rezeda – Oldal 186

Hubertus

A jogállamiság becsületbeli ügy. – Ilyeneket hallunk a kedves vezetőtől, ami nem is érdekelne, megszokta már az ember, ahogy fossa ki a szavakat, amelyeknek olykor van értelme, legtöbbször azonban semmi sem. Hogy ez a két szó is mit keres egymás mellett, azt sem tudja senki, a becsület etikai kategória, míg a jog meg társadalom-filozófiai. A becsület már akkor is létezett, amikor jog még sehol nem volt, és, mint kitetszik, most meg híre-pora sincs bizonyos körökben, holott szügyig állunk a jogban.

Másrészt becsület is sokfajta van. Létezik ilyen naturális becsület, mint az élet alapja és vezérlő eszméje, amely már majdnem hitbéli tétel, mint az indiánok becsülete és a parasztbácsiké, ami a civilizációban felér a naivsággal. Van aztán a betyárbecsület, ilyenje van a Rózsa Sándoroknak, más kultúrában Robin Hood, később mindenféle Jedi lovagok, de ez már az ábrándok világa. Aztán létezik a maffiózók becsülete meg a déli családok asszonyaié. A náciknak is volt belőle, az SS még a dísztőrökre is vésette: “Becsületem a hűség”.

Az a kérdés tehát, hogy ennek a mi főnökünknek milyenfajta becsülete van, ha van neki egyáltalán ilyenje. Ránézve a manusra, belegondolva életútjába, s legfőképp cselekedeteire, amelyek a fundamentumát adhatnák ennek az illékony fogalomnak, arra kell jussunk, ilyenje nincsen neki egyáltalán. Sőt, mint Vladimir és Estragon Beckettnél, úgy vesztette el a jogait, hogy becsületről beszéljen, s hogyha ilyet tesz mégis, az nem egyéb, mint lufi vagy Hubertus reklám, és most ne tessenek teljesen hülyének nézni.

Az van, az történt, hogy már napokkal ezelőtt mondta Orbán, amit mondott, s úgy önmagában nem is nagyon érdekelt. Az embernek már olyan az ingerküszöbe, hogy az is hidegen hagyja, ha ezek azt delirálják, hogy Gyurcsány minden reggel megeszik három ministránsgyereket, közben macedón maffiózóknak ad el magyar szüzeket, egyúttal lóhátról gyújtja fel Kásler miniszter farkát, amitől a nemzeti gomolyfelhők vért zokognak, és a himnuszt éneklik a galambok fosás közben. A szavak elértéktelenedtek.

Viszont az ember néz tévét is, mert felettébb esendő. Vannak ebben reklámok, mert a világ is tökéletlen, és vannak hülye reklámok, mert az alkotók pancserok. De nekünk így is jó. Egyáltalán, megkérdezném a mai fiatalságot, tényleg ilyenek-e, amit a reklámok sugallnak, hogy legyen az pia, jégkrém vagy csoki, ők buliznak, ami abból áll, hogy tucatnyian vonaglanak egy tér közepén, ötven foguk van, és néznek bele a kamerába hülyén. Hogy ez a happy máma? Ez volna az egyik lényegi dolog.

A másik, hogy amikor a fiatalok dolgoznak, akkor tényleg ilyen jelszavakat kell ordibálni, hogy megcsinálod, tudod, teszed, ott vagy, érzed, ilyesmi buzdítónak szánt dolgok. Hogy ilyen-e az imperialista munkahely valóban, mert akkor el vagyunk veszve teljesen. Most azonban ez sem érdekel, hanem csupán az, ahogyan Orbán becsületről hablatyolt, és azonmód ment a dobozban a Hubertus reklám, ahogy ez a kettő korrelált, hogy eldobtam az agyam.

Ebben a reklámban egy izmos fiatalember, csurig szteroiddal – így ránézésre -, decens kockás ingben fát aprít, és a nagyapjára emlékezik, hogy most érti meg (aprítás közben), mit jelentettek az öregnek az olyan szavak, mint becsület, barátság, őszinteség, miközben futnak az agarak, tábortűz lobog és koccintanak a Hubertusszal az erős férfiak. Holott az emlékeim szerint ilyen körömlakkszerű ital, összeragad tőle az ember pofája, bár lehet, csak kicsit.

Ebből az jön le a proletárnak, hogy ez a becsület: kockás ing, merengés, fahasogatás, agarak. A fiatalok meg a téren vonaglanak, illetve tudják, akarják, csinálják, de, hogy mit, azt nem lehet tudni. Ez ilyen tárgy nélküli világ, a mondatban nincsenek tárgyak, a felkiáltások ettől csatakiáltások lesznek, másutt meg ellepi az embert a tocsogó becsület meg az őszinteség a kockás ingjében. És ekkor jön rá – az ember -, hogy Orbánból harmadvonalbéli reklámszövegek jönnek elő, egy elfuserált reklámblokk a manus.

Olyan gyakorisággal is találkozhatni vele, ott van minden percben és az összes kilométerkőnél, és ettől vált az ember immunissá vele szemben, olyan már, mint egy hüvelygombáról szóló opus. Viszont, hogy a rajongók mikor jutnak el erre a szintre, hogy mikor alakul ki bennük a természetes és életmentő csömör, az az egyetlen nagy kérdés. Mert, amikor ez megtörténik, akkor lesz vége a rémálomnak, erre a következtetésre kell jutnunk a jogállam, Hubertus és becsület egy nevezőre kerülése után.

A kovamoszatokat ki siratja el?

Tegnap wc papírt kellett vennem a boltban. Ott álltam a polc mellett, kezemben egy csomag papírral, erősen nézegetve azt, mert szemüveg híján nehezen tudtam eldönteni, kéz-, vagy seggtörlő-e, mert az egyáltalán nem mindegy. Illetve tán mégis, ha az újságpapírra, még korábban a családi kukoricatorzsára gondolunk. De világunk már a végletekig kifinomult, már azt is tudjuk, hogy a rántott hús, hajdani vasárnapok ebédjeinek csúcspontja és koronázatlan királya halálos méreg, a Tízparancsolat gyógyerejű, és az örök élet titka a kézmosás.

Szóval forgattam a csomagomat, amikor mellettem egy néni fáintos kis kalapban, és épp a derekamig érve, hogyha ráfújok, elvitorlázott volna, mint valami szocialista Mary Poppins, suttogva, mint nagy titkok tudója, közölte velem, hogy az nagyon jó, és a papírra mutatott. Így osztotta meg velem csontos seggének örömeit, s hiába mondtam neki, nem azt vizslatom, mennyire puha, hanem, hogy mire való. De ő ragaszkodott ahhoz, hogy jót tegyen az én valagammal is, még egyszer közölte elhaló hangon tehát, hogy nagyon jó, s ajánlja. Mert vannak az életben fontos dolgok.

