MAGYAR TITANIC – az egyetlen szombathelyi túlélő ma is félve mesél a katasztrófáról

Május harmincadikán, ma, éppen hatvanhárom esztendővel ezelőtt veszítette el a szüleit a balatoni hajózás borzalmas tragédiájában egy akkori, szombathelyi úttörő pajtás. Miután a tragédia harminc éven át a titkosított akták közt pihent,  csak a közelmúltban mert beszélni először arról, miért kellett őt a nagyszüleinek felnevelni…  Az arcát, nevét ugyanakkor még most sem vállaló bácsi, olykor el-elsírja magát, míg emlékeit meséli és a fellelhető dokumentumok közt kutatunk…

001

Gyermeknapi jutalom volt, hogy szüleivel együtt részt vehetett egy Siófoktól, Balatonfüreden át haladó hajókiránduláson, a „Pajtás” fedélzetén. A kirándulás a magyar hajózás történetének fekete napjává vált.

A feljegyzések szerint a hajóbalesetnek 23 (egyes források szerint 27) halálos áldozata és több mint 50 sérültje volt, főleg gyerekek…

„Verőfényes vasárnap volt 1954. május 30-án. A hajó délelőtt negyed 11-kor indult el Siófokról, száz utassal a fedélzetén. Az irány Tihany volt, Balatonfüreden keresztül. Az út során Füredig semmi vészjósló nem történt, bár később néhány szemtanú azt vallotta, már ekkor is megdőlt a hajó. 11 óra 30 perckor a zsúfolásig megtöltött füredi móló keleti részén kötött ki, orrával a Tagore sétány felé. A száz utasból 14-en maradtak a hajón. Ezt Germán Gyula matróz jelentette Heisz Pál kapitánynak azzal együtt, hogy a Tihanyba induló utasok száma 178.

Az utasok ki- és beszállása után a hajó Tagore sétány irányába éles jobb fordulóval a Tihany felé vette az irányt. A fedélzeten ekkor 192 – más források szerint 176-178 – utas és 6 fős személyzet tartózkodott. Legtöbben a gyereknapot ünnepelték a hajókázással, és figyelték az abban a percben a startpisztoly lövésére elindult vitorlásversenyt. Az éles forduló alatt a Pajtás először balra, majd jobbra billent. Heisz Pál kapitány el akarta fordítani a kormányt, hogy megállítsa a borulást, de nem sikerült: a hajó a bal oldalára dőlt, és süllyedni kezdett, miközben kitört a pánik. A gőzhűtő, Vámosi Gyula, aki kabinjában ragadt, halála előtt nem sokkal még kiengedte a kazánból a gőzt, hogy a hajó ne robbanjon fel. Ezzel még nagyobb tragédiát előzött meg. A felborult hajó a bal oldalára dőlve süllyedt el, majd megült a fenéken. Szerencsére félig kiállt a vízből, így az utasok nagy része felkapaszkodhatott az oldalára.

002

Szemtanúk szerint a borulást a hajótest belendülése okozhatta. Pont akkor indult a móló másik oldalán az évadnyitó vitorlásverseny mezőnye. A látványos rajtot pedig minden utas meg akarta nézni, ezért a hajó bal oldalára tömörültek. Ettől erősen megdőlt a Pajtás. Az utasok ekkor megijedtek, és átszaladtak a hajó jobb oldalára, ami ettől a másik felére dőlt, és erősen kilengett. Eközben nagy mennyiségű víz jutott a hajóba, majd lesüllyedt a tó fenekére, ahol balra dőlt.

003

Huszonhárman, 22 utas és a fűtő – más források szerint huszonheten – lelték halálukat a hullámsírban, több mint 50 ember megsérült, annak ellenére, hogy a közelben zajló vitorlásverseny résztvevői gyorsan megkezdték a mentést. Mivel a hajó a parttól pár méterre borult fel, a parton állók közül többen beugrottak segíteni. A vitorlásversenyt azonnal lefújták, a versenyezők aktívan részt vettek a mentésben. Nekik köszönhető, hogy nem lett több áldozat.

004

Később, még napok múlva is találtak néhány iszapba süllyedt áldozatot. A személyzetből egy fűtő esett áldozatul, aki nem fért ki a gépház ablakán. Mondták neki, hogy várjon, amíg kivágják a hajótestet, de a termetes férfi úgy döntött, alámerül és megkeresi a kijáratot az olajos vízben. A gépház ajtajában azonban három menekülni próbáló utas belekapaszkodott. Mindnyájan megfulladtak.

A későbbi levéltári kutatások és a visszaemlékezések szerint a legfiatalabb áldozat hét, a legöregebb 68 éves volt, a többiek 20-25 évesek voltak.

Néhány különös esetről is szólt a fáma. Egy édesanya például a babakocsival együtt vízbe dobta csecsemőjét. A gyermeket a pólya fenntartotta a vízen, kimentették, és a mamája is megmenekült. A postás tisztiiskola évfolyama és egy katonai alakulat jutalomutazáson vett részt a Pajtás fedélzetén. Elsőként egy katonatiszt esett át a korláton a boruláskor. Tetemét két nap múlva találták meg, a hajótest az iszapba nyomta. Egy nőt a szűk hajóablakon rángattak ki, csontig lenyúzta az ablakkeret a csípőjéről a húst, de életben maradt. Orosz katonák is voltak a hajón, őket a csizmájuk húzta a mélybe. Többen látták, hogy úsztak, úsztak, aztán egyszer csak elsüllyedtek. Egyesek látni véltek egy ismeretlen katonatisztet, aki a történtek láttán belevetette magát a vízbe, sikerült is valakit a partra vonszolnia, aztán újra visszaúszott, megint megmentett valakit, harmadszor is fordult, de akkor már a saját életet sem tudta megmenteni. Menyasszonya hiába várta a parton.”

