rezeda – Oldal 211

És játszunk tovább

Legyen úgy, mintha. Ezzel a gondolattal játszott el a Fidesz-ből sarjadzó, de abból kiszakadni értelemszerűen képtelen ÁSZ, amelynek efféle létezése maga az abszurd, a törvénytelenség eleven bizonyítéka. Aztán mégis a törvényesség őre volna, röhej és zokogás. Innentől be kéne fejezni a felőle való gondolkodást, mert az ember nem Beckett vagy Ionesco, bár igény lenne rá. A valóság követelné az abszurd látást, mégis próbáljunk meg a realitás szemszögéből vizsgálódni. Nehéz lesz.

Ez az ÁSZ ez mostanában arra van, ha az ellenzéki pártok már nagyon elkanászodnak, ha túlzóan kinyílik a csipájuk, akkor egy kicsit megszorongassa őket, s ha olyan óhaj érkezik felsőbb helyről, lehetetlenítse is el működésüket teljesen arra hivatkozva, hogy túl olcsón béreltek irodát, vagy lekonyul a fülük. A színjáték azonban nem lenne komplett, ezért bejelentették azt is, hogy most a Fidesz meg az álkeresztények háza táján is vizsgálódnak, amitől az egész csürhe álmatlanul forgolódik biztosan.

Egy pártállamban bimbózó állampárt működését a tőle függő szervezet ellenőrzi, előadva itt nekünk a nagy hazugságot, és ámítva a világot, hogy a diktatúra az demokrácia, és mindenki bájosan mosolyog. Mindenki tudja, hogy ótvaros színjáték az egész, és mégis a nevét és az arcát adja hozzá, mindkét oldalról. Az előző diktátor legalább kimondta, hogy a krumplileves legyen krumplileves, kimondta magáról, hogy kommunista. Legalább egyenes volt, de ez a mostani még önmaga definíciójával sincsen tisztában, hogy milyen ing is van rajta épp.

Egyébként most két kimenetel van a tarsolyban, amit majd az ÁSZ itt előad nekünk vérkomolyan. Vagy minden rendben lévőnek mutatkozik a narancsosoknál, vagy, ha a gazda kicsit cifrázni akarja az előadást, akkor találnak valami apró vétket, amit majd két pofára harsognak, hogy na, ugye. Olyan lesz ez, mint az Orbán óvodás ámokfutása miatt kiszabott bírság. Megfényezzük a szart, hogy boldog legyen a proli. Meg elégedett. Már, ha foglalkozna ilyennel a zsák krumpliján kívül, de nem. Ezért is virul a gonoszság.

A kampányköltéseket vizsgálja egyébként most a nagyhatalmú ÁSZ, ami megint maga az anakronizmus, hiszen Orbán Viktor, a Párt és az egész nyüves államgépezet permanens kampányüzemmódban van. A kampány a lételemük és kormányzásuk lényege, egyszerűen máshoz nem értenek, és ennek is csak a mocskos fajtájához, de ez most épp lényegtelen. Másrészt pedig, amikor a közpénz, a magánvagyon és a pártkassza egyáltalán nem különíthető el, akkor milyen vizsgálatról is beszélünk vajon? Kinek a pénztárcájában turkálnak akkor?

Továbbá, ha már kampány és közpénz, akkor, ha hű lenne önmagához ez az ÁSZ, akkor egy füst alatt vizsgálhatná a médiaholding mint nagyra nőtt Fidesz-es kampánygépezet működését, a köztévét és közrádiót, a plakátokat és konzultációkat vezénylő minisztériumokat, voltaképp az államháztartást, amely kampánypénztárként zakatol. Tehát ne nézzük hülyének egymást, vagy, ha igen, akkor engedtessék meg az állampárttal ellenérdekelt félnek, hogy az álvalóság pofájába röhögjön. Már, ha akar, persze.

Most majd a szintén vizsgálat alá vontak – a Demokratikus Koalíció, a Jobbik Magyarországért Mozgalom, a Lehet Más a Politika, a Magyar Kétfarkú Kutya Párt, a Magyar Szocialista Párt és a Magyarországi Németek Országos Önkormányzata – fogják a kis számláikat, és az ítélőszék elé járulnak, miszerint mit parancsolsz, édes gazdám. Hogy értsük ennek a fonákságát, itt az történik, hogy törvényesnek álcázott törvénytelenül vizsgálódnak azok, akik még a saját törvényeiket sem tartják be. És ehhez asszisztál az ország.

A szakszervezetek betartják a sztrájk törvényes-törvénytelen útját, a tüntetők békésen hazamennek, a pártok pedig bambán a bitó alá járulnak. S mindeközben az a látszat, mintha itt akármi is a demokrácia játékszabályainak megfelelően működne, holott nem. Ezt is mindenki tudja, mégis még ragaszkodnak a formaságokhoz, a játék folyik tovább alávalóan, az ország és annak népe pedig mosolyogva és harsonaszóra pusztul el, de legalább törvényesen. Látni kellene egyébként, hogy a Fidesz és nyúlványai fizikailag szeretnék eltüntetni, aki nincs velük, és ehhez azok asszisztálnak leginkább, akiknek a nyakán a kés. Itt tartunk zuhanásunkban.

Buszon

A népek idegzete mintha cafatokban lifegne mostanság. Úgy általában mindenki meghülyült, ami bájosan egészíti ki a született taplóságot, s mindettől Neria olyan képet mutat, mint valami elszabadult zárt osztály. Nem biztos, hogy az elhúzódó tél, a D vitamin kóros hiánya vagy a szürke napok okozzák a járványt, hiszen Alaszkában és Szibériában sem belezik ki egymást az emberek január vége felé, hanem inkább csudálják az Aurora Borealist. És az északi norvégok sem ontják egymás vérét, hanem inkább pénzt küldenek a magyar civileknek.

A magyar civilek azonban köszönik, inkább társaik torkát rágcsálják, miközben Orbán meg lenyúlja a norvégok pénzét. Olyan kerek, egész világ lett itt körülöttünk az elmúlt években, úgy babtisilag eláradt a gonoszság. A héten, amit magunk mögé tuszmákoltunk az időben, három elmekórtani eset is történt kies hazánkban. Mindahány buszon abszolválódott, és mindháromtól ordított is a net érzékeny lelkű népe, hogy mára el is feledje, haladjon is tovább. Hiszen mindenki élete annyi mocsokkal terhes, hogy az ilyesmi úgy hull le róla, mint ruha másról a boldog szerelemben.

