rezeda – Oldal 203

Notre-Dame a szoknya alatt

Egy bájos honlap tegnap a székletről – közkeletűbben szar – adott tudományos igényű ismertetőt a magyarok számára az univerzum összes pontjain olvashatóan. Kivétel Németország, ahol Dózsa László mamája – lánykori nevén Schmidt nacsasszony – szerint még kőbaltával vadásznak, így az ottani magyarok tudatlanok maradnak szar-ügyileg net híján, ami veszélyes az egészségre.

Éppen időben jött egyébként a felvilágosító dolgozat, hiszen, ahogyan az úr mondta Jónásnak Ninivébe küldve őtet Babitsnál “Nagy ott a baj, megáradt a gonoszság: szennyes habjai szent lábamat mossák…”, hasonképp kies hazánkban is zubog a mocsok, hogy ne lányregényszerűen beszéljünk róla, hanem komoly-felelősségtudóan: mindenhonnan ömlik a szar. Nem mindegy tehát, mi mindent ismerünk a lét végső, de korántsem jelentéktelen szubsztanciájáról.

Mint megtudjuk az írásműből, nincs ideális szar, számos formája létezhet, állaga, színe, szaga nagyon változatos, a legfőbb kitétel – mondja a dolgozat a Bristol Stoll Scale-re hivatkozva -, hogy nem szabad lebegnie. És itthon is vagyunk Pilhál Tamásnál meg a prostisrácoknál, akik huzamosabb ideje lebegnek itt nekünk, következésképp baj van velük, és de még mekkora nagy. Szegény Jónás Neria falai előtt még jobban meghasonlana, sírva kérné a Xanaxát, de az Úr nem adna neki, mert csak.

Ennek a prosti Pilhálnak, mint azt mindenki tudja úgyis, az ifjú forradalmár Nagy Blankával volt afférja, hogy befényképezett a szoknyája alá, és közzé tette az alábbi szavakkal: „Trágárka villant – A magyar Sharon Stone, avagy Elemi ösztön a Szemkilövető pártban.” Erről már szakdolgozatok születtek, magam csupán a kályha-szerep miatt elevenítettem föl, mintegy fogódzóként, hogy lássuk, hol is élünk.

Nagy Blanka válaszolt is a lebegő – következésképp egészségtelen – alaknak, miszerint: “Ma este kérlek öleld meg nagyon a kislányodat és mondd neki, hogy szereted és mindig vigyázni fogsz rá és ha bárki ilyet csinál vele akkor elkapod a grabancát az illetőnek. Az én édesapám már sajnos nem teheti meg ezt.” – ettől ez a Pilhál elérzékenyült, és keblére ölelte mintegy a megtévelyedettet.

“Kerülgethetem a forró kását, de minek. Oda akarok kilyukadni, hogy hiába öltözöl és ülsz ügyetlenül (majd megtanulsz), hiába mondasz döbbenetes szamárságokat, hiába irtózom mindazoktól, akik téged most beraktak a politikai inkubátorba – sajnálom, hogy kitettem azt a fotót és hozzá azt a szöveget… Töröltem. Egy rossz vicc volt. Bocsánatot kérek!” – Ezt írta ez a Pilhál.

S ami miatt én is untatom már a nyájas olvasót, az nem az, hogy elmeséljem ennek a Pilhálnak az alávalóságát, megtette ezt már más és a Bristoll Stoll Scale is, hanem, mert ez így együtt sajátos képet fest a NER becstelen szolgájáról. Ő ugyanis a butaság bátorságával, egy próféta öntudatával éli az életét, ezért dolgozik a prostisrácoknál, és még azért is, mert sötét szegény, mint az egyenlítői éjszaka.

Pilhálnak halovány fingja nincs az írásról és a szöveg mibenlétéről, ugyanis, az a két Nagy Blanka mondat, amitől ő meghatódott, nem megbocsátás, hanem annak a képes beszéddel előadott változata, hogy bunkó vagy Pilhál, egy tahó paraszt. Bár, aki csatadalokat ír meg győzelmi jelentéseket, attól nem elvárható a finomságok értése, nem ilyesmire tenyésztették őket, hanem harapni. De hát, ilyen ez a NER, ilyen egydimenziós manusok vannak a galeriban, ők kapják a lovagkereszteket.

Meg még próféták is vannak, mint a Semjén, aki a Brian életéből lépett elő, szorongatja az ő tökeit, vagy kifordult szemmel szórja az átkokat, egyre megy, ő sem tudja mit beszél, de azt legalább ordítva mondja. Ezt is már mindenki ismerheti, most csupán az újszülöttek kedvéért idézem ide, meg, hogy lássuk, hol is élünk:

“Az a Franciaország, amelyik megtagadta – mint az egyház legidősebb leánya, úgy hívták régen Franciaországot – saját történelmét, megtagadta önmagát, megtagadta saját kereszténységét és hitét, ez az égő templom valahogy kifejezi azt az apokaliptikus értékvesztést, aminek a nyugati világban tanúi lehetünk. Adja Isten, hogy ez a tragédia egy olyan jel legyen, ami felrázza a francia nemzetet és nem csak a templomnak az újraépítése tekintetében, hanem a saját nemzeti önbecsülésük, a saját történelmük, a saját franciaságuk, a saját kereszténységük tekintetében.”

Ehhöz sem kell különösebb kommentár, s csak azért raktam így egybe ezt a két eheti eseményt, mert rímelnek egymásra, ahogyan az ostoba szolgálja az eszementet. Pilhálnál szemkilövető elemi ösztön, ami J. A.-nál “hajad az ujjamé a szoknyád alatt”, Semjénnél meg hitevesztett apokalipszis, égi jel egy tűzeset, amellyel egy nemzet tagadja meg önmagát. Szép egy csapat ez, meg kell hagyni.

Viszont ezen a ponton a szarvas bánatosan néz körül a helikopteren lógtában, és Pilhál is megveregeti a saját vállát bugyogóban matatva, és ezek így ketten, mint a NER alfája és ómegája, holnap már magasztos ájtatosságban fetrengenek keresztényi hitükben. Mert megfeszítették Jézust, akinek szintén be lehetne fényképezni az ágyékkötője alá, hogy lássuk, minek örült Mária Magdolna. Mindezt, csak hogy fokozzam az amúgy fokozhatatlan tébolyt, meg, hogy elgondolkodtassak a végtelen mibenlétéről. Azért.

Dialektikus materializmus

Hende Csaba állítólag Szombathely polgármestereként élné ősztől az életét, ami így, nyugdíj felé közelítve teljessé tenné az imbolygó életpályát. Ez – mint tudvalévő – az MDF kebeléből a polgári körök koordinálásán át vezetett a fideszes-gukkeros miniszterségig, a nyugati végek gauleiterségéig, és ez volna a hab a tortán. Amikor a kör bezárul, a kígyó a saját farkába harap, és a gyermek megtér a városba, amelyből vétetett, jogot szerezve arra, hogy a Savaria Karneválon saját jogon bigázzon. Ez a mi helyi kremlinológiánk ugyanis.

Viszont neki sem lenne jó, ezzel szemben Szombathelynek biztosan egészen rossz volna, ha így történne. De nem is ez mélázásom tárgya és alanya, mert felteszem, ha elindul sem nyer. Rengetegen rühellik itt ugyanis a kopaszt, akárha szargolyót, csak ő ezt nem érzékeli, mert az Orbán-közeli létforma elvette az eszét és az ítélőképességét. Megpörkölte őtet a csillag, túl közel repült hozzá, de erről ennyi elég is, mert nem pályaívet rajzolunk máma, hanem a filozófiának áldozunk, hogy a pohár félig tele vagy épp félig üres-e éppen.