Mindehhez, jó szándékát jelezve és megnyugtatásul kétségeimben, megérintette a karomat, fölvett ezzel mintegy a klubba, amelynek tagjai ismerik már a kegyetlen világ titkait, és apró fortélyokkal segítenek egymásnak túlélni a vérzivatart. Sajátos közösség ez, riasztják a másikat, ha akciós a farhát, ha a lecsókolbász máma kiválóan friss és ízletes, és ki ne menjen az utcára aranyom, csupa jég minden, még elcsúszik, kitörik a nyaka vagy a combjának a csontja. Végtelen bölcsesség ez és megnyugvás, a kikötő a háborgó tenger után, amit életnek neveznek, az öböl nyugodt vizei, és akkor elértem hát ide magam is.

Borotválkozás közben még nem vettem észre, hogy megtörtént volna, a csontjaimon éreztem, de nem tudtam, hogy látszik is, ezek szerint igen. Most már csak az a kérdés, mikor megy el az eszem. Anyám nagynénije például, tehát nagyanyám testvére, aki Mária volt, de a legendáriumban a Nenne névre hallgatott, vénségére ült a gázkonvektorja mellett, amit reggel begyújtott, és a téli, délutáni szürkületben ábrándos szemekkel ölelgette azt a rohadt konvektort, dorombolt, mint egy macska, hogy máma jól befűtöttek. Megszokta, hogy sok mindenről nem dönt, de volt is oka rá.

Amíg idáig eljutott, már ötven évet élt egyedül, mert fiatal, falusi tanítónőként a férjét kulákság gyanúja miatt elvitte az ÁVH, és pár hét múlva kapott egy szikár levelet, hogy szeretett hitvese a fogságban kimúlt. Ezekkel a szavakkal. Onnantól fogva csak a bibliáját olvasgatta, piros kék, zöld ceruzával húzgálta alá az egészet, a végén már olyan lett a szent szöveg, mint egy kifestőkönyv. Régi klubtag volt már az én gyerekkoromban, amelybe ím, felvételt nyertem a boltban, megtudva, hogy a mai öregasszonyok seggének melyik wc papír ízlik, ami ezután tán nekem is jó lesz.

Viszont, akármi is történt Nennével, még, mielőtt beleőrült volna abba, hogy ki adja neki a saját maga által keletkeztetett meleget, annyi józanság volt benne, hogy Hornra szavazott, mert annyit azért tudott, hogy nem ő írta neki a levelet férje “kimúlásáról”. Ez a klub tehát, amelynek egy napja a tagja lehetek, őrzi még a józan ítélőképesség csíráit, nem minden nyugdíjas öregasszony kardozik esernyővel ugyanis, és csak nagyon kevesek csókolnak kezet a kedves vezetőnek. Ez egy véd-, és dacszövetség a veszedelmes világ ellen, az életben maradás záloga ilyképp, hétköznapi hősökkel a soraiban.

A hétköznapi hősökkel viszont senki nem foglalkozik. Ők a társadalom kovamoszatjai, akik nélkül élet nincsen, de még csak nem is ismeri őket senki sem. Pár hete égett Amazónia, és mindenki visított, hogy megfulladunk. Tragikus dolog volt, annyi szent, de a Föld nevű bolygón oxigén ettől kevesebb nem lett. Az amazóniai esőerdők ugyan hatalmas mennyiséget termelnek, de abból egy molekula sem jut máshová, az ottani élet ugyanis az egészet föléli. A nagy fákat azonban lehet látványosan temetni, ha Karácsonyt méltatlanság éri a kampányban, tele lesz a világ vele, de Mária néni bütyke csak saját magának fáj.

A kovamoszatok a vizekben élnek. Megkötik a széndioxidot, oxigént állítanak elő minden érdek és csinadratta nélkül. A húsz százalékát mindannak, ami szükséges a földi élethez, de értük nem rendeznek koncerteket, pénzt sem gyűjtenek nekik, a kovamoszat le van szarva magunk közt szólván. Pedig ő az, aki odalép a boltban, és mindent megtesz, hogy a mi seggünknek is jó legyen, ha már csak ennyi maradt az evilági gyönyörökből. Ennyi a tanulság mára, meg, hogy műveljük kertjeinket. És még annyi, azt hiszik, olyan überfasza ez a sztárolt wc papír? A rossebeket. Hiába, ízlések és seggek különböznek, legalábbis máma még.

Trócsányi, tükör, ferde kép

Trócsányi nem érti, Trócsányi megdöbbent, Trócsányi perel. Pedig fodrásznál is volt, új szemüveget csináltatott az Ofotértban, új az öltöny, a cipő, tán még az arcvíz is, de nem engedik be a klubba. Szar ügy, ha szembe találkozunk Európával, ahol – úgy nagyjából és nem mindig – működnek a dolgok. Mielőtt elmerengenénk Trócsányi és a világ kapcsolatán, először azon mélázzunk, hogy mi a jó francért akar perelni ez a szerencsétlen.

Ígértek neki valamit? Nem. Szerződtek vele, amit nem tartottak be? Nem. Történt jogsértés? Assenem. Az idióta főnöke jelölte őt, ami nem jogosítvány, csak egy masni a hajban, a klubban pedig azt mondták, kösz, nem. Persze, fáj az embernek, ha büdösnek találják – hiába glancolta ki magát -, de ez nem magyari NER, ahol minden nekik fütyöl. Trócsányi így járt, kár volt meginni azt az utolsó felest, amitől kiment a fejéből, mit művelt előző nap.

Szájer efendi politikai lincselést emleget, egyáltalán az egész bagázsnak habzik a szája, és ezen az ember eltelten göcög, de nem azért, mert örül a káruknak, hanem, mert látja, nem értik – vagy csak úgy tesznek – a világ normális működését már. Az itthoni úthenger módszerük annyira a génjeikbe ivódott, ha van egy kavics, amit akadályok nélkül nem tudnak elporlasztva kilapítani, akkor visítanak, mint a vett malac.

Az ember tehát annak örül, látva a nyomorúságukat, hogy egyáltalán létezik olyan erő az Univerzumban, amely képes ellenállni nekik. Mert, magunk közt szólván, a kirakati csillogáson kívül nem oszt és nem szoroz, hogy Trócsányi biztos vagy nem biztos, annyi jelentősége van, mint, hogy milyen színű a szemüvegkerete. Hazatérvén ott folytathatja ugyanis, ahol abbahagyta, s ami másutt törvénytelennek mutatkozik. Énnekem meg a Mari néninek attól nem lesz sem jobb, sem rosszabb, hogy ő biztos oder nem.

