Kategória: Egyéb

Szivárványfrász

Nyomult a likacsos utcán egy sajátos massza. Ilyen Barba-családként, amőbaként, nyálas csigaként haladt, nyomában kólából álló habos csík a flaszteron, amerre csak járt és mendegélt ez a trutyihalom. Úgy tucatnyi férfiból állt a massza-amőba, különféle férfiak voltak a nyálas csiga maga. Soványak és kövérek, kopaszok meg bajszosak, alacsonyak, magasak, idősek és fiatalok. Hömbölögtek az utcán ide-oda, mintha a szél fújta volna őket, pedig csak kólákat és plakátokat kerestek. A kólákat kiborogatták, ha színes volt a plakát, letépték, olykor felgyújtották.

Ők voltak a mimagyarok. Mind mimagyar volt, ősi, szittya tulokmagyar, és azért hömbölögtek, hogy óvják a hazát, a szüzeket és kisdedeket, mind az összes családokat, meg nem utolsó sorban a keresztény kultúrájukat is óvják. Szügyig voltak keresztény kultúrával, csak úgy bugyogott ki a szájukon zsíros pacallal elegyest, annyi volt mind az összesben az a nyüves kultúra. Trianonoztak, buziztak, hajrá magyaroztak, és olyannyira pezsgett bennük a nemzetvédő buzgalom, hogy egy hat éves kislány után eredtek, mert rózsaszín volt a hellokittys táskája neki.

Meghókolt azért aztán a massza tulokmagyarok, és sokfejű sárkányként kérdezte a kislányt, hogy buzi-e vagy kicsi lány, LMBTQ-e vagyol, apró libsipicsa a kokakóla mámorodba’. Ezt kérdezte a tulokmagyarok minden feje, de a kisleány úgy sikított és úgy szaladt, akárha csámpás futballista, hogy szállt a szélben a copfja neki, lengett, hogy így menekült az élete neki meg. Az apró, nyüves élete, de csak azért, mert a mitulokmagyarok plakátot láttak, amerre szaladt a kicsi lány, tele volt színekkel az a plakát, és a szittyanépek tépték, szaggatták, míg a kicsi lány sikítva menekült.

Sok lába volt a tulokmagyaroknak, mind a plakátot tapodta, mind az összes lábuk, a kezük meg gyújtotta gyújtóval. Körbeállták a tüzet és székelyhimnuszt dudorásztak danásztak, mígnem a fejeik kiáltották, hogy pisáljuk le a szivárványos tüzet mind az összes pöcsünkkel. De elhalt a nemes idea hirtelenül, mert jött egy kólás kamion, kokakólás, amelyik a szeretet osztogatta karácsonykor a magyar ugaron minden magyar városokban, olyan csupapiros bazi autógép. De a tulokmagyarok elfeledték ezt, eltették az összes pöcsüket, leteperték a kamiont, szórták a kólát szét és szana, a plakátok meg égtek-lobogtak.

Olyan volt a likacsos utca már, mint csatatér. Mit csatatér, őskáosz, tohuvabohu a turul valagában, és kólás palackok hömbölögtek kifakadva. Csorgott a kóla már, áradat volt belőle, oldalán a piros kamion, és a tulokmagyarok összes szeme buzikat keresett-kutatott a kátyúk mélyiben, kólás flakonok odvaiban, amikor elkezdett az eső cseperészni bársony permeteg. Mint aki barlangból nézi a hosszú esőt, a tulokmagyarok szemei fönnakadtak az utca végiben, sőt, azon is túl, valahol a kurta farkú kismalac feje fölött, ahogy szivárványt rajzolt az égre a hosszú bársonyeső.

Ott a buzik rejteke, kiáltott fel a mimagyarok összes fejében minden szája. Azok lövik az égbe a csíkokat, színeket a csodabuzi-lámpással, iramoggyunk. Így kiáltottak a tulokmagyarok az összes szájukkal, és iramodtak buzit keresni az utca végiben, a felhők alatt, hogy rapityára verjék a buzikat és a csodabuzi-lámpásukat, ami csíkokat rajzol az égre romlásba döntve szép, magyar hazánkat. Csattogtak a mimagyarok szöges bakancsai, kólavér fröcsögött a nyomukban, cafatos plakátok lobogtak, ahogy üldözték a szivárványt, de el nem érték soha azt.

Már a lapos föld peremén jártak, és úgy iramlottak, oly nagy sebesen, hogy fékezni nem tudván potyogtak a semmibe bele mind az összes tulokmagyarok. Lassított felvételen lebegtek alá, ordított az összes szájuk nekik, guvadt a szemük felfelé, a szivárvány nevetett, és az eső, miután elkezdett bársonypermetezni, most, hogy mindegy volt már, el is állt. És láss mesét meg ezer kiskanászt, a szivárvány is eltünedezett csíkonként és lassacskán, mert sehol egy csodabuzi-lámpás, csak a végtelen sötétség, pacalszag és turulszárny-suhanás.

– “Igy iramlanak örök éjben kivilágított nappalok s én állok minden fülke-fényben, én könyöklök és hallgatok.” – ekképp szólt az úr aztán végül is, és nevetett. Nevetett nagyon.

Ahogy a dolgok működni kezdenek

Boldog István és a Pesti Srácok virtuális vezényletére tegnap már akcióba is léptek az aljanépek. Egy homofób oldalra került fel egy videó “Szemételtakarítás” címmel, amely arról szól, hogy két agytörzsi lény az utcák mentális mocskának kipucolása jelszóval Coca-Cola plakátokat semmisít meg, mint valami Rambók. Mindemellett arra szólítják fel a magukhoz hasonlókat, hogy kövessék a példájukat, üssék-vágják az ellent, ami egyelőre plakát, de akármi is lehet aztán. Melegek, cigányok, zsidók, melyik hülyének mire van gusztusa, mert a szellem kiszabadult a palackból, igaz, már elég régen.

A videóban szereplő szabadságharcosok természetesen eltakarják a képüket, s nem azért, mert a rendőrség haragjától félnének. Minálunk ilyennel nem foglalkoznak, a belügyminiszter kilenc éve két hét alatt rendet tett, azóta sms-ezik és áldást oszt a Dunán. Illetve az is játszik még a buliban, hogy a hatalomnak kedves az ilyenféle pörformansz, ezért ellene nem tesz, esetleg jóváhagyólag támogatja is azzal, hogy hallgat. Az arc eltakarása a plakátrongálók részéről a beszariság bizonyítéka, a csordaszellemé, amely csak falkában erős, önmagában hugyos kis patkány mind, de ezek így működnek.

Hogy hová vezet ez, hogy milyen úton tapodunk, elég csak Fábri Zoltán csudálatos filmjét felidézni, amelyben Nyúl Béla középiskolai tanár Hannibál pun hadvezér történetéről írott ártatlan dolgozata miatt a politikai jobboldal fajvédő demagógiájának kereszttüzébe került, és a hiszterizált tömeg végül a halálát okozta. A való világban pedig emlékezzünk Szerb Antalra, akit a nyilas keretlegények vertek agyon, de előtte még betiltották az irodalomtörténetét idegenszívűnek minősítve azt, mint most Esterházyt és a többieket. Mint kitetszik, bele lehet lépni ugyanabba a folyóba kétszer is. Ráadásul szügyig.

