Felcsúti zarándoklat

Egy szegedi utazási iroda megtalálta a piaci rést, és egynapos felcsúti utazást hirdetett meg légkondicionált busszal potom áron, mindösszesen hétezerkilencszáz forintért, ami a hülyének is megéri – elsősorban annak -, bár ebben a kisvasúton történő zakatolás jegye még nincsen benne, ami a feledhetetlen nap egyik kiemelt attrakciójának ígérkezik.

Eredetileg egy túrát terveztek a ma ismert világ közepére, de annyi hívő akadt, hogy már háromnál tartanak. Mindebből kiteszik, ha a magyar nép szellemi fejlődése kellőképpen hatványozódik, akkor szeretett vezetőnk elhalálozása után, midőn viasz-hasonmása a Kossuth téren lévő mauzóleumban nyugszik majd, és ott kígyóznak a sorok, koporsója pedig büntetésként a Mohamedé mellett lebeg, akkor életében egyszer minden orbanistának el kell zarándokolnia a szent hellyé avanzsált Pancho szarba, különben elkárhozik.

Egyébként ezt a Mohamed koporsója ingást a keresztény fundamentalisták találták ki, hogy borsot törjenek a muszlimok orra alá. De az Orbáné akkor is lebegni fog, erről majd Széles Gábor és találmányai gondoskodnak, midőn a gravitációt is legyőzik mindenféle cellákkal.

A túra egyébként az alábbi örömöket kínálja: meg lehet lesni a már fölemlegetett Pancho Arénát, de nem csak úgy kívülről csodálva, hanem az NB II-es csapat öltözőjében leborulva, ahová különben élő ember be nem teheti a lábát. Aztán a díszpáholyát neki, ahol a szerencsések még szotyola maradékokat is fellelhetnek, amely a szentséges pofák közül hullott le a jó édes anyaföldre.

Én nem akarnék tippeket adni, de ilyen köpet-héjakat árulni is lehetne. Ez nem saját ötlet, hanem a kölökkoromból hozom. Egészen élénken emlékszem arra, hogy amikor engemet a kereszt imádatára próbáltak idomítani, a körülöttem kerengő vernyogó öregasszonyok mindenikének volt olyan szentképe, amelynek a hátuljára egy darab fa volt ragasztva abból a keresztből, amelyen Krisztus urunk kilehelte a lelkét. A barlangjában meg visszaszívta, de ez más kérdés. Annyi ilyen keringhet a világban, hogy emiatt pusztult ki pár amazóniai erdő, erre fölhívnám például Sting becses figyelmét.

Az üres stadionok látványa egyébként elég lehangoló bír lenni. Mondom ezt tapasztalatból, hiszen a Camp Nou is – amely építmény valóban szentély – bizarr volt ott jártamkor, mert nem őrjöngött benne százezer ember Messit csodálva. A Montjuïc hegyi Anilla Olimpica meg azt mutatta, hogy a játékok múltával még Barcelonában sem érdekli a lószerszámot sem az építmény, hogy az athéniról ne is beszéljünk, amely egészen letaglózó látványnak mutatkozott. A ma már nem létező Népstadion is ellenszenves volt üresen, és ráadásul azért, mert a lépcsőin a belemet is kihajtották, de ez egy másik mise. Mindenesetre a magyar futballszurkoló ismeri az üres stadion nyomasztó érzését, főleg akkor, ha még meccs is van benne.

De csak kalandozok itt. A fergeteges nap miniszterelnök urunk helybéli dácsájának megtekintésével folytatódik, aztán jön a zakatolás, és az alcsúti arborétum csodálata, amelyet egyébiránt a helybéli futball akadémia kezel és irányít, ilyképp Mészáros Lőrinc, aki a minapi kijelentése szerint öribarija a jelenkori fenségnek, de ő tudja, Simicska is az volt, míg el nem folyósodott az egész.

A kirándulás záró aktusa pedig a budatétényi szoborpark megtekintése, ahol – ugye – a komcsi műalkotások pihennek, és ez sehogyan sem illik a sormintába. Ekkor döbbenünk rá, hogy itt az folyik, amit a néhai Lékai László bíboros-prímás így fogalmazott meg még Kádár tévéjében, hogy az ő hitét a szemináriumban tudományosan megalapozták, ami akkora baromság, hogy épp illik korunkhoz is. Kádár bíborosának egyébként az volt a jelmondata, mintegy mottója, hogy „a megnyesett fa kizöldül”. Ezzel egyházának elnyomatására utalt az akkori diktátor tévéjében, és ez is annyira szép, hogy ezt pedig a mostani keresztényüldözési hivatalnak ajánlanánk forró felgondolásokkal.

