rezeda – Oldal 204

Uram, a kényszerzubbonya

Olykor megsűrűsödik az élet, és tömény eszenciaként, arcán bamba vigyorral ott áll előttünk a téboly maga (tízpontos festmény). Csak rá kell nézni Orbán Viktor Mihály szétfolyó ábrázatjára, s nem kell ahhoz Lombrosonak lenni egyáltalán, hogy megveregessük a szomszédunk vállát, föltéve neki a kérdést, hogy hát, hülye ez? És ő teljes bizonyossággal felelné, persze, nem látod? De, és ez nagy baj.

Az őrültek paranoiával társult hatalomvágya mindig hullahegyekkel járt, ami nem jó ómen. S ezen a ponton módosítanom kell pár napos tételemet, amelyben lenáciztam Orbán Viktor Mihályt, tévedtem. A nácik élcsapata többnyire elég jó intellektusú manus volt, így például Himmler – a történetírók szerint – éles eszű, nagy munkabírású gonoszként élt, racionálisan beteg gondolkodással.

Hozzá képest ez a mi elvetemültünk, bár a katyvasz a fejében nem kevésbé démoni, de mégis csak egy útszéli degenerált. Erre kell jutnunk, ha a lingviszták azon igaz tételét vesszük alapul, hogy a nyelv a gondolkodás tükre és terméke, s ha ránézünk arra, ami ennek eredményeként Orbán Viktor Mihály fejéből a száján át kifolyik, kétség sem férhet hozzá, minősített esettel van dolgunk.

A dolgok logikája mentén az sem meglepő, hogy munkatársai, akik segítik őtet a világ elleni permanens küzdelemben, hasonló problémával küzdenek, mint a gazdájuk. Így, ha egyben rájuk néz az ember, egy komplett és összkomfortos tébolydát lát, olyan késztetésekkel, hogy, mielőtt rájuk zárja az ajtót, még benyújtsa a megfelelő ruhadarabot így szólva, itt a kényszerzubbonya, uram, ne felejtse el magára ölteni.

Nem a levegőbe beszélek, elég csupán a tegnapi csudálatos nap történéseit föleleveníteni, és máris írhatjuk a zárójelentést azzal az iszonnyal, hogy bassza meg, ezeknek a kezében van az ország, következésképp az én sorsom is. Így egyben nézve a dolgot pedig erős késztetést érzek, hogy engedelmes szívvel készülődjek a kegyes halálra, mert megkezdtük a zuhanórepülést.

Az alaphangot Orbán Viktor Mihály adta meg a Kossuthban, midőn arról ábrándozott, hogy “Brüsszel a magyar fiaink, a határt őrző és védő magyar rendőrök és katonák helyett zsoldosokat küldene, akik beengednék a migránsokat.” – Aztán erre nap közben egy egész szimfónia rakódott, kezdve azzal, hogy csöppet sem késlekedve a rezsiember örömmel számolt be a bevándorlásellenes kabinet megalakulásáról, amit ő dirigál majd.

Innentől tudta az ember, hogy el van veszve teljesen, de a Kocsis Máté-Harrach Péter duó még erre is bírt tenni pár lapáttal. Én kifejezetten rajongok Marquez bácsi mágikus realizmusáért, amely technika segítségével minden megtörténhet, a legszürreálisabb dolgok is, de még szegény mester is sírva könyörögne azért a receptért, amit ez a kettő előadott.

Nincs nehéz dolgom, kékszegélyű kistányéron nyújtották át a hülyeséget masnival átkötve, elég csak szemezgetni belőle. Megtudtuk, hogy ezek az országgyűlés elé visznek egy olyan határozattervezet – amelyet majd állva tapsolva el is fogadnak -, hogy “A Sargentini-jelentés hazug, melyet csalással fogadott el az Európai Parlament, és a határozatban ki szeretnék mondani, hogy a jelentést Soros György emberei írták, és az ő emberei fogadták el.”

Továbbá: “Egy olyan dekadens ideológia képviselői gyakoroltak erős nyomást a jelentést megszavazókra, amely elítéli a normális világot megvalósító Magyarországot, így a jelentés megszavazása nem a kormány, hanem Magyarország ellen irányult, ezért az ezt megszavazó magyar képviselők hazaárulást követtek el.” – Ilyen tömény őrülettel nem sok mindent lehet kezdeni, maximum az emlegetett ruhadarab átnyújtását szíves viselésre.

Viszont még ezzel sem volt vége az örömöknek, kiderült, hogy a hülyénél is van hülyébb, ez egy feneketlen kút lehet. Ugyanis a szervilizmus indiántáncával a Békés megyei megyegyűlés is véleményezte a Sargentini-jelentést, és azt szűrte le belőle, hogy ez káros a megye lakosságára nézvést. Hogy mért, azt nem tudtuk meg, de aztán a közgyűlés végül egyhangú szavazással – amelyben az ellenzéki képviselők nem vettek részt – lemondásra szólította fel az EP magyarországi ellenzéki képviselőit.

Kétségem sincs afelől, hogy a többi megye, aztán a városok közgyűlései is követik a békési pédát, muszáj lesz, mert különben nem kapnak stadiont. Viszont hozzám már hűtlenek lettek a szavak, hogy kellő plaszticitással ábrázoljam a totális őrületet, ami megüli az országot, ám egy komment a segítségemre sietett: “Holnap a Tejtermelők és Tojásfeldolgozók Dél-Alföldi Termelőszövetkezetének Női Tagszervezete kizárja Sargentinit és Platinit a Videotonból. Fordulat, bazzeg, fordulat!”

Ez van, emberek. Viszont és csupán már csak egy kérésem lenne még elhunytam előtt: valahogyan hassatok oda, hogy ennek vége legyen, mert elnézve a dolgok alakulását, ennek rossz vége lesz. Nagyon-nagyon rossz vége. Én majd csak röhögök feljőve a síri világból, a fiatalabbja azonban keményen szívja a csöcsöt, ha lesz még egyáltalán ország. Azt hiszem, most már ez a tét.

Nemzeti eső

A Mol Vidi (leánykori nevén Videoton) futballcsapatának stadionja úgy épül, mint a vizesvébé cuccai. Kitartóan és exponenciálisan növekszik az ára, az elmúlt bő egy hétben például kétszer is, legutóbb épp akkor, amikor megálmodója a brüsszeli Strasbourgban szabharcolt. Egyszer száz, másodjára százharminchárom millióval gyarapodott az az ár, így az egész közelít a tizennégy milliárdhoz, és mégsem jelenthetjük ki, hogy most már vége. A NER-ben ugyanis minden bír visszafelé működni, így a drágulás is, ha a cimbiknek szüksége van egy kis zsebpénzre.