„Manapság elképzelhetetlen, hogy ne szülessen tudósítás egy több tucat halálos áldozattal járó balesetről, de akkor a Pajtás gőzös tragédiájáról mégsem lehetett tudni, és tilos volt róla beszélni. 1954-ben Balatonfüreden az ÁVH, a rendőrség, a miniszter mind azon fáradoztak, hogy ne szerezzen tudomást a világ a Pajtásról. Ekkor ugyanis csak arról szólhattak a hírek, hogy a békeharc folytatódik, a vas és acél országa épül, és a nemzetközi helyzet is fokozódik. Pedig a legnagyobb balatoni hajószerencsétlensége történt akkor a füredi kikötőben.”

Egy hetvenen túli, hajlott hátú öregúr alig beszél az őket ért megrázkódtatásról. Szombathelyen senki nem tudott, még évek múltán sem arról, miért nevelték fel őt a nagyszülei. Ha bárki kérdezte, azt kellett válaszolniuk, lesütött szemekkel, hogy megtévelyedtek és nyugatra disszidált az orvos házaspár… hogy önző módon, a jobb élet reményében hagyták szüleik gondjaira szerencsétlen gyermeküket.

Tőle, a nyilatkozni félő túlélőtől kaptuk a dokumentumokat, hogy hatvanhárom év múltán beszámolhassunk a magyar TITANIC történetéről…

006

„Végignéztem a hajón és láttam, hogy a fedélzeten sok ember van, vagyis ezen részére több személy nemigen szállhatott volna fel, mivel az emberek már zsúfolásig voltak” – beszélt a kapitány évekkel később a tragédiát megelőző percekről. „Úgy láttam, hogy arányosan vannak elosztva… A hajó lassú tempóban elindult a kikötő északi partja felé. Időközben, az elindulás után közvetlenül, a hajó kormányosa, Steiner János is bejött a fülkébe, de a kormány továbbra is az én kezemben volt.”

Az indulás pillanatában a hajót kissé „kiemelte”, hogy ne ütődjék a partnak, majd megvárta, hogy a vége hagyja el a mólót, és ekkor kezdte meg a kormány jobbra tekerését. A kormányt félig jobbra tekerte, amit a kormány-jelzőkészüléken ellenőrzött.

„Az elindulás alkalmával semmi rendellenességet nem észleltem, a hajó a megszokott ingással indult ki a kikötőből” – folytatta a kapitány. „Miután a kormányt félig jobbra tekertem, a hajó túlzottan jobbra dőlt. Hogy az ingást kiküszöböljem és a hajót egyensúlyba hozzam, a kormányossal közösen visszatekertem egy negyed fordulattal, vagyis az eredeti kormányállás felére. Ezen idő alatt a hajó a bal oldalára fordult. Vártam, hogy a bal oldali ingásból visszaáll, és kiküszöbölődik az ingás, azonban ez nem állt be, hanem a hajó eldőlt a bal oldalára.”

A szerencsétlenség úgy maradt meg az emberekben, hogy a hajó felborulásában a vitorlásverseny volt a ludas, mivel az utasok a látvány miatt a gőzös egyik oldalára furakodtak. Ezzel szemben több tanú is állította: az emberek olyan sűrűn álltak, hogy képtelenek lettek volna bármiféle mozgásra.

007

„A Tagore sétányról láttam, hogy a Pajtás a füredi mólótól indulni készül. Feltűnő volt, hogy az indulás pillanatában a hajó balra dőlt, és szinte a móló dörzsfáinak támaszkodott úgy, hogy mintegy 40-50 centiméter mélységben láthatóvá vált a merülési szint alatti hajótest” – emlékezett később vissza Kálnai Attila, aki maga is hajóvezető, 1954-ben gyakorló hajós, folyamőrtiszt volt, és fényképen örökítette meg a borulás pillanatát, valamint a mentés egyes fázisait. „Ekkor már olyan érzésem volt, hogy a hajó nem fogja kibírni a megfordulásnál fellépő centrifugális hatást, és felborul, ezért nyúltam a fényképezőgéphez.”

A fordulás megkezdésekor a hajó fara nagyobb, az orra kisebb sugarú körön fordul meg. Erre mondják, hogy a hajó fara „esik”. A kormánykihajtás pillanatában a lapátnyomás másik iránya megdönti a hajót a fordulási belső oldal felé. Ekkor következett be a kapitány által beismert túlzott kormányvisszavétel. Később, amikor a hajó már beállt a fordulási körbe, súlypontjában centrifugális erő keletkezett, amely a bemerült hajótest ellenállása miatt kifelé döntötte a hajót. Ezt fokozta a kapitány is, amikor a kormányt hirtelen ebbe az irányba visszavette. Ekkor már a magas súlyponttal rendelkező hajó, amelynek dőlését fokozta a fedélzeten tartózkodó tömeg tehetetlenségi nyomatéka is, nem tudott egyensúlyi helyzetébe visszabillenni. A Pajtás bal oldalára dőlve süllyedt el a körülbelül 3,5–4 méteres vízben.”

Hatvanhárom éve történt. Az úttörő pajtásból öreg bácsi lett, az emlékekből pedig titok. A források arról árulkodnak, hogy valamit nagyon nem tudhatunk meg, még ma sem, a tragédia valódi okáról… az egyetlen szombathelyi túlélő ma is félve mesél a katasztrófáról…

Köszönet a hajokanno és a hajoregiszter oldalaknak!

Hare Krsna

Álmos, polgárinak hazudott gyereknapi délután volt a kisváros Fő terének sarkán, a plébánia, a kávézó és a szökőkút szentháromságában, ahol örömök és rettegések sűrűsödtek össze. Apró kölkek dömpereztek és motoroztak veszettül, hogy csak úgy surrogott az aszfalt, más CSOK indikátorok nyalták a fagylaltot és luftballonok után szaladgáltak, teljes volt a KDNP-s idill, a családok múkodtek és zakatoltak.

A kávézóban süldő lányok rettegtek a holnaptól, annak a lehetőségét méregették, hogy az iskola igazgatója hétfőn kirúgja-e őket, mivelhogy, amint hallatszott, valami osztálykiránduláson részegen összehánytak mindent és elájultak, mint az szokásban van a lázadó fiatalság körében. A félelem kiült a szemeikre, hogy befogadja vagy kitaszítja-e őket a világ, amelybe még bele sem nőttek teljesen. Mellettük úri vénasszonyok sutyorogva várták a misét.

