De tényleg! Nem is akartam ide feltölteni, olyan snassz. De aztán blogtársam meggyőzött: hátha valakinek pont ez ad ötletet, mivel az előkészítése nem tart tovább 6-8 percnél!
A süti a túrós rétes újragondolása: muffin formában. Persze senki ne gondolja, hogy most a rétestészta nyújtásba fogom beavatni. Sima bolti (kitekerhetős, nem fagyasztott!) leveles tésztát használtam. {Mondtam már, hogy ez a konyha jolly jokere? Mindig van itthon egy csomag, mert pillanatok alatt lehet belőle édes vagy sós desszert vagy akár vacsora: pl. virsli bundában. :) }
Első mozzanatként beizzítottam a sütőt 170 fokra (légkeverésesnél 160). A tésztát (lehetne réteslapot is használni, bár azzal még nem próbáltam) annyi négyzetre vágjuk fel, ahány muffin formánk van. Én egy 12 mélyedéses formát használtam, ehhez elég volt 1 csomag tészta.
25 dkg túrót jól elkeverünk 1-2 kanál tejföllel, néhány kanál porcukorral (ki milyen édesen szereti), kevés vaníliakivonattal (ennek híján vaníliás cukorral), kevés reszelt citromhéjjal és pár csepp citrommal. A színe miatt tettem hozzá egy tojássárgáját és pár kanál köleskását (lehet helyette zsemlemorzsát), hogy ne legyen túl folyós. Akinek sok ideje van, a maradék fehérjét habbá verheti, én azonban csak villával kissé felvertem és a felét adtam a túróhoz.
A muffin-mélyedésekbe tettem egy-egy négyzetet a tésztából, rákanalaztam a túrós töltelékből, majd a kilógó 4 sarkát a tetejére hajtottam és megkentem picit a maradék tojásfehérjével. (Sülés közben valószínűleg szétnyílik, de nem baj!) Sütőtől függően 35-45 perc kell neki, majd ha kihült, leheletnyi porcukorral meghintve tálalhatjuk. (A tölteléket lehet még sok féleképpen variálni: gyümölcs- vagy csokidarabokkal feldobni, kinek hogy tetszik! :))
Arra azért visszatérve csöppet, hogy prime minister úrnak a hölgyek megléte mennyiben korlátozza a lehetőségeit, pár apró kérdésem akadna csupán. Vak komondorilag, vagy Kövér Lászlóilag, mert az sem egészen mindegy, vagy talán mégis.
Ezzel elég nehéz mit kezdeni, ha az embert nem viszik a lábai előre. Így hát az ember megfontolásokba bocsátkozik, fölméri lesújtó állapotát, és belenéz a hűtőbe, van-e esély arra, hogy túlélje az adott napot, március tizenhatodikát, amely ugyanolyan, mint az előző, csak nem ordítanak szerte a nagy szanaszét Magyarországon mindenféle eszement politikusok, mintha muszáj volna.
Azok kedvéért, akik esetleg húsz évvel ezelőtt még alig-alig hagyták el az óvoda épületét, szívesen elmesélhetném, hogy milyen volt malacperselybe rakosgatni a bélásokat, meg olykor a tízeseket. Aztán a nyár közeledtével pofára esni, hogy a felhizlalt dög belsősége semmire nem elég! Szívesen felidézném az iskolai takarékbélyegek visszaváltásának napját – amikor kiderült, hogy a monchichi helyett maximum a keletnémet bumit tudjuk bevásárolni kedvenceink közé, s hogy később is csak MK27-re futotta a Grundig sétálómagnó helyett… 
Kétszázhatvanháromszor tíz = kétezerhatszázharminc. Ez még megy, holott egyre nehezebben mozognak a lábaim. Tán mindegy is, de az nem, hogy ennyi hamvas gyereket sikerült kimenteni a tanároknak a sátán karmaiból azzal a döntéssel, hogy nem kérnek a fizetett tapsoló szerepéből. A rezsim így sem sokat veszít, akad elég hülye, rosszabb esetben szervilis manus ebben az országban. Negyvenezren – állítólag – ugyanis beneveztek a nagy, össznépi, Hende-féle szavalási eksönbe. Ez utóbbinak még az az előnye is megvan, hogy helyben megoldható a dolog. Buszokra sincsen szükség, ergo megmarad a benzinpénz, amit zsebre lehet rakni.
Igaz, őt magát az okosmondás kényszere régőta nem fenyegeti, elemelkedett már ebből a világból valahová a fellegek közé, ott lebeg ég és föld között. De nem ezért nem kell tojászáportól tartania, mint egy régebbi iduson Demszkynek, hanem mert van neki tekje. Jó lesz az még valamire, gondolta valaha, és nem számított rosszul. Hiszen épp abban az időben, amikor negyvenezren szétszórva az országban mámoros ajakkal zengik az e napra rendeltet – VikCsel 22,25-28 a kiírás szerint -, szóval épp akkor a haza egy másik szegletében is összegyűlik néhány ember, de teljesen más céllal. Ők az elemelkedettet rángatnák le a földre picsába küldés szándékával. Így lesz kerek a világ. “…Kivirít a kikelet. Leveles lesz a liget. Lyukas fazék fekete. Mese, mese, meskete…“ – mondá Móra anno az évszakhoz igazodva. És úgy tűnik, ebben egy nagy és szép konszenzus alakulhat ki lelkesek és picsázók között. Mégis csak szép lesz ez a márciusi idus minekünk, gondoljuk eszementen, miközben ujjaink lafognak az éjjelibe bele.