Két fő dolgot azonban nem néznek meg a kirándulók Felcsúton. Szúnyogpusztát, amely csak kőhajításnyira van az arénától, és ott tojásokat gyártanak dögivel. Ez is érdekes, de az Endresz György emlékmű még inkább, de ezt sem mutatja meg a túra, ezért mesélek róla.

A „Justice for Hungary” névre keresztelt gép 1931. július 15-én startolt az új-foundlandi Harbour Grace repülőteréről Endresz György pilótával és Magyar Sándor navigátorral a fedélzetén. A tökéletesen működő motor és a profi páros már a táv első felén rekordot döntött: 13 óra 50 perc alatt érték el az ír partokat, azonban a kényszerű manőverezés és a viharzónák kerülgetése miatt meghiúsult a Mátyásföldre tervezett landolás, elfogyott az üzemanyag, így siklórepülésben közelítették meg a talajt, és 1931. július 16-án délután Bicskétől nem messze, Felcsút határában, egy kukoricatáblában kényszerleszállást hajtottak végre. A Harbour Grace-től Felcsútig megtett 5770 km-es utat a két magyar óceánrepülő pontosan 25 óra 20 perc alatt teljesítette, gyorsabban, mint addig bárki.

Lám, ilyen sztorija is van Felcsútnak, aztán meg Orbánra büszke. Nonszensz ez, de leginkább szomorú.

A bennünk rejlő Foster

Michael Douglas az Összeomlásban – mint William Foster – az autópálya dugójában állva, s mert zavarták a hülye legyek meg a dudálás, egyszer csak bekattant, kiszállt a gépjárműből, hogy gyalog érje el célját, ami a lánya születésnapja volt.

Zarándokútja során romba döntötte fél Los Angelest, kinyírt néhány manust, hogy megnézhesse a családi videót, majd annak rendje és módja szerint lelőtték. Alapmű ez a film az emberi lélek sötét titkairól, ha még nem volt meg, tessenek megtekinteni. Mi ugyan Magyarország vagyunk, de nekünk is van Fosterünk. Kicsit sárgább, kicsit savanyúbb, de a miénk.

Egy névtelen magyarszentmiklósi közmunkásból egyszer csak előbukkant a vadállat még az őszön. Vele sem volt semmi baj addig, de valami miatt megtagadta a munkát, a polgármestertől kapott utasítást, aztán elgyalogolt a kultúrba, ott lemondásra szólította fel a falu első emberét, pofán vágta, és megtépte a ruházatát.

Senki nem érti azóta sem a megborulás okát és indokát. Ám mielőtt még erre keresnénk a magyarázatot, somolyogjunk jót azon, hogy az ügyészség vádat emelt ellene, és a közmunkásra közérdekű munka kiszabását kérte büntetésként. Ez is mutatja, milyen abszurd világban élünk, ahol minden előfordulhat, az is, hogy hirtelen-váratlan elmegy az ember esze.

A V4-ek komoly tanácskozásba fognak hamarosan arról, hogy az a rohadt Unió minekünk mért küld szarabb minőségű kólát, mint mondjuk a köpetnyire lévő osztrákoknak. Az elsődleges magyarázat erre az, hogy csak ily módon tudják annyiért adni, hogy a magyar közmunkás is ezt szopogathassa a kannás bor helyett.

Már csak ez az egy apróság, no meg számtalan más statisztika is azt mutatja, hogy minálunk fecseg a felszín, és hallgat a mély. Miközben szállnak a légben a győzelmi jelentések, pár millió potenciális Foster permanensen azon görcsöl, hogy a villanyszámlát fizesse be, vagy tyúklábat vegyen, és ez elég frusztráló tud lenni.

A gyomor sajátos görcsei, amelyek a szorongást kísérik, úgy rakódnak egymásra, mint a guano, keményen, vastagon. Ha mondjuk nem okoznak fekélyt, akkor sajátos robbanást idézhetnek elő bármikor, és ha nem a polgármestert, akkor a szomszédot üti ki az ember a lépcsőházban, mert. És ez az ismeretlen „mert” a lényeg.

Vizsgálhatjuk ezt a dialektika szemszögéből, kalapot emelve Hegelnek, akitől tudjuk, hogy a fokozatos mennyiségi változások felhalmozódása szükségszerűen lényeges, gyökeres minőségi változásokhoz vezet, amelynek során a régi minőség ugrásszerűen egy új minőségbe csap át.