Ha hiszünk a sajtónak, ami a mai időkben – valljuk meg – merész vállalkozás, de belenyugodva mégis az információba (mint Orbán tántoríthatatlan akaratába), hogy a Fidesznek jobb jelöltje nincsen, nézegessük ezt az üvegedényben. Ez az egész cirkusz a kis házi szemétdomb fölött – pedig valaha szerettem ezt a várost, de elmúlt ez is – a kormányzó erő, s ezen túl a kormányzó elvtárs őfőméltósága romlottságához visz közelebb, ha lehet ilyet. Ismerjük már a ganyét úgyis, most csupán kitekintünk belőle világot látni.

Itt, minálunk – állítólag – az egyik jelenlegi fideszes alpolgármesterre esett volna a választás eredetileg, csak róla egy felmérés kiderítette, nem kellően szeretik őtet a népek. Pedig megfelelő módon véres volt a szája neki, és az ő szemében is égett az eszelősség tüze. Jelenlegi polgármesterünk is újrázna szegény, holott ő már a hamut is mamunak mondja, és bűnei is számosak. Hogy átengedte a várost a migráncsoknak, ezért ilyen turbános komcsik erőszakolgatják a szüzeinket pár hónapja a Szentháromság szobor tövében, és Sorost éltetik.

Volt egy friss hús jelölt is – szintén állítólag -, de ő meg túl okosnak bizonyult – állítólag -, így maradt a feladat Hendére, hogy mentené meg a várost Orbánnak, a Fidesznek, ha romlásba is taszítja, de ez mindegy is. S bár tekervényesen, mint a birka agya, de most jutottunk el ahhoz, hogy föltegyük az igazi kérdést, úgymint cui prodest, azaz, kinek az érdeke (Poirot), illetve bővebben, cui prodest scelus, is fecit, tehát, kinek a hasznára van a bűntett (Seneca), hogy Hendét a városra szabadítsa, és a mocsok mélyén meglátjuk Orbánt magát.

Így értünk haza, s így döbbenünk rá, hogy a köpcös mostanság nem véletlenül emlegeti Lenint és a többi aprószenteket, hiszen belőlük fakad, mint fatörzsből kacska ága. Ő is csak azt a dialektikus materializmust tanulta – ha egyáltalán -, amit a korabélieknek filozófia címén odahánytak a tudományos szocializmus mellett, hogy jó KISZ-titkárok legyenek, és Isten segedelmével azok is lettek. Számunkra azonban tragikusabb, hogy a marxista gondolkodás megfertőzte a fiúkat, bár nem is tudnak róla maguk sem.

Mert gondoljuk csak meg, hogy a két szakállasnak meg a kopasznak az volt az agymacskája, hogy a hegeli dialektikát a fejéről a talpára állítják – mint mondogatták -, és így váltják meg a világot, ha akarja az, ha nem. Hende kapcsán pedig azt vehetjük észre ebben a mi mesénkben, hogy a demokrácia lett a fejéről a talpára állítva, így lett belőle illiberális, amelynek folyományaként egy polgármester-választás kapcsán nem azt nézik, ki tudja a várost szolgálni, hanem inkább, egy városon belül ki tudja a Fidesz érdekeit képviselni. Ez van.

Viszont ez így nem komilfó, de az egész ország sem az, hogy tágítsuk a horizontot. Hiszen egyetlenünk és zsoldosai kies hazánkat tekintik meghódítandó területnek, ahol a győztes csata után a maguk ferde képére formálnak mindent, jogtól, gondolkodástól, gazdaságtól kezdve a szaporodásig bezárólag. Ilyet megszálló hadseregek szoktak csinálni, és nem is járunk messze az igaztól, ha így nézzük a lángoktól öleltet. Hende lenne az tehát, aki ősztől öt évig itt Orbán alá dolgozna, neki szervírozná föl a várost a lakosok ellenében, de ez majd kiderül.

Hogy kellően hülyék-e ehhez a szombathelyiek, meglátjuk. De ha már Hegelt emlegettem, olybá tűnik, hogy ugyan még maga sem tudja, de Orbán ideája megegyezik a németével, aki az emberi fejlődés végcélját a porosz államban találta meg. Így van ezzel a mi hülyénk is. Azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy, míg Hegel szellemfilozófiájában az objektív szellem megnyilvánulásaként a jogot, moralitást és erkölcsöt tételezte, ilyen azonban Orbán tökéletes államában nem igazán található.

Hende itteni nyomulása erre int, hogy érdek, ha van, az csak a Fideszé, következésképp Orbáné, és ennek a játszótere egy város és egy egész ország. Minden más le van szarva. Ha valaki ebben örömmel vesz részt, őt minősíti, viszont a mi bajunk. Hogy el ne pityeredjünk azért, gondoljuk meg, a húrelmélet megengedi, feltételezi, hogy világunk nem egyéb, mint vetített kép a mindenség peremének falán. Ehhez képest Hegel idealizmusa kutya töke, és ezzel akármilyen dialektikus materializmus sem tudna semmit sem kezdeni. Viszont ettől nekünk még nem lesz jobb, az is igaz.

Látszatra sem

A Nemzeti Választási Iroda elnökhelyettese tegnap egy interjúban képletesen széttárta a karjait, és azt mondta, mit lehessen tenni, ugye. Gáva Krisztián pedig nem egyébről mesélt, mint, hogy az ajánlóívek hitelességét képtelenek megvizsgálni, mint ahogyan azzal szemben is tehetetlenek, ha a határon túlról halottak szavaznak, vagy nem a szavazásra jogosult voksol levélben. A tavalyi szerverleállást pedig “erőforráshiány” okozta, értsünk ezalatt, amit csak akarunk.

A Nemzeti Választási Iroda állítólag autonóm államigazgatási szerv, amelynek feladata a választások előkészítéséhez és lebonyolításához kapcsolódó központi feladatok ellátása. A 2013. évi XXXVI. törvény szerint az NVI feladatai közé tartozik a pártsemleges tájékoztatás, a választások lebonyolításához szükséges tárgyi és személyi feltételek megteremtése. Mint kitetszik, ennek nem tud, vagy nem akar megfelelni, és Gáva Krisztián interjút ad, ahelyett, hogy lemondana.

De nézhetjük tovább is. A 2013. évi XXXVI. törvény (a választási eljárásról) 2. § (1) A választási eljárás szabályainak alkalmazása során érvényre kell juttatni a következő alapelveket:
a) a választás tisztaságának megóvása,
b) önkéntes részvétel a választási eljárásban,
c) esélyegyenlőség a jelöltek és a jelölő szervezetek között,
d) a fogyatékossággal élő választópolgárok joggyakorlásának elősegítése,
e) jóhiszemű és rendeltetésszerű joggyakorlás,
f) a választási eljárás nyilvánossága.

Ezt is a sárba tapodják, a választás (a Gáva-féle szabálytalanságok, buszoztatások, kétszáz ukrán egy putriban, furcsa szavazatok, etc.) nem tiszta, a jelölő szervezetek között esélyegyenlőség nincs, az eljárás nem transzparens. A törvényt megszegik, erősebb szóval csalnak. Így, ha belegondolunk, tavaly a kétharmadot holtak, importukránok, kampánykrumpli-kedvezményezettek és más felelősen gondolkodó magyarok hozták össze. Ez amellett, hogy elkeserítő, törvénytelen is, és idén sem lesz másként.

Tovább is van, mondom még. A Nemzeti Választási Bizottság jogállása az idézett törvény 21. § szerint: A választási bizottságok a választópolgárok független, kizárólag a törvénynek alárendelt szervei, amelyeknek elsődleges feladata a választási eredmény megállapítása, a választások tisztaságának, törvényességének biztosítása, a pártatlanság érvényesítése és szükség esetén a választás törvényes rendjének helyreállítása.