Nem is foglalkoztam volna Trócsányival egyáltalán, mert nem érdemes, ha nem csúszott volna ki a száján egy félmondat, amiből kiderült, milyen reménytelenül mélyre süllyedt ez az ember, és az egész ország is. Olyan időket vizionált a sipítozásával, amikor szembe jött vele a jog és a nem fideszrend “amelyekről azt hittem, hogy többé már nem térnek vissza”. – mondta ez a szerencsétlen, burkoltan kommunistázva megint, moszkvázva Brüsszelt a mondat mélyin.

Ahogyan Marx a fejéről a talpára állítva a hegeli dialektikát óhajtotta meglelni az igazat, úgy kellene Trócsányi agyát is – és mind az összes csürhetagét – helyrepofozni. Orbán jelöltjével ugyanis a baj az volt, hogy a cége megbízást kapott egy olyan kormánytól, amelynek maga is tagja volt, továbbá, amit egyelőre még ki sem mondtak, hogy bájos személyében hathatósan vett részt a jogállam lebontásában, és most nem Polt stílusában foglalkoztak mindezzel, hanem szikáran és tényszerűen.

Az a helyzet, hogy a Trócsányi által vizionált visszatérő idő megtörtént, ámde nem odakint, hanem idebent, a történelem és az idő kereke nem Brüsszelben, hanem Budapesten forog visszafelé, és innen kitekintve tényleg furcsa lehet az a különös kinti világ, amelyet ezek szerint nem is ért, vagy pedig csak úgy csinál, mintha nem értené, mert a cirkusznak és az ámításnak menni kell tovább. Muszáj lesz megint Máraival megmutatnom, mi az, ami Brüsszelnek nem tetszik:

„Ahhoz, hogy Magyarország megint nemzet legyen, megbecsült család a világban, ki kell pusztítani egyfajta ember lelkéből a jobboldaliság címkéjével ismert különös valamit; a tudatot, hogy ő, mint keresztény magyar ember előjogokkal élhet e világban egyszerűen azért, mert ő keresztény magyar úri ember, joga van tehetség és tudás nélkül is jól élni, fennhordani az orrát, lenézni mindenkit, aki nem „kereszténymagyar” vagy „úriember”, tartani a markát, s kereszténymagyar markába baksist kérni államtól, társadalomtól: állást, kitüntetést, maradék zsidóbirtokot, potyanyaralást a Galyatetőn, kivételezést az élet minden vonatkozásában.”

Nos, ehhez képest, ha valakinek – most Trócsányinak – azt mondják, hogy ezért büdös, az lehet, hogy fáj, de ha fáj, akkor mindez azt mutatja, hogy a hiba nem abban van, aki őt büdösnek tartja, hanem benne, aki azt hitte, ha egy szarhalmot befúj némi kis parfümmel, már rendben is van minden. Hát, nem. Hiába a fodrász, a szép, új öltöny meg a cipő, a benne lévő ember maradt, ami és aki volt. Olyan alak, aki nem komilfó a normális világban. Nem a tükör rossz, ha a képed ferde, hogy ilyen dakota bölcsességgel zárjam le Trócsányit egyszer s mindenkorra.

A körübelü’ titkára lett

Drága, jó dédi – családi legendáriumban Ómama – ücsörgött a dunna alatt, amikor én még kis srác voltam, tehát ide s tova a holocénban, szóval ücsörgött a ciha közt, hogy alig is látszott ki belőle. Álla alatt gondosan megcsomózva a kendője, rajta az okuláré, és olvasgatta az MSZMP megyei titkársága és a megyei tanács közös lapját, míg az aprónépek körötte sivalkodtak. Én is. Tessenek elképzelni, ahogyan kantáros rövidgatyában sivalkodok.

Egy ponton megakadt a dédi a lap tanulmányozásában, hiátusok támadtak az ismereteiben, és az aprónépnek szegezte a kérdést, mi is az a KB. Körülbelül, vágtuk rá, mire ő mindent megértett, és fölolvasta nekünk legfrissebb, az MSZMP megyei titkársága és a megyei tanács közös lapjából nyert ismereteit, miszerint Kádár János ismét a körübelü’ titkára lett. Kerek volt a világ, Kádár János mindig is a körübelü’ titkára volt, amióta aprónépként sivalkodott az ember, és úgy tűnt, az is marad örökre, illetve, míg a világ s még két nap.

Azt akkor még nem tudtam, csak Lengyel László Magyar alakok című könyvének olvasásakor – ez is milyen rég volt, a francba – tudatosodott bennem, hogy a magyar társadalomban vannak ilyen beágyazódások az újkorban. Évtizedekig regnáló figurák az ország élén, amitől azok a korok aztán izmusok lesznek, horthyzmus, kádárizmus, és most orbánizmus, aki névadó alak most telepszik bele be az idők végeztéig a mai kis sivalkodó aprónépek tudatába, és a mai dédik is olvassák a Fidesz megyei lapjában, hogy Orbán Viktor újra a Fidesz elnöke lett.

Semmi sem változott, vagy csak körbefordult. A mai sivalkodó aprónépek, de már a nagyobbacskák sem ismernek mást. Ha úgy vesszük, hogy az ember olyan három éves korában kezd el eszmélkedni, akkor a mai tizenkét évesek ebben nőttek fel, ebben jártak migráncsnézőbe a határra, ebben imádkoztak a parlamentben, és ebben lépnek egymásra a talpaik templomba menet. A szavazókorba lépők is csupán kilencek voltak az orbánizmus kezdetén, még pár év, és az emléke is elvész annak, hogy volt vagy lehetne másmilyen is az ország.

Ettől az emberen rezignációk alakulnak ki, andalító zenéket hallgat, és legszívesebben leinná magát, ha inna. Így azonban csak néz ki a fejéből, mint a béka a gólya csőrében, guvadt szemekkel. Ekképp konstatálja, hogy véget ért hát a szeánsz, Orbán Viktor az lett, aminek lennie kellett, van udvartartása is, s ha Orbánt nem is vesszük górcső alá, az mindent elmond róla és a Fideszről is, hogy kikkel veszi körül magát alvezérekként: Kubatov, Novák, Kósa, Német Sz. Most mit lehet erre mondani? Kezdjek el kupakonzi és pacalozni? Semmi értelme már.

A nívón túl – ami semmivel nem jobb Kádár üzemi párttitkáraiénál – sokkal lehangolóbb ezeknek az erkölcsi nihilje, s ami tán még fontosabb, a bennük lakozó mérhetetlen és bizonytalan eredetű gyűlölet. Kádár csinovnyikjainak egyszerű volt, valami ismeretlen és homályos, távoli imperialistákat kellett utálni, kulák már nem volt, ellenzék sem, Népfront volt meg sör virsli, apró sunyítások. Ezek a mostaniak viszont fröcsögő utálattal nyilvánulnak meg a másként gondolkozókkal szemben, mint a tegnapi szeánszon is kiderült.