Kormányzó erőink java része jogász volna, bár már régen elveszítették a meg sem szerzett tudást. Hegel bácsiról fingjuk sincs magunk közt szólván, így azzal sem számolnak, hogy a társadalom apró köreiben megbúvó egyéni elégedetlenségek és kínok mikor összegződnek, s lesz belőlük Etna, amely tegnap tök váratlanul elkezdett füstöt meg minden szart okádni.

De a megmagyarázhatatlan cselekedetek megfejtéséhez Camus-höz is fordulhatunk, aki az alább közreadott gondolatokat az öngyilkosság megfejtésére pazarolta, ámde ugyanígy illik a magyarszentmiklósi közmunkás látszólag indokolatlan polgármester-ruházó felhorgadására is.

„Az öngyilkosságnak több oka is lehet, s általában nem a legnyilvánvalóbb a leghathatósabb. Az ember ritkán lesz öngyilkos hideg megfontolásból (bár elméletileg ez sem zárható ki). Szinte mindig ellenőrizhetetlen, hogy mi váltja ki a krízist. Az újságok gyakran írnak „szerelmi bánat”-ról, vagy „gyógyíthatatlan betegség”-ről. Helytálló magyarázatok. De tudni kellene, hogy aznap valamelyik barátja nem beszélt-e közömbösen az illetővel. Az a bűnös. Mert ennyitől is felfakadhat a felgyülemlett harag és keserűség.”

Íme, hölgyeim és uraim, a világbölcsesség foglalata. Mindebből kitetszik, hogy a jövőnk ugyan determinált, mégis egészen elképesztő váratlanságok bukhatnak föl az árból. Például, hogy Floridában, egy saratosai strandon a helyi tiszteletbeli magyar konzul a farkát mutogatja.

Vagy a miskolci buszsofőr, aki, miután hosszas kérlelés után sikerült rábeszélnie egy illuminált polgártársat, hogy hagyja el a gépet, és ő ezt meg is tette, valami ismeretlen erőtől vezérelve utána ment, és valagba rúgta. És innentől fogva az is megjósolhatatlan, hogy mondjuk Orbán Viktort mikor, ki és hogyan illeti lábközön és heréileg. Isten útjai tényleg kifürkészhetetlenek.

Tóbiás, medvék, emberek

Tegnap megérkezett mihozzánk Tóbiás, ráadásul kopogtatás nélkül. Zaklatott élete során látták már őt a fáraók földjén, egy időben a Siratófalnál lébecolt, most pedig hazatért Gemencre, és ennek mindenki fölöttébb örült. Nem nevezték őt hűtelensége okán sorosbérencnek, sem hazaárulónak, de még libsibolsinak se, migráncsnak meg pláne.

Tóbiás tizennyolc éves, és fekete gólya képében járja Isten hülye világát. Mégis, jöttének csak tudós doktorok örültek, és nem tudható, hogy épp aznap hány óvodában zúztak bele a kis szarosok a „Gólya, gólya gilice…” kezdetű örökbecsű ovimetálba, egy történés azonban jól dokumentált: egy erdélyi településen migráncsos pörformanszt adtak elő a gyerekek, de ennek is megleljük az okát mindjárt.

Ugyanezen a megátalkodott hétfőn tartották a nemzetközi jegesmedve-napot, amivel a panelproli ivadéka nem sokat tud kezdeni. Az ő világában a jegesmackó maximum kólát szopogat fején fülhallgatóval, barna rokonáról is annyit tud csupán, hogy szereti a mézet, lazacról egy szó sem esik. Sőt, Micimackó is rég feledésbe merült a népnemzeti utódtenyésztés programjában.

A jegesmedve mindazonáltal egy vadbarom, aki cuki fókakölyköket vacsorál, de ezt hibául neki fölróni nem lehet. Ha van Isten, akkor ilyennek teremtette őt, ha meg nem, akkor a nagyszakállú Darwin bácsi. Ezen majd lehet vitatkozni a kötelező hittan órán, ami mindjárt itt lesz, alig is kell párat aludni odáig.

A jegesmedvét azért siratja most a Janus-arcú emberiség, mert fogy a világa, a globális hőhullám miatt egyre kevesebb a jég, ahol ő kényelmesen haraphatja át a fókakölykök torkát, a szárazföldön viszont nagy bajban van. Csak bóklászik a partokon, és helyi hajléktalan módján mindenféle szart megeszik, és nincs ott egy karakán Tarlós, hogy kitiltsa az aluljáróból.