Mondom, valami nagy ünnep volt, megszentelt vasárnap délután, kimenekülve a TESCO szorításából, túljutva a húsok klopfolásán, mint amilyet Semjén Zsolt álmodott népének, amikor a tér túloldaláról még láthatatlanul halk dobszó hallatszott, meg valami zümmögés-kántálás. Először a láthatósági mellénybe öltözött rendőrjárőr két tagja merevedett le, aztán a népek is, mint akik földöntúli csodát látnak.

Aztán a fák mögül előbukkant a hippicsorda, lépegettek, dobolgattak, dúdolgattak, táncikáltak, nyenyerésztek mindenféle keleptusokban és föstékek alatt. Ebben a városban évente egyszer karnevál címszó alatt tartanak fölvonulást, jelmezekben idézik meg a véres történelmet Rómától a végtelenségig, de ilyet még senki nem látott, és nem is tudták hová tenni a jelenést. Az iskolában sem tanultak róla a hittan órán.

Meg kell jegyezni a bambák védelmében, hogy ez a város burokban van mintegy, itt a hippik még nem osztottak ételt, egyáltalán senki nem osztott ételt. Az éhező koldusok egyénileg gyógyították nyomorukat, most is ott állt egy a bambuló sokaságban, már nyeregben érezte magát, az előbb szerzett be némi aprót, és a kocsmába igyekeztét szakította most meg a fölvonulás, amely a plébánia mellett a magasztos szózatát hirdette érdek nélkül.

A züllés útját megtapasztaló lányok, a misére váró úriasszonyok, a dömperesek, a jó édesanyjuk és sörhasú apáik, a koldus, és mindenki megmerevedett ettől a nyenyerészéstől, és még a rendőrök is értetlenül néztek, mert ezekhez nem lehetett odamenni, hogy igazolják magukat, hülyén vette volna ki magát. Sőt, még a flasztert sem föstögették, hogy kemény intézkedést lehetett volna foganatosítani velük szemben.

Már ott tartott a jelenet, hogy teljesen leáll az élet, amikor az üldözött kereszténység megvédte magát mintegy, és a légbe belehasított élesen a misére hívó harang, helyre téve a világ folyását. A hippik a plébánia ajtajától visszafordultak a tér felé, szabaddá téve a templom kapuját, hogy benyomulhasson a dohos Istenhez a gyereknap minden díszlete és összes szereplője, kivéve a részeges lányokat.

A hippik dobja is halkulóban volt, már a tér közepén táncoltak szó nélkül, a dömperek surrogni kezdtek, a szökőkút újra csobogott, és a rend helyreállott. Már azt hihette volna az ember, hogy megmenekült a város az ördög incselkedéseitől, amikor átellenben megszólalt egy pánsíp, és az Andok eltakarta a Napot. Aki még a templom falain kívül rekedt, rájött, hogy ennek soha nem lesz vége, mert a világ itt kopogtat, hiába a kerítés és kedves vezetőnk óvó karjai. El vagyunk veszve, azt hiszem.

NEM BŰN AZ OLVASATLANSÁG – üdvözlet az „úgy tudjuk” hazájából

Amikor újabb förmedvényével támad a nemzet bibircsók-gyűjteménye, N.Sz., elgondolkoztunk. Vajon, miért van az, hogy aki lop, csal és hazudik – persze csak a nemzet felemelkedése érdekében – nem képes annyival lezárni a művét, hogy „bocs”?

Miért kell minden ordas bűntett után, szokás szerint kommunistázni, miért kell akár a kőkorszakból is példázatokat keresni, csak mert besült a mutatvány, vagy mert éppen felkészületlenül érte a lefülelés az elkövetőt?

Egy alelnök ugyanúgy lophat, mint példaképe, a félisten!
Neki soha nem jutott még eszébe, hogy ujjal mutogasson! Makulátlanságával maradéktalanul elégedett – az „úgy tudjuk” hazájában ő éppen azt az oldalt testesíti meg, ahol bármit elkövethet – mindig minden príma, mondhatni tökéletes! Nem kell az értelmet keresni, el kell fogadni, hogy az ami vettetett, éppen oda való.

Jönnek az önhittség szüleményei – szándékosan nem használjuk a „butaság”, „műveletlenség”, vagy éppen „agyatlanság” kifejezéseket. Akárhogy nézzük, ma vesztésre állnak, akik nem sajnálták az időt némi gyarapodásra! Ugyan, minek is vesződni tanulással, olvasással, amikor az „úgy tudjuk” mindenkinek a rendelkezésére áll, az úgy vélők és úgy gondolók birodalmában a pletykaszint a valódi erény!

Címkézettek, megbélyegzettek és mindenféle bélyeg nélkül bármit tevők hazája lettünk, mert hagytuk, hogy „azok” bármit mondhassanak, megtehessenek, csak mert övék a hatalom!

Még azon sem érdemes eltűnődni, hogy meddig bugyboroghat ez a nagy büdös semmi, hiszen a terveik közt nem kell, hogy a bukás, vagy eltűnés szóba kerüljön. Annyira jól érzik magukat, úgy felépítették maguk körül a bástyáikat, hogy szinte képtelenség akár gondolni is az elpárolgásukra! Egyre több, akinek eszébe jut a néhai Antall mondata, vagy akinek felsejlik még mit jelentett a „kard által vész el” sor a néhai Szergej Mihajlovics Eisenstein filmjében…

Nos, Orbán felduzzadt jobbkeze, mr.„Azé a világ, aki teleszüli” – mert kérdezni merészelte a zsebébe küldött milliárdokról egy „sorosbérenc”, tehát egy közülünk való – előhozakodott a legálságosabb „urbanlegenddel”, s mocskosul nagy hazugságát Szolzsenyicinnel próbálta eltakarítani.
Szöveggel, amit nem Szolzsenyicin írt!!!