Ilyképp, bár formájában a kádárizmushoz hasonlít a rezsim, technikáiban Rákosi, Horthy, és ami a legszomorúbb, Hitler rendszeréhez hasonlatos, nyakon öntve valami nyálas keresztény mázzal. Orbán, miután a körübelü’ titkára lett újra, kijelentette, joguk van – mint valami különálló, felsőbbrendű fajnak – fölépíteni a keresztény szabadság rendszerét. Hát, joguk és legfőképp legitimációjuk éppen nincs, maximum módjuk nyílik rá és megvannak hozzá az erőszakos eszközeik: rendőrség, ügyészség, TEK és a kismaci áporodott farka. Ennyi volt a tegnapi üzenet, de ez is elég.

A legitimációra visszatérve még, vagy mindenre kaptak felhatalmazást, vagy pedig semmire sem. Akik a hatalomba szavazzák őket, fogalmuk sincs, mit óhajt a kedves vezető, fél éve még kereszténydemokráciáról szó sem volt, most meg ez folyik a csapból, holott előtte programként ilyesmi meghirdetve nem lett, mint ahogyan számos más bakugrás sem. Viszont, mivel ez egy szekta – ahogyan az tegnap is kiderült -, teljesen kontroll nélküliek a történések, imádások vannak és kézcsókok kifordult szemekkel, az atyuska azt csinál, amit csak akar. Bevégeztetett, bármi fájó is ezt kimondani.

S nekem, ha dédi leszek – ami soha, de tegyük fel – sem marad más, mint a dunna alatt konstatálni még tizenöt év múltán is, hogy Orbán Viktor újra a Fidesz elnöke lett, és ez így marad egészen addig, míg az ő agya is szét nem rohad, és bűzös magányában meg nem fordul majd benne a lelkiismeret, hogy mit is csinált ezzel az országgal. És azok, akik egy beteg ember hagymázait önös érdekből, hit okán, elvakultságból vagy jól megfontolt szándékból segítenek életre kelteni, azzal kell számoljanak, hogy nem mindenre és nem mindenkire borul a feledés őrült vagy legyintő homálya, ha egyszer vége lesz.

Csak a szex, csak a szipu

Wittinghof Tamást, Budaörs jelenlegi és leendő polgármesterét szexvideóval zsarolta, majd eredmény híján ezt közzétette, és a közösség figyelmét felhívta az elérhetőségre a fideszcsürhe. Kezdjük érteni, Semjén főkeresztény miért szorgalmazza a médiatörvény abbéli átalakítását, hogy a nagy, országos tévéadók is sugározhassanak pornót. Mivel biztos, hogy ő maga abban fel nem tűnhet, potenciális zsarolófelület lehet a bujálkodó politikai ellenfelek lehetséges sakkban tartására és vélt lejáratására.

Wittinghof úgy járt. Ha valakiről ilyen felvételt készül, az biztos, hogy előbb-utóbb felbukkan valahol, ez szinte törvényszerű. A narancsbanda azonban ott fogott mellé, hogy azt hiszi, mindenki úgy gondolkodik, mint ők, amely eltorzult tudatban a szexualitás bűnként jelenik meg. Lám, mire nem képes a keresztényi neveltetés. Dolgos népünk azonban józanabb, mint ezek, az ügy kipattanása után ugyanis nézegettem a kommenteket a tudósítások alatt, összegezve annyi volt a publikum véleménye, hogy egészségére a polgármester úrnak.

Mint amikor a Lewinski botrány kirobbant a nagy vízen túl, és afelé terelték a népeket, hogy Clinton elnök egy perverz állat. A kedvenc kocsmám nyugdíjas korú csapos nénije viszont úgy összegezte az ügyet: na, legalább az amerikaiak büszkék lehetnek, hogy kemény farkú elnökük van. Mert leleményes és bölcs ez a mi népünk, ha akarja és odafigyel, s főleg, ha hagyják. Nos, a mostani időben ezt a naturális egyszerűséget venné el pártunk és kormányunk, amikor tömjén szagúvá óhajtja tenni a szeretkezést.

Jó vége az ilyennek soha nincs, de most ne azt nézzük, hogyan torzítja el a nagyközönség tudatát a szaporodási célú kefélés, hanem, hogy ki az, aki így óhajtja megszervezni a társadalmat. Úgy általában, aki úgy vélekedik, hogy a szexussal zsarolni lehet, mert az valami szégyellni való, amúgy büntetendő, de mégis szükségszerű rossz dolog, általában véve, kiindulási alapként betegnek minősíthető, másodlagosan tapló kis pöcsnek, összegezve fideszesnek, kereszténydemokratának.

Marquez tudta, hogyan kell kezelni az ilyesmit, és csodát is tett szokás szerint legnagyobb gyönyörűségünkre és okulásunkra a Száz év magányban, mintha a semjének ideálja állna előttünk teljes szépségében és hazugságában. De inkább vigyorogjunk együtt Második Aureliano boldogtalan nyomorúságán a papok által nevelt friss feleségével:

“…Fernanda magával vitt egy aranykulcsocskával zárható, finom naptárt, amelyben lelkiatyja lila tintával jelölte meg a házasélet böjti napjait. A nagyhetet, a vasárnapokat, az előírt ünnepeket, az első péntekeket, a magányos ájtatosságokat, az áldozásokat és a havi periódusokat leszámítva, Fernandának évente mindössze negyvenkét kihasználható napja maradt, szétszórva a lila keresztek rengetegében…Amikor a két hét letelt, Fernanda az engesztelő áldozatok csendes belenyugvásával csakugyan nyitva hagyta a hálószobája ajtaját, és Második Aureliano előtt félelemtől csillogó szemmel, mint egy riadt állat, és a párnán szétterülő rézszínű, hosszú hajával ott feküdt a földkerekség legszebb nője. Annyira elbűvölte a látvány, hogy az első pillanatban meg se látta Fernandán a bokáig érő és csuklóig zárt, hófehér hálóinget, amelyen egy gyönyörűen kislingelt, nagy kerek gomblyuk nyílt az ágyék táján. Második Aurelianóból ellenállhatatlanul kitört a nevetés…”

Íme, hölgyeim és uraim, tisztelt barátaim, a NER szexusának foglalata CSOK-kal és családi autóval elegyest. Azzal a toldással még, hogy a NER kanjai úgy általában házi főzésű kisüstit böfögve, vak komondor segedelmével képzelik mindezt, miután a kedves nejük elmosogatott, és kimosta a szaros gatyájukat. Összességében is, a NER-ben koravén alattvalókat óhajtanak nevelni, akik olyanok lesznek, mint Brian anyukája a csak a szex, csak a szipu vernyákolásával, mert nem érti a körülötte zajló világot.