Mindezek ellenére, ahogyan azt megtudhattuk a jegesmedve-sirató napon, „környezetének változásához nagyban hozzájárulnak az emberi tevékenységek”, ezért az álságos sapiens veri a tamtamot, hogy énédesjóistenem, mi lesz a mackókkal?

Afrika északi részén meg emberek bóklásznak, az ő világuk is fogy, mert környezetük változásához szintén nagyban hozzájárulnak emberi tevékenységek, úgymint bombázás, kalasnyikovozás, lefejezés és más elmesélhetetlen örömök. A jegesmedve, ha arra jár egy kósza jégtábla, rátelepszik, és jóízűen tutajozik egyet rajta. A fogyó világú emberek is gyakorta vízre szállnak otthonuk gőzei alól, aztán vagy odavesznek a vad hullámokon, vagy nem.

A magyar televízió híradója szerint a Földközi tenger habjai a tavasz beálltával elnyugodtak, így élőhelyük elvesztése miatt újra útra kelnek majd az emberek. Nekik azonban nincsen világnapjuk, sőt, élcelődnek rajtuk gyermeki előadásban, és ennek is oka van, mégpedig Orbán Viktor, a lokális felmelegedés kiváltója.

Tehát, és mindenesetre az erdélyi lurkók farsangoltak, egy kislány migráns nőnek öltözött be csecsemővel a karján, a kisfiúból rendőr lett kezeiben géppisztollyal. A történet rövid volt és velős, megvesztegetéssel zárult, a végén pedig mindenki vidám táncba kezdett. Tavaly is volt már ilyen, és minden bizonnyal lesz is még, mert az okádás kedvenc időtöltése fajunknak.

Hogy az így dresszírozott kölkökből aztán milyen suhanc, majd pedig felnőtt válik, arra példa László Petra, aki ilyképp megelőzte korát rugdosódásával. Viszont, mire ezek a vidám gyermekek – akik ma bájos előadásukkal mosolyt varázsolnak az idióták arcára -, majd bajuszt növesztenek meg csöcsöket, más szóval igazmagyarrá válnak, akkor a menekülő ember bízvást behelyettesíthető lesz cigánnyal, zsidóval, meleggel, vagy bárkivel, akinek nem tetszik a pofája.

Az ilyen mókákhoz muníciót kormányunk bőséggel biztosít. Most is, Bakondi, az árvízi hajós, aki mostanság a nemzetet óvja, figyelmeztet, és ezt is tegnap. Mint volt szíves kifejteni, nyolcvanezer ember áll sorban – nem jegesmedve és nem Tóbiás -, hogy megrohamozza sokat szenvedett hazánkat. „Idén is arra kell készülni, hogy elhúzódó és tartós ostrom alatt lesz a déli határ.” – Fejtegette igen bölcsen, következésképp: nincsen mese, mindmeghalunk.

Halálgömb

Egyszer vége lesz ennek is, és feltehetően csúfos. Hanyatt, illetőleg pofára esés, a természet törvényeinek megfelelően, vagy kinek-kinek kaján gusztusa szerint. Tegnap úgy horkantam föl, mint egy sánta versenyló, amikor felelőtlen habitusomnak engedelmeskedve megvizsgáltam a hírado.hu névre hallgató portál kétes állagú tartalmát. Ez, mint tudvalévő, kistestvére a közszolgálati képes változatnak, amellyel a magyar népeket mételyezi Orbán udvartartása valamint a zenebohócok. Egyéb ismertetés ezek után totálisan indokolatlan időpazarlás.

Örömmel számolt be ez a vadalmafa arról, hogy a déli határon a napokban megkezdődtek az előkészületek a második határzár megépítéséhez, több helyre már meg is érkeztek a szükséges alapanyagok, a munkálatokat pedig fogvatartottak végzik, mint az nálunk szokásban van. Állítólag legkésőbb május elsejére elkészül a második védelmi vonal is, megünnepelve ezzel a munka becsületét, de ez nem akármilyen, hanem okoskerítés lesz, éjjellátókkal, hőkamerákkal, mozgásérzékelő rendszerrel, valamint baglyokkal felszerelve. Hiába, muszáj lesz miből lopni tovább.

Minden tetthez kell ideológia is, ezt pedig – akárha Liszt Ferenc ötvenhét éves hóember – abban lelték meg, hogy, hát, kérem, itt a tavasz. Ilyenkor híradóéknál nem a pitypang nyílik, hanem a migráncsok. Hazudtak is kettőt, akik – bár sem látni, sem hallani nem lehetett őket -, mégis kitárták bozontos szívüket a híradónak, csak neki, csak itt, és csak most. Egyikük így indokolta a magyar terrorkészültséget a hírado.hu lázáros agyában: “Szabadkára megyek, onnan pedig a magyar határra, és talán Allah segítségével továbbjutok Franciaországba”.