Ezt csak, hogy dicsekedjek versbéli ismereteimmel, ezen túl pedig mintegy intertextuálisan hódoljak a modernizmus előtt, miközben pofán vernek és leesik a fülem. Ezzel az érzékeny átvezetéssel térnék át mondandóm lényegére, amely a bambaság oder bunkóság dicsérete, vizsgálva a jelenség társadalmi beágyazottságát és annak okait valamint indokait, kiegészítve időjárás-jelentéssel, a vár menüjével meg az anyukám térde kalácsával is. Mindebből kitetszik, hogy szakdolgozat lesz ebből, ha el nem cseszem, következésképp megnyílik előttem az ‘álamelnöki hivatás és a Sándor-palota ormótlan kapuja.

Itt, minálunk, a túlfejlett nyugati végeken is úgy terem a tapló, mint másutt, és buszsofőr alakját ölti olykor. Így lehetett, hogy egy nyolcvan éves nénit nem engedett leszállni az üléséhöz közel eső ajtón – mer’ nem -, s amíg ő szerencsétlen a hátul lévő lejárat felé csoszogott, a tapló pedig nyomta a busz csöngőjét, hogy így tanítsa móresre a renitens utast, aki mindenféle szabadságokat képzel magának. Hogy csak leszállogat, ahol akar meg jól esik. Az ilyesmi liberális elfajzás, és a részeges bölcsészek világnézetével klappol, akik mind azt hiszik, hogy azt csinálnak, amit csak akarnak, és nem azt, amit az állam előír és megenged nagy kegyesen, hogy például levegőt venni azért szabad.

Ugyanígy, kies hazánk más végein például egy tizenkét éves gyereket, aki a jégen elesett, s ettől illetlenül sáros és véres lett, nem engedett felszállni a buszra egy más vidékről származó sofőrszerű gomba. Ott hagyta őt a kemény mínuszokban karakánul, ha már az apja nem nevelte meg nadrágszíjjal, míg például Orbán Viktor Mihályt pedig meg igen, és olyan is lett tőle mindannyiunk legteljesebb gyönyörűségére. Egy harmadik safjőr pedig munkásruhában nem engedett felszállni egy potenciális utast, mert a Gundel tányérsapkás, portás-kidobóemberének hitte magát az égben hordott orrával.

Más cukiságok is történnek a buszokon. Olykor meg akarják ruházni az embert, mert csálén áll a füle, karamelles a bőre színe vagy éppen kendőt visel, ami mindig gyanús minálunk. Minden egyes busz egy kicsinyke Magyarország, ilyen fasisztoid beütésekkel, vagy épp emberszerű lényekkel, és itt jutunk el ahhoz a ponthoz, amikor fel kell tennünk a kérdést, hogy Orbán-e a hibás, és, hogy ezért ő bekaphatja-e. Mindenképp. Erre kell jutnunk, ha belegondolunk, annak ellenére, hogy nem ő az összes sofőr és viszkető kezű, erős utas, viszont, hogy ezeknek ilyen lett a lelke, abban áldatlan tevékenysége szügyig benne van.

Mert guanóként üli meg a népek lelkét az évek óta fröcsögő gyűlölet, a hazugságok áradata, a nyomor és lakhatás gondja, az atomjaira hulló oktatás, s az, ha fáj az ember bütyke, fél év múlva enyhítheti a kínját valami orvos, és még számtalan dolog, ami megeszi a lelket és a testet. De legfőképp ez a létért való taposás, ami elvadítja a népeket, és mindenhová leszivárog. Leginkább ezt az “Így jártam anyátokkal” Barnie-jának ordításlánc elméletével lehet érzékeltetni. Eszerint Marshall főnöke leordítja Marshall fejét, ő emiatt Lilly (a neje) fejét, Lilly óvónőként a gyerekét, a gyerek az anyjáét, az anya a férjét, aki épp Marshall főnöke, és így ér körbe a gyalázat.

A legfőbb helyről származó gonosz így hullámzik az országban, csak az utolsó láncszem hiányzik, hogy valaki egyetlenünket hajtsa el az anyjába. Ilyeneket jelez nekünk, ha egy nyolcvan éves nénit nem engednek leszállni az első ajtón, ilyenektől lesz pokol az ember élete, holott én már attól is órákra ellágyulok, ha a parizert szeletelő boltos rám mosolyog. Azt hiszik, megteszi? Francokat. S ha mindehhez a nap minden percében, hajnali négytől este tízig ömlik az ember képibe Neria minden fekáliája, akkor egyrészt nem is csodálkozik annyira a buszsofőrökön, másrészt pedig elalvás előtt hanyatt fekve legszívesebben elordítaná magát Mel Gibsonba ojtott William Wallace-ként, hogy ‘szabaccság.

Bár akkor sem lenne jobb.

Pavor nocturnus

Ott ült a beteg az orvos előtt, gyűrött, foszöld ingben, trottyos gatyában és borostásan. Szemei vérben úsztak, ömlött róla az izzadság, szünet nélkül nyalogatta az ajkait, a fejét pedig furcsán, megdöntve tartotta, mintha éppen most kapott volna egy hatalmas pofont. Az orvos pedig jóságos atyaként, az aranykeretes szemüvegével duruzsolva beszélt hozzá, mégis határozottan. Forgatta a kezében a Rorschach-teszt papírjait, ezt mondva a betegnek, egyesével az orra elé tartva a pacákat.