Elmélázhatunk még a plakátrongálás-könyvégetés párhuzamon, amely aktusok az ember ősi, értelem előtti ösztöneit célozzák meg, az állati énjét, vagy felfoghatnánk ezeket rituális gyilkosságokként is, a végeredmény ugyanaz volna. Ezek mind a kognitív képességek és készségek mellőzésén alapulnak, mozgató rugójuk a hit, a babonaság, s mint ilyen, éppen megfelelnek a bizonytalan identitású keresztény szabadságnak, ha úgy tetszik, ez az maga. A dolgok plakátszabdalással kezdődnek, amely készségek sértik a dogmákat, aztán emberekre irányul az indulat beláthatatlan következményekkel.

Voltaképp a boszorkányüldözések kezdeti szakaszában tartunk, az új középkorban, vagy az ész trónfosztásánál gusztus szerint. Példaként itt föl lehetne hozni intézményi sorsokat, mint CEU, MTA, PIM, szakmák elzüllését, mint újságírás, művészetek elaljasodását, mint szobrászat, és végig lehetne menni kies hazánk, Magyarország (nem köztársaság) életének minden szegletén a fák kiirtásától a kórházi fertőzésekig. Kerek egész a történet immár, és a mű közel áll ahhoz, hogy készen legyen egészen, elérje az eseményhorizontot, ahonnan visszafordulni már nem lehet, mert képtelenség.

Enyhítve a tömény tragédiát, amelyben leledzünk, s amiről szóltam, felüdülésül olvassuk el a Gyalog Galopp boszorkányos jelentének szövegét, mint annak mintáját, milyen nívón állnak a XXI. században azok, akik vélt bűnök miatt plakátokat falnak fel elevenen. Ezen legalább sírva lehet röhögni, viszont kereszténydemokráciánk harcosainak hű tükörképe mégis:

“Lovag (Sir Bedevere): – Csendet! Aztán tudjátok-e, hogy több módja is van annak, hogy megtudjuk, boszorkány-e?
Tömeg: – Több is? Mondd el, halljuk, halljuk! Mondd el nekünk is, mi az?
Lovag: – Mondjátok meg: mit csinálnak egy boszorkánnyal?
Tömeg: – Elégetik… megégetik!
Lovag: – És mi egyebet szoktak még elégetni?
Tömeg: – Több boszorkányt! – Fát!
Lovag: – Helyes. Miért égnek a boszorkányok?
Bőrsapkás a tömegből: – Azért, mert fából vannak.
Lovag: – Úgy van! És hogyan győződhetünk meg róla, hogy ő fából van-e?
A kaszás a tömegből: – Ha hidat építünk belőle!
Lovag: – No-no fiam, kőből talán nem lehet hidat építeni?
A kaszás a tömegből: – Ööö… de igen…
Lovag: – Elmerül-e a fa a vízben?
Tömeg: – Nem. Nem, lebeg rajta… – Dobjuk a mocsárba! A mocsárba! Fogjátok meg!
Lovag: – Csendet! És mondjátok meg nekem, mi lebeg még a vízen?
Tömeg: – A kenyér! – Alma is! – Picike szikla! – Hulla! – Hasas bankó…
Lovag: – Na, na, nem… nem.
Tömeg: – Olaj! – A szöcske, a szöcske!
Lovag: – Nem, nem, nem!
Arthur: – A kacsa!
Lovag: – Ööö… Ez az! Ez az! Vonjuk le a logikus következtetést! No?
A kaszás a tömegből: – Ha ő… ugyanannyit nyom, mint egy kacsa…
Lovag: – Hmm. Na?
A kaszás a tömegből: – …akkor fából van…
Lovag: – Következésképpen?
Tömeg: – Boszorkány! Boszorkány! Mérjük meg!
Lovag: – A legszebb vasár- és ünnepnapi mérlegemen!”

Úgy nagyjából itt tartunk, mert Boldog István továbbra sem nyugodhatik. Annak ellenére sem, hogy a Coca-Cola közölte, a kampány a második szakaszba lépett, a meleg párok helyett szivárványos színek szerepelnek eztán a plakátokon, de a mi barmainknak így sincsen jól. – “Egy csatát megnyertünk! A harc folytatódik!” – Üvöltötte bele a langymeleg égbe Boldog István, mutatva, hogy ez egy teljesen reménytelen ország, és addig nem hagyják abba a tutulást, míg vér nem fog folyni. Ez már a nyilas keretlegények nívója és habitusa, Nyúl Béla pedig csak néz, ahogyan a dolgok működni kezdenek, és nyílegyenesen haladnak a tragikus befejezésig.

Egy náci srác

Jegyezzük meg jól Vésey Kovács László nevét. Valamint ne feledjük a Pesti Srácok című mocskot sem, amely fasiszta műhely élén Stefka lapigazgatóval törzsfejlődésében a nácizmus előszobájába jutott a kedves vezető szívének annyira tetszőn. Vésey Kovács László önmagát újságírónak és nemzetkarakterológusnak nevezi, tagja volt annak a triumvirátusnak, amelynek virágai Tusványoson Heller Ágnes halála után kijelentették, nem ő, hanem Orbán a legnagyobb filozófus. Na most, egy ilyentől mit várhatna az ember amúgy?

Nemzetkarakterológusi munkájában Vésey Kovács odáig jutott a Coca-Cola hörgés kapcsán, hogy ő nem csak melegeket, de mozgássérülteket sem szeretne plakátokon nézegetni. És vélhetőleg vannak még embercsoportok, akiket szintén nem akar nézegetni. Egyébként ez a Vésey Kovács a karakterológiájában annyira hülye, hogy vélhetőleg nem veszi észre, miket beszél, hanem csak mondja a világba a butaság bátorságával a felsőbbrendű faj királyi többesével: “Nem gyűlöljük a mozgássérülteket, sőt, akadálymentesített feljárókat építünk nekik.”

Ki épít nekik? Ki épít mit kinek nagy kegyesen? Hagyja, hogy azért éljenek Vésey Kovács nemzetkarakterológus, vagy a többi kiválasztott übermensch? Mert nem egyenrangúak, ahogyan volt szíves kifejteni: “Nem hazudjuk azt magunknak meg másoknak, és főleg nem tömjük a gyerekeink fejét olyan hülyeséggel, hogy tolószékben élni ugyanolyan természetes, mint két lábon sétálni, és nem rosszabb, csak más.” A mi kis nácink észre sem veszi, vagy igen, csak igyekszik letagadni a forma kedvéért, hogy alsóbbrendű népségként tekint embertársaira.

És fenyegetőzik is. Szerinte, ha mozgássérültek szerepelnének egy plakáton, az azzal érne fel, hogy “Ha pedig a tolószékesek elkezdenék eltördelni a gyerekeink hátgerincét, hogy ők is tolószékesként éljenek, attól a társadalom irgalmatlanul dühbe gurulna.” Igyekszem értelmezni az eddigieket tehát. Eszerint a tulokmagyarok elviselik a sérülteket, látni, egy levegőt szívni velük azonban nem akarnak, mert az azzal ér fel, hogy eltörik a gyerekeik gerince, és ekkor ők dühösek lesznek. És irgalmatlanul lesznek dühösek.