Egy másik pedig az alábbiakkal zavarta meg kedves vezetőnk édes álmát: “Három hónapja vagyok itt, az erdőben alszom. Eddig nyolc-kilenc alkalommal próbáltam átjutni a magyar határon, de nem sikerül, ezért tovább próbálkozom.” Mindezt csengő magyarsággal, apró, Felcsút környéki, tájnyelvi beütéssel, amit csak sejteni lehetett. Ilyenkor – bár nem is Fluimucil Ábel – mégis csak fölvetődik a magyar parasztban: demiért? Mért kell nem csak felszakasztani a tüdőben megülepedett tébolyt, hanem még fokozni is? Pedig ez nincs is mellékhatásként megjelölve a hírado.hu dobozán, sem a gyógyszerészén.

Aztán rájöttem. A természet törvényei diktálják, megállni immár nem lehet. A világon mindössze tizennégyen, hazánkban pedig egyedül a szegedi Gombos Attila tudja azt az életveszélyes motorosszámot, amelynek neve: halálgömb. Ebben a motorjukkal mérgezett egérként rohangásznak a kiválasztottak oldalvást, fejjel lefelé, minden irányban és örökké csak körbe-körbe. A delikvens olykor az ájulás határán motorozik, megtanulni is csak hibázás nélkül lehet, ugyanis egyetlen rossz mozdulat is végzetesnek bizonyulhat. A legnagyobb veszély a lassítás, akkor jön ugyanis a baj.

Így van ez a rendszer minálunk, hogy tekintetünket a szélesebb rónaságok felé is vessük csöppet. Olyan tempójúvá fokozták a debilitást, hogy a legkisebb fékezés is összeomláshoz vezethet, mert minden determinált. Sir Isaac Newton a Philosophiæ Naturalis Principia Mathematicaban mesél nekünk minderről. Első törvényében pedig, amely a tehetetlenségről szól, azt is elmondja, hogy mind a nyugalmi helyzet, mind az egyenletes mozgás stabil állapot, és a gyorsulás az, amihez külső hatásra van szükség. Ezt hívják nálunk Orbánnak.

Ebben a halálgömbben is – amely momentán Magyarhon – minden eleve elrendeltetett. Hatnak a dervistáncban a különféle erők, úgymint gravitáció, vagy a centrifugális vs centripetális hatalmak, ezt a rosseb se tudja eldönteni ebben a zűrzavarban. Viszont, hogy lefordítsam, ha a nemzeti téboly a legkisebb hibát is elköveti fungálásában, annak a következő folyományai lehetnek. A gravitáció lehúzza őtet az édes anyaföldre, a centrifugális vs centripetális meg kirepíti a jó francba, a kurta farkú kismalacig. Mondom, egyszer vége lesz ennek is, és feltehetően csúfos. Hanyatt, illetőleg pofára esés, csak ki kell várni, és a közönség tapsviharban tör ki abban a megáldott pillanatban.

Kampec dolores XLIV. – Isten szaga

Béla, amióta újra fölfedezte a szabadságot, amelyet nem is igazán a tavasz adott meg neki, hanem az önmagában fölismert ősz a tejmeleg lankáival, akkor érezte meg, hogy megérkezett erre a világra visszavonhatatlanul. Hirtelen hatalmasan erősnek érezte magát, és egészen olyannyira, hogy rájött, a fröccsök ura kezén föllelt barna foltok nem az elmúlás féreglyukai, hanem egy végtelen nyaralás felszabadító kezdete csupán, amikor mindenféle faktorok nélkül lehet a Nap elé járulni annak veszélye nélkül, hogy elolvadnának a szárnyai. És jó volt ez nagyon.

Ettől a rádöbbenéstől észrevette azt is, úgy utazgathat az időben ide-oda, mint valami rossz villamoson, mert a múltja teljes volt már, a jelen nem érdekelte, a jövő pedig ott állt előtte a legteljesebb bizonyossággal, hogy bármikor lefordulhat a székről a koszos-terítős asztal mellől, örökre kezébe fagyott pohárral, amely majd összetörik a járólapon, miközben ő, arcán üdvözült mosollyal fogadja az angyalok harsonáját, akik egészen bizonyosan Satchmo képében járulnak majd eléje, hogy a világ végezetéig szolgálják őt trombitaszóval. Mert Isten azt is megsúgta neki, hogy az ő hatalma sem végtelen, és ismeretlen milliárd év múlva eljön a végítélet, de nem kénköves tűzzel, hanem a Nirvana megnyugtató és felfoghatatlan semmijével.