– Mondja el, mit lát! – és odadugta az első papírt.
– Soros. – mondta a beteg, az orvos pedig hümmögött, majd elővette a második papírt, és a betegnek mutatta azt is.
– Soros. – mondta a szenvedő megint, és jött a harmadik, a negyedik, majd mind a többi egészen tízig, és a beteg mindre csak azt felelte, mint az elsőre is, hogy Soros, hogy ő azt látja csakis. Az orvos hümmögött, sokat sejtetően tologatta a szemüvegét, de nem adta fel.
– Most mondok magának fogalmakat, tárgyakat, egyből vágja rá, ami eszébe jut róluk. – magyarázott jóságosan a pápaszemes.
– Alma.
– Soros. – mondta a beteg rendíthetetlenül.
– Körte.
– Soros.
– Szerelem.
– Soros.
– Barátság.
– Soros. – itt már fölsóhajtott az orvos, de nem adta fel.
– Repülő.
– Soros.
– Dobókocka.
– Soros.
– Ellenség.
– Soros. – visított fel a beteg, mert míg eddig szenvtelenül és monotonon bökte ki mindenre, hogy Soros, most izgatottan fészkalódott, nyüszögött is, és csak még jobban verte a víz.

Az orvosnak ennyi ebből elég volt, nyugtatgatta, csitítgatta a beteget, vizet adott neki, és megkérte, feküdjön le az ágyra, lazuljon el, csukja be a szemét és csak mondja, ami épp az eszébe jut. Tán kezdje a gyerekkorával. A beteg pedig előbb szaggatottan, majd egyre határozottabban mondta csukott szemmel, az orvos pedig bekapcsolta a magnót, és figyelt.

– Focizunk a haverokkal, mindig focizunk, összevissza pattog a labda, süt a nap, bőgnek a tehenek, nem tudom lekezelni a labdát, a többiek kiröhögnek, anyám szól az ajtóból, kisfiam, menj el boltba, te vagy a soros, viszem a tejet, kilötyög, apám veszi a szíját, suhogtatja, a térdére fektet, sírok, miért, azt mondja, te vagy a soros, üt, fáj. Karácsony van hó hull, nem tudunk focizni, díszítjük a fát, nem ég az égő, nézegetem, mért nem, apám azt mondja, mert soros, megint veszi a szíját, hogy én vagyok a soros, a testvérem a sarokban röhög. Kisvasutat szerettem volna, de hintalovat kaptam, sírok, zokogok, kisvasút, kisvasút, vasút. Visz a vonat, katona vagyok, a tizedes áll fölöttem, sikálom a budit, a tizedes röhög, csak csillogjon, mert holnap is maga lesz a soros, inkább köpök, hogy ne legyek én a soros. Egyetem, iszunk, mindig iszunk, vége van, jogász lettem, mit csináljak, mondják, hogy van valami Soros, ösztöndíjat ad, fizetést, jön a csekk mindig, rajta, hogy Soros. Beszélek, emberek előtt beszélek, sok ember előtt, mondom, hogy Soros, kék plakátok vannak mindenütt, rajtuk, hogy Soros, rádióban beszélek, mondom, hogy Soros. Jönnek az emberek, mind Soros, sorban jön a sok Soros, jajj.

A beteg ekkor felsírt, hüppögött, folyt a taknya, és csak annyit bírt már mondani: Soros, Soros. Az orvos csitítgatta a hánykolódót, ráfújt, mint a bömbölő csecsemőre, amitől az elhaló hangon még egyszer elsóhajtotta, Soros, és szuszogva elaludt.

Olyan is volt, mint egy dagadt csecsemő, folydogált a nyál a szája sarkából, szuszogott, emelkedett és süllyedt a hatalmas gyomra, és az orvos azon tűnődgetett, hogy mit is csináljon ő ezzel, mert ilyet nem látott még hosszú praxisában. A monománia, a kényszeresség, a beszűkült tudat és a narcisztikus paranoia ilyen sajátos elegyét, és azon tűnődött, hogy ilyenre gyógymód egyelőre nincs. Ekkor ütött be a baj.

Olyan volt, mint a pavor nocturnus, az éjszakai felriadás a gyerekeknél. A beteg felült, nyitva volt a szeme, de látszott, hogy nincs ott, és olyan éles és magas hangon, hogy egy pohár is eltörött, elnyújtottan visította, hogy Soros. Levegőt sem látszott venni, csak egy csíkban jött ki a szájából a Soros.

Az orvos tehetetlen volt, az éktelen hangzavarra betódultak az ápolók, és ők is csak tátott szájjal figyeltek, mert ilyet ők sem láttak még. Várták, mi legyen, közben a beteg pedig visított: Soros.

– Vigyék – rendelkezett az orvos – jeges fürdő, fél köbcenti seduxen, aztán gumiszoba és kényszerzubbony. Az ápolók pedig engedelmesen összecsomagolták a visítót, majd hónuk alá vágták.

És most viszik.

Pavor nocturnus

És most viszik.

Hitvita és sátántangó

Buzgón ácsoljuk a kereszténydemokráciát, akárha Lenin apánk a kommunizmust. Legalább annyi empátiával, hasonló szellemi munícióval és olyan erkölcsiséggel is, sőt, a végcél is azonos: a nagybüdös nihil masnival a copfjában. Új ez a katyvasz, ez a kereszténydemokrácia még az atyáinak is, így halovány fingjuk sincsen róla, ez mit is jelentene. Kapták a fogalmat ilyen eldobhatós pelenkaként a kedves vezetőtől, rázzák, mint a rumbatököt, s ettől olykor belecsusszannak a skizofrénia rejtelmes mélységeibe. De mit is várhatna az ember, csak rá kell nézni Semjén elvtársra, és megcsömöllünk, mint Pelikán gátőr kölkei a töpörtyűtől.

És most, hogy tudjuk már, hol is élünk, nézzünk valami vidám témát. S lám, imhol egy zarándokvonat, amitől most állva pisál kereszténydemokráciánk színe-java, de leginkább a miniszteriális zenebohócok. Megy majd ez a vonat, zakatol Csíksomlyóra. És zakatolnak majd rajta az emberek, rántott húst rágcsálnak zöldpaprikával, gyulai kolbászt paradicsommal, Borsodival öblítik le, és mosolyognak mind az emberek majd, hogy céljukhoz érvén lássák és hallják a szentatyát, aki ott misézik majd a katlanban, színpadon, mint valami rocksztár. Madonna vagy Marilyn Manson, és ájuldoznak a zöldpaprikások, hogy föl kell mosdatni őket. Majd.