De nem tudható, mi történhetik, ha a tulokmagyarok irgalmatlanul dühösek. Idáig tudjuk, hogy az emberi faj azon árja tökéletességei, amit Vésey Kovács és elvtársai képviselnek, nem látják szívesen a melegeket, a mozgássérülteket, a kommunistákat és liberálisokat, a nem keresztényeket és nem fehérbőrűeket. A szellemileg sérültekről még nem esett szó, de meglesz az is. Valamint a romák, és a többi alsóbbrendű faj. Kérdés, mi legyen ezekkel, hogy ne zavarják az árják kényes ízlését, ne kelljen nézegetni őket, egy levegőt színi velük, így végül is, hogyan lehetne őket egy kupacba rakni, és azt be is keríteni tán szögesdróttal.

Ilyen hátsó gondolatai vannak a “Korunk legnagyobb filozófusa Orbán Viktor” csapatnak, amelynek egy náci virágszálacskája ez a Vésey Kovács László, akinek tényleg jegyezzük meg a nevét. Nem, hogy bántsuk őt, hanem, hogy befogjuk az orrunkat meg a fülünket, ha megszólal, mert mondani fogja még jó darabig. A PIM, amikor arról beszélt, hogy alanyt, állítmányt egyeztetni tudó fiatalokat keres, akikből aztán újságírókat nevel, ilyenekre gondolt. Egy régebbi jellemzés szerint “a hivatali patkányok azon karaktere, aki attól fél, hogy a migránsok elveszik a tűzőgépét”.– Ez az ideáltípus.

Ezért ennyire lelkes. Lelkes és arrogáns, mint az összes többi, ezért újólag megkérdhetnénk tőle, amit a HVG egyszer már megtett: “Hogy aki állami pénzekkel kipufajkázva lövöldözik kifelé a pártház ablakán, az valóban pesti srác-e, vagy ávéhás? Hogy lehet-e közpénzből lázadni? Államtitkári fizetéssel el lehet-e játszani punkot? És hogy rajtuk kívül a történelemben kik nevezték még bátorságnak a kormány melletti kiállást?” – Mindahány soha meg nem válaszolt kérdés, amíg szép lassan eljutunk a végéig Vésey Kovács László szellemiségében.

Tudjuk a történelemből, hogy a nácik sem állhatták a fogyatékkal élőket, a rendellenességgel született csecsemőket és az életre alkalmatlannak tartott gyermekeket likvidálták, idővel azonban ez a buzgalom kibővült a fogyatékkal élő felnőttek és idősek megsemmisítésére is. A Végső Megoldás e „főpróbájának” nem volt igazi neve, Németországban csupán központjának címéről ismerték: a berlini Tiergartenstraße 4. házszámról T4-akcióként. Hogy Vésey Kovács nem akar mozgássérülteket látni, ennek az előfutára. Nem tudom, mi a Pesti Srácok címe, de a jelek szerint Budapest, Tiergartenstraße 4.

És mondom, jegyezzük meg a nevüket. Véseyét, Stefkáét, Huthét, Bayerét meg az összes többiét, amikor az okot keressük, amiért inzultust szenvednek nem tiszta nemzetkarakterológiai, ha tetszik, nem fehér, nem keresztény és nem árja embertársaink, vagy saját magunk. És a bíróság előtt majd azzal sem védekezhetnek, hogy parancsra tették, mert önként, kéjjel és jó pénzért tették, ami az aljasság minősített esete. És ne feledjük majd azt sem, kinek a nevében és érdekében tették. Orbán Viktor Mihálynak hívják az illetőt, aki köpcös, idegbeteg szaralak, ezek pedig a lerohadt szellemi hadserege. Mind az összes.

Kígyó a plafonból

Nigéria Ondo szövetségi államának parlamentjében félbeszakadt az ülés. Nem azért, mert a helyi Kövér lefújta a bulit, hanem, mert a plafonról egy kígyó pottyant a képviselők nyakába, aminek – bár szokva vannak Isten különös teremtményeihez – mégsem örültek, tán érthető okokból. A következtetések levonásakor nem mindegy, hogy a plafonról, vagy plafonból esett a lábatlan jószág. Az elativusi helyrag (ból) azt mutatja, hogy a plafon belsejéből pottyant volna a csábító ördögfattya, míg a delativusi (ról) pedig azt jelzi, hogy a felszínéről zúgott alá az almával kísértő bibliai alak (ez is fontos lesz majd).

Hogy kívülről vagy belülről zuhant le a jószág, tényleg nem mindegy, az viszont igen, hogy görög-latinul (a’la Sziszi) hogyan nevezik ezeket a helyragokat (elativus, delativus), mert ezt csak azért mutattam meg, még ezt is tudom, hogy Novák Katalin államtitkár asszonyelvtárs ne szomorkodjon annyira. Tegnap ugyanis abbéli bánatának adott hangot, hogy a NER ellenségei kulturálatlan taplók, ezért, gondoltam, megcsillantom ebbéli képességeimet, ne ríjon már annyira. Egy elativus ér annyit, mint a CSOK, a delativus pedig a családvédelmi akciótervvel vetekszik, mint Novák asszonyelvtárs agyának felemelő összes tartalma.

De térjünk vissza Nigériába. Az Africanews azt írja, Ondo állam parlamentjének épülete annyira lepusztult, hogy bizonyára nem okozott gondot a kedves kígyónak tanyát verni a plafonban, ahonnan, elvesztvén hasának tapadását, alázúgott a képviselők közé. Képzeljünk el egy ilyen jelenetet a mi tiszteletlen házunkban, ahogy Kövér pedelluson, esetleg az állatok nagy barátján, Semjén elvtárson, vagy egyenesen Orbán Viktor Mihály zsíros tarkóján landol egy égből pottyant csúszómászó, hogy milyen visítás lenne ottan. Nem győzne érette imádkozni Matthew Hassan Kukah nigériai megyéspüspök, aki egymillió eurót kapott a magyar adófizetők pénzéből.

Az egyházfi egész júliusban fohászkodott Orbán Viktor Mihály lelke üdvéért ezért a pénzért, mert migráció és keresztényüldözés, ilyenek. És itt jön képbe a légtornász kígyó. Mert elég különös hely ez a Nigéria, a kőolajból annyi pénzük van, amennyit nem szégyellnek, ez azonban nem mutatkozik meg – az ondoi parlament is rogyadozik – az országon. A kedves nigériaiak hetven százaléka él a szegénységi küszöb alatt, alig van áram, aszfaltút, tömegközlekedés, viszont a kormány milliárdokat költött az új fővárosra (Abuja), elnöki palotára, aranyozott kupolájú mecsetekre, ilyesmikre, akárha kies hazánk tempója. Sőt, még egész jól is fociznak.

Nigériában nem a keresztények vannak veszélyben, hanem mindenki. Az utak mellől elrabolják az embereket vagy lelövik őket felekezettől függetlenül, de ez is mindegy szinte, mert egyelőre nem tudják biztosan azt sem, mennyien is vannak. Százötventől százkilencven millióig saccolják a nigériai lélekszámot, és az ország negyven százaléka keresztény. Ha csak az alsó hangot nézzük, akkor is van arrafelé hatvanmillió keresztény, akiket Orbán Viktor Mihály mind megvéd alkalmasint, s ha magyar őseik vannak, jó pénzért be is telepít. Most viszont ő adott a miénkből úgy háromszáz milliót, amire nem nyert felhatalmazást a választóktól egyáltalán.