Épp az ilyesmi nem(sem) tetszik a sorosista brüsszelitáknak hazánkra rontva kifent karddal, a szabharc közben ugyanis a Mol Vidi stadionja megálmodójának képibe vágta Frank Engel a hanyatló Luxemburgból, hogy: “Én már rendkívül unom, hogy néhány milliárd euró elmegy arra, hogy ön és a köre gazdag legyen. Mi történik a pénzzel?” – Magunk sem mondhattuk volna szebben kedves Frank, viszont, ahogyan ön, úgy mi sem kapunk választ a kérdéseinkre, mert ez egy ilyen ország, igazából nem is tudom, milyen. Szar egy hely, egyezzünk ki ebben.

De, hogy mire hivatkozva emelkedett az a nyüves ár, az is megér egy káromkodást. Hogy márciusban hideg volt, júniusban pedig esett. Ezért a plusz kurva sok milliók, valamint és elsősorban a mindent megülő NER filozófia miatt, amely ez: Lopni az utolsó lélegzetvételig. Mondhatjuk, hogy nemzeti eső esett júniusban, amely az oligarchák pénztárcáját locsolta. Az eső azonban mindenkire potyog válogatás nélkül, ezért is nemzeti, csak van, aki fűtött szobába, más meg a híd alá vagy az aluljáróba húzódik előle a karon ülő csecsemőjével együtt, mert a szabharcos magánhadserege kibaszta őt és kedves famíliáját az Isten szent ege alá.

Mindez azért jutott az eszembe, mert azon a napon, amikor a brüsszeli Strasbourgban a kedves vezető oly erősen küzdött az ő népéért, azt írta az újság – nem az, amelyik a gyalázatot égbe vezető diadalnak adta aztán el -, szóval, azt írta az újság, ott tartunk, hogy itt, minálunk minden egyes nap nyolc család kerül az utcára. A Nemzeti Eszközkezelő – amely egy részüket megmenthetné azzal, hogy megveszi az ingatlant – kvótája kimerült, kormányunk pedig költségvetési okok miatt nem tervezi, hogy több családot is bevonjon ebbe a programba. Kell a pénz stadionra vagy zászlókra, amelyek a hidakon hirdetik, hogy ez egy családbarát kormány. – Nyilván.

Megvan az új lélegeztető gép, s ha nem tetszik, akkor is vállalom a demagógia ódiumát. Főleg úgy, hogy desszertnek az is kiderült, ötmilliárdért lesz megint plakátolás, sőt, ezen felül a természetes szaporulatról nemzeti konzultáció is. Toszási tanácsokat ad nekünk majd a kedves vezető, aki – és az összes hülyéje – nem bír rájönni, hogy esetleg és tán azért nem szaporodik a magyar, mert olyan országban él, mint amit föntebb vázoltam. Vagy pediglen arról van szó megint, hogy munkát és kérdést óhajtanak adni Frank Engel luxemburgi sorosistának, hogy hová tűnik a pénz.

Ezen kívül azt sem ártana figyelembe venni, hogy az ember nem stadion, s hiába noszogatják, szüjjé cseszmeg, nem fog, mert ösztönösen tudja azt, amit Füst Milántól még a családok nagy barátja, Novák államtitkár asszony is megtudhatna, csak ehhez nincsen érkezése neki, mert a zászlók csattogása elnyomja a józanság hangját. De azért nektek megmutatom ezt a Milán bácsit:

“…Lám, ezek is felszedték a mézesmadzagot. Hogy a természet micsoda furfanggal, sanda csalárdsággal csábítja bele az élőt az átok folytatásának gyalázatába! Nem elég az érzékiség mámora, még forró vágy is oltatott szívébe a gyerek után, de ott van még a gyerek bájossága is, amely káprázat a szíveket legjobban remegteti. No lám! Hiszen nékik kéne talán hálásaknak lenniök a gyermek iránt, hogy kis időre megaranyozza életüket, célt adott nekik, tartalmat olyasminek, aminek igazi tartalma, célja nincs és nem is lehet, – de mi lesz a gyermekkel? Önzésüknek jó, de vajon a gyermeknek jó-e?…”

Ugyehogy nem olyan lineáris az élet, hogy indulókkal, jelszavakkal, plakátokkal ki lehetne fejezni, s pláne irányítani, de mondom, ezek egyszerű lelkek, ám más baj is akad, mégpedig nagyobb. A diktatúráknak megvan a maguk fejlődési görbéje. A hatalom megragadása, megszilárdítása után jön az építkezés, a finomítás, ami egy idő után minden esetben átbillen az abszurdba, a szürreálisba, amikor karikatúrává válik az egész, aztán összeroskadnak. Ez a miénk párhuzamosan fut, úgy szürreális, hogy még építkezik, hogy ettől előbb zuhan-e szét, még nem tudható, mindenesetre remény van rá. Majd az unokák meglátják, vagy pedig nem.

“…Gerineldo Márquez ezredes aznap este távíróhívást kapott Aureliano Buendíától. Szokványos érintkezés volt, nem kavarta fel a háború állóvizét. Amikor a beszélgetés végéhez értek, Gerineldo Márquez ezredes kinézett a néptelen utcákra, a mandulafákon csillogó vízcseppekre, és úgy érezte, hogy megfojtja a magány. Aureliano – kopogtatta szomorúan –, Macondóban esik. A vonalban hosszú szünet támadt. Aztán a vevőkészülék hirtelen megugrott, és ontani kezdte Aureliano Buendía ezredes kíméletlen jeleit. Gerineldo, elment az eszed? – kérdezték a jelek. – Augusztus van: mért ne esne?…”

Most azt kérdezed, hülye ez, minek rakosgat ide Száz év magányt? De ha jól odafigyelsz, észreveszed, hogy nem öncélból és fitogtatásból, hanem dramaturgiailag muszáj volt. Ahogyan ez a csudás kép fölidézi nekünk, amint hull az a kurva eső a stadionra, rügyeznek tőle a húszezresek, másrészt pedig ugyanígy kopog a homlessz fején, aki a híd alól néz föl a csattogó zászlókra, s azon gondolkozik, szaporodjon vagy sem. Aztán úgy dönt, megvárja a kedves vezető levelét, és megfogadja ez ügyben az ő tanácsait, minket pedig megfojt a magány az abszurd levegőjével. Mert a Soros. Ki más? – Őrület.

Falnak fordított tükör

Amikor az ember képibe mondják higgadtan, hogy korrupt, tolvaj és azon kívül is szaralak, az bírhat fájni nagyon. Már, ha van lelke az organizmusnak, ha meg nincs, akkor ilyen kényszeres, debil vigyorgás lesz a vége, mint ami most a brüsszeli Strasbourgban is megszületett. Ezzel viszont szégyent hozott a fejemre, amit megbocsátani nem lehet. Hogy átugrik az ember ide Oberwartba, és néznek rá, hogy vajon ez is olyan hülye, mint a vezére, akit megválasztott?