(Nem számít, hogy írásunkat eddig és ezután sem érthetik, akiknek undort mozdít pusztán az olvasás felemlegetése , de Szolzsenyicint a lopás és csalás vétségének takargatására elővakarni – nem egyszerűen bűn, de bárdolatlanság! A valódi butaság igaz fokmérője!)

Még a rendszerváltás (sic!) környékén sikerült valakinek megszülni, létrehozni ezt a kecses lódítást, s azóta rendre elő-előbukkanik ez a pár sor, amit soha, sehol nem írt le Szolzsenyicin, aminek semmi köze a nagy író hagyatékához!

Tehát a tény: Németh Szilárd – mivel lefülelték, amint méltóztatott magához engedni potom két milliárdot – előkapta ezt a príma kis idézetet, s ezzel párhuzamosan jól lekommunistázta az őt kérdezni merészelőt. Ugyanaz a nagy Trump-imádó Németh Szilárd, aki legutóbb éppen Szombathelyen járva volt szíves engedni a dörgölőzést városvezetőinknek, „A rezsicsökkentés védelmében” – címmel tartott lakossági fórumon, a Herényiek Házában.

Tehát ugyanaz a nagy Trump imádó Németh Szilárd, akit annyira komált Koczka Tibor alpolgármester, s akik románcáról oly szépen tudott írni Hende Csaba udvari mindenese, az egy év börtönre ítélt Cseszkó Tamás. Szóval, Trump, Németh Szilárd, Koczka Tibor, Cseszkó Tamás… és Szolzsenyicin! (???) Ha valaki mégsem értené az összefüggéseket, nem baj! Nem bűn az olvasatlanság, sem a klasszikusok, sem a napi posvány viszonylatában!

Ami most történik, csak a végjáték! A posvány, mely fertőz és igába hajt! A butaság és gazemberség igájába…

Tessék belenyugodni, tétlenül bámulva ezt még lehet fokozni!

Utóirat:
Íme, egy valódi Szolzsenyicin idézet a Pokol tornáca című könyvéből, csak úgy:
„Minél többet olvas az ember történelmet, annál inkább kedvet kap arra, hogy maga is gazemberré váljék, sokkal előnyösebb dolog! A nagy Hannibált, aki nélkül Karthágót nem is ismernénk, ez a semmi kis Karthágó száműzte, vagyonát elkobozta, lakóházát lerombolta! Semmi sem új…Gnaeus Naeviust már akkor kalodába zárták, hogy ne írjon merész darabokat. Az aetoóliaiak, sokkal a mi korunk előtt, hamis amnesztiát hirdettek, hogy hazacsalogassák az emigránsokat. és kivégezték őket. Már Rómában felfedezték azt az igazságot, amelyről a gulag megfeledkezik: nem gazdaságos éhesen hagyni a rabszolgát, etetni kell! Az egész történelem merő…falás. ki kit elkap, be is kapja.”

Fajlagos hülyeség

Most már nagyon ideje lesz, hogy vége legyen ennek a konzultációnak, mert rohadtul unalmas. Értem én, hogy hatalmas a siker, hogy a Párt vezérkara állva pisál örömében, de nem kéne az arcunkba veretni a gyönyörüket. Ott tartunk hovatovább, amint beesik egy kósza levél a Központi Bizottsághoz, abban a pillanatban összetrombitálják a sajtót, hogy na, ugye, mintha focimeccs volna az élet, és lehet, hogy az is.

Hogy ezen a hétvégén se maradjunk konzultációs gyönyörök nélkül, arról valami Hidvégi Balázs gondoskodott, aki kommunikációs igazgató volna a Pártnál, vagy mókamester, ez egyelőre képlékeny. Kitűzte a lobogót a hívek agyára, és sehol nem volt egy Dugovics Titusz mélybe rántási céllal, így hát, a hülyeség ott lobog a szélben, hogy ilyen föss képpel, ha zavarossal is érzékeltessem kies hazánk lehengerlő nívóját az Úrban, a búgivúgi klubban.

„Egyegészhattized” millió a bűvös szám, ami rekord állítólag a levelezés történetében, hogy ennyien küldték volna vissza a budipapírt. Ez nagyon szép, de ki a rosseb tud utána járni, senkise, egyrészt, másrészt viszont ezt úgy előadni, hogy mindenki az ő agyamenésüket támogatja, meglehetősen merész matematikára vall, amit viszont a népszavazás óta ismerhetünk. De nem is erről akarnék mesélni most igazán, mert ezt már mindenki unja.

Finiséhez érkezett a személyes úthengerlés is, amiről ez a mókamester szintén azt tudatta, hogy óriási attrakció volt, mint a cirkuszi kikiáltó, hülye, elnyújtott hangon. Az derül ki a számológép kijelzőjéről, hogy az elmúlt négy hétben több mint százharminc településen tartott fórumot a Párt, amelyeken több mint harmincezer emberrel találkoztak. Ilyenkor az ember nekilát fejben fölmérni a diadalt, és arra jut, hogy fajlagosan így meglehetős drága terjeszteni a kórt.

Egy-egy agymosásra jut százötven-kétszáz ember, ami amellett, hogy nem igaz, drága is a maga nemében, terembérlet, benzinpénz, pogácsák, üdítők és még ki tudja milyen költségek csapódnak az ilyen túrákhoz, viszont a személyes találkozás varázsa megfizethetetlen, minden másra ott van a MasterCard. Az elbutításnak ez meglehetősen költséges módja, igaz, a levelezésről sem tudjuk, mit kóstált, de kicsire nem adunk, mert a népek megvilágosodtak, pedig nem is lótuszülésben ültek a szeánszokon.

A mókamester mintegy ráadásként azt rántotta elő a cilinderből, hogy a népek körében az váltotta ki a legnagyobb felháborodást, idézem: „Az Európai Parlament határozatban kérte számon egy terrorizmus vádjával Magyarországon jogerősen elítélt férfi szabadon bocsátását.” Ő a megafonos ember, hogy világos legyen az écca, akiről a fórumok népének halovány fingja sincs, csak Hidvégi et.-nak ezt adták most ukázba, hogy erről is lódítson csöppet.