Legalábbis szerintem. Az irányultság azonban, hogy hol kúrja el a magyar adófizetők pénzét, alaposan érthető. Ahol nehéz a nyomát követni, és az történik vele, amit csak akarnak. Régebbi nigériai sztori az is, hogy bizonyos vizsgadíjak eltűnését azzal magyarázták, hogy felfalta egy óriáskígyó, egy állatkert belépti díjainak köddé válását pedig egy gorillára igyekeztek rálőcsölni. Ezen a ponton nem tudható, a lopás módszertanáról ki tanulhat kitől, a nigériai mindenesetre egyszerűbbnek tűnik. Az Uniónak is el lehetne magyarázni, nem a Tiborcz vej lopta el a pénzüket, hanem egy vak komondor vacsorálta meg, mert nem tudta, mit cselekszik.

„Imádkozunk, hogy az Úr áldásai sose hagyják el Önöket.” – ezt írta levelében Matthew Hassan Kukah nigériai megyéspüspök Orbán Viktor Mihálynak a pénz kézhez vétele és elosztása után. Kétségek közt vergődik az ember, mert erre a püspökre is elég volt ránézni, ahogyan a várban talpig selyemben és bársonyban feszített a kedves vezető redves oldalán. Ő sem egy ferenci habitus így első blikkre, és nem is elsősorban a sorosista pápára, hanem a régire, a madarakkal társalgóra gondolok ilyenkor. Nigériában kígyók potyognak a plafonról, minálunk mállik le a kórházak vakolata, ezek ketten meg egymillió euróval kurválkodnak keresztényileg, pedig Isten nincsen is. Ez abból látszik, hogy nem verte meg őket.

Kólát iszol? Buzi-e vagy?

Új ellenség született. Mégpedig a Coca-Cola, amely ármány #loveislove, azaz “a szerelem az szerelem” feliratú plakátjain azonos nemű párokkal hirdeti a boldogságot, így akarván romba dönteni a Fideszt, a hazát és megfertőzni a pöttyös seggű, huszárcsákós magyar gyermekeket. Akkora a cirkusz meg a hangzavar, hogy minden józan hangot elnyom. Ez egy fasiszta ország fasiszta pártjának, fasiszta lakosainak artikulálatlan ordítása, hogy ezt is megértük megint és itt tartunk újra. Hangulatában hasonlít ahhoz, mint amikor Thomas Mann-nak kellett szinte menekülnie az olasz tengerpartról, mert meztelenül fürdött a két éves gyereke.

Másrészt az aggódás azért is fokozódik az emberben, mert a melegeknek eddig a csupán a családalapítást, a gyerekvállalást tiltották meg, most már szeretni sem szabad nekik egymást, amitől egy lépés, hogy élniük sem muszáj, illetve nem tanácsos. Bojkottálja a Coca-Cola fogyasztását elsősorban Boldog István fideszes képviselő. Mint írta: “Elhatárolódom a Coca-Cola plakátkampányától. Amíg nem távolítják el provokatív plakátjaikat Magyarországról, addig én nem fogyasztom a termékeiket!” – amibe a cég nem fog beleremegni, de abba sem, hogy sok degenerált csatlakozott hozzá. A Heinekent sem rázta mag nagyon, hogy Lázár Csiki sört ivott csakis.

Az ilyesmi dolgok szimbólumok. Annak mutatói, hogy hazánk sötét egy hely, veszélyes jövővel és kilátástalan jelennel. A Coca-Cola ettől a ponttól a melegek itala lehet, aki ilyet szopogat forró nyári napokon, az gyanús identitásában, a gyerekektől is eltiltjuk az üdítőt, mert megfertőzi őket, és elbuzulnak. Ez nem túlzás és nem hülyeség, így működik a Fidesz-választó agya. De nem is kell messze mennem, elég a saját szaros kis életem az illusztrációra. Emlékezhetünk a hajdanvolt csodavilágra, amelyben a Coca-Cola mámorban fetrengő imperialista fiatalokról mesélt nekünk az újság, mint ahogyan most is – ki más – a prostisrácok robbantotta ki a dilit.

Szóval, bő fél évszázaddal ezelőtt anyámék egyik ismerőse a mesebeli Ausztriában járt, ahonnan olyasmiket hozott – olyan rágó, olyan csoki -, hogy beleremegett az Inota szelethez és Gránát kockához szokott magyar kisded gyomra. Meg Coca-Colát is persze, amiből mi, aprónép csak egy kis gyűszűvel kaptunk, egy nyalatot, mert árt. Ezt nem azért meséltem el, hogy bemutassam, hülyék akkor is voltak, hanem, hogy rávilágítsak, miért van benne ebben a játszmában az, hogy megverik az ilyen italt fogyasztó embereket, mert buzik, vagy a buziságot propagálják, és romlást hoznak az aprónépre. Mindennek pedig lelkesen tapsol a homofób közönség.

És csodálkozunk, hogy a magyar hungaristák panaszkodnak, miszerint nem tudnak már megszólalni sem, mert a Fidesz ugyanazt mondja, mint amit ők óhajtanának. Megkérdezték azért a Fideszt, mit gondolnak Boldog István meg a többi hülye akciójáról, amire az a cinikus válasz érkezett: “Magyarország szabad ország, ezért mindenki szabadon eldöntheti, hogy iszik-e Coca Cola-t.” Mintha nőügyekkel nem foglalkozom és pláne boldog karácsonyt, amiből is kitetszik, ez a cirkusz épp a Párt kedvére való, s voltaképp a Pesti Srácok nevű csápja robbantotta ki. Lehet, nem is saját kútfőből meg önszorgalomból, és ez a Boldog képviselő csak rátromfolt, vállalva a gyűlölet arcát Orbán helyett.

Ez a Boldog, ez boldogtalan voltaképp nyomorúságában, viszont mellékszál és öt perces alak, mert a lényegi mondanivaló a petíció, amelyben segítséget kérnek “a plakátok mielőbbi eltávolításában, illetve a gyermekeket, a családokat és az egész társadalmat megcélzó homoszexuális lobbi megfékezésében”. Bayertől kezdődően, aki Tusványoson ratyizott, ez a támadás célzottnak tűnik a melegek ellen, összehangoltnak nagyon. Mert, mint látjuk, az egész homogén, homofób társadalom veszélynek van kitéve, ezek a plakátok a keresztény ország létét veszélyeztetik, s ez a petíció nem egyéb, mint burkolt felszólítás a buziverésre megint. Már csak ebből a megfontolásból sem kellene annyiban hagyni, mert erre a receptre bárki ráhúzható.

Ugyanígy a gyermekeket, a családokat és az egész társadalmat veszélyeztetik az idegenszívű írók és költők, a liberális filozófusok, a gerinces színészek, a nem behódoló tanárok, tudósok és a söprűt rosszul tartó köztisztasági alkalmazottak is. Mindenki, aki nem ők. Mert az, hogy a Fidesz szerint mindenki szabadon dönti el, hogy iszik-e Coca-Colát, ebből fakadóan ugyanúgy mindenki szabadon határozhat arról is, hogy emiatt kitekeri-e embertársa nyakát. Mert ez a párt normális reakcióra – miszerint elítéli a Boldog István nevű tagját, mert kirekesztésre szólít fel – képtelen, sőt, inkább a szája íze szerint való ez az egész műbalhé. Nem véletlen hát, hogy a hungaristáknak elfogyott a mondanivalója, mert a Fidesz mind lenyúlta.