És megvizsgálta ekkor Istent, akinek születésekor még a nevét sem lehetett kimondani, nemhogy az arcába nézni, aztán szakálla is volt, majd üdvözült mosoly az arcán, homlokán pöttyel, meg száz karja, mint valami izzadósan forgolódós álomban, és ebből lehetett tudni, hogy vagy egy van belőle más-más álruhákban örökös farsangot ülve, vagy több millió vagy éppen egy sem. És Béla ekkor jött rá, hogy ötven évvel ezelőtt, amikor fizikai kínok közt hallgatta az akkori duplagyűrűsök vernyogását, iszonyata azért alakult ki, mert az anyja, a nagyanyja, és azok összes degenerált ősei egészen az evolúció kezdetéig nem azért félték az ismeretlent, mert valódi hatalma lett volna fölöttük, hanem, mert nem engedték meg nekik, hogy a magukban meglévőt megkeressék.

Ezeket a béklyókat akarták Bélára vetni klottgatyás korában, hogy báván bambuljon festett képeket a testetlenről, aki ott feszült a kereszten, és mégis körüllengte őt a duplagyűrűsök szerint, mégsem lehetett kézbe venni, mint a felfújható gumizsiráfot, aminek hintőpor szaga volt, és nem pállott doh, amely romlást és romlottságot mutató illatanyag a kölök Béla tudatában örök időkre úgy ragadt meg, mint Isten hónaljbűze. Ha megmosdott, akkor fenyő meg csillagszóró illata volt, de leginkább tömjén, amit akkor lehetett érezni, amikor temetéseken ómama, nagymama és a többi ősök megtértek hozzá, és mindenki zokogott a bámuló Béla körül, pedig, akik ott feküdtek előtte békén, csendben és megadva, már a keblén jártak állítólag jól megolajozott végtelen boldogságban.

Amikor Béla magában kutakodott, hogy mindennek utána járjon, arra jött rá, hogy nem a kocsma falára vetített képekkel kell keresnie, hiszen a múltja sehol sem volt, csak valahol a gyomra mélyén, hogy nem kell a bádogbános házának nyikorgó ajtaját föltépve a szenvedő elé járulnia kérdéseivel, mert az egy hűtelen és szavahihetetlen alak, aki arra sem képes, hogy egy nyüves választ adjon, hanem a bádogbánossal üzenget állítólag, hanem tutajra kell szállnia, kezével az óceán túlpartjára evezni, ahol egy lakatlan szigeten nem rigók füttye, hanem hülye páviánok rikoltozása közepette, a pálmafák alatt ücsörögve, félmeztelenül Tall Dutch Eggnogot szopogatva lehet diskurálni az Öreggel, és akkor meg kókusz illata lesz neki, mert nagy mókamester, erre most már rájött.

Meg szélhámos is, ezt is megtudta a második, harmadik koktél után, amit az Öreg is szopogatott, de csak annyit lehetett kihúzni belőle, hogy mindenkinek megvan a maga tutaja, és sokértelműen mosolygott, miközben Béla azt gondolta magában, na, elmész te a jó francba. És ekkor jött rá, hogy nem mindenható, még csak ezt a gondolatot sem volt képes kihüvelyezni hősünk lüktető agyából, hanem báván vigyorgott, és Béla rájött, nem bírja annyira a jófajta tropikus italokat, mint az ő fröccsök ura által kotyvasztott, kannás borokból képzett löttyökön nevelkedett gyomra, és ekkor Isten, tisztesség ne essék szólván, elhányta magát. Mint valami gejzír, tört elő belőle a fölösleg, ekkor okádás szaga lett, és csak kelet felé mutogatott, mert beszélni már nem bírt.

Béla hajóra szállt megint, majd szamárra ült, serpák vitték hideg, végtelen csúcsok közé, s mire odaért, az Öreg kijózanodva, megfürödve ücsörgött lótuszülésben, egészen világos volt körülötte, de egy rohadt szót nem ejtett el fennköltségében, csak körüllengte őt a lábszag, meg a füstölők édeskés illata. Szemét ki sem nyitva egy ajtó felé mutatott, amely mögött tolószékében fémes illatokat árasztva kókadt, félrebillent fejjel pedig Hawking bácsi vigyorgott, szája sem mozdult, és úgy mondta el helyette a gép agyának különös tartalmát, miszerint minden mindegy, mert ötmilliárd év múlva a Földet megvacsorálja a Nap, majd a még beláthatatlanabb jövőben minden anyag, minden Isten és az összes tévelygő lélek önmagába zuhan vissza, összesűrűsödve egy ponttá, aztán vagy kezdődik elölről minden, vagy sem. Vigyorgott, és tolókocsijával csikorogva elszáguldott. Égett gumiszag töltött be mindent.