Mert a burgenlandi traktoroslegény nem tudhatja mi van itt, pláne, hogy magyar kollégája sem. És az usákos farmer, ahogyan néz bávatagon, szorongatva a puskáját a Missouri partján, és csak annyit bír kinyögni, hogy Trump, nos, ez is azt bizonyítja, hogy a Föld kerek, és a nagy szellemek mindig találkoznak rajta. Ezeknek a karaktereknek a gyűjtőhelye minálunk a Fidesz, a KDNP meg a CÖF. Olyan sűrű az anyag ezekben, mint egy fekete lyukban, és úgy is viselkednek. Most is, az első kábulat után két szó bírt kijönni belőlük: csalás meg kommunista.

Ilyen bázissal akarják uralni a világot, ami viszont nem megy. Helyi szinten csak-csak, a saját szemétdombján lehet egy ideig kakas a patkány – ezt levédetem -, tágabb kontextusban ez azonban bajos. Mert egyszer csak megszólal egy lelkiismeret, mint például most Roberta Metsoláé Máltáról, aki ennyit mondott: “Sok esetben nem lehet félrenézni már.” – Ebből az fakad, hogy eddig megtették, ó, igen, most azonban már, hogy a gonosz lerakódott, mint a guano, keményen és vastagon, most már nem megy. Mert a mi Újhelyi Istvánunk is kimondta a tételmondatot: “Egy dolgot mindketten ugyanolyan jól tudunk, ön hazudik.”

Ha ehhez még hozzávesszük azt a bájos és keresetlen, ámde a magyar választópolgárok nézeteire hetven százalékban jellemző kitételt, amelyet Flanagan, ír képviselő öntött szavakba: “Nem vagyok nagy híve az Uniónak, de öntől is undorodom”, nos, akkor kitetszik, hogy a félisten kicsi is, büdös is, és még csak nem is a miénk egészen. Belőlünk nőtt, mint fatörzsből gyönge ága, aztán ez lett belőle. De, hogy mi is, nos, az érdekes egy dolog. Ismerjük az útját, amikor nem hittel, csupán köpönyegként liberális, polgári, aztán fasiszta meg keresztény lett, most ezen a homokos, vizes síkon tapod éppen.

Ebből a szavazásból, amelynek közjogi eredménye nemigen lesz, csupán hivatalosan, és a világ előtt pecséttel ellátva mondatott ki, hogy tényleg szaralak, és az egész udvartartása is, amelyik úgy viselkedett a brüsszeli Strasbourgban, mint valami sarki galeri. És mégis fáj neki, akkor az ember megkérdi magától, hogy mért vajon. Hogy mit akar bizonyítani, amikor úgy kiált csalást, hogy előtte elmagyarázták neki, így foglak legyőzni, és úgy győzték le. Ez lehet a baj, hogy ő az az ember, aki nem veszíthet, s bár látjuk, hogy igen, de mégsem fogja fel igazán.

Össze-vissza hablatyolt az ominózus történések utáni sajtótájékoztatónak nevezett szeánszon, ahol módszeresen döfködte a saját tökeit, ugyanis egy szövegkörnyezetben hangzott el a csacska szájából, egymás után, hogy: “Aki gondolkodni, tárgyalni, egyezkedni képes, az politikus, aki nem, mehet a levesbe.” Aztán pár perc eltéréssel: “Tudok én harcolni remény nélkül is. Maradunk és harcolunk.” – Ezt vonta le a történésekből, azaz, a borotválkozó tükrét végképp falnak fordította, hogy bele se kelljen néznie, szembe magával, azaz, a lelkiismeret legkisebb szikrája is végképp kiveszett belőle.

És ez nem jó hír. Sőt, nagyon rossz hír, mert haza is jön, és elsötétíti az ablakot. Ez a habitus, a győzelem vagy halál, az utolsó töltényig, meg ilyenek, már ismerősek a történelemből ’45-ből. Itthon pedig még jobban megvadul a bácsi, mert még egyszer veszíteni nem lehet, sőt, egyáltalán nem lehet. És itt támogatják őtet a baráti számítógépek, végső esetben a testvéri tankok is, így, ha belegondolunk,felemelő pillanat volt ez, csak sajnos egyszeri és megismételhetetlen. “Csak szavazzatok, akkor is a Magyaroké a győzelem, a Magyarok Istene Áldja Magyarországot és a Magyar népet!”

– Ezt az egyik hívő írta, s csak azért idéztem, hogy lássuk a kajla jövőt, amelyben azt a tükröt nemhogy a falnak fordítják, hanem apró szilánkokra is törik. És utánuk az özönvíz.

Az Argentini-jelentés

Ugyanúgy telt ez a nap is a házban, akárcsak a többi. Mint az ötujjas kesztyűben a sün, a rövidlátó hangya meg a haverjaik, mindenki várta az őszt, ami nem akart eljönni, mert egy gonosz manó összekeverte a naptár lapjait. Ezért izzadhatott Karcsi bá’ szeptember közepe felé járva, mint egy ló, magunk közt szólván, és szuszogott, sípolt, akár egy asztmás bányaszamár.

– Hát mit szól ehhez az Argentini-jelentéshez? – szegezte neki a kérdést Karcsi bá’ a Tóninak, miközben szállította a szemetet a kuka felé, a Tóni meg – ahogyan általában is – tátott szájjal bámulta a kék eget, rajta a varjakat, akik azért érezhették a közelítő telet a csontjaikban, mert elkezdtek a város felé körözni, és károgtak, mint a rosseb, de azért voltak varjak, ugye.

– Mihöz? – érdeklődött a Tóni, ahogyan csak ő tudott, az ostobaság olyan bájával, ami kicsit elborította a levegőeget, de csak egy csöppet, tényleg.

– Az Argentini-jelentés, ezt mondja a rádió már két napja, de a rosseb se érti, mert Brüsszelezik mellette, meg még védésről is beszél, maga hallotta? – szegezte neki az érdeklődést Karcsi bá’ ennek a Tóninak, miközben borította a szemetet a kukába befelé, hogy záporozott a tojáshéj kávézaccal elegyest, és mindent megült valami savanyú szag.

– He? – erősítette meg a hülyeségét ez a Tóni, de most azért egy kerek mondat is előbucskázott a csámpás fogai közül – Tudja, hogy nem hallgatok rádiót, csak a focit, ne erősködjön itt nekem.

Karcsi bá’ azonban nem adta fel, bár igazán rájöhetett volna, hogy rossz helyen kopogtat. De ezt csak kétségbeesésében tette, mert kihez is fordulhatott volna, a Jolánhoz, mondjuk, aki a hamut is mamunak mondja, és nem tudja megkülönböztetni egymástól a postást és a vasutast? Reménytelen eset, de tényleg.

– Nem igaz, hogy nem hallott róla, Argentini-jelentés. – így szuggerálta a Tóni fejébe Karcsi bá’ a tartalmakat, és láss csodát, valami szikra keletkezhetett benne, mert véreres szemeit a varjakról Karcsi bá’ felé fordította, hogy hozzátegye az összes információt a kínzó hiányokhoz, ami csak volt benne.