Az NVB sem teljesíti feladatát, nem felel meg a törvényben foglalt előírásoknak. Így ez a kirakatszervezet az NVI-vel együtt ebben az összeállításban voltaképp felesleges, funkciója nincs, a diktatúra fedőszerve mindkettő. Ráadásul, mint a Gáva interjúból is látszik, már nem is törekszenek arra, hogy másnak tűnjenek, mint amik. Nem tartjuk be a törvényt? Istenem, ez van. – Mondják, és megy minden tovább, mintha mi sem történt volna. Ha emiatt nem megy százezer ember az utcára, akkor elvesztünk, és még joga sincs senkinek sem háborogni.

Pár napja szórakoztam azzal, hogy amerikai tudósok szerint a nélkülözés beépül a génekbe, a test emlékszik az éhezésre. Ha amerikai tudós lennék, akkor a magyarokat is vizsgálnám, amely a jelek szerint tényleg külön faj. Mégpedig annyiban, hogy neki meg a szolgaság épült bele a genomjába, és mindenféle eszementek azt csinálnak vele, amit csak akarnak. Ennek fényében fölhívnám a bájos közösség figyelmét az alábbiakra:

2012. évi C. törvény, BTK 350. § (1) Aki a választási eljárásról szóló törvény vagy a népszavazás kezdeményezéséről, az európai polgári kezdeményezésről, valamint a népszavazási eljárásról szóló törvény hatálya alá tartozó választás, népszavazás és európai polgári kezdeményezés során
a) a jelölési eljárás szabályait megszegve erőszakkal, fenyegetéssel, megtévesztéssel vagy anyagi juttatással szerez ajánlást,
b) népszavazás vagy európai polgári kezdeményezés indítványozása érdekében erőszakkal, fenyegetéssel, megtévesztéssel vagy anyagi juttatással szerez aláírást,
c) jogosultság nélkül szavaz,
d) jogosulatlanul aláír, hamis adatokat tüntet fel,
e) arra jogosultat a választásban, a népszavazásban, a népszavazási vagy az európai polgári kezdeményezésben akadályoz, vagy erőszakkal, fenyegetéssel, megtévesztéssel, vagy anyagi juttatással befolyásolni törekszik,
f) megsérti a választás vagy a népszavazás titkosságát,
g) meghamisítja a választás, a népszavazás, a népszavazási vagy az európai polgári kezdeményezés eredményét,
h) a jelölési eljárás során az ajánlásáért, illetve a népszavazás kezdeményezése vagy európai polgári kezdeményezés indítványozása során az aláírásáért anyagi juttatást fogad el,
i) szavazatát anyagi juttatás nyújtásától teszi függővé, és erre tekintettel anyagi juttatást fogad el,
– bűntettet követ el és három évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.

Tessék ennek érvényt szerezni. Ha másképp nem megy, tessék az utcára menni, vagy mit tudom én. Ez már elég indok egy ordításra, országos sztrájkra, akármire. Ha meg nem, hallgatni kell. Nincs egyrészt-másrészt. Vagy-vagy van. Ennél világosabban már nem tudom elmondani.

Nagyon kell, hogy szeress

Fújt a szél, de, mint a rosseb, annyira, mert április volt, és nem lehetett hinni a bolondnak. Két, sárga dzsekis alak bújt meg a piac oldalában menedéket keresve az elemek elől, kapaszkodva az asztalkájukba, azon a felirat, hogy “Megvédjük…” – a többit már letépte az orkán.

Az asztalkán papírok hevertek sárga tollakkal, s nyomatékul, hogy el ne röpüljenek a légvonattal, kötözött sonkák virítottak ott, szagukat messze vitte a szél. Még kilométerekkel odébb is vonyítottak tőle a megkötözött kutyák tehetetlen dühükben és vágyakozásukban.

Ilyen nyugdíjas forma pár gusztálgatta a sonkákat, nézegették az árut meg a két alakot, majd rövid tanakodás után odaléptek az elfuserált asztalhoz nagy elszánással, és a férfi magára vállalva a terheket a közepébe vágott:

– Hogy a sonka? – ezt kérdezte reszketegségének minden határozottságával és büszkeségével.
– Ingyen van. – válaszolta az egyik sárga dzsekis nagyon felderült arccal.
– Nemá. – hitetlenkedett a férfi – Hallod, anyus, ingyen van a sonka. Adjon egyet. – így lelkesedett.
– Csak előtte alá kellene írni ezt a papírt.- így lohasztotta le a dzsekis az örömöket.
– Én aztán alá nem írok semmit az úristennek se, aztán majd viszik a házat vagy mit tudom én.
– Dehogy viszik. – győzködte ez – Csak azt írja alá, hogy támogatja Orbán Viktor akciótervét.
– Hogy mijét neki?
– A hét pontját a migráció ellen.
– Hogy mi ellen?
– A migránsok ellen
– Hol vannak?
– Sorakoznak a határon.
– És mit csinálnak, ha jönnek?
– Elveszik a munkáját.
– Nyugdíjas vagyok.
– Megerőszakolják a nőket.
– Hallod, anyus? Meg fognak erőszakolni, ha nem írod alá. – mondta az öreg a feleségének, aki elpirult.
– De Jani…. – csak ennyit sóhajtott, és mintha vágyakozás lett volna a szemében.
– Nehezen gondolom ezt az erőszakolást, nem írunk alá semmit. – lett határozott az ember, aki ezek szerint Jani volt.
– Elveszik a keresztény kultúráját is. – próbálkozott a dzsekis.
– Mimet vesznek el?
– A keresztény kultúráját.
– Azt meg hogy? – értetlenkedett Jani.
– Nem tudom, csak írja már alá.
– Írja a radai rosseb.
– Hozzácsapok a sonkához egy tálca tojást.
– Akkor se.
– Miért, könyörgök?
– Na, figyeljen nagyokos. – érezte magát nyeregben Jani – Tavaly is aláírtam egy zsák krumpliért.
– És?
– A fele rohadt volt.
– Ez sonka, ez nem lesz rohadt.
– Akkor büdös.
– Szagolja meg. – dugta Jani orra alá a húst a dzsekis, amitől a kutyák felüvöltöttek a távolban. Jani forgatta a sonkát, nézegette, és visszatette a papírokra.
– Akkor se. – mondta határozottan, amitől a dzsekis kétségbe esett.
– A Fidesz a legsikeresebb párt a világon. – jelentette ki teljesen értelmetlenül a dzsekis.
– Ezt ki mondta?
– A Novák Katalin Chilében.
– Kit érdekel! – vágta rá Jani – Kit érdekel ez a Novák, azt se tudom ki az, meg mit csinál a csillében. Bányász?
– Államtitkár.
– Annál rosszabb.
– Írja alá, könyörgök. Kap két sonkát.
– Két sonka, két tálca tojás.
– Jó. – adta a tollat Jani kezébe a dzsekis, de neki eszébe jutott még valami.
– Tormája nincs?
– Beszaladunk érte a piacra.
– Akkor már egy kalácsot is.
– Azt is, csak írjon már. – dugta oda a tollat a dzsekis, de Jani kérette magát.
– Megvárnám a tormát meg a kalácsot. – ezt mondta, és ujjaival dobolt a papírokon türelmetlenül. Kis idő múlva visszajött a másik dzsekis, de csak torma volt nála.
– A kalács elfogyott. – jelentette ki.
– Akkor nem írunk alá semmit, igaz, anyus? – mondta Jani a feleségére nézve, de ő az erőszakolás emlegetése óta csak ábrándozott. Használhatatlan volt teljesen, az első dzsekis viszont elveszítette minden méltóságát.
– Feleségem van.
– Örülök. – mondta Jani.
– Gyerekeim.
– Annak is.
– El kell tartanom őket, etetni.
– Vigyen nekik sonkát. – állt feljebb már Janinak.
– Maga ezt nem érti. – magyarázta szipogva a dzsekis – Ha nem lesz elég aláírás, kirúgnak a munkahelyemről.
– Mért, mi maga?
– Tanár.
– Szar ügy. – mondta Jani. De ránézett a szenvedő emberre, és megesett rajta a szíve, mert azért jó ember volt.
– Holnap visszajövünk. – közölte engedékenyen – Ha meglesz a két sonka, két tálca tojás, torma, kalács, akkor aláírunk.
– Meglesz, meglesz. – erősködött a dzsekis – Az Isten áldja meg. Hánykor?
– Tíz körül. Akkor jó?
– Jó. De nem tudna magával hozni még három embert? – szemtelenedett el a dzsekis.
– Ne idegeljen, mert nem jövünk. – mondta Jani, és ábrándozó feleségéhez fordult.
– Megyünk, anyus. – és indultak is. A dzsekis még utána kiáltott.
– Holnap tízkor.