Ami ebben a budaörsi történetben a leghangsúlyosabb mégis, az az aljasság és következetlenség sajátos elegye. A melegfelvonulást azzal utasítja el a csürhe, hogy őket nem zavarja, csak a négy fal között csinálják. S lám, ha valami a négy fal között történik, azt meg a nagyvilág elé tárják. A legnagyobb gond mégis az a tudat, ami szerint ilyesmivel ártani lehet embereknek és sakkban lehet tartani őket. Nem jártak ezek Woodstockban, de még normális házibuliban sem.

Ezen túl az is kitetszik, hogy a szexszel zsarolók, az eltakart arccal motorcsónakázók, és mind az összes, a Fidesz ifjú háttércsapata elsősorban is egydimenziós manusok, akik a célért, minél előrébb taposni magukat a sorban a fazék közelébe, minden aljasságra képesek. Ez nem nagy újság, viszont, hogy erkölcseikben, örömeikben és bánataikban egy száz éves bigott remete lakik bennük, az a nóvum, és egyben lehangoló felfedezés. Elkorcsosult egy generáció, az hétszentség.

Zergék és delfinek

– Megvédjük az olasz fratellik összes határát, végig építjük kerítéssel az egész kurva félszigetet – harsogta a rádióban a méltóságos és kegyelmes úr, egyben mimagyarok, és tovább hadarta kappanhangon – Magyar Nagy Falat a hegyekbe, hogy a Szíriuszról is látsszék, és őseink nézhessék gukkeron, akárha Hende miniszter a hadgyakorlatot. Hogy távoli ivadékaik, nemzetünk, hazánk ősi fiai – és lányai, szólt közbe a riporter -, és lányai – tette hozzá megengedőn a nagy vezér – hogyan teljesítenek jobban, hogy a reformok működnek, és szárnyal az építőipar is. Meg a labdarúgás, valamint, a keresztény labda és szögletzászló.

Elaknásítjuk az öblöket, naszádjainkon. csónakjainkon száguldozunk a habokon, eltakarjuk az azonosítót, fekete leplekbe burkolózunk, és, hölgyeim és uraim, tisztelt barátaim, a meglepetés erejével cirkuszi zenéket zúdítunk a betolakodókra. Mint a Karácsonyra, amitől migráncsi lábuk reszket, fejük inog, ajkukat nyalogatják, lelkük gúzsba kötődik, megtérnek, és úgy iramlanak vissza Afrika partjai felé, mint a mi új keresztes hadseregünk. Ott terjesztik az igét aztán, a mi igénket, s mi utánuk utazunk nem is kormánygépen, visszük az ellátmányt, ajrót és zöldhasú dollárokat, mert üldözöttek lesznek akkor már, ugyan mi üldöztük el őket innen, de az más.

De ne szaladjunk előre ennyire a diadalban, hiszen rögös az út, a ló is megbotlik, pedig stoplis cipője van, a kommunista indián meg fordítva ül rajta, és nem bír leszállni. Mert falainkhoz kő kell, újabb bányák és közbeszerzés, aknáinkhoz hosszú utak, Washington vagy Moszkva ködeibe, mikor hogy, és naszádgyártásunk sem tökéletes, mondhatni ladikokat tudunk, ám minden attól függ, honnan nézzük. Egy bolhának a vízibicikli is anyahajó, egy bálnának a Balaton is pocsolya, nekünk a csillagok is közel vannak, rezsi kérdése az egész. És a hité, drága barátaim, keresztény kultúránké latin gyökerekkel, akikre is Hannibál zúdult az Alpokon át, mert nem volt se kerítésük, se faluk.

Jött ez a Hannibál, a mórok, a szaracénok, mindenféle kétes alakok, feketék, barnák élén, de egy keresztény se volt közöttük, pedig lehetett volna, de Krisztus nem volt hajlandó megváltani őket, ahogyan minket viszont mindig is. Már akkor is, ott is a Soros, a terve, meg a liberális elefántidomítók, valamint a Gyurcsány ükapja. Viszont, és ellenben ez a Hannibál aztán leshette, sóval hintették be, annyi sót szórtak rá, hogy a lepényre már nem is maradt, így nyerészkedhettek a pajeszos sókereskedők. Nem volt a világ már akkor sem egyszerű, na. Globálisan átjött ez a Hannibál a hegyen, gátak nélkül, viszont ilyen még egyszer nem lesz, visszük a falat, bekerítjük a nemzetet, az olaszt, átvágjuk, fölavatjuk, alapkövezzük.

Triesztben már van kikötőnk a naszádjainknak. Legalább négy naszád elfér ott, néha öt is. Vízisí, dzsetszkí, és magyar kacsák. Ahogy ott úszkálnak drága barátaim, sisakban, morcosan, járőröznek föl, s alá, köröz a seggük, elrettentő sereg, és még kiflicsücsöktől sem csábulnak el, ahogyan a talpaik egymásra lépnek. Magyar kacsák, pöttyös a seggük, keresztény kacsák ázsiai beütéssel, No de, kérdezhetitek, mi lesz az eldugott öblökkel, a megmászhatatlan bércekkel, és én azt mondom nektek, nem gondoltok a zergékkel és delfinekkel, barátainkkal, társainkkal a küzdelemben és bajban. Zergéink minden ormon ott lesznek, delfinjeink minden mélységet beúsznak.

No de, kérdezhetitek drága fratellik, ki bír majd a zergékkel, ki is dirigálja őket a harcban, s én rámutatok jól teljesítő mezőgazdaságunkra, juhászainkra, akik még megmaradtak az osztrák nyugdíjasok támadásai után. Zerge, birka egykutya, puli és vak komondor, nőügyekkel nem foglalkozunk. Vlagyimir barátunk már képzi nekünk a Krímnél a delfineket, migránsfalatkákkal idomítja őket, magam is tanulok delfinül, mások zergéül, félelmetes seregek lesznek a kacsákkal, naszádokkal, megvédjük az olasz hazát, illetve az olaszok hazáját. S hogy nem kérnek belőlünk, az sem baj, majd, amikor az új hajnal fölhasad, és megkapom a gyógyszerem, akkor minden jó lesz. Boldog karácsonyt dolce fratelli. Visszük a sódert meg a kavicsot.