– Biztos arról szól, hogy a Messi mért játszott olyan szarul a világbajnokságon. – ezt olyan bizonyossággal jelentette ki, hogy Karcsi bá’ megingott, hátha igaza van kivételesen, és a világ egyszerűbb, mint gondolná, de azért ellenkezett kicsit.

– Brüsszelről is mesélnek. – próbálkozott, de, ha ez a Tóni belelendült, már nem lehetett megállítani, olyan kerek történetek jöttek elő belőle, és olyan hihetően is, mint Benedek apónak jobb napjaiban.

– Ott focizik a Messi, Brüsszelbe’, Olaszba’. – Így egy kicsit hirtelen volt ez Karcsi bának, nem volt ennyi információhoz szokva egy mondatban. Egy fröccs, egy sör, egy feles, az igen, de Messi, Brüsszel, Olaszaba’, ez így együtt már tényleg sok volt. De bármilyen furcsa is, ettől kezdett megvilágosodni, a Tóni igazságai kúsztak át a fejébe, és megszűnőben volt az a kellemetlen érzés, ami akkor költözött belé, amikor valamit nem, vagy rosszul tudott. De most olyan egyértelműnek tűnt minden, és biztosnak a bizonytalan. Nincs mitől félni, ha ilyen egyszerű a világ.

– Gondolja? – ingázott még Karcsi bá’, de csak a móka kedvéért, mert teljesen meg volt győzve már.

– Föltétlenül, föltétlenül. – vált tanárossá ez a Tóni – olyan, mint az egyszeregy. Ha Argentini az a jelentés, akkor Messi. Ismer maga más argentint, na, ugye. Ha Messi, akkor Brüsszel, ott van a mezén, hogy FCB, és akkor meg Olaszország. Mit nem lehet ezen érteni? – erősködött ez a Tóni, de Karcsi bá’ még egy kísérletet tett.

– Mit kell megvédeni akkor? – értetlenkedett még egy kicsit.

– Hát, hogy mért játszott olyan szarul, azt. – zárta volna le a felvilágosítást ez a Tóni, de Karcsi bá’ még egyet, csak a forma kedvéért odaszúrt.

– Orbánról is beszéltek. – mondta már nagyon halkan.

– Az is focista volt, nem? – ezzel zárta le az egészet ez a Tóni, és egyből gyakorlatiasra váltott.

– Iszunk, vazze? – kérdezte határozottan.

– Igyunk, vazze! – örült meg Karcsi bá’ annak, hogy mindent ilyen szépen tisztáztak. Vállon fogta ezt a Tónit, és most mennek. Egy köpésre van csak a kocsma. A sarkon.

Végre ég a Reichstag

Mint egy falat madárlátta kenyér, vagy ha nem, hát kisnyúl, úgy kellett a NER-nek egy tisztességes, migráncsos erőszakoló. Évek óta epedve vártak rá, mert igazmagyar barom az volt dögivel, erőszakoló is, gyilkoló is, megminden, de azok csak az élet természetes hozadékai, mint a vak komondor például, szóra sem érdemesek tehát. Ellenben egy ilyen afgán az arra van, hogy igazolja az Orbán Viktor Mihály redves életét, az összes szögesdrótot és a világ minden Sorosát, aki most Sargentini, máma épp.

A munkánkat nem vették el, a kultúránkat sem, de legalább megerőszakolják az asszonyainkat, ámbár ez sem egészen biztos. A rendőrségi jelentésben ugyanis nem erőszak, hanem kényszerítés szerepel, ami azt is takarhatja, nem kapod meg a kiegyezett tarifát, ha nem vagy elég ügyes. De nem erről van szó most, hanem, hogy milyen alávaló egy banda ez, noha ezt tudtuk, mégis izgalmas percről percre új bizonyságot találni rá. Bár odáig tolták már a biciklit, hogy a szánalmas jelző inkább illik ide, azt hiszem, ez a jó. Nem a sajnálkozósan szánalmas, hanem a megvetősen, kiköpősen.

Tegnap például ez a Bakondi tutult, mint egy fába szorult féreg, hogy a kormány nevében vessen be mindent a rendőrség – röpcsit, helikoptert, tengeralattjárót és rakétát – ennek az afgánnak a kézre kerítésére. Mindennek azért van szánalmas ábrázatja, mert kormányok nem szoktak nemi erőszakkal foglalkozni, hacsak nem pitiáner szemét, fasiszta barmok, mint ez a miénk. Nagyon kéne nekik a kezükbe ez az afgán, és nem kiherélnék és kiutasítanák, mint azt Boldog István (Fidesz-KDNP) térden állva kérte, hanem egyenesen fölhizlalnák, s körbehordoznák az országban ketrecben mutogatva, hogy erről mesélt miniszterügynök úr, na, ugye. És hát, természetesen.

Ez az afgán nagyon rosszul fog járni, akár a röszkei Ahmed H., akiből meg terroristát faragtak. Kicsi is volt, savanyú is de az övék. Nem a tett számít itt már, hanem az ideológia, mint azt “A tanú” című filmből oly jól is ismerhetjük, de azért elevenítsük fel miheztartás végett:

“….Pelikán József: Mennyit kapok?
Pelikán lánya: Hát az attól függ, mert lehet, hogy csak pénzbírság, de lehet, hogy a legsúlyosabb, hát szóval halál. Tetszik tudni az a kérdés, hogy apukával példát akarnak-e statuálni.
Pelikán József: Micsoda? Halál?
Pelikán lánya: A statuálás a lényeg, mert aszerint kapja apuka a büntetést…”

Ellenségre szükség van, s ha nem csak képzeletbeli, mint eddig, annak nagyon bírnak örülni a NER-szolgák. Van der Lubbe is, amikor fölgyújtotta a Reichstagot, Hitler bácsi felsóhajtott, na végre. Ráfogta, hogy kommunista, és ezen fölbuzdulva már lehetett irtani a kommunistákat, szociáldemokratákat, mindent, hogy csak úgy röpködött a forgács és teltek a lágerek, mert nincs új a nap alatt. Itt, minálunk, ha meglesz ez az afgán, rá lehet mutatni, hogy a felmatricázott civil szervezetek hozták be, bujtották fel és adtak neki viagrát, hogy jobban teljesítsen erőszakolás közben.

És kétségünk ne legyen, a sor végén ott állunk majd mi, magunk, te meg én, valamint az Ottó, a Tóthottó. Ez a világ, amely körülölel minket, szánalmassága mellett félelmetes is egyben, mert túl van már minden jón és rosszon, és bár nem úgy tűnik, mégis a létéért küzd. A legkisebb ellenállás, kritika, a lefestett pad, a felépített buszmegálló és a kórház falán vonatozó Orbán a velejéig hatol – ezért irtja -, mert rést üt a rendszer monolitásán, amit elviselni nem lehet. Az abszurditásnak olyan szintjére jutott ugyanis, amelyben minden egyes apró normalitás devianciának tűnik, amely kétségbe vonja a NER létjogosultságát.