A kutyák vonyítottak, a szél fütyölt, mert április volt, és nem lehetett hinni a bolondnak. És ekkor egy másik pár is megállt ott, a dzsekis képe pedig földerült, hogy kezdődik minden megint, és soha nem lesz vége. Soha nem lesz vége.

Retúr Moszkvába

Csányi bankvezér egy kérdésre válaszolva kijelentette, Orbán több alkalommal is utazott az OTP magánröpcsijén, de azt minden alkalommal személyesen fizette ki, soha nem utazott vendégként. Ezt nem nagyon kellett volna mondania, illetve nem így, mert a migráncssimogató ember, mint én is, ebbe beleköt. Nem azért, mert utcai bandás habitusa van, hanem, mert hitetlen Tamásként könyékig nyúl Csányi bankvezér sebébe, csak előtte sóba tunkolja az ujját.

Azzal nincs baja a migráncssimogató embernek, hogy több alkalommal is röptette magát a Csányi-Airrel köpcösünk, mert, mint tudjuk, évszázadok óta így utazik, és így is fog, míg a világ, s még két nap. Közöd? Ezt nem mondta a köpcös, csak gondolta, midőn aktuálisan pofán köpte a magyar társadalmat repülésügyileg. Ám, amikor Csányi bankvezér azt mondja: “fizette”, meg, hogy “személyesen”, akkor a migráncssimogató ember úgy vélekedik, hogy ebbe a kabaréba éves bérletet vesz.

Én nem tudom, a Csányi-Air hogyan működik, mik a tarifái neki turista és business osztályon, azt meg pláne nem, hol található a jegyiroda. És, bár a képzeletem elég termékeny, az nem fér bele, hogy a köpcös sorban áll a Csányinál, kér egy retúrt Moszkvába, és a bugyellárisából kaparja össze az aprót a jegyre engedményért gazsulálva. Mert Orbán már rég túljutott azon a szinten, hogy akármiért is fizessen, illetve, ha mégis, azt kedves népe állja, mint az közkeletű.

Tőle magától tudjuk, hogy vagyontalan, az is volt és az is marad, mint ahogyan csecsszopó kora óta kizárólag röpcsivel jár, még a budira is húzza maga után a kondenzcsíkot. Csakhát, már ez önmagában olyan ellentmondás, amire bohózatot lehetne alapozni, csak épp most ehhez nincsen kedvem. Ha azonban feltéve, de nem megengedve kifizette a magánröpködéseit, amiből annyi volt, mint égen a csillag, akkor meg mibűl, hogy fajsúlyosan tegyük el a kérdést.

Ez lejárt lemez volna, csak épp tegnap is szóba került. És még ennek ellenére is csak legyintenék egyet, ha nem zaklatott volna fel az a csekélység, hogy ezek a pofámba hazudnak, és ettől jól is érzik magukat. Mindenről hazudnak, én itt hülyének vagyok nézve, meg te is, és ő is. Kompletten vagyunk idiótának tételezve, ami még szintén nem baj. Én is, ha meglátok egy fideszest a közelemben, csak elmosolyodok, hogy, hát hülye ez, szegény. Ezek magánügyek.

De, hogy immár az élet minden területén csinálnak bohócot az egész országból, sőt, desszertnek még meg is lopják, és a kies ország bájos lakói bambán mosolyognak csupán, és nem döntik le a szobrokat, ez nehezen érthető. Magam is csak úgy jöttem rá, hogy lassan már egy hete cseng a fülem, és odáig jutottam, hogy egész jól elvagyok vele. Lassan cimborák leszünk mi ketten, és ez a gyalázat, ez a baj, és nem az, hogy döglenek a nyulak.

El is magyarázom rögtön. Az Agymenőkben Amynek fölteszik a kérdést, miszerint hogy van, ő köszöni, és válaszol is rá, hogy akár a többiek, rá is jellemző a fokozatos entrópia, az elaggás, aztán a halál. Csudálatos ez a szimbolika, amely egybecseng a fülemmel. Az entrópia, mint tudjuk, a rendezetlenség jellemzője a termodinamikában, a macskás Schrödinger azonban az életfolyamatokra is kiterjesztette, ezzel magyarázva meg, miért érzi kamasznak magát az ember akkor is, ha már csak hálni jár belé a lélek.

Gondoljuk csak meg, hányféle nyavalya, betegség, ilyesmik gyötrik az organizmust hosszú élete során, s bár kikecmereg belőlük, azért mindahány nyomot hagy rajta azért, valamit veszít a száz százalékból. De, ha elmúlik a taknya, begyógyul a sebe, azt mondja, olyan vagyok, mint előtte, pedig nem. Így az évek során hogy úgy mondjuk, fokozatosan veszít az értékéből, miközben hozzászokik a veszteségekhez, s miközben bottal vánszorog, még lányokat hódítani indul, akik meg kiröhögik.

Ezzel csupán arra utaltam, hogy mint a hideg vízbe tett, s fokozatosan megfőlő béka, magunk is csak akkor veszünk tudomást az öregség kínjairól, ha már beledöglöttünk. Ahogyan országunk és annak elgyötört lakói is annyira megszokták a gonosz regnálását, hogy azt hiszik, azért még jól vannak, pedig ott álldogálnak a pusztulás szélén. Mert, ha már szügyig merültünk a szimbolikákba, Orbán az egész országot repteti Moszkvába, és nem vesz neki retúrjegyet, ha tetszenek érteni a fennforgást. – Föl kéne szabadulni már.

Megettem egy pillangót

Irén anyus tett-vett a konyhában, csörömpölt meg szöszmögött, rakosgatta ki a két csorba tányért, a két repedezett bögrét, két késecskét és két villácskát, meg a tegnapi farhát maradékát két szem krumplival. Így várta vacsorára Pista apust, aki már órák óta a kertben volt. Ő ott csörömpölt meg szöszmögött, rakosgatta a csorba ásót, a repedezett vödröket meg a nyikorgó kullót. Igaz, már jó ideje csendben volt. Megpihent biztosan szegény ember – gondolta Irén anyus -, mert rozoga volt Pista apus már, ahogy eszegette őt az idő, hogy alig is hagyott belőle valamit. Egy kérdőjelet szinte csak ócska gatyában.

Ferde volt már a napsugár, vízszintes szinte, belefurakodott a konyha kopott falába, a múltat kereste benne, de csak pókokat talált, meg a háló alatt megrágott légyszárnyakat. Meleg sem volt, de már surrogtak a denevérek meg csivatoltak, vacsorálni indultak ők is, Pista apust méregették nagy áttetszőségében, a hervadt püspökfalatját neki, meg a reszkető ujjait, akárha pókok volnának az eres kezek, zabálni való delikátok. Tavasz volt, és miden teremtett lélek a kertben enni akart meg élni, egymást vizslatták nyálcsorgatva, a másik combját, darabka máját, még lüktető szívét, mert ilyen az élet, de legfőképp a halál. Irén anyus kivisított a kertbe élesen, hogy apus, amitől kicsit megrebbentek a pislákolni készülő csillagok, de csak egy kicsit.