Kimondani vagy kimondatni

Hitler nem ölt meg senkit. Még csak nyoma sincs annak, hogy valaha is olyat ejtett volna ki a száján, hogy a zsidókat meg kell semmisíteni, mégis tudjuk, mi lett, hogy mi is történt. Mint hosszas vizsgálódás után kiderült, Hende Csaba sem mondta ki a saját szájával Szombathelyen, hogy dr. Nemény András, az ellenérdekelt oldal polgármester-jelöltje hazaáruló, csak a közönségével mondatta ki, és ismételtette el velük mind hangosabban, hogy beléjük vésődjön, rögzüljön mintegy a stigma, hogy ki az, akinek a veséjét le kell rúgni, ha szembejön az utcán.

Ezen megy most a cirkusz: mondta vagy nem mondta, csak mutatta vagy sugallta, mintha nem lenne teljességgel mindegy. Hende Csaba ott állt a színpadon, mögötte kivetítőn dr. Nemény képe terroristákkal elegyest, a tömeg megbabonázva skandálta, hogy hazaáruló, Hende gaulaiter pedig elégedetten vigyorgott, hogy teljesítette a gazda óhajait. Életben maradhat még kicsit politikai ámokfutásában, amely MDF, polgári körök, gukkeros miniszterség után most a szombathelyi helytartóságnál tart. Innen lejjebb út már nincsen, csak a nagybüdös semmi politikai értelemben. S aki ennek adta el a lelkét, annak ez egyszersmind a halál is.

Ezek nem pátoszos szavak. Ahogyan a háborúból hazatérő katona is alkalmatlan a normális civil életre, mindenféle post szindrómái és traumái vannak, ugyanígy, aki mást sem csinált egész életében, mint valakit szolgálva politizált, ha ezt elveszik tőle, szembe találja magát a nihillel. Az a kérdés, meddig megy el, hogy a neki kedvező status quot fenntartsa, mire képes ennek érdekében. Hende Csaba egy egész várossal szórakozik, üt, vág, kaszabol, aki nincs vele az ellene van, röpködnek a forgácsok és fortyog a szagos massza. Mindez az ő saját bejáratú nyomora, de jól láthatóan a szombathelyi ellenérdekelt fél képtelen ezzel akármit is kezdeni.

Tegnap, az utolsó közgyűlésen ebben a ciklusban, elfogadtak egy határozatot, miszerint Hende szaralak. Ezt persze becsomagolták sztaniolba, mert úriemberek: „Szombathely Megyei Jogú Város Közgyűlése kinyilvánítja, hogy a politikai gyűlöletkeltés és uszítás valamennyi formáját, így különösen a Dr. Hende Csaba által 2019. szeptember 23. napján elmondott beszédben foglaltakat elutasítja, egyben tagjai kinyilvánítják arra irányuló szándékukat, hogy a városi közéletben egymás méltóságának, valamint az alapvető emberi értékek tiszteletben tartása mellett kívánnak politizálni.”

Megsüvegelendő jámbor szándék. Mindezzel egy probléma van azonban és csupán, nem ártana immár évtized múltán fölfogni végre, nem úriemberrel állnak szemben, hanem egy olyan alakkal, aki az életéért küzd, s ezért mindenre képes. Szabályokat nem ismer és nem tart be, úthengerrel halad a porcelánboltban, mint ahogyan a gazdája is. Mindent készek letarolni és eltaposni, és itt meg határozatokat hozogatnak emberi értékekről és méltóságról. Ez így nem megy, ennek jó vége nem lesz, de ez is hidegen hagy. Ez a mi ellenzékünk, amely talmi többséggel rendelkezik, olyan tehetetlen, mint az országban az összes többi.

Hagyják ki a ziccereket, ami bűn. Hende azért hazaárulózta vagy hazaárulóztatta le a bávatagokkal dr. Neményt, mert Brüsszelben járt. Hogy miért, az kontextusunkban mellékes, ámde úgy fordítják – mint ahogyan az egész országban is -, hogyha ő győz, és bárki Fidesz ellenérdekelt akárhol, akkor betelepíti a migráncsokat (Brüsszel). Hende szerint dr. Nemény is ezen buzgólkodik, ám az ellenzéknek sehol – itt sem – eszébe sem jut azt a Hendék képibe vágni, tudatni a bávatag tömegekkel, hogy a migráncsok betelepítéséről a Menekültügyi Hivatal, következésképp Orbán Viktor határoz. Ezért nyaral itt Gruevszki, meg a venezuelaiak.

Így hát, a riogatás kapcsán már megint arról nincs csak szó, amiről kellene, helyette megy az értelmetlen bozótharc. Erre visszatérve még, a szombathelyi közönséggel szajkóztatott hazaárulóra, ha emiatt pár elvadult ember dr. Neményt meglincseli, vagy csak eltöri a bordáit – mert minden lehet -, akkor Hende gauleiter felbujtó vagy nem az? Nürnbergben mivel védekezhet majd, ha annak jön el az ideje, ez egyáltalán nem mindegy. Játszik-e, hogy mondta-e vagy mondatta. S ahogyan már emlegettem, Hitler sem ölt meg senkit sk, mégis kiegyezhetünk abban, hogy maga volt a gonosz. Kérdésem volna: Hende akkor most mi a rosseb? Ezen mélázzunk kicsinyég.

Nem akarod te azt a Mennyországot igazán

Csapdába került Mária néni, miután megkapta a krumpliját, rezsiutalványát, levelét miniszterelnök úrtól (édesdrágaegyetlen), és a sarki templomban József atya is feddőn-szigorún, fenyegetőzve és édesdeden elmondta neki, ha nem a Fideszre szavaz, nem igazi keresztény akkor, s mint ilyen, nem fog bejutni a mennyeknek az országába, és cseszheti a haligalis örök életet. Nagy dilemma, hogy óhajt-e ilyet egyáltalán, mert nem tudja, fáj-e ott a bütyke tovább, és nézni kell-e az ura bamba, szétivott képit az idők végezetéig, mert az csöppet sem mindegy. Sőt.

Érdekes, amikor a kétfarkúak ajánltak neki örök életet, s pláne ingyen sört, akkor magában is azt gondolta Mária néni, hogy ezek bohóckodnak. Mintha ez az ajánlat komolytalanabb volna, mint József atyáé, alávalóbb vagy másfajta örök élet, holott az egy és ugyanaz. Mindenki azt mond, amit akar, mindenki azt hisz el, ami neki jól esik, és legfőképp abban hisz, ami neki örömet és boldogságot, megnyugvást és biztonságot jelent. A mennyországi örök életbe pedig azért akar jutni, hogy az idők végezetéig boldog legyen, teli hassal, langymelegben és szűrt fényekben dorombolhasson ott, mint egy bozontos macska. És megszakítás, szünet nélkül.