Akkor most hol élünk? Kérdezhetjük fideszista rajongóinkat, de felelni úgysem tudnak, és nem is akarnak már.

Sírásó verseny

Három férfi állt a kiégett mező szélén öltönyben, és az egyik közülük gumicsizmában mégis. Kelemen szaktárs volt az első közülük, a Temetkezési Vállalat igazgatója, aki úgy nézett ki, mint egy aszott, vén, akasztott holló, mellette János, a sírásó. Ő volt a gumicsizmás, mint szakértő, és végül a díszes kompánia színe-virága, bokréta a kalapon, Balázs elvtárs a helyi pártirodáról, mint a zsűri elnöke. Balázs elvtárs kis tévedésben volt a mai feladatról, mert egy ollót szorongatott a kezében, hogy mit kell átvágni, avatni, kereste a nemzeti színű szalagot, de az nem volt sehol.

Kicsit kurvaanyázott, de, amikor lefényképezték, megnyugodott, hogy bekerül az újságba mégis. Úgy pózolt, úgy tartotta az ollót a kezében, mint egy győztes hadvezér, és vigyorgott, hogy kilátszott mind a száznegyvenkét foga is, ahogyan középen állt, és ölelte át a vállát Jánosnak, a sírásónak, akinek viasz-szerű képe, fényes gumicsizmája és zsírfoltoktól fénylő öltönye ezer temetést idézett meg. Kelemen szaktárs pedig, az igazgató és ötletgazda, hogy sírásó versenyt rendezzenek, egy napkeleti bölcs elégedettségével szerepel a képen a szordínós mosolyával örök időkre immár.

Így várták ők hárman a kiégett mező peremén a versenyző csapatokat. A sajtó is izgatott volt. Húsz éves slapaj volt a sajtó, aki azzal a megbízással érkezett ide, hogy riportot írjon a nagy és nemes vetélkedőről, kidomborítva az anyagban a keresztény, magyar temetkezés és sírásás felsőbbrendűségét a mindenféle liberális ásással szemben. De nem tudta, mi az a riport, ezért minden szart lefényképezett. Balázs elvtárs nyugtatgatta, ne izguljon, majd ő diktálja, hogy mit lát, már gyűjtötte a harcias jelzőket, a kedves vezető iránymutatásait az ásó és lapát megfelelő használatáról úgy, hogy a másik kezünkben kard van.

Nagy volt az izgalom tehát, amikor elkezdtek szállingózni a versenyzők, és ennek a háromnak – bár Jánosnak, a sírásónak kevésbé, mert neki minden mindegy volt az apátiájában és a szétivott agyával -, szóval, akkor a másik kettőnek lekonyult a füle és elhervadt a mosolya, amikor érkezett a versenyzők különleges menete, amiben nem volt köszönet. Elsőként egy bazi nagy markológép jelent meg, amely úgy csattogott, zörgött, mint egy rossz csontváz. Mögötte érkezett egy ember keselyűvel a karján és kopaszon, aztán egy csapat óriás a feje fölött egy tutajjal, végül egy lepukkant UAZ, hasábfával rakva csurig.

A hármak néztek csak rökönyödve, hogy mi ez, kik ezek, és ők hol is vannak végül. A slapaj fényképezett veszettül, de Balázs elvtárs leállította a buzgalmát, míg nem tisztázódik a helyzet. Ekkor tűnt fel a rét peremén a felmentő sereg, három öltönyös, gumicsizmás alak, vállukon ásó, lapát, csákány. Cefreszagot árasztottak, és nagy hangon üdvözölték Jánost, messziről ordítoztak neki ezen a szép napon, amikor a madarak csicseregnek, enyhe, langyos a szellő, a föld sem mutatkozik keménynek meg agyagosnak sem, öröm lesz benne és vele a nemes vetélkedés. Spulni madzag is volt náluk, hogy élire és elvágólag készüljön az a gödör.

Mint mondtuk már, Jánosnak, a szakértő szakmabélinek teljesen mindegy volt minden, Kelemen szaktárs és Balázs elvtárs viszont rendet akart a rendetlenségben, és kérdőre vonták a megjelenteket fura készségeikről, a karon ülő állatról, hogy mi a francot akarnak, hogy képzelik a dolgot. A markolós kijelentette, hogy ő tömegsírban utazik, a keselyűs parszi őseit emlegette, hogy hol a hulla, hadd szálljon rá a madár csontig pucolni azt, a nagydarab tutajosok a vizet keresték, hogy rábocsássák az elhunytat a meggyújtott készségen viking módra, sőt, a UAZ-ról már rakták le a fát a turbánosok, hogy Káli istennőnek tetszőn hamvasszanak.

Balázs elvtárs mindezt látva és hallva elordította magát, hogy most ettől látszott ki mind a száznegyvenkét foga is. Üvöltött, mint a vadbarom, hogy takarodjon innen az összes kozmopolita, globalista, liberális hullagyalázó, és csak az maradjon, aki magyar, keresztény módon tud ásni, temetni. Így ment el mind az összes, a keselyűs, a markolós, a vikingek, fölültek az UAZ-ra a turbánosok is, és maradt a három cefreszagú, öltönyös gyászhuszár. Balázs elvtárs felszólította őket, hogy az első díjért azért állítsanak elő valami lukat, de a hármak kijelentették, fejenként ötezer alatt egy göröngyöt arrébb nem raknak.

Balázs elvtárs hörgött, megfenyegette Kelemen kartársat, hogy kirúgatja, János sírásót és a három versenyzőt pedig, hogy közmunkára küldi, de ezek az utóbbiak csak röhögtek rajta, mondván, elsertepertélnek ők szívesen, de akkor Balázs elvtárs kaparja el a halottait maga. Balázs elvtárs tehetetlen volt, vonyított, és kifizetett nekik fejenként ötezret, hogy ássanak egy lukat, legyen mi mellett fotózkodni, és a lapban is megjelenhessen a riport a jó hangulatú versenyről, ahol az első helyezettek mintha lézerrel húzták volna a gödör élit, és közben a talpaik is egymásra léptek. A hármak ásni kezdtek, Balázs elvtárs pedig diktálni kezdett a slapajnak.

Államjólét, jóléti állam, meg az Orbán

Már megint elkészült egy tanulmány, amely a mimagyarokat támadja és beleavatkozik a belügyeikbe, valami liberális ármány egyben, összeesküvés, aknamunka ez is. Mert az szerepel benne, hogy az uniós tagállamok közül csak a bolgár háztartások egy főre eső végső fogyasztási kiadása volt távolabb az EU-átlagtól 2018-ban, mint a magyaroké. Hétköznapi nyelven megfogalmazva: csak ott alacsonyabb az életszínvonal, csak ott van távolabb az uniós átlagtól, mint itt. Számok mutatják ezt, viszont a számok is kommunista csökevények csupán, bolsevista trükkök, ha az igazat mondják és nem a Fidesz rózsaszínű kifestőkönyvét.

Egyébként ezt a nyomort, ezt a gyalázatot, ha nem is ilyen frappánsan, de több millió ember is el tudta volna mondani a saját tapasztalataiból kiindulva, csak nem tudta volna besorolni magát tyúklábat szopogatva, ám már ez is megy. Másrészt meg, mi az Uniónak csak szőrmentén vagyunk tagjai, kivesszük belőle a zsebpénzt, de amúgy szarunk az egészre, ilyképp az életszínvonalat ahhoz méricskélni szintén felforgatás. Tágabb kontextusba helyezve kies hazánkat találhatunk számos afrikai országot, ahol szarabb a helyzet, s akkor okkal mondhatja azt a kedves vezető, hogy na, ugye, nincs itt semmi látnivaló, tessenek oszolni, vagy jön a TEK.