Irén anyusnak fölösleges dolog volt visítania oly nagyon, mert nyikorgott már a konyha megvetemedett ajtaja. Föltárult, és Pista apus teljes fenséges apróságban, kérdőjeles görbén, az arcán megülő mohadarabokkal, boglyaként álló, piszkos, ősz hajjal, de szemeiben valami különös, csillogó, lázas fénnyel imbolygott a kockaköveken, úgy ért oda a stokihoz és úgy rogyott rá, mint a reszkető gyertyafény. – Egyél lelkem – noszogatta őt Irén anyus -, de Pista apus messzire volt, túl az Óperencián meg üveghegyen, a kurta farkú kismalacok birodalmában, olyan kerek volt a szeme, mint a telihold, de nem látott vele semmit, hanem csak csillagokat meg napsugarat, hogy rezgett tőle a szalma haja neki.

– Megettem egy pillangót. – jelentette ki Pista apus kérlelhetetlen bizonyossággal, mint a kétszer kettőt, de elhalón mégis, és hold-szemeivel Irén anyus felé fordult, aki meglátta az alján a feledés sarát, de még terelgette volna vissza a konyhába reménytelenül. – Ne mókázz, apus. – Ennyi volt a reszketeg kísérlet, de hiábavaló, mert Pista apus a halálra ítéltek nyugodt határozottságával mondta el még egyszer. – Megettem egy pillangót. Olyan kicsike volt és gyönyörű. De annyira éhes voltam. – Így nézett rá Irén anyusra aztán, és szénakazal bajuszán, mint bizonyíték, szivárványos szárnydarabka imbolygott, megcsillant rajta a fény kicsit. – Édes Jézusom. – sikkantott Irén anyus.

– Édes Jézusom. – mondta már kétségbe is esve, ahogyan a szárnydarabkát törölgette a köténye sarkával – Ez borzasztó. – tette még hozzá, de Pista apus csak rázta a fejét konokon, fölemelte a kacska ujját, fölmutatta tanárosan, és kimondta a kétszer kettő józanságát: – Nem anyus, ez költészet. – ettől szeme kereksége engedett kicsit, de az eszelősség megmaradt benne, és Irén anyus öregasszonyos litániázásba kezdett: – Mondtam, hogy ne nézz annyi tévét, – meg, hogy – Ha meg kell őrülnöd, őrülj meg magadnak. – Ilyeneket vágott a fejéhez, de nem számonkérőn, hanem végleg kétségbe esve, amikor Pista apus hányni kezdett. Sugárban jött belőle a szivárvány, az emésztetlen lepkedarabok némi zöldes epével, hogy Irén anyus már sikított, nem sikkantott, és nem az úrhoz szólott.

– Etel. – kiabált ki a konyhaablakon – Etel, hívd a mentőket. – Ezt kiabálta kétségbe esve nagyon és fölöslegesen. Pista apus ugyanis új erőre kapva, kérdőjelből felkiáltó egyenességgé válva iramlott újra az udvarra, fütyölt, akár a rigók, csivitelt, mint a fecskék, és ugrándozva eltűnt a méteres gazban. Irén anyus pedig a felfedezők merészségével, a konyhakéssel macséteként hadonászva üldözte őt, lekaszabolta az egész udvart, úgy kergette az urát. Amikor a mentő nagy hanggal szirénázva megérkezett, az orvos döbbenten látta a két öreget, egyik elől, a másik utána, mint a kombájn, hogy nem tudta, melyik a beteg. – Fogja már el! – kiáltott Irén anyus az orvosnak, aki két ápolóval földre teperte a szokatlanul erősnek bizonyuló embert. – Mit csinál? – kérdezte Pista apust, mire ő határozottan felelt: – Ozsonázom a zöldben.

Az orvos megdöbbent csöppet. Pista apus szemei ugyanis tiszták voltak, hangja határozott, s ahogyan állt ott fölötte az orvos, a két ápoló, Irén anyus és az Etel – ezt el ne feledjük -, bizonyságát adta becsületességének, hogy az orvos ne érezze fölöslegesnek a nagy rohanást, igazolást adott mégis szívbéli jóságáról, és fölfedte lapjait. – Árpi rigó hívott szöcskecombot ropogtatni. – mondta határozottan, amitől az orvos feljogosítva érezte magát, hogy belédöfje a tűt, és nyugtató folyadékot sprickoljon inas testébe. – Láztól pusztultam el a szingapúri fövenyen. – ennyit suttogott még elalélva, a mentő elszirénázott, Irén anyus pedig imához fogott. Közben azonban hallotta a rigót is, és a fütyölésből mintha azt vette volna ki, Pista, Pista. – Uram irgalmazz! – suttogta Irén anyus, sűrűn vetette a keresztet, de már késő volt.

De hol vannak a busók?

Valami Bede Zsolt, aki szintén valami Vadhajtások fidesztudatú botrányhőse a krónikák szerint – tehát ilyen légypiszok és bolhafing keverék -, futball labdával rugdosta a DK Nyugati téri sátrát, hogy elűzze a gonoszt belőle, akár valami lesből támadó ruhaszárító kötél. Ezt emelkedett mókának tartják az ilyenek, viszont csak piti taplóság. Mindenki mástól élvez el, nem vagyunk egyformák ugyanis.

Az egyik DK-s viszont, akárha Indiana Jones az egyik részben, midőn egy utcai harcos berber előtte ugrándozott és visítozott, hogy keltsen benne félelmet meg rettegést, nem bocsátkozott vele bunyóba, hanem elővette a coltját és egészen egyszerűen lelőtte, megszabadítva így a szenvedő nézőt egy elhúzódó közelharctól. Szóval a DK-s sem cicózott, hanem fogta a labdát és fölbombázta a Skála-áruház tetejére, a varázslat pedig legott véget ért.

Közkeletű, hogy Gyurcsány maga a patás diabolo, a haverjai pedig az apróördögök, akiktől mindenféle furmánnyal kell megszabadítani a keresztényi világot. Az ördögűzés új kelléke – mint kitetszik – a labda. A fűtött futballpályák, a helikopteres, gépesített szarvasgyilkolás és a látható fekete lyukak korában ez így helyes. Ám, a hagyományos kellékek, úgymint szenteltvíz, biblia és feszület, és nem utolsó sorban az ima is divatosak még.

Gyurcsány és bandája viszont ilyen modern sátánok, ellenük a labda használatos, mint kies hazánk legfrissebb szent kelléke a szögletzászló mellett. A klasszikus ördögűzés kimerítő munkáját anno a családtagok is segítették közös imával. Ugyanígy ide is el kellett volna hozni a komplett Puskás Akadémiát marha sok bőrgolyóval, szép buszokon, mint más jeles ünnepeken a klakőröket cipelik zsebpénzért, kosztért és kéretlen gyalázatért.

Viszont ennek a Bedének sok képzelőereje nincsen. Ördög-vámpír, secko jedno csatakiáltással, nyakában fokhagymaüzérrel karót is verhetett volna a DK-sok szíveibe, és pont került volna az évek óta csak toporgó ügy végére. De a sajátos futballzásból is látszik, hogy kampány van minálunk, meg tavasz is, amikor a hülyék rajzanak és virágzanak, fürtökben lógnak szerte az országban mindenféle irányultságú eszementek.

Miskolcon fideszeseket ruháznak meg, akik viszont másutt sonkát adnak az aláírásért, csapataik harcban állnak, meg nem hátrálnak, el nem menekülnek. Csalafinta módon a pofonok ellen néppárti egyenruhát öltenek, ezzel takarva fasiszta szívüket és hozva zavarba az ellent, hogy akkor most ütni kell vagy nem-e. Buzi-e ez-e vagy-e nem-e. Ezt viszont már a prostisrácok teszik fel, amely okádmány a migráncsok után kijelölte az utálat új tárgyát keresztényileg meleglobbizva.