Viszont baj van, antagóniák feszülnek, de kurva sok. Álmok és valóság, zarándokok és igazhitűek, miniszteriális zenebohócok meg fogatlan panelprolik közt, hogy szívünk szerint megfognánk Orbán elvtárs redves fülét, odarángatnánk a valóság elibe, és ráförmednénk, nézd csak, barom, mit is csináltál. Merthogy, amint az egyik fidesztajaparaszt közzé tette az örömhírt, hogy Ferenc fog misézni ott a Csíksomlyóban, a nyájból azok, akiknél már hatott a lobotómia, okádni kezdtek, hogy a pápa sorosista libsimajom, sátánfattya ördögfióka, sőt, egyenesen maga a patás Belzebub, mert hallgattak Bayerre, és az ő lelkületével nézik a kajla világot. Így hasonlik meg a jómunkásember az ő lelkében.

Hitvita van itt, hogy a szentatya akkor mi a rosseb, ellenforradalmár vagy Isten helytartója, részeges bölcsész vagy áldott életű biztonsági őr, és erről egyáltalán nincs konszenzus Neriában. És a kereszténydemokrácia hullámveréseiben nem áll a hívek elé egy Semjén utat mutatni, meg sem szólal magunk közt szólván, mert legfőbb gondja a szarvasok légi utaztatása és nem pedig a lélek üdve, sőt, csokik sunyiban fölzabálása inkább asztali áldás nélkül. Agytörzsi késztetésű organizmus ő, és még szerencse is magunk közt szólván. Mert képzeljük magunk elé kis kalpagban, akárha Dévai Bíró Mátyás, amint a dogmatika rejtelmeiről elmélkedik, és azonmód megy el az ember kedve az élettől is, nemhogy a haláltól. Minthogy nehéz dolgok ezek.

Mert például ilyesmi tényállási fennforgások után mi a helyzet ezzel a dicsőített zarándokvonattal, és annak paprikát rágcsáló utasaival. Hogy akkor mi is van, hová zötyögnek ők a végtelenben összefutó síneken. Hogy ürdüngöt iramodnak rajongani, vagy az Istent. Hogy akkor most őket ezek a lobotómiások mint sátánimádókat leráncigálják a zarándoki vonatról és máglyára vetik is őket megmenteni a tékozló lelküket, vagy mi van itt? Szar ügy, mosolygok én a hitetlen vagy más hitű könnyedségével mégis aggodalmasan. Mert látom, mit tett ez az élet és ez az Orbán, hogy a kóválygó lelkek keresik az Atyát, a Fiút és a Szentlélek titkait, aztán mit találnak a csomagban meg a pakkban? Orbánt csakis. És akkor így összezavarodik a világ, és akkor azt mutatja csak, hogy megérett a pusztulásra, de nagyon.

Festmények és más bajok

Most legfrissebben és elsőként Hoppál elvtárs dicsekedett el, mint valami pattanásos kamasz, odaokádva a Facebookra, hogy szíves megőrzésre a Janus Pannonius Múzeum nála helyezett el képeket, festményeket az ő irodájában, mert jobb helyet egyáltalán nem talált nekik ezen a sártekén. Így megy ez. Még régebben, mint felidézhetjük, Habony volt anyósánál tárolt a Szépművészeti pár mázolmányt, hogy ott rágják meg az egerek és ne nála.

Végül meg, kalapként a fejünkre, valamint bokrétaként Orbán seggébe harmincnégy kép és négy szobor landolt megőrzésre szintén a Szépművészetiből a kedves vezető új irodájában, mert olyan csupaszok voltak a fehérre festett falak, még a freskók sem ütöttek át rajtuk, oly jól takarnak ezek a modern festékek. Csak egy réteg, és huss, volt freskó, nincs freskó, és ott marad a helyükön a hiány, amit orvosolni kell, és orvosolnak is. Viszont ez a művészettörténészi véna ez nem új a fiúknál.

Amikor merengtem azon, hogy emléket kellene állítani írásban ennek a takonynak is, akkor jutott eszembe, hogy régebben én már leskicceltem néhány gondolatot ilyen festményes dolgokról. És nini, már négy éve, egészen pontosan 2015. február 19-én merültem el a NER világába rajzszakkörileg. Kiindulásnak, mintegy origónak ideteszem, csak azt nem tudom, az ember a saját szövegét idézőjelbe rakja-e, megtisztelve az akkori önmagát érdemtelenül, mindegy. Nem teszem, viszont A Buonarrotti-kód az így szólt akkor:

Most már eltelt az öt szűk esztendő. Új földesuraink berendezkedtek és szuszmákolnak a frissen szerzett birtokon, nézegetik a ládafiát. Mindenki elvonult a maga gumivillájába, ahol éppen amőbaként szaporodnak a szobák, mint Rogán Vitéz Antal mesebeli otthonkája teszi ezt új és még újabb meglepetéseket szerezve édes gazdájának. Vagy olyan lakásban él, amelyről azt sem tudja, hogy van, mint Kósa Lézerblokkoló Lajos.

Esetleg a család dob össze egy fedett sportlétesítmény méretű – ez a stadion új neve az EMMI útmutatásai alapján, ne röhögj – bodegára, mint Szijjártó Borzoska Péter&Co. Vagy épp már a stadion (pardon, fedett sportlétesítmény) is megvan a budi sarkában szigorúan nem közpénzből, a’la Orbán Első Viktor. Legyen elég most ennyi a klánból, de vannak még dögivel, mint Burgban a hercegkisasszonyok, ez meg: a’la Svejk, a derék katona.

A családi ezüst imhol megvan, ezt az éppen nem meglepő felfedezést tehetik kéretlen hőseink, amint a tulipános ládát bontogatják, és hirtelen rádöbbennek, hogy félig már a klubban vannak, mégis idegenül téblábolnak a futószőnyegen. Ezt a kínos létállapotot érzik meg a janicsárok, akik arra gondolnak, hogy a szalon fényét emelni kőne valamivel, s a csillogást néhány képpel vizionálják gyarapítani. Nos, ez az a pillanat, amikor az új magyar Michelangelók kora eljő, mint a Jeges.