Nem is ebbéli nyomorunkon óhajtok sóhajtozni máma ezért, hanem a tanulmány egy másik eleme mozgatta meg a képzeletemet. Az is szerepel benne ugyanis, hogy lakosaival ellentétben az állam helyzete korántsem ennyire gyalázatos, a magyar állam ugyanis a végső fogyasztási kiadásai tekintetében nemhogy sereghajtó, hanem a középmezőnyben van az Unióban. Államjólétnek nevezik – ha furcsán is – ezt a mutatót, amely azt jelzi, mennyit költhet a rezsim, és ezek szerint nem keveset. Kocsmák mélyein ezt úgy mondják, van itt pénz kisapám, van dögivel. A kérdés azonban mindezek után csak annyi, hogy hol az anyám valagában van, ha van, és miért ott.

Az állam fura és összetett jelenség, képződmény, rengetegféle dolga van, illetve lenne, ha megfelelően működne, de nem működik. Csak slágvortokban: az állam áll előttünk büdösen az okmányiroda sorában, az állam az, aki miatt lerohad a fülünk a kórházban, és szintén ő az oka, hogy a gyerekünk hülyén jön ki az iskolából. Az államot látjuk továbbá az ácsorgó vasútban, a füstölgő buszokban, a méteres kátyúkban, a töketlen rendőrökben és mindenütt. Az államnak pénze nincs, mi adjuk neki adó formájában, és ő dönti el, mire költi.

Továbbá az államot testesíti meg az úgynevezett végrehajtó hatalom, ami nálunk egyenlő a Fidesszel. A végrehajtó hatalom pedig a törvényhozó hatalom – úgymint országgyűlés – törvényei alapján működik, ami, mint ismeretes – mármint az országgyűlés – szintén egyenlő a Fidesszel. A Fidesz pedig Orbán Viktor maga, így nem kerül sokba annak belátása, hogy az állam maga Orbán Viktor, akárha XIV. Lajos, ha mondta ezt a francia, ha nem. Így áll előttünk az önkény, ha Mari néni nem is tudja, mert ő azt sem tudja, hová tűnik a befizetett adója, amiből az állam (Orbán Viktor) jól él, van neki államjóléte. Míg ellenben Mari néni meg nem él jól, semmiféle jóléte nincsen, ami anakronizmusnak tűnik, pedig csak szimpla lopás, de itt tetten érhető.

Odáig jutottunk, hogy végső soron Orbán Viktor és az ő csápjai meg folyományai döntik el, mire költik az állam, tehát Mari néni pénzét, s mint kitetszik, nem Mari nénire. Ezért szenved hiányokat a nyugdíjában, ezért kap csupán nyolc év múlva csípőprotézist, mert a csontja eltört az állam által be nem tömött kátyúban. A friss házasnak is olcsó hitelt kínál az állam, eladósítja, mert nem rá költi a pénzt, hanem stadionra, térkőre és bumfordi szobrokra. Sőt, egészen képtelen dolgokra szórja el a pénzt az állam futballtól kezdve határon túli szavazatokig, míg pedig Mari néni, az ő középkorú gyermeke és csetlő-botló unokája meg nagy ívben le van szarva.

A fenti összefüggések alapján Orbán Viktor szarja le, de Mari néni mégis neki csókol kezet, mert nem tudja, miben él. Nem jóléti államban, amit pedig ígértek neki a rendszer megváltoztatásakor, úgy csomagolva, hogy ekkor meg ekkor utolérjük Ausztriát, és még, harminc év után is csak a határidőket módosítgatja a Matolcsy-Varga páros, mint Orbán egyik csápja. Viszont ez soha nem fog megtörténni, mert a magyar állam jóléte olyan beruházásokban manifesztálódik, amelyek semmire sem jók, ámde ki lehet belőlük venni a százalékot, mint az immár százmilliárd fölött járó leendő kézilabda csarnokból is. Ez – és az összes többi – nem a sportszeretet, hanem a juss miatt épülnek, olyanok is.

Ideális esetben az államjólét arra volna való, hogy jóléti államot teremtsenek belőle. Ennek két fő típusa van, az úgynevezett univerzális (mely univerzális állampolgári jogon garantálja a jóléti szolgáltatásokat) és a reziduális jóléti állam (ez csak rászorultsági alapon garantál). Az előbbire klasszikus példa lehet Svédország, míg az utóbbira az USA. Ezen belül léteznek még altípusok, a szociáldemokrata, a liberális és a konzervatív-korporatista Ezek részletezése nélkül a bőrünkről és a gyomrunktól tudjuk, hogy Magyarország – nem köztársaság – egyik sem, és nem is lesz soha, míg Orbán Viktor létezik, mert nem a népjólétre, hanem saját hasznára fordítja az állam jólétét. Már csak emiatt is megérdemelné a kötelet sok más mellett.

Nem győztünk? Nahát!

Szokatlanul halk volt tegnap miniszterügynök elvtárs az Ursula von der Leyennel való találkozás után a messzi és ellenséges Brüsszelben, midőn a házi televíziójának (M1) nyilatkozott sajtótájékoztató híján. Máskor ilyenkor a füstölgő puskacsövét szokta fújkálni, vagy vértől iszamos kardját törölgeti böfögve egy kommunista hullájával, s csak azt nem mondja mindig majdnem, én vagyok a legnagyobb, istenkirály és életcsászár. A hívek pedig ilyenkor szoktak behugyozni a gyönyöröktől, elájulnak vagy magukhoz nyúlnak gusztus szerint.

Ám most, mint valami megszeppent óvodás, aki a műanyag dömperét keresi, tétova hintaló, friss hús a kupiban az ismeretlen éjszaka előtt, ezt a képet mutatta, ami változhat még a mai Kossuthos szeánszig. Meglátjuk, hogyan rakja rendbe a képét a maflás után, amit már akkor megkapott, amikor az EB friss elnöke, akinek a jelek szerint volt gyerekszobája, nem engedte, hogy összetaknyozza a kezét, és egy jól fejlett tapló módján – ahogyan amúgy szokta – zsíros ajkaihoz emelje csókolgatni azt, de lukra futott. Mondhatnánk, hirtelen szembe jött Európa, és váratlanul új volt.

Viszont nem illemóra volt a tegnapi randi, hanem élet-halál kérdés miniszterügynök elvtárs számára arról, hogy folytathatja-e kisded és aljas játékait, amibe amúgy egy ország, ez a magyar, ez a miénk pusztul bele. Nos, épp ez az, amiről semmit meg nem tudtunk, csak jelzések és utalások történtek, mint egy elcseszett szemiotikai föladvány, de azért kihüvelyezni valamit csak lehet belőle, ha nagyon akarjuk. Ilyen az első, hogy a tetemre hívás után se egy közös sajtótájékoztató, se egy közös nyilatkozat, semmi nem történt és nem született, ami a tankönyvek szerint arra utal, hogy a randiból hiányzott a harmónia.