Így válik ellenséggé mindenki, aki nincs velük. Vagy a szürkék hegedőse leszel, vagy kicsinálunk. Vagy-vagy, de nem kierkegaardi értelemben, hanem faustilag.

Ötezer naponta

A KSH még a legelszántabban és legkitartóbban depressziós szavazópolgárt is képes megröhögtetni, hogy belefájdul a korgó gyomra is, úgyannyira. Most például az Origo számolt be az ötéves terv teljesítésének állásáról, és valljuk meg, elért eredményeinkre pártunk, kormányunk és dolgozó népünk egyként lehet büszke, s méltán.

Megtudhattuk, hogy a Krisztus utáni mostani évünk első hat hónapjában a magyar szavazópolgár mintegy hétszázmilliárd forinttal többet kúrt el a bótba, mint annak előtte. Mindezt úgy tették szórakoztatóbbá, plasztikusabbá, hogy a duci kis ujjaikon azt is kiszámolták, emiatt az egy magyarra jutó féléves költekezés kilencszáznyolcvanezer (980) pénz volt, tehát havonta százhatvanezer (160), naponta meg ötezer (5) romló forint.

Minden egyes nap – nem győzöm hangsúlyozni -, és per kopf, tehát az első nyugdíjastól az utolsó szaros csecsemőig bezárólag mindenki ötért vett az összes áldatlan napon csirkelábat vagy kuglert. Egy papa, mama, gyerekek (2), csupa szív, szeretet kombó tehát az Isten minden egyes napján, vasárnap is, sőt, húsvét hétfőjén is húszezret (20) költött el a bótba. – Dizsihavaj.

Hogy mi a szart vettek ennyi pénzért, nehezen elképzelhető, meg, hogy hogyan vitték haza a tengernyi szajrét, az is. Ez az állítás, hogy egy magyar mókus havonta százhatvanezer (160) forintot parizerezik és zsömlézik el, legalább annyira abszurd és valószerűtlen, sőt, hamis, mint, hogy ugyanennek a magyarnak van négymillió megtakarítása is egyben.

Ezt is hallottuk a győzelmi jelentések között ugyanis, és Rétvári et. még meg sem szólalt, pedig ő a rózsaszínű hírek felelőse. De ha ő kinyitja a keskeny, gonosz ajkait, a népek aranyport fognak fingani, főleg, ha tudjuk, hogy negyvennyolcezerből (48) vígan meg lehet élni, rezsi már nincs is szinte, és a pajkosabb nyugdíjasok azzal a zsák krumplival dobálóznak, amit a szavazatukért cserébe kaptak.

Ezek az örömös hírek abban a közegben jelentek meg, amikor a túltáplált és teli gyomrú magyarok az államtitkár asszony kétmilliós (2) iskoláján és a hercegkisasszony tizenkétmilliós (12) óráján fenték a fogukat, s jogtalanul. Ilyen adatok mellett, amit az Origo megszellőztetett, csakis a végtelen hálátlanság és gonoszság az oka, hogy szidják a hercegkisasszony édesanyját, pedig ő saját jogon is kiérdemelné a bitót.

Államtitkár asszony nem értette a kétmilliós iskolája fölötti fölhorgadást, s mi van akkor, ha jogosan? Ha ilyen adatokból dolgozik, amit a KSH elébe rak, és az a képzete, hogy másnak, sőt, mindenkinek futná arra a nyüves iskolára. Mert ennyi a kapcsolata a valósággal csupán, és nem is gonosz, csak tudatlan? – Mondjuk, tegyük fel mégis.

Mert az is látszik, hogy a képviselő urak és hölgyek most sorra látogatják meg a határon éheztetett migránsokat, aztán megrázó hangú riportokban számolnak be a tapasztalataikról. Én azt is el tudnám képzelni, hogy a választókerületükbe is látogassanak el. Ne négy évente a vasárnap délutáni fűtött kultúrházba, hanem ködös, őszi hétfő hajnalokon az utcára.

Ilyesmiről is születhetne drámai tudósítás, de a képviselőnek érkezése ilyenhez nincs, pláne, ha kormánypárti. Ő azt tapasztalja, hogy jószagú úrasszonyok csókolgatják a kezét, és jól táplát férfiak, zsebükben savval indulnak értük csatába. A képviselő urak és hölgyek kiestek az időből, és egy másik Magyarországot tanulmányoznak, hónuk alatt a Guccival.

Esélyük sincs megismerni a Teri nénnye gondjait. Kocsis Máté is kifejtette, volt kórházban, s mindent rendben lévőnek talált. Minden nagyon szép, minden nagyon jó, mindennel meg vagyok elégedve. – Ezt dudorászta, és ez is bizonyítja, hogy ezek egy másik kaszt, más érzésekkel és más fájásokkal, és az egyre szaporodó érinthetetlenek kínjait soha föl sem fogják, hacsaknem rájuk rúgjuk az ajtót. – Ezt azért gondoljátok meg, proletárok.

A pad

Új-Türkiában nem ismerték a színeket az emberek. Egyszerűen nem volt módjuk találkozni ilyenekkel, mert a Párt a kedves vezető kilencvenkilencedik születésnapján betiltotta az összeset a feketén, fehéren és szürkén kívül, ennek viszont százhuszonnyolc árnyalatát ismerték, és mindre volt külön szavuk is. Erre akkor jöttek rá, amikor még régebben, a türk gyökerek felfedezése után azt is kiderítette a keresztényidomítási minisztérium, hogy az eszkimókkal is rokonságban állunk.

Ekkor vezették be a kötelező eszkimópuszit, a taknyos orrok összedörgölését, és azt is, hogy a vendéglátónak föl kell ajánlania asszonya bájait vendége számára. Ha nekik a hóra van száz szavuk, nekünk a szürkére lesz. Mondta a kedves vezető, s lett. De, hogy milyenek, azt jobb nem is tudni.

Ezt a feleség-felajánlást még helyeselték is a szaporulat miatt. Kicsit ellenkezett a kereszténység tanításaival, de megoldották, beiktattak egy ötödik evangelistát Töhötömnek tulajdonítva a szöveget, ezzel bizonyították, hogy az apostolok is magyarok voltak, akik persze a távoli sztyeppékről érkeztek szárított hússal a nyereg alatt, és kumisszal a bőr kulacsukban.

A türk beütés onnan is látszott, hogy a fényképeken, amelyeket a Riposzty nevű újság szemfüles fotósa készített erről a Töhötömről, ennek enyhén vágott szemei voltak, és kiugró járomcsontja, így kicsit hasonlított is a kedves vezetőhöz. Ahhoz az állapotához, amikor a nagy zabálásoktól akkora lett a feje, hogy már a szeme sem látszott.

