hátunk mögött indult virágzásnak.” – Ezt a csudálatos, dagályos baromságot Prohászka Ottokár, a nagy zsidózabáló – ki más – mondta, míg azonban most meg Kásler miniszter ezt idézve kérelmezi a főnénit, hogy hadd állíthasson monumentális Attila-emlékművet, és kész is vagyunk teljesen. Főleg akkor, ha azt is tudjuk, hogy mindez a magyarságkutatással kapcsolatos, és az előterjesztés, amelyet a főnéninek benyújtanak, más cukiságokat is tartalmaz, és kurva sok pénzt kér, amit biztosan megkap majd.

Hülyeségre mindig telik, illetve arra telik csak igazán. A főnéni is megkapta a kisvasútját, az meg a mi saját bejáratú tragédiánk, ha olyan ember felel a kórházi fertőzésekért – amelybe egy kisvárosnyi magyar pusztul bele egyébként -, akinek meg az okkultizmus az agymacskája kereszténységgel elegyest, ami sajátos mix, de ez van. Kíváncsi lennék azért, a kereszténységet ápolgató, óvó és védő államtitkárság mit szól egy olyan ember feléledő kultuszához, aki az akkor már keresztény Római Birodalomban szakmányban irtotta a híveket, de következetességet azt ne keressünk, itt csak pőre érdekek vannak. (Meg a téboly)

Érdekek és gyarapodások, mert emlékezhetünk a kétséges emlékű Kerényi elvtárs felsóhajtására, amikor elkezdett pitypangokkal foglalkozni, miszerint “Most mi jövünk.” És jönnek is, mert ahogyan látom, a friss és ropogós Magyarságkutató Intézet munkatársai közt olyan kiválóságok vannak, mint a Kőszegen a Szálasi-kultuszba belebukó szegény, idióta Bakay Kornél, vagy a Für Lajos alatt államtitkárként bocskaiban bokát csattogtató Raffay Ernő (akik “a poroszos iskola professzorai”, hát, én beszarok), ilyenek. Mindjárt érti az ember Prohászkát, mint szellemi iránytűt, Attilát viszont még akkor sem.

Bár talán mégis. Az ilyen sérülteknek van valami kisebbrendűségi érzésük, ebből fakadó késztetésük, hogy a múltban keressék a jelen nagyságának indoklását, s mint láttuk, a végtelenségig is képesek elmenni. Matolcsy a japáni pöttyös seggünkről ábrándozott, Kásler Attilázik, ezzel az ütemmel tényleg eljutunk a Szíriuszig is, űrhajózási muftink már van hozzá. Továbbá és megfordítva a keresztény-pogány dichotómiát, az is belátható, hogy a szittyák mindig is egyszerre voltak büszkék pogány őseinkre, és az őket felnégyelő keresztyénekre, a magyarsággal azonban még így is bajok vannak attilailag.

“Öcsödön nevelőszüleim Pistának hívtak. A szomszédokkal való tanácskozás után a fülem hallatára megállapították, hogy Attila név nincsen.” – Így panaszkodott József Attila, és ez csak azért ugrott be, hogy milyen viszonyban van, illetve volt a magyar szántővető a magyarsággal és Attilával magával. Ez az egész csak úri és degenerált huncutság, és főként lenyúlás. Az egész hóbelevancra évi másfél milliárdot kérnek, meg most még négy és felet két új múzeum létrehozásához, illetve panaszkodnak, hogy nincs méltó központjuk/székházuk, ahol a “magyar önazonosságot” erősíthetik. De lesz majd az is Isten és a Párt segedelmével. Ám, hogy merre keresik a gyökerüket, az is delikát.

Nem csak a párhuzam miatt, de annyira adja magát: a nácik is a ködös pogány múltjukban lelték meg az önazonosságukat. Aztán Himmler is addig nyafogott, miszerint nincs egy méltó székházuk, hogy megkapta Wewelsburgot, a Világ Közepét. A többi már történelem, míg ellenben ez a miénk meg most kezdődik el. Visszaemlékezve még egyszer a néhai Kerényi elvtársra, tényleg ők jönnek, de még hogyan. Mostanában mind gyakrabban jut eszembe – és idézem is – Ursula mondatát a Száz év magányból, amikor az ura az okkultizmusba merült el szügyig, miszerint: “Ha meg kell őrülnöd, őrülj meg magadnak.”

Ezt tanácsolhatnánk mi is Kásler miniszternek, de ez olyan nyafka dolog. Úgy kellene mondanunk, húzzon el a hülyeségeivel a jó francba. Sajnálatos módon azonban az ilyen utakról nem mi döntünk, hanem a legalább annyira terhelt főnöke meg a hasonszőrű degeneráltak. Az embernek itt már egyéb dolga nem akad, mint a viccbéli asszony sóhajtása akkor, amikor részegen tér haza az ura, miszerint már csak ez hiányzott. Mi is így vagyunk ezzel. Már csak egy bazi nagy Attila szobor hibádzik a boldogsághoz, de akkora, hogy a fejében forgó étterem legyen, ahol velős pacalt szervíroz Németh Szilárd. Akkor lesz készen a nagy mű, igen.