Mária néni viszont elfelejti megkérdezni magától, mi okoz neki boldogságot, ami dolgot a mennyeknek országában permanensen és vég nélkül élvezni óhajt. Hogy a tejeskávéba mártogatott kiflicsücsök, egy kupácska diólikőr, csöppnyi csoki, de tényleg csak egy kicsi, vagy a farhátpörkölt szaftja krumplipürével – jó vajasan -, esetleg az ura tenyerének birizgálása a szoknyája alatt, mielőtt elitta a férfiasságát. Nem tudja Mari néni, mit is akar igazán, boldog akar lenni kifulladásig, vagy míg bele nem őrül a vég nélküli örömökbe. Hogy van-e diliház ebből fakadólag odafönt, az sem tudható.

Mert ahogy Milán bácsi tanítja nekünk, a halál princípiumán épül az élet és annak minden örömei. Könnyű belátni, hogy akit a halál már nem fenyeget, mert elnyerte az örök életet, minden bizonnyal nem kell táplálkoznia, lélegeznie vagy szaporodnia, mert mindezek a halál fenyegetése nélkül feleslegessé válnak. Ami a földi életben örömöt és gyönyört jelent, az öröklétben szükségtelen, minden ilyesfajta boldogság tehát a halál fenyegetéséből fakad. A testi fájdalom veszélyre figyelmeztet. Van-e veszélye az örökkévalónak, így pedig származhat-e öröme abból, ha a fájdalom szűnik, ha fájdalma nincs? Bánatos-e, hogy közelít a halál, lehet-e meghatott, aki nem ismerheti a szenvedést és fogalma sincs a halálról?

Még továbbá, lehet-e szép valami annak, aki örökkévaló? A szép és jó nem a halandókhoz kötött dolog-e, lehet-e vidám, aki sosem szomorú, lehet-e szomorú, akit nem érhet bántás. Enni jó, ha éhes valaki, ellenkező esetben csömört okoz, egy táj, egy zene, egy vers addig szép, míg nem kell szünet nélkül látni és hallani. A legszebb dal is elviselhetetlenné válik, ha két napig egyfolytában hallgatod, a pásztor füstös kocsmába vágyik, a csapos hegyi levegőre, a tengerész a rónaságra, a kurva pediglen gyengédségre. A szép, a jó, az öröm időbeli fogalmak is, a legszebb nőt is megunják, a legjobb étel is elviselhetetlenné válik ha mindig azt eszed.

No és a gazdagság. Az talán az állandó gyönyör állapota, holott a legtöbb ilyen unott ember, mer gazdaggá válni nyilván izgalmas boldogság, no de annak lenni milyen gondokkal jár. Elszegényedni siralmas, de feloldozó, a vonat unalmas és szidni való, de milyen örömöt okoz ha mégsem kell gyalogolni, ezzel szemben az utas sokszor poroszkálásra vágyik. A simogatás csak jó dolog, ezzel szemben Sziámban volt kivégzési mód, amelyben négy napig simogatták az elítélt arcát, a másodikon megőrült ettől, a negyediken belehalt. Ha valakinek egyfolytában tortát adnak, szintén belehal, mindebből pedig következik, hogy csak változó ingerek tarthatnak életben, és a változások nélküli permanens boldogság maga a pokol.

Így tehát, amit áldásnak érzünk, abban átok is rejlik, s amit átoknak, abban áldás. Továbbá: aki örök életű, vajon lehet-e annak változó ingerekben része? Mondani se kell: hogy az örök élet az ingerek lehetőségét, s ebből következőleg a változatosságot kizárja magából. Az egyformaság örömöt nem okoz, a változás nélküli boldogság és a folyamatos szenvedés egy idő után ugyanaz, a Mennyország maga a Pokol vagy fordítva. Mindezekre gondolnia kellene Mária néninek, amikor egy zsák krumpliért eladja a lelkét, ezzel vélve megváltani jegyét a kilátástalanságba. Ebből fakad, hogy az örök élet ígérete így vagy úgy, de mindenképpen átverés, az ingyen sör viszont emberléptékű ígéret, de csak unikummal váltogatva. Különben megcsömöllik tőle az ember.

Sose halunk meg

Rétvári B., minden krumplik ura s egyben ministránsfiú már megint boldog. Ahogyan kitűnik már az idők végtelenjében, ez az igazi hivatása, a permanens örömök és mosoly, amitől kivillannak a mimagyarok odvas fogai. Ahogy a celebek azért élnek, hogy visszaverjék a napfényt, Rétvári elvtárs viszont azért van ezen a kajla világon, hogy örüljön. Mintha a főnöke mondta volna neki, örüjjé cseszmeg, s ő örül gátak nélkül.

Most attól verte a seggét a földhöz, hogy sose halunk meg, ez itt a mennyek országa már, és ülünk Orbán atya jobbján. Csak az a baj, hogy Rétvári elvtárs igéje közelít a Kétfarkúak szlogenné vált választási ígéretéhez “örökélet, ingyensör”, ám, míg arról tudjuk, hogy szatíra, Rétvári elvtárs hótt komolyan mondja, amit mond. És ez teszi azt, hogy legszívesebben szétmázolná az ember a bamba vigyort a képén.

Annak örült most ez a bohóc, hogy valami mágikus számítás szerint, amióta NER van, a magyar paraszt várható élettartama – mint mondta – 74,7 évről 76 évre emelkedett. Miközben úgy hullunk, mint a legyek. Ez valami átlagolás lehet egyébként, mint a lakossági megtakarításoknál is. Ott is, kinek százmilliárdja van, sokaknak meg semmi, és kijön, hogy mindenki közepesen gazdag.

Ez esetben a Mészárosok, Orbánok, Rétvárik meg a többi örökké élnek, vagy százötven évig, a napszámos meg hamar fölfordul, és máris kijön a mágikus hetvenhatos. De más módokon is ki lehet számolni, ahogyan Svejk is demonstrálta a mozdony sorszámával, amit el kellett vinni az Ústi nad Labem-i depóba. A diadalt azzal indokolta ez a pancser, hogy a magyar egészségügy több területen is eredményeket ért el.

Kétségtelen. Kásler áldásos működése nyomán bizonyára mosnak kezet az orvosok, és ismerik a Tízparancsolatot is. Már csak az a kérdés, a magyar nyugger mit kezd a váratlanul rá szakadt 1,3 évvel, amikor ő fogantatásakor 74,7-el számolt, Rétvári meg ad neki még plusz tizenhat hónapot, amivel nem tud mit kezdeni. Már minden könyvet elolvasott, minden filmet megnézett, ismeri az Univerzum titkait és az aranymetszés szabályait.

Üres és kilátástalan lesz az utolsó tizenhat hónap, bár, ha belegondolunk, az előtte lévő 894 se volt piskóta, háború végivel, Rákosival, Kádárral és pláne Orbánnal. Aki hetvenhatot élt, azon végiggyalogolt a történelem, ráadásul még éhenhalni is készül, mert a Gyurcsány meg azt mondta, hogy lárifári miniszterelnök úr, szar ez így, és számokkal állt elő ő is, hogy az átlagok kicsit egyedi színeket kapjanak, és mindenki magára ismerhessen a vérzivatarban.