Ekkor nevezték át az országot Új-Türkiának, hogy megmutassák a világnak gyökereiket és identitásukat, de senkit nem érdekelt. Amióta az egész országot pengés drótok ölelték körül, ki és bejutni nem lehetett, a madarak is csak szürkület után vagy nagy ködben, és puszta kíváncsiságból röpültek át a tiltott zónán, kockáztatva a légvédelem tüzét, és a vizesárkokban cirkáló anyahajókról felszálló vadászgépek levegő-levegő rakétáit.

Egyébként sem volt sok látnivaló a kerítéseken belül, romos stadionok, lepusztult, valaha működő gyárak, és kockakő mindenütt, aminek a monotóniáját olykor megszakította egy-egy fehéren világító kereszt. Sötétedés után mindent megült ezen kívül a félhomály, mert az egész országot a kedves vezető veje kandeláberezte be, de amúgy sem érdekelt senkit, már évek óta kijárási tilalom volt a migráncsok miatt.

Már senki nem tudta mi is az, gyerekek ijesztgették egymást, hogy elbújtak a sarkon, és a kis óvodás társaik elé ugrottak migráncs üvöltéssel, amitől azok vagy összeszarták magukat, vagy baleset történt, mert az Elit Óvodás Kommandóra kiáltottak rá, akkor viszont kaptak egy sorozatot a veséjükbe. Mégsem tudtak leszokni az ijesztgetésről, ez volt az egyetlen szórakozásuk ugyanis, pöttyös labdát, műanyag dömpert már nem gyártottak, mert minden anyagra szükség volt a határ őrzéséhez.

A színeket a kedves vezető kilencvenedik születésnapján tiltották be, mert a vén hugyost minden élénkebb ruha, minta a buzikra emlékeztette, akiket nem sikerült még teljesen kiirtania. Nem bírta megjegyezni azonban a szivárványzászló hat színét, ezért minden színt kiiktattak az országban, a gyomot szürkére festették, a fákat kivágták, és olykor eltakarták a Napot is, ha túl sárga volt. Betiltották a napozást, és fehérítő krémmel kellett kenegetnie magát mindenkinek. Akinek nem fekete volt a haja, be kellett festenie. Az öregek jól jártak az ősz fürtjeikkel, mert nem kellett annyit fodrászhoz járniuk.

Az ország zászlaja fekete alapon fehér fogaskerék, amelynek a közepéből szürke kereszt állt ki. Évekbe telt, de minden színt eltüntettek Új-Türkiából, az emberek kizárólag fehérrépán éltek, tejet ittak fekete kenyérrel, fekete kávét szürcsöltek, fehér retket rágcsáltak, és így lett teljes a harmónia, amikor egy reggel váratlanul beütött a ménkő.

A járda töredezett, málló betonját valaki vagy valakik az éjszaka leple alatt és a kijárási tilalom ellenére olyan színesre pingálták, hogy szúrta az emberek szemét, hasraesett rajta a napsugár, és mintha élet költözött volna a környékre ettől, amit hagyni nem lehetett természetesen. Fekete-fehér csíkos rabruhás hajdani tanárok, filozófusok és írók, akik bejárták a megfelelő utat – munkanélküliség, közmunka, kilakoltatás, hajléktalanság, börtön – festették feketére ezt a gyalázatot, miközben persze folyt a nyomozás.

Eredménytelenül, mert azt sem tudták kideríteni, a tettes vagy tettesek honnan szereztek be színes festéket, ami csak csempészáru lehetett. Ebből arra következtettek, hogy a Soros áll a bűncselekmény mögött, aki már százhatvankét éves volt, mégis csak azon járt az esze, hogy ezt a kis lángoktól öleltet eleméssze, vérét szívja, és nem eszkimókat, nem türköket, hanem másféle muszlimokat telepítsen be. Viszont egy sem akart idejönni.

Fél óra alatt eltűnt a flaszterról a gyalázat, és minden rendben lévőnek tűnt, amikor másnap reggelre szerte Új-Türkia nagyobb városaiban megjelentek a színek. Ezt a kihágást már a belügyminiszter vette kézbe, intézte, s mivel nem akart lebukni, hogy két hét alatt mégsem tett rendet, nem verte nagydobra, sőt, az Új türk harsona, az egyetlen napilap, és a T1, a központi televíziós csatorna sem számolhatott be az atrocitásokról,

Kuss volt, közben a vetőgépeket festékszóró járgánnyá alakították, és amint megjelent valahol egy ilyen csupaszín pacni, indult is a traktor, húzta a festékszóró vetőgépet, és seperc alatt rend is lett, monoton fekete-fehér volt minden. Járási szinten hoztak létre színelhárító irodákat vezetővel, helyettessel és titkárnővel, flottul mentek a dolgok, amikor a lázadás új szintre lépett.

Nyugat Alsó-Türkiában egy reggelre nem a flasztert, hanem az évek óta rohadó két padot színesítették ki az aljas gazemberek, de a traktorral nem fértek hozzá. El kellett tüntetni a gyalázatot, ezért hívták a helyi irodavezetőt, hogy nagy a baj, eláradt a gonoszság. Föl sem öltözött, a selyem hálóingjében sietett a bűnügy helyszínére. Nézegette balról is meg jobbról is, látta, hogy a vetőgép itt tehetetlen, ezért a fehérrépából származó mérhetetlen erejével és egy balta segítségével vágta olyan apró miszlikekbe, hogy a színe is eltűnjön örökre.

Ekkor viszont, amikor épp végzett, a hangszóró, amely eddig a kijárási tilalomra emlékeztette öt percenként az embereket, bugyborékolva megszólalt, és elkezdte mondani, hogy vágom a fát hűvös halomba, fényesül a görcse sikongva, és így tovább, teljes lett a káosz. De akkor sípszóra az Óvodás Elit Kommandó tagjai ugráltak le egy teherautóról, és szarrá lőtték a hangszórót, hogy csend legyen végre. És az is lett.

Hét perc

Hét percet kap Orbán Viktor Mihály kedden az Európai Parlament előtt, hogy magyarázza a bizonyítványát, hogy elmesélje a nagyérdeműnek, miként kúrt szét egy országot, és mentséget találjon bűneire, amit nem lehet úgyse. Hét perc az vagy kevés, vagy sok. Hét perc az négyszázhúsz másodperc, két lágytojás megfőzése egymás után, hét perc alatt százszor meg lehet halni, és ennyi idő alatt majdnem ideér a Napból a fény.

Mindemellett ez is csak cirkusz, demokrácia-játék és mutatvány, hiszen Orbán tudja, mi is tudjuk, a nagyságos Európai Parlament is tisztában van vele, azok is, akik a saját seggük védelme okán majd megmentik az övét, és azok is, akik megszavazzák ezt a Sargentini-jelentést, hogy mi a bűne, és mekkora hatalmas. A liberális demokráciának ez a baja, ami az erénye is egyben, hogy túlságosan emberséges még a halálos ellenségeivel szemben is.