Ömlenek a műalkotások nagyjainkról nagyjainknak, ebben a tehetség sújtotta országban minden bokorban egy festő lapul, és ezek gázszerelőkkel paroláznak. Most hirtelen úgy kapjuk föl a fejünket, mintha mindez újság volna, pedig egy lófaszt mama. Udvari pingászok az idők kezdete óta vannak, a Borgiákról is annyi kép leledzik, mint a szemét, de azt legalább ők maguk rendelték a saját örökéletűségüket alapozandó, itt minálunk azonban a pincsik nyalogatják kenyéradójuk kezét. Mit parancsolsz édes gazdám, egy képet tán.

Így megy ez. Ketten is merészet gondoltak a pincsik közül épp. Az alanyi költő, L. Simon László, a kamera elől menekülő táltos, Lézerblokkoló honfitársunkat örvendeztette meg saját képmásával „régi barátság csak megér ennyit“ címszóval. Meg hogy ezt megteheti, kerül az ő tulipánosában hatszázezer ropogós pénz nemeset cselekedni. És került. És cselekedett. Lázár pedig szegényebb lett egy képpel.

Tállai András Pincsi, a mezőkövesdi láblabdázók elnöke is igen hálás volt a vezérürünek. A góré még a Párt itteni frakcióülése után nézte meg a kies tartományt, amelyben a fedett sportlétesítményt – láss csodát – néhány százmillió nem közpénzből újítottak fel mindannyiunk örömére és gyönyörűségére. Ez a gesztus csak megér egy föstményt, gondolta a civilben szintúgy államtitkár Tállai, és legott mázoltatott egyet. Ez a mű Puskás Fröcsit és magát a nagy illiberális filozófust ábrázolja, amint közösen mosolyognak a világ ostobaságán.

Föstetnek ezek ezerrel. A sort még a nemzet bohóca, a cseresznye, ex, meg portőr Torgyándoktor kezdte, aki az orbántorgyánpolgárkormány felemelő idejében az egész bagázst vettette vászonra szárnyakkal verdeső angyaloktól kísérve, amely konyhai falvédő nívójú alkotást azóta sem fizette ki senkise. Ott rohadozik valahol elfeledve. Kerényi Imre a művészetek másik nagy pártolója, ő egyenesen az alaptörvény dicséretét álmodtatta olajba szintén mindenki nagy és közös örömére. Azóta is tombol a rajzszakkör.

Tereskova művésznő legalább bevallotta, hogy pénzért lett kurva, amikor Orbánokat alkotott minden mennyiségben. Tettére mentség még, hogy szavai szerint szerelembe esett, és imádta a kisstílű kombinátort. Egyre-másra születnek most már legkülönfélébb nagyjainkról a korszakalkotó művek, amelyeket vagy maguk vásárolnak föl, vagy a sameszok veszik meg nekik ajándékképp, a végeredmény ugyanaz. A szalonok falai megtelhetnek a portrékkal, a történelmi idő így teljesíti be önnönmagát. Szegény Michelangelo meg álmatlanul forgolódik végső-végtelen nyughelyén.

Idáig tartott a négy év előtti fogalmazás, és kitetszik belőle, hogy az író erős felindulásban állította elő a szöveget, barokkos, olykor rokokóba hajló cifrázásokkal, viszont dokumentum így is. A NER kialakulásának azt a fázisát örökítette meg, amikor még új volt a birodalom, és annak az avas szagú parasztudvarból kiemelkedett lakói épp ácsolták, építették saját nagyságuk emlékművét a fiatalság hebehurgyaságával. Festették, szoborolták önmagukat, gazdájukat, meg az egész nyüves világot.

Mára ez a buzgalom alábbhagyott, illetve átalakult. A ganyé még a gumicsizmán van ugyan, a hatalom viszont sokkal monolitabb, ideje van tehát a birtokba vevésnek. Hogy nem készíttetek kétes értékű képeket, szobrokat, mert a rendelésre csak huszadrangú giccsek, óénédesanyám jelzővel illethető alkotások születnek, mert erre telik a nemzeti művészektől. Jobb a biztos, kitaposott út, elvenni a másét, a jó Adolf is így váltotta ki sk. bécsi tájképeit, mint emlékezhetünk.

Hanem ami ebből kijön, az az, amikor Orbán Viktor Mihály az élinél markolva a kést szeleteli a Gundel-kaját, amikor trottyos gatyában, zsebre dugott kézzel forog a történelemben. Mutatva, hogy ugyan beengedték a klubba, de egyáltalán nem odavaló, mert a gyerekszobát nem lehet pótolni, igaz, ő nem is akarja. Ezek – képek, szobrok ide vagy oda – nem tárgyai és nem alanyai semmiféle kultúrának, fölkapaszkodott tahók szegények, s mint ilyenek nem félni, hanem röhögni valók.

Sem Orbán, sem az einstandolt műalkotások nem valók a várba, más képek Hoppál irodájába vagy Habony anyósához. Viszont ez – mondhatni – természetes velejárója a korai feudalizmus kialakulásának, amikor az új földesurak téblábolnak friss hatalmuk közepén, és hülyén néznek ki. Mint a gyárigazgatóvá avanzsált esztergályos Rákosinál. Ő sem tanult bele, ezek sem fognak, az is gajra ment, ez is arra fog. Sokan beledöglenek, de a történelem már csak ilyen. Többnyire halálos.

Igények

A momentumos lázadók összepingálták a flasztert az Igazságügyi Palota előtt, felfestették, hogy az ügyészségnek mivel kellene foglalkozni, amivel nem foglalkozik. Tele is lett a placc, alig is fért ki a rengetegség, és ezeket az óhajokat aztán szorgalmasan elkezdték lesikálni sárga mellényes emberek, mint a vonatozó Orbán-festményeket is rendre, miközben az ügyészség politikai nyomásgyakorlásról sivalkodott. De kit érdekel a nyomoruk, ugye.

Engemet például sokkal jobban izgat, hogy mostanában csak így lehet kommunikálni a hatalommal. A földre írni a bűneit, kipingálni az aszfaltját, lesből támadva buszvárót építeni, tévészékházban földre feküdni, fölírni neki az égre, hogy O1G. Nincs ezzel nagy baj, az állatok is leleményesek ilyen téren, a méhek táncikálnak és a seggüket rázzák, vagy például egyes poloskák a fejükkel dobolnak, vagy az ugrópók egész testében vibrál, így beszélget.