Egyébiránt a bámuló plebsnek még nagyon sok mindenről nincsen tudomása. Mondhatnám azt is, hogy a setétség honol bennük, mert aki mondjuk önszántából elmegy Németh Szilárdot hallgatni és csodálni, az már végképp menthetetlen, és minden aljasságra képes. Mellesleg a fajlagosan drága hülyeség termékeny talajt talált, ha a „Honfoglalás 2000” és a „Nemzeti Szociáldemokraták” közleményét olvassuk, amit az MTI hozott, mert ezt arra érdemesnek tartotta, míg másokat nem, ha emlékezünk.

Íme, az alkotás egy részlete: „Számba kell vennünk a migránsokat behívó, velük kollaboráló civil vagy leplezett szervezeteket és azoknak tagjait. Fel kell számolni a társadalomellenes csoportokat, meg kell vonni tőlük a nyilvános szereplés – a sajtóban való megjelenés lehetőségét. Be kell tiltani a nyugalmunkat megzavaró, felforgatásra irányuló tüntetéseket. Nem engedhetjük meg, hogy egy nemzetellenes törpe kisebbség közvetve-közvetlenül veszélyeztesse gyermekeink életét, asszonyainkat, jövőnket! Kollektív bűnökre, legyen kollektív büntetés a válasz!”

Ezt az egészet én most inkább nem minősíteném, legyen rajta az Orbán Viktor nevű rágcsáló lelke, mint ahogyan azon is, hogy a megafonos embert terrorizmus miatt elítélik, bizonyos Ramir Safarovot meg, aki baltával fejezett le egy örményt, miniszterelnökünk személyesen kísér ki szinte a reptérre, hogy a nemzeti megdicsőülés útjára bocsássa. Az örmény is bizonyára kollektíven volt bűnös, mint ahogyan most már én is. Mindebből kitetszik, hogy bár a delír terjesztése nagyon rossz ár-érték arányban történik, viszont a jelek szerint minden pénzt megér. A gyűlölet soha nem lehet drága.

Fajlagos hülyeség

Most már nagyon ideje lesz, hogy vége legyen ennek a konzultációnak, mert rohadtul unalmas. Értem én, hogy hatalmas a siker, hogy a Párt vezérkara állva pisál örömében, de nem kéne az arcunkba veretni a gyönyörüket. Ott tartunk hovatovább, amint beesik egy kósza levél a Központi Bizottsághoz, abban a pillanatban összetrombitálják a sajtót, hogy na, ugye, mintha focimeccs volna az élet, és lehet, hogy az is.

Hogy ezen a hétvégén se maradjunk konzultációs gyönyörök nélkül, arról valami Hidvégi Balázs gondoskodott, aki kommunikációs igazgató volna a Pártnál, vagy mókamester, ez egyelőre képlékeny. Kitűzte a lobogót a hívek agyára, és sehol nem volt egy Dugovics Titusz mélybe rántási céllal, így hát, a hülyeség ott lobog a szélben, hogy ilyen föss képpel, ha zavarossal is érzékeltessem kies hazánk lehengerlő nívóját az Úrban, a búgivúgi klubban.

„Egyegészhattized” millió a bűvös szám, ami rekord állítólag a levelezés történetében, hogy ennyien küldték volna vissza a budipapírt. Ez nagyon szép, de ki a rosseb tud utána járni, senkise, egyrészt, másrészt viszont ezt úgy előadni, hogy mindenki az ő agyamenésüket támogatja, meglehetősen merész matematikára vall, amit viszont a népszavazás óta ismerhetünk. De nem is erről akarnék mesélni most igazán, mert ezt már mindenki unja.

Finiséhez érkezett a személyes úthengerlés is, amiről ez a mókamester szintén azt tudatta, hogy óriási attrakció volt, mint a cirkuszi kikiáltó, hülye, elnyújtott hangon. Az derül ki a számológép kijelzőjéről, hogy az elmúlt négy hétben több mint százharminc településen tartott fórumot a Párt, amelyeken több mint harmincezer emberrel találkoztak. Ilyenkor az ember nekilát fejben fölmérni a diadalt, és arra jut, hogy fajlagosan így meglehetős drága terjeszteni a kórt.

Egy-egy agymosásra jut százötven-kétszáz ember, ami amellett, hogy nem igaz, drága is a maga nemében, terembérlet, benzinpénz, pogácsák, üdítők és még ki tudja milyen költségek csapódnak az ilyen túrákhoz, viszont a személyes találkozás varázsa megfizethetetlen, minden másra ott van a MasterCard. Az elbutításnak ez meglehetősen költséges módja, igaz, a levelezésről sem tudjuk, mit kóstált, de kicsire nem adunk, mert a népek megvilágosodtak, pedig nem is lótuszülésben ültek a szeánszokon.

A mókamester mintegy ráadásként azt rántotta elő a cilinderből, hogy a népek körében az váltotta ki a legnagyobb felháborodást, idézem: „Az Európai Parlament határozatban kérte számon egy terrorizmus vádjával Magyarországon jogerősen elítélt férfi szabadon bocsátását.” Ő a megafonos ember, hogy világos legyen az écca, akiről a fórumok népének halovány fingja sincs, csak Hidvégi et.-nak ezt adták most ukázba, hogy erről is lódítson csöppet.

Egyébiránt a bámuló plebsnek még nagyon sok mindenről nincsen tudomása. Mondhatnám azt is, hogy a setétség honol bennük, mert aki mondjuk önszántából elmegy Németh Szilárdot hallgatni és csodálni, az már végképp menthetetlen, és minden aljasságra képes. Mellesleg a fajlagosan drága hülyeség termékeny talajt talált, ha a „Honfoglalás 2000” és a „Nemzeti Szociáldemokraták” közleményét olvassuk, amit az MTI hozott, mert ezt arra érdemesnek tartotta, míg másokat nem, ha emlékezünk.