Nem értettek egyet a dolgokban vagy épp teljesen másképp látják azokat, legszívesebben kitekernék a másik nyakát, csak a protokoll ezt nem engedi. Minden lehet, és mindennek az ellenkezője is, csak egy nem, hogy a legparányibb engedményt is kapta volna a köpcös, mert akkor ott csűrdöngölt volna a kamerák előtt, ilyen viszont nem történt. Más forrás híján az ő eladására kell szorítkoznunk tehát, ami viszont – mint láthattuk – meglehetősen visszafogott volt, ez a szerénység viszont rengeteget mond annak, aki harsonaszóban éli az életét amúgy és állandóan. Meg csatamezőn.

Nos, miniszerügynök elvtárs az állandó népmesei motívumok mellett, úgymint migráncsok, család, nemzet és az összes többi kényszerképzete, egy dolognak örvendett csupán, hogy, mint mondta, jó döntés volt “az ideológiai gorillákat távol tartani”. Szegény ügynök elvtárs Timmermansra gondolt, mint az ő mumusára, viszont ezzel a lendülettel szúrta tökön magát ekkor. Ugyanis, ha körülnézett volna a vizes síkon rádöbbent volna, hogy ott egyedül ő nem a pragmatizmus kérlelhetetlen bajnoka, hanem inkább a fasiszta eszme idejétmúlt és megvetni való ideológiai gorillája. Egy null.

Ezen kívül valami kétséges és bizonytalan jövő jelent meg csupán a homályban, úgymint: “jó döntést hoztunk, eddig” – “hogy ezután mi történik, majd meglátjuk” – Trócsányi “szőr mentén” került szóba, ilyenek. De, hogy meg ne tagadja magát egészen, és egy degenerált varázsló szintjén fogalmazzon, megjegyezte, hogy Ursula von der Leyen olyan, “akinek a jövőről való gondolatai között ugyanazok a kérdések lebegnek, mint a mi fejünkben“. Hogy mi lebeg a bizottsági elnök fejében, s hogy miért lett annyira siralmas miniszterügynök elvtárs nyöszörgése, arról nekem is gomolyog a fejemben ez meg az.

Legfőképp, hogy Leyen nem a Mari néni zsák krumplival a hóna alatt az M1 csecsén lógva, ilyképp házi oltárt állítva a kedves vezetőnek, hanem más formátumú asszony, aki tisztában van azzal, hogy az a manus, akinek nem engedte meg a kézcsókot, az egy szar alak, akinek már szaga van. Az is feltehető, sőt, bizonyos, hogy tud a ganyéságairól, amelyek közül a legfrissebbek a Microsoft, meg a GRECO-jelentés. Ez utóbbiban pedig miniszterügynök elvtárs birodalmáról olyan jelzők sorjáznak leginkább, hogy “kiábrándító” és “aggasztó”. Persze, hogy bizonytalan az a rohadt jövő, és persze, hogy lekonyult a kedves vezető füle.

Ne legyünk azonban elalélva a gyönyöröktől, mert ez politika, és mint ilyen, mocskos és aljas még von der Leyen előadásában is. És, hogy miniszterügynök elvtárs fejeiben – ha már ragaszkodik a többes számhoz – mi lebeg, azt senki sem tudja. Egy dolog azonban bizonyos: nem fogja könnyen adni a szaros életét, sőt, jó diktátorhoz méltón inkább fölégeti az országot, hogy mentse a rühes valagát, mintsem szépszerével megadná magát. A tegnapi történések tanulsága tehát annyi csupán, a NER Európát még nem győzte le, csak a magyarokat, és lehet, hogy Európa meg itt hagy minket a szarban. Mert nem tudjuk, mi lebeg a nagyságos fejekben. Sem az Ursuláéban, sem az Orbánéban. Na jó, az utóbbit sejtjük azért.

Szili Katka sziliszíve

Tedd a szívedre a mancsod drága olvasó őszintén és igazán. De nem azért, mert vallani kell eskü alatt, ne rinyálj-rezegj, hanem puszta vizsgálat okán, hogy ver-e még egyáltalán. Szuszorog-nyöszög, vagy dübörög rossebb módján traktorul, mert az útjai kifürkészhetetlenek. Megáll a sarkon, netán kiszökken a helyéről, amikor elibéd ugrik egy Orbán, és azt kiáltja: kőműveskanál, és pláne kard, illetve, naugye. Nyúlj a kebeledre drága olvasó, markold meg ennen csöcsödet, mint Kenderesi a koreai lány fenekét, mélyesszed a körmöd a bőröd alá, hogy fájjon, akárha Trianon, és úgy tapasztald meg a lüktetésit neki, és ropjál aztán táncot, hogy élek még. Egyrészt hurrá, másfelől meg minek.

A jobb kezed mutatóujjával aztán hatolj a bőr alá, a bordák közé, gyomrod fölé, tüdőd mellé, hogy fröcsögjön a vér. Éles karmoddal metéld az ereket meg inakat, tépjed ki azt az izomcsomót, és emeld föl, de ne az Úrig, csak a fejed fölé csupán, hogy ott csattogjon, verjen, meg ilyenek. Miután ez megvan, tedd kistányérra őt, takard le folpackkal, ki ne száradjon, azért, meg a szabad mozgás végett. Ülj MÁV-ra, és iramoggy a messzi Budapestre, egyszer majd odaérsz, napszálltakor, hajnalodván, vagy sohase, és csöngess be Szili Katalin nagyságos elvtársasszonyhoz de nagyon. Tedd elibé a szívedet, told az orra alá neki, és kérd zálogba az övét, hogy vegye ki, emelje fel, tegye kistányérra, borítsa folpackkal, úgy mutassa neked.

Ha kérdi miért, érdeklődd meg, magyar-e, szíriuszi szittya-e, van-e pötty a seggén, neki-e, mert, ha igen, kitépi azt a nyamvadt szívét, és bemutatja, hogy együtt ver a tiéddel. Mondd neki, hogy ő mondta, ha tudja, mit mondott, vagy csak úgy mondta is meg nem is, hogy aszondja “az egész nemzet együtt gondolkodik, együtt dobog a szíve”. Ordíts rá, hogy mutassa a kurva világot, mi a szarotok dobog együtt, mert, ha nem, kivájod az agyát neki, kiemeled szintén csak praktikusan, hogy mi az, amit gondol vele, akárha enmagad, mert ez is együtt megy, mind az összes magyar minden elcseszett neuronja Orbán seggébe köttetett, s ahogy rottyant a fenséges valag, úgy cikáznak a képzetek, legalábbis a Szili Katka fejibe.

Vagy mondd neki, hogy hozza eléd mind a nemzet összes szívét, ahogyan egy ütemre lépnek a talpaik egymásra, miközben kinyílik a pitypang, és viszik a hajléktalant a dutyiba bele életvitelszerűség miatt, és a nyolcvan éves nénit kiteszik az utcára az életvitelszerűségből egy másik életvitelszerűségbe bele. A stadionok úgy csillognak, mint a napsugár, fűtik a gyöpüket nekik, és kihűlnek a szobákban az emberek. Hogy ezeknek a mindmagyaroknak hogy a szutykos vaginába dobog együtt a kihűlő, dadogó szívük a potrohos vezér zsíros szívével vele. Kinek a retkes szíve dobog itt kiével, vagy csupán a mimagyarok a győzők és a mindegyik sohasem. Ezt kérdezd meg Szili Katkától, és küldjed el az anyukájába, de csak finoman, eltartott kisujjal az illem miatt.