Viszont egy emberi társadalomban, ha extrém formákat kell választani, ha el akarunk mondani valamit, ott baj szokott lenni. Az van minálunk is, de ezzel semmi újat nem mondtam a nagyérdeműnek. Ezt, hogy ki hallgat meg kit és hogyan, már nem is érdemes ragozni. Orbán miniszterügynök elvtárs például senkit, csak a saját hangjait, amelyek a fejében motoszkálnak, de már erre is van gyógyszer, kemikália vagy jóféle magánzárka.

De, hogy a földre írták a momentumos forradalmárok az igényeiket, mondhatni vágyaikat, ez már messzebbre ható képzeteket keltett bennem, és az idők mélyin eljutottam így Sziddhartha hercegig is, közismertebb nevén Buddha bácsihoz, aki okos volt, nagyon. Nem ért fel egy Németh Szilárdhoz, ó, nem, mégis tanít valamit az embernek, ha nem is a velős pacal receptjét, de már majdnem olyat bizonyos igényekről és vágyakról.

Azt mondja nekünk a herceg, hogy a földi élet szenvedés, mégpedig azért, mert tele van vágyakkal, amelyek, ha kielégülnek, máris fakad a következő, ami után lohol az ember, és így a végtelenségig. Másképp: a szenvedés a vágyakozásból, az élvhajhászásból, az alkotásvágyból és a hatalomvágyból fakad, meg kell szüntetni az olthatatlan szomjúságot és vágyakozást, le kell mondani a földi hiábavalóságról – ez az út vezet a szenvedés megszüntetéséhez.

Buddhának elég volt egy marék rizs, J. A. is beérte annyival, hogy ehessen, ihasson, ölelhessen, alhasson, nem mindenki szent azonban. Én sem, Józsi bácsi sem, a momentumosok sem, az ügyészség meg pláne. Tele van az ember Buddha által elvetendő, ámde a porbafingó egyed számára mégis nélkülözhetetlen vágyakkal, igényekkel, és egy ezek közül a szabadság, egészen tágan, bűnös liberális módján értelmezve.

Ebbe az is beletartozik, hogy elvárja, vágya és igénye van rá, hogy az állam, ha már muszáj működnie, akkor a sokaság érdekében és javára működjön, s ha ennek az ellenkezőjét tapasztalja, akkor fészkalódik, tüntet, föstöget, sztrájkol, végső esetben kitekeri az államot szimbolizáló ember nyakát. Mi ennek a hullámvasútnak az elején járunk, de lesz ez még rosszabb, ha nem vigyázunk, és főleg, ha a hatalom nem vigyáz.

Mert olyanokkal, amit a momentumosok pörformanszára válaszoltak, hogy aszongya: “az ügyészség érvényesíti az állam büntetőjogi igényeit”, az ilyenekkel nagy bajok lesznek. Mert ugyan értem én, hogy jogász-kacifántosul vagy alaptörvény-ganajul ez így korrektül hangzik, mégis az a sejtésem – elég erősen -, hogy kies hazánk jelenlegi elvetemült állapotában az államnak datált büntetőjogi igények kizárólag Orbán Viktor vágyait jelentik, lásd: Czeglédy.

És még lehetne sorolni, ki mindenkire uszulnak rá, míg most például a képviselőverő biztonsági őrökre meg nem. Ebből is kitetszik, hogy az állam igényei egyáltalán nem esnek egybe az állampolgárok igényeivel, és az álmoskönyvekben az ilyen együttállást diktatúrának szokták nevezni. Még számos más igényekről és vágyakról is lehetne elmélkedni, témánk szempontjából azonban ma legyen elég ennyi.

Annyit még, hogy aki így éli az életét, mint miniszterügynök elvtárs is, hogy csak a saját hedonista és kapzsi vágyait elégíti ki, nemcsak a kereszténység, hanem a buddhizmus szerint is elveszett ember. Az egyikben pokolra jut, a másikban soha nem éri el a megvilágosodást és a Nirvanát, gondolkodjunk akár a hínajána (kis út, vagy kis szekér), vagy pediglen a mahájána (nagy út, vagy nagy szekér) tanainak megfelelően. Ezekről majd máskor mesélek, tessenek is számon kérni.

Akadályozás

Ültek az ügyészek a kandalló mellett, pipáztak és vörösbort szopogattak, szotyit falatoztak szalonnával meg velős pacallal. Ropogott a tűz jóságosan, az ügyészek nézték a felvételeket, pörgött a film, néha beletekertek, mert unalmas volt, de azért egész jól szórakoztak. Szépen fogyott az étel, ital, és a hó is giccsesen hulldogált odakint. Egy volt a világ és gyönyörű. Az ügyészeknek mindemellett tele volt a töke a hiábavalósággal, hogy ilyen filmet kell nézni órákon át valami jó kis pornó helyett, de a bor, a meleg és a böfögések elviselhetővé tették mégis a dolgot, és ezt látták az ügyészek az ő filmjükön:

– Ez még felugrik, főnök. – kiáltotta a dagadt biztonsági őr szuszogva, ahogy a képviselő nyakán térdelt. Egy másik pedig a képviselő lábfejét csavargatta, mintha azt vizsgálta volna, beleillik-e a menetébe. Ilyen Laokoón-csoportos volt az egész, néha fölbukkant egy-egy fej szenvedve, vagy egy végtag, ahogyan összekavarodtak a küzdelemben, vonaglások és tekergőzések látszottak, nyögések és káromkodások hallatszottak.

Keményen küzdött a képviselő, már majdnem szabadult volna szorult helyzetéből, amikor egy harmadik mahomet a hátára térdelt, és ezzel már nem bírt el, úgy feküdt a három biztonsági őr alatt, mint valami béka, úgy passogott ki a hónuk alól, olyan reménytelenül.

A háttérben eközben másik három őr mint valami rongyot, úgy húzott egy másik képviselőt. A két lába ennek az áldozatnak élettelenül lógott maga alatt, vonszolódott utána, mint a kígyó kifolyt belei, öltönye a nyakába csúszott, kivillant a dereka, akár egy csintalan óvodásnak. Jól meglengették ezt a képviselőt a biztonsági őrök, hintáztatták előre-hátra, majd, amikor megvolt a kellő lendület és erő, kihajították az ajtón, hogy csak úgy placcsant odakint.