Ez a hét perc alkalmas lesz arra, hogy Orbán Viktor Mihály az ajkait nyalogatva és fejét sajátosan rezgetve elmondja a Sorost, a migráncsot, az Európa-védést, a kereszténységet meg a kismaci farkát is. Meg azt, hogy bántják a nemzetet. Pedig ez a jelentés nem erről szól, hanem a Lőrinc meg a Tiborcz lopásairól, és a Joli néni jogairól elsősorban, amelyeken két lábbal tapodnak, csárdást járnak rajta egyenest. A móka, bárhogy is nyüszög Orbán Viktor Mihály, ellene szól és nem az ország ellen.

Ettől függetlenül az ilyen origók és prostisrácok valamint M1-ek tudósítanak majd, hogy vezénylő csillagunk miként védte a hazát kivont karddal, hány fejét vágta le a hétfejű sárkánynak, ami viszont mindig újra nő. A maroknyi ellenérdekelt médium meg boldog lesz, milyen jól megfingatták a diktátort, azt viszont én teszem hozzá, lófaszt mama, az Uniótól várni a megváltást öreg és végzetes hiba. Sőt és pláne, ha még megszavazzák ezt a nyüves Sargentinit, akkor sem történik semmi.

Akkor történhetnék akármi is, ha késedelem nélkül vágnák ki a Néppártból, és egy gombnyomással, mint Putyin a gázt, zárnák el a pénzcsapot. Akkor állna egy nap alatt fejre Orbán illiberális és unortodox rendszere és gazdasága, úgy járna, mint a futballja az európai piacon, kiderülhetne, hogy szart sem ér az egész. Lufi és káprázat, amivel egy ideig lehet kábítani a Gajdics Ottókon keresztül a bamba népeket, de az első fuvallatra összeomlik mégis.

Csak ezt a langy szellőt nem fogja megkapni sohasem, és ugyanígy itt ül a nyakunkon továbbra is, míg meg nem hal, és még két nap. Nincs menedék, ne legyenek kétségeink vagy reményeink. Ha megszavazzák végül ezt a jelentést, akkor sem történik semmi, csak pecsétes papírja lesz arról, hogy ő egy bárcás diktátor, oszt jónapot. Ebben a hét percben mondhatná azt is a bamba képviselőknek ott, ahogy itthon szokta, hogy boldog karácsonyt, és csak néznének szemre meg fejre, hogy mi van?

Egy dolgot előznek meg ezzel a hét perces korlátozással, hogy ne tudjon cirkuszt csinálni, mint Hitler a sörpuccs után, amikor mindenkit hülyére véve a tárgyalásból is propagandafilmet rittyentett. Orbán puccsa is megvolt 2006-ban, akkor senki nem lépett a tökeire, most meg már késő. Ebből úgy fog kijönni, mint Dimitrov, és a propagandagépezet őt is vádlottból vádlóvá állítja majd be. Erre utal az is, hogy valamelyik böszme híve egy elképesztő asszociatív mutatvánnyal Trianonhoz hasonlította a vezér tetemre hívását.

Ettől majd sokkal véresebb lesz a szájuk, még jobban csattog a foguk, és mi szívjuk meg még inkább, miközben Sargentini asszony elégedetten vakarhatja a hasát, hogy megcselekedte, amit megkövetelt a haza. És ő tényleg, de ennél többet nem tehet. Nem lehet megmenteni azt, aki nem akarja, és úgy tűnik, itt pár elvetemült alakon kívül tényleg senki sem óhajtja igazán, hogy ez eltakarodjon. Se az ellenzék, se a beletörődők, a hívek meg pláne, nincs miről beszélni. Hogy hét percben vagy hét napban, az tökmindegy.

Barca

Az a helyzet, hogy igazából és voltaképp én nem is szeretem a focit, így tisztára Dávid Ibolya, ellenben indul a vonat nélkül, ha tetszenek emlékezni a legújabb kori magyar nácizmus első hullámveréseire. Olyannyira nem szeretem, hogy például most is, a nagycsöcsű horvát elnökös Vb-t sem figyeltem annyira, és az éjszaka soha véget nem érős, na, ugye EB-t meg még inkább, mer’ csak. A Barcát aztán viszont mégis, ebből fakadólag ki érti ezt az egészet?

Mert különös dolog a kajla emberi lélek, hogy hogyan esik szerelembe. Én például családilag predesztinált voltam a Fradira, és néztem is a Kékesen, de a rezgés elmúlt, tovasuhant, mint az első, ábrándos romantika, aztán ezek meg jöttek, ezek a katalánok. Nem villámcsapásosan és első látásra, hanem mondhatni úgy, olyan alapos ismerkedés, együttélés után, és már régen, Cruyff körül és Ronaldinho előtt, most meg pláne, mert nem lehet a szívnek parancsolni egyáltalán, ilyen csalfa az.

Viszont, mivel az ember NER-lakos, az is önmagából fakad, eleve elrendelt szinte, hogy máma meg, amikor az alattvaló a Barcelonáról ábrándol és mesél, nem Messivel foglalkozik, sem a kapafogú Suarezzel. És még csak nem is a Camp Nout fösti le szavakkal, vagy a Montjuicot, esetleg a Santa Eulália-katedrálist, mert a Sagrada Familiát úgysem lehet. Hogy szóval, ez ünnepi alkalommal, amikor szívem választottjáról irkálok, a mese mégsem róla szól, hanem Orbán Viktor anyukájáról illetlen felgondolásokkal.

Mert ilyen ez a NER, benne az élet csak káprázat, tűz imbolygatta árnykép a barlang falán, semmi sem igaz teljesen, illetve az egész egy ótvar hazugság. Az van, gyerekek, hogy most már, midőn a fülem lekonyul és a fogaim is lazulnak, továbbá reszket a térgyem kalácsa, egyszóval iramlok az ősök felé, oly kedves volt a szívemnek és a testemnek, midőn hosszú őszi estéken mint valaha a Kékesen a Fradit, úgy most a Philipsen a Barcát lehetett nekem nézegetni. Viszont most már nem.

Az úgy történt, ott kezdődött, hogy a parókakészítő, ez az Andy megkapta hozományba vagy jussba a kaszinókat, vele a TV2-őt csurig migráncsos reklámmal, és ebből a kettőből – meg még ki tudja miből nem – annyi pénze lett a szivarosnak, hogy csinált egy Spiler TV-t is, amely a sportot óhajtja hazafias nevelésre használni. Olyan cserkész-óvodásosan, mivelhogy a tévé ezeknél arra való, hogy uszítsák a bávatag népeket, ilyképp csesznek arra, mit kíván a magyar nemzet.