– Mit gondolsz – fordult ocsúdva Béla a fröccsök urához – belőlem is lehet Isten? – A kocsmáros meg sem rebbent, úgy válaszolt. – Az hétszentség, Bélám. Az hétszentség. – És barátja elé tette a zsíros kenyeret, Béla orrát pedig betöltötte, átjárta, körbecirógatta a vöröshagyma semmivel össze nem keverhető édeskés illata. – Megvan! – Nyugtázta a felismerést Béla, és belegyalogolt a fénybe.

Nekünk Mohács kell

Pilhál, betűkkel foglalatoskodó ember, szeretett kormányfőnk egyik kedvenc és kitartott nyomdaipari termékében értekezést tett közzé „Busókat a határra!” címmel.

Elsőre humoreszknek vélhetnénk, viszont határozottan állítja, nem viccel. És tényleg beláthatjuk, hogy komoly a dolog, midőn így zárja gondolkodásának végtermékét: „Ezen persze elsőre el lehet nevetgélni, ám aki valamelyest tanulmányozta a harmadik világ szellemiségét, nem biztos, hogy kizárja a sikert.” Ezen merengjünk el egy csöppet.

Pilhál organizmus minden bizonnyal abban a népnemzeti babonában hisz, miszerint a török hódítók elől a mocsarakba menekült őslakos sokácok ijesztő, vérrel festett faálarcokba öltözve, kerepelve meg sípolva zavarták volna el a barbár törököket Mohácsról és külvárosaiból. Ez annyira igaz, mint a betűkkel foglalatoskodó ember sajtóipari termékének állításai úgy általában, magyarán: semennyire.

A migráncs, balkáni eredetű sokácok ugyanis nagyjából és hozzávetőleg 1690 körül kezdtek áramolni a magyar paradicsomba, Mohácsot viszont 1687-ben szabadították fel. Hozzátesszük, ez a muszlim naptár szerint 1065, de hogy mélyebbre is vessük vigyázó szemünket, a berberek meg ekkor már 2637-et írtak.

Továbbá felvilágosítanánk a betűkkel foglalatoskodó ember tudatát a „harmadik világ” problémaköréről is. Hajdanán ez a fogalom azokat az országokat takarta, amelyek a hidegháború időszakában sem a nyugati hatalmak, sem az egykori keleti blokk országaival nem kötöttek szövetséget. Mára tágabb értelemben használják a kifejezést, és minden olyan országot ideértenek, amelyek fejlettsége csekély, és ahol a lakosság életszínvonala alacsony.

Ennek az elcseszett világnak jelen zilált állapotában ez a régió Afrika belsejébe tehető, ahol az oroszlán a király, és tényleg vannak ott faálarcok, de még ott sem szarják össze magukat tőle, hanem ezen a különös módon imádják az isteneiket, mert – tetszik ez a betűkkel foglalatoskodó embernek vagy sem -, ezekből is többféle van, ha a horizontot nem Felcsút határolja. Akkor.

Viszont ezek a mi menekülőink véletlenül sem arról a tájról érkeznek, hanem onnan, ahol már a kalasnyikovot is ismerik, meg különös repülő alkalmatosságokat, amelyekből fura tárgyak hullanak alá, és szétbasszák az otthonaikat. A faálarcokat ők kiröhögik. Egyébiránt az ilyen Pilhál-félék nemrégiben azon ajvékoltak, hogy mért van ezeknél annyi mobil, meg Nike cipő a talpaikon, amelyek nem lépnek egymásra.

Így hát, ha a betűkkel foglalatoskodó ember a szegény busókat a határra zavarná, csak az történhetne, hogy szarvaik beakadnának a kerítésbe. Az a hatszáz menekülő meg, aki jelenleg Orbán börtöntáboraiban raboskodik, még csak nem is találkozhatna velük, hogy jót vihogjon rajtuk.

Kitetszik ebből a Pilhál-féle nácoid gondolatmenetből, hogy a betűkkel foglalatoskodó ember valamely alacsonyabb rendű fajnak tekinti azokat, akik a szapora halál elől futnak. Mesélek akkor néhány dolgot.