Szenvtelen történet volt ez, a túlerő, amint agyontapos mindent. Néha képviselőnők is bevillantak a felvételeken, ezek is harcos szemekkel néztek a kamerába, és ezeket is kitették az utcára a francba. Még csak vak komondoros törődést sem kaptak az izzadó és szuszogó biztonságiaktól, pedig megérdemelték volna. Megzavarták a sziesztát ugyanis, a meccsnézést a biztonsági őri kalickában, és az asszony sült szalonnás szendvicsének élvezetét, megbontották a nyugalmat, ilyenek.

– Nos, kollégák – állította le a felvételt távirányítójával az egyik ügyész, és hörbölt a borából -, nos, kollégák tehát ezek a képviselők feljelentést tettek a látottak miatt, hogy őket erőszak érte volna, ez a panaszuk.

– A kurva anyjukat. – jelentette ki rezignáltan egy másik ügyész, aki szivarozott és alá is támasztotta, meg is indokolta tömör összefoglalóját.

– Azt írják ezek a képviselők, hogy hivatalos ügyben és minőségben jártak ott. Kérdem én, látunk bármilyen hivatalos eseményt? Beszélnek hivatalos emberrel, tárgyalnak komolyan zöld asztal mellett? Látunk-e ilyet? – tette fel a költői kérdést a szivaros, és az egyik lelkes fiatal ügyész válaszolt is rá, holott senki sem kérte.

– Semmi zöld asztal, csak a járólapok. – ezt harsogta a nyeretlen kétéves, a többi ügyész pedig a hülye ez jól ismert nézésével pillantott rá, de a távirányítós föloldotta a feszültséget.

– Igyék, kolléga! – mondta neki – Igyék konyakot. – amire a lelkes fiatal egy slukkra behajított egy decit, hogy a tapasztaltabbak csak néztek, viszi ez még valamire pillantással.

– Mi a tényállás hát, kollégák? – érdeklődött a távirányítós komolyan.

– Egyértelmű. – válaszolt egy másik, akinek szotyolahéj ragadt a szája sarkára – Senki hozzájuk nem nyúlt jogtalanul, sőt, akadályozták a biztonsági őrök munkáját, tettlegesen ellenálltak a kihajításnak, holott önszántukból kellett volna kiugraniuk az ablakon.

– És még, és még – kotyogott közbe a fiatal, akinek hamarabb szállt a fejébe a konyak, mint illett volna – és még pisálni is kikérezkedtek, mint az állatok. – ezt tette hozzá és csuklott egyet, a többi ügyészek pedig furcsán néztek rá, de hagyták a fenébe.

– Utasítsuk el tehát, kollégák a képviselők feljelentését, mint alaptalan vádaskodást? – kérdezte a távirányítós.

– Csakis, csakis. – felelték kórusban, és a kandallóban a tűz helyeslőn ráropogott.

– Diktálom akkor a határozatot kollégák – mondta a távirányítós, és egy szuszra mondta.

“…Az országgyűlési képviselők az MTVA székházában nem hivatalos személyként jártak el, ugyanis hivatalos eljárást nem folytattak, hanem megjelenésükkel, mozgásukkal kezdetektől fogva az volt a céljuk, hogy a tüntetéshez kapcsolódva, politikai követelések beolvasásával a műsorrendet megzavarva az élő műsorokat megszakítsák. A rendbontó magatartásuk miatt velük szemben jogszerűen fellépő MTVA Fegyveres Biztonsági Őrség tagjainak eljárását akadályozták, azzal szemben tettlegesen ellenálltak. A felvételek azt igazolják, hogy a képviselők épületből történő eltávolítása jogszerűen történt. Nem volt tehát alap arra, hogy a helyszínen tartózkodó rendőrök az ingatlanba bemenjenek és intézkedést kezdeményezzenek…”

– Jó lesz így, kollégák? – kérdezte aztán.

– Jó, jó. – felelték kórusban, de a kis taknyos nem nyugodhatott, és rátett egy lapáttal.

– Tegyük még hozzá, hogy viszont ismeretlen tettes ellen pedig vizsgálódunk a biztonsági őrök akadályozása miatt. – ezt mondta, hogy csend is lett hirtelen, de nagyon.

– Ez kurva jó. – ordított fel a távirányítós – Magából még lesz valaki, kolléga. Egészen egyedi jogértelmezés. Persze, megszívatjuk ezeket a szemeteket. – foglalta össze a tudnivalókat a távirányítós, miközben a taknyos elhányta magát, fröcsögött belőle a konyak és a szotyoladarabkák, és valami ismeretlen ok miatt sárgarépa is volt az okádásban.

Tehetséges, tehetséges, göcögött a többi, és vitték a határozatot a főnöküknek, készítve a buksit a simire, pénztárcát a jutalomra, lelkeket pediglen a pöcegödörbe. Így történt és nem másként.

Akadályozás

– A kurva anyjukat. – jelentette ki rezignáltan egy másik ügyész, aki szivarozott és alá is támasztotta, meg is indokolta tömör összefoglalóját.

– Igyék, kolléga! – mondta neki – Igyék konyakot. – amire a lelkes fiatal egy slukkra behajított egy decit, hogy a tapasztaltabbak csak néztek, viszi ez még valamire pillantással.

– Mi a tényállás hát, kollégák? – érdeklődött a távirányítós komolyan.

– Utasítsuk el tehát, kollégák a képviselők feljelentését, mint alaptalan vádaskodást? – kérdezte a távirányítós.

– Csakis, csakis. – felelték kórusban, és a kandallóban a tűz helyeslőn ráropogott.

– Diktálom akkor a határozatot kollégák – mondta a távirányítós, és egy szuszra mondta.

– Jó lesz így, kollégák? – kérdezte aztán.

– Jó, jó. – felelték kórusban, de a kis taknyos nem nyugodhatott, és rátett egy lapáttal.

– Tegyük még hozzá, hogy viszont ismeretlen tettes ellen pedig vizsgálódunk a biztonsági őrök akadályozása miatt. – ezt mondta, hogy csend is lett hirtelen, de nagyon.