A magyar nemzet a sporttal foglalkozó tévétől azt kívánja, mivel ez a Spiler erőnek erejével megszerezte a La Liga – a spanyol láblabda bajnokság – közvetítési jogait, hogy akkor nézhesse, ellenben ezt a Spilert sehol fogni nem lehet. Mint egy hasonképp fölhorgadó honfitársam malíciózusan fogalmazott, maximum a Vajna Timike budorájában, sehol máshol. Úgyhogy épp forradalmi a hangulat, olyas felhangokkal, mint a netadó idején. Úgy látszik, ilyesmivel igen, éhező családok képeivel nem lehet kihozni a béketűrésből a NER lakosait, ami megint csak megfontolandó jelenség.

Viszont ez a Spiler TV nem bír megegyezni egy szolgáltatóval sem, hogy vegye be a kínálatába. Se Telekom, se UPC, semmi. A Spiler TV a NER-ben nem látható, se a Messi tehát és a kapafogú Suarez. Odavannak az őszi estéim, és rengeteg magyar családapáé is. Ezt azért mondtam így mellékszálként, mert mindenki meghülyült a családok éve alatt, és a kedvenc tusfürdőm sem úgy ajánlgatja magát, hogy férfiaknak, hanem az a neve, hogy Apu. Szinglik nem fürödhetnek vele, őrület. De ez csak mellékszál a Barcához képest.

Mert egy normális világban ez úgy zajlana, hogy egy sportcsatorna megpróbál minél több szolgáltatóval megegyezni, hogy minél több emberhez eljusson a műsora. Ez azért volna jó neki, mert a hirdető sokkal inkább hajlandó olyan sportesemény közben hirdetni, amit milliónyian látnak, szemben az olyannal, amit csak húszezer mókus. De ez nem normális világ, mint az tudvalévő. Ha ugyanis egy TV-csatorna akkor is megkapja a pénzt, ha a rosseb se hirdet náluk, mert senki sem nézi az adásokat, akkor ne csodálkozzunk, ha ez a csatorna nem törekszik megegyezésre.

Hogy így kicsesznek a férfinépekkel, annak az oka és indoka nem ismeretes. Feltehetnők, hogy így próbálják a nemzeti fodball felé terelni a figyelmet a ló nincs, szamár is jó alapon, ez azonban nem valószínű. Sokkal inkább, hogy a NER eszenciája böffent elő, a mindent bekebelezés, hogy az övé legyen, aztán a többi meg le van szarva. Ez lehet, csak ez öngól. Pár százezer emberrel kicsesztek megint, s ha most emiatt nem mennek az utcára (nem mennek), négy év múlva akkor is rájuk szavaznak.

Ez a titok, a NER vajákossága, hogy egyenként kúrnak ki mindenkivel, szinte már nincs olyan réteg, amelybe bele ne gyalogoltak volna, s ha összeadjuk a csalódott egyeseket, az jön ki, hogy tömegben meg imádják ezt az egészet. Ez pedig vagy ördöngősség, vagy pedig csalás. Más megfejtés nincsen, és ebbe legalább annyira bele lehet őrülni, mint a Barca meccsek hiányába. És mégis hiába mondja az ember, hogy Orbán anyukája illetlen módban, minden marad a régiben. Sőt, egyre szarabb.

Ott állsz az út szélén

Koldustól nem lopunk. Állítólag szerepel ilyesmi a zsiványok becsületkódexében.

Ez az első tétel.

Magyarország kormánya, annak első embere, Orbán Viktor, illetve a kabinet csatolmányai, a minisztériumok, továbbá a csápok, a közigazgatás és annak dolgozói előre kitervelten és tevőleges részvétellel éhhalálra ítélik az ország lakosságának egy részét, és ezt végre is fogják hajtani. Minden bizonnyal szenvtelenül és a legjobb tudásuk szerint.

Ez a második tétel.

A munkalapú társadalomban nincsen helye a henyélésnek, még, ha önhibáján kívül dologtalan is az ember. Aki nem dolgozik, ne is egyék, sőt, forduljon fel mihamarabb, lehetőleg máma még. Ezt a bájos filozófiát vallja a kormányzó erő, amely fasiszta csürhe tovább akarja szigorítani a szociális segély feltételeit. Jövőre az a család, aki közmunkással dicskedhetik a soraiban, ilyképp érthető okból, akárha Dagobert bácsi, háton úszik az aranyban, minden bizonnyal a kukából szerzi be a vacsorát.

A szociális segély odaítélésekor ugyanis a jövő évtől a közmunkásként szerzett bér összegét számolják bele a háztartás egy fogyasztási egységre eső jövedelmébe. Eddig az FHT (foglalkozást helyettesítő támogatás) 22.800 forintját vették figyelembe, ez alapján dőlt el, hogy valaki jogosult-e a támogatásra vagy sem, biztosított-e a megélhetése vagy sem. Így viszont – ha az eddigi számítás helyett a nyolc órás közmunkás bér jelenlegi nettó 54.217 forintját vagy pedig a szakképzett közmunkások nettó 77.968 forintját veszik figyelembe – akkor alig marad olyan család, ahol a nem dolgozó felnőtt jogosult lesz a segélyre.

A szociális törvény értelmében a megélhetés akkor nem biztosított, ha a családnak az egy „fogyasztási egységre” jutó havi jövedelme nem haladja meg a 28.500 forintos nyugdíjminimum kilencven százalékát, vagyis a 25 650 forintot. A kiszámításnál az első nagykorú családtag 1 egésznek számít, de társa már csak 0,9, az első és második gyermek 0,8, minden további gyermek 0,7 egység. Egy négytagú család a szociális ellátás kiszámításánál például már csak 3,5 fogyasztási egységnek számít, és 89.775 forint alatt kell maradnia a bevételeiknek, hogy megkaphassák a szociális segélyt.

Hogy összefoglaljuk: ha papa, mama, gyerekek (2), csupa szív szeretet összesen, négyen kilencvenezer (90.000) forint havi bevétellel rendelkeznek, az már elég a NER szerint. Hol van már a havi negyvennyolcezerből meg lehet élni, már az is édes álom, rózsaszínű lányszoba és a gyönyörök kertje. Mindenesetre ez a tervezet nem nyilvános. Sőt, annyira titkos volt, mint az Endlösung, csak valami hülye véletlenül közzé tette, akinek nem lennénk a helyében, de ez legyen az ő baja.

Ez a harmadik tétel.

Lehetne ezt ragozni még ide meg oda, csak fölösleges. Emlékezhetünk, a NER népe milyen vicces kedvében volt, amikor fényességes padisahunk – a mai állapotához mérve még kamaszlánykorában – kijelentette, hogy “Senkit nem hagyunk az út szélén”. Jöttek itt a mókák, hogy nem ott hagyja, hanem belelöki, belerúgja az árokba a delikvenst, és ehhöz képest is tovább léptünk. A megoldás egyszerűsödött, ami szerint nem belelöki abba a nyüves árokba a panelprolit, hanem belelövi, belegéppuskázza zokszó, gondolkodás és szégyen nélkül. Csak előtte leveteti vele a cipőjét.

Ott állunk az út szélén feleim, és várjuk a halált.

És ez a végső tétel.