Azt mondja az istentelen Gyurcsány, hogy riasztó adata van, és ő úgy tudja, a kurvára jól teljesítő hazában nagyon sokan kapnak rendkívül alacsony nyugdíjat, félmillió még százezret sem, másfél millió meg százötvenezret sem. És kiszámolta a duci oder csontos ujjain, hogy kies hazákban a nyugdíjasok túlnyomó többsége százezer forinttal kap kevesebbet mint az átlagbér.

Ez Gyurcsány szerint azért van, mert Orbán odahagyta az ő gyakorlatát, amely az átlagbérhez kötötte a nyugdíjak alakulását. Mért ezt ne hagyta volna oda ez az Orbán a gyurcsányi hagyatékból, kérdezhetjük joggal, hiszen, ha módja volna rá, mindent eltörölne azokból az évekből, még Gyurcsány emlékét is, aki pedig mégis van, viszont cseszheti. Mert midőn Mari néni, a farhátra kaparja össze az aprót, elhiszi, hogy ez a világ a lehetők legjobbika, és egy isten van benne, aki az Orbán.

Mivelhogy a lélek útjai kifürkészhetetlenek. Van tehát nekünk itt két állítás, amelyek önmagukban és egymástól különállóan még igazak is lehetnek. Hogy a magyar tovább élhetne, ha éhen nem döglene, és nem kerülne Kásler karmai közé. Ebben az esetben okkal örülhetne a rá szakadt váratlan plusz hónapoknak, ha a rendszer nem úgy óhajtaná az ellentmondásokat föloldani, hogy hetvenöt éves korág dolgoztatja.

Pedig ez a sunyi szándék, és ilyenkor fel kell tenni a kérdést, megéri-e tovább élni csak és kizárólag a létezés kedvéért mindenfajta minőség nélkül. Vagy, milyen értelme volna az örök életnek, aminek filozófiai vetületei is vannak, de ennek most nem állok neki. Szakirodalom: Füst Milán – Ez mind én voltam egykor (Hábi-Szádi kűzdelmeinek könyve). Igény szerint egy más alkalommal az örök élet nem kétfarkús megközelítését is előadom ennek nyomán. Csak kérni kell.

Egy óvodás naplója 10. – Imáttkosztunk

Aszonta a zibojnéni a tennap, hogy örüjjünk gyerekek, megyünk a zországházába imáttkoszni. Az a zöltönyös bácsi hivott meg minket, akive vótunk migráncsnézőbe is, meg akia a pöttyös labdákat is hoszta nekünk mikuláskó, meg má sokszor vót itt, merszeret minket nagyon. Aszonta a zibojnéninek a Pityu, hogy ő nemtud imáttkoszni, mer meghatt a nagyamája. Én nem tudom, akkor mérnem tud, csak össze kell rakni a kezét kulcsba és készis, meg méga szemit kell forgatni meg néznia zeget.

Nembajj, monta a zibojnéni, majd gyakorojjuk, nem nehéz az, a kisböske meg megkérdeszte persze, adnake enni ott valamit. Monta neki a zibojnéni, bisztos lesz szenvics meg kakaó. A kisböske aszonta, ő kólát szeretne, de a zibojnéni monta neki, hogy aszt felejcse el. A kisböske erre esírta magát, a dadus vigasztata, adotneki kiflicsücsököt, aszt rágcsáta. Hogy asztá mindenki enyugdott, aszonta a zibojnéni, hogy akkómost imátkosszunk, tegyük össze a kezünket, kúcsojjuk egybe, eszt gyakorótuk, hogy kúcsol, kinyitt, kúcsol.

A kisböske közbe mindíg elejtette a csücskét, azé sirt, monta a dadus, hogyakkó inkább kiviszit őtet a konyhába, oszt megeteti, akkó talán csöndbemarad. Kimentek, mimeg kúcsótunk nyitottunk, a Pityu monta is, hogy unnya nagyon. Amikor má a kúcsolás ment, kérdeszte a zibojnéni, hogy ki ismeri a miatyánkat. A Pityu monta, hogy ő igen, ott szokik inni a kocsmába, erre a zibojnéni kizavarta a vécébe gondókodni, hogy ottan pimaszkoggyon, pedig megse érdemete. Én ismerem az atyáját, télleg a kocsmába szokot inni, meg dülöngéni.

De ez valami vers volta mennykerő meg az országjáró, semmitse értettem belölle, a süssfölnapot jobban szeretem, mega galagonyát. De montuk sokáig, hogy szenteltesse meg az akarattyát, má majnem elaluttunk, a kisböske meg ott majszoltaa kiflijét a zajtóba, de legalább csöndbevót. Amikó má tuttuk teljessen a miatyánkat, a zibojnéni ekeszte, hogy akkó üdvöz a légy meg Mária. A Pityu visszajöt a vécébő má, és mekkérdeszte, hogyan légy a Mária, mire a zibojnéni megin kizavarta, asztán meg ő sirta emagát, hogy ő eszt má nembirja, papot fog hivni, hogy megtaniccsa nekünk.

A Pityu visszaszót még az ajtóbó, hogy a nagymamájához is papot hivtak, most ki halt meg, erre a zibojnéni sikoltott és összeeset. A dadus pofozgatta, hogy térgyen magához, élesztgette, megminden, a Pityu vigyorgot az ajtóba, a kisböske meg evett. Ette a kiflijét. Ott átunk kúcsót kézze, zsibadott a lábom, a zibojnéni magához tért, ott ücsörgöt a fődön, és ojan fura volta szemeneki. Fönn vót akadva vagymi. A dadus kivitte őtet, kitámogata, mimeg ojan fárattak vótunk, hogy ebéd nékü aluttunk e, asztán, mire fölébrettünk ottvót a pap is. Fekete szoknyába.

Fura szaga vót neki, a Pityu aszonta a nagymamája temetésén füstőt ijen szag, most majd a papbácsi bisztos etemet valakit, mongya neki, hogy körűvette a fájdalom. Ahogy eszt a kisböske meghallotta, ekezdett visittani, de úgy visittott, hogy leesett a mackó a pócró, és mindeki bömbőni kezdet, a dadus szaladgát, a zibojnéni ordittott, a pabácsi meg elővette a keresztyét, hogy üzze a zördögöt belöllünk. Mindenki rohangát, hogy arra gondótam, hogyna, ha hónap esztet előaggyuk a zországházba, oda se hivnak többet, meg kakaótse adnak, az bisztos. Rájöttem, unomén eszt nagyon, na, vára dömperemmegyek.