Szólnak a kürtök, peregnek a dobok, akárha busójárás, s mért ne. Mint tudjuk, a DK és minden más liberálbolseviki organizmus – velem és veled együtt – kizárólagos célja, hogy meredő farkú turbánosokat telepítsen keresztényi hazánkba. Mindenki, aki nem a csürhére szavaz, ilyen kanos turbános, az összes liberálbolseviki az migráncs is egyben, akitől meg kell védeni a kultúrát, csak nincs egészen tisztába téve, milyet is.

Mert ez a kultúra viszont ez rohadt húzós, kiismerhetetlen zacc a bögre alján. Két évvel ezelőtt ugyanis miniszterügynök elvtárs akkori szíveszottya lapjában, a Magyar Időkben egy valami Pilhál György – mint emlékezhetünk – megalkotta a “Busókat a határra!” elnevezésű tudományos szakdolgozatot, amelyben arról ábrándozott, hogy a kereplők és álarcok természetszerűleg űzik el azokat a muszlimokat, akikkel meg tegnap Kövér elvtárs együtt fotózkodott.

Már csak ennyiből is kitetszik, hogy világunk bonyolult, akárha faék, és legfőbb jellemzője, a fundamentuma neki a hülyeségbe ágyazódott gonoszság. Mert ha most, én nyájasom, azt mondanád, barom ez a Kázmér, Pilhál elvtárs csak viccelődött az ő nagy ötletével, tévednél. Enmaga mesélte el, hogy: „Ezen persze elsőre el lehet nevetgélni, ám aki valamelyest tanulmányozta a harmadik világ szellemiségét, nem biztos, hogy kizárja a sikert.”

De bírta fokozni is: “Gondoljuk csak el, ahogy a kerítésnél csípőfogóval babráló mohamedán anyaszomorítóval szemközt egyszer csak megjelenik egy szakasznyi szőrös, agancsos, vasvillás busóharcos elképesztő kereplés és huhogás közepette. Szerintem a görög partoknál hagyott gumicsónakokig szaladna a kerítésszaggató horda batyustul, embercsempészestül.” Mindezen merengjünk el azért, és utólag bocsássuk meg a vétkeit a Pilhál valaminek.

Ez is egy nívó, de ebből is láthatjuk, bármi lehet. A DK-sokra ilyen késztetésekkel busókat is lehetne eregetni labda helyett, vagy kiátkoztatni egy kollaboráns plébánossal, mert ez az a szint, amelyik imaláncokat csörget miniszterügynök elvtárs lelki üdvéért. Ugyanis az ő szűkös gondolatisága mára egyetlen nagy ordítássá sűrűsödött össze, miszerint migráncs. Ennyi jön csak már az elnyűtt, véreres szemű malacfejéből. És a népek utána, vele együtt ordítják, migráncs.

És ez is egy sajátos, sztyeppei szint, amit mutat miniszterügynök elvtárs hét pontja is, amiért aláírások gyűlnek majd olyan sikerrel, mint bármely nemzeti konzultáción, mert ez itt kedveseim, az új középkor. A Gyalog galopp víziójával, mint emlékezhetünk, ahogyan a kordé haladt, és kántálódott a hívószó, miszerint visszük a hullákat, hozzátok a halottakat. Mert ne feledjük azért, hogy nem csupán a sátras DK-s, hanem mindenki nem kívánatos elem itt már, akiben a józanság szikrája csöppet is megmaradt.

Messzire jutottunk újólag egy egyszerű futball labdától? Hát perszehogy. Ám mindeme kísérletezések arra szolgálnak csupán, hogy a tébolyt értelmezzük, megpróbáljuk fölfogni, hová mehetett el keresztényi embertársaink kajla esze, ha volt nekik egyáltalán. Ez olyan nagy kérdés, ami soha nem fog kiderülni, mert nem tudjuk meg, hogy Orbántól hülyültek-e meg a népek, vagy azért csörtetnek a valagában, mert eleve terheltek voltak. Ez itt a tyúk és tojás örök dilemmája teljesen kibogozhatatlanul.

IV. 11. – A verebekhez belesvén

Sok évvel ezelőtt, karácsony második napján fenséges albérletemben a gázfűtés pihenni tért, a konvektor elszenderült a szobában, és fűtés nélkül maradtam. Ennek így kellett lennie, mert egészen addig tavaszi meleg volt, és csak aznap érkezett meg néhány jegesmedvével, pingvinekkel és rozmárokkal együtt a sarkvidék, hogy egészen egy hónapig ott is maradjon. Pont addig nem volt fűtés, mert a főbérlőnek nem akarózott szerelőt hívni, vagy nem talált szakit, esetleg nem is akart. Ki tudja.

Négy hétig ültem a negyediken plédekbe burkolózva, füleimről jégcsapok lógtak. Négy hétig hallgattam a varjakat, amint hangosan röhögnek rajtam. Szürke volt az ég ezidő alatt, a Nap sem látszott egyszer sem, a csupasz fa ágain, amelyek épp az ablakomig értek, a kacagó varjak mellett ott ücsörgött a szívem, és vacogott. A város ott alant elhagyott, négy hétig hangja sem volt, csak a gyerekek hangoskodtak a ház melletti óvodában délelőttönként, négy hétig visítottak és surrogtak a műanyag motorjaikkal.

Minden annyira messze volt, hogy négy hétig mondtam magamban József Attilát, olykor hangosan is a varjak okulására, vagy csak suttogva, hogy a szomszéd rám ne hívja a doktor bácsit fehér zubbonnyal a kezében, csillogó injekciós tűvel és megtévesztő duruzsolással a szájában. Elmondtam magamban és hangosan mind az összes nagy ’37-es verset, a sikolyokat mind és a szépségeket, elsuttogtam és vacogtam a szerelmet, halált és Istent, csillámló sziklafalat meg kék-piros-sárga képeket.

Régóta űztem én már ezt, versek kavarogtak bennem buszra várva, hosszú vonatúton, álmatlan éjszakákon, vagy csak ha a szolgáltató kikapcsolta az áramot nagy gonoszan és büntetésként, mert nem kapta meg a számlája ellenértékét. Mondtam én verset így magamnak éhesen és részegen, gazdagon és szegényen, betegen és fáradtan, az élet minden nyomorult szegletében, mert a vers a túlélés, amiről Faludy bácsi tudna mesélni. A vers boldogság és szenvedés, öröm és bú tanyája, a vers maga a világ.

Még 1979 egy márciusi napján hülyültem meg teljesen, amikor egy ifjú, féktelen ivászat során, amit valami különös ok miatt bulinak neveztek, egy szép leányhoz sündörögtem a tavasz minden késztetésével, erre ő válaszul az Eszméletet suttogta a fülembe, mint én évekkel ezelőtt vacogva a varjaknak. Sokáig mondta az Eszméletet, míg meg nem hajnalodott, annyira mondta, hogy belém költözött, és azóta sem moccan. Ezen az éjszakán lettem magyartanár és nem füttyögő tesis.

Így visszanézve azonban ez nem volt ok nélkül és véletlen sem. Mert már előtte pár hónappal, hogy bizonyítsam két edzőtábor között, nem vagyok az osztály hülyéje, épp József Attilánál tartva az irodalomban, megtanultam az Ódát, és elmondtam a tanító néninek, amitől csillogott neki a szeme furcsán, és a lányok az osztályban is másképp néztek rám. Én viszont fogtam a táskám és indultam is két hétre Tatára megint, pufogó labdák közé a poros tornaterembe, mert az Óda csak brahi volt.

Ám attól márciustól, amikor nem is a szép lány, hanem a szájából áradó József Attila megigézett, függő lettem, faltam módszeresen őt, előre, hátra, s annyiszor, hogy a fél kötetet megtanultam, bár nem is akartam. Újfajta részegség volt ez, ami nem okoz másnapot, mámorokat, viszont nagyon tartós. Így inkább szerelemnek nevezhető, s nem trógerségnek, ha olykor annak is tűnik, ahogyan a szavak kiemelik a valóságból a bódultat, és segítenek egyszersmind elviselni is azt.