Amikor Pilhál-Übermensch a kitartójától kapott fizetését számolgatja duci kis ujjaival, ezt a lehetőséget a menekülők őseinek köszönheti. Ezek az arabok – hogy tiszta vizet öntsünk Pilhál fejébe – közvetítették a távoli Indiából azokat a számokat, amelyeken az Übermensch beosztja a kosztpénzt. És hogy a sok nullát értelmezni tudja, azt meg köszönje meg a IX. században élt Muhammad ibn Músza l-Hvárizmi-nak, aki volt kedves értekezésében bemutatni a fogalmat.

Érdekességként és csak Pilhál kisfőnöke, Németh rezsibiztos görög-latin kultúrája kedvéért megemlítem, a nullát a görögök sem ismerték, nem tudták értelmezni, ehhez ajánlott olvasmány pedig Spengler, de ne menjünk ilyen messzire.

Csak még zárójelben: ha a betűkkel foglalatoskodó ember esetleges középiskolájában algebrát tanult, azt köszönheti Abu Abdalláh Muhammad ibn Músza al-Hvárizmi perzsa matematikusnak, mert az elnevezés Kitáb al-Dzsabrval Mukábala művének címéből származik. Ezt se máma írták, viszont a magam részéről utálom a matematikát.

childs drawing – happy boy in rain

Hogy a reáliákon egy merész ugrással túljussunk – elérkezhetni a szerelemhez, amely az irodalom volna -, szőrmentén utaljunk a faálarccal riogatni óhajtott népség eredményeire a csillagászat, orvoslás és térképészet terén, vagy olyan, a sötét nyugati középkort majdan felvirágoztatandó találmányokra, mint a különböző öntöző berendezések, vízkerekek, vízkiemelő művek, gátrendszerek, zsilipek, az asztrolábium, a szextáns, az üvegművesség, üveggyártás, vagy ami nélkül Kóbor Jani se danászhatott volna, a nevezetes petróleum-lámpa. A különféle kencefencékről nem is beszélve, amelyek meg Coco Chanelt tették oly igen népszerűvé.

Így érkezünk el, mondjuk – és csak a tréfa kedvéért, meg, mert a nevével cukkolódok – Muszlim Ibn Al-Validhoz, aki akkor írta például Szerelem című költeményét, amikor mi még hátrafelé nyilaztunk valahol a sztyeppéken. Idézzek kicsit? Jó: „Álmatlan gyötrődöm miattad,/ míg téged ágyad alva ringat./ S ha nékem ígéred magadat,/ s szavad beváltatlan marad:/ oly lobbanást vet szenvedélyem,/ hogy hamuvá kell benne égnem!”

Ez biztosan fellelhető volt II. al-Hakam córdobai kalifa X. századi könyvtárában, amelyet – vélhetően némi túlzással – négyszázezer kötetből állónak mondtak. De lehettek benne korábbi alkotók művei is, mint például Amr ibn Kulszúm, Antara ibn Saddád, Imru l-Kajsz, Hárisz ibn Hilliza, Labíd ibn Rabía, Tarafa ibn al-Abd és Zuhajr ibn Abi Szulma, a hét múlakka.

És mit ád Isten, éppen az iszlám keletkezése adott alkalmat arra, hogy ne csak verseljenek, hanem prózában is ki tudják fejezni magukat, amire a mintát a könyvvé összeszerkesztett Korán adta. Egyébként, amikor mi Verecke körül hajszoltuk hazát kereső lovunkat, a fent emlegetett könyvtárban fellelhetők voltak a legkorábbi szír és görög szövegek arab fordításai a filozófia, logika, csillagászat, meg mindenféle más kórság tárgyában, s míg mi kumisztól bódultan a lószart vakarásztuk, ezek a faálarccal riogatottak illatos feredőket vettek.

Egyébként az utolsó boszorkányégetés 1756-ban volt Magyarországon. Hogy ezt miért jutott eszembe? Miheztartás végett, ahogy mondani szokták. Meg azért is, hogy rám ordítsanak, miszerint nem vagyok magyar. Jó, kiegyeztünk, akkor viszont azzal cukkolódok, hogy nem busókkal lehetne megállítani ezeket a népeket, hanem rovásírással. Csak ránéznének egy ilyen, a kerítésen függő táblára, s legott vissza is fordulnának, mert azt hinnék, körbeértek a Földön, és ott vannak, ahonnan elindultak.

Az elején még úgy terveztem, valami középkori, gyönyörű arab versidézettel zárom ezt az egészet, de elég lesz már egy Menyhárt Jenő töredék, miszerint „én örülök neki, hogy itt lehetek, mert itt tervezik az isteneket”. Faálarccal, tegyük hozzá végül.