Íme, az alkotás egy részlete: „Számba kell vennünk a migránsokat behívó, velük kollaboráló civil vagy leplezett szervezeteket és azoknak tagjait. Fel kell számolni a társadalomellenes csoportokat, meg kell vonni tőlük a nyilvános szereplés – a sajtóban való megjelenés lehetőségét. Be kell tiltani a nyugalmunkat megzavaró, felforgatásra irányuló tüntetéseket. Nem engedhetjük meg, hogy egy nemzetellenes törpe kisebbség közvetve-közvetlenül veszélyeztesse gyermekeink életét, asszonyainkat, jövőnket! Kollektív bűnökre, legyen kollektív büntetés a válasz!”

Ezt az egészet én most inkább nem minősíteném, legyen rajta az Orbán Viktor nevű rágcsáló lelke, mint ahogyan azon is, hogy a megafonos embert terrorizmus miatt elítélik, bizonyos Ramir Safarovot meg, aki baltával fejezett le egy örményt, miniszterelnökünk személyesen kísér ki szinte a reptérre, hogy a nemzeti megdicsőülés útjára bocsássa. Az örmény is bizonyára kollektíven volt bűnös, mint ahogyan most már én is. Mindebből kitetszik, hogy bár a delír terjesztése nagyon rossz ár-érték arányban történik, viszont a jelek szerint minden pénzt megér. A gyűlölet soha nem lehet drága.

Gyermeknap a belváros kultúrszívében

2017-ben új helyszinen várta a gyermeknapi forgatag a kicsiket nagyokat szülőket egyaránt

Az Agora MSH külső és belső helyszinen, május utolsó vasárnapján egész  délután  játékos eszközökkel, bábszínházzal. interaktiv koncerttel, kézműves feladatokkal, kisvasúttal, fimvetitéssel, trambulinnal csónakhintával és sok sok más kreativ érdekességgel szolgált az érkezőknek. Erről a délutánról készült galériám, amit a képre kattintva láthatnak.

 

Kampec dolores L. – Élet

Még mindig a reklámokon vihogott Béla, amikor hatalmas zúgást, sivítást hallott, majd egy fémes csattanást, amely pillanat végén mint valami rossz plecsni, a Nap odakenődött az égre, jelezve, hogy dörömböl a nyár. Nem kellett hozzá túl nagy képzelőerő, hogy belássa, három hónapig ott is marad, és csak a jóindulatától függ, szétéget-e mindent, fákat, madarakat és likacsos agyakat, hogy még a falak is izzadni fognak, vagy beéri valami szelídebb kínzásformával is.

Mindez az első percekben nem volt teljesen világos, csak annyi, hogy tavasz sem volt, és máris át kell kapcsolni szaharai üzemmódra, s így, hogy ennyire felgyorsultak az események, Bélának el kellett gondolkodnia az időről, amely a térrel együtt ott görbült meg a Szentháromság szobor mellett, s ha belenézett a tölcsérbe, ellátott egészen a miocén korig, ellenkező irányban viszont csak valami bizonytalan fényesség derengett, amiből azt a következtetést vonta le, hogy a jövő teljesen bizonytalan, viszont ott kattog a lába alatt.

Beleesett már néhányszor ebbe a csapdába, de most semmi kedve nem volt hozzá, mégsem volt mit tenni. Be kellett látnia, hogy van ugyan szabad akarata, de ez véges, és csak addig terjed, hogy megissza-e a fröccsét vagy sem, kitekeri-e a böszme polgártársak nyakát vagy sem. Különben pedig ki van szolgáltatva az őt alkotó anyag kényének kedvének, amely olyan molekulákat hozott létre önkényesen, amelyek kezdenek elfáradni.

Kiderült, hogy nincs is messze az idő, amikor atomjaira hullanak, ami azt jelenti majd, hogy Bélából is szén lesz meg vas, a benne lévő víz elpárolog a légbe, egyszóval, az életté összesűrűsödött anyag visszaáll eredeti állapotába, ahogyan a csillagokból érkezett, magyarán, Béla rájött, hogy meg fog halni. Érdekes tapasztalat volt, mert eddig eszébe sem jutott, hogy ennek a komédiának ilyen vége is lehet, aztán most jött rá, hogy csak ez az egy biztos, ez a röhejes lezárás, amitől másképpen kellett volna látnia a világot, de nem tette meg ezt a szívességet neki.

Nemrégiben halt meg egy régi cimborája, és, amikor valamikor reggel, tehát az idők kezdetén a kocsma felé haladt, és a lábai érdekesen citeráztak, hogy alig is vitték, akkor minden egyes lépéshez az adott erőt neki, hogy hát az ott fekszik kiterítve, míg ő mégiscsak itt botorkál az Isten szent ege alatt. Tehát, ha abba gondolt bele, hogy mért sajog minden egyes porcikája, már egyáltalán nem lázadt, mert arra jött rá, hogy mennyivel jobb itt szenvedni, mint a nyári hőség elől valamely proszektúra hűvös tepsijébe rejtőzni.

Amikor erre rájött most, a fröccse mellett ülve, azt várta volna, hogy meghatódik, mert itt lehet a valóságos kocsmában, de nem fedezett fel magában ilyen gyerekes érzéseket. És azért, mert mindegy volt, hogy a folyó melyik partján ücsörög, az innenső azért volt jobb, mert olyan apró örömök voltak benne, amit az örök élet képtelen volt nyújtani. Mert belegondolt, hogy az Úr trónusa előtt bambán vigyorogva nem kell fröccsöt innia, zsíros deszkát ennie, böfögni és pisálni, és lássuk be, ezek nélkül az idő folyása mit sem ér, tehát sokkal jobb a végén valami ismeretlen sötétbe hullani, mint a Paradicsom véget nem érő kínjaival szembe nézni.