Nem szeretem, ahogyan Latinovits verset mond, ábrázolja is mindenféle rajzokkal és képletekkel, nekem színpadias és pátoszos. Jordán az én József Attila közvetítőm, ahogyan a köznapi beszéd természetességével folynak ki belőle a szavak, nem értelmez és szaval, hanem mesél. És mégis, ahogyan Latinovits az Eszmélet utolsó versszakában nyomatékkal hangsúlyozza, hogy ÉN könyöklök, ez arra inti a jámbor lelket, hogy ez már matematika az alkímiában, s nem tréfadolog.

Voltaképp ez zökkentett ki abból a konok meggyőződésemből, hogy József Attila után verset ugyan lehet írni, csak nem érdemes. Így hát módszeresen utazgattam a versek birodalmában időben és térben is, fölfedezve az arabokon át a nagy katolikus költőkig mindenkit, a mai amerikaitól az összes nyugatosig, a szimbolistáktól a szürreálisig, mint J. A. is bohókásan a Medáliákban, amely isteni. Kávéval vagy vörösborral fogyasztva maradandó károsodást okoz.

Máma már engedékenyebb vagyok. J. A. után másnak is jóváhagyólag engedélyezem a versek előállítását egy kitétellel, ami egyszersmind a meggyőződésem is, hogy nagy verset csak szenvedésből lehet írni, legyen az bármilyen fájdalom is, szerelmi vagy hitbéli, a lételméletig bezárólag. Különben operett születik, firka az emlékkönyvbe vagy falvédő-felirat. Ezért nem lehet megrendelésre verset írni, vagy, ha igen, akkor a talpaik fognak egymásra lépni.

Mindeme hosszas kalandozások a versek birodalmában mára megáldottak egy képességgel. Olykor megérzem a rendet, az évmilliárdos összefüggéseket. Képeskönyvként van előttem a földtörténet és az emberi faj minden mocska az első papoktól Orbán Viktorig. Tisztán látom egy-egy röpke pillanatra a kezdetet és a véget, s ha ez az áldás vagy átok kérlelhetetlen rendszerré fog összeállni egyszer, abban a pillanatban, a megvilágosodás ihletésében fogok meg is halni.

Így lesz ez. Viszont nem holmi próféciák miatt álltam neki mindezt hosszan elmesélni, hanem, mert április tizenegy van. Az az egyetlen nap a végtelen időben, amikor az ember megköszöni József Attila születését azzal, hogy élni nélküle lehet, de nem érdemes. Már csak azért sem, mert elviselhetetlen is lenne ilyen potrohos Orbánok között, akiktől délre költözött a szép jóság és a szelíd érzelem. Kapjon föl hát ma minket az áprilisi szél kedveseim, és lessünk be a verebekhez.

A hely, ahol élünk (Naturalista anziksz kies hazánkról)

Mintha valami búgatóport szedett volna az egész elátkozott ország. Kiváltképp a fideszcsürhe meg a kapuzárási pánikban szenvedő sajtója, amely állandóan megtörtént de leginkább meg nem történt migránsok általi erőszakolásokkal van tele. Mintha Európa bagzana, akárha nyulak vagy Caligula udvara a végórákban. Évek óta megy ez, ép nő már nincs is a földrészen, az összeset megrontották. Csak csöppnyi hazánk a kivétel, mert megvédi őtet a szögesdrót, de leginkább Orbán Viktor elvtárs óvó karjai, amellyel az összes magyar szüzeket általöleli, rejtegeti a migráncsfarkak elől a magyarnak őrizgetve őket. Magyar nőbe magyar dákót csakis, ha akarja, ha nem. Nemzetileg.

És ez sikerül neki. Oly nagyon alaposan, hogy a magyar szüzeket vagy érett asszonyokat kizárólag magyar nemzeti legények erőszakolgatnak, meg nem áll előttük senki. A nyolcvan éves nénit csak úgy partiba vágják, mint a tíz éves nevelt lányt, a kómában fekvő nőt, a kocogó háziasszonyt vagy decens úrinőket. Megállás nélkül, egy ütemre kefél az ország, viszont a magyar magyar viszonylatú meggyalázás nem téma a baráti sajtótermékben, mert nőügyekkel nem foglalkozunk. Másrészt pedig ez netán növeli a szaporulatot mindenféle CSOK nélkül, ingyenbe’. Ilyen hely az, ahol élünk, sőt, még ilyenebb. Leginkább pöcegödörnek nevezhető, púposan szarral, amelynek tetején fideszkirályok kenegetik magukra az alattuk tornyosuló masszát.

Mint ahogyan egy alföldi faluban is, ahol a fideszes polgármestert kellene rögtönítélő bíróság elé állítani, és valami kínhalált szabni rá ítéletül, levágni a farkát és sóval hinteni be a helyét, mondjuk. Ehhez az állathoz fordult végső kétségbeesésében egy helybéli nő, hogy nincs pénze a beteg gyereknek gyógyszerre, és a keresztény beütésű vadbarom jóságosan azt mondta neki, kapsz pénzt, ha leszopsz – magunk közt vagyunk, nem kell itt finomkodni, mondtam, hogy naturalista lesz a mese -. Aztán két másik keménytökű traktoroslegényt küldött maga helyett az örömre és gyalázatra, majd az egészet sunyiban fölvette, és megosztotta a falu férfinépei közt, az összes taknyot úgy migránsilag, mintegy miheztartás végett. Viszont nem fizetett. Még azt sem.

Azt nem tudom, ez az egész hányféle bűncselekmény, jó sok, azt viszont biztosan sejtem, hogy ennek a nőnek ott maradása nem lesz. Világ kurvája lesz a misekönyves népek között, és még csak a lelki üdvéért sem imádkoznak, mert olyat nem tudnak, csak az Orbánért, hogy állítsa meg a migránsfarkakat a saját kezével. Polgármester takonyelvtárs pedig a traktorista haverjaival a kocsmából elégedetten böfög. Ocsmány egy hely ez a Magyarország a nemzetiszín pántlikájával a homlokán, agytörzsi lényekkel telis-tele. Ilyen fidesztenyészet vak komondorokkal körülvéve, hordóhasú macsók, ustoros széplegények, futballistenek, degenerált barmok dicsőséges nemzeti gyülekezete. Ezek tényleg nem valók Európába, mondjuk, más emberlakta vidékre sem.

Nem tudom, érezhető-e az indulat, a fölhorgadás és az ebből fakadó formátlanság a mondandómban, és hát, hogy a rossebbe ne. Amikor mindettől a gyalázattól pár kilométerre, Szabadszálláson a roma vezető az ő romáit igyekezett a félelem és reszketés állapotába taszítani kampányilag csupán, elaljasulva. Kifejtette nekik, ha sétálgatnak az utcán, akkor migráncsok késelik meg őket, elveszik a kereszténységüket, a gyereküket tíz migráncs erőszakolja meg, ha nem szavaznak Orbánra, mert az atyuska megvéd. Fogjanak kézen másik három megalázottat és megnyomorítottat, húzgálják el őket Orbánra szavazni, mert különben meg lesznek baszva. Mindenki meg lesz kefélve, uram irgalmazz. És senki meg nem kérdezte, hogyan leszünk megkefélve, Sziszi?

És azt sem, ha csak két embert viszek magammal, akkor tíz helyett csak hatan dugnak meg, vagy hogyan van ez, mi mivel arányos. Kinek áll a farka akkor, polgármester úrnak vagy egy turbános idegennek, akit soha nem láttunk, el sem tudjuk képzelni a csökött agyunkkal, milyen is az. Lesz krumpli meg sunka? Akkó’ megyünk, visszük az egész népes famíliát, mint nagyanyót az autó tetején gorenjeileg, szüret, borzalom. És ez megy az országban szerte és mindenütt, a legelemibb és legaljasabb ösztönöket borzolgatják nyerészkedési szándékkal, miközben meg az ocsmány, titkolt vágyaikat élik ki a kiszolgáltatottakon. És aki a szerencsétlen anyát szó szerint és átvitt értelemben is megszopatta, utána szavazni megy Orbánra, hogy a migráncs meg ne erőszakolja ugyanőt.