Gyász

Mi lesz velünk nagymama? Halottról jót vagy semmit! Na végre, fölfordult ez a patkány. – Ezen a skálán, nagy érzelmi és szókincsbéli gazdagsággal reagált a hírre Neria népe, miszerint hetvenöt éves korában elhunyt Vajna András György parókakészítő, filmiparos és kaszinómahinátor, egyben remigráns offshore-lovag és Orbán-kegyenc. Meghalt az egyik leghíresebb magyar, foglalta össze velősen érzelmeink felkorbácsolódásának okát és indokát az egyik lap, és kályhának ennyi elég is.

Mindeközben Füst Milán arra tanít minket, hogy hitvesünket, s annak szeretőjét féltékenységből megölni teljességgel fölösleges. Mert állhatunk ott a két hulla fölött lihegve miután kibeleztük, lelőttük vagy megfojtottuk őket, hiába. Már nem tudjuk elmesélni neki, hogy látod, te ribanc, mit tettél velem, s ezért veled én, hogy megbosszultam, s ez most nekem jó, teneked viszont nem. Mert épp fordítva, őneki már mindegy, magunk gyilkosok azonban tovább gyötrődünk, mert mindig annak nehéz, aki itt marad.

Ő nem tud mit kezdeni az élettel, mert azt kell elviselni, a halált viszont már nem. A gyászoló bömböl mindig a hiánytól, míg ellenben az elhunyt elégedetten mosolyog, ahogyan azt Ivan Iljicsen keresztül Tolsztoj nagy bölcsen elmesélte nekünk, és egyben azt is, hogy épp ebben van a halál fenségessége az élettel szemben. A halottról minden felelősség és kötelem lehull, az itt maradó pedig görcsösen akar értelmet adni az anyag káprázatának. Hogy angyal volt ő, vagy pediglen Belzebub, holott a galádságok vissza már nem vonhatók, és csókot sem ad ő többet soha már.

Kőkorszaki népeknél, mint amilyenek a dakoták, megeszik mondjuk a legyőzött ellen szívét. Mussolinit hasonló ösztönökből húzták föl fejjel lefelé, és ezért pisálták le a hulláját. Vajna András Györggyel virtuálisan történt ez meg tegnap, amit lehet elítélni, ellenben fölösleges. A megalázott és megszomorított nép sérelmei mindig előtörnek, történelem előtti igazságtételre vágyik, ha ennek módja egy komment a halálhírhez, akkor úgy. A parókakészítőnek ettől rosszabb nem lesz, és az okádóknak sem jobb, lásd Füst Milán tanait, csak az nyer bizonyságot, hogy az ember késztetései ugyanazok, mint tízezer éve.

Biológiai szempontból fajunk egy trópusi, szőrtelen, ragadozó organizmus, és erre, mint mázat rakta rá a kultúrát meg az isteneket civilizációval spékelve, viszont ez a ruha olykor lehull róla, és megmutatkozik a benne rejlő vadállat. Nem szomorú ez, nem öröm, nem érdem vagy nem aljasság, állapot. Ilyen démoni dolgokról szólnak a nagy regények és tragédiák, zeneművek és versek, pszichoanalízisek és részeg, pirkadatig elnyúló vallomásos beszélgetések. Vajna András Györgyöt majd eltemetik, viszont az emléke itt marad egy darabig.

A testet elföldelik vagy elégetik, és annak semmi, de semmi köze nem lesz, mint ahogyan már ma sincs a névhez, mert csupán jórészt víz, szén, ilyenek. Olyan elemek, amelyek milliárd évekkel ezelőtt szétszóródtak a végtelenben, hogy itt, ezen a ponton egy sajátos anyaghalmazzá álljanak össze, amit valami különös ok miatt Vajna András Györgynek neveztek el. Ez az alak és forma most föloldódik, így a gyalázkodók sem a halottat szentségtelenítik meg, hanem csak a nevét, s amit az szimbolizál, összefoglalva talán a saját nyomorukat.

A hús lázadása, ez az abszurd, mondta volt egészen bölcsen Camus, amiből is kitetszik, hogy a zsidó-keresztény kultúrkör, ráadásul kiegészítve a némethszilárdi görög-római vonulattal, nem nagyon bír mit kezdeni a halál iszonyatával. Egyrészt misztifikálja, másrészt pedig büntetésként tételezi, holott, ha nem az élet ellenpontjaként, hanem annak részeként, a körforgás elemeként tekintene rá – ha már keleten van a bölcsőnk -, akkor belenyugodna abba, hogy a karma úgyis elvégzi a dolgát, függetlenül attól, mit átkozódik ő, vagy esetünkben mit fényez az Origo meg a többi nyalonc.

Viszont akaratlanul is ezirányba haladnak a dolgok. Hiszen az összes átkozódást és tömjénezést fölfoghatjuk úgy is, mint a Bardo tödol elvégzését, ami a Tibeti halottaskönyv általi cselekedet. Ez ugyanis a haldoklás kezdetétől a halál bekövetkeztén keresztül az azt követő időszak során negyvenkilenc napig olvassa fel a tudnivalókat a távozó lélek számára, hogy segítsen neki megszabadulni az újjászületés körforgásából. Függetlenül attól, hogy a test milyen állapotban van, fizikai valójában létezik-e még, vagy elhamvasztották akár. Mindenki mondja a magáét, csak már nem tudja, kinek.

Ez történet velünk tegnap, és lehet értelmezni így is, meg úgy is. Csak egy valamit nem szabad feledni, éspedig a hatalomnak egyáltalán nem. A vulkánként feltörő indulatok megmutatták a fölhalmozódott keserűség mérhetetlen nagyságát, ami most így keresett utat magának, viszont le nem csillapodott. Mint meséltem, ösztöneiben az ember még Cro-magnoni, ami nem civilizálatlanságot, hanem géneket jelent, s abban a pillanatban, amikor ezek erősebbek lesznek a kultúra mázánál, minden lehet. Ilyen mussolinis kifejletek vagy pediglen kisnyúl. Ez eszembe jutna, ha Orbán Viktor lennék, ami viszont hála Istennek nem vagyok.