Az az ötlete támadt, hogy ezzel a fenséges tudással felvértezve elszórakozik kicsit a bádogbánossal, azzal a bizonytalan masszával, amely gomolygásokat ez a szaralak hitnek vél, de eszébe jutott számtalan konfliktusa a plébánia tücskével, és az is, hogy az élet legfőbb iránymutató gondolata ez: légy nagyvonalú! Így hát úgy döntött, békén hagyja ezt a szerencsétlent, mint ahogyan a többit is, az olajos hajúakat, a duplagyűrűsöket, a fogatlanokat és a melegítőben sóhajtozó fiatalasszonyokat

Sőt, még a fröccsök urát sem avatja be a titokba, abba a felismerésbe, hogy bár ez itt egy nagy szardarab, mégis csak érdemes arra, hogy fenségesen elviselje az ember egy ideig. Ahogy idáig jutott, a cseresznye máris megérett, a rigók tobzódtak az örömökben, és Béla sem akart lemaradni a pogány ünnepről. Olyat tett, mint soha eddig. Valami akármi zenét gyúrt elő a dobozból, és rogyadozó térdekkel ingani kezdett, amit ő táncnak vélt, a fröccsök ura azonban csak hülye csoszogásnak látott, ezért meg is kérdezte. – Te meg mit csinálsz? – Élek. – Felelte Béla azzal a bizonyossággal, mintha tényleg igaz volna.

Villamos a Holdra

Most már teljesen biztos, hogy prime minister Victor Orban nem csak a fedett sportlétesítmények, hanem mindenféle síneken guruló közlekedési eszközök irányába is perverz vonzalmakat érez. Kisdobos korában az ő édes apukája még nem volt bányatulajdonos, így bizonyára nem tudott az ő kicsi fiának csillogó villanyvasutat abszolválni sem TT, sem PIKO méretben, ami hiátust most a romlott kamasz uniós pénzből pótol, s nagyban. Ilyen pénzekből és pénzekről hazudozik itt nekünk.

A felcsúti pöfögmény még el sem ért nagy duzzogásában Bicskéig, most a hódmezővásárhelyieket szórakoztatja ez a trampli egy Tram Trainnel, azaz helyközi villamossal, amely az ábrándokban Szabadka-Szeged-Hódmezővásárhely vonalon szaladgálna. Bár mehetne akár Belgrádig is, vagy a Holdra, a játékos képzeletnek semmi sem szab határt egyrészt, másrészt pedig kicsire nem adunk, a csillagokat is oda lehet ígérni az égről, mibe kerül az? Semmibe sem.

Valami ilyesmiről szól a „Modern városok program”, ami örömökkel első emberünk házal szerte a hazában, és a nagyszabású turné most épp Lázár úr szerelmes hazájába érkezett villamosi álmokkal. Másutt mást, akármit, mindent megígért és aláírt dobpergések közepette. Ott tartunk, hogy eddig huszonhárom várossal köttetett meg a szellem-megállapodás mindösszesen háromezer négyszázmilliárd 3.400.000.000.000 forint értékben. Másképpen 3.400×10 a kilencediken, vagy hogyan is mutassam a valószerűtlent.

Nem tudom már végképp, miképp fösthetném le mutatósan a hazugság mértékét, ami bazi nagy, voltaképp igazából már szó sincsen rá. Mert mi is történik velünk, drága polgártársak? Házhoz megy ez a Cipolla, és minden szart megígér, amiből kedves szokása szerint semmit az ég egy világon be nem tart, sőt, szándékában sincs, még gondolatban sem akármit is teljesíteni. A huszonhárom város közül alig pár kapott csupán néhány nyüves milliót, és a költségvetésben sincsen se híre, se hamva ilyen tételeknek. És mégis nyomatja a kamut.

Akkor mégis mért teszi? Tehetnők föl a kérdést, ami bonyolultságra válasz nemigen van. Az állhat a legközelebb az igazsághoz, hogy ő ilyen, ilyennek született, vagy ilyenné tette az élet. Ebben lehet valami spiritusz, hiszen a filozófiája is az ennek a kóklernek, hogy mer nagyot álmodni, másrészt meg, hogy a bamba népség ne azt nézze, amit mond, hanem, amit csinál. Ennyire antagonisztikus ellentét azonban a kettő között meglehetősen ritka a történelemben, ilyképp egyedüli példány ő, kiállítani való organizmus.

De ezt is tudja, sőt, csak ezt tudja. Viszont így egyesével hülyét csinálni a városokból, megalázni a polgármestereket mégis csak beteg lélekre vall, amin viszont meglepődni fölösleges. Járja itt a vidéket a páncélozott szánjával, mint valami télapó, de semmit sem visz, csak képzeletben szórja a nemlétező pénzét. Mosolyogva kiáll az emberek elé, és villamost ígér, meg űrállomást, repülőteret és mindent, amit a paraszt elképzel az ő hülye agyával. Ami pénze egyébként van neki, azt is Brüsszeltől kapja, míg meg nem állítja, vagy az nem őt, s akkor lesz vége ennek a cirkusznak.

Olyan ez az egész delír, mintha én összetrombitálnám az utcabélieket, és megkérdeném, mi köll, emberek? Új gumi a tolószékre? Meglesz. Formatervezett kampósbot? Az is. Toronyóra aranylánccal? Pláne. Kiskutya fasza? Naná. Így haladnánk sorban az óhajokban, mindenki megkapna képzeletben mindent, a népek a vállukon vinnének a sarki kocsmába, ahol szidnám a Fő térieket, holott belőlük élek napra nap. Éltetőim pedig a kocsma előtt várnának, hogy na, mi lesz? Én pedig a hátsó ajtón iszkolnék a francba.

Csakhogy az ilyesmit nem kormányzásnak, hanem szemfényvesztésnek nevezik, és mégis ez a létezés alfája meg omegája kétmillió ökör számára. Végül is és voltaképp ezeknek a szeánszoknak az igazi célja ez: gyarapítani a nyájat. Milliárdokkal villogni, Trump mögé beállni, hülyeségeket beszélni, gondolatokat beszántani, szotyolát zabálni, böfögni a pörkütt után. Ez Orbán Viktor kivonata és végső olvasata közel három évtized teltével, ami meglehetősen lehangoló, és egyre inkább trágyaszagú. Ahogyan az egész ország is, ha tetszik, ha nem. Leginkább nem.