Tétesd hát a nyomorult szívét a tányérra, kérd meg szolidan, ustorral, karikással, mutassa meg benne a lelket, a morált, vagy az álnokság helyét, az árulásét, s hogy hol van benne az a rész, amely a tiéddel közösen kalapál. S ha ilyet mutatni nem tud, mert képtelen, mert soha nem is volt, meg nem is lesz, kérd meg rá, hogy a hülyeségeit tartsa meg, tegye mélyen a zsebibe, majd rázza a köpcös gazdája babgulyásába bele íznek, és pláne muníciónak, mert slampul a manus agya a marha nagy keresztény szabadságtól. Ilyen likacsos már, mint az ementáli, amiből férgek lesnek elő. Meg, hogy dobogjon a szaros szíve az övével, meg pláne járjon vele az agya is közösen, nyikorogjon, mint a zsírtalan budiajtó.

S ha mindezzel megvagy, drága olvasó, a sajátodat, az elgyötört szívedet a folpack alól gyömd vissza a helyibe, kapcsold össze az inakat, ereket, adj neki bétákat, gammákat, telítetlen zsírsavakat, hogy erőre kapjon újra arra a kis időre, míg a MÁV-val hazatérsz megint estére, reggelre vagy sohase, de azért végül valahogy. Üsd föl a könyvet, merülj el bele vizsgálni a szív dolgait, ahogy írják benne a lapokon: “Mint gyermek, aki már pihenni vágyik és el is jutott a nyugalmas ágyig még megkérlel, hogy: „Ne menj el, mesélj” – (igy nem szökik rá hirtelen az éj) s mig kis szive nagyon szorongva dobban, tán ő se tudja, mit is kiván jobban, a mesét-e, vagy azt, hogy ott legyél…” – Hogy ezzel kerüljenek helyre a szív és az ész dolgai, no meg, a fasiszta kommunizmus elől menekülő léleké.

A relativitás Kósa-féle elmélete

Ha egy kamaszfiút análisan megerőszakolnak, lett légyen az erőszaktevés eszköze bár partvisnyél, székláb vagy akármi, az Kósa elvtárs szerint nem szexuális zaklatás, csupáncsak bántalmazás. Mintha pofán verték volna a szerencsétlen gyereket, azzal egyenértékű, bár mindkettő aljas, az előző viszont ocsmány is. Ám Kósa elvtárs relativizálja az erőszak és zaklatás fogalmát, mert ezt kívánja meg a Párt ordenáré érdeke. Ki sem derült volna, következménye sem lett volna – mert politikailag kényes időszakban, választások előtt történt -, ha egy magyarokra rontó, idegenszívű lap meg nem írja.

A Párt igénye így ír felül erkölcsöt és törvényt, ennek az aljas vezérlő eszmének pedig más vége nem lehet, mint, hogy mindent lehet, ami a kedves vezető érdekeit szolgálja, és semmit sem, ami az ellen van. Ezt nem jogállamnak nevezik, hanem valami másnak, és ezen a ponton föltennénk a kérdést a friss és ropogós igazságügy-miniszter asszonynak, hogy még mindig határozottan állítja-e, minden rendben van, és még mindig hamis és cinikus mosollyal az ajkain – akárha Tusványoson – mondja-e, “Mi vagyunk a keménymag, akik vagányan elmondják Európában, hogy gyerekek, ez hülyeség”.

Bár tudjuk, hogy Einstein apánk a relativitás általános és speciális elméletét a tér, idő és gravitáció sajátosságainak megértésére dolgozta ki, felrúgva minden addigi érvet és elméletet, s ezzel erősítve azt a meggyőződést, hogy Isten nincs is. És ugyanígy ősi, mondhatni az emberi DNS-be kódolt viselkedésminták, tabuk és szabályok válnak relatívvá politikai alapon, akkor megértjük, hogy az emberi fajnak, s benne különösen a magyarnak mért kell kipusztulnia. Ha az isteni és emberi törvények sumákolva, hatalomért áthághatók, akkor közelít a világvége, bár tudjuk, hogy Orbán Viktor Mihály különös DNS-eket őrizget.

Aki kamaszfiút análisan megerőszakol, lett légyen az erőszaktevés eszköze bár partvisnyél, székláb, vagy akármi, az magában hordozza a szexuális aberráció, a szado-mazo homoszexualitás csíráit. Kósa elvtárs viszont őt védőn óvja, és ezen a ponton arra is megkérhetnénk, fogja meg Bayer Tagkönyv kezét, nézzen mélyen a szemébe, és úgy mondja az elvtárásnak, amit nekünk mond. Bayer tagkönyv ugyanis szintén Tusványoson – ahol igazságügy-miniszter asszony annyira keménymag volt -, kelt ki a ratyik ellen, és akkor megkérdezhetnénk Kósa elvtárstól, hogy is van ez.

Ámde nem kérdezzük mégsem, hanem csöndesen vázoljuk azt az ellentmondást is, hogy a Pride idején mocskos buzizóknak most nincs sok bajuk az azonos neműek közötti anális közösüléssel, sőt, ez még beleegyezés híján sem számít erőszaknak. Azt azért nem feltételezi az ember, hogy Kósa elvtárs azért keni el a szart, illetve igyekszik maszatolni, mert úgy véli, seprűnyéltől seggberakva is teherbe eshet egy férfi, s mint ilyen, az aktus nemzeti érdek. Ennyire sötétnek Kósa elvtárs sem hihető, bár az emlékezetes kupakos meg tuszis ámokfutása után még az is lehet. Meg a minden is. Mégsem magát a debreceni győzőt ekézni jöttünk, hanem a rendszer pitiáner aljasságát lefösteni.

Ebben a rendszerben benne van Németh Szilárd is, sőt, ma már eléggé sajnálatosan és letaglózón Németh a rendszer egyik sarokköve, aki sarokkő szintén megszólalt az abúzussal kapcsolatosan, és azt bírta mondani, “aki ilyet csinál, abból nem lesz jósvádájú katona”. Ennyit volt képes hozzá tenni, és elment fúziós pacalt rottyantani. Ezen akár röhögni is lehetne, ha nem sírna az ember, de már ahhoz sincs kedve és ereje. Mert innen már csak egy lépés, hogy aki nőneműeket abuzál, az már jósvádájú katona, meg hasznos állampolgár, de akkor mi lesz a migráncsok vizionált erőszakolásaival, azt sem tudjuk.

Mindegy már, hiszen, ha kifordítjuk, ha meg be, akkor is csak NER a NER, amelyben az is mindennapos, hogy ez a Kósa elvtárs a szombathelyi polgármester szemébe mondja, hogy nem azért teszik parkolópályára, mert kicsúszott a kezéből a város, hanem, mert ő akar unokázni már nagyon. Neki is megmagyarázta Kósa elvtárs, hogy amit elszenved, az nem erőszak, hanem jótétemény, mert, visszaérve a relativitás Kósa-féle elméletéhez, magától a mestertől tudjuk: “Tudja, ki találta fel a kereket? Valaki biztos feltalálta, mert nem volt előtte kerék, most meg van. Azt sem tudjuk, hogy a kereket ki találta fel, valószínűleg nagyon sok mindenki.”

Nincs több kérdés most már egyáltalán.