Magyar nőt csak magyar erőszakolhat, mert keresztény kultúra vagy mi a rosseb. Ez a téboly a helyen, ahol élünk. A végeken direktben megy a kretén, Orbán pedig mollban nyomja a keleti veszedelmet a szalonokban, úri közönségnek, akiknek csak kicsit szaros a gumicsizmája. Mindeközben Miskolcon megruháztak egy fidesztudatút a standjuk mellett. Szép dolog ez? Egyáltalán nem, viszont lesz még rosszabb pro és kontra is, mert nyitogatják a pofonládát, és még csak egy hét sem telt el a kampányból. A miskolci agyonvert fidesztudatú nő – meg a haverjai – viszont tudhatnák, kinek köszönhetik a pofonokat. A gazdájuknak, ennek az Orbánnak, aki idáig züllesztette az országot. Itt járunk a posványban momentán és szügyig.

S magam, ha olykor durva szavakat használtam máma, megkövetem a nagyérdeműt, de végezetül mégis, halkan és jól érthetően, akárha úriember, gondosan formálva a kajla szavakat mondom mintegy tanulságképp: elmennek ezek a picsába! Mert ezt másként nem lehet.

A nyomor mint evolúciós tényező

Vasárnap reggel negyed hétkor csöngettek. Úgy hasított ez a hang a levegőbe, mint szike az eleven húsba, mert a város még ájult volt, és olyannyira, mint annak idején, amikor újságot hordtam, és ilyen reggeleken-hajnalokon meg kellett állnom kényszeresen meghallgatni a csöndet. Ez nem süket hangnélküliség, mert a városnak megvan az alapzaja. Ilyen csendes, susorgó mormogás, ami nyolcvanezer ember horkolásából, tüdejének sípolásából, távoli vonatfüttyből és a csatornák csobogásából áll össze, mint valami halk dinamó, de a közelben azt is hallani, ha egy halott falevél földet ér.

Ilyen volt most vasárnap, amikor csöngettek, én pedig dolgoztam. Következésképp mackóban, szakadt pulóverben, kócosan, cigarettával a szájban és persze szemüvegben, kávétól lucsakos bajusszal nyitottam föl az ajtót, hogy kit kell megfojtani. Pedig nem vagyok az a vérengzős fajta, vagy inkább egyáltalán nem. Jámbor játékmedve inkább cérnán lógó gombszemekkel, itt-ott kilógó béléssel és szakadozott füllel. Ha lomtalanítás lenne, kitennének a flaszterra, hogy vigyen, aki akar. És most ott áll nekem a hallgatag utcán egy apró ember, hogy ő éhes meg hajléktalan, hogy apró kéne neki, és kilátszott a lelke a szemén át.

Én nem tudom, mi történt akkor velem, milyen Orbán szállt meg, de még csak azt sem mondtam: nem, sem, hogy fapapucs, hanem egy oroszlán morrantásával csaptam be az ajtót, hogy azonmód bánjam meg, szégyelljem el magam arra gondolván, hová jutottál ember a barlangi magányodban? Mire másodjára is ajtót nyitottam, csak a város hallgatott a maga módján, az én emberem pedig, mint valami mesebeli manó, eltűnt. Sehol nem volt látható, se közel se távol, más ajtón nem kísérletezett, engemet pedig mélyen ellepett az a folyton bennem lévő érzet, hogy ebbe bele kell pusztulni, de dögölni mindenképp.

Visszacsoszogva a munkához, menet közben megállt az idő, a falióra is elfelejtett ketyegni, amitől egy kora tavaszi légy röptében megmerevedett a konyha közepén, ilyenek. Hirtelen úgy gondoltam, káprázat volt csupán a csengetős kéregetés, de rájöttem aztán, hogy az őrület felé vezető úton ezt a stációt még nem értem el, így szembe kellett néznem azzal, hogy saját kútfőből voltam spontán szaralak, és az ilyesmi nem kellemes érzet. Holott jól tudom, jézusi tehetséggel kellene bírni ahhoz, hogy, mint ő a világ bűneit vette magára, én pedig a körülölelő tengernyi nyomorral tegyem ugyanezt, ami egyrészt képtelenség, másrészt nekem sincs, akkor meg mit akarok?

Ez nem felmentés volt, csak szembenézés a valósággal, csalás nélkül, könnyedén, viszont azzal a megnyugtató tudattal, bármikor lehetek én is csöngető ember, ami egyenlő a halálos ítélettel. Mert embertársaim nem pillanatnyi elmezavartól vágnák a képemre az ajtót, ahogyan én, hanem jól átgondolt határozottsággal. A keresztény templomuk is arra tanítja őket, hogy ne etessék az éhezőt, a pártjuk pedig arra, hogy lehetőleg hívjanak rá rendőrt. Így kerek a kegyetlen világ, aminek magunk is – mint ahogyan én – a hóhérai lehetünk, ha nem figyelünk oda az irgalomra, hanem mackónadrágban és szakadt pulóverben éljük a belterjes életünket.

Viszont amerikai kutatók szenzációs felfedezést tettek. Eszerint a szegénység beágyazódik a genomba, a nélkülözés a DNS tíz százalékában nyomot hagy, a test emlékszik az éhezésre meg a nyomorra, és ezt az élményt örökíti természetszerűleg. És ez, hölgyeim és uraim, tisztelt barátaim, az evolúció maga. A szemünk előtt válik szét az emberi faj szépekre és gazdagokra, valamint a szegény göthesekre. Most már csak arra lennék kíváncsi, a laposföld hívők, a kreacionisták hogyan számolnak majd el ezzel, amit már J. A. is tudott: “új nép, másfajta raj”, és Kafka is megjelenített “A kastély”-ban a különös, lapos fejű emberekkel.

Kormányunk szerint ilyen nálunk nincs, a KSH szerint 1,8 millió, míg pesszimistább-realistább számítások szerint 2,8 is van az, mások egyenesen négymillióról tudnak. Mindenesetre eggyel vasárnap reggel biztosan találkoztam, tehát a kormány már csak ezért is hazudik. Sőt, a határvonal a babgulyás, mert míg a szépek és gazdagok fingért-hugyért kapják naponta, a szegények és göthösek az utcán, szétfagyva, hosszú sorban állás után ingyen, de csak kiemelt ünnepeken. A többin pedig kitartóan nevelgetik a genomjukat, amely az éhezést jobban tűrő utódokat eredményez, viszont most nem a kőkorszakban vagyunk, hogy ennek így kellene történnie, várva egy kósza mamutra.

Idáig jutottam, amikor az utcán éktelen csörömpöléssel elhaladt egy géperejű jármű, és a varázslat elveszett. Nappal lett, indult a józan robot. Hogy magamhoz térjek, lezuhanyoztam, amitől a jobb fülem bedugult. Ha a másikat befogtam, tök süket voltam, semmit sem érzékeltem a külvilágból, akárha egy fidesztudatú hívő. Süketnek és vaknak lenni azonban csak születetten kiváltság, különben ott maradnak az emlékek, hogy szar a világ és benne az emberek. Aki ezt nem érzékeli, az elégedetten böfög Orbánnal, sértetlen DNS-ei virulnak, és hozzá be sem csönget senki. És így, süketen, összetörve a lelkiismerettől, hogy megaláztam egy embert, ha nem is akartam, ez most vallomás és egyben intés, hogy vigyázzunk egymás nyüves genomjaira, mert ezt követeli a megfontolás meg az emberség. De nem a hit. Az semmiképp.