Demencia

Itt, minálunk vidéken a választópolgár különösen ki van téve az ártó szellemeknek. A megyei napilapban látok ám a minap egy tudósítást valamely hagyományőrző – nem átvizsgálandó – civilekről, és a leadnél már nem is kellett tovább erőlködnöm, hogy kiderüljön a baj.

Azt írta az újság, hogy ma is naponta meg kell küzdenünk függetlenségünkért és szabadságunkért. Arra már kíváncsi sem voltam, hogy ez a slapaj polgártárs saját gondolata, jellemezvén a vészterhes időket, vagy a hagyományőrzők dilije, mert végül is, mindegy is. Kifolyt belőle a kék plakát mocska.

Hirtelen olyan érzésem támadt, mint amikor a „Szellemirtók” névre hallgató böszme filmalkotásban a kisded ott heverészik a múzeumban, és éppen kúszik beléje sűrű folyamként a gonosz, hogy új alakot nyerjen. Aztán megérkeznek a hősök, és minden pitypalattyos lesz megint.

A különbség annyi csupán mese és valóság közt, hogy itt soha nem jön felmentő sereg, és a romlás voltaképp már megtelepedett. Ezt nem úgy kell elképzelni, hogy akkor most ők a világ romlására törnének, sokkal inkább védelmezik a kivívott leépülést, amely a rendszer veleje.

Mintegy fölülről szivárog alá az elhülyülés, amióta a Fidesz vezérkar vészesen fölhígult, és megállapodott a Németh Szilárdok szintjén, amelyben tagolatlan mondatok szakadnak ki az emberből a butaság bátorságával. Valaha, nem is oly rég még értettek ezen a vidéken magyarul, ma már csak a harci kürtök jeleit képesek fölfogni, igaz, azt oda-vissza.

A röhej az, hogy nem időskori bajról van szó. Ebben az országban már az óvodában kívánatos fogatlan vénemberként fungálni, beállni a sorba, a határra menni migráncsot csodálni, hülye képviselőtől pöttyös labdát kapni, első áldozáson sorban állni, hogy ne érje szó a ház elejét. Szivárványba öltözni veszélyes üzem.

A bambaságra épül a rendszer. Sokszor, sok mindent kikiáltottam már a regnáló hatalom legfőbb bűnének, de végül is megleltem az igazit. Ez az. Tanulmányozva a történelmet, régebben nem értettem, hogy Hitler bácsi hogyan volt képes oly rövid idő alatt elhülyíteni egy teljes társadalmat. Hát, így.

Nem kell hozzá túl sok, úgy tűnik, az emberi fajba genetikusan oltották bele a csordaszellemet. Ez a mamutok korában érthető volt, máma olyan csökevény, amely sok bajt megmagyaráz. Íme, itt tartunk, hogy a hagyományőrző szabadságharcol. Igaz, nem tudja ki ellen, de mégis jól esik neki összebújni.

A szomszéd Józsi, bármely baj éri, szidja a dakotákat, amely meghatározás őnála minden kicsit is karamellesebb bőrszínű embert jelent. Sőt, minapi beszélgetésünk során azt is kifejtette, hogy a nő nem ember, illetve csak félig. Miután nagyon határozottan küldtem el a picsába, bambán vigyorgott, és örült a barátságnak.

Józsin nincs mit csodálkozni, Kossuth rádiót hallgat hajnalonta. Ebben az a teljesítmény mércéje, mint a tegnapi kormányinfón kiderült, hogy Orbánnak végre sikerült a másik barommal Trumppal egy légtérbe kerülnie, mint diplomáciai siker és mérce. Ezzel most ellesz egy darabig, és nincs menedék.

Látod, ez már pont az: zuhanórepülés, danászta annak idején a Sziámi, és a rosseb se tudta, hogy vátesz veszett el benne, pedig az. És ha most azt várod nyájas olvasó, hogy miután a látleletet fölvettem, valamely szert is ajánlok a bajra, akkor csalódást kell okozzak. Nincsen. Én is csak könyöklök, és hallgatok.

Étvágycsökkentő csodaszer, kéznyújtásnyira tőled : az akácvirág

Az ilyenkor nyíló bodza általában elveszi a figyelmet a szintén virágzó akácról, pedig felhasználhatóságát és gyógyhatását tekintve kicsit sem marad el a bodzától. Sokáig én is csak méz formájában fogyasztottam az akácot, de egyszer kellett csak egy virágzó akácfa közelébe kerülnöm, és rögtön magával ragadott az illata.
Szedtem is egy nagy táskával.
Az akácvirágot elsősorban az emésztőszervi megbetegedésekre ajánlják: refluxosoknak csodaszer, mivel csökkenti a gyomorsavtermelést (így étvágycsökkentő hatással is bír), és hashajtó hatása miatt, székrekedés ellen is kiváló. Gyomorégésre tea formájában fogyasszuk, de mivel nyersen is ehető, ezért akár pár frissen szedett virágot is elrágcsálhatunk. Teája továbbá jó köhögéscsillapító. Édeskés íze miatt a gyerekek is szívesen isszák.

A hazahozott virágok nagy részét teának szárítottam le. A leszárítást szellős, de árnyékos helyen érdemes elvégezni, úgy, hogy a virágokat egy rétegben papírra terítjük. Nálunk a hálószobában illatozott, száradt néhány napig. A szirmok bebarnulása megakadályozható, ha naponta többször átforgatjuk a virágokat. Ha már könnyedén morzsolható, akkor teásdobozban, vagy akár dunsztos üvegben jól lezárva tárolhatjuk. Édeskés íze miatt a gyerekek is szívesen isszák.

Pár fürt friss virágot egy kancsó vízbe is beletehetünk, kellemesen édeskés illatú vízért cserébe. Én még nem próbáltam, de a bodzaszörphöz hasonló módon, akár szörp is készíthető belőle.
Nyersen salátákba tehetjük, de láttam már palacsintatésztába belesütve is.